Nyár van, a zenei fesztiválok ideje, szerencsére a komolyzeneiek többnyire nagyon komolyak. Nem harsányak, nem hangosak, és a jó helyre jól megválasztott program igazán emlékezetes marad. Igyekszem megörökíteni a Révfülöpön idén indítottat, a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar művészeire alapozott Rév-Hang-Fesztivált, amelynek első három hangversenyét volt szerencsénk meghallgatni. Hamarjában nem is tudom, kit emeljek ki közülük: talán a szervező Hamar Zsoltot, a hangulatos a capella-est vezetőjét, Somos Csabát, vagy a két estén is szerepelteket a Grazioso Kamarazenekarból, Detvay Mária Marcella nevével fémjelezve, a többit majd az alábbiakban.
A fedett pódiummal épített Szabadtéri Színpad a vasút és a Balaton között kb. 250 személyt képes befogadni, és az első este (július 25-én, szerdán) közel kétszázan élveztük a kiváló muzsikusok alázatos és kifogástalan játékát: Mozart egyik F-dúr vonósnégyesét (K 158; 1773) és az egyedülállóan és mindig varázslatos Schumann-zongoraötöst, Érdi Tamással, aki az idei Kékszalag Vitorlásversennyel kapcsolatban került a Balaton mellé. A négy vonós közül a már hetven fölötti első hegedűs nevét elfelejtettem, mellette pedig Detvay Marcella volt a szekund, Rudolf András a brácsista és Harangozó Sándor játszott csellón. Ráadásként a z5-ös záró tételét adták elő, és végig azt éreztem, hogy a zenekarhoz illően alkottak nagyot, a főleg azért akkor is idősebb korú hallgatóság nagy gyönyörűségére.
A július 26-i kórushangverseny kevesebb hallgatót vonzott, de a hangulat töretlen volt: a karigazgató először nyolc, majd egy húsz tagú vegyeskart irányított, és a hangulatos műsorközlés után remekeltek az énekesek. A jól megválogatott számok a következők voltak az elmúlt közel 450 év terméséből:
Jacob Arcadelt: A fehér és édes hattyú; madrigál
Diego Pisador egy madrigálja; mindkettő közel 450 éves mű, nyolctagú v.karra
Az előbbi W. Sh. Macbethjének egy sötét barlangi jelenete a IV. felvonás elejéről, a Boszorkánydal; először Szász Károly fordításában:
.
1. BOSZORKÁNY. Tarka macska hármat nyávogott.
2. BOSZORKÁNY. Sündisznó is egyet vinnyogott.
3. BOSZORKÁNY. Sárkány is süvít; Ha! az óra itt. Egybefogózva az üst körűl kerengnek. Ének.)
1. BOSZORKÁNY. Körűl, körűl, az üst körűl, Míg minden méreg egybe sűl. Ide veled, fagyos békám, Kő alatt mely, éj árnyékán, Három hétig gyűjtél mérget: Először doblak be téged!
MIND. Keverjétek, rajta, rajta! Üst buzogjon! Forrjon tajtba!
MIND. Keverjétek, rajta, rajta! Üst buzogjon, forrjon tajtba!
3. BOSZORKÁNY. Farkas-zápfog, sárkány-fésű, halcsont, óriás növésű, Czet-torokból; aszott múmja, Büdösbanka feje-búbja, Nyirkos árnyban nőtt bürökszár, Istenkáromló török-száj, Zsidó-vese, bak epéje, Tiszafa szúrós tüskéje Szedve hold-ujultakor, Farkas-szőlő, vad hunyor, Árokparton szült porontyka Kifacsart kis-újja-csontja, – – Ide, mind e bősz loty-kottyba! Még csak tigris-bélt belé! S azzal kész a drága lé!
MIND. Keverjétek, rajta, rajta! Üst buzogjon, forrjon tajtba!
2. BOSZORKÁNY. Kész a bűv! Hogy forr az üstbe’! Pávián-vért, hogy lehűtse!
.
.
Szabó Lőrinc fordítását a koncerten is felolvasták, bár a színmű magyarul további számos fordítást kiérdemelt az elmúlt több mint kétszáz évben.
.
Eric Whitacre (1971 - ): Charles Anthony Silvestri versére egy hangulatos mű, majd egy spirituálé (Z. Randall Stroope; Witness) még a külföldi szerzőktől.
Hoztak persze magyar műveket is: Gyöngyösi Levente egy Petőfi-versre írt remek kórusát (Ha én kedvesemről gondolkodom), majd Kodállyal zártak (Túrót eszik a cigány), és a ráadás is tőle volt, az Esti dal.
Magával ragadó volt az egész, bizonyítva, hogy a legkisebb hangszer mindig kéznélvan és káprázatos karéneklést lehet produkálni vele, ha jó alapon, jó vezetővel készülnek és adnak elő lelkes énekesek míves darabokat.
.
Július 27-én az elemében lévő Hamar Zsolt dirigálta 15-tagú Grazioso Kamarazenekar adta elő a Fészekklubban is megemlített műveket, nagyon szépen és persze hatásosan - a közel 150 fős hallgatóságnak.
Ahogy kezdtem, az utolsó napi programot nem hallottuk, amit nagyon sajnálunk.
Jövőre még nagyobb sikerük lesz, mert mások is bizonyára elhíresztelik a remek kezdeményezést és az első év kitűnő előadásait.
.
.
A következő héttől Kaposfest, amihez jó előzetes volt ez a néhány értékes óra; a különben csajok, pasik Balatonja és hasonló programok között.
Június 18-án a budapesti VI. kerület csendes utcájának csodálatos palotájába szólt a meghívás, a Postások Művelődési Házába, mai nevén a Benczúr Házba. A Nap Világnapja előestéjét jelölték meg időpontként, bár ez a jeles nap változó napra esik, jelesül a nyári napfordulóhoz legközelebbi vasárnapra. Akkor sem fértünk volna el többen, a csodás szalon tele volt.
Csak felvezetésül: majdnem mindennek van már napja/világnapja (Föld, talaj, víz, Hold, erdő, ... A boldogság (06.28.) és persze a Zene is kapott ilyen, hogy utóbbiak párosításával helyben is legyünk, illetve voltunk. Legutóbbi is közel van, hiszen június 21. a Szent Iván éj napja, vagyis minden együtt vagy közel volt.
Kamara-ÖRÖM-zene volt várható idősebbekkel és fiatalabbakkal, bár a hallgatóság inkább idősebbekből állt/ült. Az öt ismert muzsikus triózott, kvartettezett és végül vonósötös is elhangzott 20 húron pendülve. J. Haydn f-moll (Nap)-kvartettje, Schubert B-dúr vonóstrió-töredéke és Mozart c-moll ötöse volt a műsorlapon, ráadásként pedig utóbbi C-dúr ötösének menüettje hangzott el.
Vonzóak voltak a zenészek is: az örökifjú Konrád György kedvéért még külföldről is jöttek, a talán hússzal fiatalabb Párkányi István most is vezéregyéniség volt, a második hegedűben a jóval fiatalabb Bocsák Gábor, csellón Sabján Anikó játszott. A zárószámban egy fiatalabb hegedűs/brácsás Konrád, a János is játszott, mindannyian lelkesen, ihletetten, szépen, nagy-nagy örömünkre. Ezek a régi nagy művészek néha most is összeülnek, bevonva körükbe fiatalabb és aktív zenészeket, és mindig a kamarázás lényegét adják, bár tavaly a két idősebb Mozart Sinfonia concertantéját is vállalta a zuglóiakkal, legutóbb pedig a Barabás Villában adott adventi hangversenyt a négyes. A korban verhetetlen brácsás időnként másokkal is játszik.
Decemberben is Vereb Balázs hegedűművész volt a kiegészítő zenész, akkor Bach-szólóval, most értő műsorközlőként, találó versekkel körítve a műismertetőket.
A verseket (József Attila, Szép Ernő, Illyés Gyula műveit) bemásolom a Zeneköltészet,... témába.
A kamarazenélés csúcsát élvezhettük megint, de most fotelből, és ehhez nem kellett menni sehová. Az M5 hozta egészen közel Várjonék két évvel ezelőtti koncertjét, és ilyen élményben még nem volt részünk, mert szinte ott ültünk a három muzsikus között, olvashattuk a kottát és minden apró gesztusukban is láthattuk a csodálatos darabok átélését, amit a helyszínen a távolból nem érzékelhettünk ennyire.
A zenei összhatás persze ugyanaz volt, de a közvetítők kiemelései nagyon hatásosak voltak. Egyetlen pillanatra sem lankadhatott a figyelmünk, mert hatott az övéké, az a mérhetetlen alázattal összekovácsolt, inkább finoman ötvözött remeklés, ami az előzetes beszélgetésekkel is megtámasztva egészen különleges élményt nyújtott. Minden a helyén volt!
.
Várjon Dénes finom, de ha kellett határozott és kifejező billentése, Barátinak már az első belépése a notturnóba, eszembe jutattva a Tavaszi szonáta lassújának felejthetetlen kezdéseit tőle, majd a végig uralt nagyon összetett és hosszú darabokban a rá jellemző töretlen feszesség a művek lényegét kihozva, és végül, mert a VÁR-BA-VÁR trióban egy név még leírásra vár, Várdai elegáns és szintén tökéletes játéka, teljes összhangban a két társsal. Ott voltak, és mintha csak a remekművek kivételes megszólaltatása lett volna a lényeg, annyira szerény ez az érzékeny és nagyhatású kis együttes. Persze játszanak ők egyenként vagy párban másokkal is, de így együtt egy egészen rendkívüli előadást produkáltak.
.
A műsor még egyszer: Schubert Notturnója, a Dumky-trió Dvorzsáktól és Csajkovszkij a-moll triója. Volt ezekben öröm és bánat, bécsi kedélyesség, népi tánc - zenei varázslat a javából!
Kár, hogy a ráadást nem adták le, mert akkor a Notturnót újra élvezhettük volna.
.
Csak emlékeztetőül: e téma akkori beírásaiban (az 52. és az 55. között) már voltak beszámolók a hangverseny utáni közvetlen élményekről.
.
Nagy élmény lenne évente többször hallgatni őket itthon koncerten, így marad a felvétel, hangban és képben, remélhetően sokak nagy-nagy örömére. A legtisztább kamarázást hallhattuk, köszönjük a felvételt készítőknek és a közreadóknak is.
A világszínvonalat jelentő kivételes eseményről készült felvételt holnap az M5 Kulturális televízió 21:15-től adja lea Müpart koncertek keretében. A 2016. május 10-i hangverseny eredeti beharangozója már túlhaladott, persze a fellépők korkülönbsége nem változott.
A link a koncerthez készült, de részben akkor is hiányos volt, részben változások is történtek. Várdai elhagyta Kronberget, így a kétévente rendezendő idei mesterkurzuson sem fog tanítani. Mannheimbe került, de ősztől már a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetem Fritz Kreisler Intézetének Cselló tanszékét fogja vezetni, amiről bőven beszámolt a sajtó nemrég.
A Baráti Kristófra vonatkozó anyag hiányos, nem említették a Jacques Thibaud-verseny II.díját (1996) és a Moszkvai Csajkovszkij-verseny megnyerését (2010) stb.
2018. április 24-én volt a mostani szezon egyik kitűnő sorozatának, a Filharmónia Magyarország UNIKUM bérletének negyedik, egyben záró koncertje. Valóban különlegességeket hallhattunk, uni(cum) cum laude volt az egész, ld. a link alatt!
Bár éppen az utolsó előadásról nem tudni meg többet a linkről a főszereplő, a kiváló trombitás Boldoczki Gábor nevén kívül, de azért elfogytak a bérletek és a napi jegyek, a legutolsóról pedig a helyszín honlapján valamivel többet is megtudhattunk:
... és a barátai tehát: Kertesi Ingrid (szoprán); Fenyő László (cselló); Dinyés Soma (csembaló, orgona pozitív); Réti Balázs (zongora); Kuklis Gergely (hegedű); Klenyán Csaba (klarinét); Lakatos György (fagott)
Remekül megválasztott és felépített műsorukon a következőket hallottuk:
Händel:E-dúr szvit, HWV 430 – Ária és variációk (Fenyő, Dinyés és Boldoczki egy C-hangolású trombitán)
J.S. Bach: G-dúr szonáta viola da gambára és csembalóra, BWV 1027 (Fenyő és Dinyés)
Albinoni: Esz-dúr szonáta trombitára és basso continuóra (Fenyő, Dinyés és Boldoczki Esz-trombitán)
Händel:„Tu del Ciel ministro eletto” – ária az Il Trionfo del Tempo e del Disinganno c. oratóriumból (HWV 46a); a három változatban is megírt mű, Az idő és a kiábrándultság, végső változatában Az idő és az igazság győzelme szövegét Benedetto Pamphili írta. (Kertesi, Kuklis, Fenyő és Boldoczki C-trombitán)
A. Melani:„Quai bellici accenti” – kantáta („La tromba”, azaz A tombita; Dinyés, Kertesi és Boldoczki piccolo trombitán)
Szünet
S. Friedman: Fanfár szóló (Boldoczki preparált C-trombitán)
Fauré: Après un rêve, azaz Álom után, op. 7/1 (Réti és Boldoczki szárnykürtön)
Az előadásokról: a finom és érzékeny Dinyés Soma mindig hálátlan feladatot kap egy ekkora térben, ahogy a csak basszust játszó Fenyő is visszafogott kellett legyen a kísérő szerepeiben. Viszont ő annál inkább robbant a Schumann allegróban és a többiben is szokásosan remekelt. Kertesi Ingrid és hangja is ragyogott, Réti Balázs kiváló kamaramuzsikusként lépett fel, míg a két vendég fúvós (Klenyán Csaba és Lakatos György) ugyanúgy játszott, mint bármikor és bárhol, bármit: meghatározó és kifogástalan minőségben és alázattal. Kuklis Gergely nem tűnt ki, de szerepe sem volt különleges, inkább a többiek árnyékában volt kevésbé feltűnő.
Boldoczki pedig hangszere(i) mestereként nagyon magas színvonalon és szintén a szokásos virtuózitása melletti alázatával ragadta meg most is a hallgatóságot.
Igazi baráti kamarázást élvezhettünk, ismert és nem ismert művekkel, átiratokkal, kitűnő muzsikusokkal!
Ismert, hogy a BMC jubileumi koncertet rendez a MUZSIKA 60. születésnapja alkalmából december 16-án. A hangversenyen az UMZE Kamaraegyüttes a főszereplő, vendégművészeik Baráti Kristóf és Fejérvári Zoltán lesznek.
A program tájékoztatójának első mondatában szerepel az UMZE elődje, a 106 évvel ezelőtti Új társaság, és róluk írt Berény Róbert a korabeli kulturális folyóirat, a Nyugat 1911. évi 24. számába.
Igen, az 1877 és 1953 között élt avantgard festőművész, aki pár hónappal később egy másik írásában is beszámol az U.M.Z.E. egyik koncertjéről, kihangsúlyozva, hogy "az U. M. Z. E. kétségtelenül a legzeneibb, legmaibb és legintelligensebb zenei egyesülés Magyarországon". Máskor egy trió (1913/7. szám), majd az 1916. évi 5. számban egy kb. 102 éves saját rajzán az általa nagyon tisztelt 30 éves Weiner Leó a témája. A zeneszerzőről festett korábbi képe az ismertebb.
Látszik, hogy örexem, mert az idei kamara.hu második napján hallott Szellem-trió közben tudtam, hogy nem is olyan rég egy hasonlóan nagyon ihletett előadást hallottam férfiaktól, és csak a kaposvári programban keresve, nem találtam meg emlékeimben. Most viszont eszembe jutott a Bavouzet-Baráti-Várdai hármas 2015. április 8-i előadásának rádiófelvétele, ahonnan éppen a második tétel szól. Nagyon jó most is, de a pár hete hallott női előadás sem volt kevésbé megragadó...
Az említett koncert teljes anyagát érdemes felidézni!
az ismert külföldi portál is foglalkozott az idei kamara.hu programjával.
Újdonság!
Várjon Dénes beszélget Sebastian Smallshaw-val a budapesti kamara.hu fesztiválról (2017.12.03.)
Várjon Dénes a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián Falvai Sándor, Kurtág György és Rados Ferenc tanítványa volt. Az elmúlt 25 évben építette fel nemzetközi szólózongorista és kamarazenei karrierjét, és rendszeresen fellép Európa és az Amerikai Egyesült Államok kiemelkedő fesztiváljain. 2015 óta a zongorista Simon Izabellával együtt vezetik a kamara.hu fesztivált. Várjon Dénessel az idei sorozat második napján való fellépése után beszélgettem.
Sebastian Smallshaw (SS): Az idei fesztivál témája, mottója a Varázshegy, Thomas Mann regénye nyomán.
Várjon Dénes (VD): Igen.
SS: Miként lett ez a regény műsoruk alapja?
VD: Előbb hadd beszéljek röviden a fesztiválunkról. Korábban, néhány éven át mindig valamilyen téma köré választottuk a programot. Volt hogy „A Tegnap Világa” című Stefan Zweig-memoárkötet volt a kiindulás, és így többnyire a XIX. és a XX. század fordulójának műveiből válogattunk. Az ilyen téma nem követte szigorúan a könyvet, inkább a belőle ihletett szerzeményekre összpontosított.
SS: És nyilván ezeken a kísérleteken alapult a kamara.hu?
VD: Igen, és két évvel ezelőtt a Liszt Ferenc Zeneakadémia befogadta az ötletet, és egy közös fesztivált javasolt. Ezen kezdet után idén harmadszor rendezzük meg a fesztivált, és akkor elhatároztuk, hogy minden évben egy nagy regény címe lesz a mottónk.
Az első évben a 73 éves orosz Ljudmila Ulickaja itthon kiadott válogatott elbeszéléskötetének magyar címét választottuk: Elsők és Utolsók, és így egyes zeneszerzők első és utolsó műveit játszottuk. Tavaly pedig Klaus Mann Fordulópont című fantasztikus önéletrajzi könyve adta a fesztivál mottóját.
SS: Klaus Mann ugyanúgy megszállott zenerajongó volt, mint édesapja, Thomas Mann és mint Stefan Zweig?
VD: Teljesen, és így sokat gondolkodtunk magáról a „fordulópont”-ról, akár saját életünkben is, és emiatt is több művet választhattunk és mutathattunk be. Idén pedig az volt a célunk, hogy a zenedarabok mögött valós történetek, netán tündérmesék és balladák legyenek... Miközben, ahogy pl. a ma este játszott 2. Busoni hegedű-zongora szonáta mögött nincs igazi történet, mégis úgy éreztem, hogy egy kapcsolatokkal teli könyvet adunk elő, és az izgatott minket, vajon mi lehet egyes zeneművek hátterében.
Vegyük példának a Brahms-változatokat, amelyeket Schumann opusz 23-as Négy Éjszakai darab (alcímében: Hajnali dalok) elnevezésű zongoraművére írt. A sorozat témáját Schumann olyan angyali énekekre alapozta, amelyeket álmában hallott, és mivel azt már beépítette az egyetlen (d-moll, 1853) hegedűversenyébe, valójában egyik saját témájáról beszélhetünk. Az álom után változatokat írt a témára, majd a negyedik elkészítése után a téli Rajnába akarta ölni magát (1854). Az öngyilkossági kísérlet meghiúsult, mert kimentették az ottani halászok, majd írt még egy változatot a témára, amit aztán az endernichi elmegyógyintézetbe vitt magával. Ez tehát az eredeti mű mögötti történet, és erre írta meg Brahms a maga 16 változatát (op. 9., 1854).
Vegyünk egy másik példát, Smetana zongorás trióját, amelyben a szerző nemrég elhunyt lányának szellemét idézi meg. Thomas Mann regénycíme, a Varázshegy emiatt fogott meg minket, mert e történetek és mesék kulcsszavai egyrészt a varázslatot jelentik, másrészt a hegyek idézik fel azt a képet, ahol - kiválva a földi világból, valahogy - a valóság fölé emelkedhetünk. Ötletünk tehát nem szorosan kapcsolódott a regényhez, inkább a szavak és a zene közötti kapcsolatokat jelenti, miként Thomas Mann gyakran emlegette, hogy egy időben úgy érezte, mintha írásai zenei szerzemények lennének, akár egyértelműen a jelenhez kapcsolódóan, akár csak érintőlegesen. Az a célunk, hogy mind a zenészek, mind a hallgatóság kötetlenül kapcsolódjunk a témához, elérve saját asszociációinkat.
Vagyis a mindenkor választott témát szabadon kell kezeljük, de szigorúan a választott műsor keretein belül.
SS: Szeretnék egy kicsit alaposabban tájékozódni a műsor összeállításáról. Feleséged, Simon Izabella most ugyan nincs itt, de vele együtt szervezed a fesztivált és játszotok is együtt, ami azért más, mintha egy hegedűssel játszanál. Fesztiválotok ugyan kamarazenei, de – úgy érzem – a hangsúly nem a vonósnégyeseken van, de – legalábbis eddig – nem sok vonósnégyest hallottunk.
VD: Valóban, a zongora előtérben van, de mindig szándékosan választottunk különböző és változatos kamarazenei formációkat. Szintén fontosnak tartottuk énekesek szerepeltetését és dalok előadását, de nem szólókat, hanem különféle kamarazenei műveken belül.
SS: Elképzelésetekhez nagyszámú zenészt kell meghívni. Te tudod, hogy milyen volt a korábbi elképzelésetek, de kérdezem: főleg külföldieket hívtok, akik között idén olyan világhírű muzsikus is van, mint a kürtös Radovan Vlatkovics, vagy a Budapesthez jobban kötődő zenészeket. Hogyan történik a kiválasztásuk, és részvételük megszervezése?
VD: Ezek az emberek valamennyien barátaink vagy kollégáink, akikkel sokszor muzsikálunk együtt, szerte a világon. Vlatkovicsot pl. legalább 25 éve ismerjük, és Izabellával együtt már többször játszottunk vele. Az idén fellépő magyarok közül Keller András és Perényi Miklós nagyon régi barátaink, akikkel korábban is sokszor szerepeltünk eddig is. A minket rendszeresen foglalkoztató Marlboro Fesztiválon idén is többekkel találkoztunk a meghívottak közül. Célunk, hogy kialakuljon egy olyan zenész-család, amelynek tagjaival együtt játszanak év közben is. Nagyon büszkék is vagyunk erre a társaságra, benne igazán nagy muzsikusok vannak, mint a tavaly itt járt Tabea Zimmermann, Jörg Widmann és Steven Isserlis. A műsorra kerülő darabok némelyikét itt játsszuk együtt először, másokat már korábban is előadtunk.
SS: Nem tudnám megmondani, hogy éreztem volna-e, mit játszottatok már korábban, és melyeket adtátok elő itt most első alkalommal.
VD: Ennek nagyon örülünk! Fontos, hogy miközben szerencsések vagyunk, hogy kiemelkedő, köztük néhány különösen híres muzsikust tudtunk megnyerni, valamennyien alázattal szolgálják a fesztivál célját, a zenei program elmélyítését. Úgy látom, hogy kétféle zenei fesztivál van a világon: az egyikben a sztárokat is felvonultatva az előadókra összpontosítanak, viszont maga a program kevésbé fontos, míg a másikban a program kap kiemelt szerepet, még akkor is, ha az előadók között sztárok vagy nagy muzsikusok is vannak, és bár a jelzőjük mellékes, mindannyian ugyanazért a közös célért gyűlnek össze, pl. ide, hiszen a kamara.hu igen szigorú ezen a területen.
Több hivatásos zenekritikus (hangok néha zord fülelője) is ott volt a kamara.hu idei előadásán/ előadásain, közülük Csengery Kristóf írása az első nap eseményeiről számol be az alábbi linken.
.
xxxxx
.
Egyik mondatához az alábbi b(a)logos megjegyzéssel kapcsolódom:
A mostani manni mottó a közel 100 éves, Der Zauberberg című monumentális regényt idézi, és a kritikában említett változatos és nekem néha egzotikus zenék közé akár egy csodálatos berber dal is bekerülhetett volna, de a vicc helyett most csak azt vetem fel, hogy kb. hányan olvashattuk élvezettel és maradandó hatással Thomas Mann regényét, emlékezve a Cs. K. által is idézett 25 oldalnyi fejezetre? Sokan olvashatatlannak tartották, ahogy még egyes zenészek is túlságosan hosszadalmasnak pl. a Schubert-C szimfóniát, a IX.-t.
A több mint fél évszázada maradéktalan élvezettel olvasott regényhez persze idő és nyitottság kellett, miként a zenehallgatáshoz is az kell. A nem könnyű olvasmány varázsát éppen az adta, hogy írója - egy hosszú zenemű nívós szerzőjéhez hasonlóan - mestersége minden elemét jól ismerve, összetett és mély gondolatokat ébresztő remekművet alkotott, megfelelően egy hegyi szanatórium különleges életének.
A mai rossz regények csak történeteket mondanak el, banális stílusban, és ezek az események érdekesek ugyan, de rögtön felejthetők, mert éppen az hiányzik belőlük, ami a tárgybani regény hosszadalmasnak tűnő mesefolyamát maradandóvá, felejthetetlenné teszi.
Természetesen nem a pontos szövegrészekre emlékeztem, de éppen a leírtak megértéséhez újra elolvastam a kritikus által említett fejezetet, belőle a lényeget most kiemelem:
Szép hangok özöne(a betűözönből némi rövidítéssel is... a Szőllősy Klára-féle fordításból)
A Berghof-szanatóriumnak vajon milyen vívmánya váltotta meg Hans Castorpot a kátyaőrülettől, egy nemesebb élvezet karjaiba vezetve?
A legnagyobb társas helyiség szórakoztató berendezéseihez egy zeneszekrény, egy gramofon társult. Egy legújabb modell, egy hangszer, Stradivari, Guarnieri, a "Polyhymnia" védjegyű német gyártmány, amit számos album egészített ki, ...és az elsőre feltett korongon felhangzó Offenbach-keringőt a vendégek tátott szájjal hallgatták, és lelkesen megtapsolták, továbbiakat követelve. Emberi hang áradt a szekrényből... Figaró áriája, megéljenezték, majd részlet a Traviatából, egy híres hegedűs Rubinstein-románcot játszott, végül tánclemezek keringővel, tangóval, egyesek rögtön táncoltak is. A gépet Hans Castorp kezelte, mert a többiek ráhagyták, aki rögtön megérezte, hogy "Új korszak kezdődik!" - ez neki szól. Új szenvedély, varázslat...
Ő pedig újabb lemezt forgatott le, a barcarolával Hoffmann meséiből, majd a vendégsereg fecsegve, lohadó izgalommal elvonult pihenni. Hans Castorp csak erre várt,... becsukta az ajtókat és ottmaradt fél éjszakán át.
Végignézte az albumok tartalmát: tizenkét album, mindben tizenkét-tizenkét lemez, valóságos kincsesbánya. Néhányat el is játszott: nyitányokat, zongorakíséretes dalokat, operarészleteket, kamarazenéket (triókat, vonósnégyeseket, hegedű-, gordonka-, fuvola-szólókat, majd felhevült fejjel aludni tért, és kettőtől hétig a varázsszekrényről álmodott.
Kora reggel már egy csodálatos baritonhangot énekeltetett a szekrényből, ...ebéd után, vacsora után hallgatói is voltak. Legjobb órái későn, az esti társasélet befejeztével, a tömeg elszélesedése után következtek. Lent maradt...egyedül a szekrény csodáival... és fürdött a szép hangok özönében.
Voltak kedvencei, amelyeket nem győzött elégszer meghallgatni: operák, pl. az Aida, amelynek borzalmát és megdicsőülését egy másik kompozíció hangjainál szokta kipihenni, amihez álmodott is:
a boldog faunt, feledéssel, áldott mozdulatlansággal, az időtlenség ártatlanságával - az éjszakai zenehallgató az ebből eredő megnyugvásért tartotta olyan sokra ezt a lemezt.
No meg a Carmen,..."Ragyog az ég, szabad a pálya,/ A világ a mienk.../És miénk a lét koronája,/A szabadság!" (II. felv.)
A negyedik zenemű is nagyon kedves volt Hans Castorp számára, Gounod Faustja, míg az utolsó egy dal volt, Schubert Hársfája... A dal és előadása részletezése, az előzően meghallgatottakon túl azt jelezte, hogy milyen bensőséges odaadással élvezte Hans Castorp éjszakai hangversenyei kedvenc számait. Pl. a dalt nagyon szerette, másként nem bolondult volna bele helyettesítő jelképébe.... lelke fogékony volt annak az érzelmi szférának...ingerei iránt, amelyet a dal olyan titokzatosan kifejezett. Mi volt ez a világ? A halál! Ez a csodálatos dal, ez a bensőséges remekmű?... Ez rágalom! Pedig a halál áll e bájos műremek mögött... Ez téboly, ez a csodálatos dal!...És mégis: a halál áll e bájos műremek mögött, szellemi varázs... és a hársfadal szerzőjében megvolt a tehetség, hogy e szellemi varázs művészeként valaki óriási méretekre dagassza a dalt, és a világot leigázza vele.... Érdemes meghalni is érte, de aki meghal érte, voltaképpen már nem is érte hal meg, hanem az újért...
Az előbbi sűrítés - a fejezet hosszát kb. 1/12-ed részre rövidítve - csak a lényeget mondja el, de éppen az eredeti adja a regény varázserejét, ahogy pl. egy tartalmas és hosszú kamarazene sem rövidíthető részletekre, zenei forgácsokra, azt végig kell hallgatni, hogy mindenkiben ugyan másként, de megjelenjen valamilyen összkép, a szép hangok özönéből kialakulva. A hangok meg akkor lesznek igazán szépek, ha hiánytalan visszaadásuk közben az előadó(k) a mű értelmét is közvetítik, ami már közhely. A Varázshegy azért felejthetetlen számomra, mert a "bensőséges odaadást", azaz a beleélést váltotta ki bennem, és csak azért nem egyvégtében olvastam el, mert ahhoz azért hosszú volt. A fesztivál szervezői jól választottak tehát, ösztökéltek a varázslat befogadására, megfejtésére, de legalább a lélek fogékonyságának hatásos ingerlésére.
Kíváncsian várom a következő profi beszámolót a sorozatról.
Azt elfelejtettem rögzíteni, hogy a 3. koncert a Nagyteremben volt, és a már említett három muzsikus mellett Andrea Hallam brácsázott és Marie-Elisabeth Hecker goronkázott a Pisztráng-ötösben.
A kamara.hu zárónapján két koncert is volt, az esti előtt pedig a már említett mesebeszéd.
Délelőtt a Solti teremben újabb beugró, a sokak által nem ismert kiváló orosz hegedűs, Alexander Szitkovetszkij játszott, rögtön a kezdő Schumann-trióban (Fantáziadarabok) a fent már megnevezett csellista és Roman Rabinovics társaságában. Meggyőzőek voltak összehangoltan is felszabadult játékukkal. Talán nem is gondoltak rá a szervezők, hogy a fesztivál 25 műsorszámából Schumanntól, Várjon Dénesék legkedvesebb szerzőjétől, volt a legtöbb (4), de Schumann ihlette a zárókoncert Brahms-variációit is.
Sosztakovics 15 vonósnégyeséből az 1964-ben írt 9. hangzott el a most is remeklő Escher Kvartettel, majd újabb schumanni mesék gordonkán és zongorán (Perényi-Várjon) fantáziadús játékkal. Az általam nem ismert Smetana-triót a Fantáziadarabok előadói játszották, megint nagyon érzékletesen, megfelelően a g-mollal kifejezett 1855. évi szomorú előzménynek.
.
.
A Szellemvariációkat Simon Izabella és Várjon Dénes négykezesezésével hallottuk, akik most is sziporkáztak. Izabella volt aztán a sokféle műfajból megismert kitűnő tenor, Megyesi Zoltán kisérője a 16-dalból álló Schumann-ciklusban (A költő szerelme; 1840; amit szoprán is énekelhet).
A néhány évvel korábban írt Heine-versmese (Lírai intermezzo) bevetőből és 65 epizódból áll, és a dalok - néhány kivételtől - eltekintve az eredeti sorrendjét követik az első és az utolsó között. A mesékben szokásos kezdéssel (Volt egyszer egy..., most éppen egy bánatos és néma lovag, aki aztán belekerül a tündérmesevilágba, ahol természetesen a romantika valamennyi eleme előkerül, sokszor bárgyú szöveggel, csodás zenével, biztató reményekkel és óriási csalódásokkal. Igazán meseszerűen jelenítették meg.
.
Persze nem véletlenül választották Megyesit a műsorba, hiszen nagy sikere volt tavaly október közepén a Bartók Rádió Zenebeszédében (akkor a már említett Fülei Balázs társaságában), ami a helyszínen is nagyon élvezetes volt, innen visszaidézhetően. Az egész schumanni és klárai kapcsolatra is jól utal a szellemes(kedő) Kovács Sándor összekötő-elemző szövege. A dalciklus után tehát a legendákkal is övezett részletes másfél óra is megéri a műsorfüzet és a fentiek kiegészítésére. K.S. is érintette Schumann állítólagos betegségét, valójában a végzetes depressziót, és erről az alábbi két írást is érdemes elolvasni a megkövesedett történet árnyalására. A lényeg: a művészetekben megismert csodák mögött sokszor tragédiák vannak, visszafordíthatatlan hatással, gondoljunk itt nagy írókra-költőkre, képzőművészekre stb.
Az utolsó két szám, az ismert Wolf-szerenád, és az alig ismert - közel 80 éves - Dohnányi-hatos (C-dúr), a maga sűrű szövésű, már-már nagy létszámú kamaraegyüttest idéző muzsikájával aztán újból összehozott minket a zongora, a három vonós, valamint a kürt és klarinét nagymestereivel, méltón zárva a sikeres és valóban ünnepi sorozatot.
.
.
A felvett előadásokat majd a rádióból is meghallgathatjuk.
kamara.hu /3. nap, most is Veronika Eberle nélkül, de amikor közölték az őt pótló hegedűs nevét, a Baráti Kristófot ismerők felszisszentek, és élvezhette mindenki majd a záró számban az ő kivételes játékát is.
Előtte persze volt más csemege is. A nyitószámról nem sokat közölt a műsorfüzet, pedig sejtelmes és sokértelmű is lehetne a Fehér és fekete cím. Itt jegyzem meg: a vesszőparipám, hogy az ilyen egyszerű címeket magyarra kell fordítani, ahogy a Pohádka is így maradt, csehül, így bánnak el velünk. A Debussy-sorozat, három tétel más művészeti ágakkal, művészekkel való kapcsolatokra utalva. Gondolhattuk volna, hogy a fehér és fekete billentyűkre utal a cím, de éppen nem: alapvetően a "fekete és fehér" színek igenis színes megjelenítéséről szóltak a zenék részben pl. a már folyó nagy háború sötét hangulatából is eredően. A fekete és a fehér alapvetően nem is szín, de szimbolikájuk ismert... A fotóművészek legsikeresebb alkotásai ma is fekete-fehérben készülnek, mert a két alapvető ellentét, a világos és a sötét, a fény és árnyék játéka sokkal hatásosabb lehet bizonyos témák, érzelmek kifejezésére. Voltak olyan festmények is, amelyekhez csak ezeket a színeket használta a művész. Pl. Renior vagy Velazquez. A három kis darabot egy-egy muzsikusnak dedikálta a szerző, egyúttal egy-egy műrészletre is utalnak (Koussevitsky, Charlot, Stravinszkij, illetve Gounod Romeo és Júliája, Villon balladája Franciaország ellenségei ellen, végül egy Charles d'Orleans mottó).
A jelképes cím mögött így nagyon is színes és látványos kétzongorás játékot hallottunk a fesztivált vezető művészházaspártól.
Következtek a bájos édesanyja helyett már a bájos felesége által zongorához vezetett Érdi Tamás Chopinjei, aki aztán igazán sötéten lát mindent tiszta szívével, hangulatos játékával színesen kifejezve.
Két Janácsek-darabbal folytatták: a Concertino 7 hangszerre készült 1925-ben, eredetileg zongoraversenyként indulva. A végső kamaraformátumban a zongorista Várjon Dénes osztotta ketté a 3-3 további szólamot (a beugró Miranda Liu hegedűs, a brácsás Kim Kashkashian és a csellista Marie-Eisabeth Hecker ellenében a már hallott két extraklasszis fúvós között a szintén kiváló fagottos, Lakatos György játszott). Duóztak, muzsikáltak a különleges darabban, finoman és élénken, és láthatóan maguk is élvezték a sziporkázó összjátékot. Ritkán hallható remek kis darab.
A rövidebb Mese(Pohádka) sokat játszott cselló-zongora kettős (Perényi-Rabinovics) verses és emberi tragikus háttérrel.
Ez után öt remek muzsikus járatta csúcsra a fesztivált, mondhatom utólag, mivel az egész sorozat legsikerültebb előadását hallottuk Schubert Pisztráng-ötösével. A 22 éves szerző a nagyon vidám oldalát mutatta, a passiók helyett passziózott, az ismert vers- és dal-előzményt kibővítve közel 40 perces örömzenévé. A számtalanszor előadott egyszerű és kedves dalocskához képest a zongoraötös egy csodálatos természeti élmény megzenésítése, amelybe beépült a dal témája és annak változatai. A különleges hangszerelés jól passzol a kibővített témához, aminek eredete szerintem a Schubert-féle vidám baráti kör kirándulásaihoz is köthető, hiszen köztudott, hogy a Schubertiada résztvevői rendszeresen járták a környéket, köztük Alsó-Ausztria folyókban gazdag vidékének kisvárosait.
A Perschling-folyócska melletti Atzenbrugghoz való kötődés is ismert, és ebben a folyóban is éltek pisztrángok, amelyek élete a friss és néha vad vizekhez kapcsolódik, amikben aztán olyan ficánkolást csaphatnak, mint a róluk írt zene. Szerintem a zongora jelenti a vizet, amelynek gyöngyözése, sodrása vagy éppen lelassulása kitűnően megjelenik a jó zongoristák játékában (Várjon Dénes pedig csúcsformában volt). Az eredeti változat természetesen fortepianóra készült, aminek hangzása kissé tompább, de persze a folyók is különbözők, a bennük élő pisztrángok is, így a darab sokféle megközelítése egyformán lehet szépséges. Találtam egy korabeli fortepianóval készített felvételt, neves zenészekkel, érdemes meghallgatni, de ez is csak az előadás továbbgondolása, ahogy a kedves meseszakértővel, Boldizsár Ildikóval lefolytatott beszélgetésben ez is szóba került: a zenészek és mi is készülünk a fesztiválokra, koncertekre, aztán ki-ki beépíti magába a hallottakat, esetleg tovább ismerkedik a művekkel, előadásaikkal. Ilyen előadásokat akár évente sokszor is meg lehet hallgatni. Itt most csak egy emlékezetes előadásra hivatkozom (2011 áprilisából), mert Baráti Kristóf és a bögős Fejérvári Zsolt akkor is fellépett az azóta szintén nagyívű pályát befutó Várdai Istvánnal (cselló), Fülei Balázzsal (zongora) és Gál Zoltánnal (brácsa). Akkor még csak trónörökösöknek nevezték néhányukat...
.
A Pisztráng-ötös óriási sikerét és a kivételes együttállás, együttes játék eufóriáját a magukkal általában kritikus muzsikusok is érezték. A nagybögő szinte karmesterként fordult mindenkihez, ő volt a testes és bölcs idős pisztráng, míg a többiek a különféle korú és súlyú fiatalabbak változatos mozgását jelenítették meg. Érdemes pisztrángokat nézni a vadvizekben, mert csak ők képesek ilyen hangulatosan idomulni zenét ihlető mozgásukkal az éltető vízi környezethez (tenyésztavakban ellustulnak). Földön túli, vízen aluli volt a hangzás, éterien tiszta és tökéletes kamarázással előadva!
A hangulat csak fokozódott a második napon, néhány újabb muzsikus is bekapcsolódott a kitűnő programba.
A korszakos és egyben utolsó Bach-mű (A fúga művészete) részleteit most a vonósnégyes változatban hallottuk, és ez a mű akár a tavalyelőtti témába is illett volna (Elsők és utolsók), de a lényeg az áhitatos zene kitűnő megszólaltatása volt. A teljes műről bővebben a szakértőtől, én csak a maradéktalan élményt tudom nyugtázni az első nap is remekelt Escher Vonósnégyestől.
A Busoni-szonáta izgalmas, nekem ismeretlen volt, de élveztem Keller András és Várjon Dénes markáns játékát, a gyors tétel pergőtűzszerű párbeszédét, bár a hosszú zárótétel kissé (piuttosto) nehézkes volt zeneileg.
A második részben két tökéletes fúvós játéka ejtett ámulatba: az első napon már hallott remek horvát kürtös, Radovan Vlatkovics, aki a jól ismert Schumann-darabot (Adagio és allegro) játszotta bravúrosan, a költőien érzékeny Roman Rabinovics zongorajátékával kiegészítve.
Ugyancsak varázslatos volt a legváltozatosabb korszakok és műfajok zenéiből jól ismert Klenyán Csaba klarinétjátéka, hiszen most is mesterien szelídítette meg az éles hangzásra hajlamos hangszerét, bársonyos, álomszerű, de ha kellett telt és érces hangjával. Jól illett a Bruch-részlethez a fátyolos brácsa és Simon Izabella most is ihletett közreműködése, élvezetes volt nézni is a játékát.
Az este másik csúcspontja a Beethoven-zongoratrió (D-dúr) volt, a szerző leggazdagabb korszakának sokat játszott és igen kedvelt terméke, amelynek előadásában a három hölgy (Simon Izabella, a francia hegedűs, Muriel Cantoreggi és a német csellista, Marie-Elisabeth Hecker) kivételesen érzékletes volt a mű, főleg a címére utaló szellemes második tétel igen lassú, mégis kifejező megfogalmazásával. Az örök szerelmében csalódott Beethoven ekkor került lelki kapcsolatba Erdődy Péternével (Niczky Mária Annával), aki jelentős részt vállalt a Kasselba való távozásának megakadályozásában, ami anyagilag is kedvező volt, de saját családi kapcsolatai is jobban alakultak, nem beszélve az abban az időben írt ragyogó művek soráról. Az említett grófnő méltán volt a dedikáltja ennek a finom és legkevésbé a harcos vagy éppen elkeseredett beethoveni alkotásnak. Legutóbb (2005 áprilisának elején) férfias összeállításban hallottam élő koncerten Baráti Kristóffal és barátaival (Jean-Efflam Bavouzet és Várdai István), emiatt is volt érdekes és szintén meggyőző ez a női megfogalmazás.
Megkezdődött, és jól megválasztott remek műsorral, pompás előadásokkal adta meg az alaphangulatot a kamarazene.hu nyitókoncertje. Veronika Eberle ugyan megbetegedett, de a fellépő 14 muzsikus, Marie-Claude Chappuis főszereplésével, jól elszórakoztatta a szokásosan magas átlagos életkorú közönséget. Három réteg volt a teremben: néhány nyolcvan feletti és húsz év alatti hallgató, de a két közbenső generáció is inkább az idősebbek túlsúlyát adta. A zenészek között voltak minden évjáratból, kitűnően egészítve ki egymást.
A főszereplőnek minősített mezzoszoprán négy számban is remekelt: a hangulatos két rövid Brahms-brácsadal után az első rész csúcspontja a Rémkirály drámai megelevenítése volt. Az énekhangra, zongorára és vonósnégyesre írt változat lenyűgöző volt, az énekes énekesi és színészi képességei legjavát adta a hatásos kíséret mellett. Előtte még a szintén Schubert-mű, a Halál és lányka hangzott el, ami ebben a felállásban is emlékezetes volt, bár én a vonósnégyesre írt változatot szeretem a legjobban. A Ligeti-kürttrió három remek zenész előadásában csak az ilyenkor kötelező töltelékszerepet adta, másként nyilván nehezen eladható ez a 35 éves darab, az idősebb korosztály tagjaként nekem is alig érthetően zeneileg.
A szünet után rögtön egy újabb csúcsteljesítmény következett a csalódásában vándorló szerelmes szélsőséges hangulatainak elbűvölő előadásával. A már említett mezzoszoprán és az őt korábban is kiegészítő Simon Izabella minden tekintetben tökéletesen adta vissza a bánat és a felejtést esetleg segítő mahleri hangulatokat, ahol a változatlanul remeklő énekes mellett a zongorista szintén eljátszotta a drámát, testének-testbeszédének minden kifejező eszközével szinte énekes hatást keltve. Közben olyan árnyaltan követte társát, hogy ez a jól ismert és sokat hallott sorozat valóban kimagasló eredményt hozott. Értő kamarazongorista volt most is!
A zárószám a Dehmel-versekre írt korai (1899) Schönberg-mű, a vonóshatossal megszólaló Megdicsőült éj volt, amelynek van egy kibővített kamarazenekarra írt későbbi változata is, megerősítve bennem azt, hogy a szerző korai darabjait jobban értem és kedvelem. Kiérlelt szép előadás volt a kiváló zenészektől. Az idei Kaposfesten is válogatott és jó társaság adta elő hatásosan. A szintén drámai és korában forradalmi darab alapja és angol műfordítása az alábbi. A Keresztury Dezső által készített műfordítást még nem találom, de a kivetített nyers szöveg is követhető volt a németül nem tudóknak.
Várom tehát a folytatást a mai ugyancsak izgalmasnak ígérkező művekkel, részben a mostani fesztiválon még nem hallott két kitűnő előadóval (a műsorok a fenti link alatt).
Már csak alig négy nap, és kezdődik az idei kamara.hu fesztivál, vagyis a kamarazene hazai őszi ünnepe. Valamennyi program vonzó, ott leszünk. Az első napon már most 3/4 ház, ilyen ütemben haladva, meg fog telni a Solti terem.
Előtte még hivatkozom egy beszélgetésre Várjon Dénessel, a (házas)társszervezővel:
Június 20-án volt az Anima Musicae Kamarazenekar 7. születési évfordulója, egyben a legfiatalabb G. Horváth, azaz Csongor születésnapja. Gratulálok az édesanyjának (is).
.
Az Óbudai Társaskörben szép műsorral fogadták a nagytermet megtöltő közönséget, és természetesen Borsos Kata nélkül, bár a műsorlapon szerepel. Partnerük a kiváló mezzoszoprán, Csordás Klára volt.
"Az anyanyelvén kívül hat nyelven beszélő művésznő dalrepertoárja is kivételesen gazdag." - írta Szőke Cecília a műsorlapon, bár ehhez képest a közönség legnagyobb része egyetlen szavát sem értette, főleg a híres Rahmanyinov-Vocalise esetében :-)
.
Az öt barokk mű (Caldara, Vivaldi, Giacomelli és Porpora) után még Dohnányitól és Faurétől is választottak, ezekből 5 számban szerepelt a kiváló énekesnő. Hangja csodálatos, előadása a második daltól kezdve lenyűgöző volt, igazi pódiumra termett jelenség.
A vicces megjegyzés arra vonatkozott, hogy a dalok címe csak eredetiben jelent meg, bár az utolsóra magyarul is hivatkozott a zenekar vezetője, és persze a címek ismeretében sem jelentett többet az énekelt szöveg, mint a Vocalise szöveg nélküli éneke.
Örök téma, hogy a csupán hangszeres művek hangjaihoz képest jelent-e többet az ilyen, bár magával ragadó énekes közreműködés?! Hát persze, csak nem tudjuk, miről és mit énekel az előadó, feliratozás pedig nem mindenhol van. Az eredeti dalszövegek és, ha van jó fordításuk, annak közlése megoldás lehet, de a papírzörgés nem kedvez a kamaraelőadásoknak, és mi van akkor, ha "harmadik" nemzetiségű vagy nyelvű külföldiek is vannak a hallgatók között?! A legjobb persze az lenne, ha ismernénk az összes előadói nyelvet, és akkor úgy élvezhetnénk az ilyen kiváló előadásokat, mintha anyanyelvünkön hallanánk.
.
Az öt énekes szám közötti szünetekben Vivaldi a-moll kéthegedűs versenye (RV 522) és g-moll két hegedűre és csellóra írt versenye, azaz concerto grossója (RV 578), majd Dohnányi op. 10-es Szerenádja hangzott el. A szólisták: először G. Horváth László és Inoue Naoko, majd a művészeti vezető mellett a második hegedű és a cselló szólamvezetője játszott, de őket nem tudtam azonosítani a zenekar elavult honlapja miatt.
.
Visszatérve a dalokhoz:
Antonio Caldara (1670-1736) 1732-ben írta a Hadriánus Szíriában c. operáját, amelyből Hadriánus énekli a Metastasio-írta a drámai áriaszöveget:
.
Tutti nemici e rei, tutti tremar dovete. Perfidi, lo sapete e m’insultate ancor!
Che barbaro governo fanno dell’alma mia sdegno, rimorso interno, amore e gelosia! Non ha più furie Averno per lacerarmi il cor.
.
.
Geminiano Giacomelli 1734-ben írta a La Merope c. operáját, amelynek egyik áriája a linken olvasható: a hűséges, de megcsalt feleség siráma.
.
A többi sem különösebb tartalmú, de az előadáshoz valamit azért kellett volna érteni, átérezni.
.
Az Egy álom után című, 1879-ben bemutatott Fauré-dal szövegét azért még megidézem. A szerző zongorára és énekhangra írta - Romain Bussine, az 1830 és 1899 közt élt francia költő, bariton és énektanár szövegére, de zongora-cselló és zongora-hegedű változatban is előadják:
.
APRÈS UN RÊVE
.
Dans un sommeil que charmait ton image Je rêvais le bonheur, ardent message; Tes yeux étaient plus doux, ta voix pure et sonore. Tu rayonnais comme un ciel éclairé par l'aurore; Tu m'appellais, et je quittais la terre Pour m'enfuir avec toi vers la lumière; Les cieux pour nous entr'ouvraient leurs nues; Splendeurs inconnues, leurs divines entrevues... Hélas, hélas, triste réveil des songes! Je t'appelle, ô nuit, rends-moi tes mensonges; Reviens, reviens radieuse Reviens, ô nuit mystérieuse.
.
Igazi banális romantikus szöveg: egy csodálatos nőről, akivel szinte a mennyországba jutott az álmodó, de sajnos az ébredés szomorú volt, és ezután csak a vágyódás marad a ragyogó éjszaka után.
.
Néha tehát szinte jó is, hogy nem tudjuk pontosan az elénekelt szöveget, miként egy csupán hangszeres darab keltette érzelmek is egyediek, nem kell különösebben keresni és értelmezni a mögöttes tartalmat.
Az alább említett Borodin kvartett+ Várjon Dénes kamarázáshoz találtam egy korábbi mintát, de a több mint 33 éves felvételen persze nem ugyanaz a vonósok felállása sem. A zene változatlanul varázslatos!
Tegnap este adta le a Bartók Rádió a Liszt Ferenc Kamarazenekar idei március 7-i koncertjét, amelyen Várjon Dénes volt a zongoristapartner. Most akartam meghallgatni a hangtárból, hogy felidézzem a helyszíni élményt, amiről beszámoltam annak idején, de sajnos ez fogadott a képernyőn:
19:35 A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenye
Ez a műsor jogi okok miatt nem elérhető
Hangversenymester: Tfirst Péter Km. Várjon Dénes - zongora 1. Mozart: Figaro házassága - Nyitány, 2. Beethoven: I. zongoraverseny,
ráadások: a) Scumann:Warum?, b) Bartók: Három csíkmegyei népdal, 3. Haydn: B-dúr szimfónia No. 102.
(Zeneakadémia Nagyterem, március 7.) (Ism. június 24., 12.36)
.
.
Az ismétlés ideje nincs messze, hátha addig a hiányzó betüt pótólják, a jogi okok elhárulnak, hogy a hangtár általános használata ne menjen az érdeklődés rovására.
Kíváncsi vagyok a jogi okokra! Warum tiltotta le valaki a felvétel szokásos használatát?
.
.
De ha már Várjon Dénes, írok néhány észrevételt a május 23-i kamaraestről, ahol a régóta világklasszis Borodin-vonósnégyessel extraklasszis muzsikálást produkáltak. Előzetesen már megemlítettem, hogy a sokadik Haydn-kvartettremek jó felvezetés lesz, de minden várakozást felülmúlt a kvartett játéka, köszönhetően az első sor közepei ülőhelyünknek is. Minden hang és frázis, mozdulat még hatásosabb volt, a kiemelkedő tudású és játékú zenészek közül a csellista játéka különösen tetszett.
.
Várakozásomnak megfelelően alig volt olyan hallgató, aki a Schnittke-ötöst vagy magát a szerzőt már hallotta, és ahogy a koncert utáni beszélgetésből kiderült, Várjon Dénes is csak erre a fellépésre tanulta meg a ritka érdekes művet. Persze én is csak a koncertre készülve kerestem felvételeket, így fokozott érdeklődéssel figyeltem az előadására.
A zongorista magányos és békés játékával kezdődik a darab, majd hirtelen változik a hangulat, jelezve zavaros emlékek feltolulását, majd - közel két és fél perc után - a belépő vonósok szinte csak a finom, bár néha vésztjósló kíséretet adják az első tétel végén már csak egy metronóm monotonitására emlékeztetően lüktető közel száz, egyazon magas zongorahanghoz.
Vizionárius zene, fogalmaztam meg magamban, és ezt megerősítette a táncnak nevezett második tétel, ahol a révedezően induló hangulatos keringő lassan átmegy a szerző gyerekkori emlékeiből is táplálkozhatott háború borús-sejtelmes hangulatába, légiriadós szirénázással, a közelgő repülők szinte észbontó, visszatérő hangjaival, és a távozók talán egy időre megnyugtatóbb hatásával (halld az andantét is, a lélegzetvisszafojtó szívveréssel!).
Az öt hangszer (köztük a szerzőt a zongoristában véltem) kitűnően egészítette ki egymást. A művet a később súlyosan beteg szerző (1934-1998) életének felénél, a harmincas éveiben írta, és a további - már csak lassú, de ugyanúgy nyomasztó - tételek (andante, lento) is csak erősítették benyomásaimat. A zárótételben (moderato pastorale) elmúlnak a víziók, lecsillapodó táncos passzázsok, mintha a tavaszodó rideg észak megnyugtató hangulatai, hangjai jelennének meg, megint csak a zongorán, ahogy kezdődött a darab. Különleges zenét hallottunk, különleges előadásban, azóta még sokszor meghallgattam ezt az egyre izgalmasabb zenét.
Azt hihetnők, hogy a zongoraszólam nem túl bonyolult, de éppen a kamarázás lényege egy ilyen kápráztató együtthatás a sokszor egyszerű hangokra.
A szünet utáni ismert Sosztakovics-kvintett is kivételes élményt nyújtott, és ennek scherzóját megismételve zárult a koncert, majd a pódiumbeszélgetésben a brácsista és Dénes válaszolt a kódások kérdéseire.
.
Bizonyára nagy élmény lesz a Borodin-vonósnégyes kaposvári fellépése is, amikor a zárónapon délután a monumentális op. 132-es Beethoven-kvartettet fogják eljátszani! (A nyitóképről csak a primárius és a brácsás van most az együttesben.)
Kár, hogy Várjon Dénes nem szerepel Kaposvárott, aki akkor éppen skóciai romantikus kamarázásra készül Isserlissel és Bellel (aug. 21. és 26., az Edinburghi Nemzetközi Fesztiválon a Queens Hallban)
Ahogy rendszeresen átmegyek a szobán, szemembe ötlik egy tegnap éppen négy évvel ezelőtti kamarakoncert plakátja, rajta a cím:
.
Itthon, együtt
.
Baráti Kristóf
és művészbarátai hangversenye
A művészbarátok: Bársony Péter, Boldoczki Gábor, Dosztán Dénes, Farkas Gábor, Fenyő László és Várdai István voltak, a közreműködő zenekar pedig a kiegészített
Új Magyar Kamarazenekar, Bánfalvi Béla vezetésével.
.
Schumannt, Vivaldit (többször) és Mozartot idézték meg a MOM-ban, nagy sikerrel.
A barátságok megmaradtak, sőt: erősödtek, a főszereplők azóta magas kitüntetéseket kaptak egyre emelkedő pályájuk elismerésére, lemezeik jelentek meg, vagy csak tanítják tovább a fiatalokat. Újra fellépnek itthon, együtt is nagy-nagy örömünkre. Szép volt, jó volt, jó emlékezni rá!
.
Vannak elérhető zenék is a koncertről, és néha a Bartók Rádió is feleleveníti a műsor egy részét.
.
Pl. a Mozart-Sinfonia. A linkről a további tételek is elérhetők!
Időközben Várdai István május 11-én Mönchengladbachban a Frigyes császár Teremben kamarázik a 45 éves osztrák Till Fellner zongoraművésszel, az alábbi műsorral:
Május 14-én pedig a Baráti-Várdai kettős koncertje lesz Párizsban, amelyen az 1989-es születésű Adrien La Marca brácsistával a következő programot tervezik a Hétvége "Az ő vonóikkal!" elnevezés alatt. Helyszín a Francia Rádió Auditóriuma
Bach: Esz-dúrszvitszólócsellóra, No. 4
Kodály: Duóhegedűreésgordonkára
Webern: Vonóstrió, Op. 20 Bach: d-moll partita szólóhegedűre (BWV 1004)
Kettővel lejjebb már hallhatóvá tettem Csengery Kristóf rádiós kritikáját az április 19-i remek kamaraestről, most pedig eszembe jutott annak írásos változata, ami valamelyik szak- vagy kulturális lapban jelenik meg. A lényeg ugyanaz: világszínvonalú előadást hallottunk!
.
.
Baráti Kristóf, Várjon Dénes, Várdai István és Szűcs Máté estje
a Tavaszi Fesztiválon.
.
.
Trióból kvartett
Jó, hogy a magyar komolyzenei hangversenyéletben vannak világklasszis muzsikusok; örömteli, hogy sokan közülük nem mennek el itthonról, gyakran meghallgathatjuk őket – de még nagyobb öröm, hogy számosan akadnak közöttük, akik szívesen működnek együttkollégáikkal, megsokszorozva erőiket, és így koncertjeik élményét is. A supergroup elnevezést a hatvanas években a rockzene kezdte használni azokra az együttesekre, amelyekben kizárólag olyanok játszottak, akik másutt már hírnevet szereztek maguknak, de persze a komolyzene is ismeri a „supergroup-érzést”, még ha a szóhasználat ebben a világban tartózkodik is a fellengzős kifejezésektől. Azt a triót például, amelyben a hegedűs Baráti Kristóf,a zongoraművész Várjon Dénes és a csellista Várdai István muzsikál együtt néhány éve, nehéz volna mérsékelt jelzőkkel értékelni. A hangszeres és zenei tudás legfelső fokát nyújtják, kiegészítve azzal a kivételes művészi alázattal és a kamarazene iránti elkötelezettségnek ama fajtájával, amely a legnagyobbak világában is ritka. Nemrég őket hallottuk a Tavaszi Fesztivál koncertjén, a Zeneakadémián. Trióként csak a hangverseny első részében léptek pódiumra Haydn G-dúr(Hob. XV:25) és Mendelssohn d-moll zongoratriójában (op. 49): a szünet után kvartetté bővültek a Berlini Filharmonikusokban brácsázó Szűcs Mátétársaságában, hogy előadják Mahler korai, még a zeneszerző tanulóéveiben írta-moll zongoráskvartett-tételét (1876-78), illetve Schumann Esz-dúr zongoranégyesét (op. 47).
Különleges este volt, amelynek során a produkciókat mindvégig az egymásra figyelő művészek összjátékának zárt áramköre, a szüntelen koncentráció magasfeszültsége jellemezte, ugyanakkor azonban – az iménti jellemzésnek ellentmondva – a boldog felszabadultság atmoszférája is. Hiába, a nagy művészet néha paradoxonokkal is szembesít. Lehet valami pattanásig feszült és oldott egyszerre? Úgy látszik, igen. El ne feledjük az információt, mely szerint ezen az estén mind a hegedűs, mind a csellista kezében egy-egy Stradivari szólalt meg. A három (majd négy) művész együttműködése mindvégig a kiérlelt döntések jótékony hatásait példázta. Haydn triójának andante nyitótételében fontosnak éreztem az előadásmód derűjét és kiegyensúlyozottságát, a fény és könnyedség jelenlétét az áttetsző hangzású zenében; hasonlóképp meghatározó volt a poco adagio békéje – de mindennél fontosabbnak vélem azt a bölcsességet, amellyel Baráti, Várjon és Várdai a magyaros rondo finálé pergő-virtuóz verbunkoszenéjét megóvta a túlzásoktól, kívül rekesztve az értelmezés körén minden hatásvadász külsőséget. Hasonlóképp lényeglátó döntés eredményének tekinthetjük, hogy a Mendelssohn-trió olvasatában finom egyensúly alakult ki a romantikus érzelemvilág szenvedélye és a klasszikus formálás fegyelme között. E kompozíció tolmácsolásának élményei közül külön is érdemes megemlíteni a nyitótétel dallamainak áradását, az andante hamisítatlan Dal szöveg nélkül-légkörét és a kicsattanóan derűs scherzo remekül eltalált tizenhatod-pulzálását. Mahler kvartettjében a muzsikálás igényességét jelezte, hogy a hatásbefogadó fiatalkori mű megszólaltatása a Beethoven-, Schumann- és Brahms-zamatok mellett Schubert zenéjének sötét drámaiságát és tragikumát is felmutatta. Schumann Esz-dúr zongoranégyesének most hallott előadása a mű kompozíciós megoldásainak érzékeny eredetiségeire hívta fel a figyelmet, mintegy igazságot szolgáltatva a kevesebbet játszott opusnak a vele egy évben keletkezett, sokkal népszerűbb másik Schumann-darabbal, az Esz-dúr zongoraötössel szemben. A koncerten Baráti hegedülésében az intenzív hangzásigény, Várdai csellózásában a legapróbb mozzanatokba is lelket lehelő részletgazdagság, Várjonnál a virtuóz zongorázást áthevítő szenvedély bizonyult számomra leginkább vonzónak. Szűcs Máté mindenben vendéglátói méltó és kompetens partnerének bizonyult.
A kiemeltet zongorás változatban éppen Várjon Dénessel hallottam korábban, gyönyörűséges!
Pl. A Van Swieten-trió az utóbbival együtt az összes Haydn-triót felvette, és ezek a tubusból ki is nyomhatók, de ugyanakkor azt is igazolják, hogy a trióra tartósan összeállt muzsikusok repertoárja persze bővebb, mint a főleg szólista és csak időnként kamarázó, és éppen egymással is játszó zenészeké. Még jó, hogy a közönséges koncertlátogató nem azt hiányolja, amit nem kap, hanem abban gyönyörködik, amit eléje tálalnak, akár évente két-három alkalommal is :-))
Különben a fent ajánlottak között vannak kevéssé sikerre érett triók is a sokat játszottakhoz képest, talán éppen a közel 30 éves időkülönbségek miatt.
A flamand Gottfried van Swieten báróról elnevezett trió névadója közel egyidőben élt Joseph Haydn-nel (1733 és 1803 között), aki Mozart barátja, Beethoven támogatója volt, de hatással Haydn-re is, pl. a Milton Elveszett paradicsoma alapján általa írt Teremtés librettóval (1798), majd 1801-ben is ő volt a szövegíró az Évszakokhoz, ahol a náluk egy generációval idősebb, 1748-ban fiatalon elhunyt litván James Thompson d.Ä. azonos című verse volt a kiindulás.
.
A hazai archívumokban alig van más, mint a fenti G-dúr (Cigány) és a fisz-moll trió, illetve egy C-dúr (XV/27) trió részlet felvétele...
A megelőző beszámolók után itt van az első igazi kritika egy értő szakembertől.
Az ÚZÚ (Új Zenei Újság) előbbi adásában (április 22-én 11-től kezdődően elemeztek több előadást Kovács Sándor és társai. Az április 19-i kamaraestet Csengery Kristóf elemezte, szokása szerint elfogultan Barátiék játékával kapcsolatban, mert hosszú idő óta jól érzi játékuk együttes és külön-külön meglévő nagyszerűségét, és várakozásának meg is felelnek és most is megfeleltek ezek a kiváló muzsikusok.
Kétszer hallgattam meg a 11:38:20-tól kezdődő hat és fél perces kritikát, majd a Mendelssohn-trió lassú tételének egy koráábi játékukból idézett anyagát, és a link magadása után csak a lényeget emelem ki, mert ugyanazt fejezte ki a szakember, amit én mint egyszerű zenehallgató éreztem és írtam a korábbi beszámolómban és a Fáy Miklós beszámolójára írt megjegyzéseimben.
Csengery kiérlelt elfogultsága nem azt jelenti, hogy elnéző lenne az előadók esetleges hibáira, hanem megadja azt az alapot, amin csak a mű és az előadók zenéjének lényegére figyel, és ha úgy érzi, dicséri is a dicsérhetőt.
Mostani kritikájának lényege a következő néhány kijelentésben összegezhető, de érdemes az egészet meghallgatni:
parádés előadás, (különösen a zongoraszólamok, főleg a Mendelssohn-trió rendkívül kifinomult játékában), amelynek lényege a kiegyensúlyozottság és bölcsesség.
BarátiKristóf szonoritás-igénye, amely újra és újra megmutatkozik.
VárdaiIstván a legapróbb részletekben ism megtalálja a jelentőséget.
VárjonDénes különösen tüzes (heves), dinamikus, lendületes volt.
Szűcs Máté egyenrangú partner volt.
Az utóbbival kiegészült trió nagyon szép és ihletett előadást produkált a Mahler-töredékben, és a hihetetlen érzékenységű kvartettbenis nagyszerűen hozták felszínre a darab lényegét, eredetiségét.
.
Ezek után várom Malina János kritikáját is, és megerősítve érzem korábbi véleményemet: ott voltam és jól hallottam a koncertet. Nagyszerű volt, és emiatt csak nagyszerűt lehet(ett) róla írni. Örülök, hogy ilyen előadások részese lehetek időnként!
Helyesen: "Vannak egyébként is ilyen-olyan előadók, gondoljunk régiekre és újabbakra, és ha éppen nem élőben hallgatjuk vagy nem is látjuk őket jól, akkor csak a fülünkre hagyatkozhatunk, ami sosem vezet félre."
A két, személyesen is ismert, lejjebb említett kritkus mellett ott volt a Zeneakadémián a Fáy is, a kritikusok néha hamisnak is ható gyöngye, aki már hosszú ideje borzolja vagy pátyolgatja olvasói kedélyét. Ha utóbbiak együtt voltak az adott koncert részesei, könnyebb értelmezni véleményét.
A szerdai koncert másnapján jelent meg alábbi írása, amihez néhány saját észrevételt fűzök:
A felületesnek, néha piszkálódónak tűnő kritika lényege, hogy úgy dicsérjen, hogy közben odaszúrogasson, és fordítva. Neves és céhbeli kritikusoktól is hallottam hasonlót - sajnos, nem tudok elmenni mellette szó nélkül.
Mit olvastam ki a kritikájából? Csak idézek:
"Végre valami rendes zene (mármint a kamarázás), aminél följebb már nem vezet a műfajok útja, amelyben (a zenészek) élik az életük nagy pillanatait hangszerekkel.
.
Persze jöhetnek és akkor jönnek is az új problémák." (A régiekről nem tudunk, tudhatunk, de kellett legyenek.)
.
A kamarázó partnerekre tett sajátos megjegyzések azt mutatják, hogy ki mire figyel élő koncerten egy trió vagy kvartett hallatán, és ez attól is függ, hol ült az illető, mennyire ismeri a darabokat, az előadókat vagy akár a kamarázás lényegét.
A trióban a csellista Várdai szemben ült a közönséggel, mi közel ülők láthattuk tekintetét, hangszerét nem kell az álla alá szorítania játék közben, szinte egész testével játszhat, könnyebben figyelheti társait, kivéve persze a háta mögötti zongoristát.
Az oldalt ülő hegedűs hegedűhangja, a kritikus által kevéssé vagy egyáltalán nem érzékelt társakra figyelés ellenére tökéletes szinkronban volt a partnerekkel, Baráti mindent hall a többiektől, játéka és annak változásai a teljes harmóniát szolgálják. Ismerve hármójuk együttes játékát, Várjon Dénesre is ez érvényes, és Fáyval ellentétben éppen őt éreztem a biztos zenei alapnak, ami a rendkívül nehéz szólamaiban nagyfokú figyelmet és fegyelmet igényel. Nekem együtt voltak zseniálisak, de persze tiszteletben tartom mások véleményét, csupán még a zongoristával foglalkozó külön mondatokat idézem fenti véleményem alátámasztására:
"Várjon Dénes egyfelől imponálóan szorgalmas, alapos, - utána egy érthetetlen másfelől - , akinem annyira súlyos szeméyiség, mint a másik kettő. Nincs ezzel semmi baj, végre egyszer a vonósok a játék meghatározó figurái, és nem vonókkal kísért zongoraszonátát hallunk..."
A szorgalmas és alapos jelzők egy kamaraműben értelmezhetetlenek, ahogy a felkészülés meghatározó elemei. A trió tagjainak szólamai megszabják a résztvevők játékbeli helyzetét, súlyát, ami persze szinte rendszeresen változik megteremtve a muzsikálás csúcsának tartott ilyen együttzenélés varászlatos összhatását, hiszen valóban nem a korábban néha valamelyik hangszerre hangolt szonátázásról volt szó. Ha a cselló a meghatározó egy passzázsban, akkor a többieknek kell súlytalanabbnak lenni, és így van ez végig, a többiek szemszögéből is, ha az ő szólamaikat helyezte az előtérbe a zenszerző. Magam éppen fordítva, Várjont éreztem a triók meghatározó alakjának, de pusztán azért, mert ezt kívánták a darabok is. Végül együtt voltak tökéletesek, mint már írtam.
Szűcs Mátét én is beszédesebbnek láttam Barátinál, de egyrészt ő is szemben ült velünk, másrészt ő más alkat, ő nem belül éli meg, éli át a műveket, hanem érzései megjelennek az arcán, néha szenvedőnek, néha felszabadultabbnak látva, de mindez nehezen értelmezhető a mi oldalunkról, hiszen mi sem vagyunk egyformák.
Vannak egyébként is ilyen-olyan előadók, gondoljunk régiekre és újabbakra, és ha éppen nem élőben hallgatjuk és jól is látjuk őket, akkor csak a fülünkre hagyatkozhatunk, ami sosem vezet félre. Mit szólhatnak a kórusülésen lévők, akik legfeljebb a zongoristát láthatták profilból? Vagy mit mondhatok, ha pl. néha becsukott szemmel hallgatom még figyelmesebben magát a muzsikát?
.
Az utolsó bekezdés viszont ellentmond a néha fanyalgó előbbieknek: az este a muzsika csúcsa volt, beleértve az előadókat és a hallgatók életét is, hiszen együttes részvételük nélkül nincs se koncert, se annak kritikája. Akkor meg minek az időnkénti érthetetlen fanyalgás?
.
.
És ahogy a másnapi trió-elemzésről írtam, ugyanaz a három zseniális, de más és más alaptermészetű zenész és jóbarát alkotott kifogástalan kisegyüttest a Márványteremben is.
A tegnap említett rövid tegnapelőtti ráadás felidézése közben egy hosszú rövidzárlatom volt, mert hogy is játszhattak volna trió-tételt négyen!? Elnézést. Csak a scherzót találtam el, ami ugyanolyan hosszú mindkét darabban és az utolsó három hang ugyanaz, a többi hasonlóan gyors, csak egészen más. A kvartettet három évvel később írta Schumann :-))
Már a tegnapi márványtermi elemző előadás előtt felötlött bennem a tévedés, annál inkább figyeltem, és megérte: egy nagyon alaposan felkészült zenetudóst, a negyvenéves átlagot nem rontó Péteri Lórántot hallottuk a három zseniális és most is alázatos zenészekkel, Várjon Dénessel, Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal. A szabadegyetemi élve-boncolás tételenként történt, de most az egyes elemzések után a tételeket teljesen eljátszották, hogy friss tudásunkat szembesíthessük a komplex valósággal. Minden szóba került: előzmények, oda-vissza hatások bizonyos passzázsoknál, akkordoknál - zenei bejátszásokkal, és élveztük mindannyian, a muzsikusokkal együtt.
A megszokott zongora- és hegedűhangok melletti újabb csellóhangzást volt aki csak most élvezhette, mi meg éreztük, hogy egyre inkább összeérik a csodahangszer és csodálható gazdája.
A közel 120 érdeklődő után a rádióadást akár több százszor annyian is hallgathatják majd az ország legnagyobb hangversenytermében, a Bartók Rádióban, de egy ilyen élő előadás mindent felülmúl.
Nagyszerű volt ez is, mint a zenebeszédek többsége!
.
.
Egy előadói megjegyzésre külön kitérek: a fent is szóba került Schumann mondta Mendelsohnról, hogy ő a 19. század Mozartja, amire csak az juthatott eszembe, hogy zenészeink még többek: Baráti a XXI. század Barátija, és a többieket is hasonlóan jellemezhetnénk, és fogják majd ezt a kitételt használni sok-sok évtized múlva újabb kiváló muzsikusokra. Benne élünk a gördülő időben, ők pedig bennünk, és egyre több öszehasonlítási alapunk van az idő múltával.
Az utóbbi két beírás szerint volt meg a már hosszú ideje várt nagy esemény, Barátiék kamaraestje.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál műsorlapja meglepetésre is okot adhatott, mert a nagy hármas fotója felett a lőadás figyelmeztetést olvastam, amin el kellett gondolkozzak: lőadás az talán a lövés szakmai megfelelője, amitől nem is kell annyira félni. A képen pedig a Schubert- és Dvorzsák- kottákkal felszerelt hármas, így akár megismételhették volna a tavalyi hasonlóan nagyon várt fellépésüket a Notturnóval, a Dumky-trióval stb.
De nem, a betűhiányos kép felvétele óta csak kicsit idősebbek lettek, játéktudássban gazdagabbak, Várdai Pisti pedig már egy újabb-régebbi csodahangszerrel, az 1763-as Stradivarival fog szerepelni.
A műsorról és a játékról most már alig kívánkozik valami, mert az egyik jól összeválogatott volt, a másik pedig mindössze tökéletes. Majd persze a kritikusok (Csengery, Malina) belemennek részletekbe. Nekem elég volt a különleges élmény, amit fokozott a Zeneakadémia Nagytermének kamarára egészen kivételes körítése, akusztikája, és ezt a hangulatot a nagyszerű zenészek is érezhették, mert talán legjobb tudásukat hozták, adták, mint mindig: egyre jobban játszanak.
A három triózó, de a kiváló brácsással is kiegészítve valamivel negyven alatt átlagban: a negyven fölötti oberman (Várjon Dénes) volt az unterman, mert az ő erőtől duzzadó és közeben nagyon is érzékeny egyensúlyozása volt az alap a nem könnyű zongoraszólamokban, amire aztán a két-három vonós karakterének és hangszerének megfelelően fűzte-vonta fel a sajátáját, adva egy világszínvonalú koncertet régi és új rajongóiknak. Örülök, hogy a vendég Szűcs Mátét idén is hallhatjuk brácsázni Kaposváron.
A rövid ráadás (a Mendelssohn-trió scherzójának könnyed és életteli megismétlése) után ma este lesz egy hosszabb, amikor az egész Mendelssohn-triót fogják elemezni Péteri Lóránttal a Márványteremben.
Jobb már csak akkor lesz egy ilyen-olyan előadás, amikor újra ők játszanak együtt, köszönjük!
A ma esti zeneakadémai koncert első száma a legismertebb Haydn-trió lesz, amely a rondó magyaros hangzása alapján kapta a Cigány nevet. Mindig nagy sikert arat ez a több mint 220 éves és alig negyedórás darab.
A Hoboken jegyzék XV. kötetének 25. darabja sokszor játszott látványos mű, mellette a többit kevésszer hallani. Eszembe jutott most néhány ilyen előadás a mostaniakkal: pl. a Király utcai VAM-Központ egyik 2009 végi hangversenye, ahol éppen Várjon Dénessel hallottuk egy másik (a jegyzék 26-os fisz-moll darabja) trió után. Ez lehetett az előzménye Várjonék kamarafesztiváljának. A többit most nem részletezem. A Kaposfestről sem maradhatott el, ahogy máskor is szívesen játszák. 2013. tavaszán pedig éppen ők hárman adtak nagysikerű koncertet az Uránia moziban, ahol a Haydn-trió mellett két további remek, Beethoven Szellem- és Dvorzsák Dumky-triója volt a műsoron. Kár, hogy ezt a NAVA csak korlátozottan tette elérhetővé, az első néhány ütem jön csak be :-(
A zongorástriók (legalábbis a zongora-hegedű és cselló összeállításúak) száma közel ezerháromszáz sok-sok szerzőtől, akik közül néhány sokat írt, a többiek csak néhányat személyenként. Nem Joseph Haydn írta a legtöbbet, hanem Ignaz Pleyel, de tőle ritkábban lehet hallani ilyen művet.
Csak a legtermékenyebb trió-szerzők, közülük is az ismertebbek:
Ignaz Pleyel 49
J. Haydn 46 (köztük négy számozatlan, mint A nagy csata című C-dúr trió)
Johann Franz Xaver Sterkel (Haydn német kortársa) 34
Jan Antonín Koželuh (Haydn cseh kortársa) 33
Jan Ladislav Dussek " 20
CPE Bach 13
Beethoven 11
Onslow 10
Mozart 8 (néhány triószonátával együtt 12)
Persze a zongora és hegedű mellett más hangszer is előfordul, pl. Bartók Kontrasztok-jában a klarinét, rögtön kettő is (!) vagy Brahms (vadász)kürttriója. Trió aztán sok másféle is van (vonós-, fuvola-, három fúvósra stb.).
Utóbbiakból egy ismert és érdekes összeállítású hármas (jó muzsikálós rejtvénykérdés lehetne a téma és a hangszerek, illetve a szerző megfejtése):
