Ma 12:36-kor közvetíti felvételről a Bartók Rádió a Szokolay Sándor születésnapján tartott Emlékkoncertet a Müpából. A zeneszerző 85 éves lett volna, több mint két éve hunyt el december 8-án.
Műveiből is hallhattunk: élvezetesek voltak, miként a Táncszvit Bartóktól, de sajnos a nagyszabású Psalmus Hungaricus tenor szólistájának hangja elveszett a térben, köszönhetően az I. emeleti pódiumerkély ebből a szempontból használhatatlan helyének. A Nemzeti Énekkar viszont lenyűgöző volt 10 méterről. A végén az ezzel a hangversennyel leköszönt Antal Mátyás is megjelent a telt ház előtt, de utódja (Somos Csaba) is joggal fogadhatta az elismerő tapsokat. A többit a rádióból!
A műsor:
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar hangversenye (karigazgató.: Antal Mátyás és Somos Csaba)
Vezényelt Kocsis Zoltán; Közreműködött Pataki P. Dániel - tenor, Boldoczki Gábor - trombita
1. Szokolay: a) Nyitányfantázia, Op. 377., b) Trombitaverseny, Op. 66., (Boldoczki) 2. Bartók: Táncszvit
Január 16. óta számtalan koncerten voltam, valamennyi emlékezetes is volt, mert persze válogatok a rengeteg program közül, de írni már csak ritkán van kedvem, időm ezekről. Kivétel persze van, és pl. Baráti Kristóf fórumán igyekszem még a külföldi fellépéseiről is közvetíteni beszámolókat.
Most viszont egy közel 10 éves emlék köszönt vissza dalolva, amikor
március 24-én két fiatal énekesnőnk hívott és fogadott minket
a Nádor teremben: Kovács Ágnes mezzo- és Szívkova Mariann szoprán.
Utóbbit 2006 nyarán ismertem meg, személyesen pedig a szeptemberi fórumtalálkozón, ahol az énekesi pályára való készülése keretében csatlakozott a fellépő zenészekhez, akik közül többen már magas szinten művelik ígéretes pályájukat (Boross Csilla, Baráti Kristóf és Holics László pl.).
A tárgybani koncert kiemelkedő élményt jelentett a nagyszámú közönségnek! Megfontolt műsorösszeállítás, és a zongorista partner, Solymár-Melem Rita, közreműködésével előadott dalok és áriák, két kettőssel is nagyszerű élménnyel gazdagítottam minket.
Az itthoni alapképzést német nyelvi mesterképzéssel folytatott művészek kint is maradtak (Hamburgban, Bécsben és Grácban), és maguk szervezte fellépésekkel igyekeznek ilyen szórakozást is nyújtani az érdeklődőknek, miközben persze operákben is szerepelnek külföldön.
Műsorukban is átfogóan mutatkoztak be: a fájdalmas szűzanya, Brahms szerelmes leánya, Santuzza, Desdemona, Agatha stb. alakításait is hallottuk kiérlelt (óriási) és mélyen kifejező hangokkal, igen hatásosan, ahogy a végig velük dolgozó zongorista is kellő alapot adott a nagyfokú élvezetnek. A szerzők Pergolesi, Händel, Mozart, Ponchielli, Brahms, Saint-Saëns, Weber, Wagner, Liszt, Mascagni, Verdi és ráadásul Offenbech voltak. Bármely nyelven (latin, német, olasz, francia - kifogástalanul).
Ígéretes fiatalok elegáns és magasszintű előadásán voltunk, mondták ezt szakmabeliek is.
Remélem, hogy lesz még alkalmunk őket hallani, bár nehéz az énekesi pálya.
Jól dolgoztak, érdeklődő és igényes közönség töltötte meg szinte az egész termet, ami a jövőben bizonyára könnyebben fog menni.
Tegnap fórumozás közben meghallgattam Beethoven Op. 9/1-es (G-dúr) vonóstrióját, mert az 50 éves Kodály Kvartett azzal kezdte esti emlékműsorát, amelyben a másik két számot is Beethoventől választották.
Az előzményekről (az alapítás körülményeiről és a további fejlődés, átalakulások állomásairól) sajnos nem esett szó a BMC-ben, pedig egy ilyen rendkívüli és soha vissza nem térő alkalom megkívánt volna egy rövid tisztelgést az elődők irányába; csak bejöttek és játszottak. Először a három idősebb tag (Falvay, Fejérvári, Éder), akik a hangulatos triót nagy rutinnal és nagyon szépen adták elő, méltán kiváltva a "telt ház", azaz 300 körüli hallgató (köztük sok fiatal) elismerő tapsait.
Kodály-intermezzo: van még egy vonósegyüttes, akik Kodály nevét viselik, a huszas éveik közepén járó tehetséges galántai fiatalokból álló Kodály vonóstrió (Imrich Farka-hegedűs, Emil Hasala- brácsás és Erik Hasala-nagybőgős). Érdekes felállás, inkább átiratokra alkalmas, így az említett Beethoven triót is előadták, és megintcsak a fórumozás közben hallgatom a darabot, de a további tételek is elérhetők innen.
Ezután a jelenlegi kvartett (a szekund Bangó Ferenccel kiegészülve) jászotta az F-dúr vonósnégyest, ugyancsak kifogástalanul.
A szünet utáni zárószámban jöttem rá, hogy miért Kodály 50 volt az előadás címe :) A természetes 50 éves évfordulón túl ugyanis éppen 50 évesek voltak az előadók, persze átlagosan és a beugró legfiatalabbnak, Kokas Katalinnak köszönhetően. Ez sem tér már többé vissza, de őket azért visszahívtuk a sikeres vonósötös után, és el is játszottak egy gyors részt a darab végéről.
Egész este nagyon szép kamarázásban volt részünk, ahol a kiérlelt rutin és a művelt fiatalság kellemes össszképet, összhangzást nyújtott. További jó muzsikálást a társaságnak!
.
.
.
S ha már az 50 évről, mint fő indítékról írtam, ki kell egészítsem az alábbiakkal, amit a "Mit hallgattok fórumozás közben?" témában idézett linken olvastam saját 50 éves ismereteimet pontosítandó. Örömmel is üdvözöltem Szabó Tamást a koncerten, hiszen nem csupán ő volt az egyedüli, aki az 50 éves Kodály vonósnégyest, illetve az előd Sebestyén vonósnégyest képviselte, és emiatt jelenleg ő mondható az együttessel legtovább játszó művésznek, legnagyobb sikereik részesének.
36 éves kvartettezését a ma is aktív Falvay Attila követi a maga 35 éves tagságával, majd sorban: Fias Gábor brácsista 34, Devich János csellista 32, Éder György csellista 18, Fejérvári János brácsás 16, Tóth Erika másodhegedűs 10, Sebestyén Ernő és Duska Károly prímek 5, Barta Mihály prím 4 és végül Párkányi István szekund 3 évet játszottak az 50 éves együttesben. A jelenlegi második hegedűs, Bangó Ferenc, közel egy éve csatlakozott. Az "alapítók" nevét elferdítettem, a maiakat vastagítottam.
A tegnap elhangzottakból az F-dúr vonósnégyes 17 éves felvétele meghallgatható a spotify-on (sok más felvételükkel együtt), mert sajnos a kvartett által tegnap előtt feltett zene nem jön be :-(
A különféle felállásban készített bőséges felvételeik kiválóak, elismeréseik megérdemeltek. A kiegészítésben említett muzsikusok többsége más zenekarokban és a katedrán is méltóan képviselték, képviselik a magyar zenekultúrát itthon és külföldön.
A korrekt torom azzal ébresztett, hogy tegnap este 100 évvel megfiatalodtam a csodálatos csel-ló-zene visszaidézése során :), pedig az egész kompjú-terem azt számolta, hány éves a v elencei telivér Matteo Goffriller hangszer: valójában 320, vérbő lovasa viszont csak 40. Elnéztem, elnézést!
Az elmúlt 7 nap másik koncertje Kodály Zoltán előtt tisztelgett születése napján, december 16-án. A Kodály 133 elnevezésű előadás a zeneszerző második szerzői estjének megidézését célozta, ugyanott, ugyanazzal a műsorral. Élményeimet a nagyszerű ötlet negatívumaival kezdem, nehogy elvegyem az ünnepi esemény alapjában fenséges ízét.
Az 1918. május 7-i szerzői est a nagy háború alatt visszafogottabb alkotói és előadói kedv visszatérését jelezte, a közel 8 évvel korábbi első ilyen esemény közreműködőinek fellépésével (Bartók Béla és a majdnem változatlan összetételű Waldbauer-Kerpely kvartet) az első opusokból (2., 3. és 4.)
A második szerzői est felelevenítésén a 6 - 10 opusokat hallhattuk, a hegedű-cselló duót, a Megkésett melódiákból öt dalt, az Öt dalból az utolsót, a szünet után a cselló szólószonátát, végül a II. vonósnégyest. /A 97 évvel korábbi programban sehol sem találtam az Öt dalból Az erdő címűt./ Az akkori hat szereplővel szemben most hét lépett fel (a Kodály Kvartett, Fenyő László, Fülei Balázs és Bretz Gábor).
Egy ilyen szellemidézésnél érdemes a közreműködők korát is összehasonlítani: az eredeti fiatal csapat átlagéletkora 31 év volt (26 éves múlt Waldbauer és 37 múlt Bartók, a többi köztük), míg a mostaniaké 46, mivel a remek vonósnégyes 3 tagja már közelít a hatvanhoz. Jobb lett volna a többiekkel hasonló korúakból álló fiatalabb kvartett szereplése, de a Kodály nevét viselő és közel 50 éves múltú együttes meghívása bizonyos szempontból logikus volt.
A koncert legendás előzménye nem látszott a hallgatóság érdeklődésén, már ami a távol maradtakat illeti. Olcsóbbá tett jegyekkel az utolsó héten még akár fél millió Ft is bejött volna a hiányzó 250-300 hallgatótól, hiszen eléggé foghíjasak voltak a sorok, bár a sok-sok fiatalnak örülni lehetett.
A most divatos műsorfüzetben is többet írtak Kodály első szerzői estjének vonósnégyeséről, mint a második alkalom zenészeiről. A brácsista Korstein Egon neve szóba sem került, pedig Kodály neki is dedikálta a vonósnégyesnek ajánlott új kvartettjét, ahogy a szólószonátát a Casalshoz hasonlított Kerpelynek, és a duót a kvartett névadóinak. Kornstein Egon 1891. május 22-én született Nagyszalontán, és a vele közel egykorú Molnár Antal kiválása után 1923-ig volt az együttes brácsása. Az USÁ-ba menve tanított, kutatta a régi velencei zenéket, és 97. (!) életévében halt meg. A később szintén zenetörténésszé lett Molnár Antal is majdnem megérte a 94-et, így - ha most Konrád Györgyre gondolok - a brácsások hosszabb életéről beszélhetek... Ennyit tehát megérdemel a külföldön már Kenton névre amerikaisott nevű muzsikusunk.
Furcsa volt, hogy a rektori páholyban megjelent Kodály Zoltánnét senki sem köszöntötte hivatalosan a koncert előtt (pl. a rektor vagy megbízottja), pedig az éppen csak 75 múlt, de hatvannak sem kinéző szerény társ megérdemelte volna a tiszteletet. A muzsikusok persze ő felé is meghajoltak a tapsokat megköszönve.
Az előadásról: itt az elején kezdve rögtön túllépnék a többihez képest itt halványabb, bár remek duón op. 7, 1914, mert ezt inkább két vérbeli szólistával játszattam volna. Érdemes meghallgatni az egyidőben tartott pécsi emlékkoncerten elhangzott III. tételt (Barátival és Bogányival ; 21:38 perctől 11 perc)! Rögtön előrebocsátom, hogy a kvartettben remekül érvényesült az egész társaság kamarázó tudása, rutinja és kiérlelt játéka.
Az előző után jött a frakkba öltözött és amúgy is igen elegáns énekes-zongorista páros. Balázs Béla rá jellemző hangulatú versére (Az erdő) komponált dalban az akkori Bartók előadói kvalitásaival bőven vetekedő Fülei Balázs és a basszbariton-basszus Bretz Gábor remekelt, utóbbiban a kiváló kékszakállút hallhattuk, miként a költő soraiban is megidézte a várat ("Állj meg. Ez az örök erdő. Aki belép, vissza nem jő,"). Mély átérzés a különféle hangulatokhoz, érthető szöveg és kifogástalan megfogalmazás, ahol a zongorista is magas színvonalon hozta szólamát, kiemelkedővé téve a hat darabot. Kivált az említettre, Berzsenyitől A tavasz címűre és a Csokonai-versre írt tetszett, de ez csak relatív, nagyon élveztük az egészet. Beigazolódott itt is, hogy dalokat csak a szöveg és az ének-zene szerves egységében lehet igazán érteni és élvezni.
A szünet utániak közül a vonósnégyest már említettem: a rövid darab megformálása nagyszerű volt, bármely részét és bármely előadóját nézve külön és együtt a társakkal.
A csúcs a cselló szólószonáta volt a kivételes adottságú és felkészültségű zseniális Fenyő Lászlótól, és majdnem hazamentünk utána, hogy ez talán felülmúlhatatlan, ami igaz is volt, bár azért nem bántuk meg a kvartett meghallgatását, és nem akartuk a szünetben tovább csökkent hallgatóság létszámát tovább fogyasztani.
Az alig több mint 100 éve írt op. 8-as mű ősbemutatója volt tehát azon a szerzői esten, és a változást igénylő átmeneti korból először Ady Endre akkor már közel 10 éve ismert sorai jutottak eszembe a darabról: " Szabad-e... betörnöm Új időknek új dalaival ?" és meg is adta a választ: "...és "száll új szárnyakon a dal" a "mégis győztes, mégis új és magyar." Valamennyien művészetük forradalmárai voltak, nem véletlenül zenésítette meg Ady néhány versét Kodály és Bartók is.
Az akkor közel 200 éves Bach-szólószvitek után ilyen minőségű művet még nem írtak addig e műfajban (közel egyidőben készült Max Reger 3 szvitje (op. 131/c) szólócsellóra, de ezek egyértelműen Bach-utánérzések, és maga Kodály is írt ugyanabban az évben még egy ilyen, de könnyedebb darabot, az alig ötperces és opusz-számot sem kapott Capricciót). Közel egyidőben és később is készültek szólócsellóra szvitek, de rövidebbek, egyszerűbbek; a közel 50 ilyen mű közel 40 szerzője közül az ismertebbek : Ernst Bloch, Caspar Cassado, Ernst Krenek, Alexander Cserepnyin, Benjamin Britten vagy akár Durkó Zsolt.
Kodály darabja tehát korszakalkotó volt, amely ma is magával ragadja hallgatóját, különösen ha egy Fenyő László-szerű démon adja elő. Ha Kodály kortársa lett volna ez az őserőtől duzzadó zseniális művész, bizonyára neki ajánlja, és valóban: hihetetlen átfedés van a mű és előadója karaktere között.
A közel 30 perces grandiózus szvit három tételének szokásos összefoglaló tempójelzésén (Allegro maestoso ma appassionato, Adagio (con grand' espressione) Allegro molto vivace) túl számos belső szerzői utasítása van, amelyek a néha kötött, néha szabad formák közötti fantáziálásra utalnak, és szinte képiesen jelent meg lelki szemeim alőtt a darab, amikor meg előadójára néztem, egy varázslatos képi-hangi megjelenítésben gyönyörködhettem. Mások is hasonlót érezhettek, mert olyan feszültség támadt és fokozódott a darab megszólaltatása során, ami nagyon ritka manapság, és a végén ösztönös volt a kirobbanó taps, a hosszan tartó éljenzés, bravózás.
Az én képzetem egy vérbeli lovas változó vidéken és érett telivéren fél órányi csapongása volt, amikor is a lovat a térdei közt szorított 220 éves Matteo Goffriller hangszer testesítette meg, amit hol szabadjára engedett, hol könnyű kézzel megszelidített mesterlovasa, némi kis pálcázással kiegészítve, miként a terep kívánta. Hihetetlen egységet alkottak eb ben a remekműben kifejezve.
Volt ott lépegetés és galopp, majd vágta, határozottan és szenvedélyesen, lassan és gyorsan, keményen és tüzes szenvedéllyel, vagy vontatottan és abból hirtelen súlyosra váltva, de még ugratva is (a vonóval) stb., vagyis a saltatóra rímelve szájtátva csodáltuk a varázslatot. Amikor aztán már magasabban jártak és a sziklákon és a friss, de fagyott havon-jégen úgy csattogott a ló patája, ahogy a cselló zengett a virtuóz lovas kezei között. Nem akartam a szokásos olasz tempójelzéseket ismételni, de ahogy azokat is az életből vették annak idején, az életbe helyeztem vissza lelki szemeimmel az egész előadást.
Tehát: gyors és szenvedélyes gyorsmenettel kezdtek, majd felfelé haladva elegáns lassúmenet következett, ahol a remek páros a magas szintű együttműködés költői kifejezésével szórakoztatta magát és közönségét, majd az életteli leereszkedés a hazatérés feletti örömbe torkollott. Mindehhez a forrgatókönyvet a kodályi kotta adta, amit hibapont nélkül valósított meg a szintidőn belül az ördöglovas. Jó kis zenés filmet lehetne csinálni a témából.
Fenyő László egy energiabomba, ugyanakkor minden pillanatban kézben tudta tartani a zenei anyagot, amit kimagasló művészi színvonalon közvetített az ámuldozó hallgatóságnak. Szerencse, hogy a rádiófelvétel megörökíti ezt a rendkívüli produkciót, amivel a szólista pályája csúcspontjához ért, és ahonnan csak újabb csúcsok következhetnek:) - tehetségéből, tudásából, ambicióiból és korából kifolyólag.
Ha értékelni fogom az év vagy az idény kiemelkedő zenei teljesítményeit, az övé bizonyára dobogón lesz!
Kíváncsian várom a szakmabeliek beszámolóját a jövő heti Új Zenei Újságban vagy másutt, hiszen ez csak egy egyszerű zenerajongó élménybeszámolója volt.
A kiindulást jelentő 1918. évi szerzői est szép kritikáját már idéztem a Nyugatból az alábbi téma 1673. beírásában:
Az alábbi beírásban kellően végiggondolatlanul említettem Fülei Balázs zenei mintáit a pedál nélküli és a pedálozó (példálozó) játékhoz.
Közben megnéztem a Fölszálllott a páva meghatóan magas színvonalú döntőjét, és utána eszembe jutott a Balázs által bemutatott teljes lista az általa választott zenékkel, illetve azok részleteivel, néha csak egészen röviden.
Purcell: D-dúr szvit
Bach: Contrapunctus 1. (A Fúga művészete, BWV 1080)
Beethoven: pár ütem Holdfény szonáta Op. 27/2 első tétel
Esz-dúr bagatell Op. 126/3
Asz-dúr szonáta, Op. 110, 3. tétel
Schubert: Gesz-dúr impromptu
Chopin: Asz-dúr etűd, Op. 10/10
Liszt: Funérailles
Liszt: Esti harangok (Karácsonyfa)
Franck: Prelúdium, korál és fúga
Debussy: A boldog sziget
ráadás: Liszt: Erdőzsongás - koncertetűd
Mivel közeleg a Karácsony, az én képi ráadásomat kiegészítem egy másikkal a fentiekből:), de a teljes művel, sok szeretettel és tisztelettel az előadónak.
A 12 tételes sorozat főleg 1874 és 76 között készült, de teljesen csak évekkel később alakult ki a végleges változat, emiatt csak 1882-ben adták ki. Liszt legidősebb unokájának, Daniela Bülownak ajánlotta (Cosima lánya első gyermekének). Később négykézre is átdolgozta, és az ismert régi karácsonyi éneket (2. tétel) tenorhangra kórussal és orgonával kiegészítve. Van a sorozatban más régi ének feldolgozása is, majd pásztorok, a háromkirályok, harangszó, gyertyagyújtás és persze a címadó karácsonyfa stb., végül a két utolsó számban a saját magyaros és Wittgenstein hercegné (Carolyne Sayn..., 1860-tól felesége) lengyeles zenei portréja. Másoktól is hallottam, nagyon hangulatos az egész.
Két utóbbi hangversenyről számolok be - időrendben: az első inkább előadás volt, a legutóbb említett Fülei Balázzsal az eddig is remek "A zongora közelről" sorozatban, most a Festetics Palota tükörtermében.
December 12. közben munkanap lett, így talán csak 40 érdeklődő hallgatta és nézte ámulattal az alaposan előkészített és magával ragadóan előadott anyagot a pedálhasználatról, illetve a pedál nélküli billentyűs hangszerekkel való összehasonlítást.
A rádió felvette, érdeklődéssel várom újbóli meghallgatását, mert Balázsra figyelni kell, előadásai mélyre hatolóak, ugyanakkor a legmagasabb fokú művészi-kutatói alázatát igazolják. A szemléletes (fül-léletes:) példái Purcelltől Debussyig terjedtek, Bachot, Beethovent, Chopint, Lisztet, illetve egy-egy művük bizonyos részletét elénk tárva, miáltal megnyílt a közeli zongora a kevéssé szakmabelieknek, miközben gyönyörködtünk ragyogó technikájában, színes egyéniségében, érzékletes játékában.
Nagyon meggyőző volt megint, így nagyon várom a 4., egyben utolsó előadását e sorozatban (2016. február 9-én, megint a Bartók Emlékházban: "Ki így - ki úgy, holígy - hol úgy" címmel. Hasonlatos lehet majd az Egy zenemű, többféle előadás rádiós sorozathoz, de most egyetlen előadó fogja elénk tárni a gyönyörködtető változatosságot a zenei előadóművészetben.
Egyetlen megjegyzésem a kiváló előadáshoz, hiszen korábban láttunk tőle vetített illusztrációkat is: a Debussy Boldog szigete, vagyis a szerelem szigete megidézéséhez én a zeneszerzőt megihlető Watteau-festmény(eke)t kivetíttettem volna, mert itt is jó példája van a kottajegyekkel leírt, az előadó által megszólaltatott és a képpel is kapcsolatos összművészeti megoldásoknak: a varázslatos összhatásnak.
Jean-Antoine Watteau három változatban készítette el a festményt 1710 és 1718 között. amelyekből az egyiket kiemelem. A buja barokkokó :) tipikus műve.
Ilyen oktatókra van szükség az iskolákban, és boldogok lehetnek a még nagyon fiatal művész kamarazenei tanítványai, ahogy mi is a boldogság szigetén érezhettük magunkat a hang-ulatos tükörteremben!
Zene a képhez, mástól:
A link képei jobb-klikkeléssel kinagyíthatók, akár innen is.
Emlékezetes volt Fülei Balázs zongorasorozatának első előadása a zenei illuziókról, amit a Bartók Emlékházban hallgattunk nagy élvezettel, és ezt ma este 7-kor adja le a Bartók Rádió.
Az előbbi beharangozóban idéztek az érzékletesen összefogott koncertből, éppen Liszt- és Assisi Szent Ferenc kapcsolata okán a madarakkal való beszélgetésről. A röviden bemutatott történetet zenével is felidézte a kiváló művész és pedagógus, így már csak az ihletet adó kép jöhet, illetve képek, hogy bővüljön ismeretünk a háttérről.
Giotto 1267 és 1337 közt élt, és a szenttel való "elképzeléseit" az Assisiben lévő Felső Bazilikában örökítette meg. A közel harminc nagyméretű festményt és persze a madaraknak prédikáló szentről készítettet az alábbiakban lehet megnézni, a képekre kattintva kinagyítva is.
Voltam közben más koncerten is, mint Fülei Balázsén, de arról máshol emlékeztem meg, így itt vele folytatom:
A mi időszámításunk szerint április 27-én volt Alexandr Szkrjabin elhunytának napja, ez évben éppen a 100 évforduló. Erre emlékezett a Magyar Rádió, és múlt kedden (november 17-én) emlékműsort rendezett a Márványteremben - Fülei Balázs szólójátékával. Műsoron egy-egy Schubert-, Janácsek- és a 3. Szkrjabin-szonáta volt, ráadásként pedig egy Szkrjabin-etűd. Nagy élmény volt Fülei valamennyi interpretációja!
A lejjebb értékelt "tempós" előadásának megfelelő és minden egyéb szempontból is kifogástalan Schubert-értelmezést hallottam. A Fantázia alcímet viselő D 894-es G-dúr szonátát jól ismertem, legalábbis addig hittem így, amíg új részeket nem fedeztem fel benne. A mű monumentális, és a Balázs koncertjein megszokottak szerint a művész röviden leírta a műsorlapra rövid összefoglalóját a mű zenéjének lényegéről:
" Schubert 1826-os G-dúr szonátája (D 894) már a késeiek közé sorolható. A közel 40 perces művet mintha egyetlen idea szülte volna: a hangismétlés, a repetíció. E szempontból különleges a Schubert-szonáták sorában: mind a négy tételt átszövi ez az ötlet. A hangismétlések hol szakadozott dallamokat alkotnak, hol drámai eszközként funkcionálnak, hol pedig játékosan kotyognak. Igen nyugodt, meditatív az első tétel, tágasan ívelő harmóniamenetei csak a kidolgozásban válnak nyugtalanná, ez a szakasz az, ami a való életről szól, a tétel két szélső része pedig valamilyen éteri világban mozog. Második tételében egy dal következik, amely háromszor tér vissza. Közöttük viharos, orfeuszi jelenet, ahol a valóság és a túlvilág közötti pallón egyensúlyozunk. Következik a Menuetto, h-mollban, szintén hangismétlésekkel, fenyegetően. A Trióban olyan szférákba visz bennünket Schubert, ahol súlytalannak érezzük magunkat. Végül, a zárótételben, rafinált formában Schubert olyan játékot készít nekünk a hangismétléses témával, akárcsak egy kisgyermek, amikor kaleidoszkópját forgatja és a játé boldogságába, megfeledkezik az időről."
Ez önmagában persze nem sok zenei élményt nyújtana, de olvasása után és egy nagyon alaposan kidolgozott zenei előadáshoz jól illeszkedett, így a hallottakról lényegében túl sokat most sem tudok írni, érdemes lesz felvétel leadását figyelni. Szólnom kell viszont az előadó érzékenységéről, ami nem csak a tökéletes tempókban, hanem a teljes építkezésben megmutatkozott. A schuberti ismert fantáziálás talán nem is kívánná meg ezt az összefüggéseiben annyira koherens megfogalmazást, ahol a hangok színei, árnyalatai, súlyai - vagyis a dinamikai összkép -, beleértve a szünetek hatását, a tökéletesen érzett folytatásokat, a hangok kitartását, a pedálozást stb. Ebben az előadói felfogásban is együtt érzem az előadó- és az alkotóművész (szobrász, festő, garfikus) együttes megjelenését, aki a dolgok mélyére lát, jól értelmez és hatásosan jelenít meg, formáz, maximálisan lekötve a hallgatók figyelmét, vagyis kifogástalan zenei élményt nyújt.
A 31 éves zongoristánál alig volt fiatalabb a zeneszerző, amikor a szonátát írta. Teljesen más a két művész élete, de Fülei annyira beleélte magát annak a sikerre vágyó és szerencsétlen zseni helyzetébe, hogy egy hajdani Scubertiáda résztvevőjének is érezhettem magam, ha nem látom a magas, vékony, elegáns, feketehajú és igen fegyelmezett mai megszólaltatót. Fantázia fantáziadús előadásban - kifogástalanul!
Persze más előadók akár régebbi hangszeren való előadása is élvezetes, ahogy számtalan ilyet hallottam már, de az említett értelmezés önmagában nekem tökéletes volt.
Ránk fért a szünet e hosszú darab után, majd következett a rövid Janácsek-szonáta egy 110 évvel ezelőtti tragédiára emlékezve, amikor egy 20 éves brnói ácslegényt (František Pavlíkot) megöltek egy ottani felkelés kapcsán. Ezzel kapcsolatban már ugyanannyit írt Fülei a mű keletkezéséről, mint a darab zenei anyagáról, így csak az utóbbit idézem:
"A Janácsekre oly jellemző ostinato mozgás, mint egy rögeszme, állandóan előbukkan a darab folyamán. Hektikus indulások, megtorpanások szövik át ezt a zenét, a legváratlanabb pillanatban pedig előkerül egy-egy gyermekien ártatlan motívumocska. A második tétel gyász-zenéje csendesen kezdődik, de később sikító, jajongó pontozott ritmusok teszik a darab zárását végtelenül felkorbácsolóvá."
Ezt a szonátát addig még nem hallottam, előadásán néha Satie gymnopédái jutottak eszembe, vagy egy idősebb pointilista festő, aki a drámára is gondolva festeget egy folyóparton, ahol szélsőséges hatások érik a viharos széltől és az erősen hullámzó víztől, majd a szél elmúltával a bágyasztó napsütésben dolgozik tovább, és egy időre el is szunyókál. Majd újra a tragédia motívumai, árnyak és fények, és hasonlóan fejeződik be a második tétel is.
Belinkelem egy pár előadását, ahogy megtenném a zenekari átirattal is, ha találtam volna ilyet (a holland Theo Verbey írta át a művet).
.
A hosszabb és szintén fantáziateli Szkrajabin-szonátát sem ismertem, élvezetes volt, de addigra kissé elfáradtam, így majd a felvétel és több más interpretáció meghallgatása után talán visszatérek rá. Fülei Balázs erre vonatkozó benyomásait is szemléletesen írta le. A ráadás cisz-moll etűd üde hangjaival zárult az este.
Erről a szonátáról ezt írta Balázs, hogy a zenei idézet hallgatását megkönnyítsem:
"Első benyomásunk az, hogy Szkrjabin első három szonátája a chopini hagyományt vezeti tovább. Ez a zene azonban már az első ütemeiben szerzője saját névjegyét hordozza: szenvedélyes, drámai kezdés, heves fellángolások és gyors elgyengülések váltják egymást. Az érzelmek kereszttüzében állunk, hol elsiklanak melletünk a szenvedélyes érintések, hol szinte fellöknek. Második tétele egy fojtott induló, pillangószerűen repdeső közjátékkal. A harmadik tétel a chopini noktürnök testvére, holdfényes zene, kitágul a tér, megszűnik az idő. Zárásként már nem csak az érzelmek kereszttüzébe kerülünk, hanem azok szélviharába. Lálegzetvételnyi idő sincs, az egyetlen pihenő akkor jön, amikor az eksztázisban lángoló darab egyszer csak elhamvad, majd egy végső lánggal még egyszer utoljára újra kigyúl, mintha egy vakuval örökítené meg ezt a forgatagot és azt mondaná: vidd magaddal, benne voltál!"
Pl.:
.
.
.
Ha megtudom a felvétel leadását a Bartókon, felhívom rá a figyelmet.
A zongora a legnépszerűbb hangszer, emiatt koncertszerű megszólaltatására is a legtöbbször kerül sor. A terjedelmes és nagyszerű zongorairodalom miatt is számtalan hangversenyen és műsorral lépnek a közönség elő a hangszer művelői.
"A Zongora - közelről" elnevezésű négyrészes sorozat műsorvezető előadója, Fülei Balázs, október 20-án a Bartók Emlékházban tartotta 2. előadását, és ha egyetlen szóval akarnám csak jellemezni: brilliánsan.
A helyszín adottságai miatt térben is közelebb voltunk a zongorához, és ez is bensőségessé tette a kiváló előadást a kb. 80 hallgató részére. A tárgybani téma a zongorajáték tempója volt - "Ez ilyen gyors?" címmel.
A 31 éves Balázs valóban brilliáns egyéniség: gyémánttisztaságú és -keménységű művész, hallatlanul sokoldalú, és csillog, mint egy szépen csiszolt brilliáns. Nem először hallottam hasonló előadásait, így egyetértően olvastam honlapján a róla szóló kritikákat, amelyekből csak egyet emelek ki, mert ezt szeretném aktualizálni a tempós zongora-közeli előadása kapcsán.
„Ahol ő megjelenik, személyében tudás, művészi lelkiismeret, ihletettség lép a pódiumra.”
A honlapja bemutatkozó oldalának főcíme is igaz: "Áramkör színpad és nézőtér között", még akkor is, ha - miként említettem -, a Bartók Emlékházban nincs se színpad, se pódium, de a kapcsolat talán emiatt is szorosabb szokott lenni az előadó(k) és a hallgatóság között. Az alább említett minőség miatt akár a Zeneakadémia Solti termében is helyet kaphat ilyen előadással.
Balázs alapossága kellő átélést biztosít, érezni, hogy maga is élvezi a témát, amit aztán kifogástalanul, teremtő erővel közvetít hallgatóinak. Előadása tehát alkotás, de nincs benne semmi erőszakosság, hiszen értelmezéseit megindokolja, és a megszólaltatott illusztrációk során egyet is értettünk vele a témabeli tempók helyessége terén. Tanulni lehet tehát tőle, és szerencsések azok a fiatalok, akik tanítványai az akadémián. Mi, felnőttek, pedig elmélyedhettünk a muzsika rejtelmeinek egy kis területén, az egyetlen szóval jellemezhető harmóniában.
A zeneművek tempójelzéseit többnyire ismerjük, a szerzők igyekeznek világos ajánlásokat tenni, de a különböző előadók természetesen nem egyformán adják vissza a tempókat, néha maguk a szerzők sem, mint mondta. Balázs arra törekedett, hogy a kontrasztos eltérések bemutatásával mutassa meg az általa helyesnek tartott tempót. A helyes jelzőnek sok-sok pontosító jelentése van: feszes, rendes, pontos, szabályos, egyenletes, harmonikus, mondhatni: gusztusos, ahogy a tempo giusto is sugallja.
És ahogy már többször említettem a közismert tényt, miszerint zenéről konkrétan szinte lehetetlen beszélni, majd csak megemlítem a bemutatott műrészleteket, hogy lássuk, mivel bűvölt el minket az előadó. Remélhetően hamarosan meghallgatható lesz a műsor a Bartók Rádióban, és akkor szembesülhetünk (fülbesülhetünk :) a zenével is. Az ilyen előadásokat videóra is veszi a koncert szervezője, így talán azt kellene leadni a közönségnek! Látható lenne az előadó alakja, testbeszéde, hiszen minden együtt tette szuggesztívvé az előadását.
Lenyűgözve hallgattuk, észre sem véve az idő múlását, amit így múlattunk lelkünk építésére a lelkes művész segítségével. Nem nyűg volt a részvételünk, hiszen nem valamilyen tárggyal, pl. kötéllel rögzítettek a székhez, vagy kellett volna kötélességből végigülni másfél órát, hanem a mondandó összetettsége és magas színvonala váltotta ki a fokozott érdeklődést, amivel elvarázsolódtunk.
A gördülékeny előadás mögött bizonyára alapos tervezés, anyaggyűjtés, gyakorlás van, és nyilvánvalóan sokkal nehezebb ilyen összetetten közelíteni a témához és az igényes közönséghez, mint csak bejönni, leülni a zongorához és játszani. Nem sok példa van az ilyen nyilvános szereplésre, Balázs jó úton jár a kiváló elődök nyomában. Vannak ilyen előadók, akik egy nagyszabású élet tapasztalataiból leszűrve közvetítenek, ő pedig a korán elmélyített módszerrel segíti saját pályája kibontakozását a hallhatók örömére is.
A fenti egyetlen jellemző kifejezést azért némileg kiegészítettem, hiszen azóta sokat gondoltam erre az estére, ahol egy szuggesztív egyéniség szórakoztatott és tanított minket. Balázs kiváló közvetítő, médium a szavakkal megfogalmazhatatlan zene átadásában, legközelebb e sorozatban december 12-én délelőtt a Festetics Palota Tükörtermében, a "Klaviatúraművész? Pedálművész?" kédések boncolgatásával.
A zenék mik is voltak?
Domenico Scarlatti a barokkból a B-dúr csembalószonátával,
Mozart sokat hallott A-dúr szonátájából a Török induló,
Schubert Esz-dúr impromtu-je,
Liszt E-dúr legendájából egy idézet,
Az Appassionata szonáta zárótétele,
Liszt Manók tánca,
egy Chopin keringő (cisz-moll),
Bartók Allegro barbarója,
Liszt Tarantellája,
és ráadásul Mendelssohn Szöveg nélküli dalaiból a Fonódal.
Tíz válogatott minta, valamennyi többféle tempóval, kérdésekkel és a helyes válasz megközelítésével, mindezt mélységes alázattal, de sziporkázóan.
A neten mindegyik részletre számtalan előadás van, és amíg a tárgybanit nem közvetíti a rádió, érdemes néhány előadói elképzelést megismerni, hogy lássuk, mennyire eltérően értelmezhetik a darabokat az előadók!
Csak egy megjegyzés még a Beethoven-szonátatételhez: az "appassionata" jelző utólagos hozzákapcsolását igazolja, hogy a darab egyetlen tételében sem szerepel, viszont a 2., A-dúr szonáta lassújában és az utolsó szonáta első (allegro) tételében használta ezt a jelzőt a szerző, aki igen változatosan írta le az elvárt tempókat olasz, majd német nyelven is.
Fülei Balázs legközelebb a Márványteremben lép fel Szkrjabin halálozási centenáriumi hangversenyén (november 10-én este 7 órai kezdettel), nem csak Szkrjabin-művekkel.
Hangulatos hangversenyet hallhattunk tegnap Sárbogárdon a Zene Világnapja tiszteletére, és mivel a tavalyi is emlékezetes maradt, először beemelem - kiemelésekkel - a még egy évvel korábbi - általam sajnos nem hallott - esemény beszámolóját a MÁV Szimfonikus Zenekar sajtóarchívumából. A beszámolóból kiderül, hogy akkor is megemlékeztek természetesen Huszics Vendelről, a közel négy éve elhunyt - később róla elnevezett kórus - alapítójáról, vezetőjéről, és ez tegnap is téma volt.
2013.10.11
Variációk egy kisváros csodáira
"Ha egy nagyvárosi koncertteremben történnek csodák, az jó. Amikor adott a kellemes akusztika, a műélvezetet segíti a környezet, már csak az előadókon és a befogadó közönségen múlik, mi születik. No, és milyen, ha egy kisvárosban jön létre csoda? Regénybe illő. Mindenek előtt két kulcsfiguráról kell szólnom, Huszics Vendel karnagy emléke előtt tisztelegve: a tüneményes Huszics házaspárról, Zsike néniről és Vendel bácsiról, akik életüket tették fel arra, hogy egy szürke városkába színt és gazdagságot vigyenek – több generációban vetették el a zene szeretetének magját. Az sem lehet véletlen, hogy gyökereikből csodafa nőtt. Október 6-án az ő unokájukat, Várdai Istvánt ünnepelhette főszereplőként a sárbogárdi közönség. A világot bejárt, számos hazai és rangos nemzetközi díjjal jutalmazott fiatal csellóművész nem először lépett itt színpadra, ezúttal zenekari kísérettel. A MÁV Szimfonikus Zenekart Baráti Kristóf hegedűművész vezényelte. Egy zsúfolásig megtelt, száraz hangzású művelődési házban nem egyszerű feladat muzsikálni, a zenei elgondolások megvalósítása itt jóval nehezebb, a függönyök, a falak közömbös érzéketlenséggel nyelik el a hangokat. Aznap este a varázslat azonban fittyet hányt a fizika törvényeinek. A koncert első felében a helyi Huszics Vendel Kórus Schubert G-dúr miséjének három tételét (szóló: Lakatos Diána – szoprán, Dobos Gábor – basszus), a sárbogárdi származású Leszkovszki Albin Szülőföldemen c. Petőfi Sándor-versből komponált művét (ősbemutató) és a Händel-Halleluját énekelte a zenekarral, szépen intonált, stílusos előadásban. A kórust Huszics Vendelné készítette fel.
A szünet után Csajkovszkij Rokokó variációit Várdai István tolmácsolta (Csajkovszkij: Változatok egy rokokó témára, Op. 33). Az életre kelt cselló páratlanul érzékeny muzikalitással mesélt Csajkovszkij szellemi üzenetéről. Az őszinte és letisztult zenei elképzelés, a bravúros technika, a kifinomult arányérzék, a formák világos tagolása, a tiszta artikuláció, a karakterek és a humor gazdagsága mind egy helyen, egy emberben összpontosulva olyan muzsikus egyéniséget tárt elénk, amilyen – túlzások nélkül – kevés van az egész világon. És ha mindez még nem lett volna elég, ha még nem repültünk volna elég magasra, a d-moll, Andante variációban valami olyan érzelmi felfokozást élhettünk át, amit szavakkal meg sem próbálhatok leírni. A zárótétel elképesztő virtuozitásában feloldódott feszültséget kirobbanó taps követte. A ráadással, egy Bach szvit-tétellel (G-dúr szvit I.tétel, BWV 1007) Várdai István a nagypapájára, Huszics Vendelre emlékezett. Közvetlen egyszerűséggel szólt a közönséghez: “Hallgassunk egy kis Bachot!” És a publikum hallgatott. Bachot. Mozart K. 550-es g-moll szimfóniája kerekítette le az estét. A kellemes és ízléses előadást, bevallom, én még a Csajkovszkij érzelmi hatása alatt hallgattam; ezzel együtt a jól ismert dallamok természetes otthonosságot hoztak. Megfordult a fejemben, milyen jó lenne Baráti Kristófot hegedülni is hallani, de nem is vehettem komolyan ezt az átsuhanó gondolatot egy végigvezényelt koncert után. Aztán, a jól megérdemelt vastapsot követően egy jó tündér teljesítette a kívánságom. A Händel-Halvorsen Passacaglia Baráti Kristóf és Várdai István előadásában tomboló sikert aratott. A kórus Huszics Vendelre Mozart: Ave verum corpusával emlékezett, ezzel zárult az est."
Hát igen! Ezt éreztem tegnap is, és a többször említett nagypapa szelleme most is érezhető volt, s hogy képünk legyen róla és munkásságáról...
A keret nem sokat változott: a kisváros szürkeségét fokozta a folyamatos shower, a finom őszi esőpermet, tavaly és most is hasonló volt a hangzás, főleg a mise fontos elemét, a kórust nyelte el kissé az említett akusztika, de a hangulat, a termet megtöltő kiöltözött és lelkes közönség változatlan volt csecsemőtől egészen idősekig. Gratulálok én is a szervezőknek!
A két évvel ezelőtti kívánság tavaly után ismét teljesült: milyen jó volt Baráti Kristófot is hegedülni hallani, aki a záró műsorszámban Saint-Saëns: Bevezetés és rondo capricciosójának szólistája volt, persze szintén a MÁV Zenekarral és a dirigáló jóbaráttal, Várdai Istvánnal. Előtte Joseph Haydn B-dúr (Harmónia) miséje hangzott el a közel 50 tagú kórussal, és négy kitűnő szólistával: Zemlényi Eszter szoprán, Balogh Eszter alt, Csapó József tenor és Lisztes László basszus), ahol szintén Várdai vezényelt, majd ő volt a főszereplő az I.Saint-Saëns-csellóversenyben; itt Baráti volt a karmester.
A ráadás most is a hangulatos, fergeteges Halvorsen-átirat volt, aminek Handel-írta eredetijét azért linkelem be, hogy hallható legyen a barokk csoda, akkor csembalóra írva.
A zenei élményről csak hasonlókat tudnék írni: minden résztvevő tudása legjavával és mérhetetlen alázattal muzsikált, a két világsztár minden allűrtől mentesen varázsolt el megint bennünket, záró ölelésük a mély zenei barátság szimbóluma volt, érdemes volt miattuk megint elutazni Sárbogárdra, ez az élmény is megmarad. Szívesen, jövőre is!
A Fidelio/MTI friss cikkéhez is kapcsolódva beszámolok egy tegnapi hangversenyről, amelyen a ma éppen 85 éves soproni, budai, zsennyei Soproni Józsefet ünnepelték tisztelői, köztük azok a zongoristák, akik e születésnapi ősbemutatón eljátszották a szerző 12 prelúdium és fúga 1-2. füzetének darabjait. Az esemény a FUGA koncertsorozatába (Fúga a FUGÁban) illeszkedett.
A rövid köszöntőt az egyik előadó (volt tanítvány) Wilheim András mondta el, a műsorlapban is olvasható életrajzi adatokon túl a szerző alig ismertségére, számtalan kiadatlan, eljátszatlan művére összpontosítva, egyben méltatva azok különleges karakterét.
A darabok igazolták is ezt a rejtőzködő szépséget, mert többségében nagyon élvezetes műveket hallottunk a néhány éves és egyébként is friss, fiatalos alkotásokból, ahogy a szerző alig néz ki 73 évesnél idősebbnek.
A szerző ezt írta a műsorlapra:
" A 2011 és 2014 között komponált 12 prelúdium és fúga ezen a koncerten hangzik el először teljes terjedelmében.
A sorozat tisztelgés J. S. Bach életműve előtt.
A prelúdiumok különböző karakterűek, erős kontasztot képviselnek a fúgákkal szemben. Az utóbbiak élnek a kontrapunktika ismert elemeivel, ritmikájuk, hangzásviláguk nem tagadja a barokk hagyományokat, de nem zárkóznak el azok tágabb értelmezésétől sem. A sorozat nem tesz különbséget a dúr és a moll hangnemek között.
Szándékom szerint a sorozat folytatódik, újabb 12 prelúdium és fúgával." - 2015. szeptember
A H, Desz, Es, F, G, A, B, C, D, E, Fisz, Asz hangnemű darabok megszólaltatója - azok sorrendjében - Borbély László, Wilheim András, Ábrahám Mária, W. A., Á. M., B. L., Baráth András, B. L., B. A., B. A., W. A. és Á. M. voltak, és nagy sikert arattak a szerző részére is.
A díjak stb. felsorolásához: Soproni József 1999-ben a Pázmány Péter-díjat is megkapta.
Az ünnepelt röviden és meghatottan köszönte meg az előadást és a hallgatói részvételt.
A BMC adatbázisában csak az alábbi művei szerepelnek, pl. a tárgybani sorozat még nem.
Nem favorizálom Fülei Balázst mások ellenében, csak ide kívánkozik néha a tőle hallott zene és a kisérő szöveg.
A múlt héten három hangversenyen voltam, valamennyi kisebb léptékű, de mind maradandóan emlékezetes volt.
Április 13-án az Óbudai Társaskör adott otthont a közel 90 éve született és hat éve elhunyt kiváló hegedűtanár, Répásy Györgyi emlékére. Özvegye (Zalay György), tanítványai, köztük 70-hez közeli is, megszervezték a nemzeti emlékezetet ápoló szervezettel ezt a baráti összejövetelt, amin persze nem csak a régi közvetlen muzsikustársak, hanem azok ismerősei is részt vehettek.
Szívet-lelket melengető volt a videó-méltatás és az utána való koncert, amelyen többek között Szűts Péter, Szabadi Vilmos, Párkányi István, Farkas Kata és Szecsődi Ferenc hegedűlt zongorakisérettel, Brahms-, Hubay- Vecsey-, Mozart-, Clara Schumann-műveket, majd Soltész Ágnes és Ács György 6 duót adott elő a 44 Bartók-hegedűduóból, végül egy Vivaldi-hegedűversenyt hallottunk, amelyben 4 szólista (Tfirst Péter, Tar Judit, Molnár Zsuzsanna és Tury Enikő) mögött 20 vonóst (ők voltak a többek) irányított a koncertmester Ács György, és persze egy csembalista is közreműködött.
Telt ház, csupa szép emlék és azok közvetítése, igazán meghatóan. A volt tanítványok és zenésztársak (többségük még aktív) ma is fiatalalosan, könnyű kézzel bizonyították, hogy a mag jó talajba került, és ameddig ápolhatta a mester, szakmailag és emberileg is példamutatóan tette. Répásy György (Gyuri néni) festménye pedig végig a pódium szélén volt látható egy csodálatos virágcsokor mögött.
A megemlékezés után mi hazamentünk, de a közvetlen társak tovább maradtak a kötetlenebb együttlét érdekében.
Április 14-én újból Fülei Balázst hallhattuk a Bartók Emlékházban egy új zongorás-sorozat első előadásán, ahol a felnőtt érdeklődőket hozta közelebb hangszeréhez. Fülei Balázs remek muzsikus, de alapos és ötletdús előadó is, segítendő a zongora és a muzsikálás mögötti világot is boncolgatni. Volt itt vers is, és mindez magával ragadó lelkesedéssel, művészi alázattal és megnyerően. Szinte belelovalta magát is ebbe a kiteljesített szerepbe, és a különböző zenei korok és stílusok bemutatása kapcsán, Bachtól Schuberten és Debussyn át Bartókig, magas művészi színvonalon művelte a közel száz főnyi közönséget.
Fülei Balázs egy jelenség, várjuk a sorozat további három részét! (A Zongora - közelben/1. rész: "Az illuziók hangszere")
Április 18.: Isabelle Faust és Alexander Melnyikov szonátaestje a kismartoni Esterházy kastély Haydn-termében. A világszerte szívesen látott kiváló muzsikusok a nem fűthető terem szezonnyitó koncertjét tartották, de a közel 600 fős, remek akusztikájú szépséges terem félig sem telt meg, pedig a remek program különlegességgel is szolgált: az 1704-es évjáratú Stradivari mellett egy Beethoven-korabeli, éppen száz évvel fiatalabb bécsi Matthias Müller-kalapácszongora volt hallható a vendéglátók gyűjteményéből. A terem első felében ültünk, és erről a különleges élményről maradandó emlékeket fogok őrizni.
A koncerten eltért a műsor: Beethoven op. 12/2, Haydn, Mozart KV 306, Mozart KV 374b - hat variáció g-mollban, Beethoven op. 12/3. Örültem a változásnak, méltó keretet jelentett a két korai Beethoven-szonáta, bár ezek még a csodálatos zongora előtt születtek.
Első benyomásunk az volt, hogy nagy ez a terem ehhez a hangszerhez, és egy teltházas 250 személyes terem intimebb kapcsolatot jelenthetett volna. Az első tételben nem volt meg a teljes összhang a zenészek között, a hegedűs túl messze állt a teltámasztott fedelű zongorától, de ezen utána változtattak és egyre megnyerőbb lett az, amihez a közönséges koncerthallgatók csak ilyen alkalmakból jutnak időnként hozzá.
Túl ritkán, mert most éreztem igazán, miért azok a zongoristák jelentették eddig a kielégítő játékot, akik ezeknek a régi hagnszereknek a megközelítő hangzását próbálták elérni a modern hangversenyzongorákon, főleg a Steinway-ken (lásd legutóbb Jean-Efflam Bavouzet vagy tavaly Enrico Pace járékát, de korábbról is csak néhány hasonlót említhetnék, pl. Fenyő Gusztáv, Farkas Gábor stb.). Ami tehát a korábbi párosításban egyensúlyt, finom harmóniát jelentett, amiből a kalapácszongora nem törhetett ki, és nem lehetett akaratos és uralkodni vágyó főszereplő, azt éppen a zongoraépítés fejlődése bontotta meg, és emiatt tartotta több jeles szerző szinte összeférhetetlennek e két hangszer játékát. Itt még a máskor is finomabb Faust kezelte a vonót, és hangszerének hangzása most is lágyabbnak tűnt pl. az ércesebb kortársénál, a Baráti Kristóf használatában lévő Lady Harmsworthénál.
Együtt zseniálisak voltak: a daraboktól fűggően határozott vagy enyelgő párbeszéd, a szólisztikus részek kiemelése vagy az alázatos kiséret, és legtöbbször az volt az érzésem, hogy egy nagy lakás harmadik szobájából szűrödnének át a csodálatos hangok, vagy mintha ködfátyol tompítaná az amúgy kifogástalan előadást. Élvezték, élveztük, elfelejtve a szolíd érdeklődést, de azt se felejtsük: a tartományi főváros egy alvó kisváros, ahol még a hozzákapcsolt két kisebb faluval együtt is csupán kb. 13 ezren élnek.
Ráadásként Carl Maria von Weber op. 10/3. szonátájának I. tételét adták elő (Air russe)
A két zenésztől Beethoven összes hegedűszonátájának felvétele elismert nívójú a lemezpiacon.
Harmadszor is Fülei Balázs, közli egy cikk a lent már említett hangversenyről, de inkább ide írom be, amit egy újabb eseményről olvastam. A világraszóló Zeneakadémiánk ismertetőihez ugyanis nem lehet hozzászólni, így ehhez sem: http://fidelio.hu/klasszikus/zeneakademia2014/kamarazenei_muhelytitkok
Nemcsak kamarazenei műhelytitkokról vannak benne szavak és egy (fél)homályos kép, hanem titokban tartják az esemény időpontját is, bár talán érdektelen is, hogy négy vonós miről is beszélget egy pódiumon vagy a kamaratanárok és tanítványaik egy kamrában.
Én meghallgatnám a zenét is a Solti teremben benn, ha szívélyesebben és pontosabban hív meg a világraszóló zeneakadémia koncertközpont szervezőgárdája vagy a Fidelio. Persze lehet, hogy a mégintimebb esemény nem közérdekű?
Két dolog jutott közben eszembe Fülei Balázs január 28-i szólóestje kapcsán:
1. A Starlet mint a Csillagjelölt muzsikusok társasága onnan kaphatta a nevét a megelőlegezett mind fényesebb jövő felé mutatva, hogy a névadó CsillaGeniális pártfogoltjairól, jelöltjeiről a nagy jövőre volt szó... Csillognak is javában! Aztán Trónörökösöknek nevezték át őket...
Kedvenc plakátom, amit nagyon bírok, abból az időből: jutalmat kap, aki kitalálja, min nevetnek örökösen a csillagjelölt csillagocskák mint trónörökösök!
2. A rádiófelvételről lemaradt, illetve a hangtárban nem hallható második ráadás is egy tánc volt, Debussy 1890-ben szerzett Danse Styrienne (Stájer tánc) nevű fantáziadús fergeteges darabja. Aki nem volt a koncerten, annak is innen:
Fülei Balázs január 28-i zeneakadémiai szólóestjéről lesznek szavak.
Röviden: Balázs rendkívül tehetséges és szuggesztív egyéniség. Nem is kellene részletezni!
Több mint 8 éve ismertem meg, egyéni vagy társas koncertjeiről már többször beszámoltam, hiszen a Bíró Csilla-féle Csillagjelöltek (Starlet) mindegyike (Várdai István, Baráti Kristóf, Farkas Gábor) közt ő is egyre inkább ragyog, tudatosan építve pályáját; részben különvált útjaik ugyanoda vezetnek, a megérdemelt világhírhez.
Tárgybani műsora annyiban hasonlít a tavalyi - Bartók Emlékházban tartott, lemezbemutató - szólóestjére, hogy Bartók és Grieg abban is szerepelt, és előtte videóbemutatón ismerkedhettünk a zeneszerzőket inspiráló környezettel, aminek norvég része nekem is ismert volt, Bergennel, Grieg zenéjével és a különleges hangulatú tájakkal. Most ugyan más darabjait hozta, de a hangulat hasonló volt, az előadás páratlanul jól sikerült!
A műsorválasztás is remek volt: Bach d-moll angol szvitje változatos táncai andalítóan, de vérpezsdítően is zsongtak, majd Bartók zenekarra írt Táncszvitjét adta elő az 1925-ben kétkézre átírt, ritkábban hallható változatban. Elementáris volt ez az alig negyedórás mű, és akár haza is mehettem volna, mert annyira nem kívánkozik ilyen élmény után mást hallgatni. Most persze maradtam, és az újabb Grieg-csokor (az op. 66 helyett a 72-es) is nagyon megfogott, 40 éves utazási emlékeket felkeltve a romantikába ágyazott északi népzenében, amelyben ez a kissé elszigetelve élő nép vidéki életének különböző fázisai, érzésvilága elevenedett meg. Persze nem bartóki hangulatú zene volt, de megkapóan szép, kiváló előadásban.
Ginastera változatos és hangulatos argentín pásztortáncai zeneileg nem fogtak meg annyira, majd ráadásként Liszt 1884-es 2 csárdásából az obstiné (azaz: makacs), kicsit a harmadik Ginastera-tánc határozott keménységére emlékeztetve, és legvégül egy Debussy-mű hangzott el.
Összefoglalva: nagyhatású előadást hallottunk, köszönhetően a fegyelmezett, kiválóan felkészült és nagy feszültségteremtő erővel játszó zongorista révén. Fülei intelligens és elegáns zongorista, és ez érződik interpretációin is. Közel ezer embert kápráztatott el, ami nagy élmény volt, és ebben a társaságunkban megszólaló tanultabb zenészek-zeneszeretők véleménye is benn van. Akár lemezre is lehetett volna venni!
A hangtárban még 3 hétig meghallgatható a műsor! A második ráadás már nem fért bele a szűkre szabott tárolóba :-(
Ismétlése: február 9-én délben lesz a Bartók Rádióban.
Nagy nap volt június 20-án Pécsett a Kodály Központban, mert Várdai István főszereplésével tartották meg a Pannon Filharmonikusok utolsó előtti szezonbeli ottani hangversenyét. A műsor is vonzó volt, ennek ellenére nem telt meg a terem, de a 3/4 ház azért megvolt. A behívható Csajkovszkij-összeállítást fel is vették, a rákövetkező napokban pedig a Brilliant Classics CD-re is rögzítette a műveket.
Érdekesség volt, hogy a világjáró és -hírű csellista nem a néhány éve használt kitűnő Carsten Hoffmann hangszeren, hanem egy 1692-ben készített Stradivarin játszott, és ez volt a sok millió dollár értékű kölcsön-hangszer és Várdai itthoni első együttes bemutatkozása, ami nagyszerűen sikerült.
A korábbinál kicsit kisebb cselló meleg és bársonyos hangja tökéletesen szólalt meg a technikailag kifogástalan művész érzékletes, költői játékával, amihez remekül társult a Bogányi Tibor dirigálta kitűnő vonóskar és alkalmanként a fúvósok, különösen a fagott-, kürt-, klarinét-szólam. Várdai kristálytisztán játszott, főleg persze a lassú tételekben, a finom noktürnben és a hasonló színhatású lélegzetelállító andante cantabile során, és csak egy alkalommal nem jött át csellójának minden hangja az első szám gyorsabb meneteinek alsóbb régiójában.
Várdaitól varázslatos játékot hallottunk, köztük a Rokokó-változatokat, amellyel annak idején megnyerte a genfi versenyt. Most az eredeti verziót is eljátszotta, majd az ismeretebb után jöttek a ráadások, a már máskor is csillogóan előadott Cassado-, majd egy pattogó Bach-tánc-tétellel.
Várdai otthon van Pécsett, sajátjukként szereti az ottani közönség, és lehet is ezt a mosolygós, szerény, de óriási tudású nagyszerű előadót. Fejlődése töretlen, és bizonyára lesz majd egy ilyen minőségű hangszere hosszabb időre is.
Gratulálok és most is megállapítom, hogy egy-egy ilyen koncertért éredemes több száz km-t is utazni, mert pótolhatatlan élményt kaptunk.
A Várdait foglalkoztató ügynökség honlapján van egy régebbi felvétel a Pezzo capriccioso zongorás változatával. Káprázatos!
Újabb és újabb kritikák jelennek meg az április 11-i fővárosi pécsi tüzes koncertről, még a vörösességét is elvitatva, holott a parázs is lehet izzó és persze a légkör is, amit előre lehetett érezni. A kritika innen elérhető, de a Beethoven-hármasversenyről írottakat kiemelem, mert rövid és velős, utóbbi a vastagított részben csúcsosodik, amit magam is éreztem, élveztem.
"Beethoven Hármasversenye három neves szólistával: Baráti Kristóf hegedűn, Várdai István gordonkán, Várjon Dénes pedig zongorán működött közre. Mindhármójuk játékában ugyanaz a nyugodt elegancia érvényesült, mint a zenekaréban. Végig precízen, de cseppet sem motorikusan, végig érzékenyen, de cseppet sem érzelgősen zenéltek, végig irigylésre méltó összhangban egymással. Hármójuk közül Baráti Kristófot emelném ki, akinek előadásában hallottam életem eddigi legjobb Beethoven Hegedűversenyét, és aki most is bebizonyította, hogy kiválóan érzi Beethoven zenéjét. Ilyen szépen, tisztán (zongorista szlenggel élve) billenteni én még hegedűst nem hallottam."
Kiváncsi volnék, melyik Beethoven-hegedűverseny-előadásra gondolt a szerző, mert volt több is, de talán a Royal Philharmonikusokkal előadott lehetett, amiről ilyen kritika jelent meg két éve, míg magam a mostani három szólistából egyikőjüket sem emeltem ki, és éppen ebben láttam, éreztem előadásuk nagyszerűségét, igazi triót alkottak, együtt alakítva nagyot, kiemelkedőt.
Az Olvassbelepontcom szerzője: Eszéki Erzsébet írta 3 nappal korábbanaz alábbi beharangozást, ahol még csak megelőlegezte a magas színvonalat a hármasversenyhez:
"A pokol gondolata azonban mindvégig ott kísért majd, a hangversenyen ugyanis pokolian kiváló szólistákkal lépszínpadra a Pannon Filharmonikusok. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Baráti Kristóf álla alatt hegedűje, a pécsi származású Várdai István vállán gordonkája, a virtuóz játékáról jól ismert Várjon Dénes keze alatt pedig a zongora izzik. A három kivételes művész világszínvonalú szólójátéka a biztosítéka annak, hogy a koncert tűzvörös tónusa a hangverseny egészét megfesti." Hát igen: megfestette az egészet, mert klassz volt!
Sajnálom, hogy Várdai Istvánnak nincs külön témája, így vagy a partnerekkel együtt vagy itt lehet írni fellépéseiről. Régóta figyelem egyre kiteljesedő játékát, és jól emlékszem kopott zakos diplomahangversenyére is, amikor a másik zsenivel - a remek szóló- és kamarapartnerrel, Baráti Kristóffal - is játszott a Berkes Kálmán vezényelte győriek értő kíséretével. Nem véletlenül vett aztán ő is részt társa pécsi diplomakoncertjén (u.azzal a kisérettel), mert az egymást értő és szerető muzsikusok játéka jelentősen emeli közös játékuk színvonalatát, amit a máshol tárgyalt Beethoven-hármasverseny nagyszerű előadása is igazol. A második rész látványos Brahms-kettősversenye utáni az ismert passacaglia átirat koronázta meg a szereplésüket, de az ismertebb Dvorzsák-csellóverseny is emlékezetes volt. István azóta sokat fejlődött, és még az említett versenyműről is azt nyilatkozta nemrég a rádióban, hogy ma már másként játszaná, és ez természetes is. Egy jó mű folyamatosan alakul a muzsikussal együtt, a csodálatos hangszere is új, és az eltelt közel 4 és fél évben többször is előadta különböző helyeken és együttesekkel a tárgybani versenyművet.
Legutóbb április 18-án a Fulya Arts Centre-ben Isztambulban, a helyi szimfónikusokkal. Nem voltam ott, de a bachtrack kritikusa Rohan Shotton beszámolt az eseményről. Kritikájának címe a Tüzes Mendelssohnról szól, bár a koncert másik számáról, az Olasz szimfóniáról írt részt éppen nem fogom bemásolni, mert mégiscsak Várdairól van szó, és a kritikus rögtön meg is adja a lényeget értékelése elején.
" Az est fénypontja a csellista Várdai István játéka volt Dvorzsák h-moll csellóversenyével. A szólista első pillanattól fogva figyelemre méltó intenzitással játszott, minden frázist érzelmi súllyal kitöltve és mély pátoszal a lassú tételben. A legnehezebb szólókat is jól oldotta meg, legtöbbjüket egyértelműen bravúrosan, ugyanakkor lenyűgöző érzékenységgel a második tétel ezen rövid szakaszaiban. Várdai és a koncertmester Bahar Biricik közötti szoros együttműködést a gyakori szemkontaktus és az érezhetően örömteli játék is kifejezte, és ezek a részletek különösen gyönyörűek voltak. A zenekari kíséret többnyire tetszett, néhány kiemelkedően emklékezetes pillanatot eredményezve, míg a lassú tétel kürtszólójában Ertugrul Köse különösen szép hangokat és elegáns frázisokat produkált, és nagyon jól igazodott Várdaihoz a klarinétkiséret is. Ezzel szemben - a száraz akusztikájú teremben - kevésbé volt dícsérhető a vonósok éles és metsző hangja, ezáltal az együttes gyengéit és nem kellően a darab romantikus jellegét állítva reflektorfénybe. Mindemellett a karmester Alpaslan Ertüngealp jól emelte ki a szólókat, és jól is igazította ezekhez a zenekart, a finálé energikus táncában egy kis túldíszítettséggel. Várdai szenvedélyes játéka felcsattanó és lelkes fogadtatásban részesült."
Várdait itthon legközelebb április 25-én a Rózsavölgyi Szalonban hallhatjuk, ahol a tehetséges öcskössel, Bali Dáviddal játszik egy ígéretes műsorban.
most: "Mindenekfelett azonban mindvégig: a személyiség - egy sallangtalan természetességében is súlyos és jelentős muzsikusszemélyiség! - teljes megnyílása és gáttalan kiáradása. Mint egy szűk héttel korábban Baráti koncertjén: előadó, hangszer és zene bontatlan egységként jelent meg előttünk."
Minden összefügg: az interjú, a koncertek és a kritika hangvétele, mert ezekről a fiatalokról csak így lehet írni, hiszen ilyenek. Csengery aztán helyére teszi a fiatal Bali Dávidot is, akivel Várdai a szünet után már igazi örömzenélést produkált. Mlyen jó lehet ilyen nagyságokkal együtt kamarázni! Mi meg csak hallgathassuk őket!
Hallgattuk este a Várdai Istvánnal készített interjút a Bartók Rádióban (Ménes Aranka volt a kérdező), és remekül éreztük magunkat a 30 perces programban: jó kérdések, rendkívül intelligens válaszok szép magyar nyelven, és a kiváló csellista megnyilatkozásaiból és a bejátszott zenei illusztrációkon is azt a szinte tökéletes megfogalmazást éreztük, amit Várdai eddig hallott koncertjein, és egyre jobban.
Zenész család, tudatos karrierépítés, miközben egy rendkívül szerény fiatalembert hallunk, és persze látom is, mert sokszor láttam, hallottam koncerteken, próbákon. Itt már a téma címénél is vagyunk, mert ma olvastam Csengery Kristóf ÉS-beli beszámolóját Várdai István és Bali Dávid március 24-i kamarázásáról Bartók Emlékház).
Ahogy a kritikusnak is, nekem is nem csak az adott koncert jut eszembe egy-egy alkalommal, hiszen a művészek pályája folyamatos építkezés tanulásban és előadásokban, beleértve a zenei versenyeket is.
Csengery joggal dícséri felsőfokon az idősebb csellistát, - érdemes elolvasni a kritikát! - méltatva a jóval fiatalabb és kevesebb rutinnal rendelkező öcsköst is. Magam a nyitó darabban nem éreztem a két hangszer összehangolódását, a félig zárt zongora fedele alól még egészen közelről is alig volt hallható a kíséret, de ezt ők is érezték, és a továbbiakban határozottabb volt a pianista. Pedig finoman játszott, jó partner volt, érzi a kamarázást, csak a rutin kevés még.
Bali Dávidot már többször hallottam (még tavaly Baráti Kristóffal a Régi Zeneakadémián, majd Óbudán az Anima Musicae és megint csak Várdai társaságában), és igazi kamasz tehetségként kellett noszogatni a darabok végén, hogy higgyen az elismerések őszinteségében.
Várdaival kapcsolatban pedig most is méltónak éreztem a korábbi - Trónörökösök a színen - sorozatcímet, és lassan már a trón közelébe kerülhet. Nem trónkövetelő, mint említettem, tisztában van képességeivel és tudja a feladatát, mint kitetszett az említett interjúból is. Minden szempontból elegáns, büszkék lehetünk rá!
A Trónörökösökre... azért visszatérek, hiszen a Csengery-kritika is szóba hozta a nagy négyesből a talán legnagyobbat, Baráti Kristófot, aki azóta is Várdai jó barátja, koncertező társa, akivel legközelebb hat nap múlva fogják előadni Beethoven Hármasversenyét, persze Várjon Dénes és a Vass András vezette Pannon Filharmonikusokkal, Pécsett, majd másnap mi is meghallgatjuk ugyanezt a MÜPÁ-ban.
A két korábbi zongorista sem akárki: Fülei Balázs és Farkas Gábor maradt a Bíró Csilla-féle csapatban, utóbbi rendszeresen koncertezik Barátival, Balázs pedig káprázatos zenekari- és szólóesteken építi művészi pályáját, lenyűgöző hangversenyei némelyikéről itt is beszámoltam.
Csengery Kristóf észrevételeiből csak a lényeget másolom be:
Hallgattuk este a Várdai Istvánnal készített interjút a Bartók Rádióban (Ménes Aranka volt a kérdező), és remekül éreztük magunkat a 30 perces programban: jó kérdések, rendkívül intelligens válaszok szép magyar nyelven, és a kiváló csellista megnyilatkozásaiból és a bejátszott zenei illusztrációkon is azt a szinte tökéletes megfogalmazást éreztük, amit Várdai eddig hallott koncertjein, és egyre jobban.
Zenész család, tudatos karrierépítés, miközben egy rendkívül szerény fiatalembert hallunk, és persze látom is, mert sokszor láttam, hallottam koncerteken, próbákon. Itt már a téma címénél is vagyunk, mert ma olvastam Csengery Kristóf ÉS-beli beszámolóját Várdai István és Bali Dávid március 24-i kamarázásáról Bartók Emlékház).
Ahogy a kritikusnak is, nekem is nem csak az adott koncert jut eszembe egy-egy alkalommal, hiszen a művészek pályája folyamatos építkezés tanulásban és előadásokban, beleértve a zenei versenyeket is.
Csengery joggal dícséri felsőfokon az idősebb csellistát, - érdemes elolvasni a kritikát! - méltatva a jóval fiatalabb és kevesebb rutinnal rendelkező öcsköst is. Magam a nyitó darabban nem éreztem a két hangszer összehangolódását, a félig zárt zongora fedele alól még egészen közelről is alig volt hallható a kíséret, de ezt ők is érezték, és a továbbiakban határozottabb volt a pianista. Pedig finoman játszott, jó partner volt, érzi a kamarázást, csak a rutin kevés még.
Bali Dávidot már többször hallottam (még tavaly Baráti Kristóffal a Régi Zeneakadémián, majd Óbudán az Anima Musicae és megint csak Várdai társaságában), és igazi kamasz tehetségként kellett noszogatni a darabok végén, hogy higgyen az elismerések őszinteségében.
Várdaival kapcsolatban pedig most is méltónak éreztem a korábbi - Trónörökösök a színen - sorozatcímet, és lassan már a trón közelébe kerülhet. Nem trónkövetelő, mint említettem, tisztában van képességeivel és tudja a feladatát, mint kitetszett az említett interjúból is. Minden szempontból elegáns, büszkék lehetünk rá!
A Trónörökösökre... azért visszatérek, hiszen a Csengery-kritika is szóba hozta a nagy négyesből a talán legnagyobbat, Baráti Kristófot, aki azóta is Várdai jó barátja, koncertező társa, akivel legközelebb hat nap múlva fogják előadni Beethoven Hármasversenyét, persze Várjon Dénes és a Vass András vezette Pannon Filharmonikusokkal, Pécsett, majd másnap mi is meghallgatjuk ugyanezt a MÜPÁ-ban.
A két korábbi zongorista sem akárki: Fülei Balázs és Farkas Gábor maradt a Bíró Csilla-féle csapatban, utóbbi rendszeresen koncertezik Barátival, Balázs pedig káprázatos zenekari- és szólóesteken építi művészi pályáját, lenyűgöző hangversenyei némelyikéről itt is beszámoltam.
Csengery Kristóf észrevételeiből csak a lényeget másolom be:
