Igen, a kicsik korcsoportjában szereplő zongorista is nagyon jó volt, sőt, az volt az érzésem, hogy a döntőben még a korábbi teljesítményéhez képest is jobb lett (de mindkét hegedűs is remekelt).
Ugyanaz volt a véleményünk, de sejtettük, hogy a kedves és kivételes vietnami fiú fog nyerni., aki persze remekül választott, remekül énekelt. A kicsiknél a korcsoporthatár eredményezte, hogy egy 14 éves, már érettebb srác nem a tinik között szerepelt, így a két hegedűsnek nem volt esélye. A középső korosztályban pedig három egyértékű produkció volt.
A rendezőség most is kitett magáért, de nem értünk, mivel minket most is egy félresikerült és végig zavaró technikai kavalkádnak tett ki: giccses, gagyi hátterek, havas tájban hóhullás, tobzodó narancs és vörös, mintha vulkán tört volna ki, és amikor pl. Várdai értékelt a zsűriből, a feje mögötti tojásásárga katyvaszból alig látszott ki. Ez a része tragédia, a komolyzene nem értése, lejáratása.
A gitáros tanárát (Pavlovits Dávidot) többször hallottuk évekkel ezelőtt koncertezni, lemez is van tőle, és igazán tehetséges tanítványt készített fel a remek előadásra. Csak amiatt nem szavaztam a srácra, mert a gitár túl finom és bensőséges hangszer pl. egy jó kezekben lévő oboához képest.
Most már csak a végső győztesek személye az érdekes, és végre élő adás lesz. Fogunk megint tippelni.
Nekem két produkció volt kiemelkedő, a zongorista, meg a gitáros, örültem, h mindkettő ment tovább. Nem is gondoltam volna, h ennyi mindent ki lehet hozni az egy szál gitárból. Amúgy ennek a versenymű tételnek mindig csak az elejét szokták idézni, most végre meg lehetett végig hallgatni. Az Éjszaka Gáspárjával (pontosabban egy részletével) meg egyáltalán ki merni ülni egy versenyre, az igen nagy vállalás, Balázs János is említette. Sztem nagyon klassz előadás volt.
Tegnap befejeződtek az elődöntők, és a legnagyobbak is kitettek magukért, csak nagyon kis különbség volt az összhatásban a három tovább jutó javára. A zongorista Fekete Tamás nálunk is az első háromban volt, a többieknél másként döntött az amúgy kiváló zsűri.
A körítés persze nem változhatott, mivel a felvétel jóval korábban készült: gagyi, tolakodó háttér vibrált állandóan, színkavalkád, kaleidoszkóp ólombetétes templomrózsákkal, az aktuális előadáshoz semmiképpen sem illő zavaró technikai bravúrkodás, mondhatni virtuóz munka. Csak éppen nem erről szól a klasszikus tehetségkutató. Érdemes volna a zsűrit is megkérdezni, mert néha teljesen elvonták a figyelmet, pedig látni is kellett az érett és látványos produkciókat, ha már a tévé és nem egy rádióadó közvetíti a közönségnek a versenyt.
Az említett látvány viszont kritikán aluli, a mi pénzünkből!
Példaként gondoljunk csak (és vissza is nézhető) a nagyon tehetséges harmonikás lány Hievescímű számát Viktor Vlasovtól, ami a csaláncsípés okozta hangulatot kívánta elérni a cím alapján, de közben a kékes háttérben fekete alakok sétálgattak ide-oda, teljesen értelmetlenül. A darált marhahúsra vagy vörös rózsás sziromtengerre emlékeztető másik is ijesztő volt, miközben csak a remek énekesnőre kellett volna összpontosítsunk. Ha ezek a kiegészítéseknek csúfolható hatások is a több helyre eladott liszensz részei, akkor megvan a véleményem az egészről.
Senki nem tette ezt eddig még szóvá az illetékesek közül. Ki itt az illetékes?
Sajnos csak a napokban tudtam meg, hogy már megy az idei verseny. Próbáltam utólag legalább a királyi tv által feltett videókat megnézni, de pár perc után mindegyik videó leáll. Köszike a profizmust!
Újabb évad, immár a negyedik zárul lassan, és ahogy jönnek az új tehetségek, nincs változás a háttér és a jövőjük kezelésében.
Igen, többségük tehetséges, egyesek nagyon is, de a sorozat címe sajnos megváltoztathatatlan. Többségük nem virtuóz még, de lehetnek azok sok-sok munka után, amihez segíthet a műsor is.
A háttér tragikus most is! Már az egyik zsűritag is szóvá tette, hogy szinte szédül a sárga-vörös-piros égen emelkedő hőlégballonok kavalkádja láttán, és talán szerencse, hogy nem az előadók kapják a képükbe a technikailag érdekesnek tűnhető, de egy ilyen műsorhoz egyáltalán nem illő zagyvaságot, vibrálást. Szegény zenekari muzsikusok, akiknek kottái hol kékek, hol barnák, hol meg vörösek, de hogy miért, azt nem tudni. Nyilván valaki elképzeli, megrendeli, más meg rengeteg pénzért megcsinálja, mint egy cirkuszban vagy arénában, fokozni szándékozva a nézettséget, de ezzel nem az igazi komolyzene híveinek számát növelik, csupán a crossover iparágnak szereznek újabb nézőket, hallgatókat.
Súlyos tévedés és szerepzavar, mialatt a milliókba kerülő színjáték előtt a fiatal tehetségek tudásuk legjavát próbálják bizonyítani, mert többségük profi muzsikus szeretne lenni, ahogy némelyikük már nagyon is érett a szakmában. Képzeljük el a zsűri négy előadóját, főleg a két hangszerest és a karmestert olyan koncerten, ahol fellépésüket hasonló gagyi világítási és képi kaleidoszkóppal körítenék a pódium mögötti óriási vetítővásznon. De mi lenne, ha ott is alkalmaznák a különféle felvételi módokat, pl. felülről szinte a szédülésünkig körbejárva a szólistát, mint tették legutóbb is.
És maga a pódium is, ami nem színpad, bár színes pad, mint egy cirkuszban...
Sajnos a fellépők jutalmazása között is dominál az arénák hangerősítős fellépése, ahol tízezres közönség is összejöhet a sok tízezres jegyekért, de hogy ez mennyire építő és jó, azt tudjuk.
Érdemes néhány külföldi hasonló célú sorozatba belenézni, és eldönthető, kik veszik igazán komolyan a komolyzenei vetélkedőket - minden szempontból.
Vannak tehát remek és tehetséges (got talents) fiataljaink, kiváló tanárok segítik fejlődésüket, és értő zsűri előtt mutatják meg tudásukat, de ennyi elég is lenne, szolid háttérrel pl. egy színházteremben vagy a Zeneakadémián. A többi fölösleges mind a fellépők, mind zsűri, mind a nézők-hallgatók szempontjából. Nem hiszem, hogy kisebb lenne a nézettség, és a reklámozó cégek sem fizetnének kevesebbet.
Arról már csak a végén essenek szavak, hogy kissé hosszadalmas a felvezetés, és ezt az egyik zsűritag udvariasan és lakonikusan így kommentálta az érzéseit firtató kérdésre válaszolva: "nagyon várom már az előadásokat."
Visszaidézem az első vetélkedő kapcsán beemelt mondatot:
"A Virtuózok műsorkészítő csapata azt szeretné, hogy mindenki, aki részese lesz a műsornak, vagy épp nézőként kíséri figyelemmel a komolyzenét játszó tehetséges fiatalok versenyét, úgy érezze, hogy valami különleges, szép, nemes és szívet gyönyörködtető történet részese."
Ehhez kellene tartaniuk magukat a rendezőknek!
Ajánlom most is a hasonló célú orosz vetélkedőt, a Diótörő "scselkúncsik" nevűt, ahol persze egy-egy arany-ezüst és bronz diótörő szobrocskát kapnak a díjazottak, és ahol van ugyan némi színes háttér, de sokkal visszafogottabban.
Ismét hallható lesz Budapesten Kristóf Réka, az idei Virtuózok győztese, aki többek között két alkalommal lép fel augusztusban (10-én és 14-én) a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményében tartott mesterkurzus nyilvános és ingyenes koncertjein. Helyfoglalás csak a koncertek előtt!
Egyetértek. Én díjaztam Batta Andrást, amikor legalább egy-két mondat erejéig igyekezett "ismeretet is terjeszteni" az előadott darabokkal kapcsolatban. Persze ilyesmit a szervezők manapság nemigen tűrnek, mert egy vetélkedő legyen pörgős ugyebár, hiszen az a korszerű. Haha. Amúgy szerintem is Kristóf Réka volt a legjobb, örültem a győzelmének.
Engem is az zavar a kezdetek óta, hogy a körítés és némely zsűritag véleménye is idegen a komolyzene alapjaitól. Több hasonló nemzetközi versenyről tudok, láttam videókat, de ennyire érthetetlen pódium- és háttérrendezést sehol sem tapasztalni: érdemes ehhez néhány virtuózos felvételt újból megnézni, amelyeken a sziporkázó és szinte folyamatosan vibráló háttér értetlenséget bizonyít, a helyszíni nézőket, de a zsűrit is zavarhatta. Engem nagyon, kb. annyira, mint néhány sportriporter meccsközbeni állandó locsi-fecsije, szinte függetlenül az adott szituációtól, amire lekapcsolom a hangot. Ezt persze itt nem tehettem, mert a képet kellett volna, vagy behúnyni a szememet. Mintha a méregdrágán dolgozó díszletesek önmegvalósítása lett volna főcél.
Az említett X-faktort nem ismerem, de más hasonló vetélkedőn is látni ezt a törekvést és gyakorlatot. A szerződésük szerinti további fellépéseken majd lesznek nagy stadionok és arénák, hangosítás, hasonló kavalkád, cross-over, ami nem éppen a normális fejlődést szolgálja, inkább a nagy bevételt a rendezőknek, közreműködőknek. Több szerénységet, alázatot, ahogy a remek zsűritagok is hangsúlyozták.
Utóbbiak közül egyedül a kedves hölgy nem tetszett: a kivételes szerephez és énekesi nagysághoz nem passzolnak az olyan megállapítások, hogy " ha egyetlen hangot sem szólaltattál volna meg, akkor is rád szavaztam volna", vagy a finálé végén: " elragadó voltál a remekül választott kék ruhádban".
A kék ruha egyébként a választott dalhoz illett, amihez illett volna tudni, hogy a Seres Rezső-féle Szomorú vasárnap, hasonlóan a Szomorú rapszódia - és nem Kék rapszódia, üzenem Bősze Ádámnak is, mert a Rhapsody in blue az előbbit jelenti, - amelynek témájához szorosan kapcsolódik a kék szín, ahogy más hangulatoknak is megvan a színbeni megfelelője, és persze fordítva is. Emiatt is volt zavaró a háttér, mert semmi köze nem volt az eljátszott művekhez, így végig elég lett volna egy koncerttermi semleges, statikus) háttér.
Az amúgy nekem is a legjobb, Kristóf Réka ruhájáról egy vers is eszembe jutott: az ismert Picasso-kép (Az idős gitározó férfi) és az arra írt Wallace Stevens-vers, Az ember a kék gitárral. A képen persze nem kék a gitár, tehát már a verscím fordítása is téves, tehát így nem szabadott volna fordítania Vajda Endrének, ahogy a későbbiekben is visszatér többször a kék gitár. A hosszú vers igen összetett, inkább gondolatfűzér a blue, azaz lehangolt, vagy szomorú, netán hűséges, de barna színű gitárral játszó férfiról. A héttér a kékkel kifejezett lahangoló körítés, és persze a férfi testtartása stb.
A kék, mint a főszínek egyike a hidegség, az angolszász országokban a szomorúság, a fájdalom, a mélabú, a depresszió kifejezője, gondoljunk az említett rapszódiára vagy a bluesra mint zenei műfajra.
Jön a hazai döntő a tehetséges fiatalokkal. Némelyikük már tapasztalt versenyző, számos sikerrel a tarsolyában, a többiek is hasonló jövő előtt állnak.
Vannak köztük kedvencek, néha a zsűri is úgyanúgy minősít mint mi, de azért most sem tagadják meg magukat. A műsorvezetés finomodott, szinte kifogástalan.
A rendezés viszont most is gagyi, mintha nem értenék a komolyzene lényegét, éppen a komolyságát, ami alapvető ezeknél a lelkes muzsikusoknál és áldozatkész nevelőiknél. Pedig vannak jó példák arra, miként kell összehangolni a minőség valamennyi elemét, beleértve a látványt.
Csak egy elrettentő példa: egy kedves énekes lány (Sárközi Xénia) adja elő hatásosan Zaide egyik áriáját, vérvörös ruhában, és habár nem értjük Zaide szavait, a produkció magáért beszél, meg is dicsérik érte a döntnökök. Előadása közben pedig mintha piros alapú fagylaltot kevernének egy óriási tégelyben (eper, málna, tejszínnel vegyítve, de néha meggy és cseresznye is belekerülhet, hogy a ribizliről ne felejtkezzem el. Van persze ott más is, változatokkal egy idétlen témára.
Minek ez a harsányság, e komolytalanság? Talán a vérbő és halált kívánó áriához akarták igazítani a hátteret?
A kiejtése persze kifogástalan a lánynak, és érdemes a szöveget is olvasni közben:
Tiger! wetze nur die Klauen,
freu' dich der erschlichnen Beut'.
Straf' ein törichtes Vertrauen
auf verstelle Zärtlichkeit.
Komm' nur schnell und töt' uns beide,
saug' der Unschuld warmes But.
Tiger! reiss' das Herz vom Eingeweide
und ersätt'ge deine Wut.
Ach mein Gomatz! mit uns Armen
hat das Schiksal kein Erbarmen.
Nur der Tod
endigt unsre herbe Not.
A díszlet vagy háttér tervezője bizonyára sok pénzt kapott ezért a munkáért, csak az értelmét nem érezni, csupán látni a görcsös vadászatot valami hartásosnak gondolt kavalkádért, kaleidoszkópszerű mozgalmasságért, ami állandóan ott vibrál a szemünk előtt, elterelve a figyelem egy részét a LÉNYEGRŐL, amiért annyit dolgoztak a fent említettek. Gondoljuk el ugyanezt egy zeneakadémiai koncerten! X. Y. hegedül, és mögötte, a több mint száz éves kulisszákra hasonló, de mondjuk barna és zöld árnyalatú parfétorták készítésének mozzanatait vetíttetik a dizájnerek vagy valakik.
Várom tehát a döntőt, vannak is jelöltjeim, de ha hasonlót tapasztalok, becsukom a szemem, mintha rádiót hallgatnék. Mennyivel olcsóbb lenne az egész versenyt a rádióban megrendezni, de akkor hol van az élő közönség, a pódiumhangulat, és főleg a zsozsó?!
Ehhez csak a szervezők bemutatkozásának végéről idézek:
"A Virtuózok műsorkészítő csapata azt szeretné, hogy mindenki, aki részese lesz a műsornak, vagy épp nézőként kíséri figyelemmel a komolyzenét játszó tehetséges fiatalok versenyét, úgy érezze, hogy valami különleges, szép, nemes és szívet gyönyörködtető történet részese."
Ehhez kellett volna ragaszkodniuk, hogy a ...a műsor részese úgy érezze, hogy mindannak részese, amit leírtak és amit én is várok, a közönség részeseként... :-)
Kiemelt első díjat nyert a párizsi Concours Musical de France nemzetközi zongoraversenyen a 18 éven aluliak között Boros Misi, a közmédia Virtuózok című komolyzenei tehetségkutatójának felfedezettje.
A zongoraversenyre Európa 15 országából több mint ezren jelentkeztek, közülük a regionális válogatók eredményei, valamint a beküldött videofelvételek alapján több kategóriában összesen 92-en szerepelhettek a hétvégi párizsi döntőn - mondta el az MTI-nek telefonon Boros Misi.
A fiatal magyar tehetség a 18 aluliaknak szóló kategóriák közül a legmagasabb, Junior Excellence nevet viselő szekcióban versenyzett, Chopin F-moll etűdjét és E-moll keringőjét, valamint Debussy Danse de la Poupée és Bartók Béla Román népi táncok című darabját játszva.
"Nagyon szeretem ezeket a darabokat, a zene rengeteg oldala megmutatkozik ebben a négy műben" - fogalmazott a 13 éves zongorista, aki hozzátette azt is: nagyon örül, hogy magyar zeneszerzőtől is vihetett darabot a francia kulturális és kommunikációs minisztérium támogatását élvező, több évtizedes múltra visszatekintő zongoraversenyre.
A kategória döntőjébe ötödmagával került be Boros Misi, akinek jobbjára nála idősebb, 18 év körüli versenyzőkkel kellett megmérkőznie az első díjért, köztük francia és spanyol tehetségekkel is.
"Nagyon boldog vagyok, hogy nyertem, hiszen ez az egyik legnagyobb francia zongoraverseny" - hangsúlyozta Boros Misi, aki elmondta azt is: nagy motivációt jelentett számára a győzelem, és várakozással tekint a következő koncertek elé.
"Úgy gondolom haladni kell tovább, új darabokat tanulni, már meg is van, hogy mik lesznek a következő állomások" - fűzte hozzá.
Ki fognak tiltani a fórumról, de legalábbis moderálva leszel, hehehe, mert fölöslegesen fogyasztod itt a mezőt, a helyet :-)
Nem olvastad a múlt hetekben belinkelt cikkeket a Hetek-ből? Amiről én tehetek, illetve tehettem, mert a 129 alatt, Vízkeresztkor megadtam a két cikket, amelyek elsőjét most bemásoltad.
Persze, mindegy, fő a kis virtuóz kedves és megható története a neten, és erről beszélgettek az egyik adásban Bőszével, így ennek hatására is fokozódhatott a kis zseni népszerűsége a végszavazás alátámasztásához.
Nekem elsősorban a produkciója tetszett, és ezért szavaztam rá, de ugyancsak meghatódtam.
Nagy az a család, és a nevek után arra vagyok most kíváncsi, ki az a Lugosi Anna zongorista, aki triózni fog nekünk a Bartók Emlékházban február 6-án a Somogyi Péterrel és a Pólus Lászlóval - 1.500 -ért?
Apa: Lugosi László 41 éves rajztanár. Anya: Lugosi Ági, 41 éves zongoratanár. Gyerekek: Lugosi Veronika: 18 éves múlt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elsőéves hallgatója, több magyar és nemzetközi hegedűverseny győztese. Sok európai országban koncertezett már. Lugosi Zoltán: 17 éves, a klarinét különleges képesség? megszólaltatója, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanulója. Lugosi Zsófi: 12 éves, szinte minden hegedűversenyt megnyert, amin eddig indult. Bach, Mozart, Beethoven, valamint a kortárs hegedűversenyek egyéni hangú tolmácsolója. Négy év óta koncertezik. Most is csodagyerekként tartják számon. Végül Lugosi Dani, 3 hónapos. (Még nem tudni, melyik hangszer lesz az övé.) Róla szól ez a történet.
T. P.: Milyen vágy, milyen belső késztetés vezetett benneteket, hogy három nagy gyereketek mellett vállaljatok - örökbe fogadjatok -egy háromnapos csecsemőt?
Laci: Mikor az örökbefogadáshoz szükséges engedélyeztetésért mentünk az igazgatóhoz, az ajtó előtt tíz méterrel összenéztünk a feleségemmel: "Mit fogunk mondani, hogy miért is akarjuk?"
T. P.: Ezt kérdezem én is.
Laci: Annyi szeretettel telítődtem mostanra, olyan harmónia van a családunkban, hogy ezt tovább kell adnom valakinek. Egyre többször éreztem azt mostanában, most tudnék igazán apa lenni. Ami netán az előző három gyereknél nem úgy sikerült, amit nem tudtam megvalósítani, az most sikerülne. A feleségem ezt ugyanígy érezte.
T. P.: Ne viccelj, mi az, hogy az előző háromnál nem úgy sikerült? A gyerekeidről sugárzik a jólneveltség, az értelem, a tinédzserbáj és nem utolsó sorban a tehetség. A hazai és nemzetközi zenei versenyek állandó győztesei. Miről beszélsz?
Laci: Szóval az a lényeg, hogy a nagy, nagyobb és még nagyobb gyerekünk után borzasztóan vágytunk egy kisgyerekre, egy bébire. Ági: Tudod, már olyan olajozottan és flottul mentek a dolgok. Minden már olyan "élire volt állítva". Hiányzott a gyereksírás, a gőgicsélés, a friss pelenka illata. Hiányzott az a fajta nyüzsi, az a fajta élet, amit csak egy kisbaba jelenléte tud adni.
Laci: Azt is tudtuk és éreztük, hogy ez nem csak a mi ötletünk, gondolatunk, hanem ez Isten tervében is benne van, ez az ő gondolata is.
T. P.: Ezt a mondatot kérném szépen részletesen és érthetően elmagyarázni, tudniillik így ez kicsit nagyképűen hangzik.
Ági: Na jó, akkor egészen messziről kezdem, hogy megértsd. Húsz éves házasok vagyunk, de még soha nem voltunk kettesben nyaralni sehol. Vágytunk külföldre utazni, pihenni, csak ketten, a gyerekek nélkül. Sikerült a három gyereket "széttenni", és mi Görögországba szándékoztunk utazni. Mielőtt kifizettük volna az utat, barátaink megkértek minket egy óriási segítségre. Egy balatoni tábort szerveztek, és pont arra a két hétre nem volt tanár a gyerekek mellé, mert hirtelen lemondták. Kérték, mentsük meg a tábort és azt a száz gyereket azzal, hogy elvállaljuk. Na, most képzeld el! Már hetek óta a görög szigetekről álmodoztunk, csak ketten, tengerpart és a pénzünk is meg volt rá. Erre azt kérték a barátaink tőlünk, hogy vállaljuk el: száz gyerek, Siófok környéke, egész nap a gyerekekkel két hétig. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit mi terveztünk.
Laci: Mi csípőből válaszoltuk, hogy: "Nem, dehogy, akkor külföldön leszünk, köszönjük, nem kérjük." Ezután szinte óráról órára mindkettőnk vágyai megváltoztak. Pár nap múlva kifejezetten vágytunk arra, hogy a száz gyerekkel együtt a siófoki táborba menjünk. Egyszer csak szívünk minden melegével odakívánkoztunk. Azonnal visszahívtuk őket, hogy ha nem késő, örömmel elfogadjuk a meghívást. Nem volt késő. Görögországot lemondtuk. Ezt a megmagyarázhatatlan irányváltást ilyen hirtelen csak Isten tehette. A mi természetes emberi vágyaink nem alakulhattak ennyire át. Éreztük, hogy valamiért Isten akarata az, ami történik. Pontosan azon a napon, mikor indult a tábor, lettünk húsz éves házasok. Az első nap délutánján a tábor sofőrje kezembe adta két hónapos kisfiát, Boriszt. Ebben a pillanatban minden előzmény nélkül óriási erővel tört fel belőlem egy ellenállhatatlan vágy, szeretnék újból apa lenni. Elkezdtem vágyakozni újból arra a szeretetre, gondoskodásra, odafigyelésre, "biztonságot nyújtok valakinek" című élményre, amit az atyaság szóval lehetne legjobban összefoglalni. Vágytam arra is, hogy azt a sok örömet és szeretetet, amit egy kisgyerek tud adni, elfogadjam. Mondom még egyszer, mindez elemi erővel tört fel belőlem, pillanatok alatt, szinte a semmiből.
T. P.: Igen, ezeket élted át és érezted te. És a feleséged? Ehhez azért két ember kell.
Ági: Én Laci mellett álltam éppen. Az, hogy a sofőr a férjem karjába tesz egy kisgyereket - mert hogy neki ott hirtelen valamit csinálnia kellett - természetes dolog. Én csak akkor figyeltem föl erre, mikor teljesen felindultan, könnyek között odaszól nekem: "Ági, most szeretnék igazán apa lenni", és a kezembe adja a babát. Abban a pillanatban az a gyönyörű kis kölyök - és Isten - ezt a vérátömlesztést velem is megcsinálta. Kezemben a gyerek, Lacival csak nézzük, nézzük egymást és egyszer csak nagyon csendesen - nem úgy felindulva, mint ő - azt mondom neki: "Szeretnék anya lenni." Pontosan 41 évesek voltunk, pontosan aznap voltunk 20 éves házasok, és pontosan ugyanabban a pillanatban kezdtünk el sírni.
T. P.: Ne haragudjatok, akkor miért nem "saját készítés?" a gyerek, miért örökbefogadott? A 41 év az még egy gyönyörű kor. Még mindenhez gyönyörű. Ági: Laci, tudod mit, akkor mondjunk el mindent!
Laci: Hogy miért néztünk egymásra hosszan és miért folyt a szemünkből a könny, szinte megállíthatatlanul? Tehát, hogy mitől volt ilyen felemelő és ugyanakkor ilyen drámai is a pillanat? Tudod a szívemmel már 10-15 éve problémák vannak. Egy orvos ismerősünk azt tanácsolta, ha már úgysem akarunk gyereket, ő javasolna egy orvosi beavatkozást. Nyugati tapasztalatok alapján bátran mondja, hogy a szívet ez valamilyen módon megerősíti. De gondoljuk meg, gyerek ezután nem lehet. Ezt a műtétet a tábor előtt egy héttel én megcsináltattam magamon.
T. P.: Te jó ég! Ezt leírhatom?
Laci: Ha úgy látod jónak, igen. De most már akkor szeretném végigmondani a történetünket.
T. P.: Megtisztelnél vele, nagyon érdekelne.
Laci: Ezután kicsit elbizonytalanodtunk a tekintetben, hogyan tovább. Abban biztosak voltunk, hogy Isten szándéka és a mi szándékunk egybeesik - gyereket szeretnénk. Na de hogyan? Emberileg és orvosilag nekem ez már nem lehetséges. Most kezdjünk el hinni abban és kezdjünk el imádkozni azért, hogy Isten tegyen csodát velem?
T. P.: Akkor most egészen konkrétan mi is volt az elbizonytalanodásotok pontos oka?
Ági: Az, hogy nem éreztük, hogy Isten ezt akarná. Az tuti, hogy mindenki gyereket akart, az is, hogy Lacinak nem lehet. Ne érts félre, mi semmit nem adtunk föl, csak nem tudtuk, hogyan tovább. Ezek a hónapok így teltek el. Sokat imádkoztunk külön is, együtt is a gyerekekkel - a kép nem lett tisztább. Lassan kezdett valamifajta bizonytalanság elárasztani mindnyájunkat. A 98-as év a vége felé közeledett. Egy este, mikor a család együtt volt, az RTL-en ment valami műsor. Lehet, hogy a Fókusz volt, nem emlékszem már. Beszélgettünk. Egyszer csak hirtelen, mindnyájan elhallgattunk és a tévére figyeltünk. Megrázó képeket mutattak az eldobott, állami gondozásba került gyerekekről. Bemutatták milyen az életük csecsemőkorban, hat-hétéves korban, és tinédzserkorban. Egyszer csak megszólal Zoli: "Anyu, mért nem fogadunk örökbe egy kisbabát?" Ahogy ezt kimondta, mintha minden homály, bizonytalanság eltűnt volna az otthonunkból. Mintha egy hónapok óta beborult égbolton egyszer csak átragyogna a napfény. Minden világos, egyszerű és magától értetődő lett. Nem értettük, miért nem jutott ez eszünkbe idáig egy pillanatra sem. Még ott, este megbeszéltük, hogy jól van, akkor örökbe fogadunk egy csecsemőt. Hosszú hónapok óta először volt teljes nyugalom bennünk. Ez a nyugalom valószínűleg abból adódott, hogy ez a terv, ez a szándék egybeesett Isten akaratával is. Ezt a fajta nyugalmat mindig ilyenkor szoktuk érezni.
Laci: Aztán a szeretetnek elkezdtük egy új ízét, vagyis egy új aspektusát is érezni, sőt megtapasztalni. Ez az irgalom volt. Egy kis emberke életét - akit Isten életre szánt, de az anya eldobta - mi vissza fogjuk kalauzolni az életbe.
Ági: Természetesen mind a három gyerkőctől megkérdeztük, hogy ők is akarják-e ilyen módon a gyereket. Részletesen elmondtuk nekik, hogy ez mivel jár, vagy mivel járhat. Beleegyezésük jeléül annyi puszival halmoztak el bennünket, amennyivel az utóbbi években soha. Már másnap elkezdtük az utánajárást. Környezetünkben nagyon sokan - főleg a nem hívő barátaink - elég érzékletesen ecsetelték a ránk váró bonyodalmakat. Keményen lebeszéltek a dologról.
T. P.: Mivel indokolták ezt, hogyan érveltek?
Laci: Évekig tartó, bonyolult és túlszabályozott ügyintézés. Két-három, sőt néha még négy évi várakozás is egy gyerekre. Ez természetes szinten igaz is. Mint kiderült, valóban így van. De mi Istent kezdtük el bombázni az imáinkkal.
T. P.: Miről szólt, mi volt ez az ima?
Laci: Ez majdhogynem egy ultimátum volt. Azt kértük Istentől, ha ezt ő is így akarja, hogy ilyen módon szülessen meg a negyedik gyermekünk, akkor a bébi legkésőbb három hónapon belül legyen a családunkban.
Ági: Még valami! Mi ahhoz nagyon ragaszkodtunk, hogy a baba pár napos, pár hetes, legfeljebb egy-két hónapos legyen. Szívünk vágya igazából az volt, hogy születése után a baba három nappal velünk legyen.
Laci: A GYIVI-ben, meg máshol is teljesen hülyének néztek minket, azt mondták: "Nem vagyunk normálisak. Három felnőtt gyerek után, 41 évesen minek még egy negyedik."
Ági: Bennünk viszont egyre nagyobb volt a vágy a kis bébi, az új családtag eljövetele iránt. Képzeld el, ezekben a hetekben Veronika is és Zsófi is olyan versenyeket nyertek (az egyik országos, a másik nemzetközi), amelyek kivételesen pénzdíjasak voltak. Azt a kis pénzt, amit kaptak, a babára elvásárolták. A babára, aki akkor még nem is létezett. De a gondolatainkban, a vágyainkban, a beszélgetéseinkben igen. Hazamentem és telis-teli volt a ház játékokkal, kis ruhácskákkal, pelenkákkal, babakocsival. Zoli a zsebpénzéből ugyanezt tette. Tudtuk, nagyon tudtuk, hogy van Magyarországon egy kisbaba valahol, aki ránk vár. Mikor megcsörrent a telefon, mindig azt vártuk, hogy azt mondják, hova, melyik városba menjünk azért a kisbabáért, aki csak az én ölemben tud majd megvigasztalódni. És egyszer csak eljött egy nap és eljött egy este. És tíz óra volt és csörgött a telefon. Egy vidéki kisváros kórházából hívtak: "Tegnap született egy gyönyörű, egészséges kisfiú és az anyja látni sem akarja. A szülés után még csak ránézni sem volt hajlandó. Holnap jöhetnek érte." Azt is mondták még a telefonba, siessünk, mert a baba a születése óta szinte egyfolytában sír és senki nem tudja megvigasztalni.
Laci: Másnap hajnalban kocsiba ültünk. Mikor kihozták nekünk a babát, akkor is sírt. Akkor a nővérek ráteszik a feleségemre és a baba megnyugszik! Születése óta először.
Ági: Rátették a vállamra azt a kis porontykát, és abban a pillanatban abbahagyta a sírást, elkezdett durmolni, mint egy kis cica. Mondták a nővérek: "Ez fantasztikus, érzi, hogy jó helyre került." Ekkor meg a nővérek szeméből kezdett potyogni a könny. Nem győztek ajándékokat hozni nekünk. Elhalmoztak minket pelenkával, gyümölcscsel, cumival, mindennel. Háromnapos volt, mikor hazahoztuk.
T. P.: Az anyát nem ismertétek meg ott, a kórházban?
Laci: Nem akart találkozni velünk, szégyellte magát. Egy 19 éves, csinos, jól szituált hölgy volt. Az orvos szerint mindent megtett, hogy spontán módon elvetéljen. Teljesen lekötötte és leszorította a hasát. A csöppség orrán ennek még látszódtak a nyomai. Ki tudja, mi lett volna ebből a gyerekből. Ki tudja, hol végezte volna, az utcán, börtönben vagy egy fecskendő mellett? Mióta velünk van, az egész család élete felfrissült, felizzott. Mindnyájan fiatalabbak lettünk.Átfogja, összefűzi és még jobban eggyé teszi a családot. Még több szeretetet hoz ki mindnyájunkból. Mikor ebbe az új lakásba költöztünk, a konyhába bútort kellett venni, mert nem volt. Öten voltunk, de valamiért egy hatszemélyes asztalt vettünk. Mikor leültünk, mindig volt egy olyan furcsa érzésem, mintha onnan hiányozna valaki. Most már ezt nem érzem. Jogilag is sikerült olyan szerződést kötni, mintha vér szerinti gyerekünk lenne. Ugyanúgy örököl ő is mindent, és ugyanolyan jogai vannak, mint a többi háromnak. Most már négyfelé megy a csoki, a kóla és majd a zsebpénz is.
Ági: A Zeneakadémián, ahol Zsófi és Veronika is tanul, azt mondták többször is: "Nem tudod, kik azok a Lugosiék? Azok, ahol az a három csodagyerek van." Jelentem tisztelettel, most már négy van. A negyedik is csodagyerek. Igen, csoda, hogy van.
A terhes és terheli jelen esetben nem ugyanarra vezet. :)
* Az indexes topikban látható, hogy meglehetősen sokat írtam (annak nyomán, hogy erősen rákoncentráltam a teljes versenyforduló minden percére), ami itt nagyon sok lett volna terjedelemben.
* Különben is megkaptam, hogy "lyukat beszélek mások hasába", ami olvasatomban súlyos kritika és maximálisan igyekszem kerülni, ahogy eddig is mindig igyekeztem.
* Aztán meg az orosz verseny valamennyire OFFTOPIK itt az én olvasatomban (félre ne értsd nagyon köszönöm, hogy megosztottad a linket), ha valaki Boros Misinek, vagy Ivettnek akar utánaolvasni, a topik címéből adódóan.
* Végül meg a Fideliótól magától is szeretnék elszakadni, nemvéletlen, hogy eddig sem találtunk egymásra a Fidelió-portállal. Azt gondolom hoszabb távon jobb ez így mindenkinek.
Szóval azt, hogy mennyire "terhes" az ügyben nem nyilatkoznék, de terhelni valóban nem akartam a topikot egy komolyabb méretű nem teljesen idevágó betűhalmazzal..
Már az első fellépő is zseniális a Valse scherzóval - egy igazi koncertteremből, ahogy illik, és nem sportcsarnokból. A háttér villodzó fényei itt is zavarnak. A többi zeneszám is csodás!
Két hegedűs (egy-egy fiú és lány) és egy csellista lány jutott tovább: maximális ponttal. A csellista Sarasate hegedűre írt Cigánydalait játszotta - zseniálisan. Érdemes a XV. Moszkvai... tehetségkutatót hallgatni, nézni!
Itt van a hegedűsök, csellisták... II. fordulós versenye. Nagyon jók, pl. a 34. percben műsorát befejezte voronyezsi kissrác (13 éves), aki maximális pontot kapott.
Most jutott eszembe, hogy az október 27-i egyik beírásomban (47) megadtam a moszkvai hasonló verseny linkjét, mert december elejére időzítették az immár XV. versenyüket. Érdemes a vetélkedő videóját, illetve videóit megnézni. A verseny egyébként nemzetközi, ahogy a hazait sem csak az országon belülieknek rendezték, mint írta a Fidelio. A szabályzatuk a 47. beírásban látható, és persze nem teljesen ugyanaz, de kevesebb a gagyi elem és így egy igazi vetélkedőt látunk, ahol a zenei elem a döntő. A zsűritagok pontoznak, és vannak remek előadások, pl. a 14 perctől a Rigoletto-parafrázisos kissrác Tbilisziből a második linken.
Az más, ha a verseny foglalkoztatott. Engem az tévesztett meg, hogy Fischer Annie kapcsán merült fel.
Az a bizonyos 1933-as verseny, szerintem egy nagyon rossz korban, szintén nagyon rosszul szerveződött (más miatt, másként). Egy verseny vagy legyen tiszta, vagy kínosan ügyeljen a látszatokra is. Ennyiben azonos a két verseny, hogy az a bizonyos lóláb mindkét versenynél kilógott. A több konklúzióhoz meg relevánsan sokkal több munka kellene, ideértve az általad nem hiányolt további részleteket is. ;)
Ugyanakkor én egyfelöl optimista vagyok, hogy lehet korrekt zenei versenyeket is szervezni (még mi magyarok is tudunk, lásd a korábbi karmesterversenyeket), másfelöl még a Virtuózokat is lehetett volna korrekten, tisztességesen megcsinálni, és ez elsősorban nem anyagiakon, hanem tisztesség és hozzáértés hiánya miatt nem sikerült, az én értelmezésemben.
Én értem, hogy "kifejtetted a nézeteidet", de ezzel így most nem tudok mit kezdeni. Nyitásként én pontos linkeket adtam.
A versenyek hangulata: kik és miért indulnak, milyen darabot választanak fordulókként, milyen a zsűrizés, hogy reagál a sajtó és a nagyközönség, főleg a hazai egy itthoni versenyre, és miként az ellentábor, mit írt a sajtó a még csak 19 éves Fischer Annie-ról, aki akkor még csak egy nagy tehetség volt stb., de főleg az, hogy akkor még senki sem tudta, milyen lesz a teljes karrier. A teljes sajtóanyag a zenetörténészek prédája, én csak rátaláltam, és nem hiányolhattam a többit, mert ez is elég volt. Tóth Aladárról is csak annyit tudok ebben a dologban, hogy kb. 5 évvel később vette el Fischer Annie-t, de ha volt a versenyt is befolyásoló kapcsolatuk, ami lényegesnek tűnt, betehette volna az infókat erről a Szabolcs. A link irgalmatlan hosszúsága nem zavart, mert a dolog érdekelt, és talán ezért is jutott eszembe 2 év után megint.
Viszont ne felejtsük el! Ott egy szakági nemzetközi versenyről volt szó, itt viszont egy tehetségkutatónak nevezett/álcázott egyvelegről, tele buktatókkal, és ezek többsége okozott is problémákat.
Az általam indított itteni véleménycserében már kifejtettem a verseny egészére vonatkozó nézeteimet, amelyekből egyértelműen látszik, mik okoztak nagy csalódást, és mik örömet - egy átlagos zenekedvelőnek. Utóbbiakról számos komolyzeneértővel beszélgettem a verseny kapcsán, egyetértve a lényegben, de még a győztesek személyében is legtöbbször. Mi vagyunk a nagyközönség, csak éppen a közönségességet nem bírjuk.
135-ös hozzászólásból számomra csak két dolog nem derül ki.
- Mi implikálta?
- Mi a konklúziód belőle?
;)
PS: Jah! Egy talán nem érdektelen adalék az általad linkelt irgalmatlan hosszú cikkhez. 1933.05.18-án egy hosszú beszámoló és értékelő írás jelent meg a Pesti Hírlapban a kérdéses versenyről. Az általad linkelt hosszú írásba nem fért bele még az említése sem, pedig állítólag a teljes korabeli sajtóanyag áttekintésével készült. De nekem megvan, azért, mert történetesen az én édesapám írta.
A linkelt cikk egyébként végtelenül inkorrekt, mert firtatja Emil Sauer szerelmi kapcsolatát az egyik hölgyversenyzővel, ugyanakkor Tóth Aladár és Fischer Annie kapcsolatáról elfelejt említést tenni.
Mivel ez a téma amúgy abszolút ofttopik itt, így részemről itt befejeztem a tárgyalását.