Az ismeretlen Claude Debussy Km.: Jean-Pierre Armengaud (zongora)III/3. rész1. Jeux, 2. Robert Schumann - Claude Debussy: A szökőkútnál, 3. Le roi Lear - a) Fanfár, b) Álom, 4. Camille Saint-Saëns - Claude Debussy: II. szimfónia (km.: Olivier Chauzu - zongora) Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula
Félreolvastad a beírásomat, és azon túl, hogy én is itt lakom ebben a városban, azt írtam, hogy érdekelnek a Debussyvel és városunkkal kapcsolatosak, hiszen ezek érdekes dolgok, de "az lehet legkevésséérdekes, hogy..."
Vagyis érdekes lehetne, ha tudnánk, de nem nagyon, sőt: legkevéssé, pedig nagyon szeretem Debussyt, sőt a zenéjét még inkább. Próbálok magyarul írni :-)
Neked talán nem érdekes. Nekem azért, mert egyrészt itt lakom ebben a városban, másrészt nagyon szeretem Debussyt, tehát mindenre kíváncsi vagyok, ami e kettőt összeköti. (És ha meg Wagner, akkor pedig a Pannóniától pár házra a Blaha felé, Rákóczi 13.)
Debussy küzdelme Wagnerrel lehengerlő. Egész oldalakat tépett ki és írt újra a Pelléas és Mélisande-ból, mikor azon kapta magát, hogy -szavaival- "ezt a vén Klingsor is így írta volna meg". Ugyanakkor a számtalanszor elhangzó "triste" szó köré általában a Trisztán-akkordot szövi. Odi et amo.
Nyilván csak vicceltem, mert az lehet a legkevéssé érdekes, hogy mit evett-ivott több mint 111 éve egy híres zenész Budapesten. Ahogy az sem érdekes, hogy pl. én mit reggeliztem ma, de ha jól tudom: még semmit :-)
Van a Gellérthegyen egy Avar utca, mely a ma is működő, hasonnevű vendéglőről kapta a nevét. Alapítójának fiával egy házban laktam, lenyűgöző műveltségű, intellektusú, igazi, finom "főúr" volt - szinte mindenéből kiforgatták, ez alig érdemel szót, XX. századi "alapértelmezett esemény". Így egész életét a vendéglátásban töltötte. (Lányáról meg egy szót se, a Napra lehetett nézni, de rá nem...)
...Milyen kisvendéglőben? A Pannónia elegáns szálloda volt, Alvinczi Eduárd is hosszú ideig lakta... Hogy Debussy mit vacsorált, arról nincs infóm, de arról igen, hogy mit játszott. Radics Béla cigányprímás különböző dallamokat húzott, és hősünknek ki kellett találni, melyik nép-, és melyik műdal. Nagy biztonsággal kitalálta.
A Csáth-beszámolót már könyvben is olvastam, Google-on is elérhető. Inkább budapesti helyekre lennék kíváncsi, ahol megfordult. Én olyat írtam (Pannónia), ami tapasztalatom szerint kívül esik a Google-univerzumon.
Hátha más nem ismerte :-) Máskor írd meg, miket ismersz, és mire vagy kíváncsi! Persze, ha már tudod, amire kíváncsi vagy, akkor már felesleges megírni :-) Az alábbit ugyanarról ismered? Tudtad, hogy Bösendorferen játszott?
Nyugat /1910. 24. szám / Figyelő /
Bálint Aladár: Ceruzával két vendégrol
Debussy
A muvészszobában valaki nehéz sóhajtással gondol arra, hogy milyen jó lehet most odahaza messze, milyen jó lenne, ha most Párisban lehetne és összeborzong, ahogy eszébe jut a vonaton megtett hosszú út, a sok idegen, ismeretlen arc. Itt is körülötte sok ismeretlen ember és mennyi ideig tart míg ismét hazakerülhet.
A nagy teremben pedig szállnak, kavarognak, egymást nyelik a nevek, szavak, Verlaine, Beethoven, Strausz Rikárd, Csajkovszky, impresszionizmus, programzene, d'Indy, ki hogyan győzi szóval és fogalmakkal. Az emberi arcokra rátapad a szavak, az idegen dolgok lárvája, a rövidlátók elé csapott szemüveg, hamis sugár a sötétben hajózóknak. Kikészítve, megrakodva sok teherrel várják együttes repülésre a mestert.
Egyszerre kijön egy fekete francia úr és közönyösen, mintha egyáltalában nem ő róla volna szó, zongora elé ül. Talán még restelkedik is egy kissé.
Úgy várták őt, ahogy egy jelszavat, kinyilatkoztatást, fegyvert, lobogót várnak a gyengék, a fel nem vértezettek; talán a verekedő embert, aki úgy áll elénk, hogy: én vagyok az Én, az egyedülvaló, mögöttem az igazság és még ma este megmutatom nektek, hogy rajtam kívül nincsen Rikárd, nincsen muzsika.
Nem úgy volt. Nem történt egyéb, egy ember, egy francia a zongora elé ült és megmutatta, hogy micsoda kedves csecsebecsével ajándékozta meg egyik meghitt pillanatában kis leányát.
Dehogy erőlködött, kövér kezét belevájta a billentyűsorba és úgy családiasan, talán három-négy ember kedvére elszórakozott. Nem bőszítette fel ordító fenevaddá a Bösendorfert, (nem illik ilyesmi egy családapához) nem muvelt csodákat, hanem amúgy diszkréten és nagyon intelligensen szelíd zongoraszóval elmagyarázta nekünk, hogy egy francia úr, még ha Debussynak hívják is az illetőt, sokkalta nagyobb Valaki, mintsem érdemesnek tartaná, azt akárkinek, bármiképpen várják, külön megmutatni.
Ha pedig nagyon sokáig tapsolt a kezdetben hideg, majd később a névre és programra eszmélt közönség, türelmetlenül a billentyűkre csapott: ugyan kérem, ne okoskodjanak, mire való ez a tapsolás, nincsen annak semmi értelme; aztán tovább zongorázott.
Az emberek idegenkedve nézték őt és nehezen értették meg a dolgot. Ugyanis túlságosan egyszerű volt az egész.
Hogy lehet az, hogy közéjük jön valaki, akit szidnak és imádnak egyszerre, akinek kottáit némelyek sárba tiporják, mások meg zászlónyélre tűzik, és ez az ember nem borul rá a zongorára, nem szedi széjjel a dobogót, a haján, a szakállán nincsen semmi kivetni való és egészséges embernek látszik. Csendes magába borulással Rameau hódolására ellágyul. Vulkanikus kitörések, hangokból összerótt csataképek helyett halovány pasztelleket hozott magával. Sokan csalódtak.
Más nincsen, de megígérte egy nagyapai ismerősöm (most volt 126 éves), hogy megírja, hol és mit vacsorázott az előadó, és főleg, milyen bort ivott mellé. Ő volt ugyanis a főúr abban a hangulatos kisvendéglőben... :)
Strauss Richard után ma Claude Debussy is "beérkezett" Budapestre. Végre színről színre láthattuk a mestert, a sápadt hangulatok és melankolikus érzések költőjét, a paraesthenák (furcsa érzékletek) muzsikát.
A pódiumon egy széles, alacsony termetű úr jelent meg. Csodálatos frakkban, fekete kecskeszakállal, lakkcipőkben. Szemei sötétek, a feje sajátságos csúcsos alakú. A homloknál széles, nagy, erősen előredomborodó, hátrafelé elfogy, mintegy lecsapott. A mozdulatai kissé határozatlanok, szélesek. Nyugodt, leül a zongorához, játszik néhány egyszerű akkordot, tonikát, dominánsot és újra tonikát. Azután elkezdi az ő zongorára írt gyerekdarabjait, a Childrens Cornert. Hat apróság. Igen finom, halk dolgok; a Vigadó nagytermében nem lehet belőlük hallani semmit. Még az ötödik sorban sem. Aki eddig nem ismerte, Debussy előadásában sem ismerhette meg, hogy micsodák. Pedig nagyszerűen zongorázik. Az ember rossz zongorásnak képzeli Debussyt a munkái után. De nem, billentése briliáns és a futamai biztosak, nyugodtak. A közönség nehezen melegszik; a szuggesztió csak lassan terjed. Már a kis szvit utolsó darabjánál - Golliwogg's cake-walk - a kemény taps hangzik. Bizonyos azonban, hogy ezek a dolgok nem hangversenyterembe valók, vagy ha igen, akkor sem ilyen rossz akusztikájú nagy szálába, mint a mi Vigadónk. Ugyanezt lehet mondani Debussy dalairól is, amiket egy csodás szépségű hölgy: Rose Féart énekelt.
Szalonzene ez. Elegáns, elfinomult, parfümös, különc. Csupa hisztériás érzés, vibrálás. Gyenge, tompított impressziók, amelyekre azonban az érzékeny lélek felzendül, felzokog, mint valami hárfa, amelynek összes húrjait végigsimítja egy láthatatlan szellemkéz. Az összes hangok felélednek: a legkülönbözőbb érzések és emlékek a múltból, mindaz, ami fáj, mint valami behegedt seb - csak enyhén, majdnem jólesően, csiklandva - és mindaz, ami édes... és ez is fáj, mert hiszen már elmúlt vagy el fog múlni! Ez Debussy zenéje. És ez a monotonságának magyarázata is: olyan lélek ő, aki minden benyomásra az egész énjével, az egész múltjával, az összes érzéseivel reagál. Ezt a zenét csak hasonló idegrendszerű, hasonló diszpozíciókkal rendelkező emberek érthetik meg igazán, ami különben mindenféle művészetre áll, de különösen érvényes, ha Debussyről van szó.
Az énekesnő, Rose Féart, a legelsőrangú interpretátorok fajtájából való. Érzi a stílust, érti minden hang okát és célját. Visszavonul, ha kell, a zongoraszólam mögé, vagy ha kell, előtérbe jő a deklamációval. Verlaine ciklusát, Fetes galantes, és Debussy verseire írt dalokat énekelte (Proses lyriques) a szerző kísérete mellett. Legnagyobb sikere a Vonósnégyesnek volt, amelyet a Waldbauer-Kerpely-féle kvartett-társaság adott elő tökéletesen. A harmadik és negyedik tétel után percekig zúgott a viharos taps, és Debussynek többször meg kellett jelenni a pódiumon. Kézszorítással köszönte meg a fiatal művészek komoly és kongeniális munkáját.
Befejezésül még három zongoradarabját adta elő. Pagodes, Hommage a Rameau és Jardins sous la pluie címűeket. Vehemens tapsok hangzottak minden szám után. Egészben, a külső nagy siker mellett, azok, akik ismerik és szeretik Debussyt, kijátszva érezték magukat, mert a hangok hatvan százaléka elveszett, elbujdosott a visszhangos szögletek között. Debussyt ma senki se hallotta egészen, csak az előadók és közvetlenül a pódium mellett ülők.
Claude Debussy, aki ma tapsok és éljenek között mutatkozott be személyesen is a budapesti közönségnek, a modern muzsika úttörői közé tartozik. Nagyobb a modern francia iskola akármelyik mesterénél. És mint mindenkihez, aki akár új, akár újító, hozzá is egész sereg követő, utánzó szegődött, belőle is iskolát csináltak, és őt is kikiáltották forradalmárnak. Pedig, ha van valaki, aki a saját forradalmisága ellen tiltakozik, és aki megcáfolja az úgynevezett Debussy-forradalom legendáját, akkor maga Claude Debussy az.
- Sohase csináltam forradalmat és egyáltalán nem vagyok forradalmár - mondja, és heves, éles gesztusokkal kíséri beszédjét. - Akik ezt állítják rólam, azok nem ismernek sem engem, sem a muzsikámat. És ugyan ki ellen csináltam volna forradalmat? A régiek ellen? Azoknak, akik igazán nagyok, a legnagyobb tisztelője, csodálója vagyok. Beethoven, Mozart, Haydn ellen forradalmat csinálni? Badarság. Ezek örök mesterek, örök, amit csináltak, és ezt soha semmiféle forradalom nem döntheti meg...
- És "Wagner...?
- Wagner? Igen, azt is szokták mondani, hogy az én muzsikám egyenes negációja a Wagner-zenének. Így és ebben a formában ez sem igaz. Én más muzsikát csinálok, mint Wagner, más a vérem, más a kultúrám, más a fajtám, hát más a muzsikám is. De tagadni? Én nem tagadom meg Wagnert, legföljebb azt mondhatom róla, hogy nemegyszer tévedett, de végre ez sem a zsenialitásából, sem az értékéből mitsem von le. És az, amit én csináltam, nem is volt soha "anti-wagneriánus" zene. Én általában egészen új dolgot akartam keresztülvinni, mindenben, amit csináltam, azt, hogy a zeném igazán az én zeném legyen, nem jártam senki útján, nem volt programom, nem voltak előzőim, én magamat akartam adni mindabban, amit komponáltam. Hogy ebben micsoda forradalom van, azt nem értem. Éppen ellenkezőleg: minden igazi zenész, aki jó zenét csinált, azt írta le, amit ő maga hallott, és sohasem azt, amit, mások hallottak. Ez az én egész forradalmiságom: nem ismerem el a mások törvényeit, és csinálom a magam zenéjét.
- Dolgozik valami operán most, mester?
- Igen, Edgar Poe-nak két novelláját magam dolgoztam át librettónak, és ezeket zenésítem meg. De ne beszéljünk erről többet, korai volna még. Messze van. Azt se tudom még, fog-e sikerülni a dolog, pedig egy német ember már a fordítás jogát is biztosította magának. Ennek örülök, mert azt mutatja, hogy Németországban is érdeklődnek irántam. Pedig egyébként alig ismernek, higgye el, alig ismernek, de - nem baj. Talán majd később...
Elmosolyodott. Nem mondta, de bizonyára ezt gondolta: "Én várhatok."
Csáth Géza A muzsika mesekertje címen megjelent írásaiból (Megjelent a VILÁG-ban 1910. december 6-án).
De hogy valami érdekesebbet is írjak: Az Astoria közelében, az üvegpalota szomszédságában, a Rákóczi úton áll egy szép régi épület, az egykori Pannónia Szálló. 1910-ben, amikor hősünk Budapesten koncertezett (Vigadó), a fellépés után ennek a szállodának az éttermében látták vendégül vacsorára. Ha arra jártok, ilyen szemmel nézzétek a homlokzatot.
(Ha valaki hallott/olvasott még érdekességeket D. magyarországi útjáról, kérem, ne tartsa magában. Például hol szállt meg? Ha tippelni lehet, akkor a Hungáriában, de nem tudom biztosan.)
Két megjegyzésem van az érdekes és átfogó interjúhoz, cikkhez:
Minden évben Debussy-évforduló van, hiszen évente fordul egyet az év, míg eléri az 50 vagy a 150 fordulást :-)
"- Nem véletlen: a közönség igényli az ismerős dallamokat - a műsorszerkesztők pedig nem mernek szembemenni a közönségigénnyel." Előbb írtam erről egy másik témába, mint közönség, és nem értek egyet ezzel a magyarázattal! A jó szerkesztők tudják, mi a feladatuk: a zenei fejjlődés és egy zeneszerzői életmű mélységében is úgy válogatni a bőséges anyagból, hogy a hallgatókat műveljék, ne csak szórakoztassák slágerekkel! Ez az ő felelősségük. Természetesen a megfelelő arányt megtalálva, és kellő kiegészítésekkel, magyar címekkel, ha úgy illik a műhöz, válogatva az előadók között, mert ott is megvan a skála. Így fog a közönség fejlődni, és akkor kiléphetünk a szokványos lemezpiac és szerkesztői magatartás köréből (XY vagy egy korszak, műfaj stb. 200 vagy 500 ismert és így fülbemászó zenéje, egy kis éji zene, egy kis g-moll szimfónia, egy kis tavaszi zsongás (persze nem a dán zeneszerzőtől, mint tegnap hallottam, hanem a norvég Sinding-től!), lovagló Walkürök stb.
Nem kell tehát a közönséget okolni a felületes és sokszor igénytelen válogatásért. Többet érdemlünk!
A Pannónia elegáns szálloda volt, Alvinczi Eduárd is hosszú ideig lakta... Hogy Debussy mit vacsorált, arról nincs infóm, de arról igen, hogy mit játszott. Radics Béla cigányprímás különböző dallamokat húzott, és hősünknek ki kellett találni, melyik nép-, és melyik műdal. Nagy biztonsággal kitalálta.
