Itt is hiányzik a Wolf-dalok háttere (szövegíró, magyar cím), emiatt pótlom: Hugo Wolf 1860 és 1903 között élt, és a Mörike-dalokat 28 éves korában írta a nála 54 évvel korábban született, és valamivel fiatalabb Eduard Mörike verseire. 53 dalt írt 1888-ban, négy füzetbe sorolva azokat.
A műsorba kiválasztottak: Éjfélkor (a II. füzet 7.dala); Visszavonultság (I/12.); Beteljesületlen szerelem (I/9.).
Az első részletesen, a többihez nem találtam fordítást:
Gelassen stieg die Nacht ans Land, Lehnt träumend an der Berge Wand, Ihr Auge sieht die goldne Waage nun Der Zeit in gleichen Schalen stille ruhn; Und kecker rauschen die Quellen hervor, Sie singen der Mutter, der Nacht, ins Ohr Vom Tage, Vom heute gewesenen Tage. . Das uralt alte Schlummerlied, Sie achtets nicht, sie ist es müd; Ihr klingt des Himmels Bläue süßer noch, Der flüchtgen Stunden gleichgeschwungnes Joch. Doch immer behalten die Quellen das Wort, Es singen die Wasser im Schlafe noch fort Vom Tage, Vom heute gewesenen Tage.
.
.
.
.
.
É j f é l
.
Megjött az éj, s merengve áll a hegynek támaszkodva már, s a nagy idő aranyló mérlege, nem leng. Egyenlő súllyal van tele. . S hetykén duruzsolnak, - a hold kiragyog, - anyjuknak, az éjnek, a friss patakok a napról, az elpihenő mai napról. . Egy ős gyerekdalt döngicsél a víz, de únja már az éj, a csengő égi kék, az vonzza őt, azt kedveli, az illanó időt. . S álmos, patakok medreiken tovább duruzsolnak azért szelíden a napról az elpihenő mai napról.
November 15-én is lesznek dalok Kolonits Klárával a kamara.hu-n, és akkor Bellinitől válogattak, a Tizenöt dal 6. (Torna, vezzosa Fillide), 14. (Per pietà bell'idol mio) és 15. (Ma rendi pur contento) dalát, de itt is hiányos a közlés... A második és a harmadik dal szövegét Pietro Metastasio írta, és ezek a Hat arietta között is szerepelnek.
Jövő hét közepétől a végéig rendezik meg az idei kamara.hu fesztivált, amelynek témája a már említett Utas és holdvilág, Szerb Antal több mint nyolcvan éves regénye.
Minden napra egy vagy több koncert kiváló szerzők különleges műveivel, és persze remek előadókkal.
A november 14-i műsorból a Liszt-dalok tartoznak ide, de sajnálatosan - ahogy később is - egyes címeket nem közölnek magyarul, és lemarad a megzenésített vers szerzőjének neve is...
Pl.az ismert Óh! Amikor alszom ...
.
.
Oh ! quand je dors
.
Oh ! quand je dors, viens auprès de ma couche, Comme à Pétrarque apparaissait Laura, Et qu'en passant ton haleine me touche... Soudain ma bouche S'entrouvrira ! . Sur mon front morne où peut-être s'achève Un songe noir qui trop longtemps dura, Que ton regard comme un astre se lève... Soudain mon rêve Rayonnera ! . Puis sur ma lèvre où voltige une flamme, Éclair d'amour que Dieu même épura, Pose un baiser, et d'ange deviens femme... Soudain mon âme S'éveillera !
Tudod a hont, a czitrom szép honát, Hol sárga narancs gyúl a lombon át, Hol kék egekről szellő lágyan ér, Mirthus lehel s magaslik a babér? Tudod e hont? Azt keresem! Oh oda vígy magaddal, kedvesem!
.
Tudod a házat? Oszlop tartja fenn, Fény van tetőjén, fény van termiben, És márvány képek néznek kérdve rám, Mit tettek véled, te szegény leány? Isméred azt? Ha ház, ha rom, Vigy oda engem, oh védangyalom!
.
Tudod a bérczet útvesztőivel? Az öszvér is csak bajjal éri el. Ős sárkányfajzat él odúiban, A kő reped, a hegyi ár zuhan. Tudod a szirtet? Oldalán, Visz a mi útunk! Oda vigy, atyám!
Nyelv, sugárzó anyanyelvem, szavak mélyen csendülő hangversenye, te húsosan gömbölyű, már-már tapintható anyag; olyan vagy, mint a zsírral és fűszerrel-teli étel, mint a legnemesebb ital, - szellemünket s vérünk ritmusát életrehívó! Néked hódol most a költő, e kor senkifia! A költő hódol neked, a büszke és alázatos, ki belőled formálja, önti szoborba a düh és öröm kitöréseit, ünnepi torokkal kiáltván; nincs ami szebb, izgatóbb s illattal-telibb volna nálad! Hasonlatos vagy a fiatal szerelemhez, melynek üde zamata van még s mely csupa indulat, ellágyulás, ébredezése az éhes gerjedelemnek. A lobogó képzelet, mely veled él, veled hal, együtt lélekzik a lélekzeteddel; érzi fenségességed hatalmát!
.
*
.
Nyelv, te döngő, néha ízesen ledér, máskor szelíd zene, nehéz szavak vidám és szomorú önkívülete, mit mondjon, mit zengjen rólad a gyarló szándék, mely dícsérni akar? Mit mondjon a jámbor, ha észbekap: szebb káromkodni, akár ördöggel parolázni húrjaidon, mint gyönge imát mormolni hiába. Ki gibircs csak s tudomány nélkül sorvad e világban: nem érti ezt, nem érti mire a mélyen konduló harang, nem tudja, mit szagol s nincs izlelése, ha jó ital olajozza dalrazendülő torkát. - Én tudom még; mit adsz te nékem, mily bő jutalomban részesítsz engem, hű gyermekedet, ki emlődön nőtt fel s nem felejti el soha, hogy nem voltál rest szárnyat adni az újjongó képzeletnek; fényed és árnyékod örök sugaraiba emelni ingatag kedvesem hömpölygő hullámait, mikor ócska ribancok s nyegle úrfiak riógása ült lakodalmat, s én, mint olthatatlan szomjúság, úgy dúdoltam dallamod dicső diadalmát - mely időn és téren át ragyog -, akár a rekkenő nyár a termő életet, mely nem alszik ki soha, míg ember él e gyarló, földi világon.
.
/Berda József, 1939/
.
.
.
B. B.
A szeretet szétszaggat majd örömében, mikor még égibb hangon zendül fel szavad, hogy harsogd a hálát a veled érző néppel Mária országa végre már szabad.
.
/Berda József, 1944/
(B. B.: Bartók Béla)
.
.
.
K O D Á L Y
.
Egyre fiatalabb s még egetverőbb lendületű leszel századi zenénk irányt mutató katedráján, legemberibb s legmagyarabb megszólaltatónk! A haza holtig hű fia maradsz te mindig; oly erős, mint az ég és a föld! Harcukban bölcs öregek s előrelátó fiatalok forradalmának vigaszaként jöttél e világra hetvenhárom évvel ezelőtt. - Légy öröme hát mindnyájunknak hosszú időkig még műveiddel, egyre élőbb életeddel s a nép, a nemzet nem marad soha magára!
Devecseri Gábortól, akinek születési és elhalálozási éve ugyanazzal a három számmal (1, 7 és 9) írható le:
.
.
Minden, ami van . Minden, ami van, versre méltó és ami nincs, az is. Az esti szélben fodrozódó kék tó, a lányok ajka is, a köd, a kés, az alma is, a dombok halma is; s mi meg sem álmodottként száll az éjben, mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen, ha belehalna is! A föld beszéde zúg az árban, ez szól a dalban is. Szívünk egy kis szívet visel magában, mely hű, ha ő hamis, vigyáz a fényre alva is, zenél hallgatva is, csak őt sebzi meg a szerelmes ének; minden, ami van, fáj a szív szívének és ami nincs, az is.
Így mutatta be a Nyugatban a kritikus Szerb Antal új regényét, az Utas és holdvilágot:
.
Szerb Antal az a furcsa elitíró, akinek vágyálma, hogy mesterember legyen. Valósággal szégyenli erényeit, nagy tudását, amelyről szűkebb rétegnek szánt finom tanulmányai tanúskodnak, egyszerre túlzottan játékossá, erőltetten könnyeddé szelídíti, ha a nagyközönség felé fordul; bár fölényével gyűrhetné le, elfogódva tiszteli az ismeretlen olvasót. Költészetét, néhány fiatalkori novellájának barokkos zsúfoltságából is tisztán kihangzó életérzését, el nem múló szorongását a lét titkai fölött, naív örömét érzéki formákban és szépségekben: érett fővel gondosan elrejtette a szemek elől, legfeljebb megint a tanulmányok egy-egy kiviruló, vagy sötét távlatokra nyíló részlete leplezte le, hogy még mindig a gyermek csodálkozik és ijedezik a koravénnek látszó íróban. Legfeljebb szentimentális mert lenni, vagy az érzelmeit ősi recept szerint jó-rossz tréfákkal elütő, nehogy vallomásokkal terhelje a közönséget, vagy éppen untassa és megsértse a magafogalmazta romaneszk követelményt: a szórakoztató kalandot. Pedig a szerelem és a halál bonyolult násza is ott szerepelt ezek között a követelmények között, de inkább mint hangoztatott jelszó, mint megéreztetett hangulat. Annál örvendetesebb, hogy új regényében, máig legjobb művében, felszakadt végre, mint a homok alól előtörő forrás, vágy és emlék, múltnosztalgia és halálborzongás, a fiatalság felidézésének ürügyén gátlás nélkül kitáruló líra, őszinte és meggyőző éreztetése a sorsunkba játszó irreális hatalmaknak.
.
Nem mintha teljes és végleges volna a felszabadulás. Aki sajnos az ő hibájából megokolt bizalmatlansággal olvassa, akár meg is állhat a kínálkozó felületeken, a toldalék második cselekvényen, a feleség párisi kalandján, amely semmi másra nem jó, minthogy előírás szerint regényszerűbbé tegye a regényt, a hajánál fogva előrángatott perzsán, aki szereplésével feleletet ad a híres kérdésre; azért perzsa, hogy érdekesebb legyen, mindazon a mesterkélt, olvasmányokból tanult és olvasmánycélt szolgáló fogásokon, melyek nagy igyekezettel ellenpontozzák a férje, a főhős visszás és nyugtalanító életmenetét. De a lényeg mégis csak az utóbbi! Mihály a nászútján megszökik feleségétől, hogy a gyermekkorból felmerült szerelmi fantómnak üldözésére induljon, aki nem a révbeérést és biztonságot jelentette, hanem az áldozatot, szenvedést, a halál mélységbevonzó szédületét. A velencei sikátorok az első csábítók, kerítő titokzatosságukkal; egyik éjszakáján magányosan beléjük vész, ide nem kísérheti, ezt meg nem értheti a feleség. ŤMi volt ez a furcsa bűvölet és extázis, ami elfogta itt e sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett?ť Csakugyan hazaérkezett sötétjükben, az Ulpius-ház kamaszkori, nyomasztó-édes élményébe, Ulpius Tamás és Éva zűrzavaros testvéri életébe, az őrjöngő játékokba, amik kicsiny társaságukban folytak, a barátkozás szenvedélyébe, a főleg Éva megmagyarázhatatlan bűvkörébe, mely a pusztulás felé sodort minden közelében állót. Az egész felejthetetlen atmoszférába, amelyről ott hiábavaló beszámolni a feleségnek, aki nem vett részt benne és amely szétbomlásában is igazibb úr teste-lelke fölött, mint asszonya. Az ulpiusi színjáték, a Cocteau-emlékezésen túl egyéni élménnyel és igazi művészettel ábrázolva, egyik fénypontja a regénynek, a másik az olasz keresztelő jelenete, az éjszakai halálos szorongással, amely alapjában az élet számára menti meg az átélőt. Idegállapotok rajzában kitűnő, az idegek bomlása az igazi területe, a kezdődő lázé, a valószínűtlenné válni kezdő világé. Lélektanát elmélyíti őszinte és éléslátó elemzése, amellyel a kikívánkozás mögött megkeresi az alapjában polgári nyugalmat, a tények ellen lázadásban a rendre nevelt s fegyelmezett lélek erőfeszítését. ŤAmi neki (az Ulpiusoknak) természetes szabadság volt, nekem nehéz, görcsös lázadás... Ha néha hősiesen rászántam magam, hogy Tamással együtt iskolát kerüljek, egész nap gyomorgörcseim voltak.ť Végül fel kell adnia a harcot, az öngyilkosságba már képtelen követni Tamást, a tények erősebbek, megszökni nem lehet, győz az apa, aki visszahódítja az életnek, a mindennapiságnak. A megtalált Éva újból a halál ajándékát kínálta, de az ő sorsa nem a végső leszámolás, mint Tamásé, hanem a halogatás, szívenütő félelmek és új meg új megalkuvás, nem menekülés a halálba, hanem az élet vállalása; ő a gyáva, ki százszor rosszabbul jár, mint az elszánt, mert képzeletében, vágyaiban, a lélek valóságában szenvedi el a pusztulást.
.
Erzsinek, a feleségnek is megvan a jó órája, a visszatérés és az új nász biztos kézzel vezetett jelenetében. Asszonyi fölény dominál itt, amikor leinti a lázasan vallót és ügyetlen lázadót: Ťa világ nem tűri, hogy az ember átadja magát a nosztalgiánakť. Kívánatos teste jut pillanatnyi győzelemre a lelket erotizáló Éva felett; boldog egymásra találásuk mégis már magában hordozza a végső kiábrándulást. ŤMihály az éjszaka folyamán felébredt. Kinyújtotta kezét Éva után, és csak mikor megfogta a takarón fekvő kezet, eszmélt rá, hogy Erzsié és nagyon rossz lelkiismerettel engedte el... Erzsi kívánatos és jó és okos és minden, de hiányzik belőle a misztérium.ť Éva viszont maga a titok és természetesen addig a legjobb, míg nincs a színen, míg a mások szenvedélyében kel életre, amíg fel-feltűnő kisértetként hajszolja maga után a férfit. Írója hatásvadászó jóvoltából néha giccses kisértet is, amikor például a londoni ismeretlen házban szobáról-szobára kergeti árnyékát szerelmese. ŤÉletünk tele van értelmetlen koincidenciákkalť, halljuk a következtetést; ugyan ki hisz ilyen jelenet után efféle bölcsességben? A keresztelő éjjeléhez nem kellett kommentár, a mellünkön ült s fojtogatott a borzalom.
.
Olasz városokon át folyik a hajsza az eltünt után, amelyek maguk is nosztalgiát ébresztők, valószerűtlen szépségeikkel megzavarják a nyugodt idegállapotot. Finom képekben villan fel Velence nyüzsgő lakosaival, Ťazzal a különös hangyaszerűséggelť, ami a járkálásukat jellemzi, Umbria, a paraszti, ősi táj, hegyi városaival, Ťa franciskánus földť. ŤVajjon miféle ősi ellenség képe élt az alapítók idegzetében, micsoda iszonyat elől menekültek mindig felfelé a meredek sziklák oltalmába? Siena meseszerű, vidám, a dóm, Ťmint egy tréfás, zebraszerű tornyos Zeppelin lebeg fölötte, Róma komor, benne minden a végzetesség jegyében áll, a paloták, a romok, a gettó, a temető, benne Keats sírjával. Aki ilyet tud, attól már rossz néven vesszük a tréfát, az ezer év óta kitartóan hanyatló Ravennáról; nem a frivolitás zavaró, csak a stílustörés: egész jó viccei vannak, de rendesen a legrosszabbkor mondja el őket.
.
Egyelőre még a stílusérzék körül van valami baj, kihagyás és tisztázatlanság. Egyébként kitűnő író; párbeszédei színesek, érdekesek, fordulatosak, ha kedve van hozzá, nagyon élő epizódfigurákat is lábra tud állítani, mint a bölcs és hiú, szenvedélyes dolgozó és szenvedélyes nőbarát Waldheimet, van cselekményfantáziája is, több mint nem egy kortársának, művelt, okos és ért a hangulatok felidézéséhez. Amit kamaszélményként tudatosított magában, a dolgok, a hétköznapi apró események szimbolikus jelentőségre emelését, meg tudja valósítani az író is, sötét, érzelmi árnyékot vet nem egy jelenete. A veszendőségérzést, a gyermek terméketlen ijedelmét hazugság nélkül hasznosítja a felnőtt művész. Miért kell mégis időnkint menthetetlenül kizökkenünk a magukat átengedésből, miért kell szinte inzultusként elszenvednünk a pongyolaságokat, a csinált, hamis hangot, amit látszólag oly könnyen elkerülhetne, miért esik rosszul neki, ha bízunk benne? Nem kívánhatjuk, hogy komolyan vegye a világot, ha nem akarja, de vegye legalább komolyan önmagát.
Hamlet: Nincs semmi, amit szívesebben adnék, mint az életem, az életem, az életem.
.
Most nagy fekete virággá nőtt meg a sötétség magja. Óriások a nap után még fáklyákkal rohannak ijedten, A világ szeme aztán végleg elborul. Eszméletem pedig határain már túlröpül, Mint mikor éjszakai ragadozó fészkét elhagyja, Ha este élni kezd s az alkonyi fény szemébe tolul, Előbb csöndesen neszez s pihenten néz körül, Végül a sötétbe zajtalan ívbe' kilebben.
.
És otthonosan a naptalan, de fénylő szürkületben A denevérekkel csapongott, majd szertelen mélybe s szörnyű magasba A szellemem szállt, szállt: mígnem gödörre leltem A sötét föld színén és lyukra a tökéletes mennynek boltozatján: Hol is, ha ügyesebb és fürgébb, a túlvilágra besiklik a lelkem, A túlvilágra becsúszik: ám már vége, vége volt, a könnyű búcsút elszalasztám, Míg tűnődtem: melyik az én utam s az igaz út e ez, míg késlekedtem, Örökre szememből őket elveszítem s maradtam szörnyen egymagamba!
.
Te örökre eltűnt csöndes este, Csöndes, tiszta tükre életemnek, Mézédes derű, ó régi ünnep, Ki elmúltál és vissza nem jöhetsz!
.
Nagy voltam és elmúlt: elfeledtem. Elfeledtem hogy' volt: válogattam. Válogattam s közben semerre se mentem. Nem mentem és ó most itt maradtam. Lemaradt utas én élek s halni nem tudok, de ülök Bambán nézvén: az égen a nyílás merre, merre tűnt, Melyen lemegyek, e földön hagyva mindent: vidám erényt és nehéz szörnyű bűnt. Melyen át e földről a közömbös mennybe fölrepülök!
A Velencei Köztársaság polgára vagyok. A világot hercegségek, királyságok, kalifátusok szorongatják. Mi itt csak élni akarunk.
.
A kereskedéssel fölhagytam egy ideje. A bolt az öcsémé, a szárazföldön levő szőlőimet bérlők művelik. Én itt csak élni akarok.
.
Szabad ember vagyok, dózse sosem lesz belőlem, de hajnalonta a halpiacon beállok a zsákmányt kipakolni, nem a pénzért, hanem hogy megismerjem az igazságtalanság arcát. Még a cápák szemében is van bánat. Ők csak élni akartak.
.
A templomi zenekarban hegedülök, egyedül a próbákon érzem úgy, hogy kimaradhatok a rablóbandából, hogy nem kell kalózok és haramiák társa legyek. Nem vagyok jó hegedűs, egyszerűen csak élni akarok.
.
Este a várost járom. Maszkos alakok jönnek szembe. A gondolákon fekete köpenybe burkolózó szerelmespárok. Vagy kést rejtegető összeesküvők. A nyomukban rendőrök. Ékszertolvajok, gondolatcsempészek, kölcsönből élők és pénzbehajtók, a jólét és a nyomor haszonélvezői. Én egy hídról figyelem őket. Nem hinném, hogy csak élni akarnak.
Nyomás, te dal, Légy más, de hal Ne legyél, hanem, csak ha már Mondom, akkor majd sas madár, Se-lát-se-hall.
.
Kapj kósza röptbe, Vájj szemet, ha látásod A pimasza köpte, Másod.
.
Cikázz, ne, mint fénycsóva, villám, Hanem, mint titkos rebbenés a pillán, Csendes hangzavar, te törj fülekbe, Mert a vézna suttogás elill ám, De hosszan visszhangzik, mi túrva tör be, És félregyúrva fülzsírt, dalol, kántál Fülkagylódban, feji kurta, görbe Építményedben, s behatol, plántál.
.
Te légy most moszkitó, Csipkedve mozditó, Dünnyögő szúnyogfajzat, Sápatag vérszívó rovar, Mi fülekbe szúrva ajzat, S odabenn tovább kavar, Elméd bográcsában, Hol fövő brácsád van.
.
S légy füttyös kedvű sírásó, Idegen táncoló dallam A szenvedés lantján: halljam, Hogy táncolnak a sírástól Csontváz-forma kárhozottak, És csörögve tagjaikkal, Száll a véres altatódal Erre, hol felriasztottak
.
Kis dalomat költögető Álmom víg felhőiből, Hogy az álom összedől, S romjain ott öltöget ő Nyelvet rám: a röpke dal, Véres lepkeszárnyival.
Talp alá való versek a néptáncos, koreográfus zeneszerző 2010-ben írt Hat hegedűduója ihletésére:
.
.
.
A bohóc táncai
.
Könczei Árpád zenedarabjai elé
.
.
1.
.
Induló
.
Voltam voltam
ember ember
Ki nem hiszi
az is ember
Az is ember
aki megver
Kékre csókol
a november
A kezembe
semmi fegyver
Egy szél egy dal
egy-két reggel
.
.
2.
.
Ugrándozó
.
Kedvesem
meglesem.
Annyit keresem:
szinte elesem.
.
De régen,
de várok!
.
Ne hozz,
ne hozz nekem,
ne hozz virágot.
.
Mért maradozol el?
Ha várlak.
.
Ki hegedül
egyedül
egy üres szobának?
.
.
3.
.
Szomorú valcer
.
Azt lihegi
Azt rebegi
Táncaidat
Nem szereti
Jaj szomorú
Valcer a bú
Eléd szór egy
Üres laput
Láng levelét
Írja vakul
Szél üzenet
Tépi kezét
Táncol-e más
Holt fű helyén?
Csak te meg én!
Csak te meg én.
.
.
4.
.
Sánta csárdás
.
Fejünk
fölött az
ősmadár:
hányszor
hussan el
a halál?
.
Nekem
vakon kell
élnem itt:
őszöm
elhagyja
fényeit.
.
Medve
nem falja
föl bocsát.
Múltam
nem marad,
nem bocsát.
.
.
5.
.
Fáradt tangó
.
Ha mind lepergett
a lassú permet,
majd átkutatjuk
az őszi kertet.
.
Tavasz ha tárul:
nem tud magáról.
A földre csúszunk
anyánk hasából.
.
Testünkbe töltve
a nyár gyümölcse:
a szél s az álom
egymást kiköltse.
.
.
6.
.
Dühöngő
.
Élek élek
nem eleget
Megharapnám
a szeleket
Hiába
.
Belefuvom
a hegyeket
a teremtés
fiába
.
Ne kérdjed
mi bajom:
dühömből
dühömbe
az ágról a majom
repülök
.
zuhanok a
világba!
.
.
/Balla Zsófia/
.
.
.
Könczei Árpád több művét pedig más költők verseire írta (Kányádi Sándor, Szőcs Géza, Iancu Laura, Plugor Magor). A fenti vers 2. táncának címe: Banális ugráló
A most már 46 éves Csehy Zoltán részletekben jelentette meg a színekkel kapcsolatos verseit, a fehértől a feketéig. A 27 részes Színek könyve tavaly jelent meg, ebből idézek:
.
.
17.
.
Kandinszkij szerint a tökéletes zöldet a hegedű középső hangfekvésű hangjai fejezik ki a legjobban. Szerintem a La donna lombarda című olasz dal. Maga a legtökéletesebb, hatnyolcados zöld, a hatodik századtól datálható ősi árnyalat: | : Laggiù nellorto del signore padre, : | | : che cè un serpèn. : | Ez az én kertem zöldje, Dungeness zöldje az atomerőmű árnyékában, ahogy a dal is mondja, az olasz dal, az atyaisten kisugárzásában, a kúszó kígyó irányába, aki maga nem mer belekóstolni a fa felkínált portékájába. Kandinszkij hegedűje dolgozik kertben, epében, az atommag, a kígyó, az édenkerti almafa zöldjében, az ütés, a marás, a harapás múló foltjaiban is egy ideig, de a zöld spontánabb ösztönlény annál, hogy megmaradjon a középső hangfekvésnél, vagy a szabályos hatnyolcadnál, a zöld örök nyelvkurzusra jár, szegfűt hord a gomblyukában, mint Oscar Wilde, hogy terjessze a megértés esélyét, a gyanús testvériséget, miközben végtelen szellemességét fitogtatva minduntalan a különbségeken lovagol. A zöld nem csak a hangszer húrjait, de a kottavonalakat is benövi:
. úgy fut föl a violinkulcsra, hogy többé sosem látsz a szívéig.
.
.
.
A Lombard nőről szóló népéneknek több változata van. Az idézet ebből való:
.
.
Donna lombarda, perché non mami? Donna lombarda, perché non mami? Perché ho marì. Perché ho marì. Se ciài il marito, fallo morire, se ciài il marito, fallo morire, tinsegnerò; tinsegnerò: Laggiù nellorto del signor padre, Laggiù nellorto del signor padre che cè un serpèn che cè un serpèn Piglia la testa di quel serpente, piglia la testa di quel serpente, pestàla ben, pestàla ben. Quando lavrai belle pestata, quando lavrai belle pestata, dagliela a be, dagliela a be Torna il marito tutto assetato, torna il marito tutto assetato: chiede da be, chiede da be. Marito mio, di quale vuoi? Marito mio, di quale vuoi? Del bianco o il ne? Del bianco o il ne? Donna lombarda, darmelo bianco. Donna lombarda, darmelo bianco: ché leva la se ché leva la se. Donna lombarda, che ha questo vino? Donna lombarda, che ha questo vino Che lè intorbé, Che lè intorbé? Saranno i troni dellaltra notte, saranno i troni dellaltra notte, che lha intorbé che lha intorbé Salza un bambino di pochi mesi, salza un bambino di pochi mesi: Babbo non lo be che cè il velen Donna lombarda, se cè il veleno, Donna lombarda, se cè il veleno, lo devi be te, lo devi ber te.
.
.
.
.
23.
Mindig marad valami. Lehetőleg magnak, magára, vagy csak úgy ott. Mint ebben a Cimarosa-operában az előadás után ottfelejtett, még meleg kárpitú kék szék. Mozart szobájába már nem illene, de itt még otthonos. A zenében kényelmesebb, kifinomultabb székekre vágyunk. Néha hintaszékbe, vagy a kifeszített kottavonalak nyugágyába. A hangokat, szavakat, metaforákat selejtezik. Idővel kifelejtik. Otthagyják. A művészetet rendszeresen szellőztetik. A klasszikus egyre tisztább, egyre rendezettebb, egyre kevesebb. Pedig úgy kell bele a por, úgy kell az ott-felejtés, mint a nagy, prebarokk konditermébe a férfiszag.
Az első tétel alatt párhuzamosra igazítja műszempillája szálait, a második tétel elegendő műkörmei állapotának szemrevételezésére, a harmadik éppen olyan hosszú, hogy kiszámítsa, mikor menjen kozmetikushoz, fodrászhoz, a negyediknél már reménykedve sóhajt, sejti a véget (azt már megtanulta, a szünetekben nem szabad tapsolnia, bár nem érti miért), lapozgatja a műsorfüzetet, a zeneszerző botrányairól olvasva mondaná: végre valami izgalom, lopva a párjára sandít, nála hülyébb képet csak a zongorista vág, gondolja, csak kérje meg végre a kezét, ha a felesége lesz, majd ráveszi, ne ilyen hervasztó zenét szponzoráljon cége.
.
/2015/
.
.
.
A Dies irae (A harag napja) utolsó két versszaka:
.
.
Lacrimosa dies illa, qua resurget ex favilla iudicandus homo reus. . Huic ergo parce, Deus: Pie Jesu Domine, dona eis requiem. Amen.
.
.
Többek közül Sík Sándor fordításában:
.
Könnyel árad ama nagy nap,
Hamvukból ha föltámadnak A bűnösök s számot adnak.
.
Uram, nekik adj jó véget,
Kegyes Jézus, kérünk téged, Add meg nékik békességed. Amen.
.
.
.
Mások Rekviemjeinek egy részleges gyűjteménye, mert hirtelen eszembe jutott egyik kedvencem, a Mozarthoz hasonlóan rövid életű
Holnap lesz Bartók Béla halálának 74. évfordulója, és most közvetítik a Bartók Rádióban a Müpá-ból az emlékműsort, zárószámként A kékszakállú pódium-változatát. Csodálatos zene, egészen rendkívüli előadással (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Hamar Zsolttal az élén), de sajnos Judit szövegét többnyire alig érteni, pedig a herceg minden szava tökéletesen megformált, kifejező a különleges zenével. Óriási csalódás ez a Judit, pedig szép a hangja, és át is éli a szerepet, csakhát ez az egyetlen opera, ahol a zene és a kellően kevés szöveg tökéletes egységben kell legyen mindkét szereplőnél (Palerdi András, Komlósi Ildikó), akik érthetően magyar anyanyelvűek kell legyenek! De ha..., akkor már inkább legyen mindkét szereplő német, mint a Fricsay-féle előadásban!
Utóbbiak egy régebbi fórumbeírásból... N.L. további versei és műfordításai számolatlanul kerültek még be e témába, kezdve éppen aznindító beírással, Bartókról.
Hallgatva az Új Zenei Újság mai adását, benne beszámolókat sokat és keveset játszott darabokról, és a Bartók Fesztiválról is, eszembe jutott egy ide már beírt különleges, Bartók emlékre írt Bertók-vers.. Megismétlem
Bartók 1914 és 1918 között írta zongorára a 15 magyar parasztdalt, az elején Négy régi keserves éneket, kezdve a Rubatóval a tárgybeli, Megkötöm lovamat kezdetű népdal alapján. A parasztdalokat átiratban is hallhatjuk, pl.fuvola-zongora változatban, de fuvolára és vonószenekarra is átírták.
A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod, mondtad korábban, évekkel ezelőtt, és most megismétled. Befejezett tény a mozdulat, mondtad korábban, és most megismételted, mikéntha befejezett tényt. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítottad, befejezettnek a mozdulatot, és mint befejezett tényt említed, emlegeted. Befejezett tény ez a mozdulat, elmúlt üzenet, teszed hozzá, nyugtalan szemekkel magyarázatot keresel, de hiába. Hiába keresel magyarázatot: befejezett tény ez a mozdulat, és mozdulataid általában és általánosan: befejezett tények. Hiába keresel magyarázatot: mozdulatod emléke is régmúlt üzenet csupán, apró emlékfoszlány soha- nem-volt, szomorú időkből. Befejezett tény a mozdulatod, elfúló lélegzettel próbálsz emlékezni, természetesen sikertelenül. Emlékezni próbálsz, és mosolyogsz közben, nevetni szeretnél, de tudod, hamisan csengene nevetésed, nevetésed hamisan csengene. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod, befejezett ténynek. Befejezett tény ez az üzenet: mozdulatodat emlékeidben emlékfoszlánynak nevezed, nyugtalan mosolyoddal mintegy felülbírálod önmagad. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod. Pjotr Csajkovszkij b-moll zongoraversenye szól a rádióból. Opus 23-as, mondta előtte a bemondónő, kellemes, fátyolos hangján, és nem tudta, nem tudhatta, hogy te mozdulatlanul ülsz a foteledben, rezzenéstelen arccal, üveges tekintettel. A bemondónő kellemes, fátyolos hangja megnyugtat némileg, mentesít a cselekvés kényszere alól. Szvjatoszlav Richter zongorázik, mondta néhány pillanattal korábban a kellemesen fátyolos hangú bemondónő, és nyugalom áradt szavaiból: szavaiból megvesztegethetetlen bizalom sugárzott. Csajkovszkij b-moll zongoraversenye szól a rádióból. A hangok dinamikája betölti a szobát, szinte tapinthatóvá teszi a légteret, érzékelhetővé a mozdulatlanságot. A hangok a magasba szöknek, majd alázuhannak, és ismét, és újból, magasba, alá. Szvjatoszlav Richter zongorázik. Mozdulatlanul figyeled Szvjatoszlav Richter zongorajátékát. Erőt és bizonyosságot sugároz, a zene erőt és biztonságot közvetít, önmagából. Bizonyosságot és erőt sugároz a zene, önnönmagából, biztonságot és nyugalmat. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod, befejezett tény a mozdulat, mondod magadban, mintegy önmagadnak. A rádió zenét közvetít, te mozdulatlanul figyeled Richter zongorajátékát. Moccanatlan, fejed lehajtva, már-már végtelen ideje ülsz a foteledben, legfeljebb kezed remegése, szempillád olykori-ritkuló verdesése az, ami elárul téged. Életjelt nem adsz, telefoncsörgésekre nem reagálsz, lakásod ajtaján hiába kopogtatnak. A hangok dinamikája megtölti a szobát, tapinthatóvá teszi a légteret, mondtad korábban, és most megismételted. Rezzenéstelen arccal figyelsz önmagadra. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítottad, elmélyülsz önmagadban, egyéb mozdulatokkal nem foglalkozol, jelzésekre, jelekre nem reagálsz. Önmagad vagy, és ebben a pillanatban ez a felismerés megnyugtat téged. Önmagad vagy, mondod, önnön hallgatásod a zene dinamizmusában olvad fel, azzal azonosul. A felismerés megnyugtat végre. Kezed remegése egyik pillanatról a másikra megszűnik, tekintetedben csöndes öröm, kiegyensúlyozott vidámság bujkál. Mozdulatlanul figyelsz: önmagadra. Magadra mozdulatlanul figyelsz. A mozdulatot befejezettnek nyilvánítod. Befejezettnek nyilvánítod a mozdulatot, moccanatlanul figyelsz arra az üzenetre, amit a zene közvetít saját magadból. Megnyugtatott a felismerés, a magadra-ismerés öröme megnyugtat téged, saját üzeneted figyeled, Csajkovszkij zongoraversenyét hallgatod. Üzenetedre koncentrálsz, ez az üzenet a tiéd, mondod, ez a te üzeneted, mondod, miközben Csajkovszkij b-moll zongoraversenye szól a rádióból. Ez az én zongoraversenyem. Ez az én üzenetem, mondod, és hallgatsz, fejed lehajtva, mozdulatlanul. Nem veszek tudomást semmiről, körülvehetnek engem, nem érdekel a jelenlétük, a jelenlétük nem érdekel. Ez az én üzenetem, ez az én zongoraversenyem, mondod, és moccanatlanul figyeled önmagad apró rezdüléseit. A zene erőt és bizonyosságot sugároz önmagából, erőt és biztonságot. A hangok dinamikája betölti a szobát, szinte tapinthatóvá teszi a légteret. Önmagad üzenete vagy, a légteret megtöltik a hangok, végtelen harmónia, végtelen nyugalom. Magába olvaszt ez a bizonyosság, szédítő mélységet, lélegzetelállító magasságot látsz önmagad előtt. A mélység, a magasság magába szív. Magába olvaszt a bizonyosság. Örökké tart majd a zuhanásod. Magába szív a magasság és a mélység. A zuhanásod, miként egy végtelen lassú mozdulat, végtelen filmként pereg. Végtelenített filmszalag lesz majd a legelső mozdulat. A legelső mozdulat, miként egy végtelenített film, lassan és megállíthatatlanul pereg.
Újabb ismétlés közel kilenc évvel ezelőttről, mert az ismétlés sosem elég.
.
Mivel éppen Somlyó György-verseket olvastam újból, hivatkozom kettőre. Látható, hogy a művészetek sokszor együtt érvényesülnek, ahogy egy zenemű előadásakor a zeneszerző és az előadó együtt okoz élményt a hallgatónak.
2. A másik is kortárshoz,Anton Webernhez, kötődik, és itt kapcsolódok a Képzőművészet és zene fórumtémához is, hiszen a Webern-zene aláfestéséreSchönberg-képeket választottak a nagyon érdekes Schönberg Center archívumából. Schönberg ugyanis képzőművész is volt, és hogy újabb zenei kapcsolatot említsek, 1915-ben készítette az alábbi képét, Gustav Mahler temetésecímmel.