weöres sanyi levélben megírta kosztolányinak, hogy mennyire vonzza az unitárius egyház,a papjuk akar lenne -a hívőknek nem elég hihető, a teológusoknak nem elég tudományos - így neki éppen jó
-s mint mohamed koporsójáról, föl tud ugrani a mennyekbe, de akar le tud ugrani a földre is
parsifal hendrix meg meghaladta két költőjét: juhász fecót és rimbaud-t: joyce és babits foglalja el a helyüket.
nem az egyén (vergilius, goethe stb.) halálát kell megírni, hanem egy csoportét. halála a goethe kornak, a bécsi körnek.
a strandon olyan erősen sütött a nap, hogy még ma is barnult.
vissza a németekhez: schrödinger, heiseneberg, hegel, heidegger, fassbindermit mit mit is mit is mit is. hogy házakat építhessünk, tudnunk kell, tudnunk kell, kellene, hogy mit jelent lakni, mit jelent lakozni, hogy tudjuk, mit jelent lakni, tudnunk kell, hogy mi az ember, ami lakozik
az építészet megfagyott zene, a zene pedig az univerzum szívverése, lélegzése, áramlása vérének, kavargása szellemének
in 19O1, james joyce was nineteen years old and ready to declare his antipathy toward his country - parsifal hendrix gyerekkora óta utálja hazáját, de amikor disszidált, rájött arra, hogy utálja amerikát is(amit gyerekkora óta imádott)
és németországot is. az egész világot. hazajött hát, mert a földről nem szállhatott le, így egy olyan részén keresett menedéket, ahol legjobban ismerte a játékszabályokat és ahol legnagyobb esélye volt arra, hogy autista szerkezete ellenére, egy maszkot felvéve, egyáltalán túlélje néhány évtizedét -hacsak meg nem rövidíti az egészet egy kis öngyilkossággal.
to live, is to war with trolls - ibsen
joyce measured the winter of 19O3 by the hours he spent without food. twenty hours today. forty-two hours last week.
it was in paris that joyce's life as an artist began in earnest. he threw himself into aristotle, aquinas and ben johnson at the bibliothéque nationale. a konstanzi egyetemi könyvtár mérhetetlen polcain roskadozó könyvek indították el parsifal hendrix tudományos pályafutását. fél év alatt eljutott oda, hogy a kor vezető (és ritka módon gondolkozó) amerikai-kanadai (és egy dublini) kutatóival levelezésben állt - még jóval az internet korszak előtt. autista-költői lelke azonban ennél tovább nem engedte.
joyce wanted to distill an order out of history's chaos. ha wanted to write a book that would usher in a new era. he wanted , as he later put it, to pierce to the significant heart of everything.
Lábnap.
Már reggel felébredve is arra gondolsz, hogy mennyire fájdalmas lesz. Tudod mi vár rád, a mazochista éned talán még örül is neki. Sőt, kifejezetten élvezed, hogy ki fogod fingatni szerencsétlen csülkeidet. Szenvedés és égető fájdalom már régóta jó barátaid, ha guggolásra adod a fejed, akkor kapsz mindkettőből rendesen.
Ha megvan benned ez az elán, úgy sokkal jobban meg fogod pörgetni az edzéseidet, akár ész nélkül, egyik sorozatot a másik után. Ez tényleg baromi jó ha megvan, de ilyenkor fokozottabban ki is vagy téve a sérüléseknek. Ez a fajta elszántság mit sem ér megfelelő technikai háttér nélkül, ez egy guggolás esetében pedig hatványozottan igaz. Hogy miért is?
Egy p*csa szarul végrehajtott guggolással ugyanis egy életre haza tudod vágni magad.Nem vicc: csúnya boka, térd, csípő, derék, de még vállsérüléseket is össze lehet egy rossz guggolással szedni. Ezzel persze nem elvenni szeretnénk a kedved ettől az egyébként istenkirály gyakorlattól, inkább felnyitni a szemed, hogy ha rossz a technikád, akkor mennyire pengeélen táncolsz.
Mik az általános hibák a guggolás közben?
A fél mozgástartományban történő bohóckodást, a még ennél is haszontalanabb rogyasztgatást és az ehhez hasonló pöcsöléseket most szóra se méltatnánk inkább. Ez ugyanis nem keverendő össze az igazi, mély guggolással semmiképpen sem: míg utóbbi valóban masszát pakol ránk, addig az előbbi csak az egónkat képes egy bizonyos ideig edzeni. Ja meg persze belépő is a térdfájósok táborába. Az meg tényleg csak hab a tortán, hogy erőemelő versenyen/edzésen sem látni senkit sem rogyasztgatni, ugyanis az elfogadott forma ott is a beülős módszer.
luthernek könnyű dolga volt. a keresztény agyatlanházzal szemben számtalan elégetlenkedő volt, ugyanakor ő zabálni akart, vedelni és szabadon kefélni, így kihasználva a zűrzavart, elíndította a reformációt. illetve a kor szelleme éppen őt választotta ki, hogy a legnagyobb változásokat hozó irányzatot lutherhez kötötte. parsifal hendrixnek nehezebb a dolga. a keresztény valással már nem eégedetlenkednek. egyszerűen nem foglakoznak vele. ő viszont, hajdani ateistából, marxista-rocker ifjúbúl instent keresővé vált. először persze, a divatnak megfelelően a keleti valásokhoz fordult -onnan aztán elszokott. most blake-milton hatására az anglikán egyház megújjításávak kacérkodik a kisújszállási ostobaságból. egy költő lesz az egyház feje. underground lesz szellemében, valóságában. nem templomokat építenek, hanem alagutakat, földalatti kápolnákat, hatszáz lépcső mélységű katedrálisokat.
tudja mellé
felé mutja
reverzebilis
kantáta
mutációk
írányított
relevációk
az ószövetség shekespeare és marlowe.
az újszövetség: milton, blake, eliot, pound, joyce
William Blake's Milton: "Paradise Lost and Regained"
The Stolen and Perverted Writings of Homer & Ovid: of Plato & Cicero. which all Men ought to contemn: are set up by artifice against the Sublime of the Bible. but when the New Age is at leisure to Pronounce; all will be set right: & those Grand Works of the more ancient & consciously & professedly Inspired Men, will hold their proper rank, & the Daughters of Memory shall become the Daughters of Inspiration. Shakspeare & Milton were both curbd by the general malady & infection from the silly Greek & Latin slaves of the Sword.
Rouze up O Young Men of the New Age! set your foreheads against the ignorant Hirelings! For we have Hirelings in the Camp, the Court, & the University: who would if they could, for ever depress Mental & prolong Corporeal War. Painters! on you I call! Sculptors! Architects! Suffer not the fash [i] onable Fools to depress your powers by the prices they pretend to give for contemptible works or the expensive advertizing boasts that they make of such works; believe Christ & his Apostles that there is a Class of Men whose whole delight is in Destroying. We do not want either Greek or Roman Models if we are but just & true to our own Imaginations, those Worlds of Eternity in which we shall live for ever; in Jesus our Lord.
hol vannak már a marczibányi téri wagner-vasárnapok
a januárok a tanárúrral
hej meixner mihály
langerman doktorért megőrültek a vén wagneriánus
szatyrok
férfias-behízelgő hang
mérhetetlen tudás
- de a szkárosi hangandóról nyilván még csak nem is hallott
nem aludt veszprémi járdán (hajnalban jött rá, hogy buszmegálló járdáján fekszik, körülötte munkába igyekvő buszravárók)
bartók rádión lohengrin
both her parents were flawed; that both of them, in the months and weeks before her mother’s suicide in 1963, were suffering in a similar, if not precisely the same, kind of hell.
Now, with the arrival of volume two, she rides to the rescue once again, having decided that the 14 letters her mother wrote to her psychiatrist, Dr Ruth Beuscher, between 1960 and 1963 should be included in its pages after all (these letters, the existence of which she did not know until 2016, were controversially put up for sale by a book dealer in the US last year; as a result, several newspapers were able to quote from them; they’re now in the possession of Plath’s alma mater, Smith College, Massachusetts). As she notes in her foreword to the book, ultimately she could not bear the idea that this correspondence, however raw and private, would remain buried in a library, for all that such an option was in her power. The thought that the sensationalist phrases reported out of context by the press would go unchallenged in the public memory left her feeling “suffocated” – for which reason she found herself ringing Faber, her mother’s publisher, at the very last moment (“there was just time”, she writes, relievedly).
These letters don’t make volume two, which covers the period from Plath’s marriage until her death, worth your time in its entirety. Running to more than 1,000 pages, it comes with all the same problems as its predecessor. The vast majority of the letters are again to Aurelia Schober Plath, are concerned mostly with homemaking (after a period spent living and working in the US and London, Plath and Hughes moved to Devon, where she gave birth to her second child, Nicholas) and are written in her brightest, most determined voice – the one that brooks no argument, that allows for no hint of a shadow. Again, the editors, Peter K Steinberg and Karen V Kukil, identify every letter according to which institution holds it, rather than by where it was written, which makes life laborious for the reader. But Frieda was right: the letters to Beuscher are extraordinary, throwing vital light on Plath’s mental state in the period after she discovered Hughes’s affair with Assia Wevill.
réges-régen, amikor elkezdett komolyzenével " foglalkozni", a legnehezebb feladatnak a dalok igérkeztek.ugyanis utálta őket, legalább annyira mint az operettet vagy a musicalt. másrészt a dalokban meglehetősen fontosak a szövegek, márpedig ő az annyira imádott rockban se foglalkozott a szöveggel. nem érdekelte, hogy miről énekel hendrix vagy a sabbath. ugyanakkor érezte, hogy a dalokban olyan mélységesen mély ontologiai reputációs kozmológiai-pszichológiai létrétegek rejlenek, amelyek egy költő-tudós-filozófusnak elengedhetetlenek megfejtés-feltárás-felmutatás céljaegészeverejtékében.
így már a kezdetek óta kergetik például a bartókon most cserkésző debussy dalok.
nevek
nemtudások
kerülések
bakancsok
keresések
bakancsok a hargitán és a pesti aszfalton, stúdiókban
bakancslisták
bakancsai van goghnak
ó heidegger!
cigik
autókban, kocsmákban, restikben, balatonon
ó mensáros!
névtelenség
halál
névtelen halottak
végtelen sora
a házsongárdi, a szamosszegi a bécsi .............................. temetők végtelen sorban botladozó halottai élén
At the fag end of this at once elegiac and emetic memoir, Christopher Howse observes: “Obviously a painter like Francis Bacon would not have painted as he did if he had not fallen into Soho.” But I wonder if this is really obvious at all? Bacon was the standout celebrity of London’s little Bohemia, not only in the 80s, but the 50s, 60s and 70s as well – his was also a burgeoning international celebrity, such that in the years since his death he’s come to be recognised as the pre-eminent figurative painter of the second half of the 20th century. That it should have been this tight grid of streets – the area pretty much contained by Wardour Street to the west, Charing Cross Road to the east, Oxford Street to the north and Shaftesbury Avenue to the south – that engendered such genius would seem as preposterous as the assertion that it was the Bateau-Lavoir alone that inspired Picasso’s cubism.
But then all bohemian milieus are really the creation of their minor not their major figures – the big beasts cruise through, ships in the night, en route for more exalted destinations, leaving bobbing in their wake parasitic poetasters, ready to cash in. It would be unfair, perhaps, to class Howse as one such: his sensitive, well-drawn book does a good job of conveying a particular place at a particular time, without either undue reverence or the anachronisms that dog hindsight. In particular, Howse is flinty-eyed about what principally animated Soho’s high spirits during the 80s (and the previous three decades for that matter): alcohol.
If Bacon – a non-stop champagne tippler – was its presiding deity, standing a few feet from the bar of the Colony Room Club, above a crap trattoria on Dean Street, then Soho’s postwar prophet was indubitably Jeffrey Bernard, who succeeded Julian MacLaren-Ross as its best known chronicler. Bernard’s favoured hangout was the Coach and Horses on the corner of Romilly and Greek streets, which at that time was presided over by the self-styled “Soho’s Rudest Landlord”, Norman Balon. I never hung out much in the Coach – as it was known to Bernard, and its other regulars – or in the French, round the corner, where Gaston Bachelard’s waxed moustaches wavered over the bar like some signpost to a hipper future; but I knew the Colony Room Club well in the late 1970s and early 80s (giving me a little seniority over Howse), and can testify to the – for the most part – accuracy of his depiction of its crapulent denizens. Bernard, besides penning his celebrated Low Life columns for the Spectator, was also a career alcoholic – and it’s this, a sort of existential commitment to the ruination of chronic drinking, that marked out the Soho of this era.
There are still one or two illegal after-hours drinking clubs operating in the locale – remarkably, there also remain a few of the so-called “walk-ups”, brothels that occupy the upper storeys of the elegant Georgian houses that characterise the quarter. Meanwhile, the street-low-life component of Soho has been on the rise, such that the legendary “front line” for hard drug dealing has been resurrected around Shaftesbury Avenue and its environs. But for the most part, this Stygian cockpit is under assault – not from the guardians of morality, but the property developers who are the true arbiters of our age. Shiny developments on Archer Street and around the new Crossrail station at Tottenham Court Road seem to me to be silvery spikes hammered into Soho’s vampiric heart.
This Stygian cockpit is under assault – from the property developers who are the true arbiters of our age
Howse regrets the crowds of youngsters in from the ’burbs, who filled up the pubs and clubs towards the end of his nominated decade – but neglects to mention it was the Blair government’s liberalisation of the licensing laws that made this possible, together with its obvious sequel: the superannuation of the afternoon and after-hours drinking clubs that had supplied its 60% proof lifeblood. He also, as I’ve noted, wishes to make a case for the Soho of these years as a crucible of creativity, and steps aside from his anecdotes about this or that pisshead to provide little disquisitions on painters and poets, who, with Bacon being the obvious exception, are mostly unknown to the wider world. Howse mentions the Groucho Club – which opened right next door to the Colony Room in 1985 – scarcely at all, remarking only that while Bernard et al despised the Groucho for its association with the worlds of “meejah” and advertising, they nonetheless availed themselves of its superior facilities and tolerant staff. Of that self-appointed Queen of Soho Julie Burchill we hear nothing – and that’s altogether a relief, because along with her contrarian, cocaine-fuelled grandstanding would have come the whole wider world of the 1990s, with Britpop, the Young British Artists and the final extinction of anything with any more than a pretence to be avant garde.
It was and is the micro-locales of Soho that preoccupy Howse – so much so that for two set-piece anecdotes of his era, he supplies diagrams of the interiors of the Coach and Horses and the Colony Room Club, so that those unfamiliar with the establishments can imaginatively place themselves at the centre of the action. He gives us the blow-by-blow of a raid conducted against Bernard for running an illegal horse racing book in the first establishment, and the constabulary attending the latter because its proprietor, Ian Board, had allegedly smashed up a customer’s mobile phone.
While only too happy to laud him as an enemy of these ghastly gadgets almost avant la lettre, I must state for the record that Board was a nasty piece of work, with a vicious tongue and little of the wit Howse ascribes to him, unless you consider peppering your discourse with “cunt” in all its possible variations – nounal, adjectival, verbal, conjunctive – to be hilarious. His predecessor at the Colony was Muriel Belcher, the original Queen of Soho, but while Board also aspired(on grounds of sexuality, at least) to the same title, the truth was that like most chronic alcoholics he was an embittered and resentful creep. He was a pander and a pimp as well. Howse seems to have been blinded – perhaps by his spiritual inclinations – to the truly dark side of Soho. I was privy to major drug deals that were set up in the Colony, as well as other genuinely criminal enterprises, rather than merely farcical ones.
Howse ponders whether the Bohemian mores of Soho inspired any real social changes, and suggests that it was in their contempt for money, vested privilege and worldly recognition that its devotees distinguished themselves. I have my doubts: he allocates a considerable portion of the book to the Private Eye crowd, who memorably lunched at the Coach; and while the journal may have an honourable tradition when it comes to speaking truth to power, at a social level it has mostly comprised a sniggering in‑crowd of ex-public schoolboy establishmentarians. No, if Soho was notable for anything during these years, it was that the former haven of out gay men – and a few women – was losing its singularity. While around the corner in Old Compton Street things grew gayer and gayer, with same-sex couples walking proudly hand-in-hand and gay-friendly businesses opening, inside the Colony Room Club things grew greyer and grimmer, as the dwindling handful of old Polari speakers, like some lost Amazonian tribe, faced their miserable extinction.
But most miserably extinguished of all was the putatively straight (and really rather misogynistic, as Howse concedes) Bernard. Tiring of the endless physical depredations of his chosen lifestyle, which included by this stage kidney dialysis and an amputated leg, he effectively killed himself in 1997: inviting friends to a “party” that began when he forwent treatment, and ended with his death. Howse refused to attend, presumably because as a Catholic convert he couldn’t morally sanction an act of felo de se. It’s a strange coda to a book about bohemia, and I can’t help but see in Howse’s privileging of transcendent morality over personal amity a warped allegory of Soho’s own slow extinction by impersonal market forces.
"Every thing in Dantes Comedia shews That for Tyrannical Purposes he has made This World the Foundation of All & the Goddess Nature & not the Holy Ghost."
I turn my eyes to the Schools & Universities of Europe And there behold the Loom of Locke whose Woof rages dire Washd by the Water-wheels of Newton. black the cloth In heavy wreathes folds over every Nation; cruel Works Of many Wheels I view, wheel without wheel, with cogs tyrannic Moving by compulsion each other: not as those in Eden: which Wheel within Wheel in freedom revolve in harmony & peace.
Seit gut 20 Jahren wird der vergessene Hollywoodstar Hedy Lamarr in allen Disziplinen der Kunst mit verlässlicher Regelmäßigkeit wiederentdeckt. Dass Lamarrs Leben noch immer nicht auserzählt ist, liegt dabei nicht nur an der spektakulären Verbindung von Hollywoodglamour, technischer Erfindungsleistung und Skandalbiografie (erster simulierter Orgasmus auf der Leinwand, sechs Ehemänner, ein später Auftritt vor Gericht wegen Ladendiebstahls), sondern auch an der Fülle von "alternativen Fakten".
Die Geschichte, wie die als Hedwig Eva Maria Kiesler in Wien geborene Jüdin vor Ausbruch des Krieges in der Verkleidung ihres Dienstmädchens vor ihrem Mann, einem mit Nazis paktierenden Munitionsfabrikanten, aus Österreich floh, gehört womöglich in den Bereich der Mythen. In Alexandra Deans Dokumentarfilm Geniale Göttin – Die Geschichte von Hedy Lamarr wird sie erneut kolportiert, "in her own words".
Erzählfaden ist ein vor zwei Jahren wiederentdecktes Telefoninterview, das der Journalist Fleming Meeks 1990 mit Lamarr führte. Darum gruppieren sich Filmausschnitte und – meist recht zerhackte – Interviews mit Filmschaffenden wie unter anderem Peter Bogdanovich und Mel Brooks, Filmhistorikerinnen und Familienangehörigen. Lamarrs Rolle als "Superheldin" der Google-Nerd-Community soll Aktualität bezeugen.
Bekannt wurde Hedwig Kiesler durch den Film Ekstase(1933), dessen Nacktszenen die damalige Zensur auf den Plan riefen. Als sie von Louis B. Mayer, der aus Nazi-Deutschland geflohene Schauspielern anwarb, unter Vertrag genommen wurde, begann für "Hedy Lamarr" eine wechselvolle Karriere in Hollywood.
Während ihr Leben bei Dean vor allem Gegenstand von schlichten Erklärungsversuchen ist, widmet sich "geniale Göttin" gründlich ihrer Erfindung im Bereich drahtloser Datenübertragung. Im Kampf gegen die Nazis hatte Lamarr 1942 gemeinsam mit US-Komponist George Antheil eine codierte Funkfernsteuerung für Torpedos entwickelt. Das "frequency hopping" wurde patentiert, kam aber zu Kriegszeiten nicht zum Einsatz. Geld für ihre Erfindung sah sie nie. Die "Kombination aus kindlicher Unwissenheit und genialen Geistesblitzen" (Antheil) klingt in dem Interview stets durch. Etwa wenn sie sich mit Ernsthaftigkeit und viel träger Gelassenheit über die Herausforderungen der Flugzeugtechnik auslässt.
Marlowe megdörzsölte a homlokát. Másnapos volt, így egy tripla whiskyvel indította a napot. Parsifal elment kora reggeli vasárnapi bevásárlásra. Amikor a kutyák beugrottak a kocsiba, összeszorult a szíve. Kundry egyre nehézkesebben mozog, Tádé nem vágyik az esti bringázásokra. Mi lesz, ha nem ül senki a kocsi hátuljában? Amikor a zsákmánnyal közeledik a kocsihoz, izgatott farokcsóválással várják. Megszagoltatja velük a szatyrokat. Hazaérve előbb kinyitja a kaput, majd kiengedi a kutyákat a kocsiból, azok megjelölik járda szélén lévő füvet, beszaladnak az udvarra és várják a bepakolást. Soha nem szokott nekik külön kaját adni (na jó, néha kapnak egy-egy csokit, imádják) de ilyenkor jár nekik egy-egy csokis fánk. A tegnapi gyúrástól fáradt, strandra kellene menni. Marlowe jó tanítványaként megverte a net-sakkot, schubert és a melankolia azonban nem engedi strandra.
Schubert: 6. Sinfonie D 589 ∙ hr-Sinfonieorchester ∙ Antonello Manacorda
James takes an interesting approach to his subject: he’s not trying to persuade us of the truth of this religion or that, or to unpack some complexities of dogma, or to interpret religious stories for the new 20th century. The book is about what the title says: religious experience – what it feels like to be converted, or to lose one’s faith, or to be in a state of mystical ecstasy, or of existential doubt. James’s examples are drawn from the testimonies of believers and unbelievers alike, and the question of whether there is a God, and whether Jesus Christ is his son, and so forth, is of little interest to James’s main enquiry: only the effects of believing it matter here. For example, we may doubt that the Virgin Mary actually, in fact, physically appeared to Bernadette Soubirous at Lourdes (we may doubt that there ever was a Virgin Mary in the first place) but the vision, or whatever it was, was clearly profoundly meaningful to Bernadette, and her account of it was meaningful to many others, and it certainly had an effect on her and the life she led.
Trying to understand superstition rationally is like trying to pick up something made of wood by using a magnet
And of course she’s not alone. Countless thousands of thoughtful and intelligent people have had experiences of a kind that they call religious. James paid them the compliment of taking these experiences seriously, and produced a classic of psychological insight. But could there be a Varieties of Magical Experience? Could the mental universe that produced witch bottles and sigil, and grimoires, and the whole idea of magic itself, be rich enough to sustain an examination of that sort?
The universe of magic is a large place. It contains phenomena ranging from simple good luck charms to complicated systems of belief and practice such as astrology and alchemy, and it comes to us from prehistory, and from every part of the world, and it still flourishes today. The variety of ideas and objects it contains is almost limitless; the one thing they have in common is that rationalism would scoff at all of them as absurd, outdated, meaningless superstitions that aren’t worth wasting time on.
But rationalism doesn’t make the magical universe go away. Possibly because I earn my living as a writer of fiction, and possibly because it’s just the sensible thing to do, I like to pay attention to everything I come across, including things that evoke the uncanny or the mysterious. Homo sum, humani nihil a me alienum puto (I am human, I consider nothing human alien to me). My attitude to magical things is very much like that attributed to the great physicist Niels Bohr. Asked about the horseshoe that used to hang over the door to his laboratory, he’s claimed to have said that he didn’t believe it worked but he’d been told that it worked whether he believed in it or not. When it comes to belief in lucky charms, or rings engraved with the names of angels, or talismans with magic squares, it’s impossible to defend it and absurd to attack it on rational grounds because it’s not the kind of material on which reason operates. Reason is the wrong tool. Trying to understand superstition rationally is like trying to pick up something made of wood by using a magnet.
I have plenty of superstitions, which are my own and no one else’s (I don’t believe that anyone else would feel more able to write a novel, for example, if they used the only kind of pen and paper that works for me) but one of the interesting things about Spellbound, the Ashmolean exhibition, is that it illustrates beliefs that many people in many places and during many centuries have held in common. Belief in witches, for one thing, is more or less worldwide. In Christian countries it reached a pitch of hysterical panic between the 15th and the late 18th centuries, at a time when tensions between Protestant and Catholic powers were at their highest, and when the medieval world of faith was being challenged by the new thinking of the Enlightenment. Among other things, it was a systematic exercise of cruelty and horror: during this period, writes Malcolm Gaskill in the exhibition catalogue, “there were around 10,000 trials for witchcraft in continental Europe, the British Isles and North American colonies”.
Unlike many human failings, this was not entirely the result of stupidity. Many intelligent people believed that witchcraft existed, and that it was right and proper to stamp it out by killing those who practised it. Nor is that cast of mind safely buried in the past. Until quite recently, people known to be intelligent have felt it was acceptable to put their names to arguments like this: “If we really thought that there were people going about who had sold themselves to the devil and received supernatural powers from him in return and were using these powers to kill their neighbours or drive them mad or bring bad weather – surely we would all agree that if anyone deserved the death penalty, then these filthy quislings did?” That was CS Lewis, in Mere Christianity, 1952.
Whether witches were “filthy quislings” or harmless village healers, they and those who believed in witchcraft and magic existed in a shared mental framework of hidden influences and meanings, of significances and correspondences, whether angelic, diabolic, or natural. Everything in the exhibition testifies to a near-universal belief in the existence of an invisible, imaginary world that could affect human life and be affected in turn by those who knew how to do it; and so do millions of other objects of similar kinds collected, exhibited, studied, or uncollected, unknown, lost, throughout the world and every period of history. As do legends, and ghost stories, and folk tales. If anything is a permanent fact of human nature, this is.
I find it endlessly fascinating, and I call that world “imaginary” not to disparage or belittle it. Imagination is one of our highest faculties, and wherever it appears, however it “bodies forth / The forms of things unknown” (Theseus in A Midsummer Night’s Dream), I want to treat it with respect. At its most intense it becomes a kind of perception, as in William Blake’s notion of “Twofold Vision”, by which he means what we see when we look “not with but through the eye”: the state of mind in which we can “see a World in a Grain of Sand / And a Heaven in a Wild Flower”. Other poets describe something similar: in Wordsworth’s “Ode on Intimations of Immortality from Recollections of Early Childhood” he recalls a time “when meadow, grove, and stream, / The earth, and every common sight, / To me did seem / Apparelled in celestial light, / The glory and the freshness of a dream.” Thomas Traherne’s vision of “orient and immortal wheat” in the everyday corn comes from the same apprehension.
I’m relying on poetry to make this point because I think that poetry itself is a kind of enchantment. The effect that certain lines and images can have on us can’t be explained by translating them into simple modern English. The very form is part of the meaning, and the sound the poem makes works like a spell on our senses and not only on our minds. But it’s not just true of poetry. Everything that touches human life is surrounded by a penumbra of associations, memories, echoes and correspondences that extend far into the unknown. In this way of seeing things, the world is full of tenuous filaments of meaning, and the very worst way of trying to see these shadowy existences is to shine a light on them.
This shadow world – the state that Keats called “Negative Capability, that is when a man is capable of being in uncertainties, Mysteries, doubts, without any irritable reaching after fact & reason” – is where the imagination is at home, and so are ghosts and dreams and gods and devils and witches. There, possibilities are unlimited, and nothing is forbidden.
But we have to be clear about what our imagination is. What it isn’t is just a fanciful way of telling a story that isn’t true, or a pretty decoration that we apply to something else to make it attractive, and that isn’t fundamentally important itself. I have a high regard for the scientific writing of Richard Dawkins, but I think that sometimes he expresses a view of the imagination that I simply can’t agree with: “We don’t have to invent wildly implausible stories: we have the joy and excitement of real, scientific investigation and discovery to keep our imaginations in line.” (The Magic of Reality, 2011: my italics). If we have to keep our imaginations in line, it’s because we don’t trust them not to misbehave. What’s more, only scientific investigation can disclose what’s real.
On the contrary, I’d rather say that there are times when we have to keep our reason in line. I daresay that the state of Negative Capability, where imagination rules, is in fact where a good deal of scientific discovery begins. In the old expression, reason is a good servant but a bad master, and its powers are limited: no work of art was ever reasoned into existence, for example. David Hume was right: reason is (and should be) the slave of the passions, not their governor. Or as William James put it: “In the metaphysical and religious sphere, articulate reasons are cogent for us only when our inarticulate feelings of reality have already been impressed in favour of the same conclusion.”
The important thing is to be aware of both. Imagination can give us an empathetic understanding of the world of magic; reason reminds us that the cast of mind that persecuted witches is still alive. The Home Office’s ‘hostile environment’ policy appeals to the same dark instinct. The Varieties of Magical Experience still has to be written, as far as I know; and it will only be done successfully by someone who engages the subject with both reason and imagination. Spellbound would be a very good place to start.
aki lelkesen olvasgatta wittgensteint, heideggert és azt hitte, hogy őket összeolvasztja kanttal, hegellel, heisenbergggel a kémiával, a biokémiával és egy új világot mutat majd fel ars nova nihil aliud ars ars ars
és a harmincéves háború olyan világot hozott magával ami mindent elfelejtett eltüntetett és amiben megöregszik és látja, hogy életének nem sok értelme volt tévutak, zsákutcák, mellékutak
mahler tobacco road
This is not only music... this is SKRIK (the scream) of human race, so loud that also God can hear it .
miközben a nyikorgó lépcsőfeljáró puha szőnyegén ment fel , hogy meghalgasson valamilyen régi schumann dalos lemezt, tanguy apó jutott eszébe. meg léger. meg a felfújt professzor nő, aki brüsszeli csavargás során megállt egy kirakatnál és rábökött egy festményre: modigliani. mondta neki, hogy aligha. alighahaaligalihaali haha alig
I think Gavrilo Princip had this blasting on his iPod to pump himself up before shooting Franz Ferdinand
a szombat-vasárnapi gyúrások után a héten meló, gondolta nem lesz gyúrás, de ma hazatértekor bezabált (fügelekvár, csokik a zöldségek és ruszli után) így késő esti-kora éjszakai edzés, hogy reggel ne húsz körül legyen a cukor (hétfőn reggel annyi volt).
Kell-e izomláz ahhoz, hogy nőjön az izom?
Te is azok közé tartozol, akik azt mondják, nem kell izomláz ahhoz, hogy fejlődjenek az izmok? Ebben a cikkben választ adunk erre a "kínzó" kérdésre, és szót ejtünk arról is, hogyan kellene edzened, hogy a legtöbbet hozd ki az izmaidból.
Az átlagemberek rossz dolognak tartják az izomlázat, hiszen nem jó érzés, ha nem tudsz fájdalom nélkül lehajolni valamiért. Az izomláz ráadásul több napon keresztül érződik, olyan, mint egy makacs fejfájás – sokan még gyógyszert is szednek, hogy csillapítsák a nehezen múló fájdalmat. De mi, akik edzünk, imádjuk az izomlázat, mert arra emlékeztet, hogy keményen dolgoztunk az edzésen, vagyis megadtuk izmainknak azt a stimulust, amire szükségük volt ahhoz, hogy nőjenek. De valóban azt jelzi az izomláz, hogy az izmaink nőni fognak, vagy az izomláznak semmi köze sincs a növekedéshez?
Mint azt már többször elmondtuk, az edzésen az izomrostok megsérülnek – sokan azt mondják, nem az izomrostok, hanem a kötőszövet sérül, ami az izmokat körbeveszi –, ezért a test regenerálja őket, így azok erősebbek és nagyobbak lesznek, mint korábban. Nézzük meg, hogyan tudjuk elérni a teremben, hogy nőjön az izom:
progresszív terhelés során (nagy súlyok használata)
ha az anyagcserét igénybe vesszük (moderált súlyok használata rövid pihenőidővel)
ha odafigyelünk az edzésen a negatív szakaszra
1. A progresszív terhelés
Koncepció: ha folyamatosan nagyobb és nagyobb súlyt tudsz megemelni az edéseken, akkor fejlődni fognak az izmaid, mert hozzá kell szokniuk a keményebb terheléshez.
Előnye, hogy idővel az erőszinted és az izmaid mérete is megnő, és a nagy súlyos edzés növeli a szervezet saját tesztoszteron és növekedési hormon termelését, ezért sokan azt hiszik, ez a legjobb módszer arra, hogy fejlesszük izmainkat.
Hátrányok:
józan paraszti ésszel kikövetkeztethető, hogy nem tudjuk a súlyokat a végtelenségig emelni – egy darabig még menni fog a fejlődés, aztán egy szintnél feljebb már nem tudsz menni
ha a túl nagy súly miatt már nem tudunk odafigyelni a helyes kivitelezésre, könnyen lesérülhetünk – az inakban, ízületekben nem mindig azonnal jelentkezik a fájdalom, sokszor csak évek után veszed észre, hogy az edzéseken folyamatosan nyírtad az ízületeidet
2. Támadd az anyagcseréd
Egy másik módszert is bevethetsz annak érdekében, hogy növekedésre bírd az izmaid, de most egy más megközelítést kell alkalmaznod.
Koncepció: meg kell "támadnod" az anyagcserédet. Az izommunka során anyagcsere bomlástermékek (például tejsav) és egyéb metabolitok kezdenek el termelődni a testben, minél több ismétlést végzünk, annál több. Tehát vissza kell venni a súlyból, és sok ismétlést kell végezni, magyarán kőkeményen be kell durrantani az izmokat sok ismétléssel, bukásig végzett sorozatokkal. Amikor már le akarod rakni a súlyt, mert úgy érzed, nem bírod tovább, onnan kezdődik el igazán ez az edzés. Ilyenkor kell még 5-öt belenyomni, hogy az anyagcserédet igazán felpezsdítsd.
Ennek a módszernek az előnye, hogy a nagy súlyos edzésekkel ellentétben kíméli az ízületeket, és nagyon jól rá lehet vele érezni az izmokra.
Hátrányok:
ez az edzésmódszer nehezebb lehet, mint a nagy súlyos edzés: nem mindenkiben van meg az a lelki erő, ami ennek a brutális edzésmódszernek a végrehajtásához szükséges
könnyű túledzeni magunkat ezzel a módszerrel
eközben biztosan nem tudsz majd odafigyelni arra, ami talán a legfontosabb az izomláz generálása szempontjából: a negatív szakaszra
3. A negatív szakasz fontossága
Az első két pontban az a közös, hogy semmi közük az izomláz generálásához.Az izomláz nagy részben a kontrollált negatív szakasz miatt keletkezik, a pozitív szakasz miatt nem, vagy csak nagyon elenyésző mértékben.
Koncepció: a lehető legnagyobb izomláz eléréséhez mindössze annyi a dolgod, hogy egyszerűen lelassítod, illetve kontrolláltan végzed a gyakorlatok negatív szakaszát. Ezzel mechanikai sérülést okozol az izomban, sokkal nagyobbat, mint az előző két módszerrel. Ebből is látszik, hogy nem csak akkor nősz, ha izomlázad lett egy edzés után, hiszen akkor az olimpiai súlyemelők – akik nagyrészt pozitív szakaszban edzenek – izmai sem nőnének meg soha.
Hogy még jobban átlásd: az izmok egy gyakorlat kivitelezése közben a pozitív szakaszban megrövidülnek, a negatív szakaszban pedig megnyúlnak. Ha lassan csináljuk a mozdulatot, akkor még feszülés alatt is állnak. Na, ebben a negatív szakaszban keletkezik a rostokban a legnagyobb sérülés. Ha nem figyelsz oda a negatív szakaszra, az izmod akkor is megnyúlik, de nem lesz folyamatos feszülés alatt, a rostok tehát nem sérülnek annyira.
Hátrányok:
nem lehet mindig a negatív szakaszt erőltetni, mert akkor folyamatosan olyan izomlázunk lenne, hogy a következő edzésen nem tudnánk megfelelően teljesíteni
ez a módszer jelentősen megnöveli az edzések időtartamát, ami szintén könnyen túledzéshez vezethet
Nem felejtettél el valamit?
És most jöjjön az, amit sokan elfelejtenek: hiába van izomlázad az edzéstől; ha nem adod meg az izmoknak azt, amire szükségük van ahhoz, hogy nőjenek (szilárd táplálkozás, megfelelő mennyiségű alvás és pihenés, táplálékkiegészítők használata, elegendő folyadékbevitel, stressz kerülése), nem fognak nőni. Ezek után mindenki beláthatja, hogy ha lett izomlázad edzés után, az még nem jelenti azt, hogy nőni is fogsz.
Lásd az erdőt, ne csak a fát
Három módszerrel lehet izomnövekedést elérni, azizomláz csak egy a sok közül. Nem feltétlenül baj, ha nem lett az edzés utáni napokban izomlázad, annyit jelent csupán, hogy nem figyeltél oda eléggé a negatív szakaszra. Soha ne az izomláz elérésére törekedj, hanem arra, hogy mindent megadj az izmaidnak ahhoz, hogy nőni tudjanak.
Kombinálni kell mindhárom fenti edzésmódszert, mert a három dolog egyszerre fejti ki hatását a legjobban izomfejlesztés szempontjából. Iktass be az edzéseidbe nehéz súlyos edzéseket kevesebb ismétléssel, dolgozz kevesebb súllyal és több ismétléssel, és figyelj oda a negatív szakaszra is.
Best Gym Hip Hop Workout Music 2018 - Gangsta Rap Made Me Do It 💥 Svet Fit Music
a gondolkodás veszélyes. Nagyon veszélyes, mikor az egyszerű, tanulatlan fél vagy egész rabszolgák használni kezdik a fejüket, ennél márcsak az gázabb, ha a tanult emberfők megállnak egy helyben és csikorgatni kezdik az agytekervényeiket. No, azt végképp kerülni kell, mert azok le is írják, amit gondolnak, aztán jól teleszórják vele világot. Legyen látvány, csinadratta, a zenész játszon a csápjaival, és ne az agytekervényeivel, kapkodja mindenki a fejét, hogy úristen, de faszák vagyunk, csak nehogy gondolkodni kelljen, mert hát mivé lenne a világ.
a fesztiválzenekarral elment a fidelio londonba, és elmegy utánuk parsifal hendrix is. ahogy furcsa volt a csontváry múzeumban professzorokkal sétálgatni, ott, ahol hajdanán uránbányászként ücsörgött-meditált, úgy furcsa lesz most is londonba menni, ahol 1985-ben hippi utódként kóválygott a notthing hillen. még furcsább és rémes is, hogy nem láthatja unokáját és fiáékat, akik elutaztak a világ másik végére. mérges, depressziós,
megkeresi majd stephen sírját és elbeszélget vele. kisújszállási parsifal hendrix. a fülig szindbád. a lao jacob. a borisz.
aztán, előbb-utóbb, eldzsapázik kocsis után is.
(Bartók? se fischerék nem vitték ki londonba, se kocsis se szakadt bele a bartókozásba ..... parsifal bartók hendrix majd igen.
Már rég felvirradt a nap, túl vagy a szokásos reggeli körökön. Magad mögött hagytad a hívogatóan puha ágyat, és fejest ugrottál a mindennapos verklibe. A gyerekek óvodában vagy iskolában „kínlódnak”, vagy már úton vannak oda. Eljött hát a te időd, hogy az otthoni teendők után, de még munka előtt meglegyen a – trendi szóval élve – „én-időd”.
Szereted a reggeli terem nyugis hangulatát. Aki ilyenkor jár edzeni, arról lehet tudni, hogy nem bratyizni érkezett, és nem is azért, hogy a csajok előtt illegesse magát. Nem divatozni akar, és nem villantani. Egyszerűen elég fontos neki ez az egész ahhoz, hogy reggel adott esetben akár korábban keljen, mint mások, nem törődve azzal, hogy reggel még punnyadni lenne kedve.
Körülnézel, és látod, ez a nap sem más, mint a többi. A szokott arcok rendíthetetlenül nyomják a szokott edzésüket.
Itt van a meghatározhatatlan korú vállalkozó, aki mindig személyi edzővel edz. 45-50 körül lehet… Általában itt van 3 órát, aerobozik és súlyzós/funkcionális edzést végez. Nem akar gondolkodni, mit miért csinál, de nem is feladata – egészségügyi szempontból érdekli az edzés, nem akar belemélyedni a miértekbe, más tölti ki az életét. Meg kell hagyni, lelkiismeretesen nyomja. A kaján saját bevallása szerint rendszeresen elhasal, de cserébe jól menő céget vezet, és emellett majdnem minden hétköznap itt nyomja, igen keményen, napi 2-3 órában. Odaköszönsz, mert a reggeli csapatnál ez is divat – a kis létszám együtt jár egy afféle klubhangulattal. Itt nem számít, hogy ki mit dolgozik, ki hol tart az életben, inek mennyi pénze van. Egy dologért van lent mindenki, és nagy vonalakban egy a gondolkodásotok is.
Edzés közben sorra tűnnek fel az ismerős arcok. Többnyire 35-40 éves, és e feletti emberek, akik ilyenkor tudják megoldani az edzést, valamint a nagyon lelkes fiatalabbak, akik szeretik a reggeli edzéssel járó szabadságot – azt, hogy ilyenkor nem kell várni a gépekre, és elég nagy biztonsággal kijelenthető, hogy köcsögökbe sem akad bele az ember.
Itt van az anyuka, aki elindította a családot reggel, és most letol egy gyors aerob-súlyzós edzés kombinációt. Nem beszélget, a megszokott ismerőseivel vált néhány szót, de alapvetően célirányosan letolja az edzését, aztán megy a dolgára. Megérkezett a vállalkozó házaspár is, akik személyi edző segítségével lenyomják az edzést, majd a végén a szaunában nagy vonalakban megbeszélik, ki merre a nap folyamán, aztán irány a munka. Ők is mindig keményen nyomják, látszik, hogy az életük részévé vált már a mozgás.
A sorozatok között néha viccelődsz egy picit a rozsdás ízületekről, a nagybetűs élet edzést, és főleg étkezést nehezítő dolgairól, de közben te is tolod a szokásos kis edzésedet.
Lejött a másik páros is. A nő a futópadon, a férje a súlyok között. Néha a férj odamegy a feleségéhez, váltanak egy pár szót, megöleli, és megy vissza a súlyok közé… Ilyet is ritkán látni, de jól esik nézni őket – visszaadják a hitedet abban, hogy lehet így is élni. A faszi teljesen koncepció nélkül, de keményen edz, a nő addig becsületesen nyomja a futópadot, vagy lépcsőzőt, aztán együtt indulnak neki a napnak.
Itt van a szingli nő is – szegény folyton vitatkozik valami palival edzős közben telefonon, ami rányomja a bélyegét a hatékonyságra, de egyébként becsületesen lejön mindig. Lehet, hogy menekül, de hát inkább ide, mint a kocsmába….
Kezdenek befutni a nyuggerek is. Félreértés ne essék, minden tisztelet az övéké, akik 60-70 évesen nem otthon ülnek, és busonganak rajta, hogy „kár hogy a régi jó dolgokból nem maradt már semmi”, hanem lejönnek, és mozognak egy picit, közben eltrécselnek a futópadon a világ dolgairól. Szereted nézni őket, csak ez a szerencsétlen tudatlan személyi edző ne tolná az agyukba ezt a baromságot, hogy a súlyzós edzéstől csontritkulást kapnak…. Gondolkodsz, hogy odamenj-e, de aztán úgy vagy vele, nem a te dolgod az igazságosztás.
Kezd beszállingózni a fiatalabb korosztály is. Itt van ez a három srác, akik úgy tudják együtt nyomni, hogy nem pofáznak feleslegesen, és nem pihennek órákat a sorozatok között. Az egyik mutogat mindent a másik kettőnek, látszik, hogy jobban képben van. Rajtuk látszik a fejlődés, a vén csatalovak már csak szinten tartanak ☺
Megérkezett az insta-csaj is…. Az ő jelenléte mutatja, hogy neked lassan ideje elhúzni dolgozni. Szánakozva nézed, ahogy két sorozat között próbál magáról egy mosolygós „ma is lejöttem a terembe” képet csinálni, vélhetően minimum 20 filterrrel, hogy aztán kirakhassa a preferált közösségi média felületre, bizonyítandó, hogy a fiatal szinglik élete csupa móka és kacagás, és egyébként íme, it a „portéka” (majd fél füllel hallod, hogy minden pasi hülye papucs).
A reggeli turnus nem hurcol turmixokat, hanem megveszi a pultnál. Az anyuka nem iszik semmit, a szingli nő üzembiztosan egy proteinturmixszal zár. A funkcionális edző házaspár szintén turmixol, vagy elrohan dolgozni. A másik páros női tagja a pultnál kapható proteines kókuszgolyót nyammogja edzés után – kurva drága, de a jelek szerint ez nem zavarja őket. A faszi néha proteint iszik, de gyakran valami rettenetes péksüteménnyel lehet látni. A 3 órát edző vállalkozó szintén proteinezik. A srácok ellenben magukkal hozzák a cuccot, ők még a költséghatékony korszakukban vannak.
Lassan a te edzésed is a végére ér… Benyomulsz a zuhany alá – mert nem akarod kitenni a környezetedet a reggeli izzadás semmivel sem összehasonlítható bukéjának –, aztán sietve elhagyod a terepet, mert már idő van, és bár imádod az edzést, tudod, hogy nem abból fogsz enni adni a gyerekeidnek. De holnap, új nap, új edzés vár, amikor ismét visszatérsz a reggeli edzőterem sajátos hangulatába, ami igazi kis nyugalom szigete számodra a mindennapos hajtás közepette.
Sokféle tipikus emberről esik itt szó, de parsifal hendrixről egy mukk sem. kukk sem. umfackkukk!parsifal hendrix kora reggel megy. egy titkos költő-tudós-filozófus. aki bizony alaposan bedurrantja magát mielőtt megérkezne,induláskor egy animal m-stack aztán megáll egy parkolóban és jön az animal pump, az animal furry. aztán edzés közben a megaarginin. meg a mutant pump. edzés után rögvest az animal nitro. és mivel ravasz mint a gorilla (és erős mint a róka), két turnussal nyomatja egymás után. A fenti kora reggeliekkel és az utánuk jövő szinte teljesen más típusokkal. vannak köztük baromi erősek, igazi gyúrók, némelyik hatalmas országúti cirkálóval. a múltkor egy nagyon barátkozni beállítottságú srác szólította le - már egy éve beszélgetnek néhány szót, buli után aludt másfél órát, utána elkent egy edzést aztán ment dolgozni. van egy-két veszélyes ürge, de a teremben barátságosak vagy tartózkodóak. parsifal hendrix, aki a triatlonos években megszokta a 8-1o órás lassú de biztos edzéseket, négy órát gyúr.
bartókhoz a magyarok soha nem fognak eljutni -inkább egyre távolabb kerülnek, -mint mindentől ami értékes. nem generációról generációra hülyülnek, hanem már egy generáción belül is van legalább két-három bunkósító-törés.
nem trianon miatt kellene sírni-ríni, hanem e kereskedelmi tévék-rádiók-újságok miatt. ma kezébe került egy celeb újság (bors?) és majd leesett a székről, ilyen világ is van? ez a világ van körülötte?
véginéztem azt a nap birodalmát is, meg a Rammsteintől a Hófehérkét. Az elsőnél simán szenvedtem, mint pata a napon, és úgy néztem a másodperc mutatót, mintha a szobakerékpáron ülnék, a németeken legalább röhögtem. Úgyhogy ezt nektek sonnenschein
délelőtti sihta után megszabadulva az uránbányából bement a városba és gyakran ücsörgött a csontváry múzeumban. ülve járt a naputas festők nyomában. aztán rájött, hogy vannak naputas zenészek is.
több pécsi múzeumban is ücsörögte-fejtette a létet: volt egy modern magyar festészet(?) múzeum és a vasarely, ahol rendszeresen megfordult. akkor még nem is sejtette, hogy stephen dedalus-szal kell leveleznie, hogy elérjen a létfejtés egy nagyon-nagyon fontos csúcsára. nem csak egyféle dolgot nem sejtett. sokat. nagyon sokat.
a gymbe rammstein t-shirtben jár. tegnap rákérdezett a receptiós: szereted a rammsteint? mivel nem igazán bőbeszédű, csak annyit válaszolt mosolyogva: igen. 5O éves kora körül azt hitte, hogy a rock neki már semmi újat nem hozhat - és erre rázuhant a rammstein. Élete utolsó koncertje rammstein volt. először a gyerekeivel, a dühöngőben csápolva, aztán pár évvel később már csak feleségével kettesben székeken ücsörögve.
ücsörgés csontvárytól a louvre hammurapi-sztéléig, a vak egér mocskos asztalától a zöld dombig, a rammsteinig, és a triatlonos bringától a gym shoulder gépéig.
Az öreg író arról beszélt, hogy fiatalkorában sokszor kiment az erdőbe, lefeküdt egy fa alá, és nagyokat hallgatott. Azt mondta, ezeket a pillanatokat szerette az életében a legjobban, hiszen egyedül lehetett a fákkal. Elmagyarázta, hogy a fáktól sokat tanult, és többször azt képzelte, hogy az erdő csöndjében a fák beszélnek hozzá. Aha, gondoltam, akkor ez a szilencium éveiben lehetett. Az író egyszerre volt szilenciumban és az erdőben. Ez is megtetszett. Remeteírónak lenni az erdőben. Elábrándoztunk ezen mind a ketten, vagy legalábbis mind a ketten hallgattunk, a szobában is csönd lett, mint a szilenciumban,
Egyfelől ott van tehát a csend, az erdő beszéde, a ligeteké, pataké, mezőké, másfelől a zúzás, a metál, a hard rock, hendrix és beethoven. Apjának híres beethoven gyűjteménye volt. Hétvégeken mindig Beethoven zenekari művei bömböltek a házban. Velük nőtt fel. A lemezeket moszkvában (is) vette. Ez a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején történt. Minden hangjegyet magába szívottt tehát már kisgyerekként - de jellemző módon a ritmusokat, a "hosszúságot" is. Az ötvenes-hatvanas évek lemezeinek idejében szóló beethovenek voltak számára autentikusak. A nyitányok, szimfóniák, stb.
(A kamarazenét apja nem nagyon hallgatta, azt saját maga fedezte fel 3O éves kora körül, nem kis részben fellegi rádió sorozatai révén. Isten áldja meg fellegit ezért. )Egyszer késő este autóval mentek haza, és a sötét éjszakában megszólalt beethoven valamelyik nyitánya. (Egmont?) Megremegett vezetés közben, átadta a kormányt a feleségének és tök hangerőre vezényelt és (nem dúdolt mint Glenn Gould, hanem) ordított.
Az unokái annyira lefárasztották Balatonon, hogy ma alig tudott felkelni a gyúráshsoz. Aztán bedurrantotta magát és egész jól ment. Ráadásul holnap is megy, ilyet még soha nem csinált. Két nap egymás után, egész test gyúrás - az ki fogja zsigerelni.
De ez kell. A somlóik, rákóczi túrósok, amerikai palacsinták (stb.) igencsak fölnyomták a cukrot, márfelől most a gyúrásba menekül, mert holnap csak szorongana a hétfői munkakezdéd miatt.
parsifal hendrix az erdőkre, ligetekre, patakokra, mezőkre gondolt. kb. 1O éven át csavarogta őket végig különféle kutyáival, moszkvai őrkutyával, kaukázusi juhásszal, német doggal, részegn vagy másnaposan. reggeltől estéig, délutáni munkától késő éjszakáig, elmenekülve a civilizáció elől, a társadalmi elvárások elől,zuhogó esőben, kánikulában. míg mások a karrierjüket építették ő csavargott, menekült, létet fejtett, meditált ájulásig.
Bánk bán korában az erdőben vadak voltak és gombák, nem traktorbelső és összetört wc csésze, a tengerben halak úsztak, és nem műanyagszemét, a folyók vizét meg lehetett inni, a levegőt be lehetett lélegezni, és az emberek tudták, hogy van isten, és vannak ők, és a kettő nem azonos.
