Micsoda értékek, izgalmak rejtőznek a Fidi hosszú éves múltjában! Akartam egy új topikot indítani a Fidelió aranyoldalai címen, de fogalmam sincs, hogy mi az a URTLKSTB.

Így ebben indítottam. Hisz mi nem filozófia?

És rácsüccsenve a megfordított zeitpfeilre, máris milyen topikra bukkantam? Na ez aztán tényleg bele a közepibe!

Micsoda nagyszerű emberek huncudkodtak itten hajdanán! Istenem!

Palestrina - Sicut Cervus  

https://www.youtube.com/watch?v=AAgd6jBTMek

Margit a rokkánál című Goethe-vers több jó feldolgozásban is meghallgatható. Például Wagner és Verdi is feldolgozta (utóbbi Perduta ho la pace címmel). Csodálatos darabok és ugyanolyan hatással vannak a lélekre, mint Schubert műve, már ami a drámaiságot illeti.

         [fidelio] Arlette         2005.10.10                  0 0         148     Na, már megint jön a pletykálkodás (148).

         Törölt nick         2005.10.09                  0 0         147     Azt hiszem, nálam pár évvel idősebb.

         [fidelio] muzsikus         2005.10.09                  0 0         146     Kb. hány éves most a hölgy? Megboldogult ZAK-i éveim alatt láttam, miután Miss Hungary lett. Állítólag Kocsis is jól megdöngette...

         Törölt nick         2005.10.09                  0 0         145     A sóbiznisz-kánon sajnos ma azt diktálja, hogy egy nő legyen szexuális tárgy is. Naná, majd Basilides Mária! Ha pl belőlem akarnának a jövő héten sztárt csinálni, az első dolguk az lenne, hogy lefaragjanak rólam tíz-tizenöt kilót. Az a fontos, nem a három oktáv. Azontúl Sz. Cs. szemöldökét kiszedhették volna vékonyabbra.

         [fidelio] mira         2005.10.09                  0 0         144     miert? mire szamitottal, mit fogsz kapni?

         [fidelio] cso-cso-szán         2005.10.09                  0 0         143     Tudom nem egyértelmű a megítélése Szentpéteri Csillának, de félig-meddig hivatalból ott voltam a koncertjén, egészen másra számítottam, mint amit kaptunk. Kivetítették, látszottak a combjai is, meg kell hagyni, elég szexi a csaj.

         [fidelio] pigor         2005.10.09                  0 0         142     Inkább Lipattival... (bár Arrau se rossz)

         [fidelio] kutyamacsak         2005.10.08                  0 0         141     Grieg: a-moll zongoraverseny II. tétel indítása? Persze nem mindegy, ki is játszik; én Claudio Arrau-t ajánlom...

         Törölt nick         2005.10.08                  0 0         140     Cilea: Adriana Lecouvreurből a Hercegné áriája. Az is egy oxitocintolulásos jelenet. (Megy nekem vízszintesen is az a kétvonalas á?)

         Törölt nick         2005.10.08                  0 0         139     Egy nyílhegy balra, aztán egy egyenlőségjel, aztán egy hármas.

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.10.08                  0 0         138     Na.Mi volt?

         Törölt nick         2005.10.07                  0 0         137     Bocsánat.

         Törölt nick         2005.10.07                  0 0         136     [MODERÁLVA]

         Törölt nick         2005.10.07                  0 0         135     Schubert: Margit a rokkánál. Amikor tanultam, s elkezdtem felépíteni mint mikrodrámát, észrevettem, hogy itt bizony Margitunk hasában hajtűkanyarokat vet az oxitocin. Beethoven: VII. sz. II. tételre jó lenne egyszer... nem, többször. Verdi: Rigoletto, Gilda 2. áriája

         [fidelio] Kertitörpe         2005.07.10                  0 0         134     [121]: Nocsak, valamiben egyetértek veled!!! Érdekes, miért gondoljuk sokkal erotikusabbnak a mély női hangot a magasnál??? Carmen és Delila áriáinak izzaniuk kell az érzékiségtől, különben pocsék az előadás. A Tannhäuserben éppen az a zseniális, hogy a címszereplő Vénuszt dicsőítő dala sokkal IZGALMASABB a többi versenydalnál. (Ugyanakkor az előzmények ismeretében érthető, ha szegény Henrik inkább a plátó szerelemre vágyik.)

         Törölt nick         2005.07.10                  0 0         133     Srácok, én ennél sokkal jobban szeretem ezt a topicot, minthogy szó nélkül hagyjam, hogy Gyurcsány Ferencről vitatkoztok. Magyarán: NYISSATOK MAGATOKNAK EGY POLITIKAI TOPICOT, ha erre a témára ennyire rápörögtetek. Én inkább azt szeretném megkérdezni, hogy ismeri-e valaki a Rossini "Ory grófja" 2. felvonásának végén felhangzó tercettet? Amikor az apácaruhába öltözött Ory a sötétben a grófnő után tapogatózik, de akit megtalál, az a grófnő fiatalka szeretője? (Aki mellesleg nadrágszerep... teljes az identitászavar...) Ez a legújabb kedvencem. Sose hittem volna, hogy Rossini képes erotikus zenét írni.

         [fidelio] eccerű         2005.07.09                  0 0         132     Elképzelem Gyurcsányt, hogy éppen a 3 korábbi miniszterelnökkel tárgyal, közben kislisszol, hogy egy gyors hozzászólást beírjon a Fidelio Szextopicjába. (A többi topicról nem is beszélve...)

         [fidelio] borlo         2005.07.08                  0 0         131     nagyon egyetértek ivánnal /127/

         Törölt nick         2005.07.08                  0 0         130     Hát, azt nem tudom, hogy gyáva-e vagy sem, de, hogy ostoba és ripacs az biztos. Egy rossz cirkuszi bohóc.

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.07.08                  0 0         129     Akkor nem gyáva és nem is ostoba,csak a saját véleményét írja

         [fidelio] Prinzi Pál         2005.07.08                  0 0         128     127-hez. Iván, lehet, hogy pont azért, amit írtál róla, tényleg ő valódi gyur(t)csány?

         [fidelio] Steff         2005.07.08                  0 0         127     poRtörlő  (a fenébe)

         [fidelio] Steff         2005.07.08                  0 0         126     Por no? Kell egy porszívó vagy egy potörlő rongy, aztán nem lesz. [125] Te nem vagy valami lángész, Fecó, ha csak ennyit voltál képes ideírni, hogy „[MODERÁLVA]”.  Vagy... lemaradtam valamiről?

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.07.08                  0 0         125     Nagyon ostoba ember vagy te,aki Gyurcsány nevével idejöttél.És az összes többi is,aki ilyen módokon akar feltűnni,gyáván.

         [fidelio] Csodapók         2005.07.08                  0 0         124     :)))))

         [fidelio] Gyurcsány Ferenc         2005.07.08                  0 0         123     [MODERÁLVA]

         [fidelio] cso-cso-szán         2005.07.08                  0 0         122     No-por-no

         [fidelio] eccerű         2005.07.08                  0 0         121     Nem tudom, de aligha egy kategória.

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.07.08                  0 0         120     Mi a baj a pornóval?

Igenis vannak erotikus zenék, erotikus operák. Például Bizet Carmenje,Saint-Saens Sámson és Delilája, Wagner Tannhauserje,hogy csak néhány példát mondjak. Ez az,amiből többre lenne szüksége az emberiségnek és kevesebb pornográfiára.

         [fidelio] Kertitörpe         2005.07.02                  0 0         118     Berlioz: A trójaiak IV. felvonásának zárójelenete, amely hatossal kezdődik, majd kettőssé csökken. Csodálatos még akkor is, ha nagyon emlékeztett a mester Rómeó és Júliájának szerelmi jelenére (Említette már ezt itt valaki? Lusta vagyok átolvasni az összes hozzászólást.) Ám a végén ott az üröm: Mire Dido és Aeneas kifogynak a szavakból és lelépnek a színről, hogy azon kívül szeretkezzenek, a színpadra lép Mercurius, Berlioz pedig zseniálisan agyonvágja a jelenetet: Az istenek hírnöke a pálcájával rávég a hős kiakasztott mellvértjére és háromszor elkiáltja magát: Itália!

         Törölt nick         2005.06.26                  0 0         117     Ismeritek Schubert Heimliches Lieben, Op.106 No.1, D. 922 (1827)című dalát? Még száz évvel később sem volt szokás így beszélni a szerelem testi vonatkozásairól - ráadásul a szövegét egy költőnő írta: Karoline Luise von Klenke. Mostanában Csereklyei Andrea műsoraiban szerepel...

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.06.26                  0 0         116     Szegény.Pedig nagyszerű topic volt!

         Törölt nick         2005.06.26                  0 0         115     Hát, Cziffra, azt hiszem Fidelio bácsi kimoderálta a topicodat a fórumról. :)

         [fidelio] Toldiboldi         2005.06.25                  0 0         114     Na ide ******, Cziffra barátom! :D

         [fidelio] mira         2005.06.13                  0 0         113     jajj nagyon is erdekel 1-2 edes dologra en is emlexem, de hat mar nagyon regen volt pl.: "Itt van ez a Milhaud darab, nyilvan tudtok rola, es hat sokkal tobbet en sem tudok..." :) sztem nyithatnank egy Batta Andras legjobb mondasai" c. topicot, de mar sztem azzal is elegedett lenne, ha latna, hogy egy ilyen cimu topicban mindenkepp elokerul a neve :DDD

         Törölt nick         2005.06.13                  0 0         112     Mira, egyszer elkezdtük összegyűjteni Batta András legjobb poénjait, kezdve "Wagner megszentelt péniszé"-től egészen a "romantikus maffiafőnök"-ig (Hans von Bülow), úgyhogy ha érdekel, egyszer elküldöm neked... :DDDD

         [fidelio] mira         2005.06.13                  0 0         111     hihihihihi:D nem sertetted meg az erzeseimet, O mindig a kedvencem lesz, de nem a poenjai, hanem a tudasa miatt azt, hogy most menniyre elfoglalt, mar nem tudom kovetni, de hoyg Batta Andras elvessze a humorerzeket, az lehetetlen

         Törölt nick         2005.06.13                  0 0         110     Kedves mira, ne haragudj, igazán nem akartam megsérteni az érzéseidet. Én imádtam az óráit és lógtunk a szavain, de amióta rektor, úgy tűnik, túl fáradt és a diákjai ("drága jó barátaim") kifogásolják viccei színvonalát... Magyarán: mindenki számára úgy tűnik, elvesztette a humorérzékét. Szerintem meg egyszerűen csak túl elfoglalt hozzá.

         [fidelio] mira         2005.06.13                  0 0         109     Ursulina, megnyugtatlak Andras nemhogy nem oreg ma sem, de 50 ev mulva sem lesz az, ugyanis orok fiatal es az ilyen (es meg ilyenebb) poenokra mindig van ideje, maximum a kozonsege valtozott ;)

         Törölt nick         2005.06.13                  0 0         108     Mit szóltok a Kreutzer-szonáta III. tételének bevezetéséhez?

         [fidelio] Spapi         2005.06.08                  0 0         107     Debussy Bergamaszk szvitje Menuet tételének az utolsó harmada jutott eszembe. Nagyon szerettem játszogatni, és most jöttem rá, miről szól. :)

         Törölt nick         2005.06.08                  0 0         106     Kinek rémlik Richard Strauss "Don Juan"-ja? A nagy extázis pillanatára gondolok. Jó öreg Batta András így definiálta anno egy zenetöri órán: "kefélés közben szívinfarktus"...  (Akkor még nem volt túl elfoglalt és joviális rektor az ilyen viccekhez... kár érte.)

         [fidelio] zenebolond         2005.06.08                  0 0         105     Előtte lehet még Bordal / Pezsgőária, utána pedig Óda a dohányhoz. Kicsit később Altató, Jóval később pedig - esetleg - Bölcsődal.

         Törölt nick         2005.06.08                  0 0         104     Remélem, nem kell dekódolnom a szöveget - úgy belejöttetek a feladványosdiba.

         Törölt nick         2005.06.08                  0 0         103     Nem kell úgy elcivilizálni a dolgot. Már népi őseink (akit illet) megénekelték: szo-szo-szo-szooo-mi/szo-szo-fá-miiiii-ré...

         [fidelio] zenebolond         2005.06.08                  0 0         102     Wagner: Lohengrin – előjáték Brahms: B-dúr szex-tett Brahms: G-dúr szex-tett Csömöri-csűrdöngölő

         Törölt nick         2005.06.07                  0 0         101     Bakfitty! A Stravinsky pedig stimmelt! A Petruska is megfordult a fejemben, de nem mertem beírni...

         [fidelio] batman         2005.06.07                  0 0         100     Még mielőtt elkezditek sorban kérdezni a jeleneteket: A mór szobájában történtekre gondolok (3.kép) Hallgassátok meg a zenét, lesz nagy csodálkozás! :)

         [fidelio] Sieglinde         2005.06.07                  0 0         99     /alias:Móricka/ Egy utánlövés zsonglőröknek:Mikrokozmosz, Bolgár ritmus. /Hej, de az a kilenc csodaszarvas..amikor még addig-addig vadászgattak, hogy a szarvuk ajtón be nem férhet...daliás idők!/

         [fidelio] mira         2005.06.07                  0 0         98     Blohh, menjel ma valahova ezt nekem kellett volna beirni....

         [fidelio] posa         2005.06.07                  0 0         97     Bocsi, csak az utolsó hozzászólásokat nem olvastam el. De azért a Don Giovanni sem rossz!

         [fidelio] posa         2005.06.07                  0 0         96     Mozart: Don Giovanni -  pl. Szerenád, vagy Zerlina áriája

         Törölt nick         2005.06.07                  0 0         95     Húha, én azt csak viccnek szántam...:) De ha már így ráhibáztam, akkor: második rész? (Petruskánál)

         [fidelio] batman         2005.06.07                  0 0         94     MEGSZÜLETETT A MEGFEJTÉS!!!! Brávó kedves Blohh. A Petruska!!!! Most már csak a rész körülírása hiányzik. Hol található az ominózus jelenet a műben? Lehet keresgélni...

         [fidelio] muzsikus         2005.06.07                  0 0         93     R.Strauß?

         [fidelio] Steff         2005.06.06                  0 0         92     Igen, Petruska lesz.

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         91     volt kitől tanulnom :)

         [fidelio] mira         2005.06.06                  0 0         90     blohhocska, te is aztan marhara a dolgozatra koncentralsz am!

Gesualdo: Plange quasi virgo (Sabbato Sancto / 3.) Tömény erotika... Na ezt nem az 1911re írtam, viszont akkor született a Daphnis és Chloé, de az már volt... Petruska? :)

         [fidelio] eccerű         2005.06.06                  0 0         88     Végigolvasva a sok zenemű-ötletet, azért itt elég sok Móricka van. (Már ti., mindenről AZ jut eszébe).

         [fidelio] mira         2005.06.06                  0 0         87     marmint nem batman, hanem a feladvany

         [fidelio] mira         2005.06.06                  0 0         86     Kekszakallu

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         85     Miért nem inkább egy korálra? Neked nem mindenkorál(l)?

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         84     :)

         [fidelio] nucoo         2005.06.06                  0 0         83     Ha nem írtál volna évszámot, hirtelen a János-passió nyitókórusára tippelnék, kedves Batman. Így egy kicsit utánagondolok.

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         82     A zenéje tényleg nagyon jó, de nekem már túl csavaros és agyonbonyolított az egész. A többit majd a Filmek topicban.

         [fidelio] Toldiboldi         2005.06.06                  0 0         81     Szerintem a VÉ zenei összeválogatása kiváló. Mondom én, hogy Filmek topik! :D

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         80     Úúúúú, köszi. Marha sokat segítettél.:) Utánanézek. mmmmm..."erotika", "kivárás"? Láttátok a Vanília égboltot? Annyira nem jó, de az idézett szó pont idevág: "gyönyörkésleltetés" :)

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         79     Mivel ez egy hosszabb mű, pontosan kérem a rész behatárolását.

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         78     Na halljuk a megoldást!

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         77     És közvetlenül a második, ami még ennél is közelebb visz: "burleszk jelenetek"

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         76     Kedves Zeneőrült! Az erotikának a kivárás is része:) De látom, alig bírod magad visszatartani, úgyhogy jöjjön az első segítség: 1911

         [fidelio] Toldiboldi         2005.06.06                  0 0         75     Hoppá, egy pillanatra azt hittem, véletlenül a filmes topikba csöppentem. De aztán rá kellett jönnöm, hogy batman csak egy csipet Viccest csempészett be ide (is). (Mintha ez nem lenne még elég vicces.)

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         74     Kedves batman! Látom te is most kushadsz itten a számítógép előtt (mármint ottan:) Figyi, nem akarod már elmondani végre azt a k..va feladványt? Utolsó tipp, és felrobbantam:Ravel: La valse BUMMMMMMM!!!!!!!!!!

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         73     Kedves Amelie! Neked Csodálatos Életed van, ha ennyi is elég... Kedves Sidespin! Nagyon jó amit írtál, bár tényleg nem ez a feladvány. És még mindig nem jött rá senki.

         [fidelio] Amelie         2005.06.06                  0 0         72     Ja, és vannak benne olyan gyönyörű részek, amelyek által olyan katartikus élményben részesülök, mintha csak egy jó kis orgazmus lenne.

         [fidelio] Amelie         2005.06.06                  0 0         71     Csodapók! Számomra a Mozart Requiem nem naturális és nem is perverz, hanem erotikus! Ez van. :)

         [fidelio] mira         2005.06.06                  0 0         70     na az eleg morbid szado-mazo kategoriaban gondoltad?

         [fidelio] Steff         2005.06.06                  0 0         69     Hacsaturján: Kardtánc

         [fidelio] sidespin         2005.06.06                  0 0         68     Batman, nem hiszem, hogy erre gondolsz, de nekem Schubert nagy C-dur szimfóniájában az allegretto tételében a visszatérés utáni rész egyértelműen szerelmi aktus a lehető legjobb értelemben!!

         [fidelio] Csodapók         2005.06.06                  0 0         67     Mozart Requiem mint naturális, perverz ,stb...mű..:)))) Ez nem semmi!!:)

         [fidelio] Amelie         2005.06.06                  0 0         66     Nekem a Mozart Requiem minden szempontból nagyon bejön! :) Mostmár fogalmam sincs, hogy mire gondolhatsz...

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         65     Az illetékesektől választ várok a kérdéseimre:) Újabb kérdés: A Mozart Requiem hogy kerül ide? Kicsit komolyodjatok meg!

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         64     Hát nem is olyan könnyű ezek szerint a feladvány:) Még mindig nincs találat.  100nál segítek, ha addig nem találja ki senki.

         [fidelio] Troy         2005.06.06                  0 0         63     Tirsi morir volea... Éljen a szókinemmondó reneszánsz dekadencia! :)

         [fidelio] mira         2005.06.06                  0 0         62     [62]re: Leo, esetleg nehany Palestrina motetta? hm?

         [fidelio] Amelie         2005.06.06                  0 0         61     A Mozart Requiemre gondoltál?

         [fidelio] Leó         2005.06.06                  0 0         60     Esetleg bármi.

Batman: La Campanella etűd Liszttől!

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         58     es persze a trisztan, de ez mar volt... meg akarom dugni frau wesendonkot, meg akarom dugni frau wesendonkot.... :-)

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         57     az összes skrjabin szonata?

         [fidelio] batman         2005.06.06                  0 0         56     Nagyon jókat írtatok, de még senki nem találta ki. A párok játéka miért erotikus? Örülök, hogy Mira fölhozta a Wozzeck-et. Szerintem is a perverz kategóriába tartozik. A Carminat nem nagyon szeretem, nemi erőszaknak tartom a közönség és a zene ellen. Mozartot én is hiányoltam, köszi Eccerű.

         [fidelio] alfred         2005.06.06                  0 0         55     Orff: C.B. ??

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         54     beethoven IX. utolso tetel? (most mi jar nekem ezert, skalpolas?)

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         53     en is a boldog szigetre gondoltam volna. legalabbis mikozben jatszom, gondolom, hogy ...;-)

         [fidelio] mira         2005.06.06                  0 0         52     na jo, akko nem csak en huhogok itt a gep elott meg mindig utso tippem a morbid-perverz kategoriaba:Berg: Wozzeck-Wozzeck halálának pillanata (es az azt megelozo szakasz termeszetesen)

         Törölt nick         2005.06.06                  0 0         51     Kedves batman! Mit szólsz a "párok játékához"? :)))

         [fidelio] eccerű         2005.06.06                  0 0         50     Na, ez érdekes. Csajkovszkij zenéjéből nekem hiányzik az igazi csúcspont. Valahogy mindig az az érzetem, hogy vagy nem tudott elmenni, vagy korai magömlése volt. De csodálom, hogy Mozart neve nincs itt. Például az An Cloe c. dal akár felfogható egy menetnek is, csakúgy mint Schumann Lótuszvirága. A türelmesebbek pedig Debussy Boldog szigete alatt az előjátékot is végighallgathatják.

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.06.05                  0 0         49     Megvan Batman!!! Szinte az összes GESUALDO mesterünk madrigálja tömény or.lis,v.ginális, stb. szex:) Na,mit kapok??

         [fidelio] muzsikus         2005.06.05                  0 0         48     Levédiában egy ösmagyar  a  lovával a sátorban. De ez már egy másik topic... Tényleg szar a tv ma

         [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         47     Magyarázzátok már el nekem, mitől perverz az allegro barbaro? :)

         [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         46     Hát, jól meglendültetek, az tény... A nekrofilba beletehetnénk Rachmanyinovot is a holtak szigetével :) Még senki sem találta el. Ivan! A feladvány egyáltalán nem szubjektív!:) Csak kevesen tudják, hogy mit hallgatnak... Csodapók! Sosztakovicstól mire gondoltál? A Leningrád szimfóniára? Tankszex?

         [fidelio] muzsikus         2005.06.05                  0 0         45     Úgy látszik, hogy   túl sok szex tönkre-                teszi a szememet.

         Törölt nick         2005.06.05                  0 0         44     A Bolero már volt, te naggyonhülye (Staff22). Nincs több ötletem, ha van, szólok.

         [fidelio] muzsikus         2005.06.05                  0 0         43     Talán a Bolero? Egyébként   Csajkovszkij R & J-t nagyon szeretem, bár valószínü, hogy Cs. csak R.-ra gondolt, mikor komponanizálta.

         [fidelio] vörösbegy         2005.06.05                  0 0         42     Úgy látszik, rossz a tévéműsor is.

         [fidelio] Csodapók         2005.06.05                  0 0         41     Úgy látszik, nincs!:)))

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.06.05                  0 0         40     Azt a mindenit!!Senkinek sincs jobb programja,mint a gép előtt ülni?:)

         [fidelio] Csodapók         2005.06.05                  0 0         39     Esetleg Sosztakovics??

         [fidelio] Sieglinde         2005.06.05                  0 0         38     Szkrjabin: Poeme de l' extase?

         [fidelio] ivan kozlovsky         2005.06.05                  0 0         37     Az a baj,kedves bati,hogy a feladványod igen csak szubjektív...tehát lehet,hogy nekünk eszünkbe sem jut róla...nemde bár?

         [fidelio] Csodapók         2005.06.05                  0 0         36     esetleg v.mi Rachmaninov mű???

         [fidelio] Csodapók         2005.06.05                  0 0         35     Nekrofil topic!!!:)))))))))))))))))))) Nem is rossz ötlet!!:))))

         [fidelio] Sieglinde         2005.06.05                  0 0         34     Ez valami isteni ötlet volt: tovább fog élni ez a topic, mint én, de most látom, gerontofil téma is van? Tényleg?/Akkor legközelebb ott:-)))/ Egy perverz:"csodapók 25    a számból vette ki /a szót!/ Nekem egyébként minden Wagner!!!! Különösen az Istenek alkonya gyászzenéje. Indítsak egy nekrofil topicot?

         [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         33     Nekem valahogy az nem erotikus.(Mahler) Még senki nem találta ki...

         [fidelio] mira         2005.06.05                  0 0         32     Kedves Ivanom, a Trisztan nem eleg Wagner? ;) Kedves Zeneörült, Tudok ékezeteket írni, de egy órámba telik, mert Batman-nek is válaszolva: évekig éltem külföldön. (hosszú ékezeteket viszon néha nem enged irni, ugyhogy mar csak azert se kiserletezek veluk) a Mandarin szerintem az abszolut tomeny erotika, de egye kutya, meg egy lepkelelku otlet: Mahler Adagietto az V. szimfoniabol

         [fidelio] Toldiboldi         2005.06.05                  0 0         31     Szerintem a hattyű mégis leginkább a húséghez hasonlít, nemdebár, cso-cso-szán? ;) (Vagy Márai?) Lásd gerontofil topik [33]. :D

         [fidelio] Csodapók         2005.06.05                  0 0         30     Wagner: Siegfried -idill ...:) ????

Törölt nick 05.06.05.

Szassz batman! A topik címét olvasva már aszittem, elment az a maradék eszed is:) De jó ötlet...

Törölt nick         2005.06.05                  0 0         4     Ennél még a Varnus Xavéros oldal is felemelőbb és érdekesebb:)

• hendrix

                                Fórum »  Kultúra, művelődés »   Fidelio »  Új! Szextopic a Fidelión!Új hozzászólásHozzáadás a Kedvencekhez | Topikleírás

Nyitotta: [fidelio] cikkszerző, 2015.08.18 11:02 |    Hozzászólások: 151 | Hozzászólók: 40 Hozzászólások sorrendje:     Időben csökkenőIdőben növekvő         Alacsonyra értékeltek elrejtése                 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6  103050100200500 db/lap           [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         29     Ja és Zeneőrült és Steff sem találta ki. Még nem akarok segíteni, próbálkozzatok csak.          [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         28     (27) A hattyű hasonló még az egyébkétn-hez is. Csak egy kicsit szőrösebb. Szerintem Mahler egyáltalán nem erotikus. vagy tudnál mondani valamit tőle? Kedves Csodapók! Nem. Kedves Mira! szerintem te azért nem írsz ékezeteket, mert külföldön vagy...:) A mandarin nagyon jó példa...melyik rész mire emlékeztet? Egyébként a Trisztán motívum önmagában is egy erotikus jelenet! ...még senki sem találta ki a feladványomat...          [fidelio] muzsikus         2005.06.05                  0 0         27     Kedves batman! 54 mp alatt kantárszakadást kapok (az én koromban),talán egy Mozart Rondó nekem jobban megfelel, a kézváltás végett..          [fidelio] cso-cso-szán         2005.06.05                  0 0         26     Iván! A hattyű olyan, mint a kesztyú.:)          [fidelio] ivan kozlovsky         2005.06.05                  0 0         25     Hm.Még sosem hallottam hattyűről.Az mi?:) Egyébkétn fura,hogy pont Mahlert,meg Wagnert nem láttam...vagy csak nem vettem észre?          [fidelio] cso-cso-szán         2005.06.05                  0 0         24     előjátékhoz: Camille Saint- Saens:Hattyű és nem CD-ről. hanem eredetiben, csellón, hárfa kisérettel.Hoppá, de az már három...          [fidelio] Csodapók         2005.06.05                  0 0         23     allegro barbaro??:)          Törölt nick         2005.06.05                  0 0         22     "lepkelelkűeknek" - aranyos, ez tetszik. Csak egy technikai kérdés, mira: te hogyhogy nem tudsz ékezetet írni? Nem mintha zavarna, csak úgy kíváncsiságból kérdem.          [fidelio] mira         2005.06.05                  0 0         21     jot rohogtem, mikor benyitottam a forumra es meglattam ezt erotikus zene?: Mandarin-nem ketseges (lepkelelkueknek: Trisztan-szerelmi jelenet)          [fidelio] Steff         2005.06.05                  0 0         20     [19] Esetleg Ravel: Bolero?          Törölt nick         2005.06.05                  0 0         19     batman találóskérdésére a megfejtés lehet: Stravinsky: Le sacre du printemps (A tavasz megszentelése) Egyébként ha vad erotikus zenét akartok, akkor hallgassátok meg a Cantata Profana vadászós részét: va-dásztak-hejde-annyit-ba-ran-gol-tak--de-any-nyit...          [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         18     Kedves Muzsikus! Nekem van egy felvételem a dongóból. Jascha Heifetz,  54 másodperc alatt. Kölcsönadjam?          [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         17     Kedves Toldibold! Én is erre gondoltam!!! Pont a kórusos változatra!!!! Kedves Vierne! A Csajkovszkij hegedűverseny első tétel orgazmus már szinte közhely, de én nem feltétlenül ejakulációsra gondoltam. Gondolhatnék pl. Salome hétfátyoltáncára, ami erotikus de már nagyon közelít a perverzióhoz.Vagy a szintén közhely, de a Trisztán zenei világára. Drága barátom, Ivan... Ez most hogy jön ide:) Egyébként találós kérdés: Gondoltam egy zeneműre, nagyon naturális, perverz, egy onanizálás szinte hangról hangra (bocs...:) való megkomponálása. Szerintem mindenki ismeri.  Mármint a zeneművet.          [fidelio] muzsikus         2005.06.05                  0 0         16     Kedves batman!  Az ötlet jó! Ha a barátnö eljön:Barber Adagio gyertyafény mellett. Ha nem jön el: Korszakov Dongója a Playboy lapozása közben.          [fidelio] ivan kozlovsky         2005.06.05                  0 0         15     Kedves bati! Én mindent NATÚRBAN szeretek!!!:)          [fidelio] Toldiboldi         2005.06.05                  0 0         14     Ejakuláció: Ravel: Daphnis és Chloé második szvit vége, különösen a kórussal előadott változatban.          [fidelio] Csodapók         2005.06.05                  0 0         13     A lírai zenék szerintem sokkal erotikusabbak..          [fidelio] (Vierne)         2005.06.05                  0 0         12     Kedves Batman, amennyiben a katarzis hatalmas ejakuláció formájában nyilvánul meg, úgy a válasz: kinek, mi. Egy individuális kérdés. Nekem mondjuk Csajkovszkij D-dúr hegedűversenye az, amely szerintem egy hatalmas szeretkezés megzenésítése. Nos, komolyzenéből nem igazán van erotikus szerintem, de némely Hans Zimmer, vagy Trevor Rabin megteszi... Hogy mely zene perverz? Ez is egyénfüggő. Van, aki szerint pl. Messiaen az. Szerintem pedig teljesen kellemes zene. Amúgy, ha valaki aközben hallgat zenét, inkább lírai halk zenét tegyen be. (Amúgy kíváncsi vagyok tényleg, hogy meddig marad még itt ez a topic, de tényleg...:-D)          [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         11     Na, jó. Akkor legyen valami értelmes is. Szerintetek (mondhattok példát) milyen az erotikus zene? Milyen variációk lehetnek? Lehet egy zene perverz? Melyik erotikusabb zene, a naturális vagy a líraibb?          [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         10     Kedves Muzsikus! Felvetésed elgondolkodásra késztetett (a két agysejtem - a maradék...- összesúrlódott ) Ezt meg hogy érted? Te zenére szoktál...? Barber adagio vagy Rimszkij Korszakov:dongó ...?          [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         9     Kiváncsi vagyok, hogy lilalibus mire gondolt amikor idekattyintott... :)          [fidelio] batman         2005.06.05                  0 0         8     (3) Mi az, hogy bemelegedek????:)) (5) Szia Csodapók! Csak kiváncsi voltam, hogy egy ekkora ökörség hány hozzászólást él meg... :))) A legmerészebb rémálmaimat is felülmúltátok!!! :DDD          [fidelio] muzsikus         2005.06.05                  0 0         7     Fidelio, mint klasszikus, jazz és világzenei magazin... Ti milyen muzsikára üzitek az aktust? (hogy zenénél maradjunk.. :-D )

                                                    Suche nach Musikwahrheit

                                                Esti Kornél - Tátott szájjal (hivatalos

                                       Wahrheitssuche, nach Konfrontation von Musik und Alltag

 als Teil

einer Hochleistungssportkultur

an Gefühlen der Entfremdung

zu leiden beginnen

                                                                                                                                  Schubert und Ich - Trailer

                                                                                               http://www.youtube.com/watch?v=ACFX1HRQqVo

Magyar Magic: A Hungarian Echoes Discussion

                                                                                                  discussion of the music of Haydn, Ligeti and Bartok.

http://www.youtube.com/watch?v=oYG3xccMr8Y

                                                                                            Gyorgi Ligeti - Piano Concerto - #3 - Vivace cantabile

http://www.youtube.com/watch?v=D1TUvIpEHx4

                                                                           Laszlo Hor

                                                 tobagyi - Barocus Raga Concerto (Hindislamic)

A Gazember és az Én

Waszlavik "Gazember" László - portréfilm ('99)  

http://www.youtube.com/watch?v=NuttZ-vlVZ0

ZENE  és SZÍNEK

pl. 120

és:

" Az az ifjúsági, beatzenei köznyelv, ami a hatvanas években otthonossá tette a világot egy gitárszóló erejéig, olajat adott az embernek, hogy kinyújtsa a csápjait - a csillagászattól az indiai zenéig -, ahová csak bírja. És egyszer csak találkozott egy olyan ősi, kifinomult eksztázissal, mint amilyen az indiai zene. Az én esetemben ez szembesült a korai barokk orgonazenék improvizációs gyakorlatával, amely nem más, mint az emberi üvöltés szublimált, magas kultúrája. Az első két hang, amivel találkoztam, a legtökéletesebb módon közvetítette ezt a kétezer éves egzaltációt. Hogy ez meditatív, vagy hogy a jóistennek ehhez mi köze, az iszonyatosan nem érdekel, sőt kiver a víz, ha bármiféle rituálé, ideológia, maszlag vagy virágnyelv rárakódik, miként rárakódott a hatvanas évektől, mikor is kötelezően fogyaszthatóvá vált a nyugati hippitársadalmaktól kezdve a bezárt szektás, kelet-európai zárványokig. Ezek hazugságok. Két lemez maradt rám apám hagyatékából (nekem egy se, sőt, azt se tudom, hogy él e még - az olvasó), akkor már tele voltam középkori zenékkel, Palestrinával, Bachhal; mindez beépült, amikor ezzel a pár hanggal (pár hang? -néhány taktus,néhány hangfoszlány, néhány dobmoccanás, .... a nyolcadik osztályos tánciskolai foglalkozás délutánján az esti beat klubba gyakoroló zenekartól: http://www.youtube.com/watch?v=Hce74cEAAaE -az olvasó) leginkább ezzel jellemezhetném   találkoztam tizenhárom-tizennégy évesen. Olyan elemi megrázkódtatást jelentett, ami azóta sem múlt el.

........  én elkezdtem a globális nyomulást. (én meg pár év múlva ekezdtem az eltávolodást - a fekete boszorkány -is- rávezetett arra, hogy az a végem lenne) De hangsúlyozom, nem kimondottan az indiai zenéről, hanem egy látásmódról van szó. Az elektronikus zenében ugyanezt kerestem és találtam meg, ez vezetett ahhoz az alapvető indiai zenei gyakorlathoz, hogy ezt a nyelvet meg kell tanulni. Ez a nyelv éppolyan transzcendens, mint egy gótikus katedrális. Látsz egy hihetetlen racionális képződményt, minden centimétere a mérnöki ráció eredményeként áll össze, különben összedőlne, mégis, maga a totális irracionalizmus, az édes méreg. Az indiai zene is ilyen. A történelem és a zenei gyakorlat ismétlése által szentesített racionális tudás hozza létre ezt a tökéletesen irracionális világot..............

India az emberi együttélési formák legszörnyűbbikét hozta létre. Annál rosszabb világ már nem is lehetséges, mint ami volt, és ami ma van. Egy kicsit ott kell élni, mindenki rájön, miről van szó. A lényeg a következő. Európában, amikor az 1200-as években megkezdődött a polifónia, a többszólamú misék mögött városállamok, társadalmi szervezetek, társadalmi piramisok húzódtak. A társadalmi piramisok között az ember személyiségét a tulajdona határozta meg, hiszen a tulajdon nem más, mint döntésszféra. Ez segítette kialakulni az egymástól eltérő személyiségeket, és ez vezetett az európai kultúra különböző termékeihez. Indiában, az ezer isten világában, egy korabeli kasztrendszerben lévő pária tudatában nincs tulajdon. Nem volt soha és nem is lesz. O egyetlenegy helyen lehet személyiség: belül. Ezért 1200-as zenei írásokban vagy jógakéziratokban azt olvashatod, hogy ha ismered a hangok vagy a jóga titkait, ha ismered a ritmusok világát, akkor rálépsz a hazavezető útra. Ez iszonyúan szívszorító. Ez szörnyű. És amikor egy indiai személyiség ráébred, hogy csak belül szabad, akkor megindul ennek a fantasztikus építménynek a kialakulása, ami akár a nyolc védikus filozófiai iskolához, akár a klasszikus indiai zenéhez vezet. A klasszikus indiai zene mögött valójában az az alapvető, eredetileg hindu nézet áll, hogy a hindu világképben az újjászületések láncolatából az erényes élet révén kell valahogy megszabadulni. Jó buli befektetni egy helyes, erkölcsileg támogatott életmódba, mert a következő életedben élvezheted a kamatait, esetleg nem tehén leszel, hanem egy kaszttal följebb lépsz. De a legnagyobb gyönyör ebben a világban, a legnagyobb intellektuális vagy művészi erőfeszítés az, ha eléred a nirvánát. A Samsárát, a galaktikus örök körforgásból való kilépést. Az a gyönyörök netovábbja. Ezért aztán jógik, remeték és egyéb csodabogarak elmentek negyven évig sanyargatni a testüket, lelküket, hogy elérjék a nirvánát, azazhogy erre a földre soha többet ne szülessenek újból. Ez a lényege a dolognak. Az indiai zene mögött ez az életérzés, ez az az üvöltés,(   http://www.youtube.com/watch?v=MVGoY9gom50          http://www.youtube.com/watch?v=6X7E2i0KMqM -az olvasói asszociáció)

 az az ősi eksztázis, a Samsárából való kiszállás.(kapcsojj ki, fordujj el, szájj ki- az olvasó)

......... én már egy öreg, perverz krokodil vagyok (én meg egy öreg, nem perverz galamb -az olvasó) , aki megpróbálja egymással összevetni a dolgokat. Ez a legnagyobb gyönyörűség az itteni létben, és a huszadik századnak csak ebben a szakaszában lehet megtenni, amikor felrobbant minden. Mi egy új világba tartunk, ez egyértelmű. Itt lebomlik a régi, és látni lehet, hogy egy tökéletesen más világ felé tart ez a földgolyó. Annak a teremtésnek, amelyben élünk, már semmi köze az eredeti teremtéshez.(vö. " teremtések jönnek-mennek, de a zene az marad, de a nő is, így maradjon hát az ostor is" , Nietzsche, Moderált aforizmák, Suhrkamp, 1998 ). Ezért a legszebb itt a pusztulás és ennek a művészete. Én képes vagyok élvezni a filozófiák lebomlásától kezdve az ifjúsági zenék összes irányzatában ugyanezt a bomlást. És nem mondhatom, hogy az acid sokkal jobb, mint a dub, vagy hogy a Zap Mama sokkal jobb, mint a Varttina, mert mindegyiknek megvan a helye ebben a globális folyamatban.

 Schubert azt mondta, hogy minden jó zene szomorú. Én utálom Schubertet, de ez egy iszonyatosan nagy igazság. (Szegény Schubert egy rossz pillanatában mondhatta ezt - másrészt neki joga volt arra, hogy ilyesmiket mondjon!  A zene EGY része szomorú -a többi vidám, részegítő, boldogító , andalító stb. -az olvasó)  És amit elmondtam, abból valóban nem következik más, mint hogy a zene az emberi nyomorúságok párlata (Emberi nyomorúság, ostobaság, aljasság  és zene: X és egyéb faktorok -az olvasó ) ......Csupán egyetlenegy mentséget tudok magamra felhozni: azt, hogy a logikám működése és egy zeneszerzői stílusban való megnyilvánulása talán fölment a személyes lét számonkérése alól. Ezer módja van annak, ahogy az európai ember becsomagolja a mimikrijét valamilyen távol-keleti maszlagba; nálam ez nem működik. Nekem van egy Ariadné-fonalam, bármilyen nagyképűen hangzik is, amelyre a világ összes gyöngyszeme fölfér, és azt gondolom, ez az Ariadné-fonal mentesít a személyes létem és a produktuma közötti összefüggéstől, mert a koncepciót valósítom meg. Én egy túlélőgép vagyok, egy robot, az én testem csak egy végrehajtó eszköz........... Én azért tudom összerakni - és vállalom azt a nagyképűséget, hogy senki más nem tudja összerakni a földön -, mert Budapesten rakom össze, ahol, mint az ősi Jeruzsálemben, az információk jönnek-mennek. Itt keresztúton lakik az ember, sehol máshol nincs akkora kavalkád, mint ma vagy az elmúlt tizenöt évben Budapesten. Ez se nem Kelet, se nem Nyugat (Vö. Babits - nézünk nyugatra, nézünk vissza keletre, aztán rágyujtunk és iszunk -  aztán meg jön a torokrák meg a beszélgető füzetek, a celeb amerikai szinészek orális sextől kapják a torokrákot, a magyar költők meg az alkoholtól és a nikotintól -  az olvasó ) . Erre a szintézisre a világ más táján élő emberek nem képesek. Persze a koncepción túlmenőleg elengedhetetlen, hogy az ember megtalálja a dolgok eredendő közös többszörösét. Ahhoz viszont meg kell tanulnia az eredeti nyelvezeteket, meg kell tanulnia például a tizenkettedik századi szerkesztést, mert csak akkor lesz hiteles a szintézis, ha mindegyik részt vevő elem a maga tradicionális nyelvezetén jelenik meg. Ez látszólag egy nagy paradoxon, de ez a lényege a dolognak. Ismerni kell a tradicionális zenei nyelveket, hangközöket, hangsorokat, hangnemeket és így tovább, hiszen Japánnak vagy Indiának hatalmas és tökéletesen más nyelven beszélő zenei múltja van. Kötelező ismerni, különben nem rakhatod össze. Nem lehet "olyan, mintha" dolgokat csinálni, abból semmi sem lesz.

Az új technológia és a komputer megvillantotta a lehetőségét a valóságos és a virtuális világ - lehetséges, de soha be nem következő - találkozásának. Valószínűleg utoljára adódott erre lehetőség a huszadik század végén, mert a legtöbb részt vevő elem minimum ötven éven belül kipusztul. Én tulajdonképpen egy olyan fantáziavilágban élek, amelyben a japán zene találkozhat a barokkal, létező lehetőségeket rakok össze egy nem létező világban. Ettől olyan élvezetes.

MN: S ebben a mesevilágban, amelyben minden egymásra talál, te mennyire vagy magányos?

HL: Teljesen, természetesen, de ez nem is lehet másként.

MN: Nincs igényed arra, hogy megoszd valakivel az említett élvezetet?

S amikor ennek az univerzumnak a tartományaiba beengedsz valakit, mint ahogy a Lovász Irént beengedted, akkor nyitsz neki egy kaput, teszel egy kísérletet, egy gesztust, vagy valóban úgy gondolod, hogy ideig-óráig megoszthatod ezt a világot?

HL: Nem lehet megosztani. Az Irén felénekelt nekem egy szalagra, amivel én elvonultam a stúdióba, rátettem egy discre, behangoltam és betettem. O nem zenélt, ő énekelt ( Az egyik legszebb dal a nyolcvanas évekből:

http://www.youtube.com/watch?v=e80qhyovOnA - ez nem az énekesnő nevén futott, hanem a szerző nevén. Amikor megkérdezték -jóval később- Mike Oldfieldtől, hogy miért, ő valami olyasmit válaszolt, hogy a csaj "csak elénekelte"  azt a zenét, amivel- amiért  ő éveken át küzdött. -az olvasó)

HL: Ezt nem lehet megosztani. És bevallom, ne tekintsd nagyképűségnek, erre nincs is szükségem. Még csak visszajelzésekre sem vágyom. Általában szép mennyiségű recenzió jelenik meg a lemezeimről, néha megéreznek valamit a lényegéből, de miközben az esetek nagy százalékában az a legkevesebb, hogy zseniznek - ami önmagában már azt jelenti, hogy nem értenek -, azzal nem mernek szembesülni, hogy egy olyan pusztulásról van szó, aminek esetleg az utolsó kis visszfénye jelenik meg ezekben a dolgokban.

. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindazon nagy dumák mellett, amiket itt leadtam, ez az egész egy nagy önzés. Nekem így a legjobb. Ilyenkor érzem magam a legjobban.

MN: Ugyanezt az intenzitást, ugyanezt a hőfokot a személyes lét vagy a művészet más területein megtalálod-e? Mi az, amit fel tudsz e mellé emelni, pontosabban, amit nem is kell felemelni, mert ugyanezen a szinten van?

HL: Nehéz ügy. Csak a család marad. Egyetlenegy dolog van még ezen a hőfokon, az a harag, amit a világ rendező dolgai iránt érzek, és az az elkeseredettség, hogy egyre messzebb kerül annak a lehetősége, hogy megmutassuk, egy másik, ennél lakhatóbb világot is fel lehetne építeni. Ez napi dühroham nálam."

http://www.youtube.com/watch?v=Ol9ZaU7hGR8

http://fidelio.hu/jazz_world_folk/forum/indiai_klasszikus_zene_es_tanc_mesterfokon

Zenők

http://www.youtube.com/watch?v=6wC6KtGjGE8

Gyógyító zene

felemelő

temető

mesélő

meditálő

http://www.youtube.com/watch?v=k7uJTgxSEs0

Illatők

a templomoké, az operáké, a müpáé

és más illatú a nő melletted az első felvonásban mint  a harmadikban

és nézed Polgárt és hallgatod Bachot és szagolod az orchideát

a füstöt

mely a gondolkodást kavargóvá tesz

a szíved félelem nélkülivé

és figyeled a fénysugárt

Fermat

citius altius fortius

de honnan is tudhatja a fény merre lehet gyorsabban

fénye a prizmának

newtongoethe

és miként hiheti a fizika, hogy az erők csak az ő birodalma

és miként a matematika, hogy a pontok csak az övé

a pontok dimenzió szerzése

az erők fejlődése ugyanazt jelenti

4 dimenziós pont

életerő

intencionalitás

http://www.youtube.com/watch?v=VouHPeO4Gls

vorlaufen in die Möglichkeiten

pontok, számok, szavak, hangjegyek

zenék

" Jordi Savall nem elégszik meg a keresztény kultúrával, Alia Vox nevű lemezkiadója már több keleti témájú albumot is megjelentetett. A középkor zenéjét kódexek, festmények és a keresztény kultúrát körülvevő népcsoportok forrásai alapján is kutatja. Egy-egy zenei projektje mögött komoly szakmai stáb áll: történészek, irodalmárok és zenetudósok..... A Borgia-dinasztia zenei antológiájába így könnyen belefért a muszlim, a mór, a zsidó, a spanyol és az itáliai zene, illetve a keresztény egyházi muzsika. Az eklektikus műsorszerkesztés azonban nemhogy szétfeszítette volna, de erősítette a hangverseny egységét. A prózai és lírai betéteknek, illetve a zenének köszönhetően abban illúzióban volt részünk, hogy történelmi helyszíneken járunk: egy muszlim utcai zenész udon játszik és énekel, Rómában gyászmise hangzik fel VI. Sándor pápáért, a török táborból egy taksim (improvizáción alapuló arab-török instrumentális műfaj) és egy tánc kerül elénk, majd a Lepantónál aratott keresztény győzelmet egy fanfár adja hírül......" (Ravel)

http://www.youtube.com/watch?v=SLZNXVwfXZY

http://www.youtube.com/watch?v=QZXc39hT8t4

                                                                                                          http://www.youtube.com/watch?v=Bm_AKMV0ME0

A templomban mindig hideg van

Még érzem a számban a belépés előtt eldobott cigit

és az előtte beszlopált kétdekás

melege fejemben

szívemben

kopott kabát

ra lógó hajcsomók

nyirkos cipő

die Kunst

http://www.youtube.com/watch?v=Lrb0dHKJBR4

terek a templomban

geometria

pontok

egy

kettő

három

és tudom, hogy amint kilépek újból rágyújtok

és beülünk valahová

vidáman fázósan

vanishing point

topologia

adjatok három pontot

ott egy szabó (lehet)

ott meg egy Kórboncnok (lehet)

amott egy nagymama

ebből még mindig nincs semmi

Bachnak fogalma se volt arról, hogy mit csinál

és azoknak se akik hallgatták

ha egyáltalán

nem tudta, de tette

és ugyan én ?

az egyik ajtóban Siegfried állt

Schrödinger macskája nyávogott

és megfogta Algernont

http://www.youtube.com/watch?v=IaVk2rqvvpo

egerek, emberek, kutyák,

állatok

az öreg halász

megfogta halát

az öreg csávó

http://www.youtube.com/watch?v=HOxwP90thuk

birdwatchinglisteningsong

hubertus

http://www.youtube.com/watch?v=LphuCadyQi0

"Egy történetet mindenki másképp mesél el, de azért az előadásnak mindenképpen ellenállhatatlannak és spontánnak kell lennie -Radu Lupu

Az író gondolatvilágának ez az egyik legfontosabb talpköve: a szavak jelentését meg kell újra határozni, tisztázni kell a fogalmakat, meg kell szerkeszteni az új, a Nagy Enciklopédiát, hogy megint értsük egymást. Ezzel kapcsolatban már Karinthy életében, részben neki magának is tulajdoníthatóan elterjedt az a téves mítosz, hogy az író ezzel hiába próbálkozott, ez a műve, sőt valójában az egész életműve befejezetlen, torzóban maradt

Az filozófus gondolatvilágának ez az egyik legfontosabb talpköve: a szavak(jelek, hangok, szimbólumok, allegóriák) jelentését meg kell újra határozni, tisztázni kell a fogalmakat, majd meg kell határozni egymáshoz való kapcsolataikat. Mert a szavak(jelek....stb.) jelentése válzotó és változóak a kapcsolatrendszereik is. Meg kell szerkeszteni az új, a Nagy Enciklopédiát, AZ ONTOLOGICÁT, a PULZÁLÓ GÖMBÖT, hogy megint értsük a világot és le tudjuk azt írni. Ezzel kapcsolatban már Karinthy, Nierzssche, Dilthey, Wittgenstein.... M.1. életében ....... elterjedt az a téves mítosz, hogy a filozófus ezzel hiába próbálkozott, ez a műve, sőt valójában az egész életműve befejezetlen, torzóban maradt.

Mert ugyan mi jelentése van az egykor oly fontos hübrisznek, vagy nusznak, vagy hazaszeretetnek, vagy hősiességnek vagy virtusnak vagy fenségesnek vagy méltóságteljességnek ? Talán semmi. Mi köze van manapság egymásnak a hazának és a szeretetnek? Mi köze van manapság a szeretnek és a hűségnek?  

Hol van már a pettingek megfontolt haladása? Hol van már a reneszánsz zene? Hol vannak a balladák világa?

Hol van? Hol vannak?

http://www.youtube.com/watch?v=EeqfQCnMusE

Vörösbegy  becsábított egy topikba (nem volt nehéz dolga, mert jómagam is űrhajós vagyok, félállásban ugyan de mégis űrhajós) , és ez lett belőle:

" Engem először Mozart Szöktetésében vett le a lábamról, a neki testhezálló Blonde szerepében. Egy Arte-interjúban így mesélt Mozarthoz fűződő viszonyáról: „Mozart arra késztet, hogy higgyek valami magasabb rendűben. A lélek festője, behatol a legmélyebb tartományokba, és mindig elmegy a végletekig. Az énekesekkel és a zenekarral olyan színeket teremt, amelyek teljes egészében lefedik az emberi létezést. Énekesként ugyan követem a partitúra előírásait, de ezen felül újra kell alkotnom a zenét, új élettel kell megtöltenem minden egyes hangját. Amit nem akarok, az a szimpla szépség.""

Attól bizony nem kell félnie, hogy bármelyik produkciójára rátelepszik a szépség unalma. Bármihez nyúl, lefújja róla a port. Ezt tette Berg Lulujával, a Carmina Burana szoprán szólójával vagy éppen Offenbach zenéjével."

" Reményei szerint egyszer majd Bellinit és Verdit is fog énekelni."

-ezt a Reményei nevű kritikus urat  nem ismerem. Remenyik Zsigmondról hallottam már, de ő már talán nem foglalkozik operával. 

" Az éneklés a pillanat művészete, ami szárnyakat ad a képzelőerőnknek - így szól Petibon ars poeticája. - "

- ezt szeretem Wagnerben. Az órákig tartó pillanatokat.

" Minden hang hatással van az éneklésemre, ami csak körülvesz, legyen az klasszikus, jazz, rock vagy világzene. Mindig az új hangzást keresem, ez az, ami igazán ösztönöz, ami a különböző karmesterekkel, zenekarokkal, zenészekkel való együttműködésemet izgalmassá teszi." Petibon szereti a színpadi létet: kedveli a kísérletezést, az abszurd humort, a meglepő effektusokat. Vakmerő és kalandvágyó is tud lenni, akár a meztelenségtől sem riad vissza, ha úgy érzi, hozzáad a darab lényegéhez."

"Rachel Yakarnál ugyanis belekezdett hangszálainak fényesítésébe."

- a Bohóc kifényesítéséről hallottam már. Persze, ez együtt jár(hat)a hangszálakéval.

(meg a kard kifényesítéséről is, de az már közéleti téma lenne, így itt kerüljük. )

Vörösbegy erre célozhat a "szájmosással"?

((( ide emelem, hogy el ne felejtsem:

Vörösbegy:  Hát itt van. Megmosta a száját, és jött.)))

Hogy kiről is van szó?

Szemeiben a koboldok komisz csintalansága, a tündék kíváncsi, túlnani figyelme. Ám ennél is több arca van. Hol kislányos, hol kisfiús, olykor megejtően csábos, máskor vonzóan csúnyácska. Koloratúrszopránja nem merül ki vokális hajlékonyságban, sem akrobatikus gégetornában

Hangszínpalettáján meghökkentő hatásokat képes kikeverni: suttogást, sikítást, zörejt légtornászi bravúrral varázsol hangzó élménnyé. Barokk specialistaként könyvelik el, de a címkék lehullnak róla. Purcell, Rameau, Mozart ugyanúgy anyanyelve, mint Strauss, Berg vagy Britten muzsikája. Ő nem a megközelíthetetlen díva, ő az operaszínpad Audrey Tautou-ja, Harisnyás Pippije, ügyeletes hippije. Patricia Petibon, ki más.

Zeneakadémiát végzett zenetanárnő belvárosi (VI. kerületi) otthonában magánoktatást vállal zongorából. Gyerekek és felnőttek, kezdők és haladók egyaránt jelentkezhetnek. 50 perces órákat tartok 4000 Ft-ért. Magánúton sok éve tanítok zongorát, több művészeti iskolában is voltam ének-zene-, szolfézs- és zongoratanárnő, s jelenleg is tanulok (diploma után) neves tanároktól. Hiszem, hogy a tanulás soha nem érhet véget, s az taníthat jól, aki maga is tanul, zenél, játszik. A szabályokat kölcsönösen betartva jó légkörben szoktak folyni az óráim. Érdeklődni lehet a szablindakrisz@gmail.com email-címen vagy a 06-30-237-72-21-es mobilszámon bármikor. (Ha tanítok, természetesen kikapcsolom, de utána elérhető vagyok.) Üdv: Szabó Melinda http://www.youtube.com/watch?v=FFDGifOMoDc http://www.facebook.com/media/set/?set=a.223901154347603.55888.100001831598948&type=3&l=590c972878 http://www.zongoraoktato.hu/

      Glaube an die magische Wirkung der Bilder

Glaube an die magische Wirkung farbenlehre

Glaube an die magische Wirkung der BBateau lavoir farbenlehreilder

der Bilder Bateau lavoir goethesteinersterienr goethe

Überwacht und weggemobbt

Glaube an die Bateau lavoir magische

Glaube an die magische Wirkung der Bilder

Wirkung der BilderEin einschneidendes

Überwacht und weggemobbt

Erlebnis sind ihm 1939 im Dornacher Goetheanum ein Seminar über Rudolf Steiners Anthroposophie und die Lektüre von Goethes Farbenlehre. Den Verbindungen von Farbe und Geist geht er alsbald auch in Schriften des Hinduismus nach. Aus seinen Lektüren und eigenen Beobachtungen entwickelt er noch während des Kriegs ein «alphabet plastique», hinter dem seine Faktur unsichtbar wird und das schnurstracks zum «Salon des Réalités nouvelles» (1946) und zu seiner kunsttheoretischen Schrift «L'art non-figuratif, non-objectif» (1946/1949) führt, die seine eigene Farbenlehre umfasst.

Kritzeleien und Basteleien der Irren».  «Die Bildnerei der Geisteskranken» «Entartete Kunst»,

Kritzeleien und Basteleien der Irren». Prinzhorns 1922 erschienenes Buch «Die Bildnerei der Geisteskranken» wurde zum Standardwerk für Kritzeleien und Basteleien der Irren». Prinzhorns 1922 erschienenes Buch «Die Bildnerei der Geisteskranken» wurde zum Standardwerk für nunmehr drei Generationen von Kunsthistorikern, Künstlern und Psychiatern. Der Aufbau der Sammlung kreuzte auf tragische Weise den Weg mit der nationalsozialistischen Kampagne «Entartete Kunst», nunmehr drei Generationen von Kunsthistorikern, Künstlern und Psychiatern. Der Aufbau der Sammlung kreuzte auf tragische Weise den Weg mit der nationalsozialistischen Kampagne «Entartete Kunst»,

In mehr als zehnjähriger Arbeit riss er Wörter und einzelne Buchstaben aus Texten aus und klebte sie mit gekautem Brot zu einer neuen Textcollage mit bizarrem Wortlaut zusammen. Immer wieder sind Worte oder Musikfetzen von der anderen Seite der Hauswand (oder ganz im Doppelsinn: der Fassade) zu hören, mehr zu ahnen; die Reste eines noch nicht oder nicht mehr fassbaren Geschehens, wie innere Stimmen. Es tobt im Innern.

Vier Einsame, Ichversunkene, Autisten - auf der Suche nach der verlorenen Kindheit: Kaum miteinander und mehr mit ihren Erinnerungen verbunden, die sie verwickeln und verwirren, weitertreiben und vor existentielle Fragen stellen. Am Ende sind sie wieder alle im Speisesaal, doch „sie kennen sich nicht“, so die Regieanweisung, „vier sich fremde Menschen“. Dann, nach langem Schweigen, sagen sie nur noch einer nach dem anderen: „Mahlzeit.“

.  Der nahrhafte Leim zog Ungeziefer an, und so ist das gut 100-jährige Büchlein heute von Wurmgängen durchzogen. Fassungslos steht man vor diesem Werk, das dem Begriff der «Gedankennahrung» einen neuen, sehr plastischen Sinn verleiht. Man könnte auch sagen: ihr bewusstes Handeln aus mythischen Bildern. Es ist eine sehr heutige, gespensterfreie Sicht auf Elektra, die Karin Henkel vorschlägt. Sie verwendet dazu eine Textfassung, die sich aus verschiedenen Quellen speist: den «Elektra»-Tragödien von Sophokles und Euripides, aber auch Hugo von Hofmannsthals Opernlibretto, Euripides' «Iphigenie in Aulis» und Aischylos' «Agamemnon». Das Erstaunliche: Es ergibt kein heilloser Mischmasch, sondern eine kluge neue Variante, auch im Sprachduktus einheitlich und zeitgenössisch.

Elektra ist hier nicht das «Dämonenweib» wie bei Richard Strauss, nicht die «Hasserin» des Sophokles – sie ist eine Trauernde, erfüllt von nichts als ihrem Verlust, dieser einen, nichts fassen könnenden Liebe, erfüllt, wenn man es so sagen darf, von nichts als dieser Lücke, die sich in ihr auftut wie das Vatergrab direkt vor der Haustür

Ein paar surreale Bilder stellen sich quer: Egon, wie er erschöpft im Schrank hockt, Ilse, wie sie im Kamin sitzt und ein Buch liest, bis sie plötzlich nach oben verschwindet; eine Schublade, aus der Musik spielt, die leiser wird, während die Lade sich zuschiebt. Manierismen und Rituale, Zwangshandlungen und Standbilder. Doch es entsteht kein Sog. Rätselhafte Sätze bleiben bedeutungsvoll in der Luft hängen: „Auch sich selbst sollte man regelmäßig verlassen“.

Auguste Herbin war Schüler eines Professors der Kunstakademie in Lille, der zwar den aparten Namen Pharaon de Winter trug, aber den Impressionismus verdammte und so den jungen Mann nicht an sich binden konnte. Die ältesten Exponate, erste, 1901/02 entstandene Gemälde, sind bald anrührend amateurhaft, bald achtbare Versuche, sich in Postimpressionismus zu üben. Herbin hat sich mittlerweile in Paris niedergelassen und wendet sich dem Fauvismus zu. Der Perspektivenwechsel von aussen nach innen ist auch ein Wechsel der szenischen Temperamente, was aussen Melancholie war, ist innen cholerisch. Hier hausen die Dämonen, hier wird es laut, schrill, hier wird es auch szenisch üppig mit einer Potenzierung der Theatermittel, grosse Gesten, mächtige Bilder, Video, Musik (der Blues von Alain Croubalian).

Krankheit adelt die Kunst – eine Vorstellung, die auf die Romantik zurückgeht, in der das Genie am Rande des Wahnsinns lokalisiert wurde. Die im Uniklinikum Heidelberg beheimatete und weltweit einzigartige Sammlung von Kunstwerken aus der Hand von Psychiatriepatienten fasziniert Künstler seit den 1920er Jahren.

Ein Leben für die Farbe

Die Bildnerei von Geisteskranken – heute neutraler bezeichnet als die Kunst von Psychose- oder Psychiatrieerfahrenen – hat Künstler immer wieder fasziniert und beeinflusst. Auslöser dieser Faszination ist die ungeheure Intensität und existenzielle Dringlichkeit, die aus manchen Werken von Psychiatriepatienten hervorleuchtet. Aus ihnen scheint der pure Überlebenskampf von Menschen, die sich in einer schweren Krise befinden. Ihr Kunstschaffen ist der Versuch – oftmals mit limitierten, ungelenk und naiv wirkenden gestalterischen Mitteln –, ihre aus den Fugen geratene Welt zu erklären und sich auf diese Weise selbst zu stabilisieren.

Ein Leben für die Farbe

Der heutige Betrachter spürt noch den enormen Druck, unter dem die Patienten standen, er spürt ihren Glauben an die magische Wirkung der Bilder. So meinte beispielsweise Vanda Viera-Schmidt, sie müsse jeden Tag eine Zeichnung machen, dürfe niemals aussetzen, denn nur so könne der Weltfrieden bewahrt werden. Ist das nicht ein Glaubensbekenntnis an die Kunst, wie man es im professionellen Kunstbetrieb schon lange nicht mehr abzulegen wagt? Es entstehen fortan, bis zu seinem Tod, mit leuchtenden, reinen Farben gemalte Spiralen, «compositions» und «synchromies», die immer mehr, in ständiger Evolution, auf geometrische Grundformen reduziert sind: Kreise, Dreiecke, Rechtecke, auch mondsichelartige Formen in immer wieder neuer, methodisch erarbeiteter Variation.

In Zeiten gesellschaftlicher Krisen wächst das Interesse an der Outsider-Kunst, Künstler und Intellektuelle erhoffen sich dann eine Inspiration, Glaube an wenn nicht gar eine Glaube an Erneuerung der Kunst aus der gesellschaftlichen Peripherie der Exoten und Aussenseiter heraus – so geschehen nach dem Ersten und Zweiten Weltkrieg, aber auch in der Modernismuskritik der 1970er Jahre, die sich in Harald Szeemanns wegweisender Begrifflichkeit der «Individuellen Mythologien» kunsthistorisch niederschlug.

Er zieht vom Montparnasse ins Bateau lavoir am Montmartre, hält aber trotz der enormen Sogwirkung von Picasso und den Seinen den Primat der Farbe hoch. Sein Kubismus ist ein sensueller, weil farbiger wie kaum ein zweiter Bateau Lavoir

Hélene Grimaud: "die Philosophin am Klavier", "die mit den Wölfen tanzt". Wild und kühl, sirenisch, rätselhaft. Eine Frau, zweifellos, der starken Worte. Wie kleine Teufel springen sie einem mitunter ins Gesicht. Einsamkeit, so liest man dann in Interviews, sei die Voraussetzung für Erkenntnis, sei ihre Droge. Oder: Größe sei die Größe des Mitmenschen.

Die deutschen Wörter sind so philosophisch und können Ideen zum Ausdruck bringen. Kurz, Deutsch ist zu schön, um es für Small Talk zu missbrauchen.

So wie der Wolf die Erde besitzt und der Fisch den Ozean, wie die Vögel den Himmel und die Götter das Feuer besitzen, so muss auch der Mensch sein Element finden, das fünfte Element, das einzige, aus dem wir niemals ausgeschlossen sein werden. Die Kunst ist dieses Element, ohne das wir unser Leben lang, unglückliche Waisen, umherirren; ohne das wir uns von der Natur und vom Kosmos entfernen, weil wir taub, blind, gefühllos, unempfindlich werden.

Hélene Grimaud, 35, wurde mit 12 als Pianistin am Pariser Konservatorium aufgenommen. Mit 18 gab sie ihr Debüt unter der Leitung von Daniel Barenboim. Zeitgleich mit ihrer neuen CD – Sonaten von Chopin und Rachmaninow – erschien kürzlich ihre Autobiografie »Wolfssonate«.

Die Branche zeigt sich angesichts solcher Offenbarungen eher irritiert. Die einen rühmen Grimauds Ernst, ihre Schönheit und die Tiefe ihrer musikalischen Gedanken. Die anderen behaupten, ihr Spiel sei technisch anfechtbar, ihr Anschlag "hysterisch", und Karriere habe sie weniger mit der Musik als mit ihrer Biografie gemacht (Künstlerinnen gegenüber ein beliebtes Argument).

Die Wölfe sind ihre zweite große Leidenschaft. Nahe New York, wo sie mit ihrem Freund lebt, besitzt sie ein Wolfsgehege: Ihr Umweltprojekt Wolf Conservation Center. Sie träumt davon, jeden Fehler in Kraft zu verwandeln.

Das Malheur war natürlich abzusehen. Wie ein dicker Blutstropfen arbeitet sich die Erdbeermarmelade zwischen dem hohen H und dem hohen C mit der Schwerkraft nach unten. Wer setzt sich auch morgens um halb zehn mit einem schuhsohlengroßen Erdbeermarmeladenbrot an einen Steinway.

Eno, der alte Schäferhund, der Hélene Grimaud eine Zeit lang auf ihren Reisen begleitet, hat seine Freude daran. Schleckt mit rauer Zunge fast das ganze süße rote Zeug weg, pling, pling macht das H, kling, kling macht das C, die Reißzähne des Rüden schimmern so weiß wie die Tasten. Grimaud springt auf, kramt in der Küche nach einer Rolle Küchenpapier. "Entsetzliche Vorstellung", ruft sie lachend, "ausgerechnet diese beiden Töne würden zusammenkleben!" Der Halbtonschritt, das Intervall der kleinen Sekunde, gilt als dem menschlichen Ohr besonders schmerzhafte Dissonanz. Weil es wehtut, einander so nah zu sein und sich nicht zu verstehen. Das ist genauso schizophren wie: dauernd im Rampenlicht zu stehen und sich doch allein zu fühlen, vielleicht sogar einsam.

Grimauds Drama ist es, dass ihre Geschichte gelegentlich größer erscheinen will als sie selbst. Als überwölbe das gelebte Leben alle Kunst. Nicht dass es anderen Musikerinnen nicht ähnlich ergangen ist: Schon dem strahlenden Talent einer Fanny Mendelssohn blieben letztlich nur der brüderliche Schatten und der Herd, und Clara Schumann hatte sich, sofern die Familie nicht auf ihre Einkünfte als weltweit gefeierte Virtuosin angewiesen war, vorrangig um acht Kinder und einen manisch-depressiven Ehemann zu kümmern. Die Zeiten, Frauenbilder und Konstellationen mögen sich gewandelt haben. Noch im 21. Jahrhundert aber gilt es offenbar als (weibliche) Schwäche und als anrüchig, unlauter, ja als Wettbewerbsbetrug, Kunst und Leben nicht säuberlich voneinander zu trennen. Eine Lichtgestalt, die dafür einsteht, ein Mensch zu sein, ist suspekt. Und wird bestraft: mit Liebesentzug seitens der "seriösen" Kritik, mit unmoralischen Angeboten seitens des Marktes.

Sie haben die besondere Gabe der Synästhesie: Sie nehmen Töne als Farben wahr.

Grimaud: Ja, aber das dürfen Sie nicht überschätzen. Es ist nicht so, dass ich ganze Musikstücke als Farbe wahrnehme. Es ist strikt an Tonarten gebunden. C-Moll ist immer schwarz, D-Moll blau, G-Dur grün und F-Dur immer rot.

ZEITmagazin: Hat Sie das nie irritiert?

Als ich ein Kind war und es das erste Mal passierte, da dachte ich: Huch, was ist denn da los? Ich übe gerade ein Bach-Präludium – und plötzlich sehe ich dieses sehr lebendige Rot-Orange. Wie ein Fleck, mit undefinierten Umrissen, der sich vor meinen Augen hin und her bewegt. Ich dachte: Hä?! Aber als Kind nimmt man die Dinge an, wie sie kommen. Man stellt keine überflüssigen Fragen. Und dann fand ich es auch nett. Vergnüglich. Als ich begriff, dass die Farben mit den Tonarten wechseln, dachte ich: Cool!

ZEITmagazin: Hat Ihnen diese Fähigkeit als Pianistin eine neue Dimension der Musik eröffnet?

((( http://fidelio.hu/klasszikus/forum/elisabeth_schwarzkopf )))

Grimaud: Sie zeigte mir, wie grundlegend Musik wirkt. Alle Sinne sind stimuliert, wenn man ganz durch Musik absorbiert ist. Es ist dann wie eine Reise an einen Ort, an dem alles intensiver ist. Eine machtvolle Erfahrung.

ZEITmagazin: Das passt zu Ihrem Image als existenzielle Musikerin.

Grimaud: Ja, und es stimmt doch: Alles ist verbunden. Dieses Gefühl hatte ich schon als Kind, noch bevor ich es artikulieren konnte: dass alles, ob Wissenschaft, Künste, Philosophie oder Religion, verbunden ist. Das hat nichts mit einem Glauben an Gott zu tun, aber mit dem Glauben an die geheime Natur alles Lebendigen.

Grimaud: Ja, da gibt es auch Abgründe. Aber wenn ich zu sehr in Gefahr gerate, von den Abgründen verschlungen zu werden, kann ich mich wieder aus diesem Denken lösen, aus Selbstschutz. Grundsätzlich sollte man den Mut haben, die Gefahr und die Abgründe auszuhalten, um zu sehen, wohin sie einen führen.

ZEITmagazin: Braucht es Krisen?

Grimaud: Ja, Krisen sind der Weg »nach oben«. Das Leben ist wie eine Welle, die du reiten musst. Das Wellental ist die Vorbereitung, um den Wellenkamm zu erreichen. Man darf nicht davor zurückschrecken, auch mal am Boden zu sein.

Nein, nicht wirklich. Obwohl ich gewiss auch manches unter den Teppich kehre. Es ist ein gewisses Maß an Gewalt in meinem Charakter, und ich liebe Kontraste. Die dunkle Seite macht die helle Seite erst zu dem, was sie ist.

ZEITmagazin: Was gibt Ihnen das Vertrauen, dass die dunkle Seite nicht übermächtig wird?

Grimaud: Musik und Natur. Beides ist ziemlich eins. Es hat mit vitaler Energie zu tun und mit Schönheit, die wie ein Motor ist, immer weiterzumachen. Bach zu spielen hat für mich die gleiche Wirkung, wie wenn ich in den Schweizer Alpen bin, in einer Landschaft von Dimensionen, vor denen du dir völlig unbedeutend vorkommst. Diese Erfahrung ist nicht deprimierend, sie gibt dir das Gefühl, zu dem Ganzen dazuzugehören. Verglichen damit fühle ich mich in einer Gruppe von Menschen viel verlorener und einsamer.

Rund 100 Konzerte pro Jahr zwischen Los Angeles, Moskau und Baden-Baden, Tel Aviv und Caracas sichern ihren Marktwert – ein Status, um den es täglich neu zu kämpfen gilt. Am Klavier, ja, da sowieso. Aber auch in Hochglanzmagazinen, Talkshows und TV-Porträts, die sich Mein Leben nennen und zwischen Zoobesuchen und Taxifahrten selbst den Weg ins Schlafzimmer nicht scheuen.

Das Einzige, wovon ich träumte, war die Ausdehnung meines Selbst, eine Ausweitung meines Lebens. Stets war ich getrieben von einer Idee des »Anderswo«, weniger geografisch gemeint als vielmehr bezogen auf meinen Erlebnishorizont. Wahrscheinlich habe ich es geschafft, gerade mal zu zwei Arten von »Anderswo« aufzubrechen.

Die Konzentration, die erforderlich ist, einem wilden Tier zu begegnen, ist dieselbe, die man braucht, um ein Stück Musik wirklich zu durchdringen. Beiden kann man weder halbherzig noch auf halber Strecke begegnen. Man muss stets fokussiert sein, darf nie auf Autopilot umschalten. Auch der Weg ins Herz eines Stückes verlangt hundertprozentigen Einsatz, intellektuell, emotional, psychologisch.

Damals in München, in der Wohnung eines kauzigen walisischen Pianisten-Gurus, trug Grimaud schlackernde Hosen und Kragen bis unters Kinn, sprach in einem irrwitzigen (französischen) Tempo ein mit irrwitzig vielen Redewendungen gespicktes Englisch, und ihre Haare kräuselten sich in dauergewelltem Mittelblond. Eine knabenhafte, sich den Klischees von "Frauen am Flügel" ganz selbstverständlich verweigernde Erscheinung – die auf dem Podium sonderbarerweise keine Ekstase scheute: Da schnaufte und stöhnte es, als wollte sie Glenn Gould posthum noch Konkurrenz machen, da flog das Haupt in sämtliche Himmelsrichtungen, und aufs Pedal stieg sie wie ein Tambourmajor. Bekenntnis oder Show? Jugendlicher Überschwang, klassische Virtuosenschule oder die pure Lust am Verwirrspiel der Gesichter?

Heute, mit 38, scheint Hélene Grimaud ruhiger geworden zu sein. Nach vielen Begegnungen in den letzten Jahren wirkt sie offener, weniger ängstlich und lässt auch persönliche Nähe zu, anders als viele Künstler, die mit fortschreitender Karriere eher Ängste entwickeln. Sie ist dabei, ihre zu besiegen. Grimaud ist heute ökonomischer im Umgang mit sich selbst, und man fragt sich, wessen Verdienst das wohl ist. Bringt das Alter es mit sich, die künstlerische Erfahrung? Ihr erstmals "richtig geordnetes" Privatleben? Oder der Musikbetrieb, der einerseits von den Extravaganzen seiner Protagonisten lebt und andererseits sehr genau festlegt, was sich für diese oder jene Marke (gewinnbringend) ziemt? Im Herbst, wenn ihre erste Bach-Platte erscheint, geht der Hype wieder los. Tage, vollgestopft mit PR-Terminen, und noch das seichteste Zweieinhalb-Minuten-Geplappere schafft es bis ins heute-journal. Das muss man erst einmal aushalten.

In den vergangenen anderthalb Jahrzehnten hat Hélene Grimaud etliche Metamorphosen durchlaufen. Mal waren ihre Haare lockig, mal glatt, mal länger, mal kurz, mal blond, mal schwarz. Die aktuelle Fasson ist schulterlang und, sagen wir, walnussbraun. Frauen, die ihre Frisuren häufig ändern, das weiß jeder Küchenphilosoph, sind auf der Suche. Oder Chamäleons. Oder Spielerinnen.

Leben heiße doch überleben, sinniert Hélene Grimaud, und also: "nicht zu sterben". Es mag paradox klingen und arg pathetisch, aber so gesehen richtet sich ihre Musik von Anfang an gegen den Tod. Gegen das Verschwinden, das Sich-Verlieren. Für das kleine Mädchen aus Aix-en-Provence ist das Instrument zunächst Therapie. Es leidet an einer Zwangsstörung, eine innere Stimme befiehlt ihm: Wenn du aufs linke Knie fällst, dann muss auch das rechte bluten. Also ritzt und verstümmelt es sich, hyperaktiv, durch nichts und niemanden zu beruhigen.

Anzeige

Warum lassen Sie das Kind nicht Klavier spielen, rät den Eltern eines Tages ein Arzt, da lernt es, dass zwei Hände etwas ganz Verschiedenes tun können und trotzdem harmonieren. Eine Kur, die auf Anhieb funktioniert. Und neue, ungeahnte Obsessionen weckt. Vielleicht war es nötig, all dies später zu veröffentlichen. Um die konkrete Gefährdung für immer zu bannen. Um präsent zu sein und doch von allem Akuteren abzulenken.

Oder die Sache mit den Wölfen. Jener magische Nachtspaziergang, auf dem die kaum 20-jährige in Florida ihre Urgefährtin trifft, die Wölfin Alawa, die sich vor ihr in den Staub wirft. Eine Initialzündung und Erleuchtung, die ihr gesamtes Dasein umkrempelt.

Grimaud halbiert sich, die eine Hälfte gehört weiterhin Bach, Beethoven und Brahms (sie hat seit je ein Faible für deutsche Musik), die andere konzentriert sich auf das Wolf Conservation Center in South Salem, New York. 40 Abende pro Jahr, mehr spielt sie Ende der neunziger Jahre nicht und lässt erneut keine Gelegenheit aus, zu reden: über ihr Projekt, ihr "Baby", fast manisch. Sie wird zur Botschafterin, zur Expertin, schreibt ihr erstes Buch (auch) über Wölfe (Wolfssonate) – und merkt viel zu spät, dass die Lawine sie längst überrollt. Denn ein solches Fressen lassen sich die PR-Agenturen des vor sich hin dümpelnden Klassikgewerbes natürlich nicht entgehen: Was sind Netrebkos Geschichten vom Bohnern des St. Petersburger Konservatoriumsparketts, was Cecilia Bartolis Pasta-Rezepte schon gegen leibhaftige Raubtiere, die mit ihrer Herrin heulen oder dieser vor laufender Kamera zärtlich an die Gurgel gehen?
Der Preis allerdings ist hoch. Eine Krise: Die langjährige Beziehung zu einem amerikanischen Fotografen geht in die Brüche, gesundheitliche Probleme häufen sich. Sie wechselt den Kontinent, lernt ihren jetzigen Lebensgefährten kennen, ebenfalls ein Fotograf, versucht Tritt zu fassen, kämpft, verliert buchstäblich immer wieder das Gleichgewicht. Psychosomatisch, sagen die Ärzte. Sie muss viel absagen, sehr viel. Die Angst, weniger die Liebe des Publikums zu verlieren als das Vertrauen der Veranstalter, kreist in ihrem Kopf. Wer nicht funktioniert, ist flugs draußen aus dem Geschäft. Ein bisschen Krise, sagt Grimaud, sei interessant, mit existenziellen Einbrüchen aber wolle niemand etwas zu tun haben. "Die Branche ist misstrauisch. Hat man persönliche Probleme oder etwas Besseres zu tun? Ist man labil? Und niemand dankt es einem, keiner, wenn man mit 39 Grad Fieber spielt und nicht gut ist, weil man mit 39 Grad Fieber einfach nicht gut sein kann."

Am schmerzlichsten aber sei die Differenz gewesen, die plötzlich zwischen der persönlichen Befindlichkeit und dem Image klaffte; das Gefühl, Gefangene einer fremden Strategie zu sein und am eigenen Leib zu erfahren, dass die Öffentlichkeit alles verlangt und nichts vergibt. Grimaud setzt sich auf ihre Hände, wippt wie ein Zappelphilipp in Zeitlupe vor und zurück, zurück und vor.

Hat sie sich eingebildet, den Medienzirkus wirklich beherrschen zu können? Oder waren auch die Wölfe nur ein Schutzschild, gegen die Angst so ganz im Allgemeinen? Schweigen, Achselzucken: "Ich will immer alle Grenzen ausreizen, that’s true. Aber am Ende liegt die Wahrheit doch nur in der Musik." Also nicht mehr in den Wölfen? Ihre Augen glänzen melancholisch: "Ich habe Phasen, schwarze Phasen, da bin ich nicht ich selbst. Vor einem Jahr dachte ich, ich könne mir das ganze Projekt aus der Seele reißen. Dieses ewige Gerede von der Pianistin und den Wölfen hat mich so genervt, dass ich dachte: Schluss. Aus. Jetzt kommt etwas Neues. Europa. Ein neues Leben. Darüber hatte ich ganz vergessen, wie viel ich von diesen Tieren gelernt habe und wie stolz ich auf das Center bin. Dafür schäme ich mich."

http://www.youtube.com/watch?v=X0s5ixg8btI

http://www.hir24.hu/kultura/2012/12/20/tarolt-a-pucer-szakacs/

http://szinhaz.hu/szinhazi-hirek/49797-a-magyar-kulturharcrol-cikkezik-a-kulfoldi-sajto

http://www.hir24.hu/kultura/2012/12/19/kina-harcmuveszeti-filmmel-nyit-a-berlinale/

http://prae.hu/prae/articles.php?aid=5726

http://www.zene.hu/cikkek/cikk.php?id=35003

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=38064

- ilyenek láttán jut eszembe, hogy nem is olyan

hogy

fansilamifanhadif

felixaestheticusszocialistarealizmus

wozuwozuwozu

Mi az ember? Mi a  művészet?

-célja a világban?

-módja a világban?

                                                                               fan islami

                                                                              „fan hadif“          „felix aestheticus“.     Wimps („Weakly Interacting Massive Particles“)

                                                                              (fan habit)

                                          Kunst mit einer Mission       

Wahr ist, was weh tut CDMS-Experiment („Cryogenic Dark Matter Search-Experiment“)

                                                                       Vergessene Bilderfrage

Die adamitische Sprache der Namen: Russischer Bilderbogen

Lange vor den Revolutionen im arabischen Raum begannen konservative Muslime, gegen säkulare Kunstauffassungen zu Felde zu ziehen. Die palästinensische Hamas war eine der Ersten, die mit der Verherrlichung ihrer Selbstmordattentäter in Gedichten und Musikclips eine besonders radikale Form von „islamischer Kunst“ (fan islami) schufen. Eines, das Leiden an objektiven Verhältnissen immer als ein besonderes, mit einer eigenen Lebensgeschichte erfahrbar macht. Gleich der Traumdeutung besitzt die Philosophie keinen Schlüssel zur Wahrheit, sondern macht Deutungsangebote. Wenn ihre Worte einen wunden Punkt treffen, liegt sie richtig und bringt über die Sprache dieses Leiden zur Welt. Ihr Beispiel wirkte offensichtlich nicht nur inspirierend. Es schreckte gleichzeitig gläubige Muslime ab, die nach angemessenen Kunstformen suchen, aber nicht auf Gewalt setzen. . Dabei wird betont, dass Islam und Kunst von Anbeginn organisch miteinander verflochten waren. Man verweist ebenso auf die Pflicht, die Moschee als Ort der Schönheit zu gestalten, wie auf den Koran, der von gläubigen Muslimen auch als sprachliches Meisterwerk verehrt wird. Doch das „direkte Wort“ nimmt bei Adorno stets „Form und Klang des Kommandos“ ein, und die Sachlichkeit zwischen den Menschen „ist selbst bereits zur Ideologie geworden dafür, die Menschen als Sachen zu behandeln“. Warum man überhaupt noch seinen Mund aufmachen sollte, ist nicht ganz klar.Die richtigen Worte lösen in Menschen Affekte aus, erzeugen Gefühle und können so das Bedürfnis, „Leiden beredt werden zu lassen“, wie Adorno schreibt, einlösen. Dazu hat Adorno das psychoanalytische Modell des Sprechens in Philosophie übersetzt. Einrücken der Ästhetik in den Platz der Religion im Okzident sowie seit dem 18. Jahrhundert die Entwicklung einer „horizontalen“, gänzlich immanenten, in der Postmoderne kulminierenden Ästhetik.

Was hat uns Atlas eigentlich getan, dass wir ihm die ganze Welt aufbürden?

Mauern um die Gedanken bauen

Selbst im Zeichen von Liberalität und Offenheit stellt sich rasch das Gefälle zwischen dem westlichen Blick und der übrigen Welt wieder her, wobei Kontrolle über Neugier siegt. Das Gefälle verstärkt sich dort, wo Filmkritik, ebenso wie Kunstkritik, in Schwellenländern unterentwickelt ist und deshalb die professionelle Bewertung wieder den alten Deutungsträgern zufällt. Zwar ist der westliche Blick kein Sündenfall, sondern im Grunde für uns unentrinnbar, doch sollten wir nicht das Bewusstsein davon verlieren, dass er westlichen Denkmustern unterliegt und anderen Kulturen und deren visuellen Traditionen nicht gerecht werden kann.

Zitiert wird in diesem Zusammenhang häufig ein Hadith, in dem es heißt: „Gott ist schön, und er liebt die Schönheit.“ Darauf stützt sich auch der Glaube, dass im Islam ästhetischer Genuss untrennbar von religiöser Andacht sei. Der Genuss moralisch engagierter Kunst, so der populäre ägyptische Schauspieler Abdelaziz Makhyun, solle die Menschen motivieren, ihre Energie für gute Zwecke einzusetzen, statt sie mit den rein sinnlichen Freuden der „niederen Kunst“ nutzlos zu vergeuden. Er hatte die Zirkularität der Abgrenzungskriterien zwischen „hoher“ und „trivialer“ Literatur analysiert und dabei in einem Teil der Kitschverdikte ein bildungsbürgerliches Ressentiment gegen Popularität als solche aufgedeckt: Sollte etwa eine Kategorie wie „Spannung“ als ästhetisch negativ gewertet werden?

Dem Kapitalismus zum Trotz können Menschen in einer ausdifferenzierten Öffentlichkeit über den Austausch und die Bewertung von Begründungen zu einem vernünftigen Konsens über die bessere Gestaltung der Welt finden.Brachte erst Habermas eine „Wende zur Sprache“ in die Kritische Theorie? „Mein Gefühl vom Wahrheitsanspruch der Sprache ist so stark, dass es sich über alle Psychologie durchsetzt und dass ich dem Sprechenden gegenüber zu einer Leichtgläubigkeit neige, die in schreiendstem Widerspruch zu meiner Erfahrung steht und die im allgemeinen erst überwunden wird, wenn ich von dem Betreffenden etwas Geschriebenes oder Gedrucktes lese, woran ich dann eben erkenne, dass er doch nicht sprechen kann.“ Die Gedanken, die in vielen wissenschaftlichen Texten stecken, sind so komplex und spezifisch, dass es nicht möglich ist, sie in einer simplen Sprache zu erklären. Gerade in den Geistes- und Sozialwissenschaften geht es oft um feinste Differenzierungen, die präzise ausgedrückt werden müssen. Aus diesem Bemühen entsteht dann eine verdichtete Sprache, die nur schwer zu verdauen ist.

Statt mit klassischen Bits, die nur die Werte „0“ oder „1“ haben, wird sie mit sogenannten Quantenbits oder Qubits arbeiten, die beide Zustände gleichzeitig annehmen können. Dank dieser „Bewusstseinsspaltung“ könnte ein Quantencomputer aus hundert Quantenbits so viel leisten wie ein herkömmlicher Elektronenrechner mit 2 hoch 100 Bits.

Kommunikation ohne Verständigung

„Leider herrscht immer noch das Vorurteil, dass die Komplexität eines Textes mit der Tiefe der Gedanken korrespondiert“, klagt Eichinger.

Kommunikation im Spätkapitalismus kann jedoch nur ein Zerrbild dieser Konzeption sein. Schon das begriffliche Denken und damit die Sprache sind bei Adorno Medium der Vergesellschaftung, die kaum mehr individuelle Erfahrung zulässt. Gelungene Kommunikation gleicht einem spontanen „feinen Gefädel“, dessen Ziel, so meint Hogh, nicht absehbar und das gerade deswegen vernünftig sei.

Kritiker dieser Kunstauffassung wie der ägyptische Filmregisseur Daud Abdel Sayed verweisen gerne darauf, dass es sich bei dem Terminus „fan hadif“ keineswegs um eine Erfindung der Islamisten handelt. Schon in der Nasser-Ära sei dieser Begriff in Gebrauch gewesen. Kunst sollte damals das Modernisierungsversprechen des Regimes verbreiten helfen und für dessen soziale Reformprogramme werben. Seiner Ansicht nach hat die Kunst grundsätzlich weder die Aufgabe, moralisches Verhalten zu fördern, noch, sich gegen ein solches zu wenden. Sie soll lediglich durch Kreativität und Qualität überzeugen und so Freude bereiten.

Bei der Herstellung von Normativität vertraut Habermas hier nicht mehr allein auf die Macht des Diskurses, sondern auf die grundierende Kraft von Riten, Mythen und Religion. Demnach vermitteln bereits Opferrituale, Begräbnisse, Gesten und Symbole ein geteiltes Wissen und bilden eine gemeinsame normative Grundlage, auf der sich die Sprachgemeinschaft verständigen kann.

Wissenschaftler bauen mit ihrer Sprache gern Mauern um die eigenen Gedanken; so wirken ihre Texte zumindest auf Außenstehende. Sie setzen Steine in Gestalt von Fremdwörtern, abstrakten Substantiven und Passivkonstruktionen aufeinander, die von Fugen aus langen Schachtelsätzen zusammengehalten werden. Studenten fällt es daher oft schwer, die Lehrbücher und Seminartexte zu verstehen, die sie an der Hochschule lesen müssen.

Das klingt dann zum Beispiel so: „Eine experimentelle Ausschaltung von Erfahrungsmöglichkeiten ist im Tierversuch häufig realisiert worden, beim Menschen gibt es ethische Schranken.“

Dabei verfolgte er seine spezielle Fragestellung nach der Möglichkeit einer empirischen Ästhetik zunächst in seiner Lehre, in der er Generationen junger amerikanischer Germanisten durch eine Kombination von close reading klassischer wie populärer Texte (nicht zuletzt auch Filme) und Literaturtheorie für die historischen Voraussetzungen der Postmoderne interessierte.

Fabelhaftes aus dem sechsten Jahrhundert nach Christus: „Kalila und Dimna“, ein Sammlung arabischer Tiergeschichten, soll lehrreich und unterhaltend, humorvoll und kritisch zugleich sein.

Gerade das Internet mit seinem user generated content hätte eine stärkere Gewichtung verdient. Beispielsweise die so grandios alberne wie erhellende Shredding-Bewegung auf YouTube. Wer einmal miterlebt hat, wie dort die Ton- und Bildspuren von Metallicas bierernstem Video One zu einem kruden Pseudo-Jazz zerhäckselt werden, der könnte glatt den Glauben an die Kunst wiederfinden, über den Umweg der Nerd-Kultur. 

 Ob tote Soldaten im Irak, fallende Börsenkurse, Wachstumsraten der Pornobranche – seine Charts Music (2009) kennt nur heitere Beeps. Das ist es, was Kunst leisten kann: den irdischen Wahnsinn mit einem Soundtrack zu unterlegen, der nicht selbst agitatorischer Natur sein muss, um den Hörer dazu zu veranlassen, wieder mal zur Jagd zu blasen.

Im Jahr 1977 stellte David Bowie seinen Hörern eine berühmt gewordene Suggestivfrage: »Don’t you wonder sometimes / ’Bout sound and vision?« Allerorten verstärkte sich damals der Austausch zwischen Klängen und Bildern. Musikfilme, schillernde Plattencover, multimediale Großausstellungen, theatralisch inszenierte Popkonzerte und schließlich die Gründung von MTV Anfang der 1980er Jahre schufen jene Kultur, die wir heute ein wenig hilflos mit Begriffen wie »Mediengesellschaft« umschreiben. Seitdem tritt kaum noch ein Klang ohne den Begleitschutz eines Bildes auf.

Van Manen sitzt in einem Café in Amsterdam und beobachtet die alltäglichen Dramen, die sich dicht vor seinen Augen, aber ohne Worte abspielen. Eine solche Aura, als schaute man einen fesselnden Film ohne Ton sieht man Fotos, auf denen der junge Tänzer zu sehen ist, wie ihn Roland Petit zu sich nach Paris holte und seinem Ehefrauenstar Zizi Jeanmaire zur Seite stellte, fällt die James-Dean-Seite an van Manen auf. Er hörte den Jazz seines Bruders und liebte Fred Astaire

Auf der Darmstädter Mathildenhöhe, wo Großherzog Ernst Ludwig von Hessen 1899 eine Künstlerkolonie im Geiste des Jugendstils ins Leben rief, werden diese nun in einer beeindruckenden Ausstellung angezapft. Gleich im ersten Raum stößt man dort auf ein Werk, das bislang als eher unmusikalisch galt: Marcel Duchamps berühmtes Großes Glas (1915). Dieses längst zu Tode diskutierte Fanal der Avantgarde erscheint hier in ungewohnter Form, als Teil eines Bühnenbilds, das Jasper Johns für Merce Cunninghams Tanzstück Walkaround Time (1968) entwarf.

Der Kurator Ralf Beil und sein Team interessieren sich also nicht für esoterische Diskurse über Synästhesie. Sie beleuchten stattdessen auf angenehm pragmatische Weise die Struktur- und Verfahrensanalogien zwischen Kunst und Musik und wollen mehr darüber wissen, wie sich Künstler und Musiker im 20. Jahrhundert gegenseitig beeinflussten. Wenn das trotzdem ein wenig nach dem utopischen »Hang zum Gesamtkunstwerk« (Harald Szeemann

Mozart liebte Bach. Nein, nicht den evangelischen Kirchenkantaten-Bach aus Leipzig, der war ihm dann doch wohl zu barock. Aber dessen jüngsten Sohn, den katholisch gewordenen Lebemann Johann Christian Bach, den er schon als Kind in London besucht hatte. Dieser galante, moderne, zu Lebzeiten auch berühmtere Bach also hatte es Wolfgang Amadeus Mozart angetan. Man kann das sogar hören, etwa jetzt in Mannheim, wo Johann Christian Bachs „Temistocle“ unter der musikalischen Leitung von Reinhard Goebel aus der Versenkung geholt wurde, in welche das Genie des Rokoko von der Nachwelt befördert worden ist. Denn die wollte einzig einen braven Thomaskantor und „fünften Apostel“ von Luthers Gnaden, wollte keinen frivolen Pragmatiker, keinen konfessionellen Rübermacher gen Bologna, Mailand, Britannien.

Die aufklärerische Innigkeit dieser Versuchsanordnung können der kräftige Szabolcs Brickner in der Titelrolle, aber auch die dynamisch prächtige und leidenschaftliche Cornelia Ptassek als dessen Tochter Aspasia oder der virtuose Counter Yuriy Mynenko wundervoll evozieren. Hier singen Menschen um ihr Leben. Und wenn man das bedenkt und durchfühlt, fällt das Rokokopuppentheater in seiner vermeintlichen Niedlichkeit zusammen und offenbart echtes Drama.

Was womöglich in George Balanchines nichtnarrativen Balletten zu ihrer Entstehungszeit schwerer zu erkennen war, weil darin nicht deren vornehmstes Interesse lag, nämlich dem Tanz von zwei oder mehr Menschen miteinander ablesen zu können, was sie aneinander bindet, das ist bei Hans van Manen blendend deutlich ausformuliert. Oder anders: Bewegungen, seien sie von klarer neoklassischer Ästhetik (Balanchine) oder von einer verblüffend glatt verlaufenden Inklusion idiosynkratischer oder alltäglicher Bewegungen in eine klassisch basierte Sprache (van Manen), werden immer mit einer bestimmten Absicht, mit emotionalen Qualitäten assoziiert. Wenn man den Vergleich von van Manen und seinem erklärten Vorbild Balanchine hier ansetzt, kann man sagen, dass bei Balanchine die musikalische Freude und schöpferische choreographische Begeisterung gegenüber den strukturellen Erfindungen und Schönheiten des Tanzes überwiegen - das teilen seine Tänzer  das Spektrum reicht von Saties betont belangloser Musique d’Ameublement (1917-23) über Cages stille Anti-Komposition 4’33 (1952) bis hin zu Musikvideos von Jimi Hendrix und den Einstürzenden Neubauten  der „Mondrian des Tanzes“?  der „Mondrian des Tanzes“?

auch der Pop schleift die Mauern und macht rüber zu den Progressiven, wie die Beatles mit ihrem Studioalbum Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band (1967) bewiesen haben, dessen Klangeffekte teilweise von Karlheinz Stockhausen inspiriert waren. Natürlich darf es, mitsamt Cover, in Darmstadt nicht fehlen

Gerade das Internet mit seinem user generated content hätte eine stärkere Gewichtung verdient. Beispielsweise die so grandios alberne wie erhellende Shredding-Bewegung auf YouTube. Wer einmal miterlebt hat, wie dort die Ton- und Bildspuren von Metallicas bierernstem Video One zu einem kruden Pseudo-Jazz zerhäckselt werden, der könnte glatt den Glauben an die Kunst wiederfinden, über den Umweg der Nerd-Kultur. 

http://www.zeit.de/2012/27/Ausstellung-Musik

Szerénységem -mely határtalan -,  eddig tiltotta, hogy említést  tegyek egy apró könyvecske megjelenéséről, melyet eme topikra, mint alapra húztam fel az elmúlt év folyamán.   A 3 kötetes, alig 2000 oldalas könyv címe: A zene ontologiájának autencititása a fenomenologiai-music-linqvisztikai  redukcuinosta dekonstruálása során.

Mivel a NEtet ellepték a köszönő levelek, így nem tehetek mást: - dicsekszem. Dicsekszem, mert másként nem tehetek. (Csak az ökör elfogulatlan önmagában)

 nehogy floodolásnak tűnjön, így befejezem 

“I love pictures almost as much as I love music.”

Claude Debussy 1911.

 was in their homes, and at Mallarmé’s Tuesdays, that the composer met Odilon Redon and Edgar Degas, and became familiar with the works of the most talented painters of the time. The documents, along with several of Debussy’s scores and manuscripts, will not merely punctuate a monographic exhibition but will be placed in the broader context of the collective imagination and representations of the period that saw the creation of the composer’s masterpieces. Debussy’s intellectual and artistic world that was so receptive to new ideas, from the influence of Rossetti’s English Pre-Raphaelite movement with La Damoiselle élue (The Blessed Damozel) to the contemporary theatre, will be evoked in terms of “equivalence” of feeling, as conceived by the painter Maurice Denis who collaborated with Debussy.

The aim of the exhibition is therefore to show the fundamental correspondence between Debussy’s stylistic innovations and the musicality of the Symbolists’ plastic forms transformed by the same desire to bring closer the ineffable nature of the inner worlds of the spirit and of feelings. The resonances between Debussy’s music and ambitious paintings like Cross’s The Evening Air (L’Air du soir), Vuillard’s decorative panels or even the landscapes of Munch and Klimt, will offer the visitor a genuine experience of synaesthesia, essential to an understanding of the composer’s sensibilities and of the arts at the turn of the 19th and 20th centuries. The connection with Claude Monet’s cycle of paintings Water Lilies (Nymphéas) at the muse de l’Orangerie, where musical extracts will be played regularly throughout the day, is a magnificent link between the exhibition and its setting.

 to bring closer the ineffable nature of the inner worlds of the spirit and of feelings. 

 genuine experience of synaesthesia, essential to an understanding of the composer’s sensibilities and of the arts

  to bring closer the ineffable nature of the inner worlds of the spirit and of feelings. 

 genuine experience of synaesthesia, essential to an understanding of the composer’s sensibilities and of the arts

 genuine experience of synaesthesia, essential to an understanding of the composer’s sensibilities and of the arts

Paul Klee: „Instrument für die neue Musik“, 1914

Cage gibt ihr auch das entscheidende Stichwort: „Ein Ansatz, um Musik zu schreiben, lautet: studiere Duchamp.“

er junge Paul Klee war verzweifelt: Trotz aller Parallelen, die sich ihm zwischen Musik und bildender Kunst aufdrängten, wollte ihm „keine Analyse gelingen“, wie er 1905 seinem Tagebuch anvertraute. Als talentierter Geiger und Sohn von Berufsmusikern blieb er zeitlebens derart innig mit der Ton-Kunst verbunden, dass er sich zu dem Bekenntnis hinreißen ließ: „Meine Geliebte ist und war die Musik, und die ölriechende Pinselgöttin umarme ich bloß, weil sie eben meine Frau ist.“

Dass Cage in Marcel Duchamp, dem Vordenker der Konzeptkunst und Wegbereiter von Dada und Surrealismus, einen Geistesverwandten erkannte, liegt auf der Hand; umso mehr erstaunt, wie stark Duchamps künstlerische Theorien von konkreten musikalischen Themen, ja sogar von kompositorischen Überlegungen beeinflusst wurden. Als Schlüsselwerk ist in Darmstadt sein „Erratum Musical“ von 1913 zu sehen, wahrscheinlich die erste reine Zufallskomposition der Moderne. Indem Duchamp fünfundzwanzig

Schweigen, Spielen und Zerstören

Schweigen, Spielen und Zerstören

Schlüsselwerk ist in Schlüsselwerk ist in dreistimmiges, protodadaistisches Vokalstück, dem als sinnfällig sinnfreier Text ein französischer Lexikoneintrag zum Wort „Drucken“ unterlegt Darmstadt sein „Erratum Musical“ von 1913 zu sehen, wahrscheinlich die erste reine Zufallskomposition der Moderne. Indem Duchamp fünfundzwanzig Darmstadt sein „Erratum Musical“ von 1913 zu sehen,Schlüsselwerk ist in Darmstadt sein „dreistimmiges, protodadaistisches Vokalstück, dem als sinnfällig sinnfreier Text ein französischer Lexikoneintrag zum Wort „Drucken“ unterlegt Erratum Musical“ von 1913 zu sehen, wahrscheinlich die erste reine Zufallskomposition der Moderne. Indem Duchamp fünfundzwanzig  wahrscheinlich die erste reine Zufallskomposition der Moderne. Indem Duchamp fünfundzwanzig

Erik Satie, dessen Notenhandschriften nicht nur kalligraphische Kunstwerke sind - wie schon diejenigen Mozarts oder Wagners -, sondern die im Duktus ihrer schwungvoll gezogenen Notenhälse, Achtelbalken und Vortragsbezeichnungen ihr jeweiliges Thema (zum Beispiel eine köstlich snobistische

Erik Satie, dessen Notenhandschriften nicht nur kalligraphische Kunstwerke sind - wie schon diejenigen Mozarts oder Wagners -, sondern die im Duktus ihrer schwungvoll gezogenen Notenhälse, Achtelbalken und Vortragsbezeichnungen ihr jeweiliges Thema (zum Beispiel eine köstlich snobistische

Die „Minimal Music“ verabsolutiert den Leitgedanken der „Wiederholung“, wie dies die Kunst mit der Idee der Serie tut. Aber auch „gerechnet“ und „gewürfelt“ wird viel in beiden Künsten. Klees Strukturzerlegungen, die minutiösen Reihentabellen des expressionistisch malenden Komponisten Schönberg und Pierre Boulez’ filigrane Niederschrift einer Musik gewordenen Mathematik in den „Structures“ sind allesamt wiederum Meisterwerke der Kalligraphie; mehr noch aber markieren sie das Extrem (und die Sackgasse) rationalistischer Durchorganisation von Kunst. Ihm antworten das weitreichende Ad libitum im „Variations“-Zyklus von Cage und die kompositorische Aleatorik bei Lutoslawski (der in der Schau seltsamerweise fehlt) ähnlich radikal wie die rein zufallsgenerierten Fehldruckcollagen eines Kurt Schwitters.

http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/kunst/a-house-full-of-music-in-darmstadt-eine-oelriechende-pinselgoettin-11749988.html

Wer zu sehr auf seine Stimme achtet, wird verrückt"

Musikpsychologen sind sich nicht einig, ob es naturgegebene Zusammenhänge zwischen Klängen und ihrer Wirkung gibt

                                                                                                                Das Knurren der Schurken

viele Menschen kennen die Mitschnitte jener Konzerte, in denen ich kurze Röcke trage, Arien singe, in denen das Wort Champagner vorkommt und am Ende meine hochhackigen Schuhe ausziehe, um zu tanzen. Genau das wollen sie immer wieder von mir sehen. Sonst sind sie enttäuscht.

                                                                                                                  In der Oper gilt: Der Böse ist immer der Bariton

Sänger dagegen müssen es schaffen, Körper und Stimme zu trennen, vor allem auch psychologisch, um sich nicht zum Sklaven der Stimmbänder zu machen.Wenn uns beim Cello-Solo die Gänsehaut über den Rücken läuft, könnte das schlicht daran liegen, dass unsere kulturelle Vorbildung uns "traurig" signalisiert. Oder eben auch daran, dass Frequenz, Wellenform und andere Parameter direkt an ein Sensorium rühren, das in Zeiten entstand, als die richtige Reaktion auf Töne über Fressen und Gefressenwerden entschied. Tief in unserer tierischen Vorgeschichte, als tiefe, intensive Laute ein Knurren waren und Aggression signalisierten, hohe Laute dagegen ein unterwürfiges Winseln oder ein freudiger Brunftschrei.

Singe Tschaikowsky nur so, wie es in den Noten steht. Diese Musik ist schon traurig genug, die braucht keinerlei zusätzliche Schluchzer!  Wer drohen will, der senkt die Stimme, wer sich freut, der hebt sie – auch in der Tonlage. Psychologen

Und die langen Wellen wirken direkt, weil sie stärker in Resonanz mit dem ganzen Körper treten als hohe Töne. Man kennt das Gefühl in der Magengrube, wenn beim Festzug die große Pauke vorbeimarschiert oder der Kirchenorganist ganz links im Pedalwerk strampelt.

Normalerweise denkt man immer, nur die Musiker senden Signale in den Saal aus. Oft aber spüre ich auch, wie die Leute uns Künstlern durch ihre Aufmerksamkeit nahekommen. Gerade bei diesem Programm hatte ich den Eindruck, dass viele im Saal nicht nur den Melodien zuhören wollten, sondern sich auch mit den Texten der Romanzen auseinandergesetzt hatten, die ja sehr wichtig für das Verständnis sind.

Angewandte Physik: Tiefe, also langsame Schwingungen kommen von langen Saiten, von Luftsäulen in meterlangen Orgelpfeifen oder kompliziert verschlungenen Sousafonröhren, von Pauken, mit den Fellen ganzer Kälber bezogen. Auch in der Natur künden tiefe Frequenzen von großen Ereignissen, die gefährlich sein können: Unwetter donnern, Wogen brausen, Stürme tosen.

http://www.zeit.de/kultur/2010-04/barenboim-netrebko-romanzen

http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=bryan%20terfel&source=web&cd=13&ved=0CJIBELcCMAw&url=http%3A%2F%2Fwww.zeit.de%2Fkultur%2Fmusik%2F2010-04%2Fbryn-terfel-bad-boys&ei=19OqT5uSI6Hl4QSCxMWGCQ&usg=AFQjCNGwV5greakdhLhDcrIOFOchl3nkiw

Aber handelt es sich überhaupt um eine Frau? Oscar Wildes Salome, Inbegriff tödlich-weiblicher Verführungskunst, trägt in Frankfurt einen weißen Overall und schwarze Stiefel. Valery Tscheplanowas schöner Kopf ist kahlrasiert, der Körper knabenhaft, die Ausstrahlung androgyn: Das Schönste an der weiblichen Frau ist etwas Männliches, schrieb Susan Sontag in ihrem Essay „Camp“, aus dem das Programmheft zitiert. Salomes Ballkleid mit rosa Schleife an schmaler Hüfte hat die Prinzessin ihrer lebensgroßen Stellvertreterpuppe angezogen, die sie auf dem Rücken über die Bühne schleppt und als Double einsetzt, wenn es ihr geraten scheint.

És Goethe mondott valami olyasmit, hogy minden igazi férfiban van valami nőiesség. Bonyolult az élet.

Verführung ist nicht Salomes Natur, es ist ihre Verkleidung, eine Frage der Technik, der Überlebenstechnik.

Franziska Junge spielt sie als großkalibrige Salonmegäre, eine Königin wie aus dem Rinnstein gekrochen: maßlos, vulgär und erbarmungslos in ihrer fortwährenden Gekränktheit. Den Apfel, den Herodes Salome reicht, zerschlägt sie mit der Faust auf der Tischplatte, den Propheten in

http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/buehne-und-konzert/lulu-an-der-staatsoper-berlin-kreuziget-sie-11704988.html

És a többi:

zwei Todesschreie vom Tonband, etliche zusätzliche Instrumente für die von Richard Coleman auf Breths Wunsch hin neu bearbeitete zweite Szene des dritten Akts, darunter ein Harmonium, ein Marimbaphon, Steeldrums, Kuhglocken a la Mahler, außerdem ein Akkordeon sowie ein  sehr hübsches Zitat über das Erinnern und Vergessen von Soren Kierkegaard.

Das Zitat ist dem Werk „Entweder-Oder“ entnommen, es wird gleich am Anfang, als Prolog-Ersatz, von einem wie tot am Boden liegenden Herrn aufgesagt, der sich kurz danach als Lulus erster Ehemann (Wolfgang Hübsch) entpuppt. Anders als der von Berg komponierte Prolog des Zirkus-Tierbändigers transportiert das Zitat aber natürlich keine Musikmotive, die am Ende der Oper sinnstiftenderweise wiederauftauchen könnten; es hat auch keine weitere Funktion, außer der, hübsch zu sein, und ähnelt so den bei Dramaturgen allezeit beliebten Programmheft-Mumpitz von, wahlweise, Barthes-, Foucault-, Bataille-, Marx- oder Novalis-Sätzen, die ein Rätsel mit einem anderen erklären und dergestalt für gebildete Platz- und Zeitvernichtung sorgen.

Dann: der Todesschrei der Lulu. Damit geht das Stück in der Breth-Fassung los. Der Schrei wiederholt sich nach drei Stunden, am Schluss. Beide Schreie, clusterartig aufgeputscht vom Orchester, tönen aus Lautsprechern im Zuschauerraum. Solche Todesschreie aus dem Off haben auf der Opernbühne eine eigene Tradition. Bei der „Elektra“ von Richard Strauss zum Beispiel dreht sich die Diskussion schon seit Ewigkeiten darum, ob die Sängerin der Klytämnestra den Mut hat, selbst zu schreien oder ob sie, zur Schonung der eignen Stimme, ein Double schreien lässt. Mojca Erdmann, die der Lulu in Berlin ihre glatte, kühle Pamina-Stimme mit den anbetungswürdig treffsicheren Höhen leiht, schreit nicht selbst. Sie ist ja kein Monster, nur ein ätherisches Wesen, eine elfenhafte Geistererscheinung, ein silbriger Fisch. Wenn man sie sticht, blutet sie nicht.

Auch das Wort Ironie, in der „Lulu“-Musik immer wieder groß buchstabiert („Ach so!“), bleibt in Breths Inszenierung ein Fremdwort. So ist das leider mit den Männern und den Frauen: witzlos, trostlos. Einzig die Lesbe, Gräfin Geschwitz (Deborah Polaski), darf etwas Farbe ins Bild bringen, ein kräftiges Madonnenmantel-Blau; dazu trägt sie die weiße Lilie der Unschuld herbei, die sich alsbald zu einem Lilienstrauß vermehrt. Dann, um den Genderkitsch komplett zu machen, wird die kleine Fischfrau Lulu passionszeitgerecht am Ende überhöht zur Christusfigur. Schon ganz am Anfang hing sie in Kreuzigungspose im Gitter. Kurz bevor sie sich Jack the Ripper an den Hals wirft, wird sie an der gleichen Stelle von Schigolch schwungvollst festgenagelt. Und anschließend als Hexe verbrannt.

Minden kezdő filozófus tudja, hogy  az ördög a részletekben rejlik. Minden kezdő költő gyorsan rájön arra, hogy a legszebb-legizgalmasabb -legrejtelemsebb részletek a NŐKben vannak. (A nők nagy része feltehetőleeg nem így vélekedik, ők esetleg a férfiakban rejlő részletek után kutakodnak - de ez nem számít. A filozófiában a nők véleményei nem számítanak. -és költészetben is ritkán. )

Tehát a nők filozófiai jelentőssége  :

A Lét és a Semmi:

Insofern hat sich im berlusconianischen Italien wirklich wenig geändert gegenüber der Barockzeit, als mittellose Musiker ihr Brot an ausländischen Höfen verdienen mussten oder – wie der große Alessandro Scarlatti – am Ende verarmt und vergessen im Vaterland starben.

Bettino Craxi gyere vissza....

Hat schon mal irgendwer den Namen Antonio Vivaldi gehört? Oder ist vertraut mit der Musik von Claudio Monteverdi? In keinem anderen zivilisierten Land klingen solche Fragen angebrachter als in Italien. Denn ausgerechnet im Mutterland der Musik ist die Kenntnis der eigenen Tradition klagenswert auf den Hund gekommen.

Als bekannt wurde, dass die Italienerin Cecilia Bartoli den Italiener Riccardo Muti als Chefin der Salzburger Pfingstfestspiele ablösen wird, schrieb der bekannteste Musikkritiker Italiens, Paolo Isotta, empört über irgendeine „amerikanische Allerweltssängerin“, die den großen Maestro verdrängt habe.

http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/italien-vergisst-seine-musik-zurueckfortschritt-11164630.html

Von Arnold Schönberg stammt der geradezu verzweifelte Ausruf, er wünsche sich «nichts sehnlicher» als für eine «bessere Art von Tschaikowsky» gehalten zu werden. Dahinter steckte nicht nur die Sehnsucht nach allgemeiner Anerkennung, sondern vor allem der Ärger über das Vorurteil, seine Musik sei formalistisch und emotional unterkühlt. Hier gibt es Parallelen zu Iannis

Auch Xenakis' Lebenserfahrungen wurden angesprochen, wie sie sich in den Partituren manifestierten; sie waren für Xenakis traumatisch. In den vierziger Jahren beteiligte er sich aktiv am Widerstand gegen die italienische

direkt erlaubt, die Schrecken von Tod und Angst zu erleben

fast tierisch zu nennenden Ausdruck

ilan Kundera, der Xenakis als «Propheten der Gefühllosigkeit» bezeichnet habe.

http://www.nzz.ch/nachrichten/kultur/buehne/die_architektur_des_lebens_1.13473207.html

" die Klischees von harten Männern und willigen Frauen bröckeln. "

" Kaum ein anderer Stil der jüngeren Musikgeschichte hat im Laufe seiner Entwicklung so viele Anhänger und Gegner gefunden wie der Sound des Metal, um leidenschaftlich über den Sinn  und die Qualität, die Besonderheit und die Gefahren dieser Musik zu streiten. "

" In den über vierzig Jahren, die seit der Entstehung des britischen Heavy Metal vergingen, haben viele der Klischees von Horden ungepflegter, asozialer und unmusikalischer Jugendlicher ihre Brisanz verloren und werden höchstens noch als Anekdoten aus der guten alten Zeit gepflegt. "

" Im  Vergleich zu den rapiden, marktorientierten Stilwechseln im Pop und vor dem Hintergrund der digitalen Umwälzungen seit der Jahrtausendwende und den davon ausgelösten veränderten Konsumgewohnheiten werden die Besonderheiten des Metal deutlich"

" Auf musikalischer Ebene liegt der wesentlichste Grund in der Präsenz des Metal als Live-Erfahrung. Musiker, die ihre Stücke selbst schreiben und im Tonstudio ausarbeiten, verbinden sich im Konzert mit ihren Fans zu einer Glaubensgemeinschaft. "

" Ein anderer Erklärungsansatz betrifft das besondere Verhältnis von Kontinuitäten und Veränderungen. Im historischen Rückblick zeigt sich dies bereits in der Frühphase von Black Sabbath Anfang der siebziger Jahre, als sie den Blues von Jimi Hendrix und den Hard Rock von Deep Purple und Led Zeppelin roher, rauer und härter spielten, wofür sich bald die Stilbezeichung Heavy Metal durchsetzte. Entscheidend dabei war die Herkunft der männlichen Musiker und ihrer ebenfalls rein männlichen Anhänger aus dem ärmlichen britischen Arbeitermilieu, die ihre Frustration und Perspektivlosigkeit musikalisch kanalisierten und damit Jahre vor der Entstehung des Punk den Nerv der Zeit trafen. Die Wut gegen das Establishment und die Ablehnung des intellektuellen Progressive Rock von Yes, Pink Floyd oder Emerson, Lake and Palmer verselbstständigte....."

" Als eine wesentliche Ausnahme blieb der Körper der Musiker weiterhin ein wichtiges Darstellungsmedium, etwa in Form martialischer Bemalungen und Kostüme, um die karthatische Wirkung fiktionaler Kunst auf einer Bühne zu erleben.

In vergleichbarer Weise fühlen sich junge Frauen........."

http://www.zeit.de/kultur/2011-09/40-jahre-heavy-metal-genre

http://www.youtube.com/watch?v=0x6chChxzV0