Keresés

Részletes keresés

[fidelio] mindegy Creative Commons License 5 napja 0 0 6967

.

        Nóta mala

.
 Koncert előtt – Koncert után

.
semmi nem jut az eszembe
senki nem ül velem szembe
ami közel az is messze
ami elvész az sincs veszve
egyszer volt de mindig leszve
az se kell és nem kell ez se
talán még egy nyári este
Tivoliban Villa d’Este
szökő vizek zene-teste
még egy alkony Budapestje
a híd fölött kékre festve
s hullócsillagként a versbe
ha még egy rím beleesne

.

                       x

.
nem emel mennybe a koncert
zene sem kinál tilos szert
nem szállok pokolra koncért
nem vonz a lét hogyha konkrét
nem vonz ami benne absztrakt

.
kifut alólam az aszfalt
befútt a hamu mint Pompéit
– – – – – – – – – – – – – – – –
ne kérdezd úgysem tudom mért

.

/Somlyó György,  2002/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.08.10 0 0 6966

.

A Nagy Brém reggelije,

 .

avagy rövid dialógus az emberi állapotról

.

 .

A Nagy Brém megjön és asztalhoz ül,

bólint, majd a szervizre várva csenget,

s hozzák is, lám, a forró lágytojást,

mellé pirítóst, mellé málnadzsemmet.

Ám a Kis Brém, a Legrosszabb Tanítvány

orrával szipog, lábával kalimpál,

s Nagy Brém szól: „Fiam, ez nem állapot:

Ön úgy eszik, akár az állatok.

Épp úgy eszik, akár az állatok.”

 .

A Kis Brém most lesunyja tökfejét

– konok gömbforma pár szál szalmahajjal –,

s lábával veszett ütemben kapál,

a diszkrét csöndhöz képest nagy robajjal.

És erre feddőn rátekint a Nagy Brém,

tekintetével azt sugallva: agyrém… –

míg a kezében kocog, meg nem áll

a tojáshéjon az ezüstkanál

– a tojás héján az ezüstkanál.

 .

Aztán fölvéve egymás ritmusát

(láb a kanálét, a kanál a lábét)

a fehér abroszt nézik szótlanul,

míg a személyzet kitölti a kávét.

Ekkor a Kis Brém felszegi az állát,

s tekervén egyre a szellempedálját

suttogni kezd, bár hangja megremeg:

„Úgy érti Ön, hogy némán szenvedek?

Arra céloz, hogy némán szenvedek?”

 .

Most a Nagy Brém egy ütemet kihagy

– a tojás héján őrült hálóminta –,

majd a Bolero ritmusára vált,

és felel, komor arccal rábólintva:

„A szenvedésnek nyelvet adni – nos hát…” –

ám elhallgat, mert behozzák a postát,

s míg fél kezével ezt lapozza át,

fütyülni kezdi Ravel dallamát

– halkan fütyöli Ravel dallamát.

 .

Így ülnek hát. A Nagy Brém bal keze

a reggeli friss híreket lapozza,

míg a Bolero ritmusát üti

a lágytojása roncsain a jobbja.

Közben egy toast-ra ráharap a Kis Brém,

málnadzsemm csöpög az állán, az ingén,

és jár a lába az asztal alatt:

ültő helyében egyre csak szalad

– halk surrogással csak szalad, szalad.

 .

És mindeközben kinn sürög-forog

a konyha mélyén a szorgos személyzet:

ananászt szelnek avatott kezek,

hátszínt hártyáznak vagy fogast filéznek.

Óriás languszták csattogtatnak ollót,

szórják átkaik, miként egykoron Jób,

hanyatt heverve, jégtömbök között.

A szagelszívó tompán dübörög

– a szagelszívó zúg és dübörög.

.

/Keresztesi József,

a Jelenkor 2013. évi 7-8. számából/

.

.

.

Az idézett slágerzene kapcsán emlékeztetek Hubay Miklós több mint két évtizedes rövidke, kellően sarkított  írására:

.

"Mindenütt folyik az európai kultúra visszavonulása.

A multinacionális hanglemezkiadás a slágereket emeli ki, s aztán csak ezeket terjeszti.

E. B., a Sorbonne kitűnő közgazdász professzora borongott minapában azon, hogy a francia hanglemezgyártásban megjelent a japán tőke, és a prospektusokból máris kiesik César Franck számtalan műve (marad tőle esetleg a Szimfonikus Változatok), így jár Satie, Ravel (marad a Bolero minden mennyiségben), s tán megmarad egy-két Debussy. És marad Berlioz, a Fantasztikus Szimfóniával.

A francia zene oly gazdag birodalma leszűkül pár ötcsillagos hallanivalóra." (1995. 11.28.)
.

.

A második Ravel-mű természetesen A víz játéka (1901).

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.08.09 0 0 6965

Fél évszázada, augusztus 6-án hunyt el Áprily (Jékely) Lajos; 80. életévében.

A költőtárs így emlékezett meg erről az 1987-ben megjelent Új évszázad elé című kötetében, régebbi és új versei között.

.

.

          Á. L.-nak

.

Gyászjelentés nem érkezett,

de a hír hozzánk férkezett:

meredt madár, jött és maradt,

megült a mennyezett alatt,

könyvespolc keskeny peremén

tépett tollal, tusfeketén -

Konok mint a kő: ha kérdem,

némán néz, nem felel nékem;

vár, virrasztó néma jel fent,

felidézve őt, ki elment:

szelíd szemét, szép mosolyát,

mely már csak bennünk ég tovább;

meleg hangját, mely mint halk húr,

akkor hat lélekig, ha halkul;

egész lényét, mely szinte nem

foglal helyet, de ha nincs jelen:

szörnyű hiánya szíven üt

szobában, kertben, mindenütt...

.

Vigaszul küldöm e verseskönyvet -

Könyvtől a kín nem lesz könnyebb,

tudom - tán még nehezebb is,

ha a vers hozzá közelebb visz,

Hozzá, ki már mérhetetlen

messze van s elérhetetlen,

Mégis, a vers, ha nem olt el

égő fájdalmat: felold, fel

s talán tisztább lesz a lélek,

ha már véget ért az ének.

.

/Képes Géza/

.

.

Mivel ebbe a témába igyekszem csak zenés verseket beemelni, egy fentihez kapcsolódót bemásolok egy másik témából, ahova közel 11 éve, Áprily születésnapján írtam be a Jelentés a völgyből című, 1965-ben megjelent kötetéből. Már érezte a végét...

.

.

            ÁMULNI MÉG...                              

           To thaümadzein...
.
Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.
.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
.
A csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, - s itt volna már a végem?
.
/Áprily Lajos/

.

 

Ebben az elmúlásközeli kötetben persze további ide illő versek vannak, pl.:

.

.

       Kérés az öregséghez

.

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,

hangoskodóból halkíts hallgatagra.

.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,

ritkán hallassam hangom, mint a holló.

.

A közlékenység kútját tömd be bennem,

karthauzi legyek a cella-csendben.

.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,

folyók a torkolatnál csendesednek.

.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,

könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez

egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

.

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen.

.

/Áprily Lajos/

.

 

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.08.08 0 0 6964

.

       Külváros

.
Kültelki házak udvarán
mely hosszú, mint a létra,
és lányok ülnek néha
a létra hézagos fokán,

.
kültelki házak udvarán
hol inget szárogatnak
s öreg kutyák ugatnak,
bealkonyul nagyon korán,

.
s a házigazda óborán
osztozik három szomszéd,
és hegedű is szól még
kültelki házak udvarán;

.
s míg kortyol három szomszéd
benn vitrinben matatnak,
képeslapot mutatnak,
és hegedű is szól még,

.
s a gerlék fölrepülnek,
a viola sikoltoz,
egy asszony zoknit foltoz,
ó, kinek hegedülnek –

.
kültelki házak udvarán
elsápadnak a mályvák,
veti a csönd a kártyát,
és itt az éj nagyon korán;

.
fölbúg egy vízcsap hirtelen
s a pengevékony falakon
áthallatszik a szidalom,
áthallatszik a szerelem,

.
kulcslyukon néz a szerelem,
s kültelki házak udvarán
távoli sípjel szól, talán
a szél megy itt, a szertelen

.
kabáttalan kalandor,

egy lámpafényt magára húz –
s a remízben a kalauz
az asszonyára gondol.

.
/Gergely Ágnes, 1960;

az Árnyékváros c. kötetéből/

.

.

.

Máshol Újpest a vers címe, ahogy néhány további verse is módosításokkal jelent meg idővel.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.08.04 0 0 6963

Holnap lesz 76 éve, hogy meghalt Babits Mihály. 

.

.

     Ismét csalogány
.
                                                            Babits Mihály halálának 20. évfordulójára

.
Ahol tavaly jártam s álldogáltam,
     ma ott megállok újra.
A tavaszi tölgyes sűrűjében
     ismét csalogány fújja.

.
Szebb-e a hangja a tavalyinál?
     S ő lenne? – Vagy egy másik
hazatért költő, aki e zöldben
     telt szívvel fuvolázik?

.
Nem a madár! – Szentség a szárny! – A dal!
     Azt hallgatom oly szomjan.
Egy világot tanító példa
     szól itt e kis bokorban.

.
Hallgattam tavaly, szívembe vésve,
     ahogy a gép szalagra,
hogy nyár porában s majd tél derébe
     vigasztaljon a hangja.

.
Vigasztalt, de elhalkult szívemben
     és most itt állok újra
arany hárfád alatt fénylő madár,
     hogy megtanuljam újra:

.
nem a madár: – Szentség a szárny! – A dal!
     S mint költészet egyháza
ragyog bokrod, mint egykor Mózesé!
     Fénylik tanító lángja.

.

/Takáts Gyula, 1961/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.08.02 0 0 6962

A reggeli idézethez (Mozart K 414) elfelejtettem hozzáírni, hogy Finghin Collins

2015. augusztus 17-én éppen ezt játszotta a Kaposfesten, az Erkel Ferenc Kamarazenekart is vezényelve közben.

 

A Browning-verset pedig INNEN érdemes meghallgatni!

 

Két Galuppi-toccata (d-moll és F-dúr) pedig csak ráadás a közel 170 művéből.

A másikodik: https://www.youtube.com/watch?v=n5xzF_5Qk4U

 

Mindez főleg Kalászi János barátomnak és Hayley-nek szeretettel!

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.08.02 0 0 6961

.

                 Il Buranello

.

                                                        Vaghezza, chiarezza, buona modulazione.

 .

– Süketnek tetszett lenni, Mr. Browning,

összhangzattani jártassága bár figyelemre méltó,

ám csak tercel az igazsághoz, jó Robert –

.

dohogtam magamban, ahogy egy óra tájt

befordult az utolsó járat Buranóra, Mazzorbo felől.

Imrével csavarogtunk úgy tizenegyig

.

a városban. Szabadnapos lévén ebéd után

indultunk aznap a Tre Rose elől a San Pietro iránt,

a San Giovanni dei Greci s az Arsenale mellett

.

a via Garibaldi hídján. A harangtoronyhoz,

ahogyan szoktuk évek óta: a Hercegnő verseivel.

Visszafelé hűvös volt a Fondamenta Nuovén.

.

A sziget kék-sárga-rozsdabarna házaiban

néhol még tévét néztek, a Raspo de Ua pincérei

ingujjra vetkőzve egy asztalnál helybeliekkel

.

beszélgettek a Baldassare Galuppi utcán.

Mindjárt jövök, intettem, fordulok egyet a szoborhoz,

ahogyan szoktam, a városból visszaérve.

.

– Önt olvasom újra, Robert Browning,

Velencében is viktoriánus londoni. Úgy tünik,

az opera buffa és a gáláns szonáta

.

nem épp az Ön ínyére való. Kihűltnek

mondja, talán annak tartaná ezt a márvány-

talapzatot is, hol oly jól esik a feliratnak

.

támaszkodva üldögélni. Százötven évnek

kellett telnie, talán, brutális százötven évnek,

a klavikord cirpelését most Ön is szívesen

.

hallaná, és eljönne ismét Londonából

megízlelni egy kecses, bár valóban nem túl

mélyen szántó futamot, egy világos,

.

érzékeny dallamot, csinos, bár rejtett

ellenszólammal párosítva. S egy jó modulációra

csettintene, mint egy igazi szakértő,

.

ahogy a Piave-menti bor egy pillanatra

tüzesből bársonyosra fordul. S a maszkabál,

a felszines csevely?! Mr. Browning,

.

hogy egy foszlányát elkaphassam,

amit egy bolond ünnepen – Ön mondta ezt –

a fülbe súgtak, eljövök újra meg újra

.

e szép öreg dámához, bár csipkéi foszlanak,

bokája megbicsaklik, s parókája lecsúszott, hogy rátaláljak

legléhább és legszabadabb magamra.

.

/Déri Balázs, 2002/

.

.

A buranói becenevű Galuppi (1706-1785) tömör szavait olvashatjuk a cím alatt, amelyekkel ő állapította meg a jó zene főbb ismérveit, azaz "kellem, tisztaság, jó moduláció".

Hasonló olvasható a budapesti Zeneakadémia menyezetébe épített gyönyörű, színes lámpaburákon: DALLAM, FANTÁZIA, ÖSSZHANG, POÉZIS, RITMUS, SZÉPSÉG

.

Galuppi tisztelte is Mozartot, akinek muzsikája majdnem mindenkinek érthető, és erre egy idézet a számtalan közül, Az előadó remekelt Kaposváron is.

.

.

A megszólított Robert Browning - már idézett - Galuppi-verse pedig INNEN !

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.08.01 0 0 6960

A vers éppen 12 éves, szerzője hatvannal több volt; 2011. június 16-án meghalt-

.

.

      Tó, augusztus

 

Surrog a tó. Sosemvolt,

soha nem múló verset

recitál.

Zenét hangol. Az örök csöndét.

Hangjegyeket vés egy karcsú

sirály

szárnya a zölden derengő

tükörre.

Fölötte az ég kék, könnyű ív.

Surrog a tó.

Sziréni ének.

Süllyesztő, mély ölébe

hív.

.

/Makay Ida/

.

.

.

Morajuk elhalt zene
.
Majd csönd lesz.
Tengermélyek csöndje.
A házat huzat járja
át.
Az űr fagyos
szele.
Elhagyod már a tükröket.
Nem látlak.
A szemem jéghártyás:
vakok
könyörgő,
égüres szeme.
Patakok
futnak
vizük nélkül.
Morajuk
elhalt.
Elfulladt zene.

.

/Makay Ida, 2002/

.

.

.

  Monoton muzsika

.
Sötét ősz. Komor magánzárka.
Az eső tompa koppanása.
Élettelen test zuhanása.
Üvegen hulló súlyos cseppek.
Monoton, makacs muzsika.
Valahol már dobok peregnek.

.

/Makay Ida, 1997/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.31 0 0 6959

.

A kimondatlan rekettyebokor

.
                          Töredék

.
Hetekkel az őszi évad előtt
hirdetőoszlopokra szálltak
a minketnézz! plakátok,
aztán a színházi újságban
fényképek a próbákról
és a rendező nyilatkozata:
„Merészen újító, de mégse
vágja el a hagyomány gyökerét,
s bár végig csupa cselekmény, ám mégis
fő erénye a nyelvi szépség:
a nagy költészet piruettezik
a szövegkönyvben is,
hát még a színpadon!
– meglátják majd –
s van a műnek néhány szava,
mely már nyelvújításnak mondható.”

.
Egyéb se kellett a mi városunknak,
melyről világszerte tudott,
hogy a művészet rajongói lakják,
akiknek kenyérnél is fontosabb
a komoly zene s a modern költészet,
a festészet s az avantgard szinház.
Az utcai világítás
lehet pisla, homályos,
de költők, piktorok, színészek
neve neonnal ráírva az égre:
hát érthető, ha már
húsz táblás ház eladva, amikor
a Bemutató! a Bemutató!
Lógnak zsúfolva a kabátok
s néhány szökevény férfikalapot
kerget az őszhajú,
derekafájós ruhatáros asszony,
egy késve érkező házaspár
duzzogó arcok sorfala előtt
keresgéli a székek számát,
de aztán csönd! csönd! és olyan
hogy az már áhítatnak mondható.
– – – – – – –
ki hitte volna, hogy e csönd
a mélynél is mélyebb leszen
és három órán át el nem szakad?
Így volt pedig. A függöny széjjel nyílott,
s földúltan és zihálva
a szinpadon egy ifjú nő:
sikoltani akart, de nyitott torka s szája
azonmód becsukódott.
S akkor a színpadra futott
egy deres hajú férfi
s rátört az ifjú nőre:
haját markolta, blúzát lecibálta,
tátott száján már látszott: üvölteni akar,
de az ő torka, szája is
mintha tömve iszappal.
Aztán a hadonászó, öklöt rázó csoport,
tátott szájú, de hangtalan
pimasz káromkodások.
Sem „Ah!” sem „Oh!” se „Indulj a pokolba!”
se „Most megöllek!” csak a fölemelt kés,
s a szúrás, a halálos – de a halálhörgés,
a búcsúszó nem hallik.
.
Egyszer, s egy pillanatra csak
az ifjú nő rekettye-
bokorrá változott.
Nyári bokor. Rajt ágak, levelek.
Milyen varázslat? Ki tudhatja azt?
És egyszer mintha tapsot hallanánk,
mely elvágná az áhítatos csöndet?
Ó semmiség! csupán
a színfalak mögött toporgó
statiszták és főiskolások
hiába fülelve a végszót
mely majd szinpadra hívja őket
megunván a várakozást
kerítettek egy pakli kártyát
s néhányan a padlóra ülve
pókereztek, a többiek
lányok s fiúk vegyest
elkezdtek seggrepacsit játszani:
ezért hallatszott néha úgy
mintha tapssal zörgetnék
a színjáték néma ablakait.

.
És csönd aztán is, mert ami soha:
ezen a bemutatón megesett,
mintha iszappal tömve torka, szája
minden színésznek, egy szó, annyi se
hallik a színpadon.
Csak futkosás, ágálás, véres öklök,
széttépett blúzok, szoknyák (mennyi szép
női comb és kebel!)
de még ezek láttán se cuppan
egyetlen száj, az áhítat, a csönd olyan tömény,
hogy a kés is megállna benne –
– – – – – – –
E szótlanságot szó el nem mondhatja.
Hát nem is folytatom.

.
/Zelk Zoltán, 1977/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.30 0 0 6958

.

                Vasárnap

.
Fénybeesett vasárnap délelőtt
kergetőző macskák zuhantak,
egy ablakból kinyúlt a hegedűszóló,
és volt egy napraforgó, aki hátat fordított a Napnak.

.

/Balla Zsófia/

.

.

.

           Vasárnap

.
Az éjszaka tündér kezével
kihímezte a réteket.
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, virágok, füvek!

.
Jó reggelt! – mondom jobbra-balra,
minden virágnak köszönök,
látogatóban vagyok én itt
ezer kis ismerős között.

.
Köszöngetek és fütyörészek,
minden szép, minden érdekel.
Pedig tegnap, szombaton este,
de szomorún aludtam el!

.
Egész nap pénz után szaladtam,
a remény, mint a nap, fogyott.
Mi lesz? – kérdeztem és gyülöltem,
ami jön, a vasárnapot:

.
míg volt remény, mindent gyülöltem,
és nem jött pénz, és este lett.
Aztán az éj ezer virággal
hímezte ki a réteket,

.
s most itt vagyok az Ördögormon,
ünnep van, pénz nem lesz ma se,
nézem, hogy ring sárgán a zöldben
a gyermekláncfű tengere,
.
nézem a felhőt, lent a csárdát,
a hátán hempergő csikót,
s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,
hogy viszi nagy hasát a pók,

.
és letelepszem és az erdő
mint zöld város tolong körül,
s kívül az emberi világon,
minden társadalmon kivül,

.
túl kötelességen s reményen
egészen jól érzem magam:
holnapig már nincs mit csinálni,
örülök annak, ami van.

.
Egész nap pénz után szaladtam,
hajszolt és megcsalt a remény:
reménytelenül, megnyugodva
heverek a tisztás gyepén,

.
és oly jó ez a felelőtlen,
embertelen semmittevés,
hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő
s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

.
Szinte fáj, – de mire kimondom,
már tűnik is a fájdalom,
nincs tegnap, nincs igazi holnap
ezen a gyönyörű napon, –

.
s egyszerre, boldogan, felugrom,
hogyne! hisz már érezni, hogy
lassankint vers lett a panaszból,
amit a fejem forgatott:

.
vers lett! s holnap pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, gyönyörű világ!

.

/Szabó Lórinc/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.28 0 0 6957

Pontosan 103 évvel ezelőtt volt az a nyári éjszaka, amire a költő még a végzetes következmények teljes ismerete nélkül emlékezett alábbi versében. A többit ismerjük: az ostoba imperialista uralkodó csődbe vitte hazánkat is, de később mi húztuk a legrövidebbet. Vesszen, de ne vesszen ki emlékezetünkből.

.

A vers rövid, váteszi, és kapcsolódik majd hozzá (is) egy hatvan évvel későbbi jóval  hosszabb, hiszen a téli éjszakák sokkal hosszabbak, amit még nem másoltam be ide.

.

.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

.

Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt,
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyúság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

.

/Ady Endre, 1917/

.

.

.

       Háborús téli éjszaka
.
                                                               Ady Endre emlékének
.
                               I

.
Különös éjszaka ez, be különösen
fénylik – ahogy rásüt a gyertya lángja –
poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, –
milyen színjáték kezdetére várva?

.
Különös éjszaka ez, kísértetesen
ragyog föl hirtelen az ablak jégvirága,
akárha áttetsző tenyér – nem látszik, csak a ránca;
tenyerét az üvegnek
ki feszíti? ki készül
betörni hozzám? ki által leszek
lesújtva vagy megáldva?

.
Különös éjszaka ez, didergek a holdnak
mindenen átható röntgenfényében állva,
áttetszik benne húsom, csontjaimnak
se látszik, csak az árnya,
de véremen megtörik, nem hatolhat
ereim pirosába,
állok eleven vérfaként, pirosló
ágaimat kitárva,
kapaszkodom piros gyökereimmel
a téli éjszakába,
állok meggörnyedvén az éjnek
fekete szelében – tündérfa, Isten-átka,
törzsemen már a kidöntetés jelével – milyen
szekerce sújtására várva?
.
Ver még a szívem,
patkók csattognak bennem, hóviharral
küszködik egy lovas.

.
Hová fut?

.
Milyen üzenet bízatott reá?

.
Befútta az utat a hó, két oldalán
a fákon varjak – csontvázakra aggatott kitüntetések.
Hová futhatnék? Ez a föld
fáiban is hősi halált halt, csak a csillagok
pislákolnak: felhők sírdombjain a gyertyák.
Didergek a mennyország
– közönyös hangyaboly – küszöbén, tücsök a meséből.
Kinek kell már az énekem?
Alszik a hangya-Isten.

.
Befútta az utat a hó.

.

.
                  II (Dal)

.
Mint almafa lombján az ágak,
áttetszenek húsomon a bordák,
csüng rajtuk piros almaként
a szívem – tépd le, Magyarország!
.
Nem kell? Túl keserű gyümölcs?
Az, hisz az Isten is kiköpte.
„Testvér, mi var voltunk e föld
sebén – lepergünk hát örökre.”

.
Var voltam? Átvérzett kötés csak.
Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát.
Térképed nincs igazabb nálam,
belém vagy írva, Magyarország.

.
„Hallgass, testvér! Besúg a zápor,
úgy ver, mint meghajszolt szivünk.
Tavaszba, nyárba, őszbe, télbe:
tömlöcnek négy falába ütközünk.”

.
Piros csizmákban mégis, mintha szívek
kelnének lábra, indulok már.
„Piros csizmáid, mint két vérező seb,
nem hiszem, hogy messzire jutnál.”

.

.
                                    III

.
Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben,
s futott le pörögve, – talán
a csillag, mely nevezteték Ürömnek,
az hullott közibénk,
mert a vizek megkeseredtek,
és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs,
átégette – íme, keresztülfúj rajtam a szél;
állok, mint céllövöldében az átlőtt papírfigura,
hallgatok ringlispilzenét, előttem sörhab a
hóbuckás téli táj, álmodozom papírrózsák között,
míg serényen töltenek, céloznak rám a legények.

.
A csillag, mely nevezteték Ürömnek,
hullott a vizeinkbe,
és váltak forrásaink keserűvé; mint lúgot ivott
cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország;
katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.
Asztalomon a bor a gyertya különös
fényében, mint vért buzgó seb, remeg;
s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkeként
forog körötte, és megperzselődve a
földre visszapereg.

.
Különös éjszaka ez: ím, a lassan forduló
földön, mint katonaindulót harsogó
gramofonlemezen a tű, sistereg az a csillag,
mely Ürömnek neveztetett.

.

.
     IV (Voltak itt tavaszok)

.
Voltak itt tavaszok! A fűzek
– felbátorult béreslegények –
tavak selyemszoknyáit túrták,
kisasszonyokkal ciceréltek.
.
Robogott Szent Györgyként a zápor,
kővé vált sárkánypikkelyek:
dárdáitól recsegtek, törtek
kastélytetőn a cserepek.

.
A hóvirágok – ördögínyből
nőtt fogak – ha ránk vicsorogtak,
csizmáink, jégállkapcsokat
roppantva szét, rájuk tapostak.

.
Láttuk a holdban: ezüsttálon
Szent János levágott fejét,
mosolygott ránk és prófétálta
Krisztus-idők jövetelét.

.
Táncolhatott orfeumokban
Salome szemérmetlenül,
mi csillagos eget: gyertyákkal
rakott asztalt ültünk körül.

.
Virrasztottunk és énekeltünk,
szomjan forradalomra, borra,
ittunk, amíg tábornoki
vállrojtokat termett a bodza.

.
És réteket fércelt a zápor, –
ki látta, míg tartott az ünnep:
szapora tűk varrják az ország
testére a katonainget.
.
S nőttek a kukoricacsőre
vicsorgó, sárga fogsorok,
duzzadt a burgonya – a föld
húsában rákdaganatok.

.
Virágzó fák – egyenkokárdás
besúgók – álltak sorfalat,
és várták már Betlehem jámbor
barmait a vágóhidak.

.
A világ besoroztatott, –
az erdők napszítt zubbonyán
a vér és genny átütni készült,
és megteltek a vagonok:

.
ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN.

.

.
                                V

.
Különös éjszaka ez; szemközt a dombon,
mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik,
letépett ing a táj – kifosztott
katonahulla az ország.

.
Most látlak igazán, Uram!
Ereid lövészárkok,
piszkosan hömpölyög bennük a vér,
két szemed két puskacsőtorkolat,
fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved,
.mint dögön hízott eb, kushad közöttük.
.
Most látlak igazán, Uram!
Katonád voltam, kiállok a sorból,
letépem vállrózsáimat,
letépem vállaimról a Napot, a Holdat;
sorakozzék fel a kivégzőosztag,
szememen fehér kendő: behavazott ország,
holtomban is letéphetetlen.

.
Ágak csapódnak ablakomba, mintha
a Semmiből lecsüggve
kalitka imbolyogna,
az verdesné az üveget rácsaival.
Vergődik benne foglya:
a téli éjszaka.
Ki szabadítja ki?
Ki szabadít meg engem?
Ágak csapódnak ablakomba, mintha
ketrecem rácsai.

.
Különös éjszaka ez, be különösen
pislákol asztalomon a gyertya;
átsüt a gyertyalángon
a börtönőr szeme:
Istené. Égek benne,
és égnek könyvlapok, lobognak
bibliám lapjai,
lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint
máglyán a holtak – égett toll szagát,
égő zsír bűzét érzem én,
érzem már holtomig.
.

.
                  VI (Vadászat)

.
Lovas-árnyalakok a ködben,
a horizont körhintaként forog,
vonulnak lassan festett naplementék,
kútgémek, őzek, bőgő szarvasok,
cukormáz-tavon hattyúárnyak,
s egymásba folyva virradatok, esték
forognak a körhinta koronáján,
deres mezőn: mézeskalács-sziven
halastó tükrös négyszöge remeg,
kicirkalmazva rajta: Örök Emlék,
betűi közt halszáj tátong: cselédlány
készségesen tárulkozó öle,
s a messzeségből csizmák döngenek,
tágul a táj s szűkül, új s új menetre
fordul a körhinta, kíséri
cigánybanda és katonazene,
Rákóczi-induló, Radetzky-mars
és Száz forintnak ötven a fele,
s paták szikráznak, csizmák döngenek,
lovas árnyalakok a ködben,
forog a hinta, tart tovább a búcsú,
körvadászat papírmasé lovon,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
hová futhatnál, virradat vada,
hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,
előtted válik hajlongó cigánnyá,
s zendít rá trágár nótára a fűz,
sörétszemekkel riasztgat a bodza,
véredül fröccsen szét az áfonya,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
boldog, ki hulltát érezvén megállhat,
s golyó teríti földre, nem kutya,
és tart tovább a búcsú, a vadászat,
a horizont körhintaként forog,
mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak,
lányszobák rózsaszínű álmai,
bugyiké, akik letépetni vágynak,
fonnyadt emlőké, kik gyötretni vágynak,
lapos bukszák és duzzadó herék,
hová futhatnál, virradat vada,
kutyák kerülnek mindenütt eléd,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
és vár a bor a kocsmaasztalon,
nagy kancsó és tizenhárom pohár,
körben, mint Krisztus az apostolokkal,
torzképül az Utolsó Vacsora,
hová futhatnál, virradat vada,
hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,
előtted válik hajlongó cigánnyá,
s zendít rá trágár nótára a fűz,
üres a kocsma, de majd megtelik
veríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal,
okádék bűzével, no meg a nóták
édeskés akácvirágillatával,
és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,
s holnap is tart a búcsú, a vadászat,
forog tovább a horizont, forognak
papírlovasok a papírlovon,
mézeshuszárok a kalácslovon,
egymásba folynak virradatok, esték,
ezer éve vadászat, vigalom,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon,
és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,
forog a hinta, kancsók, poharak,
és Lement a nap a maga járásán,
Akácos út, ha végigmegyek rajtad én,
tart még a búcsú, a hajtóvadászat,
boldog a vad, ki puska elé állhat:

.
SEBÉBŐL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.

.

.
                                   VII

.
Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, mint
erőszakolt asszony; lobog,
mint katonavonat után lengetett kendő;
leng, mint akasztott hullája a szélben;
remeg a gyertya lángja,
mint döngetett kapu, –
Uram, Tehozzád kérnek
bebocsátást a holtak.

.
Áttörnek égő hajjal,
lángoló körmökkel, füstölgő orrlukakkal,
jönnek Galíciából, Verdun és Doberdo alól,
elözönlik a paradicsomot, és a Te szent
trónusod előtt összecsapnak újra.

.
Ezt akartad, Uram?

.
Ezt akartad Te, aki mint
spongyát vetted kezedbe a világot,
és letörölvén véle visszavont
parancsolataidat, most utolsó
csepp vérünk hulltáig csavargatod?

.
Üres már a mennyek
fekete táblája, Uram.

.
Remeg, remeg a gyertya lángja, mint
tüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva;
remeg a kardod, Isten:

.
MOST ÉN KÖVETKEZEM?
.

.
             VIII (Passio)

.
Krisztus-éjszaka, tenyered
átszögezték a csillagok.
Tücsökcirpelés – tehetetlen
kínban fogad csikorgatod.

.
A Mindenség feszületéről
hogy nézel engem, Éjszaka!
Még meddig hordja arcod e
Veronika-kendő Haza?

.
Vérző vonásaid letörli
talán mirólunk a jövő.
Borulj ránk, Megváltó Sötétség,
Te sorsunkká feketedő!

.
Peregnek még harminc ezüstként
kalászból a búzaszemek.
De szomjunk enyhíteni gyűlnek
ecetes spongya fellegek.

.
A Mindenség feszületéről
meredsz rám, Krisztus-éjszaka.
Ki Téged lát, nem futhat e
kendőnyi országból soha.
.

.
                               IX

.
Különös éjszaka ez, be különös
színben játszik a gyertya lángjánál a bor:
színházi függöny vöröse, levonva még, – milyen
színjáték kezdetére várva?

.
Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lúgot ivott
cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország.
Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.

.
Különös éjszaka ez, az asztalon
reszket a gyertya lángja,
vergődik, mint horogra akadt hal; remeg,
mint tüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva.

.
És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanak
a sorok, mint máglyán a holtak – zsíros bűzüket

.érzem már holtomig.

.
Miért nem vetsz a tűzre
engem is, kiszáradt tündérfát, Uram?

.
Üres a mennyek táblája, a csillag
csak krétanyom repedéseiben.
.
Ágak csapódnak ablakomba, mintha
a Semmiből lecsüggve
kalitka imbolyogna,
az verdesné az üveget rácsaival.

.
Ki szabadítja ki
foglyát: a téli éjt?

.
És felragyognak ablakomon a
jégvirág ráncai: tenyérráncok, – a fagy
tenyeréből ki jósol még nekem
könnyű halált?

.
Befútta az utat a hó… Ver még a szívem,
patkók csattognak bennem, hóviharral
küszködik egy lovas.

.
Hová fut?

.
Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött
arcát a halál fekete szelébe tartva?

.
Milyen üzenet bízatott reá?

.
/Baka István,1977/

.

.

Már az első versben is felismerhető a Jelenések Könyvében szereplő angyal, a hét angyal egyike, akinek trombitaszavára az Üröm is előkerült stb.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.26 0 0 6956

B. L. 2015. dec. 6-án volt 80 éves, amiről többen megemlékeztek illő tisztelettel.

.

.

            A versről

.

                                                            Bertók Lászlónak

.

Nem tudja mi az de beleszeret

pedig csak hang csak hang és szerkezet

egy képzelet gazdátlan képei

szeretné még jobban nem érteni

.

maradjon titok maradjon titokban

vagy legalább

egy hely ahonnan

a titok hűlt helyére lát

.

/Halmai Tamás, 2015/

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.25 0 0 6955

.

                    I am Raifteiri 

.

I am Raifteiri, the poet, full of courage and love,
my eyes without light, in calmness serene,
taking my way by the light of my heart,
feeble and tired to the end of my road:
look at me now, my face towards Balla,
performing music to empty pockets!

.

/Anthony Raftery (1779-1835),

az utolsó ír vándorénekes/

.

.

.

               Raifteiri vagyok

.

Raifteiri vagyok, a költő, tele szeretettel,
teljes a nyugalmam, nincs fény a szememben,
csak szívem világít, az ő fényénél járok,
lábam gyönge, fáradt; azért meg nem állok;
tekintsél rám most, hogy Balla felé nézek,
és üres zsebeknek hasztalan zenélek!

.

/Gömöri György fordítása/

.

.

.

.

.

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6954)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.24 0 0 6954

.

Casanova megnézi Don Giovannit

.

Ekkora ügyet csinálni egy kis szeretkezésből,

házasságszédelgésből, meg egy parasztlány

(éppen hogy megkísérelt) elcsábításából?

Ugyan már. Hová lett a jó öreg

ius primae noctis, amitől felfrissült az alsóbb

néposztályok vére? A zene, igen, a zene!

hol kedvesen megejtő, hol meg drámai;

– tud ez a Mozart! ámde a szövegkönyv,

ismerjük be, egy kissé primitív.

És a vége? Don Giovannit elviszi az ördög.

Rendben van. De amit a többiek,

a derék (erkölcsös?) polgárok és parasztok

lelkesen énekelnek: hogy a gonosz mindig

elnyeri büntetését, a jó pedig jutalmát?

Két évvel a Bastille lerombolása,

s alig pár évvel Guillotine mester

elmés szerkentyűje előtt? Ne tréfáljatok.

.

/Gömöri György, 2012/

.

.

A szövegkönyvet Lorenzo Da Ponte írta. A vers szerzője (George) Londonban élő költő, műfordító stb., 83 éves elmúlt.

.

.

.

És egy valamivel régebbi, de még mindig jelenkori vers, emlékezve a most folyó úszó-világbajnokságra, szinkron vagy aszinkron, tökmindegy:

.

.

       Harminc felé

 

Az öltöző csempéje szürke.

Cipőm papucsra váltom át.

Csoszog felém tucatnyi fülke,

Okádva téli záporát.

A gőzben oltalmat keresve

Bolyong a vének vézna teste.

Ki les, csak rút fenékre lát,

Aszott, lecsüng, mi régen állt.

Szemölcs, fekély, redő kivillan.

Mi szép, fakul, mi rút, kinő.

Legyint felém a zord idő,

Kacag fölénye izmaimban,

Szemembe csurran álnokul,

A víz fürdőgatyámra hull.

Medence zsong, vakít a fénye.

Nyakig behúz, magába ránt.

Fejest zuhant a nyár a télbe.

Gerinc se fáj, ideg se ráng.

Mozart zenél, és látni jobbra,

A szinkronúszók nyurga combja

Vezényel. Egyként, mind a tíz!

Ütemre gyűrűt bont a víz.

Kebel, fenék, a lábfej íve

S köröttük bomló glóriák

Elűznek átkot, fóbiát,

S a zord idő elúszik, íme!

Kedélyem egytől rossz csupán:

Kifújok harminc hossz után.

.

/Gáti István (1979 -   ); 2010/ 

.

.

.

       Lélekhelybenjárás

 

Ne mondj le semmiről! Ezt csak úgy

teheted meg, ha a cél érdekében

ezer dologról lemondasz. Megkezdted

már azzal, hogy lemondtál nő

mivoltodról. Aztán, hogy nem születtél

 

meg a középkorban. Vagy lehettél volna

akár a saját testvéred is. De te nem!

Csak azért, hogy ez az egyetlen ember

lehess, nem voltál Cézár. (Jobb is!

Az a sok kardszúrás!) Nem voltál

 

Napóleon. (Folyton azok az unalmas csaták!)

Nem voltál Dante. (Pedig így sem

kerülhetted el a reménytelen szerelmet.)

Nem voltál Van Gogh. (Sose lett volna

erőd a füled levágni.) Nem voltál

 

Beethoven. (Bár a hallásod romlik.) És

néha azt hiszed, hogy mindegyik vagy,

mert az örökségüket aggálytalanul

birtokolod. Ne mondj le mindenről! Csak

a lemondásról. Ez az antihalál. Arany-

 

kulcs, ami a túlvilág boltajtaját nyitja.

.

/Vörös István (1964 -   ); 2008/

.

.

.

Erről pedig Babits egyik stanzája jutott eszembe, Beethovenen túl:

.

.

         1. Ne mondj le semmiről

.

Ne mondj te semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
meghalni bűn, ne mondj le semmiről.
Isten művét rongálja bármi rontás.
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.

.

.

A vers a Nyugatban jelent meg 1910-ben az öttételes Szimbólumok (stanzák) elején.

.

.

 

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.23 0 0 6953

.

No, ugorjunk, Verditől századunkba, majd cissza a megelőzőbe, hamár a zeneértő költő e rövidke századelőn a "század (Ed digi) egyik legjobb operájának" titulált alkotásról is írt.

2010-ben mutatták be New Yorkban a 70. évében lévő Conrad Cummings 5. operáját,  a Golden Gate-et, amelynek szövege az ő átdolgozása, Vikram Seth 1986-ban írt verses elbeszélésének (Volt egyszer egy...) alapján.

 

Hogy legyen kép és hang is erről a (szappan)operáról, benne a szerelmi kettőssel...

 

.

.

The Golden Gate

 

(operarecenzió)

 

 

Conrad Cummingsnak a január 16-i

nyilvános bemutató előtt

 

Végy egy szobrásznőt,

aki éjjelente a Cseppfolyós Bárány nevű

punkzenekarban dobol,

és lehetőleg hívják Janet Hayakawának,

és bonyolítsd úgy az életét,

hogy legyen mit visszafolyatni a

stilizált homokóra

mindenkori alsó térfelébe, az üveges idő

aljába is.

Ahogy végigmegy az elbeszélésen,

az több mint pornográfia,

egy pucérra vetkőzött egészséges tüdő vagy máj

nyers szépsége.

 

Felvetődhet, persze, ez-az,

de egy nő mindent megold,

még Hermész szárnyas saruját is,

és nem méltatlankodik.

Hirdetést fogalmaz a kisportolt Johnról,

aki egy nukleáris laboratórium

magányos, nukleáris önkielégítéseibe fásult

szoftvermérnöke, akit a hídon kis híján lefejez

egy vörös frizbi, akit magának akarna,

és aki értelmesen elgondolkodik

élete értelmetlenségén, melyet úgy vágott gyomorszájon

a frizbi, ahogy őt nem, és

kiadta minden kiadatlan

antik keservét

Rómától egészen a Fekete-tengerig.

 

Minő szerencse, hogy nem jártam

San Franciscóban,

és fingom nincs róla, milyen a Golden Gate,

és hogy játsszák ott Schönberg vonósnégyesét,

ezt a kívánatos obszcén unalmat, mely úgy nyúl hozzád,

mintha apád lenne, bezzeg a végén már

teljességgel félreérthetetlen gesztusokban

vergődsz a kottavonalak közt,

de ez már Ed és Phil jelenete,

melynek alaptónusa brahmsinak indul,

de lesz abból még minimalizmus!

Amikor Phil Edre néz reggel, miután kikászálódik

az ágyból, hogy megigya a kávét

Morus Tamás és Lana Turner portréja alatt,

abban van valami dermesztő,

lassan, kortyonként, mint elvált felesége emlékét,

mely mindig felmelegíti,

és teátrálissá teszi őt, ráadásul

egy századdal visszább veti retorikai képességeit,

mely poétikus gesztus ugyan,

de fatökű, mégis óvszerezett

korunk nem elég fogékony a metaforákra,

ezért elég sokára jön össze az átérzett szerelmi duett.

Croce e delizia, mondhatnánk, ha nem nézne

Ed olyan értetlenül a feszület alól,

és ha tudna olaszul, vagy ismerné a Traviátát,

és itt-ott belehallgatna,

miközben a macskapszichológus

heti háromszor kezeli ki Nagy Károlyt

birodalmi ábrándjaiból.

Liz Dorati macskáiról van szó,

ezekről a konkrét elioti szörnyetegekről,

Ed nővérééi, aki majd Phillel hetyeg, sőt gyereket

szül neki, és kigyógyítja őt Edből, akit csak

Istenből nem lehet kigyógyítani,

pedig önmaga ellenében, becsülettel

öregszik kívül-belül,

oda-vissza.

 

Zátonytalan tengereket betölthet-e

szerelmi duett?

 

Ed végül az óceán előtt elmondja, hogy ott van

a hídnál (ilyen szimplán),

és nem tudni, hogy be fog-e ugrani,

vagy épphogy annak örül, hogy most már nem.

A zene bizonytalanságban hagy, mert csak a

vizet másolja, mert a hab írja hatalmas kvintetté,

transzponálni nincs idő, csak végigsimítani a

hullámzást, mint izmokat az ing alatt,

nem kell félni,

szép lesz a csitulás,

ez a felvonás vége,

ide kell a líra, lehetőleg összetolulva, aztán megadóan,

kielégíthetetlenségében kielégítve, felirattal:

hatalmas, kék, üres szemekben

fürdeni szigorúan tilos.

 

A kompromisszum balzsama,

az olasz alabástrom galamb,

és mindig valami más is kiderül,

ez a szappanoperák pulzusának vége.

Orvosilag már nem érdekes, de

bonctanilag mégis kincsesbánya. A hangok teste,

kipreparálsz belőle egy magas c-t,

Edből egy komplett, boltíves a capella kórus

hanganyagát hasítja ki a bonckés,

Lizben ott van a fekélygyártó

Schönberg vonósnégyese,

majdnem az egész első tétel, Philben

Brahms (A-moll, allegro), persze.

Csak John zenétlen, egy kurva hangot

nem találsz benne, néma, mint egy

képes operakalauz.

 

 

És ebből a szép társaságból, ebből

a társas igyekezetből transzparens

boldogtalanság és kimért boldogságlátszat lesz,

mert a csapongó korok csömöre után a rend

csömöre jön, s ez fájdalmasabb:

jobban megdolgoztat a boldogtalanságért,

mint a másik könnyed szemérmetlensége.

Liz és John,

Phil és Ed,

majd a második felvonásban

Liz és Phil és

Jan és John,

naná, hogy a hitbuzgó kisköcsög marad egyedül.

(De azért van remény…)

Szép a tragikus autóbaleset, a szobrásznő

halála, miközben önmaga partyjára igyekszik

a halálba, és

műtermében a maradandó csirkeszobor mögött

a húsból is hirtelen szobrok

lesznek, eleven anyagból holt jelentés,

anti-Pygmalion-effektus.

 

Agyag John ott marad a semmiben,

a semmi műtermében,

az autóbaleseten túli partról

nincs híd vissza, ha volna is, hárfahúrjain

a halhatatlan Orpheusz zenélne,

és nem egy San Franciscó-i borostás szoftvermérnök.

 

Hát, ez a vége.

A híd kérdése, a híd húrozása,

hogy rálépsz-e, ha van lábad,

hogy pendíted-e, ha van kezed.

.

/Csehy Zoltán, 2010/

.

.

A versben van utalás más zenékre is, valamelyikre ezekből is, talán a IV.  kvartett első tételére, vagy a II. utolsójára, énekhanggal, közel egy évszázaddal korábbról. Utóbbi énekbetét a "révületbe esés"-ről kiegészítésül...

.

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (6951)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.22 0 0 6952

.

                     Opera

.

Ó, hogy szeretem a teátrális finálét,

a nagy érzelmek komédiáját,

a korábban szájtáti hangok véres komolyságát,

a tökéletesen kiélezett zenei textúrát,

ahogy elszégyellem magam,

ahogy bagatellizálni akarom,

hogy sajog, hogy fáj, hogy magamon kívül vagyok,

hogy remeg minden

porcikám. Imádkozom, hogy az énekes hibázzon,

vagy legalább a rendező

csessze el, könyörgöm, szúrja már el,

tegyen bele valamit, ami

meggátolja, hogy ennyire megriadjak magamtól,

a gyöngeségtől,

hogy kinevessem azt, amiért tulajdonképpen

idejöttem.

.

/Csehy Zoltán, 2014/

.

.

.

Orfeo

Áriák egy elképzelt operából

 

Ária Henze stílusában

 

A vénasszonyok nem a kezükkel szőnek

A szájukból lóg ki a fonál a sors fonala a nyelv fonala fonálférge

Körbenő mindent és nem látod csak hallod ahogy fut előre ahogy fut előled

Ahogy felveszik és elejtik a temetőkben a kertekben vagy a hentesnél

Ahogy tépik szaggatják vagy nem vesznek róla tudomást

Ahogy megfeketül a krematóriumokban kiszögesedik a lágerekben

Ahogy kiszínesedik a szivárványban és bíbor hangon üvölt a vágóhidakon

Ahogy átlátszóvá válik amikor élve a tengerbe hajítanak valakit egy helikopterről

 

Mercurius áriája recitativóval

.

Ugyan már Orpheus

Ne légy gyerek

Hát hol van itt az előre

És hol van itt a hátra

Hol van itt irány egyáltalán

Rajtam kívül

Az én lebegésemen kívül

Vedd észre végre

Nézd ez mind Eurydice

Hát van a pokolban irány

Hát van a fájdalomnak iránya

Kibabráltak veled

Rászedtek

A bolondját járatták veled

Csak rá nézhetsz mert nem tudsz máshová nézni

Itt csak mindenüvé lehet nézni

És mindenütt ő van

Ez itt a nézés maga

A húson csonton átmaró nézés ez

A zene szeme

Ez hát a lélek tárnamélye

A küldetést bevégeztem íme

Nem tölt el örömmel a pillanat

Közömbös vagyok mint egy kötőszó

ha túlságosan távoli világokat köt össze

láttam a könnyet Pluto szemében

láttam ahogy mint soha még megindult az emberféreg sorsán

s én szentimentális barom

megfeledkezve istensorsomról

egy percre még el is hittem hogy ez egyszer

tisztességesen akarja lezárni

ezt a történetet

 

Eurydice nem akar csembalózni

.

Nincs kedvem a csembalóhoz ülni

Ingegneri mester

A csembaló egy fejlődésben visszamaradott zongora

A csembaló egy degenerált zongora

Frusztrált klimpírtárgy

Bűnös rezonanciák tárháza

Kromatikus idegsokkoké

Szuperkontrapunktikus zümmögéseké

Egy kihalt hüllő

 

Végeredményben utálom a zenét

Tudom hogy tehetségtelen vagyok

Ha hallgatod elbűvöl

Ha te játszod úgy sziszeg rád mint egy kígyó

Mint egy kígyó pár perccel azelőtt hogy

A bokádba harap aztán ott vergődsz félig bénán

Amíg lassan végez veled a méreg

Ha elvesz majd beletörődik

A legtöbb férfi idealista

Azt hiszik minden nő muzikális

Még hogy a

zene a legszentebb indiszkréció

Bűnbeesés bűn nélkül

Istenek násza nemi szervek nélkül

Antik meztelenség

Még hogy zenélni csak meztelenül lehet

Felöltözöm és megyek

hagyja a hülyeségeit

Jövő szerdán találkozunk

messer Ingegneri

.

/Csehy Zoltán, 2011/

.

.

.

                          Verdi

.

Orrore, amikor ezt mondják, orrore,

szabályosan erotikus izgalmat érzek,

ahogy ez az orrore kiszökik a légbe

zenekari kísérettel vagy anélkül,

csupaszon vagy tüll-ruhában,

az mozgalmasabb, mint egy tüntetés.

Főleg, ha hatalmas nők mondják ki,

és nem engedik át az örök sztrájktörőknek,

akik, persze, nem félnek semmitől,

és csak a legvégső esetben, kínok kínjaival

sújtva, félholtan sziszegik

csikorgó fogaik közül a légbe: orrore, orrore.

.

/Csehy Zoltán, 2012/

.

.

Verdi operáinak több horrorisztikus jelenete van férfiakkal és nőkkel egyaránt, közülük Amonasro és Aida kettőséből a főhős szörnyülködését idézem meg:

https://www.youtube.com/watch?v=_EeFNXVFBeQ

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (6951)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.21 0 0 6951

A 44. életévében lévő pozsonyi költő és műfordító verseiből:

.

.

             A nehéz kotta

.

A nehéz kotta lecsúszik a hangszer alá,

és ott is marad. Kimásznak belőle

a szavak. Elvegyülnek a porbolyhok között,

és tűrnek, kuksolnak,

míg marad a zene,

a fejben, ujjban, mozdulatban őrzött.

Valahol leütöm, és a billentyűzet adja,

és elfog a félsz, hogy öreg vagyok,

képtelen a memorizálásra,

hogy immár

sokkal többet tud az ujj, mint az elme, az ész,

hogy okosabb a képzeletnél

a legtriviálisabb mozdulat is.

Hogy a nehéz kottát nincs, aki fölemelje.

.

/Csehy Zoltán, 2012/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.20 0 0 6950

A vers szerzője: Vasadi, elnézést, éljen soká egészségben  a 92. évében lévő költő!

Előzmény: [fidelio] mindegy (6949)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.20 0 0 6949

.

          Richter

 

Meggörnyed kissé, s kimért

léptekkel jön befelé;

egy szál gyertya világol

a zongora föltámasztott

födele alatt. Csönd van.

Ahogy maga alá húzza

a háromlábú ülőkét,

s mandzsettából elő-

bújtatja a csuklóját,

az bár ösztönös, mégis

ítélet. Csönd van.

Gyors, mély fölütésben

olajozott vaskapu nyílik,

s féken tartva árad ki a

vihar. Az meg tolja maga

előtt Schumannt, aki most

tenger. A partra kicsap.

Nem rombol, elfekszik,

s visszazúdul a szigetekre.

Richter megkegyelmez az

első tétel után. Nem mozdul.

Egyetértő köhögés oldja föl

a szorongást. Torkok körül

a szépség szorítása lazul.

Richter vár. Alkony-díszítette

talárt ölt magára a tenger.

Érik a kinyilatkoztatás.

Elszabadul. Nincs zúgás.

Üveghegyek töredeznek.

Nincs kép, szerkezet,

mintha, talán, jelző.

Nem hasonlít semmi semmire.

Csak zene van, az, ami, ő,

vagy más, mindegy, hangzat,

hangfolyó kanyarog szüntelenül.

Rajtunk át, bennünk, édes

a nem-értés, a nem-tudom,

a nem-vagyok, s ha igen,

üresen, hogy telítődjem.

Ez a csillámló vízár

gyűlöli a nagybetűket,

sziklát, a félelem sem

akar előle menekülni.

Richter ülve üti, veri,

vezényli, simogatja az

áradatot, hang-szobrot

emel, s hagyja beroskadni

a vízbe. S fölnéz mereven:

most kel titkos útjára

a fehér gólya, szárnyával

int egyet, beletörődve:

át kell úsznia rebbenés

nélkül a végtelenen.

Richter nézi két hang-

omlás közt, hogy tűnik el.

A végletekig feszített

csönd elpattan, kitör az

öröm, széklárma, kiabálnak.

Cseppfolyós rémületek

elapasztva a szívben.

A darabos majd szét-

porlik Rahmanyinovban.

Van, aki sír. Arcát befödi.

Idegesek a végítélet

vámszedői: csak az ujjongás

ragad el. Nem érv a csoda.

Villámlásai vannak a létnek.

Richter szerelme kemény.

Arany abroncsban lángol.

.

/Vasady Péter, 2010/

.

.

.

A fenti helyzetkép feltehetően egy hazai szólóestet idéz meg, ami talán 1969. november 18-án volt a Zeneakadémián, amin én is ott voltam, de fejből már nem emlékeztem a műsorra. Felejthetetlen volt viszont az alig két méterre játszó zongorista látványos meghallgatása, mert magával ragadó és elbűvölő volt.

A műsort Schubert-változatokkal kezdte a világjáró művész (D 576, Hüttenbrenner variációk, 1817). A 13 változat témáját Schubert a jóbarát osztrák szerző II. vonósnégyeséből vette, de oda a másik kotárs, Beethoven VII. szimfóniájának ismert csodálatos lassú tételéből kerül(hetet)t, a gyászos hangulatú allegretto/andante hangjaiból.

Megidézem egy alig negyven nappal korábbi koncertről.

A varázslatos szimfónia-tétel pedig innen!

.

A továbbiakra már van utalás: Schumann Fantáziadarabjai és több Rachmanyinov-prelűd, mint a megelőző soproni és veszprémi fellépésein is.

.

Richter (1915-1997) egyébként sokszor játszott Magyarországon: 1954-ben és 1958-ban hétszer-hétszer, majd a fent említett 1969-es koncertjein négyszer. Többnyire szólóesteket adott, de pl. elsőként éppen a Csajkovszkij-zongoraversennyel lépett fel. Minden területen kiváló volt, remek dalokat és kamarázásokat is elérhetünk a versenyművek mellett.

.

.

Persze lehet, hogy a költői-zenehallgatói képzelet összemosta zenekari és szóló fellépéseit, hiszen játszotta ő a Schumann-versenyt is, pl. így, éppen 1958-ban, bár akkor ezt nem szerepelt itteni műsoraiban.

Mindez nem befolyásolja a vers minőségét, csak kalandozás egy kiváló zongorista életművében.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.19 0 0 6948

.

                 Művészet

.

.
                               1

.
Nézd, a művészetet legtöbbje játszva győzi,
Mint a jóféle ringyó, vérbeli,
Már önkívületét, mámoros ájulását
Lassankint érzi, nemcsak mímeli.
Hogy értettek ezek egykor a hallgatáshoz!
Zengett a sok átszellemült kölyök
Virágról, halról és csillagról, fellegekről
A fagyhalál, az éhhalál fölött.
Most aztán megtanult folyékonyan beszélni
E tanulékony, boldog nemzedék.
Az ölelésekhez, a fogcsikorgattatáshoz
Szolgáltatják a kísérőzenét.
És milyen könnyedén, pimaszul, elegánsan
– A te nehéz nyelveden, ó, magyar! –
Percenkint létrejön, mindig új rendelésre
Egy-egy induló, himnusz, norma-dal.
.

.
                                2

.
Nem így a kényesek, a valóságfeletti
Ábrázolások megszállottjai:
Szögletes síkokért, halandzsás, új dagályért
Hajlandók vért és lángot ontani.
A börtönt, robotot, háborút, munkatábort,
A megalázott emberéletet –
Mit is bánnák ezek, ha szabadon, magában
Állhatna tótágast a képzelet?
Hazudnák szívesen dicsőséggé a szörnyet,
Ha világra nevelhetnék saját
Kis szörnyeiket és tűrné a diktatúra
A szentelt abrakadabrák jogát.
Gőg görcse, kerge kör! Nem volt soha a művész
Tragikumánál nevetségesebb!
Te kövessed az ős forrást, a bedugultat:
A meggyalázott átlagéletet.

.

.

/Vas István, az 1947 és 1956 közötti termésből/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.18 0 0 6947

Itt kánikula van, de itt-ott javában tart a téli szezon, zenével, operával...

.

         Hózene

.

Élénk vagyok és cimbalom
és rőt medencetartó
a hó megjön a nádköpű
máig tartó karácsony
és visszanéz a jó öreg
a ló öreg a hajszál
kiválik a fene nagy úr
mellesleg eltűnődik
csupa barom és cimbalom
a kettős élű kés ragyog
belehatol kiáltozik
a hó fölött a vércse
uram én nem gondolkozom
hatszázig számolok se
úgy alszom el mint kisfiú
törökmézű szerájban

Hahó az Isten nagykövet
utolsó nád letörve
marad a tó a hó a jó
szemérmetlen divatja
alkonyat nem jő cimbalom
hallatszik minden este
borzong a fülbe a zene
az őrültek kinéznek
emelkedik a hóvonal

már mellig ér vízszintje

és boldogan balgatagon
ugrál a cinke a havon
a cinke a picinyke

.

/Gyurkovics Tibor/


[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.17 0 0 6946

.

            Eső

.
Százezerlukú furulyát
illeget szája szélén május,
kiebrudalt senkifia.
Bőrig áznak a gabonák.

.
Egy ember, keshedt fűrészbakon
dolgozgat, hirtelen elárvul
a magabiztos és vakon
bűvölő eső mosolyától.

.
Ilyen muzsika kellene
mindig, ilyen aszályeloltó,
embert, vetést gyógyító zene.
Falvakat fürdetne a portól.

.
De tudja, gyerekes képzelés.
Jégverés kereng a magasban.
veszi a fűrészt, fütyürész,
egykedvűen, falsul, szaggatottan.

.
Reccsen a fém, fababák
sírnak, verejték dől a fáról.
Hajlong, jég veri homlokát.
Dolgozik, bármit és akárhol.

.

/Baka István/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.16 0 0 6945

.

         Ars poetica

.
A vers?
A vers medúzafő, áttetsző test,
óvatos lépteivel,
a maga elmosódott vagy túlexponált
képeivel, az idült pillanattal,
fagyott cinege, szélütött történet
és helyszínek a vers, tétova futás
a billentyűkön, piros torok,
kövek a szavak közt, csikorognak
és fénylenek, vizes szavak
ragyognak,
a vers, a vers
szoros göngyöleg,
dereng benne az ősvilági víz,
a vers szárazra vetve tátog,
kiszáradt torokkal, bőrrel,
kopoltyúja föl-le emelkedik,
zihál és énekel, föltört lábára néz
ő is, talán remél?
valamit hisz? visz? evez?
(óh igen, igen: zenél, tudjuk, ez
volt már, húzza fülembe,
eltörött a hegedűm, ilyen!)
De a VERS! A VERS talán más?
Talán életben tart? Talán föloldoz?
Talán helyettünk él?! Talán helyettetek
megszólal, talán? talán?
talán óda, szonett, koszorú?
A kilőtt vers
eltalál, elhagy,
megtörténik, becsapódik, valamivé lesz,
veled, velünk, ó, igen, a vers
arra késztet, hogy nevess, hogy
verset írj te is, hogy kérjed,
még, még, s hogy elfeledd, esetleg
fölkavarja valamely forró vagy hűlt
emlékedet, mégsem te vagy,
szóval a vers, ó, mennyi beszéd
erről a dologról, – minek?
Hiszen itt élünk. Ehhez képest
a vers… Ugyan már!

.
(Hess, madár!)

.

/Balla Zsófia, az 1991-ben megjelent,

A páncél nyomai című kötetéből/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.15 0 0 6944

.

                A vénleányok

.
Örök színház az utca, az ember bárhová jut:
hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat,
a vénleányokat, lengő sötét ruhájuk
és egészségtelen májszínű arcukat.
Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal
lányok voltak s testük dús ékszeresdoboz;
keblük telten feszült, szerelmi diadal-
jelvény és most avult fűzőben fonnyadoz.
Jártukban temetési és monoton zene
kíséri őket és holtak mennek velük,
kiket régen szerettek s ráncosszélű szemük
örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme,
mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük
és fanyar párák lengenek felettük.

.

/Kálnoky László, az 1939-ben megjelent,
Az árnyak kertje című kötetéből/

.

.

.

           Falusi állomás

.
Vonat. Nagy barna romboid az alkonyatban.
A füstje kék, elnyeli az eget.
Fehér tölcsér a kút, beszívja
a fekete szomorúfűzfa
lecsüngő ágait.
Zökken az utolsó vagon:
fáradt.
Kettőzött esti gravitáció
sűríti, húzza, húzza lefelé
a tájat.
Egy sípszó, egy kiáltás:
kapu nyílik, s a pipafüst
és cigaretta-tűz alatt
vastag szoknyás, bekecses, bundás emberek
omlanak
szúrós csomagok közt a szerelvény felé,
s eltűnnek.
Lámpa villan: az átlók csusszannak, a kép elindul.
Viszi magával a búcsúzást,
a borszagot, a kutyaugatást,
s a jajgatást, mit az imént
csapott egy hangja-sincs anyóka,
aki fiához, Pestre ment volna
látogatóba,
és ott szaladt a sínek közt, kosarát
lóbálva, csupa salak lett,
és kapkodott az ütköző után,
hogy: várjanak meg! várjanak meg!
Ezt mind elvitte a vonat.
A bámészkodók elszélednek,
a töltés mellett
behúzzák az ablakokat,
s valahol kinn, az országúton
átengedik az éjszakát
a sorompó alatt.

.

/Gergely Ágnes, az 1963-ban kiadott,

Ajtófélfámon jel vagy című kötetéből/

.

.

.

       Birtokviszony

.
Lélekszakadva
a kiguruló vonat után.
„Várjanak meg! Várjanak meg!”
A fejkendős öregasszonyé
a reménytelenség,
katonafiáé a várakozás,
a mozdonyvezetőé a kilométer.

.
Haydn akkordja
egy Párizs vidéki orgonán.
„Dolce e cantabile.”
Az orgonista gyűrűsujjáé
a karikagyűrű,
hallgatóié a titoktartás,
enyém az akkord.

.
Háború dúlja
Amerikát. Amherstben egy vénlány
verset ír: „A negyven,
az a negyven is visszajött?” Kié
a negyven halott a tengerfenéken?
Kié a gyűrűsujjuk? Kié a cápa? S az
óceánnyi reménytelenség, kié a vers?

.

/Gergely Ágnes, az 1987-ben megjelent,

Necropolis című kötetéből/

.

.

http://imslp.org/wiki/Fl%C3%B6tenuhrst%C3%BCcke%2C_Hob.XIX:1-32_(Haydn%2C_Joseph)

.

 

A harmadik versszak vénlánya nyilvánvalóan Emily Dickinson (1830-1886), a vonatkozó vers pedig az alábbi, az Élet című sorozatból.

Kezdve az örömujjongással...

.

GLEE! the great storm is over!    
Four have recovered the land;    
Forty gone down together    
Into the boiling sand.    
.
Ring, for the scant salvation!          
Toll, for the bonnie souls,—    
Neighbor and friend and bridegroom,    
Spinning upon the shoals!    

How they will tell the shipwreck    
When winter shakes the door,           
Till the children ask, “But the forty?    
Did they come back no more?”    
.
Then a silence suffuses the story,    
And a softness the teller’s eye;    
And the children no further question,           
And only the waves reply.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.14 0 0 6943

.

          Hőség

.
Remegő nyárfák, nyírek.
Nyugtalan románok, írek.

.
Húsomba már belenyestek.
Vízben forognak a testek.

.
Hajamba jól belenyírok.
Lehulló csillagok lesnek.

.
Földereng életem; három
kőpárka szünetel nyáron.

.
Kicsikis pálmafa-boglya,
A szíved Olaszhon foglya.

.
Kiteszi hölgyed a lelkét.
Egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két

.
Ekkéhá, ekkéhá, ekké

.

Allargando

.

.

(allargando=lassúbodva)

.

.

A hőségről rögtön az ellenkezője a Hűs ég jutott eszembe, azaz Dresch Mihály közel 20 éves szólólemeze, esti muzsikák alcímmel. Saját számai, többek között, Esti zsongás, Mese, A varázsló tánca és A Varázsló kertje, Üzenet Gyimesből, Kürtjel..., de most a lemezen lévő egyetlen idegen darabot idézem meg, John Coltrane Naima című művét, annak is egy hnagulatos átdolgozását (az eredeti alig több négy percnél). Az idézett felvételen a Dresch által megszólaltatott érdekes hangszer a fuhun, amelyről innen bővebben! Fuhun címmel kiadott egy lemezt Dreschékkel a FONÓ! A Dresch quartet további tagjai: Hock Ernő, Lukács Miklós és Baló István.

A lemez további számaiból is vannak elérhetők az előző után. Varázslatos zene!

.

.

.

           Képeslap

.
Micsoda nyár van, kérlek!

.
Most ez a csönd miből,
szótól üres időpart?
Megharagudtatok, édes?
Tá-titi, Tá-titi, Táti!
Én kicsinyég itt vesztegelek még.

.
Minden összetört és összeállt.
A fák, a folyó, a közöny, az almalevek.

.

.

.
Cimbalom, xilofon

.
  Lábszárcsont, bordaív,
  tarkó, hát, mell, a szív,
  derékon, hasfalat.
  Följajdul. Hajnalatt

.
  érintget két ütő,
  zene nő, fáj dalom.
  Egy kézre írt darab
  zengene ugyanígy.

.

.

/Balla Zsófia versei az 1993-ban megjelent,

Egy pohár fű című kötet Parafrázis nevű sorozatából/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.13 0 0 6942

.

               Figyelem

.
Ettől a scherzótól csuda agresszív lettem
csak úgy feszül a tánctól a testem
kipattant a csendből a zuhatag
amíg a szemhéjamat emelgettem

.
Áhítatok igazi megrendülése
végtelen áradás Te zene
büszkeségem Te
hatalom –

.
és mi akik vajszívvel merülünk
áhítatunk kis tócsáiba
restelkedő mosollyal
és büszkeséggel
öntudatom elhagy rogyadozik a lelkem
valahol mélyen csúszkál
hogy mit kéne felelnem

.
És mi mindannyian
kiáradunk
partjainkból
összetörnek a csónakok
sodor a víz
táncolunk benne verekedve
vele
.
Sodrás sodor sodrás
hatalmas
folyó
kongás
borulás
– jaj halál jaj félek
mi lenne ha eltévesztenélek –
gyere be mit állasz
te feszület!
közülünk válassz
konok megállíthatatlan
nem is érdekel milyen nap van
lobogj csak mert most trombiták
nyekeregnek veled

.
és itt vagyunk mind
hallgatóság

.
bölcsességünk nem a hallgatás:

.
a  f i g y e l e m

.

/Balla Zsófia, az 1971-ben megjelent,

Apokrif ének című kötetéből/

.

.

https://www.youtube.com/watch?v=N2Xh38WlQa0

.

vagy

.

https://www.youtube.com/watch?v=aGDMNtobcS8

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.12 0 0 6941

.

Az Ezredvég irodalmi stb. folyóirat a nevének megfelelően a 2000. októberi számában Bartók Béla halálának 55. évfordulójára írt verseket is közölt, Koszorú cím alatt, amelyek közül ez a kettő még nem szerepel ebben a témában:

.

.

       (B. New Yorkban)

.

Se szivet, se hitet - országot cseréltem
Hogy ne merítkezzem soha meg a
                                            szennyben
Szeplõs hazám szeplõtlen él zenémben

.

.

Tabák András (1938-2014)

.

.

.

.

.

      Bartókhoz

.

Messzeségedbõl
folyvást jössz felénk
hófehérben, hogy végre ideérj.

.

Mentél akkor,
hogy magyar maradj
("dögország" közelébõl,
hol sunyi mosolyok
mögött talán
egy náci mosolyog),
s hazádat vidd, magad,
hogy visszahozzad majd,
ha nem lesz szégyen
itt élni, kinn s benn:
szabadon és egészen.

.

Voltál te Kékszakállú
és voltál Mandarin,
kit vágya újra éleszt,
s nem fogja kés, se kín,
és voltál mi,
voltál mi, eljövendõk,
akik körül az ég
kék burka összezárult
s ujjad nyomán hasadt
szét újra, és kitágult.

.

Voltál mi,
voltál mi, eljövendõk,
õsünk, ki hordtad
magadban a jövendõt,
voltál fiúnk,
és voltál unokáink,
voltál sikolyunk,
szívünkön dobverések,
voltál szárnyunk,
szárnyunk, mit lemetéltek.

.

Jössz, messzirõl.
Rég kellesz: hát megérkezz!

.

.

/Györe Imre (1934-2009)

.

.

A Kékszakállú-Bartókhoz kapcsolódik Kass János 2005. évi Triptichonja, amelyben Madách és Kodály alapművei mellett a bartóki operát is megörökítette a kiváló művész. 

Erről többet innen - szóban, képben és zenében!

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.11 0 0 6940

.

     A nap kezdete

.
Tetőcserépről, fáról
ver, ver a harmatzápor.
Pirosul az út porán,
úrnapi körmenet után
ilyen az utca – sok virágtól.
Földig ér a vörös ég,
kutyák pofájába lángol.

.
Autóbusz sír messziről,
mintha bogár sírna fán,
a szemekből a falvakat kioldja,
por lebeg ezüst fara után.

.
A bolt előtt
vaníliás levegőt
szívnak szavukba a nők.
Ott kibeszélik ifjúságuk,
mellük döcög, kinő a szárnyuk.
.
Ostor villámlik – a csordát hajtják,
mennyben zenél a nagyharang,
csöngölöznek bárányok, marhák,
kürtöl fekete szilajszarv,
sallangosnyakú barmok
villanydúcokkal hegedülnek,
vonó a torkuk, hevül, a hangtól
füleik majdnem letörnek.

.
Magához ölel nagy kavarodás,
micsoda csordás ez a reggel!
Talán ilyen lesz a feltámadás
rigókkal, aratógépekkel, tehenekkel.

.

/Ágh István első verseiből,

az 1965-ben megjelent, Szabad-e énekelni c. kötetből/

.

.

.

Szerelmes dalok

.
Világon táncoló nő,
te idegesszemű, nyurga!
Bánatom, felszökellő
könnycsepp az égi útra.

.
Álmok tövén tekergő,
vígság mutatóujja,
csillag, te eljövendő,
szeretlek, mondom újra.

.

                     x

.

Ne bújj a jégfehér szobába,
ne takard arcodat, te árva,
hajad napfényes zászló,
tested a zene palotája.

.
Megyek hozzád zsebretett kézzel,
szememben csodás égbolt kékell,
szívedet szerelmem
körüldobálja késsel.

.

                    x

.
Szemed mindent megzavar:
napsütés meg zivatar,
benne gyertya, kék torony
lángol minden alkonyon,
aranystrucc a villamos,
hajnalcsillag, illatos,
ezüsthal meg rozsvirág,
könnyben úszó almafák,
szemed égi szérű, rajta
csillag tömörül kazalba.

.

                      x

.
Zöld szemem ne fehérüljön el,
ne legyen zörgő levél a nyelvem,
ne zárd előlem végtelen
árvaságba a szerelmem.

.

/Ágh István, ugyanonnan/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.07.10 0 0 6939

.

     Szószámtan
.
                                      Wack Gergőnek, cserébe és szeretettel

.
Minden gyerek tudja,
hogy a számokkal
egyszerűsíteni
hogy lehet.

.
Na és a szavakkal?

.
Ugyanígy!

.
Vegyünk egy
egyszerű
műveletet.

.
Itt van például
ez a kocsma.
.
Odajár
néha-néha
részben-részben inni,
részben-részben magát
álomvilágba vinni
egy kicsi kucsma.

.
Ő talán részeges?

.
Egyszerűsítsünk!

.
Csak részben-részben.
Nem részeges,
csak részleges,
vagy ahogy
Szervác mester mondja:
részleges
részeges.

.
Vagy ott van az a
    – Ó –
    borozó!
S az a beborozó
    templomi
    orgonista.

.
Ha beborozik
s borosan
a templomban
orgonál,

.
mit csinál?

.
Egyszerűsítsünk!
.
Aki borosan orgonál
    az
borgonál.

.
Itt van például
az a híres művész,
a neves orgonista,
    az
Ella István,

.
ha borozna néha,
lehetne belőle is szópélda
    – mondjuk –
Bella István.

.
No de
„fusson, akinek nincs bora!”

.
S ha egy sörivó orgonál,

.
mit csinál?

.
Egyszerűsítsünk!

.
Nem borgonál,
de sörgönél!

.
Úgy zenél!

.
És lenne még
számtanpélda
    elég.

De elég is mára!

.
És aki rájön a megoldásra,
írja a legelső
kocsma falára!

.

/Bella István, az 1991-ben megjelent,

Arccal a földnek című kötetéből/

.

.

.

A versben megidézett orgonista idén (január 8-án) volt 70 éves, és ez alkalomból ünnepséget rendeztek szülővárosában, a tavaly május közepén felavatott gyönyörű veresegyházi templomban.

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.06.30 0 0 6938

.

 

           A mérleg serpenyője
                          (Bartók Béla)

.

Szóljunk valamit a zeneszerzőről is.
Láthatod szárnyas kabátban a dobogón
s az uccán, amint levett kalappal
sétál a reggeli napsütésben.

.

Olyan vékony, mint a halszálka
olyan fehér, mint egy liliom
de ha leül a zongorához, Sárkánnyá változik át
csörömpöl, sír és néha ugat
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

.

Egyáltalában nem arra való figura
hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa õket
kesztyübe dudálni s a szülők iránti tiszteletre.
Csak álmában fordítja felénk az arcát
csak muzsikál nekünk és soha nem kérdezi
jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás pillanatában.

.

Naponta átlépi a jó és rossz határát
s néha tarka virágcsokorral a kezében
érkezik meg onnan, ahol a tűz kialszik
a szűzek eltűnnek és a katonák meghalnak.
Senki sem hinné el, hogy õ az a furcsa ember
akit az angyal tüzes karddal kiûzött a Paradicsomból.

.

Pedig kétségtelen, csakis õ lehet az a Sátán, aki
levett kalappal sétál, vagy odaül a zongorához
csörömpöl, sír és néha ugat olyan irtóztatón
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

.

/Kassák Lajos, az 1940-ben megjelent,

Sötét egek alatt című kötetéből/
   

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!