A Bartók Rádió Új Zenei Újságjának előbb elhangzott részletében Kovács Sándor és Csengery Kristóf elemeztea március 6-i Várdai-szólóestet, főleg a Kodály-szólószonátát.
A Hangtárban visszahallgatható, de ami izgalmasabb, hogy ma 17:50-től a Bartók Rádióban az egész koncertet leadják.
A beharangozó INNEN, amiben van egy megmosolyogtató rész, amit kiemelek:
"Várdai István a világ egyik legkeresettebb csellistájának számít, amit mi sem igazol jobban, hogy ő az első, aki a Genfi Nemzetközi Csellóverseny mellett megnyerte a müncheni ARD Nemzetközi Csellóversenyt is."
Bennem is tovább él Várdai szólóestje, főként a Kodály-szólószonáta megszólaltatása. Az előtte hallott J.S.Bach-szólószvit (BWV 1011, c-moll) bemelegítés volt, felidézve a műfajban meghatározó közel 300 éves sorozat hangulatát. Bach előtt is írtak ilyen darabokat, de ahogy utána sem volt sokáig hozzá mérhető, elődjeitől is keveset játszanak, főleg a barokk csellót használó régizenészek, néha az akkor szokásos basszus kísérettel. Vivaldi, Alessandro Scarlatti ilyen művei nagyon kellemesek, de követőjük korszakalkotó volt ebben is.
Majd egy nagy ugrás, és a múlt század elején sorra születtek szólócsellóra különféle darabok:
1914 végén az idős (41 !) Reger három darabja, egyértelműen Bach nyomán, így bármennyire is szuverén alkotások az alig egy évvel későbbi Kodály-műhöz nem hasonlíthatók. Kodályé újabb korszakot nyitott, és a nem sokkal utána készült ismertebb művek: Cassadó (1921), Hindemith (1923) és Ysaÿe (1924) szólószonátái ugyan a repertoár részei, de egyikük sem olyan kimagasló, mint a 34 éves Kodályé. Utóbbit akárhányszor érdemes meghallgatni, főleg a Várdai kaliberű előadóktól.
Várdaival egyébként a legújabb Hungaroton-lemezén (Táncoló Cselló) a Cassadó-szvitet felvették, már a Stradivari hangszerrel, míg a Kodály-Szólószonáta a korábbi Kodály-lemezén a Montagnanával szerepel, tehát van az élő koncertjein kívül közvetlenül ide köthető élmény.
A március 6-i szóló fenomenális volt, felkavaró és magával ragadó, ennek az 1673-as Stradnak a legméltóbb kezekben való megszólaltatása. Jól érezte a hangszer tulajdonosa, hogy ezzel ő is korszakot nyitott, az eddig is kivételes csellista még magasabb művészi régiókba emelését elősegítendő.
Az említett CD-felvétel alapján állítom most is, hogy bármennyire is kiváló, egy ilyen élő koncert alapjaiban más, sokkal kifejezőbb, hiszen amíg egy lemezfelvétel számtalanszor megszakad, itt az adott és ihletett, a közönség által is inspirált közeg egységesebb előadást eredményezett, aminek a végére szinte már eksztatikus állapotba került előadója ezzel az eleve különleges felépítésű és igen összetett és technikailag rendkívül nehéz darabbal.
A Kodály szólószonátáról sokat írtak, tételeinek előírásai magukért beszélnek, így a szenvedélyesen elegáns nyitótétel, a költői lassú és a nagyon szilaj, már-már szertelen zárótétel a hallgató fantáziájában is különleges zenei képeket jelenített meg, legalábbis az enyémben. Ne feledjük, hogy Kodály 33 évesen írta a közel 33 perces darabot, előtte 10 évvel már elkezdte a népdalok gyűjtését, 5 éve házasodott össze a nála közel húsz évvel idősebb Sándor Emmával, vagyis alkotó és egyéb ereje teljében volt, Bartókkal együtt a korszak kiemelkedő zeneszerzője. A szonátát Kodály 1918. december 6-i szerzői estjén mutatta be a nála alig valamivel fiatalabb Kerpely Jenő, és úgy érzem, ezek a fiatalok élhetik át leginkább a művet. Nemrég (2015. május 7-én) a Kodály Vonósnégyes idézte fel az említett szerzői est teljes műsorát, és azon egyik vendégük, Fenyő László játszotta a szólószonátát. Ő is csak 40 éves volt akkor, emlékezetest alakítva a maga nagyon képzett és szokásosan érzelemdús játékával. A mostani Várdai interpretáció hasonló vagy még elementárisabb élményt nyújtott, és ne felejtsük, Várdai is éppen annyi idős (33 éves) lesz idén, mint az ősbemutató előadója.
Csupa szenvedélyes, nagyon képzett és életteli szilaj fiatal a korszakos művel, ahol a jelzőt az idő igazolta. A közel egy időben írt Prokofjev (1952) és Ligeti szólószonáta (1953) közül utóbbi jelenti az újabb mérföldkövet minden szempontból. Várdai játssza is rendszeresen, és legutóbbi baráti koncertjén (2018. január 15-én) is nagyszerűen adta elő, szintén már a Stradivarival.
Ezek után néhány szubjektív észrevétel, ha az eddigiek közt ne lett volna sok egyéni eddig is.
Várdai maximálisan ura ennek a hangszernek, ami talán minőségben, főleg a mély regiszterben az előzőek fölött áll. A jó akusztikájú kis kamrában minden összeállt: tisztaság és magasan szárnyaló nemes hangzás az első tételben, az adagio érzelmes tálalása, majd az erőteljes fináléban mintha a szilaj lovát már betört ördöglovas kiszabadult volna a változatos tájba, és végig kézben tartva társát, szinte már a sivító széllel versengtek volna a teljes kimerülésig. Mondhatnám, hogy a kiváló autóvezető Várdai keze alá tettek egy turbófeltöltéses 660 lóerős masinát, ráeresztve egy mérnökien kialakított nagyon nehéz tesztpályára, amelyet hibátlanul kellett teljesítenie, előírásokat és a menetidőt betartva, de az említett eksztatikus befejezésben már más lovasképzeteim is voltak, a legkeményebb csődör és alázatos kancája egymásnak feszülésével, egy nagy művész és kiváló hangszere találkozásában a remekmű megfogalmazása során.
Nagyon várom a felvétel bejátszását, és addig is hallgatom az említett CD-jét, a Cassadó-szvitet, és sajnálom, hogy prózaibb ok miatt nem hallgathatom meg ma este a Müpában Rózsa Miklós kettősversenyében István fellépését Baráti Kristóffal és a MÁV Zenekarral.
Csúcsteljesítmény volt István keddi szereplése! Hallhattuk talán százhúszan a helyszínen.
A holnap reggeli beszélgetés 8:15-kor kezdődik bartók Rádióban.
A lejjebb jelzett új CD-je kapcsán: az Éneklő Cselló című lemezén kívül a Würtz Klárival felvett Kodály-lemez is még a Montagnana hangszerrel készült, emiatt lesz különleges a Kodály-Szólószonáta holnap a most használt 345 éves használt Stradivarival.
Ma délután Muzsikálóban is erről beszélt Várdai Veisz Gáborral, erről a linkről elérhetően 16:07-től közel hat percben, a végén a robusztus, és nagyon fiatalosan előadott rövidke Courante tétellel illusztrálva Bach d-moll szólószonátájából. Különben Bach-szólószvitjeit is a régi hangszerével vette fel vele a Brilliant Classics Hollandiában a Kapucinusok Grave/Velp-ben lévő Konventjének kápolnájában, - ahol máskor is felvesznek lemezeket.
Utóbbi lemezről egyebek között részletesen beszámolt a klasszikus zenével foglalkozó kortárs blog, a Faces of Classical Music, és a kiadó által feltett teljes album onnan is meghallgatható!
Csak egy mondatot idézek a blogból:
"Mr. Várdai's trills", continued the New York Times review, "unfolded with elegant grace in his soulful rendition of the Allemande, and the Courante flowed with a joyous energy."
Ma jelent meg a Hungarotonnál Várdai IstvánTáncoló Cselló című lemeze, amelynek tételeibe bele is lehet hallgatni! A lemez szellem(kép)es borítóján Várdai (hat)kezeskedik a minőségről...
.
A CD a nagysikerű Singing (Éneklő) Cello folytatása, de amíg azt Várdai korábbi, Montagnana hangszerével vették fel, ennél már a csodálatos Stradivari csellón játszik. Várdai partnere, miként a korábbi lemezen is, Julien Quentin.
.
A kiadó tájékoztatója az alábbi:
.
A világ legkeresettebb csellistája és a legendás Stradivari-cselló.
Várdai István és Julien Quentin újabb közös Hungaroton-lemezének a tánc a témája, a 19–20. század csellóirodalmának legnépszerűbb alkotásai szólalnak meg a korábban Jaqueline du Pré és Lynn Harrell által is használt legendás ‘1673 Strad’ nevű Stradivari-csellón.
A Dancing Cello című album a boltokban és az interneten (hungaroton.hu, iTunes, Apple Music) március 2-ától érhető el.
"Új albumunk az előző, Singing Cello című felvétel folytatása. Egy csokorra való eredeti darabot választottunk, amelyek mind a zeneirodalom élénk, kifejező és örömteli karakterét reprezentálják. A cél az volt, hogy olyan kiváló zenei felvételt készítsünk, amelyet kortól, nemzetiségtől vagy képzettségi háttértől függetlenül bármilyen zeneszerető ember élvezhet. A darabok önmagunkért beszélnek, és bárki megértheti ezt a zenei karaktert, még ha először hallja is. Ennek a gyökerei alapvető ösztöneinkben, a ritmusban és a táncban találhatók.
Örömmel tölt el, hogy Julien Quentin elfogadta a meghívásomat, hogy együtt készítsük el ezt a felvételt. Mindig nagyon élvezzük a közös játékot, és ő mélyen inspiráló barátom” – vallott Várdai István, aki a Bachtrack statisztikája szerint 2017-ben a világ legfoglalkoztatottabb csellistája volt. Várdai István az albumot már azon az Ex Harrell-du Pré, vagy nemes egyszerűséggel az ‘1673 Strad’ nevű Stradivari-csellón vette fel, melyet 2016 végén egy névtelenségéhez ragaszkodó német mecénástól kapott meg örökös használatra. Az utóbbi években nem játszottak rajta, a német gyűjtő a csellót kifejezetten a magyar művész számára vásárolta meg amerikai tulajdonosától. Az olasz hangszer-manufaktúra csellóinak hírneve – ha ez lehetséges – még a hegedűkénél is ragyogóbb. Az ‘1673 Strad’ egy viszonylag korai cselló, a mester egyetlen, ebből az évből származó opusza, hivatalos nevén a ‘Harrell, du Pré, Guttmann’ cselló. Ismert történetének adatai alapján kiváló hangszerészek és csellóművészek birtokában volt, W. E. Hill & Sons (1961-ig), Jacqueline du Pré (1961–1983), Lynn Harrell (1983–2006), Nina Kotova (2006–2013).
.
„Nagy öröm újra együtt játszani kedves barátommal, Várdai Istvánnal, aki igazi inspiráció a számomra. A koncertek alkalmával vagy a felvételek során mindig nagyon várom a közös munkát, hogy a legmagasabb szinteken kapcsolódhassunk és adhassunk elő Istvánnal. A Hungaroton stúdiójába való visszatérés abba a különleges atmoszférába helyez bennünket, amely Budapest szívében, ösztönző történelmi közegben segíti a művészi elmélyülést. Ezúttal olyan zenei program felfedezését is lehetővé teszi a számunkra, amely a zene virtuóz és táncos aspektusaira fókuszál, olyan sziporkázó csillagokkal, mint Bartók, Chopin és különösen Sztravinszkij vagy Piazzolla, akik igazi csemegét jelentenek a cselló- és zongorarepertoárban minden kamarazene-rajongónak”– mesélte Julien Quentin.
.
„Különösen érdekes, amikor egy zenei előadóművész vegyes műsorú lemezt "komponál". Vezérgondolathoz rendeli a műveket, közös tartalmak különféle variánsait állítja ellentétbe, vagy éppen rímelteti egymásra. Az "Éneklő" után a "Táncoló cselló" villan elénk a már nem felszálló ágban, hanem "utazó magasságon" megmutatkozó Várdai István keze alatt. Döntően 20. századi repertoárból válogat, de már senki sem azt érzi, hogy "nehéz a modern zenét hallgatni". Már úgy vagyunk vele, mint néhány évtizede az akkori múlt század muzsikájával voltunk: fülbemászó, éretten interpretálható, megindító és megtáncoltató” – nyilatkozta a lemezről Hollós Máté, a Hungaroton Music Zrt. vezérigazgatója.
.
Várdai István a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Mező László, a bécsi Zeneakadémián Reinhard Latzko növendéke volt. 2010 őszétől Németországban, a Kronberg Akadémián Frans Helmerson növendékeként folytatta tanulmányait, 2013-tól a világhírű intézmény oktatója. Több nemzetközi verseny díjazottja-nyertese: a verseny történetében páratlan módon háromszor nyerte meg a Popper Dávid Nemzetközi Zenei Versenyt, 2014-ben pedig megnyerte az ARD Nemzetközi Csellóversenyét Münchenben. Számos világhírű fesztivál rendszeres fellépője. 2009-ben Junior Prima-díjat, 2015-ben Liszt-díjat kapott, 2012-ben elnyerte a világ legígéretesebb fiatal zenészének odaítélt Prix Montblanc-t. Lemezei az Ysaÿe Records, a Hansler kiadó, a Brilliant Classics és a Hungaroton gondozásában jelentek meg. 2015-től a pécsi Zsolnay Központ rezidens művésze és – Baráti Kristóffal együtt – a Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetője.
.
Julien Quentin Párizsban született, és a Genfi Konzervatóriumban Alexis Golovine növendékeként tanult zongorázni. Zongoraművészi képesítését 2002-ben az Indianai Egyetemen szerezte, Emile Naoumoff irányítása alatt. 2003-ban vehette kézhez mesterdiplomáját a Juillard School-ban. A francia zongoraművész sokoldalú, érzékeny muzsikus, aki érett és kiegyensúlyozott játékával szerzett hírnevet szerte a világon. Mély gyökerekből táplálkozó muzikalitása, kristálytiszta zongorajátéka és tökéletes technikája azok a kvalitások, amelyek szólóhangszeres és kamarazenei koncerteken is népszerűvé teszik. Felvételeit az EMI, a Channel Classics és a Sony RCA rögzítette.
.
1951-ben alapítja meg az állam a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV), mely a 70-es évektől Hungaroton néven működik tovább. A kiadó klasszikus zenei kiadványai rendszeresen nyernek díjakat nemzetközi megmérettetéseken. A Diapason, a Goldberg, a Le Monde de la Musique, a Pizzicato és más szaklapok kitüntetésein kívül kiemelten említésre méltó a három MIDEM-díj a Dohnányi-hegedűversenyekért (1999), a Bartók-összkiadásért (2002) és a Bartók Új Sorozat elsőként megjelent SACD-jéért (A Fából faragott királyfi, Kossuth – szimfóniai költemény), valamint a Classical Internet Awards (2004) díja egy Kocsis Zoltán vezényelte Bartók SACD-ért. A Bartók Új Sorozat hegedűszonátákat tartalmazó része Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán előadásában a Gramophone Awards 2013 versenyében kamarazene kategóriában megkapta az “Év lemeze” díjat. A kiadó 2015- ben jelentette meg Beethoven összes zongoraversenyét Várjon Dénes és a Keller András vezényelte Concerto Budapest előadásában; a kiadvány 2016-ban Gramofon-díjat kapott Az év legjobb magyar klasszikus zenei hanglemeze kategóriában. A Bartók Béla születésének 135. évfordulóján megjelent Bartók the Pianist albumot ugyanezen versenyben Az év legjobb archív felvételének választották és az International Classical Music Awards (ICMA) 2017. évi szavazásán a három legjobb felvétel közé jutott az Archív kategóriában.
Az alábbi Bernstein-Meditációról még nem hallottam, de Várdai István sikerén rákerestem, és rögtön két érdekességet is találtam:
- a videón az első része egy kitűnő és nagyon fiatal csellistától, az ismert remek hegedűs, az 55 évében lévő Ilya Kaler idén csak 19 éves fiától, Danieltől hallható (ő sem esett messze a ...tól):
- a teljes átiratot pedig azért ezen a felvételen hallgattam meg, hogy halljam Várdai Pisti hangszerének kangját, hiszen a korábban Jacqueline Du Pré, majd Lynn Harrell birtokában volt 1673-as Stradivarin utánuk Nina Kotova játszott. Mostani használója természetesen magához igazította/igazíttatta, ami a hangzását is valamelyest módosíthatta, de a lényeg úgyis a csellista összetett tudása, közlési képessége és adott körülmények közötti előadása.
Várdai István is szerepelt, a rá vonatkozó részt kiemeltem:
.
"A Három meditáció, mint három és fél évtizeddel későbbi darab, természetesen mérhetetlenül több zenei és élettapasztalat birtokában készült, mint a korai mesterremek. Pontosabban sokkal inkább ez a darab tekinthető valamifajta remeknek, mindhárom tételében szép, mély és emlékezetes gondolatokkal – miközben Bernsteinegy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy jutalomjátékul szolgáljon egy nagy csellistának, a Rokokó variációk nyomdokában járva. Egyetlen illusztrációként hadd hozzam fel a harmadik tételt, ahol a jellegzetesen bernsteini, hemiolás ritmikai játékokra alapozott táncos szakasz és visszatérése az elképzelhető legátszellemültebb, csodálatos mélyvonós- és hárfaszínekkel megfestett triót fog közre. A zenekarról és karmesteréről nem tudok, de nem is szükséges többet mondanom, mint az imént: nagyszerűek voltak. Várdai Istvánról viszont ezúttal is le kell írnom: játékának elmélyültsége és elsöprő kantábilitása, ugyanakkor a zenélés kitörő öröme, a Bernstein játékos egyéniségével való kongeniális azonosulás egyenrangú művésznek mutatja őt a darab eredeti címzettjével való összehasonlításban is."
.
.
Az idézethez: Bernstein 1971-ben írta azt a színpadi miséjét (Mass), amelyet J. F. Kennedynek dedikált. A mise három tételén alapul a csellóra-és zongorára írt Három meditáció, amelynek későbbi ősbemutatóján M. Rosztropovics volt a csellista a szerző kíséretével.
A kritikus ezen megjegyzése is azt erősíti meg, hogy nem kell ódzkodjunk világklasszis előadóink (Várdai, Baráti, Várjon stb.) minősítétől, ha jó a fülünk a kiemelkedő muzsikákhoz...
Január 21-én Los Alamosban (USA, Új-Mexico) az ottani koncertszervező társaság rendezésében lépett fel Várdai István. Partnere Shai Wosner volt, műsoruk pedig megegyezett a tavaly szeptember 29-i hazai koncertjükével a Zeneakadémián:
Fellépésükről Carl Newton írt beszámolót a helyi lapban. A már nem látható kép ez volt.
Emlékezetes LACA-koncert
A beszámoló sok mindenről szól, csak éppen a teljes műsorról nem, így csak a lényeget fordítom le. Érdekesség, hogy a szerző nem hallotta még a Kodály- és a Janácsek-művet, holott utóbbit 2009-ben, a másikat pedig 2016-ban játszotta lemezre Várdai (Fülei Balázzsal és Würtz Klárával). Szóba került viszont Antonio Janigro (1918-1989), a valóban kiváló horvát csellista, zongorapartnere az annak idején szintén kiváló Paul-Badura Skoda, majd két amerikai 1991-ből stb.
Várdairól röviden írt: a koncert alapján javasolná a nagy csellisták Pantheonjába, majd egy Várdai-interjúra hivatkozva megállapította, hogy a tanáraitól kapott azon javaslat, hogy elsősorban a megfelelő hangzásra törekedjen, érezhető volt nagyszerű játékán. István másik megjegyzését is említette, miszerint amikor játék közben magához öleli a hangszerét, átveszi annak vibrációját, és ezt most is valószínűleg hatásosan átélte.
Köszönet nyilvánítás stb., ajánlás másoknak is, mert egy nagy csellistát ismert meg a 32 éves előadóban. Partneréről csak annak neve hangzott el, illetve rá is vonatkozott, hogy a koncertre amuzsikusok krémjéből válogattak a szervezők.
Az előzményként bemutatott Kodály-lemezről ma is bejátszottak a Bartók Rádió Hangfogó című műsorának végén, és az op. 4-es Kodály-szonátában félreismerhetetlen volt Várdai játéka, aki Würtz Klárával kiemelkedő felvételt produkált. Az előzőekre nem figyeltem, de a Hangtárból visszaidézhető az egész, és látom, a Szonatina is volt.
HOLNAP folytatódik a külföldön is divatos kamarakoncert fajta, amikor egy-egy kiemelkedő művész barátaival játszik, nálunk éppen Várdai István ("generációjának Várdaija" :) az alábbiakkal és a következő műsorban.
Ligeti György: Szonáta szóló csellóra, 1948-1953 Fryderyk Chopin: g-moll szonáta csellóra és zongorára, Op. 65, 1847 Dohnányi Ernő: C-dúr szerenád, Op. 10, 1902; hegedű, brácsa, cselló W. A. Mozart: g-moll zongoranégyes, K 478, 1785
Telt ház lesz, mert jegyek szinte már csak a másodrendű oldalerkély-felső sorokba vannak.
Az ilyen baráti koncertek legizgalmasabbjai, amikor valamennyi játékos világhírű - vagy lett, ha visszatekintünk néhány év távlatából, - és ilyenkor az érdeklődés az egekbe szökik, mint volt az akkor már 71 éves legendás zongorista,Martha Argerichfőszereplésével Athénban, 2012 márciusában. Három alkalommal, 4-4.000 hallgató előtt. Később a Lugano Fesztiválon is barátaival játszott, és minden évben egy 3-CD-s albumban is kiadták előadásaikat. Az athéni előadás mintájára jött össze Baráti Kristóf és a vele együtt lassan világhírűvé vált társaság 2013. májusában (Várdai István, Fenyő László, Boldoczki Gábor, Farkas Gábor stb.), és a megnevezettek később is egészen kiemelkedőt nyújtva, díjakkal, díjazott lemezekkel tették és teszik emlékezetessé pályájuk egyes állomásait.
Várdai Pistivel a legemlékezetesebb ilyen másik koncert az volt, amikor a mások által is "álomtriónak" nevezett együttes a tavalyi Tavaszi Fesztiválon elkápráztatta a Zeneakadémia közönségét.
Közben már évek óta kitűnő barátok játszanak együtt Kaposváron a nyári fesztiválon, és ezek aztán néha összeállnak újabb baráti koncertekre, illetve az újabb alkalmakon alakulnak ki baráti zenésztársaságok. A már világhírű szólisták koncertnaptára nagyon sűrű, egymással ritkábban tudnak összejönni, de a meghatározó muzsikusok mindig újabb és újabb kiválóságokkal ismertetnek meg minket.
A fenti négyesből a vendéglátó Várdai és az idén lesz 59 éves norvég brácsista éppen 12 hónapja már játszott együtt a Zeneakadémián, amikor másik két kitűnő társukkal hasonló programmal léptek föl (szóló, kettős, hármas és négyes) nagy sikerrel. A mostani nagyon fiatal hegedűst és zongoristát még nem ismerem, tehát rájuk is igaz a korábbi megjegyzésem, miszerint lesznek még ők ismertebbek, fognak máskor is együtt játszani.
Az egyik különlegesség a monumentális Ligeti-szólószonáta lesz, amiből a dialógust egy másik (ma is még csak 24 éves magyar lány játssza) - mintaként.
A németországi Süd-West Rundfunk (Dél-nyugati, azaz a Baden-Württemberg és Rheinland-Pfalz tartományok Rádiójának 2-es csatornája kulturális kedvcsinálóként rendszeresen értékeli a legújabb klasszikuszenei CD-ket, aminek keretében október 20-án a Várdai István nevével fémjelzett Kodály-csellóművek felvétele volt soron. A zongorista partner Würtz Klára volt.
.
Mély érzésű, zengő csellóhang cím alatt az eredeti kritika így szól:
.
Dallamosság, nemes választékosság . Várdai István 2014-ben megnyerte az ARD müncheni csellóversenyét, de már korábban is komoly karriert futott be. Most Würtz Klára zongoristával egy Kodály-csellóművekből álló CD-t vettek fel, rajta a kiemelkedő Szólószonáta (op.8), a Szonatina és az op. 4-es Cselló-zongora szonáta is. Utóbbi ősbemutatója Párizsban volt, amikor egy magyar zenei fesztiválon Bartók Béla zongorajátékával maga a szerző mutatta be 1910-ben. Kodály először 3-tételes műre gondolt, de aztán maradt a 2-tételes kidolgozásnál, és ezt adták elő az ősbemutatón is. . A mű tehát némileg a második tétellel kezdődik, egy Fantáziával, amelyben a cselló a mély fekvésből halad felfelé és árad szabadon tovább. Ezt a folyamatot a gyakori és szabálytalan impulzusú ütemváltások teszik lehetővé. . Várdai hangszere, a velencei Domenico Motagnana 1720-ban épített csellójánakhangja valóban fantasztikus: mély érzésű, zengő, dallamos, nemes választékosságú. Várdai legutóbbi CD-jének címe az "Éneklő cselló" volt, és ezt a címet ez a legújabb felvétele is kiérdemli.
.
xxxxx
.
A 115 alatt ígértem a Lírikus románcot, Kodály opuszszám nélküli korai művét (1898) ráadásul, de lemaradt... Szép, a csellón, hegedűn és brácsán is játszó 15 éves fiataltól.
Ma már a Fidelio is főoldalon számolt be a legújabb briliánsVárdai-CD-ről, amivel kapcsolatban csak annyit, hogy a szinte valamennyi csellóra írt Kodály-mű kitétel azt jelenti, hogy a Lírikus románc, ez a Kodály 15 éves korában írt rövid darab, hiányzik belőle. Így szól...
.
A koncert-szezon pedig pörög tovább, Várdai Pisti is újabb szereplésén van túl, hiszen tegnap már a liechtensteini hercegség fővárosában, Vaduzban játszott a Stefan Sanderling-vezényelte helyi szimfonikusokkal, kirobbanó sikerrel. Ma este ugyanezzel a műsorral lépnek fel ugyanott.
A Liechtensteini Szimfonikus Zenekar (SOL) és az Érzékenység Embere - Várdai István . A szezon legutóbbi koncertjének műsorát dramaturgiailag jól állították össze Beethoven, Schumann és Schubert művekből. A nyitószám (a Prometheusz teremtményei című baletthez írt hat perces Beethoven-nyitány, op. 43) előrevetítette az este hangulatát: a hősiestől a táncoson és romantikuson át a drámáig, és vissza. A romantika megtestesítője mindenekelőtt az est szólistája, Várdai István volt, Schumann a-moll (op. 129) csellóversenyében. A sajtóban egyszer már az Érzékenység Emberének nevezett sztár-csellista az 1673-ban készített Stradivarin játszott, amelynek tulajdonosa egyébként ott ült a teremben, de nem kívánta felfedni magát. A hangszert - korábbi neves használóiról - Jacqueline Du Pré/ Lynn Harrel néven ismerik (egyelőre:). . Finomságokkal teli virtuóz játék . Várdai mélyen elmerült Schumann lelkében, érzékeny idegzettel idézve meg a vágyódással és bensőségességgel teli darabot. Valójában egy könnyedséggel és bánattal telt szerelmi történetet mesélt el, miközben a zenekarral való kapcsolata tökéletes volt, és végig szemkontaktusban volt a csellószólam vezetőjével, Alberto Ferres Torresszel. Várdai játéka finomságokkal teli és virtuóz volt, a fergeteges váltásokat könnyedén kezelte, és néha úgy tűnt, mintha Schumann hangját akarta volna felfedni, annak csak a lényegét visszaadva: mélységeit és ábrándozásait, rajongását és szomorúságát. Ráadásként Várdai megismételte a versenymű második tételét, és mintha egy bölcsődalt hallottunk volna, amelynek utolsó hangja után olyan csend lett, hogy egy légy zümmögését is meghallhattuk volna a teremben, majd a gyengéd hangok lecsengése után kitört a taps.
.
Amíg nem lehet meghallgatni a vaduzi valéamelyik koncert felvételét, belinkelem a csellóverseny egy közel 50 éves felvételét(1969) amelyen éppen ezzel a hangszerrel játszott Jacquelin Du Pré, a Barenboim által dirigált Új Filharmonia Zenakarával. A lemezt aztán 20 évvel később újra kiadták digitalizált formában.
A hiányos közlés miatt tévedtem, mivel a közben megjelent első kritika szerint a közel 30 éves Várdai még a közel 300 éves Montagnana-csellón játszotta fel a darabokat (2015-ben, majd a szólószonátát 2016-ban), és csupán a jóval későbbi, közeli (2017.11.17.) megjelenés zavart meg, hiszen közben már a múlt év elején felvett másik lemeze is piacra került (Julien Quentin-nel az Éneklő cselló, a Hungarotonnál).
A kiadó tájékoztatóján túli első kritika tehát a következő:
Szívvel-lélekkel magyar
(Elisabeth Decker írása; 2017.11.14.)
Kodály Zoltán műveit még mindig szívügynek tekintik, mindenek előtt honfitársai, beleértve a csellistákat is.
2010-ben Pécs egyike volt Európa kulturális fővárosainak, és ennek a kitüntető címnek az odaítéléséhez előre meg kellett már tenni több dolgot, például emiatt építették fel a városban a Kodály Központot, amelynek modern koncertterme híres kitűnő akusztikájáról. Emiatt is volt kedvező, hogy Várdai István és Würtz Klára itt játszották lemezre a Kodály-csellóműveket.
Kodály népszerű és mindenhol jelenlévő Magyarországon, inkább a műveivel, de a nevéhez kapcsolódó zenei nevelési módszerrel is, miszerint a múlt század negyvenes évei óta minden magyarországi gyereket rászoktatnak az éneklésre. Ennél is fontosabb volt az eredeti magyar népzene kutatása, amit a XX. század elején barátjával, Bartók Bélával kezdtek el. Mindketten sikeresen építették be műveikbe a magyar alkotóelemeket, Kodály pedig rögtön kipróbálta tapasztalatait kamaraműveiben. Vonósnégyesei mellett különösen kiemelkedőek a csellóra írt művei, amelyeket - szinte kivétel nélkül - Várdai most lemezre játszott. Várdai az elmúlt több mint tíz évben a fontosabb csellóversenyek egész sorát nyerte meg, emiatt is volt elvárható a legmagasabb színvonal e felvételeken is. Azonnal ki is jelenthető, hogy a fiatal magyar csellista maximálisan beváltotta az elvárásokat.
A CC -re vett művek sorrendjét okosan határozták meg: a "kisebbeket" foglalta keretbe a két nagy mű, a Szólószonátával kezdve (op. 8, 1915). Várdai már az első hangjaival bűvkörébe vonja hallgatóit. Játéka erőteljes, de túlzásoktól mentes, ugyanakkor valamennyi fermátát úgy élvezett ki, hogy közben a játék teljes folyamata zavartalan volt, ezáltal a "magyarosság" lényegét jelenítette meg. A rövid hangok esetében az első ütemre tette a hangsúlyt, míg a jellegzetes díszítések (mordenteket, kvintfutamok) egyértelműek voltak, mindenféle túlzás nélkül. Várdai variálja a tempókat, különösen figyelve az összes dinamikai utasításra, csúcspontokat és csendes pillanatokat teremtve, összefoglalóan: egy szívesen hallgatható történetet elmesélve a közönségnek. Ennek érdekében használta ki a Montagnana-csellójának csodálatos hangzását, a magától értetődő tökéletes játéktechnikáját, miáltal a számos pizzicato hiánytalanul dús és lekerekített.
A CD másik meghatározó darabja (az op. 4-es Csellószonáta) sem kevésbé elbűvölő, amelyben Várdai partnere a zongorista Würtz Klára volt. A cselló és a zongora ugyan ellentétes hangzásúak, mégis kiegészítik egymást. Miközben Várdai most is megtartja meleg, nagyívű hangját és gesztusait (a sok helyen előírt molto espressivónak megfelelően), Würtz Klára egy kristálytiszta, a magyar cimbalomra emlékeztető hangot állít ezzel szembe. Pedált csak takarékosan használ, ha egyáltalán pedálozik. E kétféle játékmód a kifejezési módok bőséges választékát eredményezi, főleg az I. tételben, a "Fantáziában". Az élénk zárótételben népdalmotívumokat játszanak, e szó valódi értelmében: a két hangszer egymással és egymás ellenében is felhasználja a játék összes lehetőségét, űzik és csapdába ejtik egymást, miáltal a hallgatóság átérezheti az előadók pokoli örömét. Ezen a helyen kiegyensúlyozottnak éreztem a két hangszer hangzását, de nem egyszer és nem csupán az alsó szólammal a zongora elnyomta a csellót, noha Würtz Klára igazán nem fogta vissza magát.
A két fő mű között három további darab hallható: a csellóra és zongorára írt egytételes Szonatina, amit Kodály eredetileg egy szonáta első tételének szánt, de a szonáta 1909/10-es folytatásakor rögtön észlelte, hogy a korábbi stílusához már nem tud visszatérni, így a tételt szonatinaként hagyta meg. Ez a lépése könnyen érthető, hiszen - főleg a zongoraszólamban - egyértelműen érződik Debussy hatása, akinek műveit időközben Franciaországban megismerte. A továbbiak közül a "Capriccio" szintén a kamarazenei időszakból való, technikai nehézségekkel pompázatossá téve, mindenekelőtt kettősfogásokkal és oktávmenetekkel; a zongorakíséretes "Adagiót" Kodály először hegedű-zongorára írta, később pedig csellóra és brácsára is átdolgozta. Az 1905-ben komponált darab késői romantikus vonásokat mutat, és főleg fejlődéstörténetileg érdekes, mivel közvetlenül a szerző népdalgyűjtő útjai előtt született.
Várdai István október 25-i londoni fellépése után nem lehetett ráadni, pedig óriási volt a sikere játékának, mert a rá következő kórus igényeire át kellett rendezni a pódiumot, és az sok időt kívánt, de..
A bbc3a heti kiemelkedő eseményekről szólva, őt és hangszerét is megszólaltatta egy két nappal korábbi felvétele alkalmából:
2017.10.23., BBC Radio 3 Stúdió, 16:30
Várdai István (cselló) és a koreai Sunwook Kim (zongora) Brahms: e-moll szonáta csellóra és zongorára - 1. és 3. tétel
A zongoristával tavaly ilyentájt kétszer is felléptek a Beethoven-hármasversenyben Párizsban, Guy Braunstein hegedűs társaságában, ahol ráadásként Mendelssohn d-moll zongoratriójának lassú tételével is nagy sikert arattak.
Ezzel a fantasztikus Stradivari csellóval megtaláltam a hangomat, idézi a cím a lényeget, majd részletet hallhatunk Brahms e-moll cselló-zongora szonátájából, az I. tételből. Mivel István hangszere korábbi leghíresebb használójának nevét is tisztelettel megemlítette, hivatkozok ugyanarra a szonátarészletre, amelyet közel 50 éve vettek fel, hiszen abban az időben (1961 és 1983 között) a megnevezett Jacqueline du Pré játszott vele.
E havi megjelenés a holland Brilliant Classics lemezkiadónál Várdai István és Würtz Klára közös Kodály-lemeze, amely már a harmadik megjelenése Istvánnak náluk. Kár, hogy nem említették meg István hangszerét, az 1673-as évjáratú Stradivarit, amellyel ez az első felvétele.
Amikor önkéntelenül is azt mondjuk egy remek előadás után, hogy príma volt, azt a jelzőt használjuk, amit a Prima-díjasok, illetve közöttük is legjobbakra, a Prima Primissimák évenkénti minősítésére e díjak alapítói választottak, többnyire egy hosszabb időszak értékelése alapján.
Közülük hozzám legközelebb Várdai István csellóművész áll, s ide passzol a vele készített rövid videó, amint éppen Baráti Kristóffal és a zuglóiakkal próbálnak a Szent István Konzi nagytermében:
Az alább közölt kritikák után nagyon kíváncsi voltam, mit hallhatott a Royal Festival Hall közönsége október 25-én az I. Sosztakovics-csellóversenyben Várdai Istvánnal a főszerepben.
Egészen elképesztő volt, amit aztán visszaigazolt a befejeztével kirobbanó ováció, a közel két és fél percig tartó tapsorkán. Fülemben ott volt az itthoni főpróba, amelyben a II. tétel során hiányoltam a zenekar visszafogottságát, hogy jobban érvényesüljön a szólóhangszer változó hangulatú éneklése, és most ez is kifogástalan volt!
Kezdem persze az elejével, amit itthon és a mértékadó nagyok (pl. Rosztropovics) felvételein is éreztem, és amiben most sem észleltem nagy különbséget: a víziószerűen lüktető, vibráló, szinte eksztatikus gyors tétel (allegretto) megvalósításában. Várdai mélyen átérezte a lényeget, a zaklatott álmokban nyomasztóvá váló előzményt, az akkori szovjet valóság kilátástalanságát. Jól dolgozott együtt a szólista és a zenekar, minden átjött, kiegyenlített volt az egész. Már itt is érvényesült az értő kezekben lévő nevezetes cselló, amit úgy uralt megszólaltatója, mint a legkitűnőbb versenylovat a lovasa egy nehéz terepen.
A II. tétel az ébredésé volt, a felzaklatott lélek menekülése a sötét álomból az álmodozásba, ahol szinte imaszerűen épülnek be az idilli, pasztorális hangulatba a reményt keltő érzetek, hátha így túlélhető a sötét jelen. A cselló végig uralta a tételt, és a zenekar maximálisan igazodott a felszabadult hangulathoz, ami persze a tétel második részében kezdte visszahozni a nyomasztó valóságot. A tétel legvégén mintha a lovasszánnal vágtába kezdő lovak patkóinak szikrázását hallottam volna a mínusz 30-ban lefagyott tundrán: Várdai üveghangjai leheletfinomak, egyben dermesztően ijesztőek voltak, hiszen az idill nem tartott sokáig.
Most már értem, miért a kadenciát tartották Várdai játékában a legsikerültebbnek a kritikusok: mert ez a hosszú és önálló tételként megkomponált szóló, közel az első tétellel azonos hosszúsággal, maga is kiemelkedett az egész műből. Duzzadt az erőtől, de közben érvényre jutott megszólaltatója elmélyült értelmezése, kihozva mindent csodálatos hangszeréből, akár az alsó, akár a felső regiszterben játszott. (A műsorvezető ki is emelte a Londonba visszatért hangszer eddigi történetét, korábbi nevesebb használóit, akikhez igazán méltó volt a mostani.)
Emiatt is volt magával ragadó a kadencia vége, ami a zenekar ilyen jellegű bekapcsolódását jelentette a mozgalmas gyors befejezésbe. Visszatért a nyitó tétel hangulata, megtetézve vad táncos elemekkel, amikor már csak a mérhetetlenül sok vodka próbálja feledtetni az árnyakat. A hangzás keményedik, sivító, egyre kiélezettebb lesz, szinte a megőrülésig. Tehát visszazökkentünk az első tétel sötétségébe, reménytelenségébe, és ebben is végig átütő a cselló hangja, nem véletlenül váltva ki a már említett elismerést. Hogy mit jelentett a felvett anyag ilyetén minőségében a hangtechnikusi munka, azt nem tudom, de az élmény tökéletes volt!
A lejjebb alaposan körüljárt Várdai-szereplés az I. Sosztakovics-csellóversennyel holnap az alábbi linken: Jó hangszórókkal kitűnő a rádió hangminősége!
Most tudtam megnézni, meghallgatni az interjút: Várdai is egy igazi mai sztár, aki éppen nem csillogni akar, hanem fényt, energiát adni játékával, tanítás közben vagy akár csak egy beszélgetés során. Alázatos és szerény, de céltudatos, tisztában van magával és terveivel. Nagyon tanulságos volt, és ehhez is csak néhány kiegészítést fogok fűzni.
A kérdezőnek azért kellene tudni, hogy a zongora is egy hangszer. Hogy nem a Boccherini-csellóversenyról van szó, hiszen 11 ilyet írt a szerő. Hogy a Carnegie Hall ma már nem egyetlen terem, hanem egy összefoglaló név az alapító iparmágnás nevét megörökítve.
"Fő hangversenyterme a 2800 személyes Isaac Stern terem (Isaac Stern Auditorium), 599 személyes a Zankel terem (Zankel hall) és a 268 nézőt befogadó Weill Recital terem (Weill Recital Hall )." Nyilvánvalóan a nagyzenekari előadásokra, de a fokozott érdeklődést jelentő kamaraelőadásora is a legnagyobb termet használják, míg a jóval kisebbet inkább kamaraegyüttesek részére, a legkisebbet pedig szólókoncertekre veszik igénybe. Utóbbi termek is szponzorok nevét viselik. Egy fellépés persze bármelyik teremben értékes, és Várdai a 2800 fős legnagyobb teremben játszotta a II. Anton Rubinstein-gordonkaverseny szólóját.
A nem jelentős kiegészítések mellett érdekes volt a Paganini-hegedűszóló átiratát hallani csellón, és erről egy jövő év március 26-i érdekesség jutott eszembe, mivel a Baráti-Várdai kettősMozart Esz-dúr sinfonia concertantéját fogja játszani a Budapesti Vonósokkal a budapesti Zeneakadémián. A mű eredetileg hegedű-brácsa kettősre készült, mindössze 2-2 kürttel és oboával a vonóskar mellett, de van ez a kevéssé ismert átirata is. Izgalmas lesz. Jó lesz időben jegyet venni rá!
Mivel feljebb szóba került már Isaac Stern neve, az említett Mozart-darabot vele és egy nem kevésbé remek előadóval idézem meg, hogy tavasszal majd a mai két világklasszissal is idézhető legyen. A felvétel 31 éves, az akkori csellista 30 éves volt, Várdai idén volt 32.
Az előzményben említett bloggerbeszámoló Várdaira vonatkozó része:
.
"A London Filharmonikus Kórus érzelmileg érte el azt, amiért Várdainak meg kellett küzdeni - kiprovokálva egy nyers, egyértelmű és tartós érzelmi reakciót a hallgatóságban, és ez amennyire meglepető, annyira szükségszerű is volt. A néhány bizonytalan belépés ellenére a zenekari fortissimo lenyűgöző, és az artikuláció jólesően pontos volt.
.
Sosztakovics csellóversenye
.
Egy hősies, bár néha erőltetett előadást hallottam, amelyben voltak bizonytalan eltolódások a hangzás és az összhang minőségében, párosulva egy néha túl erősen játszó zenekarral.
Várdai az első tételben dermesztően érdes hangot produkált, miáltal muzsikája titokzatosan kihegyezett lett. A nehézkes legatók erőtlenek és kidolgozatlanok voltak, egy olyan lelkiismeretes előadóra utalva, aki akaratlanul figyelmen kívül hagyta a teljes mű összefüggéseit.
A harmadik tételben, a kadenciában, közelebb kerültünk a darab és a szólista lelkiállapotához, viszont a záró tétel megnyitásában elvárható feszességet nem éreztem. Elektromos kisüléseket vártam, és örültem, hogy e helyett a békésebben izzó szénre asszociálhattunk."
"Az év elején Sosztakovics I. csellóversenyét erőteljesen, de mégis titokzatosan adta elő Sheku Kanneh-Mason a Barbicanban. Most egy kissé kidolgozatlanabb előadást hallottunk a magyar szólistától, Várdai Istvántól. Kellett egy kis idő a bemelegedéséhez, amikor az elején néha bizonytalan volt a hangzás. A cselló- és a kürtszólóban viszont érvényesült a virtuózitás, ahol a legtöbb előadó követi Sosztakovics lassító utasításait, nem úgy Várdai. Mivel a lassú tétel leginkább elhalványuló és bensőséges kell legyen, ezt most csak akkor éreztük, amikor a zenekar hagyta érvényesülni a szólista saját hangját. Nagyfokú változást a kadencia hozott, a bal kéz pizzicatói különösen emlékzetesek. A záró tétel nyers sarkításai szintén helyesnek tűntek Várdaitól. A teljes előadás viszont nem egészen volt ilyen, még akkor is, ha önmagában emelkedett volt. Az LPO vezető vendégkarmestere, Andrés Orozco-Estrada, tisztán, még ha kissé terjedelmesen és nem egészen meggyőzően vezényelt."
Reggel rosszul fordítottam le a Classical Source kritikájának egy részét; helyesen:
"Az impozáns szólista a hangszere és a karmester fölött tornyosuló Várdai István volt."
Ezen újabb dícsérő kritika után visszatérek a korábbiakra, amelyek közt csak az első, a bachtrackDüh, pokli kínok és a szovjetárnyai című írója volt kissé elégedetlen a szólista játékával, beleélő képességével. A csellóversenyre vonatkozó rész:
.
"Várdai... mélyen magába forduló játékot produkált, több kifejező részletben nem kellően érezve át Sosztakovicsot. Néhány pillanatra szüksége volt, hogy megtalálja saját intonációját, de aztán hangszerének száraz, robusztus hangja megfelelt a nyitó tétel sötét humorának. Várdai - gyakran mereven közelre nézve - elmerült saját világába, és ritkán éreztem, hogy a zenekart és a karmestert engedte volna behatolni ebbe a begubódzó állapotába. Sajnáltam, pedig a zenekar színesen kifejező támogatást nyújtott, a fafúvósok kajánul sikoltoztak és jajveszékeltek. Várdai a hosszú, gondolatokkal teli harmadik tételben, a kadenciában volt a legjobb."
.
Tipikus kritikusi hozzáállás, amikor ő jobban tudja, mit érez az előadó, és milyen egy szólista kapcsolata a zenekarral és a karmesterrel - a látottakon kívül.
Nick Breckenfield írja a Classical Source felületén.
A beszámoló után közlik, hogy a BBC3 november 6-án (hétfőn) adja le a koncertet az ottani időszámítás szerint este 1/2 8-kor.
.
A szólista és a karmester képével kiegészített beszámolóból is kiemelem a rá vonatkozó részt:
.
"It’s an easy enough concept to grasp: the need for some sort of faith while living through the privations and horrors of wartime Soviet Union and its bloody aftermath, with Stalin’s personal and ethnic purges, and Shostakovich’s First Cello Concerto – admittedly a post-war/post-Stalin work from 1959 – fits the bill with its anguished solo part pitted against the orchestra (though with reduced winds, only one horn and no trumpets and trombones). The imposing soloist was István Várdai, towering over both his cello and the conductor. Certainly he produces a generously sonorous tone that at some points I felt too beautiful for Shostakovich’s trajectory of pain and intimacy leading to defiance, but the pivotal cadenza, between the slow and final movements was as powerful and dextrously virtuosic as you could want. Orozco-Estrada, ever the watchful accompanist, garnered detailed support from the London Philharmonic, with David Pyatt’s ringing horn solos adding to the overall mix.
The curious layout of the concert precluded an encore from Várdai. Instead, with all-but strings vacating the platform and the London Philharmonic Choir in readiness,"
.
A kritika címében megfogalmazott elképzelést eléggé könnyű megérteni: valamilyen hitre szükség volt a Szovjetunióban a háború alatti nyomor és horror, majd a háború utáni véres következmények, benne Sztálin személyi és etnikai tisztogatásainak elviselésére. Sosztakovics 1959-ben írt I. csellóversenye valójában egy háború, illetve Sztálin utáni mű, amelyben a szenvedélyes szólószólam és a csökkentett fúvósokkal (csupán egyetlen kürttel, trombita és harsona nélkül) felálló zenekar áll egymással szemben. Az impozáns szólista Várdai István volt, aki mind a hangszerét, mind a karmestert túlszárnyalta. Kétségtelenül gazdagon telt hangját néha túl gyönyörűnek éreztem Sosztakovics fájdalmas és bensőséges pályájának megidézésére, de a lassú és a záró tétel közötti kulcsfontosságú kadencia - amennyire csak lehetett - erőteljes és kellően virtuóz volt. Orozco-Estrada végig figyelmes karmester volt, aki alapos támogatást kapott a Londoni Szimfonikusoktól, közülük is kiemelkedtek David Pyatt csengő kürtszólói.
A rákövetkező kórusmű miatti alapos pódiumátrendezés nem engedte meg, hogy Várdai ráadást adjon.
Az október 20-i budapesti koncert Várdai István szempontjából az öt nappal későbbi londoni fellépésének itthoni főpróbája volt, készülve a Royal Festival Hall-ban rendezett koncertre az ottani Filharmonikusokkal (LPO), akiket a kolumbiai Andrés Orozco-Estrada vezényelt.
Több teljes vagy részleges beszámolót is olvastam:
Az első egy zenében és Sosztakovicsban és persze a szólistában is nagyon járatos zenekedvelőtől közvetlenül származik, aki néha a külföldi fellépésekre is elutazik ilyen előadások miatt: le volt nyűgözve az előadástól, az óriási sikertől a rendkívül érzékeny mű értő megszólaltatása miatt.
A koncert másnapján a bachtrack kritikusa az alábbiakban számolt be a koncertről, amelyben
természetesen Várdai játékát is elemzi, kissé másként látva.
Utána The Times másnapi kritikáját olvastam (volna) végig, ha nem kellett volna fizetni a teljes cikkért. Talán később, ha lesz egy egyfontos pénzjegyem hozzá.
"Shostakovich Cello Concerto A valiant but sometimes laboured performance featuring unsettling shifts in tonal and textural quality, paired with a sometimes overpowering orchestra. In the first movement cellist István Várdai produced a chillingly raspish tone from the instrument that fitted the dark spikey quality of the music. The sticky legato sequences felt indulgent and unearned, hinting an earnest style that unwittingly overlooked the cohesiveness of the whole work. We were closer to the heart of the work and the player during the third movement cadenza. But the tautness expected from the opening of the fourth movement wasn’t forthcoming. I wanted this to be electric. Pleasing as it was, it felt like we got a coal fire instead."
A legfrisebb, vagyis a legutóbbi kritika a következő link alatt olvasható, és majd lefordítom ebből is az ide másolt lényeget:
"Earlier this year, the Shostakovich First Cello Concerto received a powerful yet subtle reading by Sheku Kanneh-Mason at the Barbican. Here it was the rather less expert Hungarian cellist István Várdai in the hot seat. From the soloist’s point of view, the performance took some time to take off, with some rather approximate tuning at the opening. His virtuosity came out in the horn and cello passage, where most cello players slow down for Shostakovich’s demands; not Várdai. While the slow movement at its best is blanched and interior, here it came to life only when the orchestra was allowed to speak outside of its soloist’s soliloquies. The sea-change came with the cadenza, the left hand pizzicatos particularly memorable. The raw edge to the finale from Várdai, too, seemed right. Not quite all of a performance, then, although one that grew into itself. The LPO’s Principal Guest Conductor Andrés Orozco-Estrada accompanied with a clear, if large and not entirely eloquent, beat."
Szép dicséretek, főleg a ráadásnak is tekinthető gyönyörű kadencia okán. kár, hogy nem lehettem ott, bár az itthoni nagyszerű előadás alapján el tudom képzelni az interpretációt.
