Bortnyik Sándor. De régen hallottam a nevét! Gyerekkoromban egy rajzpályázaton nyertem egy albumot, amelyben az ő képeinek reprodukciói voltak. Talán 12-13 éves lehettem. Lehengerlő hatást tett rám a képeinek hangulata, még rajzoltam is egy égő gyertyát ábrázoló, erős kontúrokkal körülrajzolt, nonfiguratív képet a hatására. Az ő albuma alapján szerettem meg a modernizmust. Úgyhogy, ha Parsifal megrendezné azt a kiállítást, én ekmennék rá. Lehet, hogy még Sharon Stonet is magammal vinném. Vagy legalább Pavol Bresliket, ő is szőke, ő is szép, és el tudja énekelni a Szép molnárnét meg a Téli utazást.
Schubert Lieder - Dietrich Fischer Dieskau & Sviatoslav Richter (1978)
julia roberts egy kihalófélben lévő, ősrégi bécsi családnál volt schubert estén. abban a szalonban ahol hajdan schubert
zongorázott. schiele miatt jött bécsbe. egy schiele gyűjtőnek hozott egy megsemmisültnek hitt ritka-ritka-ritkaságot.
cserébe egy eltünt ferlinghettit igértek. ott volt ph is. ő tulajdonképpen sharon stone-t imádta (régen persze sophia lorent és claudia cardinale-t) de az utóbbi időben rájött, hogy takán mégis inkább julia. valahogy odakeveredett chuck is, akit nem utált ugyan, de 3O éve legalább nem nézte egyik filmjét se 5 percnél tovább. de a róla szóló vicceket csipázta.
Az elmúlt években kiderült róla, hogy már kétszer meghalt, csak a halál nem mert eljönni érte. Amikor Bell feltalálta a telefont, már volt két nem fogadott hívása Chuck Norristól. Tudjuk, hogy nincs evolúció, csupán egy lista olyan élőlényekről, akiket Chuck Norris élni hagyott. Néhány fiú bele tudja pisilni a nevét a hóba, de Chuck Norris a betonba is. Chuck Norris egyszer olyan gyorsan kelt fel, hogy látta magát aludni.
3 nap múlva julia és ph. együtt utaztak vissza londonba.
On Saturday Tate Modern opened its doors for the first weekend of what promises to be one of its biggest shows ever, as well as its first solo exhibition devoted to the great Spanish artist . The show – Picasso 1932: Love, Fame, Tragedy – concentrates on this especially productive time in his life, in which he made her image repeatedly.
“He was an obsessed man, to produce so many pictures over one period,” said Jeff Irvine, 57, from Belfast, who was visiting the gallery while staying with friends. “I studied his paintings at school, but it is great to see some of the less well-known images, showing what he was trying to get at. This has filled in some gaps.”
Tate Modern’s show crowns a spring of renewed worldwide focus on this period of Picasso’s work.
On Saturday particular attention was paid by many to a painting never shown in Britain before: the renowned study of Walter called The Dream, or Le Rêve, which also serves as the poster image for the show. Picasso, then 45 and married to Olga, a former dancer from the Ballets Russes, had met Walter by chance in a Paris department store and asked her to sit for him. The legacy of that random encounter lives on.
Caroline, visiting the Tate from her home in Amsterdam, stood in front of the portrait for at least five minutes. “It is great. It says a lot,” she said.
While Walter’s name is not so familiar outside the art world, her face is probably better known, in all its aspects and angles, than that of Picasso himself. Her strong nose has been accentuated in a hundred abstract studies and sculptured heads, many of them included in this show. Similarly, the straight blond hair she was sadly to lose in an illness, soon after it had first delighted Picasso, plays a big part in many of the portraits.
ph. tárgyalásokba kezdett, hogy legyen egy kassák - bortnyik kiálítás is. szatmári szilvával próbálta oldani a feszültséget.
bartók-kassák hetek lesznek a wigmore hallal együtt megszervezésben.
Works by Francis Bacon, Lucian Freud, Csontváry Koszta Tivadar, Virginia Woolf and Edward Burne-Jones will feature in a series of exhibitions at the Tate from next year. The artists join a portfolio of names, from the pre-Raphaelite painters to modern film and performance artists, that will feature in shows across the country’s galleries.
Bacon and Freud will join RB Kitaj and Paula Rego in the All Too Human presentation of figurative painting at Tate Britain
in London, while video and textile art by female stars Joan Jonas and Anni Albers will go on show at the Tate Modern.
tegnap holland sajtot kapott. a szürrealista autista. szeretik, a másik, az igazi oldalát nem ismerik. tényleg. melyik az igazi oldala? ma evezésben javított rekordot. ő nem body builder, nem is erőemelő. kisgyerek, aki játszik. nem üveggolyókkal. vasakkal. rozsdásakkal, havasokkal, sarasokkal és fénylő-kopott gépekkel. a súlyt, mint vasgolyót, megkapod.
a charles manson mészárlást még gyerekkorában látta egy angol újságban. akkoriban még nem nagyon voltak ilyesmik az országban, de náluk előfordult.
aztán jött az ifjúi kavargás, ahol sok alvilági, félvilági faszit, csajt sodort elé, mellé az élet. ezért néhány évvel később, amikor a pszichológiával foglalkozott, természetesen a marginális emberek, a deviánsok, a bűnözők pszichológiája is nagyon foglalkoztatta. kriminálpszichológia. aztán ez is elmúlt, de a hóhér dala, a könyv, az megint lefoglalta. a filmet természetesen nem mutatták be itthon.
jött helyette a hannibál, aminek az első részét látta, talán a másodikat is -és csak jóval később gondolkozott el rajta, hogy egy ilyen barmot celebbé avatott a végtelenül lebutított társadalom.
amikor még nem volt se golyós- se töltőtoll, pennával írtak és mindenki magával hordta a tintásüvegét
mindig nagyon csúnyán írt
és egyszer valami magával ragadta
és önszorgalomból esténként elkezdett írni, másolni egy vonalas füzetbe -mindegy, hogy mit, csak írni, lehetőleg szépen
MI MOZGAT EGY KISGYEREKET?
gimis korában
meg otthon, az udvarban téglákat állított fel sorban és a sor végére egy lavórt tett
és vezette a labdát az ellenfél játékosai között kígyózva (a téglák között) és a végén a kapura( a lavór) bombázott
MI MOZGAT EGY NAGYOBB GYEREKET?
és az is ma jutott eszébe, hogy -ismét- kisgyerekkorában meg kapus gyakorlatokat csinált, szamosszegen beállt a kapuba és mondta öccsének, hogy lövöldözzön három-négy méterről folyamatosan a kapura, ahol mint egy kis fekete párduc
Debussy only found his voice with his 1905 sea symphony La Mer and the hauntingly strange orchestral fantasia Prélude à l’Après-Midi d’un Faune. These are among the most extraordinary works of music of our time. The hushed intensity of the Debussy sound left its mark on Miles Davis, for one, who saw in the French composer a pre-jazz master of the sonic impressionist sketch.
The voice is chatty and demotic, perpetually ventriloquising, avid to sample different tones. Myles is a past master of the digression, a distractible dog, taking tangents that extend across galaxies (my favourite concerns George Bush's true identity as an alien snake queen, impregnated in the White House). There is a transcript of a lecture on foam, snatches of poems, a script for a talk show featuring a dead dog and a wooden puppet called Oscar.
But mostly Afterglow is about Rosie, the black and white pit bull bitch who was Myles’s long-serving companion. Born on a sidewalk, or maybe a rooftop, in the East Village, Rosie was a true street dog, dressed in a yellow raincoat: a hater of puppies, a lover of the ocean, “my dog … mainstay of my liturgy for sixteen point five almost seventeen years”.
What is the love for an animal, especially if the animal outlasts intimate human relations? What is this constant companionship, conducted on a level other than speech? “It’s like an eternally silent child. Who you trust. Who shouldn’t trust you. Who keeps playing with the same ball and likes the same walk and is getting old.”
There are definitely dog anecdotes here, if that’s your bag, most startlingly an account of Myles’s attempt to get Rosie studded by a stranger’s handsome dog on a rainy summer night in New York City. No one but Myles could have written this scene, with its indelible oddness, its cartoonish unease. Two pit bulls, one muzzled, “their huge jaws slack, hanging open, panting in unison like big smiles wavering in the night”. The humans sit on the sidelines, ashamed, shifty, gratified. “It was sex that was impossible to ignore, yet bureaucratic somehow.”
mondd merre jártál mondd el merre jártál mondd merre jártál mondd el merre jártál szép életemben földi életemben szép életemben földi életemben ezért víg a kedvem ezért víg a kedvem ezért víg a kedvem ezért víg a kedvem hej!
jártál csatában tárnokvölgyi csatában jártál csatában tárnokvölgyi csatában égszínkék ruhában szemek zászlajában hunok táborában attila városában világ ellenében isten gyötrelmében élet szerelmében diadal jegyében hej!
Grandpierre Attila magyar fizikus, csillagász. Korábban a Magyar Tudományos Akadémia Konkoly Thege Csillagászati Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. Egyetemi doktor (1977, Eötvös Loránd Tudományegyetem), a fizikai tudományok (csillagászat) kandidátusa (1984, Magyar Tudományos Akadémia), az MTA köztestületének tagja.
A Budapest Klub Közösségi Tudatmezők nemzetközi kutatócsoportjának vezetője, a World Futures. The Journal of General Evolution, a Noetic Journal. The Journal of the Cosmology of Consciousness és az Euroquantology c. An Interdisciplinary Journal of Neuroscience and Quantum Physics nemzetközi tudományos folyóiratok szerkesztőbizottsági tagja. Fő kutatásai területei: a naptevékenység eredete, a Nap élő vagy élettelen természete, a Világegyetem élő természete, a fizika, a biológia és a pszichológia első elve, az élet komplexitási mérőszámai.
Zenész, énekes (a vágtázóhalottkémek
csak semmi tudományos társaság
csak semmi tudományos szerkesztőség
ló, kutya és végtelen száguldások, csavargások, menekülések, bújkálások, mondd ma mit fejtettél
Néhány éve lomtalanításkor két lomizó megkérdezte van-e nálunk fémhulladék. A férjem és a gyerekeim kitárták a kocsibejárót, majd eltűntek a garázsban és elkezdték kihordani az autótartással járó, évek alatt felhalmozódott, haszontalanná vált fémdarabokat. A két fiú ült a kapuval szemben a támfalnál, nézett be a kertbe, a kutyánk ült a nyitott kapuban és nézte őket. Egy idő múlva a kutya átsétált az út túlodalára, leült a két rémült fiú mellé, és fejét félrehajtva bölcs képpel bámult befelé az udvarba. A kutyák persze nem tudnak gondolkodni, amit antropomorfizálva annak vélünk, bonyolult ösztönök rendszere, Pumukli valószínűleg csak kíváncsi lett arra, mit bámulhat ez a két kétlábú, biztos valami érdekes dolog lehet, amit nem árhat, ha ő is megnéz. És mégis, ebben a csodálatos információs kánaánban, amelyben élünk, és amelyben porszívó nagyságú marsjárók színes panorámaképeket küldözgetnek az emberek telfonjára egy idegen bolygóról, oly sok emberből hiányzik a gondolkodásnak az minimális igénye is, hogy egy másik nézőpontból is megvizsgálja ugyanazt a dolgot. Talán ezért volt szomorú Kocsis, kezdte megérezni, hogy lassan kihal az emberekből a komplex gondolkodásra való hajlandóság.
“You’re not going to make me normal, are you, because I don’t want to be,”
(“The flesh is sad and I’ve read all the books”).
Pelléas et Mélisande, Acte 4, Golaud, Vincent Le Texier
In 1482, Leonardo da Vinci left his homeland of Tuscany and moved to Milan. He had written to Ludovico Sforza, the city’s ruler, listing his impressive qualifications, hoping to be offered employment. He could design bridges, make new types of cannons, dig “secret winding passages”, create waterways and plan cities. To these accomplishments the 30-year-old Leonardo added: “Likewise in painting, I can do everything possible.”
Thus the creator of TheMona Lisa only mentioned his artistic abilities as an afterthought.
In any case, Leonardo was clearly happy in Milan. “He was a man of outstanding beauty and infinite grace,” wrote a contemporary. He was also an excellent musician, dressed lavishly, was popular at court and had relationships with a series of young men, a particular favourite being Gian Giacomo Caprotti, who joined Leonardo as a 10-year-old servant in 1490. “Leonardo was at ease with being a misfit: illegitimate, gay, vegetarian, left-handed, easily distracted and at times heretical,” says Isaacson. Jones’s biographer, Thomas Dilworth, has devoted 30 years to writing his book. Whether he will ever produce another major life, I don’t know. But if we’re talking about quiddity, his labours have not been in vain. Those interested in Jones’s art (his dreamy watercolours, his masterly engravings), or in his singular poetry (the great work is In Parenthesis , a modernist epic inspired by his experiences in the trenches that TS ELIOT regarded as a masterpiece), will not be disappointed with the careful, delicate way Dilworth connects them to his confounding story. But the real joy of his book is not analytical.
Around this time, Leonardo started to fill notebooks with a dizzying array of ideas and investigations into subjects that ranged from light theory to designs for flying machines and from the study of friction to human anatomy. Then, seven years after his arrival in Milan, Leonardo got his first painting commission. The resulting portrait – made in oil on a walnut panel – is of Ludovico’s mistress Cecilia Gallerani, though we know it today as Lady With an Ermine. The painting is a masterpiece that transcends anything Leonardo had painted before then. Cecilia has the same enigmatic smile as the Mona Lisa, while the ermine she holds is rendered with stunning three-dimensional clarity. It is a lustrous, haunting image. “Her emotions seem to be revealed or at least hinted at, by the look in her eyes, the enigma of her smile and the erotic way she clutches and caresses the ermine,” states Isaacson.
“I am only interested in the things eternal,” he told a tailor who asked what kind of suit he wanted making out of some itchy ginger tweed Petra had woven for him.
In 1947 he took a room in a grotty Harrow boarding house that smelled of cabbage. He lived there for 16 years. When it was about to be demolished, he moved to a residential hotel further down the hill. He worried that, in summer, it would be like “Palm Beach or Capri”. But his room, “as dark as the inside of a cow” and sometimes visited by rats, he thought “jolly nice, like being in the trenches”.
Debussy befriended the French symbolist poet Stéphane Mallarmé, a lexical innovator whose writing glowed with a melancholy sense of emptiness (“The flesh is sad and I’ve read all the books”). As Walsh reminds us, Mallarmé was a tireless promoter of Edgar Allan Poe, in whom he found a European symbolist sensibility. For years Debussy worked on an opera based on Poe’s chain-rattling story The Fall of the House of Usher, but it was never completed.
By the time Debussy’s first string quartet was premiered in Paris in 1893, he was on his way to recognition. Though indebted to the chamber music of Marcel Proust’s beloved César Franck, there was a stillness in the slow movement that suggested new horizons. From here it was not such a leap to La Mer, Debussy’s best-loved work. The composer’s translation of the sea into orchestra was a signpost in the development of contemporary classical music. The symphony has little metre or pulse but, an impressionist marvel, it trembles like a mass of shimmering pointillist particles.
After a lifetime of heavy smoking and drinking, Debussy died in 1918, at the age of 55 és ő már 62 és ő már 62 és ő már 1o éve sportmánia-sportmenekülés ómfejtéspelléas-melisande melisande-pelléas egy elkúrt élet kocsis zoli debussy próbálkozásai a bunkóknál, a pestieknél, este a bunkóknál, pelléas a müpában és energia vesztegetés a mózesre mózesre tán csak parsifal hendrix egxedül a világon értékelte kocsis zoli két próbálozását döntőként és lám lám a mikro-és amakrofizika tálálkozásánál ott az ember a maga dadaaista szürrealizmusával az ómnak ó van dada vanda-da falovacska hegyiszöcske falovacska ghegyiszöcske-bringa és a wigmore hall melett a ladányi misi emlékház benne négyévente arany jános-babits mihály-juhász fecó emlékest
gyerekkoromban apám olvasta valahol, hogy mi minden van egy kisgyerek zsebében
tojáshéj
el felkeltette ó kiváncsiság
megnézte
és tényleg volt
a zsembemben
tojás törmelék
most schubert IX. szimfóniája
a citrát-kör kapcsolódása a bécsi körhöz
és hol van modigliani, seuret, braque, tanguy apó, moore, laurens és többi
száznyi izmusos
mert volt idő
réges régen
amikor a modern festészet- és szobrászat - életem döntő részét
ké
pez
te
és már csak a tudatalattimban élnek tova
flaubert le akarta vágni a farkát
van gogh le is vágta a fülét
a radzeer whitehead laboratoriumában
quantumdinamikai-biokémiai elemzésnek vetették alá a mindenhol beszippantott
óceánt, mikrolények molekuláit, az évmilliárd óta zavartalan óceán alapzat anyagát
és ezt a mikrofizikai világot
ütköztették
a kepler univerzum vizsgálóban felvett irdatlan makrofizikai adatokkal
még a fekete lyukakból is szereztek információt
és a sötét anyagból/energiából is
mert időutazásra képesek voltak
ezt tudjuk
de elmentek a jövőbe is
de csak
3OOO-ig
mert utána olyan világ
következik
ami még a radzeer számára is érthetetlen és értelmezhetetlen
robotok, három farkú, kép puncujú, vagy éppen farkatlan, punciatlan klónok
és a médiában már semmi hír semmi információ
csak reklám
és a klónok röfögve bámulják
a robotok legnagyobb örömére
a leonardo szoba persze összekötve jules verne és werner heisenberg álzal tervezett rendszerben a whitehead labbal és a kepler vizsgálóval
és a makrofizikai-mikrofizikai-történelmi-filozófiai
világok folyamatos computeres összevetése
ütköztetése
és harmonia vagy disharmonia
észlelésekor
a határterületek fraktál-statikus-poetikus
szintetikus analízisével
előre az óm kutatásában
szép női vállon, ringtam
tóth árpád vitatkozott chuck norrisszal
egy magyar költő nem fél semmitől
csak magától
fél, hogyne félne
tegnap a triceps és biceps során egyéni csúcsot ért el és a hát is elég jól ment, a mell se volt rossz
pedig már ott bújkált benne a beegség
ami mára rá is tört
túledzettség
depresszió
öregség
önpusztítás
Look through the people, and on through the mist To the hill of the headless cross, Where all witches meet, on a night such as this And the power of darkness is host They come face to face, eye to eye, soul to soul With an Angel that fell from the sky, Borne on the air, the screams and the wails Of the masses appointed to die. Listen for the feet as they pound the land to a tune of thunder, Watch as the legions ride again to a fate of death or torture, At the Headless Cross, at the Headless Cross From the first evil night, when a black flash of light Cut the crucifix half to the ground. There's been no escape from the power of Satan, On a nation so brave and so proud. How do you feel, when the locks refuse the key And the master is calling your name, Does the luck of the charm, really keep you from harm,
Rigoberto Uran a téli szünet végeztével átköltözött a szép Medellinből Monacoba, az esőerdővel övezett bővérű metrolpolisból a sznob hercegségbe, amely fagyosan fogadta a sebes térdű bringást, minusz 1 fok volt. Gyanítom, Uran most szívesebben utazna velünk a kalózhajóvá vedlett cirkáló Leonardo da Vinci által tervezett könyvtárában, hogy létünk titkát keresse a régi aranygerincű, komoly könyvekben, cigarettázva, és rumot iszogatva, miközben Artúr okos kis madárfejét leszegve a billentyűkbe csap, minthogy a fenekét fagyassza való öszvéreknek való havas, hideg hágón. Fel hát társak, pakoljuk be a rumot, is induljunk ebből a lassan jéggé dermedő, haldokló Európából föl az Iravádin.
a radzeer kutatta a végtelen óceánt, a végtelen szigegvilágokat, marlowe pedig a hajó könyvtárában kutatta a husserliánát, lenin összes műveit, a kőkemény hegel és heidegger életművet stb. gátlások alapvető jelentősége a biológiai létezőben, elfojtások a lélekben és heidegger látta a felejtés alapvető jelentőségét a történelemben, a szociológiai dimenzióban. tiltott gyimilcs. ó biblia ősrégi élménye, látomása. marlowe a maga módján nem egy almáért ment, hanem ha már alma, akkor az egész fa. odament, megrázta, de még mielőtt hullani keztek volna a gyümölcsök, jött a sötét erő sötét serege és a verőlegények eltörték a kezét aztán ájultra verték. az oxbridge tiszteletre méltó tudósok meg amint meghallák az hírt, örömtüzeket gyujtának és táncra perdülének. a tetőtől talpig összefércelt marlowe-t pedig feltolák az radzeer orrfedélzetére, pipáztatták,itatták és folytatták a kutatást. aztán jött a rúdtáncosnő és jött a könyvtár jött a világ megélhetési tudósainak újbóli rémülete és az ördögi kör köre az ördögnek a farkába harapó kígyó
a kígyó etológia királya, az etológiai ontológia philiw marlowe-ja, bacall
fülig jimmy mérgesen rugdalta lefelő a fedélzetről a felkapaszkodó benszülött kagyló kereskedőket.
Thelonious Monk - Straight, No Chaser (HD FULL ALBUM)
-avagy miként diktálta faust az iródeák williamnek a lear királyt
Helen Vendler once wrote that Shakespeare’s sonnets work in readers’ minds like a “lightning rod for nuttiness”. Vendler was referring to the wild hinterland of scholarship that trawls the sonnets for evidence of Shakespeare’s real-life desires and transgressions. This critical impulse was famously satirized by Oscar Wilde in “The Portrait of Mr W. H.”, in which the obsessive scholar Cyril Graham shoots himself with a revolver in order to demonstrate his firm belief that the mysterious dedicatee of the 1609 volume, Mr W. H., was the beautiful young actor Willie Hughes. It remains true that Shakespeare’s sonnets have a way of enticing readers to find within their lines whatever nutty story they are looking for. All the same, a bit of wildness seems more than justified – even necessary – when dealing with these extraordinary poems. Shakespeare took a reckless attitude towards his predecessors, especially traditional sonnet-writers,
Jim was irreverent and mischievous. One time we were shooting outside and he suddenly disappeared. He came back with this cheeky smile and I took his picture. Only later, when I got the photos developed, did I realise what he had been doing: he’d hidden behind a tree, got himself aroused and, through his trousers, was pointing his erection right at my camera.
His girlfriend Pam came over, claiming Jim had pushed her into the closet and set it on fire
Jim and I were around the same age, and we clicked intellectually. He and his girlfriend Pam Courson moved into a place next door to where my wife and I lived in Laurel Canyon. I remember one evening we spent together, smoking a load of hash and listening to a vinyl import of Sgt Pepper . That was a great night. Harlem Renaissance. A period of musical, literary, and cultural proliferation that began in New York’s African-American community during the 1920s and early 1930s. The movement was key to developing a new sense of Black identity and aesthetics as writers, visual artists, and musicians articulated new modes of African-American experience and experimented with artistic forms, modernist techniques, and folk culture. Harlem Renaissance artists and activists also influenced French and Caribbean Négritude and Negrismo movements in addition to laying a foundation for future Black Arts champions.
azt az élet könnyedén és ezerszeresen bonyolultabbat
molekulák
lelke a kutyáknak, lovaknak, macskáknak
embereknek
az állatok tudatalattija
a gátlástalan freudé
freud elfojtásai, kivetítései, szublimációi
és a gátlástalan freudistákémakes me realise how young I am (I'm from 1957)
no és persze einsteinék atombombái
joyce triesztbe ment angolt tanítani
a könnyebb utat választotta
az ulyssesben is
ph. kisújszállásra ment kutatni az ómot
ami nehezebb mint grönlandon magyart tanítani
cabaret voltaire dada!writing about this music is like dancing about architecture! It is an agglomeration of changing images, colors, thoughts and rhythms for the capsizing of the senses.
két létező, ami egyszerre van ugyanazon a helyen - dada!
egy létező, ami egyszerre van két helyen - dada!
három létező egyesül -és tömegük kisebb lesz -dada
dada-falovacska-hát-igen-dada-rozi!
This album is one of the things that makes life worth living. The hours you wasted by not listening to it will never come back.
Sun Ra And His Arkestra - Super-Sonic Jazz (1957) (Full Album)
Chandler és az irodai üveg. Az a baj, a jó Raymondnak mindenhol volt üvege. No mindegy, amit meg kellett írnia, azt azért megírta. A Hosszú álom, német nyelvű hangoskönyv
kora este. felment a kiürült épület 16.emeletére, ahol az irodája volt. már csak a takarítók dolgoztak. bement a vackára, ami részben az otthona is volt. levette kabátját, kalapját. odament a pulthoz és kinyitotta az irodai üveget. öntött egy pohárral, aztán még egyet. megmosta a kezét és megpaskolta az arcát. az álla még mindig fájt. a három tróger, akiket oxford, cambridge és harvard küldött rá, alaposan elnáspágolta. a tudást nem adják ingyen, de a fogait se, amiket elvesztett a csihipuhiban. nem akarják, hogy kinyomozza az igazságot a szőnyeg alá söpört igazságról, az óm igazságáról. a harmadik pohár és a második cigaretta után kezdett ellazulni. kinézett az éjszakába. jobbra lent a wigmore hall. ott hallotta először wolfot. de nem azt akitől nem félt, hanem a hugot. balra, az északi szárny előtt, a cabaret voltaire. dada!dada!dada! szemben meg a vakegér, ahol annyit nyomták nina simonnal. innen közvetlen átjárása volt a világ-antikváriumba. a tél leghidegebb éjszakái. nem sakkozott, inkább lement gyúrni.
rozsdás, havas vasak a hollywoodi éjszakában. a létfeltáráshoz kell az erő. a semmihez meg méginkább.
"The voices of mere mortals cannot equal those of heaven,”
lóci óriás lesz
ph kisgyerek
fackel
fackyou
facku
fackuel
holy fuck
bach
coltrane
"Gott soll allein mein Herze haben"
Hyperbolicsyllabicsesquedalymistic
‘The voices of mere mortals cannot equal those of heaven,” asserts the anonymous poet whose words Handel set in Ah!
Che Troppo Inequali. But at Bath’s annual Bachfest, in the Academy of Ancient Music’s concert entitled Mortal Voices, the voices of soprano Keri Fuge and countertenor Tim Mead did indeed verge on the celestial.
the AAM had set the tone of the evening with a beautifully calibrated performance of Corelli’s Concerto Grosso in D, Op 6; Fuge’s Ah! Che Troppo then found a comparable balance of instrumental clarity and expressive tone. Mead joined her to portray the lovers Daliso and Amaryllis from Handel’s operatic scena Il Duello Amoroso, HWV 82, no shepherd/shepherdess happily-ever-after pastoral but a full-scale lovers’ stand-off, violence threatened, knife to hand. With characterisations sharply defined, emotional tension was sustained to the bitter end and Amaryllis’s rejection of Daliso. – examining Bach’s relationship with other national styles.Pergolesi, dead at 26, was long gone when Bach arranged and parodied the Italian’s Stabat Mater in his cantata Tilge, Höchster, Meine Sünden, BWV 1083. Performed here as originally conceived for two soloists, Pergolesi’s music carried a rare intensity. The bloom of Fuge’s sound was the perfect foil for Mead’s countertenor timbre, so that their duetting achieved moments that were simply sublime: Curnyn ensured this was matched in the AAM’s playing.
Bach was core to recorder player Michala Petri’s excellent earlier recital . In the Partita in C minor for recorder, BWV 1013, Petri eloquently laid bare the harmonic structure implied in the melodic line, while the partnership with Esfahani, already well established, was implicit in the A major sonata BWV 1030, finely shaped and weighted. If Esfahani had thrown nonchalant thunderbolts in Rameau’s Les Cyclopes, it was he who egged Petri on to play her equally virtuosic solo encore. Both were Olympian feats that rightly had the audience roaring approval.
bachbachbach
a világ közepe ahol kutyái el vannak temetve
a világ közepe ahol éjjelente kutyái lelkei keverednek-kavarodnak
a légben a mostani kutyái ugatásával
a világ közepe
ahol olvasott és olvasatlan könyvei
egymás hegyén-hátán tornyosulnak
sírjai domborulnak
álmoknak, terveknek,
cselekvéseknek, nem-cselekvéseknek
gondolatoknak és nem-gondolatoknak
érzelmek nem érzelmek
Fifty years ago, psychedelia met soul. The genres’ first flirtation came courtesy of The Chambers Brothers, whose 1968 chart hit Time Has Come Today used a fuzz-toned guitar, ominous tick-tock effects and echoing reverb to create a portentous, 11-minute trip into the unknown. Sly and his Family Stone extended the link between the genres the next April with their 13-minute soul jam Sex Machine, but only Isaac Hayes had the vision and moxie to create the first album-length marriage of soul’s roots and psychedelia’s ambition.
Andreas Scholl began his career as a boy chorister singing Bach. His relationship with the composer's music remains intense, alert and humble: he has spoken of his own sense of inadequacy in performing works he has known since childhood. Despite being a superstar, the German countertenor's integrity remains intact. His account of Cantata BWV 82, "Ich habe genug" is spellbinding in its expressive simplicity and daringly slow tempi.
"For me your work is ugly," Witold Lutoslawski's composition teacher at the Warsaw Conservatory told his student, then in his mid 20s. The work being condemned so comprehensively was his Symphonic Variations (1936-38), radical then perhaps, but which now sound lush and exuberant.
Parsifal Hendrix igen büszke lenne rám, mint tanítványára, ma ugyanis kocsmázni voltam. Igazi városszéli, linóleumpadlós, kis büdösben, ahol hétfő délben az úri közönséget egy középkorú, hervadt alkoholista képzte egy pohár sörrel. A dolog úgy történt, hogy én az egyszerű vidéki háziasszonyi fejemmel azt hittem, ha déli pályaudvarról a 41-es villamossal el lehet jutni Óbudára, akkor Óbudáról vissza is lehet jutni vele. Nem így történt, a villamos elvitt engem nagyon-nagyon messzire, ki a városból, át a külvároson, át a lepukkadt gyártelepeken, át az építkezéseken a Kamaraerdei ifjúsági parkig. Ott áltam valahol a pusztában, a semmi közepén, egy lepukkadt végállomáson. Szerencsére felfedeztem hogy a közelben vannak családi házak, és az egyiknek az aljában kisbolt van, a másikban kocsma. Az ott dolgozó fiatal hölgyek megmentettek, a boltos adott buszjegyet és útbaigazítást, hogy jutok vissza a leggyorsabban a városba, a pultus hölgy pedig megengedte, hogy használjam a búfelejtő mosdóját. Azt azért be kell vallanom, hogy inni semmit se ittam. De elmondhatom, hogy voltam igazi külvárosi kocsmában.
Pharoah Sanders Quartet - The Creator Has a Master Plan
There is a well-attested saying of the Prophet Muhammad to the effect that every century or so a “renewer” (mujaddid) will be sent by God to restore Islam to its proper form. The truth requires regular and forcible upkeep. From the jurist ash-Shafi’i and the philosopher-theologians al-Ash’ari and al-Ghazali to Ibn Taymiyyah, the grandfather of modern Salafism, the putative mujaddidun were thinkers who recognized that what has been revealed cannot simply be allowed to bed down into custom and ritual – it must be made new for each generation.
One of the shocks of reading Rob Iliffe’s study of Isaac Newton is that its subject fancied himself as something very much like a mujaddid. Another is that he lived in a world whose chief preoccupations would be more familiar to al-Ash’ari (and possibly even to Ibn Taymiyyah) than they would to a modern scientist. A third is that he seems to have spent more time mentally in the fourth century than in the seventeenth.
Priest of Nature is certainly not the first book to acknowledge that Newton was a deeply religious man. It is, though, one of the first to argue seriously that Newton’s faith was as important to him as his natural philosophy – if not more so. Over the past fifteen years or so a series of private papers have emerged that reveal he invested enormous industry and rigour of thought in studying Christian origins. Iliffe’s salutary achievement is to show that the writings emerging from his investigation reveal a different Newton to the man we are familiar with from histories of science. Equal parts litigator, millenarian, numerologist, moralist and paranoid conspiracy theorist, Newton probed the foundations of orthodoxy and found them wanting.
“If [these texts] had been unveiled to the Republic of Letters when he wrote them, and his authorship revealed”, Iliffe remarks in his splendid introduction,
he would now be part of an elite pantheon of original thinkers who are lauded as part of a Radical Reformation or Radical Enlightenment. However, like William Whiston, his successor in the Lucasian chair [of mathematics at Cambridge University], he would have been immediately expelled from the college. He would never have had the chance to write the Principia or Opticks, and much, if not all, of his pioneering work on the calculus might have been lost.
There is no hyperbole here. This biography makes at least three important contributions to the understanding of Newton’s mind and the birth of science as it is practised today. The first is its portrait of academic life in the Restoration years, when Cambridge colleges still had more in common with their medieval antecedents than with their twenty-first-century descendants. The second is its very credible contention that Newton thought of his work as the rediscovery of the original wisdom handed down by God to prehistoric man, the prisca sapientia of the Egyptians, the Pythagoreans and the builders of Stonehenge, which had been deplorably corrupted and distorted by the early Christians.
The third is the all-consuming vitality and venom of Newton’s anti-Trinitarianism. His clandestine, lifelong and almost entirely fruitless obsession with the subordinate status of Christ involved at least as much independent-mindedness and inference from first principles as anything he did in the sciences. In many ways it was a sort of secret prototype for
Enlighment thought: for the dogged pursuit of a train of enquiry, heedless of other people’s assumptions. Newton had, Iliffe suggests, simply “read himself into heresy”.
In many ways it is still hard to know quite what to make of Newton. He was so chary of his privacy that in spite of keeping a paper trail voluminous enough to assert his priority in using differential calculus nearly half a century after the event, he left only a few sparse scraps of introspection for future scholars to pick through. One suspects he would have preferred to be known to posterity through his achievements alone.
There is a sense of a life whose constituent parts have never quite been melded cogently together. Newton tends to come across in popular biographies as a prickly and profoundly ornery recluse whose mind was more at home in the heavens than in conversation with his fellow men, let alone women. Some of this is not exactly wrong. Newton prickled all right. Even as a child, growing up at Woolsthorpe Manor in rural Lincolnshire during the English Civil War and the early years of the Commonwealth, he threatened to set his mother and stepfather on fire and “burn the house over them”.
He was not what you would call a science communicator. The Principia Mathematica, for all its importance as the foundational text of modern mechanics, is written in a fabulously dense and sprawling thicket of Latin that makes the Greek of Euclid’s Elements look positively vulgar. His lecturing style at Cambridge was so wilfully obscure that “ofttimes”, in the words of his early biographer David Brewster, “he did in a manner, for want of hearers, read to the walls”. For a man who professed to despise controversy, Newton feuded like a Homeric hero, dismantling the reputation of Robert Hooke and perhaps even having Hooke’s portrait at the Royal Society destroyed in a final damnatio memoriae.
Yet he was also an effective figure in the public sphere and an occasionally adroit player of political games. When Newton was elected to the Lucasian chair of mathematics in 1669, at the age of twenty-seven, he secured from Charles II a letter excusing him from the obligation to take holy orders before assuming the post. He successfully represented his family estate in several lawsuits. In 1696, thanks to his relationship with the Chancellor of the Exchequer, the Earl of Halifax, he secured the wardenship of the Royal Mint. For most men this would have been a cosy sinecure. For Newton, it was the beginning of a fruitful thirty-year campaign against clippers and counterfeiters.
There is no more dissonant element in the conventional story of Newton’s life than his extensive forays into alchemy, theology and eschatology. It seems strange to a twenty-first-century mind that the same sober man who discovered the compound nature of white light and formulated the laws of motion could have wasted so much time on the Whore of Babylon and the Seventh Seal. Newton’s anti-Trinitarianism, in particular, not only led him to spend months in the company of Origen and Tertullian when he might have been probing the back of his own eyeball with a needle instead, but also militated significantly against his prospects of advancement in an academic establishment that was deeply suspicious of dissent.
There have been plenty of attempts to show that Newton’s spiritual pursuits were of a piece with his science. In The Religion of Isaac Newton (1974), for instance, the American historian Frank E. Manuel argued that Newton sought to decipher the twin books of nature and Scripture together in a “quest for simplicity and unity”. Similarly, Michael White’s Isaac Newton: The last sorcerer (1997) sought to show that Newton’s alchemical work influenced his theory of universal gravitation through the “as above, so below” notion that very small things behaved like very large things.
Rob Iliffe, Professor of the History of Science at Oxford and a founder of the Newton Project, does not have much truck with these vague and wishful parallels. In the tradition of Richard Westfall’s Never at Rest (1980), he reckons that Newton saw religious and philosophical truth as two almost wholly distinct entities, each to be pursued with its own methodology and rhetorical strategy. Unlike Westfall, however, Iliffe has an arsenal of new material to draw on. Since 2008 the Newton Project has published 2.2 million words of its subject’s “spiritual workshop” writings.
Before considering what they have to say, it is worth taking a moment to think about the intellectual and spiritual climate in which Newton came of age. The parallel with ninth-century Islam is not an idle one. Boys were expected to commit long screeds of Scripture to memory from their early teens. In the afterglow of the Reformation and the Interregnum, sectarian dissent was regarded as so ubiquitous a threat to the Church’s authority that matriculands were required formally to disavow any hint of heterodoxy before taking up their studies. The interface between faith and rationalist philosophy was often as fractious as it had been in the age of the Ash’arites and the Mu’tazila, and many scholarly concerns – such as the role of God in a mechanical construction of the universe – had hardly changed in eight centuries.
Even by the standards of a period in which undergraduates at Trinity College were enjoined to spend their nights “think[ing] continually you have the last trumpet sounding in your eares surgite mortui”, though, Newton was a fairly ascetic young man. On Whitsun in 1662, some months after he arrived at university, he compiled a list of sins that included eating an apple at church; “idle discourse”; squirting water; making pies, a clock and a mousetrap on Sundays; putting a pin in the hat of John Keys; and failing to love God “for Thyself”.
The jottings in Newton’s copy of a Latin and Greek thesaurus give some impression of his fixations. Under the letter S, he added: Sluggard, Swearer, Sabbath-breaker, Shuhite, Sadducie, Sophister, Schismatick and Sodomite. Under P, he wrote: Pagan, Papist, Pharisie, Philistine, Pelagian and Priscillianist. He policed his own diet for signs of gluttony like a desert father. Another Trinity notebook lists under the heading Otiosa et frustra expensa (“vain and frivolous spending”): cherries, milk, butter, cheese, China ale, tarts and custards.
It is not clear exactly how or at what point Newton slipped from the Presbyterianism of his Lincolnshire childhood into an idiosyncratic species of Arianism, an ancient school of thought that held Christ had been created by God and was therefore inferior to him. The transformation was certainly complete by the end of the 1670s, though, and there is no good reason to think that Newton had anyone other than himself to blame.
By the middle of the following decade, when he gave much of his energies over to alchemy and the decoding of apocalyptic prophecy, he had an even more remarkable idea. When mankind was still young, “before the first memory of things”, Newton surmised, Noah and his sons had come up with a pure and pristine form of worship that subsequent prophets – Christ among them – had contrived only to debase.
The original religion had found its expression in holy flames surrounded by vestal temples such as Stonehenge and St Bridget’s fire, a Christianized pagan observance that persists today in the grounds of Kildare Cathedral in Ireland. These shrines, Newton wrote, stood allegorically for the place of the Sun at the centre of God’s cosmos. Over time, the metaphors had gradually come to obscure the truths they depicted, and as the sacred learning was passed down by Moses and the ancient Egyptians, the prisca sapientia had degenerated into idolatry.
This sort of claim was unusual but not exceptional in Newton’s time. What was extraordinary was his belief that the Noachian faith had embodied a better and truer conception of the universe than anything that came after it. Modern philosophers could only hope to unravel its insights from the tangle of esoteric riddles in which they were preserved.
This conviction led Newton down some strange byways. At one point he defended the account of Egyptian theology in Aristophanes’ The Birds, where Night is said to have spread her black wings over the chaotic void and laid an egg containing Love, which eventually hatched and created all the gods and living things. Night, Newton explained, was the unseen deity, and Love the spirit that had moved over the face of the waters in Genesis 2. He also thought that Plato had ultimately inherited an understanding of universal gravitation from the same source, and that before him Pythagoras had hit on the inverse-square law by hanging hammers of different weights from taut sheep intestines.
“If I have seen further,” Newton wrote in a famous 1676 letter to Robert Hooke, “it is by standing on the sholders [sic] of Giants.” When we think about the unfurling of the European Enlightenment, we tend to think of it as a great exploratory enterprise, advancing experiment by experiment, conjecture by conjecture, into the vast sphere of the unknown. For Newton, though, the words may plausibly have had a very different meaning. He was simply using the instruments of geometry and history to pare away the greasy crust and canker of forty misguided centuries.
If there was one man who in Newton’s eyes had done more than any other to lead humanity astray, it was Athanasius. The bruising Bishop of Alexandria had battered his way through the fourth century’s Christological controversies with such implacable force that Trinitarianism – the belief that God is a communion of three divine persons, Father, Son and Holy Spirit, who are all equal manifestations of the same metaphysical substrate – became the touchstone of Christian orthodoxy.
For Newton, this creed was nothing short of devilry. The worship of Christ as a face of the godhead was not just akin to the cult of the golden calf: it was far more insidious. As Iliffe shows, Newton threw himself into the prosecution of Athanasius with much the same furious zest and legalistic diligence that he brought to his academic disputes with Hooke and Leibniz. Athanasius and his followers were not simply wrong; they were a cabal of thuggish crooks who had hijacked an entire religion by falsifying texts, perverting holy Scripture and threatening to bring down the Roman Empire through violence. This incandescent hatred of a man who had been dead for 1,400 years formed perhaps the greatest passion of Newton’s life.
Regarded as an exercise in sheer industry and insight, Priest of Nature is an immensely impressive book. Newton sifted vigorously through a quite bewildering amount of primary material, ferreting details out of the apparatus criticus as cleverly as he corralled obscure historians with names like Socrates Scholasticus and Salminius Sozomenus. Iliffe seems to have followed him for pretty much every step of the way. It is a rare person who has the stomach and the spectacular mastery of intellectual history to determine which precise edition of Calvin’s Institutes Newton would have been referring to, or how he came upon Pallades’s Lausian History.
One puzzling absence is that of Johannes Kepler, who coined the conceit that gave this biography its title, describing astronomers in a letter of 1598 as “priests of the highest God with respect to the book of nature”. Beside Kepler’s influence on Newton’s philosophical inquiry, they shared a deep interest in theology and a personal experience of conflict with the religious establishments of their day. There are so many parallels between the men’s lives that a comparison might have been useful.
Readers who are not scholars of Restoration theology may also feel that Priest of Nature never quite lives up to the thunderous promise of its introduction. The writing is seldom less than lively and elegant, but the methodical trawl through Newton’s sources and Rob Iliffe’s part-chronological, part-thematic structure can be a bit of a slog at times. This is a shame. With a little more editorial brutality, the book might have made Newton new and strange for a very sizeable popular audience. The story of his lonely and quixotic pursuit of the truth, against the prevailing winds of his own age and a dozen ages that had passed before him, should make anybody pause to consider what folly and wisdom really are and how they relate to each other. It deserves to be better known.
gregor fölébredt, és irtózatos változásokat észlelt magán pár órán belül: rádöbbent, hogy tud hazudni, rádöbbent
hogy imádja, hogy ha hazudnak neki, felfedezte a csalás, a lopás, a rosszindulat pusztító ösztöneit - emberré vált
nem a hüvelykujj, nem a szerszámkészítés és nem a beszéd teszi az embert, hanem a politikára, a reklámzabálásra való hihetetlen alkalmassága, a féktelen lopási és csalási, gyilkolási ösztönei
az ember nem bűnös -hanem ember, hál istennek csak múló pillanat a világegyetem végtelen történelmében
hendrix német, szőke bestia zsidó berlini anyja, akinek magyar és osztrák származású nagyanyja bécsben látta meg a napvilágot és ázsia végtelen istenségeit magába hordozó apja vére keveredik, kavarodik hendrixben, egyenlő mértékben,
de milyen matematika az, ahol az egy= végtelen
és hol van az a filozófus, aki úgy tud beszélni az erdélyi parasztokkal, aki úgy tud beszélni a fekete tulipán, a fehér komondorok , és az oly hatalmas, hogy egy ponty meg tud benne fordulni konyakospoharak mitológiájáról, mint heidegger tudott a fekete erdei parasztokkal és a schwarzwald mitologiájáról
bolyaiak, bartókék, illyés gyuláék, tamási áronék
ábelék, esti kornélék, toldik, szindbádék, fülig jimmyék
Szirmok, virágok, koszorúk. Huszonöt éve a lányom még kicsi, féléves csecsemő volt, sokat sírdolált. Igen jó kommunikációs képességei vannak, sokat és szívesen beszél, de akkor az volt az egyetlen közlési forma, amit még alkalmazni tudott. A gyereket megnyugtatja az éneklés, és is sokat és sokfélét énekeltem neki, amíg egy márciusi napon televízió le nem adta a Szirmok, virágok, koszorúk című filmet. Attól kezdve mindig a Kossuth nótát énekeltem neki és mindig meg is nyugtatta.
“If I should learn, in some quite casual way, / That you were gone, not to return again —,”
Parsifal has been seen as the most antisemitic and ideologically suspect of any of Wagner's works
A party girl poet. A sexually adventurous bisexual. A morphine addict. But then Millay also won the Pulitzer for poetry in 1923; the following year, literary critic Harriet Monroe called Millay was “the greatest woman poet since Sappho”. In a review of a 2001 Millay anthology, the Atlantic proclaimed that “the first rule of modern literary biography is that the life renders the work incidental” – but what happens when the life begins to obscure the richness of the work? Focusing on Millay’s relationships with both men and women has been de rigueur for the last half century – so it is high time that her words were allowed the limelight again. Calling Nefertiti “it” might seem odd, but perhaps Borchardt was responding to the way that Thutmose had given the Queen a strong jaw and a hint of an Adam’s apple. Certainly, this nod to androgyny was enough to set off excited chatter among later scholars about how she might have ruled over Egypt in her own right following the death of her husband, like one of those female pharaohs with a fake beard. The only problem with this theory, as Tyldesley points out, is that full-length statues of Nefertiti show her with the slackened breasts and rounded belly typical of a mature royal consort and symbolic mother to her people. And the fact that she was born a commoner meant she could never have occupied the throne in her own right. As for the missing eye, Tyldesley has no truck with the fairytale that Thutmose wrenched it out to punish the beautiful queen who had spurned him as a lover. It is far more likely that the sliver of crystal lens and black wax got ground underfoot during one of the workshop’s periodic lootings.
Where should one begin with Millay? She had a famed predilection for Petrarchan sonnets and rhyming couplets, at odds with prominent experimental modernists of the era, such as TS Eliot and Wallace Stevens. But Millay expanded the scope of these poetic forms, presenting a bold, sexually charged vision of the female experience. Her verses serve as a kind of elaborate architecture, housing the fickle, frenetic movements of the heart that falls in love and then out of it. Renascence and other poems (1917), which includes the 200-plus line poem that brought her acclaim, also boasts six sonnets, all of which are outstanding in this respect.
“And thus as well my love must lose some part / Of what it is, had Helen been less fair, / Or perished young, or stayed at home in Greece.”
Hugo Wolfconsidered his Italienisches Liederbuch the most perfect of his own works. Written for soprano and baritone, its 46 songs constitute a probing meditation, by turns funny, ecstatic and profoundly sad, on love. However, it’s not so much a unified cycle as a collection, which in turn allows interpreters considerable latitude with running order and the transposition of songs to suit individual singers. Jonas Kaufmann has recently taken the work into his repertory, and is now touring Europe with it, joined by soprano Diana Damrau and pianist Helmuth Deutsch.
The songs are reordered in four groups, each of which constitutes a dramatic dialogue, sharply differentiated in mood. Some of the platform business as they sparred, made up and finally separated was unduly fussy, and it was perhaps only in the third group – reflecting on transience and mortality – that they achieved the requisite stillness to allow the music to speak fully for itself.
Hugo Wolf CD Londonból. Modern zenei happening. 1o éve? A Barbican keresése gyalog az ősz esti Londonban. Nem tudta, hogy Londonban óriási távolságok vannak. Tudott gyalogolni, ideje is volt, kiváncsi is a városra. Így gyalog ment.
Lassan este 11 lett és ő még nem volt sehol.
Londoni éjszakák. Álmok. Optimizmus. Kisújszállási éjszakák. Álmok. Melankolia-depresszio hullámzás.
Parsifal isn't really an opera, but what Wagner called a "stage-festival consecration play". The aura of religiosity that hangs over that description fits it well. Parsifal's journey from swan-killing holy fool in the first act to king of the holy grail at the end of the third act centres on the overtly Christian imagery of the knights of the grail. There's a moment where the only woman in the opera, Kundry – the single most complex character Wagner ever created – washes Parsifal's feet, echoing Mary Magdalene, and the villain of the piece is a castrated sorcerer who stole the spear that wounded Jesus's side. At the end of the opera, as the brotherhood of the grail is renewed, the final words sung by the choirs of knights are "redemption to the redeemer".
Diana Damrau; "Auch kleine Dinge"; Italienisches Liederbuch; Hugo Wolf
Rambo óvatosan kormányozta a ladikot. Már második napja nem kötöttek ki. Marlowe nyugodtan pipázott. Botvinikre gondolt. Na meg persze Hendrix apjára, aki úgy eltünt, hogy
De hendrix itt van a Földön, na meg hendrix anyja is. Ők tudják, hogy él valahol .... Marlowe meg fogja találni.....
Parsifal is megtalálta Mozart sírját na és persze hart Crane csontjait is
Lőrinc és Árpád a füzesabonyi resti estéjében ültek, iddogáltak. Lőrinc időnként elsírta magát, mert nem nagyon volt nap, amikor ne sírt volna. Árpád köhécselt. zsebkendőbe. Ilyenkor mindig megnézte opva, hogy véres-e? Néha az volt. Nem hányta a vért, mint Juhász Fecó apja, féllavórnyival. De ez is vér volt. Költőé. Magyaré. Ó a restik szép, melankolikus, rideg, reményteljes világa. Elmúlt már az is. A háttérben a pultos beszélgetett egy gyanús fickóval. Pálinkát vett tőle a pult alá. Szilvát és körtét. Régi szép idők. Akkor még nem volt nav, nem volt zárjegy, nem volt tilos a dohányzás. Parsifal hendrix megállt itt párszor, Egerbe jövet, menet, átszállás. És amikro kérte a sört és egy pálinkát, akkor súgta a pultos, hogy van szilva, a pult alól. Kért.
A háttérben volt még egy aszott, lestrapált cigány kurva. Még a sötétben kavargó füsteben is látszott, hogy randa.
Amott egy öreg, a piától már félig idióta pár. Még ma is cseng, zúg a fülében, ahogy a nő hangosan motyogja " és elhúzol innét, mint a vadlibák! és elhúzol innét mint a vadlibák!"
Lőrincék meg Debrecenről beszélgettek, a reformációról, a kálvinista Rómáról, a magyarságról és arról, hogy a magyar költő nem tudja megvetni a hátát semmin. Nem tud fölkapaszkodni semmire.
Lőrinc hálótársa, a Mihály, lefordította Dantét. Dante háta megett ott volt Szent Tamás, a katolicizmus, Arisztotelész na és persze Vergilius hátán fölmászva, megvetette lábát Vergilius vállain. Úgy könnyű. Goethe mozdulni se bírt annyi nagyszerű gondolkodó hemzsegett körülötte. De mi jut egy magyar költőnek?
Parsifal Hendrix tegnap éjfélkor fejezte be a gyúrást. Egykor már ágyban volt. Fölhúzta az animal sapkát és a testét égető izmokkal és az animal PM-mel gyorsan álomba merült. Az Animal sapkában kisgyerek volt aki a karácsonyi vagy névnapi ajándékkal bújik az ágyba. 62 éves kisgyerek, álmokkal, tervekkel, időnként kalimpáló szívvel( animal rage! Mutant caps!).
Elbújás a világ elől, elbújás a gyerekkorba. Második gyerekkor. Vagy még az elsőnek sincs vége? De, annak már vége, mert egyszer volt már felnőtt.
JUhász Fecó lánya szerint haldoklásba fordult apja utolsó szavai már nehezen voltak ugyan érhetők, de azt rebegte:"Tóth Árpád".
Hol van már Tarnhelm II?
Menekülés a gyúrásba. A gyúrás alatt nem létezik a világ és utána, remegő testének megint nem létezik.
3O évig a piába bújt el, az utóbbi 1O évben pedig a sportba. De mikor fog élni?
Hosszú edzések -mert egyrészt triatlonista korában ehhez szokott hozzá. 4 órás úszások, 4 -8 órás kocogások, 12 órás bringázások. Másrészt nagy súlyokkal már nem bír el, másrészt nagy súlyok emelika vérnyomását. ha meg keveset edz, akkor meg nem éget el megfelelő mennyiségű energiát, akkor meg a cukor emelkedik. Kisebb súlyokkal hosszabb sorozatok. Ez a parsifal szerinti method der wahl. Úgyanakkor piramisszerűen csinálja, nagyon kis súlyokkal hosszú sorozatok, közepes súlyokkal közepesek és a végén mindegyik ciklusnak egy odavágás.
Hey ember, Hey ladányi Misi.
majd ír egy Magyar Filozófiát
aminek a magyar költők, jazzerek majd nekivethetik a hátukat
Megfeledkeztem anyám halála napjáról. Anyám 2011. február 15-én halt meg, azon a napon, amikor a férjem betöltötte az 55. életévét. A család ennél fogva nem ünnepli a Bálint napot, és nem emlékezik meg anyám haláláról, mert ez a nap APA születésnapja. Itthon maradtunk, beszélgettünk, főztem ünnepi ebédet és sütöttem tortát, jókat lustálkodtunk a meleg szobában, mind két öreg, kövér macska, és anyám eszembe se jutott. Az amerikai filmeken mindig az remélik, hogy a menyországban találkozhatunk elhunyt szeretteinkkel, remélem, hogy lehet választani, hogy kivel.
