Keresés

Részletes keresés

[fidelio] mindegy Creative Commons License 17 órája 0 0 7046

Holnap lesz A Magyar Kultúra Napja, de a kapcsolódó események többnyire egy igen szűk kultúrafogalomhoz illeszkednek, pedig érdemes továbbgondolni ezt az igen összetett fogalmat. S ha a jelzőt is nézzük, akkor tovább szűkítünk. Sok minden belefér tehát ebbe, így a költészet és a zene is, és nem csak a minőségi része: ünnepeljen tehát mindenki, aki él, tanul és tanít, dolgozik, sportol, művel valamit, akár saját magá, akár mást, a tudományt, a művészeteket, a tájat stb. Valójában a műveltségről van szó, ami általánosságban nagyon alacsony színvonalú, nézzük a tömegkultúrát, a tömegmédiával az élen, de a politikai is kiábrándító szerte a világban és persze itthon is.

.

A jelszavak szintjén: Ép testben ép lélek; A kultúra lelke, a lélek kultúrája stb. Így nagyon szép...

 

A művelésnek magas foka a műveltség, kifejezője a művész, aki lehet a főzésnek is a művésze, ahogy az írásé, a táncé vagy a zenéé is. De ezek csak példák. Mindegyiknél vannak fokozatok, és aki kiemelkedik, az a virtuóz (virtuoso). Milyen illusztráció illik ide? Talán egy zenei: egy remekmű remek versben való megéneklése, virtuóz zenekísérettel...

S hogy mi ebben a magyar? Hát a költő és az előadó. Mindegyik volt már, ez csak ismétlés.

.

.

       Bach-fúga

A percmutató hártyalába

  lüktetve körbeér,

remeg a testünk láthatatlan

  zenéje, forog a vér;

az erek forró ága-bokra

  a végtelenbe nő,

hőkölve vissza-visszarándul

  a méretlen idő;

szétnyílik, egybe-tántorul

  a fekete-fehér,

betöltve testtelen ürét

  emelkedik a tér;

nincs kín, öröm külön, se éj,

  se nap, se fagy, se hő,

csak a leszított szenvedély

  zabláin megfeszült erő,

melyben a féktelen viszály,

  a tántorgó szeszély

a rend lélegző mámorán

  duzzadva újra él;

s a gazdátlan vak éjre vont

  irdatlan szemfödő

alatt szövődik szüntelen

  az ég fele növő

eleven létra-rács, ahogy

  a múlt-jelen-jövő

kerengő fensége mögül

  kilép a nagy törvénytevő

s bitangolt univerzumától

  bennünket visszakér,

az Örökkévalóról is csak

  ez a halandó zene beszél.

.

/Fodor András, az 1989-ben megjelent,

Elveszett évszak című kötetéből/

.

.

J. S. Bach g-moll szólószonáta II. tétele

               a-moll

                 C-dúr                       

 

A közel 10 éves mennyei élő koncert mintái után hallgassuk a kicsit későbbit, mivel néhány mapja a kiadó feltette a netre a Bach-szólódarabok Baráti Kristóffal felvett teljes albumát, amelyet 2009. szeptember 7. és 12. közt rögzítettek a müncheni Siemens Villában. Hat nap alatt már közel 7.500 érdeklődője volt. Az anyag tételenként is elérhető! 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 5 napja 0 0 7045

.

                  Medvezsoltár

.

Füst-menyasszonnyal, könnyel,
hóhéros csönddel, homállyal,
nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival
házasítva már és esketve mérgeim küllőire,
férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,
böjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül
teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,
lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát,
hogy szőr-csuhés rossz farom is
aknára ülne örömmel hattyú-begyű párna helyett,
hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég
gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé,
egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató,
aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal,
beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival,
füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő
konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.
.
Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra,
állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít,
éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém,
pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp,
de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam,
végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz,
kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban
megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem:
nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót,
rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát,
csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút,
fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt,
aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap
áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként,
aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen,
s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri
ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka,
mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel
édeni cukrot és vérének ízét nem ismeri még,
mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék,
s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.

.
Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat,
ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak,
rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza,
üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra,
kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül
szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom,
fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom
kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén,
fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon,
kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen,
kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat
kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének,
átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat,
hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt,
puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra,
s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal,
ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír
aranya előtt és korai barkák között, hát kellett,
végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat,
hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.
.
Déjjana, déjjana – farsang, farsang,
behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,
álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,
de én bezárom magamat, és minden kísértést
hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,
mese-szín, mese-beszéd – a tengerkék kőlapokon
akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül,
önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz
fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom,
bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd
és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,

de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,
déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,
csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,
déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,
ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,
jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek,
csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,
és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére –
ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom
beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,
gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:

jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!

.

/Nagy László; 1967-1973/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.14 0 0 7044

.

      J é g t á n c


          (Farsangi bál)


Micsoda csont-tánc, csontzene!
A jégen táncol Nénike,
a csúszkán táncol Óvodás,
az üres boltban topogás;
az Eladó a lábait
ütögeti s az áruit,
a fagyott hagymát döngeti,
a Vásárló megpörgeti.
A tánc, a tánc, a téli tánc,
a Farsangos, a Korcsolyás,
a Mankós és az Ágybeli,
a jég-cipót tört kés szeli,
a kályhán gyenge lángú tánc;
a lámpafény most elpihen,
jöhet a petró, gyertyafény,
s a szem, amely jövőbe lát.
A Hegedősök hírivel,
csapattal járnak s mit mivel
a Népség-Katonaság, Atyám!
A fegyveres őrjárat áll,
és nézi, nézi mind: a tánc
forog a lábuk körül, a lánc
zörög az autó kerekén;
bokáig jégbe, láncba, táncba,
az őrség a fegyvert hátára vetve
bámul, nevet, egymás oldalát
bökdösi és derül: a boldog
nép milyen jól járja, jár!
Táncolnak roggyant szárakon,
nevetve-bukva a sík padlaton,
áll a jégrevü, versenyt
jár a szó, a láb is bírja rég.
Az estélyeken kézcsók járja még.

.

/Balla Zsófia, az 1991-ben megjelent,

A páncél nyomai című kötetéből/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.13 0 0 7043

.

         Táncrendre

.
Én csak a haláltáncot ismerem,
egész világ a haláltáncterem.
Halálritmusra vígan lejtenek
szeszélyesen kerengő emberek.
Elűl groteszkül hajbókolva száll
és muzsikál a kacagó halál.
Lihegés, láz, vacogó fogsorok a
vad tömeg azért forog... forog...

.
Állok, mint Dante hajdanába lent
s nézem a zúgó bált, a végtelent,
Chopin-valcer búg fel - egy pillanat:
és elkap engem is a forgatag.

.
/Áprily Lajos, Nagyenyed, 1912/

 

.

Vagy egy másik...,

egy harmadik, egy negyedik a moll hangneműekből.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.07 0 0 7042

A 293 évvel ezelőtti mai napon, a Vízkereszt utáni I. vasárnapon mutatták be Lipcsében J. S. Bach"Nem hagyom el Jézusomat" kezdetű kantátáját. A hasonló korú gyönyörűséges BWV 380-as koráltételhez is felhasznált szöveget Christian Keymann írta (1607-1662), legalábbis az 1. és a 6. tételét (1658-ban), mert a közbensők szerzője nem ismert.

A hangszerelés perdig: szoprán, alt, tenor, basszus, kórusban is, trombita (tromba da tirarsi), oboa d'amore, vonósok (hegedű I és II., brácsa) és bc.

.

A szöveg eredetiben és magyarul is... Egy szép felvétel pedig INNEN!

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.06 0 0 7041

A hivatalos egyházi évben a Születés időszaka január 6-án zárul le, és ehhez a naphoz kötődik a Háromkirályok története. Mielőtt még bemásolnám T. S. Eliot 90 éves versét, megidézem a karácsony kezdetéhez (és a véghez) kapcsolódó másik írását, mert ez is inkább egy gondolatsor, mint költemény.

A felvezető szöveget csak magyarul, Rónay György fordításában, és folyamatossá tördelve a versszakokat.

.

A karácsonyfa-kultusz

.Többféle magatartás van a karácsonyt illetőleg. Egynéhányat figyelmen kívül hagyhatunk:

a társadalmit, a tunyát, a nyilvánvalóan üzletit, a lármásat (a bárokat éjfélig nyitva tartják), a a gyerekest − ami távolról sem a gyermeké: annak a gyertya csillag s az arkangyal tárt szárnyával a fa tetején nem puszta dísz, hanem valóban angyal.

.

A gyermek ámul a karácsonyfán, s őrizze is meg az ámulás szellemét, az ünnep esemény legyen neki, ne csak ürügy, hogy a csillogó elragadtatás, az emlékében őrzött legelső karácsonyfa láttán kelt meghatottság, az a meglepetés, egy sereg új birtoklás öröme (mindegyik a maga sajátos vonzó illatával), a várakozás a liba- vagy a pulykasültre, s az áhítatos borzongás, mikor behozzák,

.

S mind e vidámság s hódolat meg ne fakuljon a későbbi élmények folyamán, a sótlan megszokásban, a fáradtságban, életunalomban, a halál sejtelmében, a kudarc tudatában, vagy  tán a megigazult jámborságban, mely néha csupa magahittség, visszatetsző Isten előtt és tiszteletlen a gyermek iránt (s itt hálásan gondolok ismét Szent Lucára, himnuszára és tűzkoronájára):

.

Hogy még a vég előtt, a nyolcvanadik karácsony előtt (értve ezen a legutolsót, akárhányadik is lesz) az évről évre ismétlődő megindultság emlékei egyetlen nagy örömmé halmozódhassanak,

amely nagy félelem is egyben, mint azon a napon, mikor minden lelket félelem száll meg:

mert a kezdet emlékeztet a végre, és az első eljövetel a másodikra.

.

(Megjelent: 1954)

.

.

               The Journey of the Magi

.

  'A cold coming we had of it,

 Just the worst time of the year

 For the journey, and such a long journey:

 The ways deep and the weather sharp,

 The very dead of winter.'

 And the camels galled, sore-footed, refractory,

 Lying down in the melting snow.

 There were times we regretted

 The summer palaces on slopes, the terraces,

 And the silken girls bringing sherbet.

 Then the camel men cursing and grumbling

 And running away, and wanting their liquor and women,

 And the night-fires going out, and the lack of shelters,

 And the cities hostile and the towns unfriendly

 And the villages dirty and charging high prices:

 A hard time we had of it.

 At the end we preferred to travel all night,

 Sleeping in snatches,

 With the voices singing in our ears, saying

 That this was all folly.

 .

 Then at dawn we came down to a temperate valley,

 Wet, below the snow line, smelling of vegetation;

 With a running stream and a water-mill beating the darkness,

 And three trees on the low sky,

 And an old white horse galloped away in the meadow.

 Then we came to a tavern with vine-leaves over the lintel,

 Six hands at an open door dicing for pieces of silver,

 And feet kicking the empty wine-skins,

 But there was no information, and so we continued

 And arrived at evening, not a moment too soon

 Finding the place; it was (you may say) satisfactory

 .

 All this was a long time ago, I remember,

 And I would do it again, but set down

 This set down

 This: were we led all that way for

 Birth or Death?  There was a Birth, certainly,

 We had evidence and no doubt.  I had seen birth and death,

 But had thought they were different; this Birth was

 Hard and bitter agony for us, like Death, our death,

 We returned to our places, these Kingdoms,

 But no longer at ease here, in the old dispensation,

 With an alien people clutching their gods.

 I should be glad of another death.

.

 /T. S. Eliot, 1927/

.

.

A verset megzenésítették:

Anhalt István (1919-2012) 1952-ben (baritonra és zongora)

Benjamin Britten (1913-1976) 1972-ben (kontratenor, tenor, bariton és zongora); op. 86

.

.

.

          A háromkirályok utazása

.

"Hideg volt odamenet,

Épp legrosszabb része az évnek

Az útra, s ilyen hosszú útra:

A nagy télvíz idején"

S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen

Az olvadó hóba feküdtek.

Volt, mikor visszakívántuk

A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket

A sörbethozó, selymes lányokat.

Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok,

Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő,

S a kihunyó tábortüzek, a hiányzó sátrak,

S a mogorva várak, az ellenséges városok,

S a mocskos falvak, ahol az ember bőrit is lenyúzzák:

Nehéz volt odamenet.

Végül inkább egész éjszaka utaztunk,

Sebtiben szundikálva,

S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,

Hogy mindez csak őrület.

.

Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe,

Párás volt, a hóövezet alatt, növényektől illatozó;

Folyó rohant benne s egy vizimalom verte a sötétet,

S három fa nyúlt az alacsony égbe,

S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezőn.

Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött,

Nyitott ajtók előtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdarabokért,

S a lábak rugdosták az üres borostömlőket.

De útbaigazítást nem kaptunk, haladtunk hát tovább

S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb

Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítő volt.

.

Mindez régen volt, emlékszem én,

És megtenném újra, de vegyétek észbe

Ezt vegyétek észbe

Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,

Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,

Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,

De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés

Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a Halál, a mi halálunk.

Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,

De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,

Köröttünk idegen nép csüng istenein.

Másféle halálnak örülnék.

/Vas István fordítása/.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.04 0 0 7040

.

    BUDAPEST ÉJSZAKÁJA SZÓL

.

.

Budapest éji, nagy álmát hozom.
Be víg város vagy én bús városom,
Zsibbadtan tapint fáradt két kezem,
Cigánnyal, borral, nővel, érkezem.
Budapest éji nagy álmát hozom.

.

Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserű borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm.
Én vagyok a mámoros, kusza est.

.

Én hozom az álmot, Léthe-vizet
És Budapest ujjong, dalol, fizet.
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet.

.

Itt mindenkinek utolsó tor int,
Itt a cél: esti öt vagy száz forint,
Itt estenkint mind királyok vagyunk,
Holnap már letörünk vagy meghalunk.
Itt mindenkinek utolsó tor int.

.

Itt mindenkit temető-láng vakít,
Itt mindenki gyászol már valakit.
Rossz asszony, váltó, betegség, kaland,
Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang.
Itt mindenkit temető-láng vakít.

.

Itt mintha a víg halál lengene,
Színház, kávéház, cigány, bor, zene,
Csók, ájulás, láz és mai siker,
Mit bánjuk ma, a holnap mit mível.
Itt mintha a víg halál lengene.

.

Hajszás nap után éji örömök,
Kigyúlnak a szívek, ha én jövök,
Ugye, hogy jó az éji merés?
Ugye, hogy jó a vidám feledés?
Hajszás nap után éji örömök.

.

Holnap majd ujra jövök, érkezem,
Most a hajnal vad szagát érezem.
Bús Budapest száguldj, rohanj tovább,
Szedd össze a jövő éj zálogát
Holnap majd ujra jövök, érkezem.

.

/Ady Endre, 1909/

.

.

A vers először a Holnap című antológiában jelent meg 1909-ben, majd a Szeretném, (hogy)ha szeretnének című Ady-kötetben, a hatodikban, 1909 végén.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.03 0 0 7039

 

.

   Hangorgiában

 

              XXXIV. fúga

.

 

Mintha kardok – sora-

koznak orgonasípok –

 

fölülről puska s ágyú-

cső és lőnek lőnek – Bach

 

fúgát árnyékból a fényre

s állsz a szürkeségben –

 

válogatva fény és fény

között a fekete s fekete

 

hátterét tapogatva – míg

a fehér és fekete billen-

 

tyűk az égbe szállnak –:

rozsdamarta nyár-időben

 

fényzavarta feketében –

felkapod a leejtett zászlót

 

hason csúszva vége ám

vége az isteni zenének –

 

foszlányokban lélek s béke

földalatti kazamaták szent-

 

élyébe űzve és fent a fénybe

öltözött égben mintha kardok

 

mintha puskacsövek védnék –

előled takarnák isten bárányát

 

és ésszel alig – csak szíved

kalapálja itt a vége itt a

 

béke s hangorgiába szakad-

va-: felrémlik az alkotó –

 

                 az alkotás fényessége.

.

/Pethő László (1944 -   ); 2008/

 

 

.

.

Bartók Béla

.

Arkangyalgyermekarc, kérlelhetetlen.
Támadó éles éle mintha késsel
Volna hasítva fájó elevenből.
Hallgató szája mosolytalan.
Mi fáj neked?

.

Vézna, kis óriás. Tested meredő
Szálkaként szúr a térbe fel,
És körül sajgó gyulladást okoz.
Mint kivont pengét hordod magadat.
Miért haragszol?

.

Bizony zenéd nem andalító mámor.
Kérlelhetetlen acélszerkezet.
Bús föld alól dübörgő lázadás.
Vad fájdalom, sikoltó fájdalom.
Ki bántott téged?

.

A hegedűid vágnak, döfnek kürtjeid.
Karvalykarmokkal csapsz a zongorába,
És véresen mint marcangolt madárraj
Rebbennek szét a felszakított hangok.
Mit énekelsz?

.

Fáj, hogy nem értik ez a fájást?
És szenvedésed nem szenvedhetik?
Vernek, mert versz. Mit vártál egyebet?
Kellemes nem vagy, sem mulattató.
Veled mi történt?

.

És tudom, mert én láttalak keresni.
Csongrádi koldus, zord néma tanyák
Között keresni dalt, népdalt, magyart,
Mint jég alatt eleven gyökeret.
És nem találtál.

.

S melyet találtál, megtalált az téged,
A paraszt bánat elnémított kínja.
És Tiszaháton, oláh havason
El nem eresztett többé, és szívedben
A mosoly megfagyott.

.

Most belőled süvít a bennük fojtott
Lázadó kín, s ők meg nem ismerik.
És nem is hallják. Kiknek muzsikálod
Az égnek borzadt, kicsorbult kaszákat
Magyar magányban?

.

/Balázs Béla/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.02 0 0 7038

.

Elégia

vonósnégyesek számára,

T. S. Eliot úr tiszteletére

.
Kiss úr fölébred, vörös combjain
       tegnapi légycsípések érmei.
Élveteg fény. Bőrét sikálja.
       A dörzspapírok hajnali

.
eksztázisából neje kigurul.
       Mózes kezében aktatáska.
Kőtábláit zsírpapírba
       becsomagolja. Rohan a gyárba,

.
lúdtalpas polka, rémület.
       Umtatta, umtatta. Örök
hűséget fogadott Szidi néni.
       Felhőtlen fény mennydörög,

.
árad, a várost eltapossa.
       Sikoltás: tetszik tudni a
fiam azt írta. Robbanás:
       te, te! Az ég romjaira
.
zúdul a fekete föld
       hulláma. A házak tövig égnek.
Kissné zokogna, vakaródzik.
       Tíz óra, végítélet.

.

/Orbán Ottó, 1962/

.

.

.

             Traktat Teologiczny

.

                    6. Na próżno
.
Bogowie albo są wszechmocni, ale sądząc po świecie,
jaki stworzyli, nie są dobrzy,
albo są dobrzy, ale świat wymknął im się z rąk,
więc nie są wszechmocni.
Szkoła Epikura
.
Sześcioletni, czułem grozę w kamiennym porządku świata.
.
Na próżno później szukałem schronienia
w kolorowych atlasach ptaków, pucułowaty kustosz Koła
Miłośników Przyrody.
.
Karol Darwin, niedoszły duchowny, z żalem ogłosił
swoją teorię doboru naturalnego, przewidując, że
będzie służyła teologii diabelskiej.


Ponieważ głosi ona triumf silnych i przegraną
słabych, co jest dokładnie programem diabła, którego
nazywają dlatego Księciem Tego Świata.

Wszystko co biega, pełza, lata i umiera jest
argumentem przeciwko boskości człowieka.

Zwróciłem się do przeciw-Natury czyli do sztuki,
żeby z innymi budować nasz dom z dźwięków
muzyki, barw na płótnie i rytmów mowy.

Zagrożeni w każdej chwili, znaczyliśmy nasze dni
na kamiennym albo papierowym kalendarzu.

Przygotowani na to, że dźwignie się z otchłani zimna
ręka, żeby nas wciągnąć razem z naszym
niedokończonym budowaniem.

Ale wierząc, że niektórzy z nas otrzymują dar, łaskę
wbrew sile ciążenia.

.

/Czeslaw Milosz (1911-2004; 1960; részlet a 23-részes írásból/

 

 

                Teológiai traktátusok

                                  6. Mindhiába


Az istenek vagy mindenhatóak, de az általuk teremtett
világról ítélve, nem jóságosak, vagy jóságosak, de a világ
kicsúszott a kezükből, s így nem mindenhatóak.
Epikurosz iskolája

.

Hatévesen elborzasztott a világ kőkemény rendje.

.

Hiába kerestem később oltalmat
a madarak színes atlaszában, a Természetbarátok
Körének pufók gyűjteményőreként.

.

Charles Darwin, aki lelkésznek készült, szomorúan
tette közzé a természetes kiválasztódás elméletét,
előre látva, hogy az az ördög teológiáját fogja szolgálni.

.

Minthogy az erősek győzelmét és a gyöngék vereségét jelenti,
és ez pontosan az ördög programja,
akit ezért is hívnak Evilág Hercegének.

.

Minden, ami fut, csúszik’’mászik, repül és elpusztul, érv
az ember isteni lényegével szemben.

.

Így a Természet ellen fordultam, vagyis a művészethez,
hogy másokkal együtt közös házat emeljek a zene
hangjaiból, vászonra kent színekből és a beszéd ritmusából.

.

Minden percben fenyegetetten, napjainkat
kő’’ vagy papírkalendáriumba jegyeztük.

.

Készen arra, hogy egyszer csak hideg kéz nyúl ki a mélyből,
hogy lehúzzon bennünket befejezetlen
építményünkkel együtt.

.

De abban a reményben, hogy néhányan közülünk ajándékot
kapnak, ami kegyelem lesz a nehézkedés törvénye ellen.

.

/Gömöri György fordítása/

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7037)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.01 0 0 7037

Fordult az év, mert maga a világ forog, vagy a világok keringenek, mint T. S. Eliot (1888-1965) írta (komponálta) a Prelűdök című versciklusának utolsó, negyedik tételének végén. Ezt zenésítette meg Elena Ruehr (az idén lesz 55 éves amerikai zeneszerző) 2008-ban, majd nyolc évvel később. Először két vonóshangszerre: hegedű és cselló vagy brácsa és cselló felállással, majd zongorára és vonósnégyesre. Utóbbi már komoly kamarazene, ahogy Eliot négy vonósnégyest is írt, mint pl. Weöres Sándor 12 szimfóniát...

.

Az alábbi vers részletére írt második változatot A világok keingnek címmel 2016. június 9-én mutatta be Rockportban a Borromeo-kvartett. A bemutatón átiratban 8 Bach-prelűdöt és fúgát (BWV 846-853), a végén az Esz-dúr Beethoven vonósnégyest (op. 127) adták elő. Sajnos magát a zongoraötöst nem találtam még meg.

.

.

          Preludes

.

                         I

.

The winter evening settles down

With smell of steaks in passageways.

Six o'clock.

The burnt-out ends of smoky days.

And now a gusty shower wraps

The grimy scraps

Of withered leaves about your feet

And newspapers from vacant lots;

The showers beat

On broken blinds and chimneypots,

And at the corner of the street

A lonely cab-horse steams and stamps.

.

And then the lighting of the lamps.

.

.

                         II

.

The morning comes to consciousness

Of faint stale smells of beer

From the sawdust-trampled street

With all its muddy feet that press

To early coffee-stands.

.

With the other masquerades

That times resumes,

One thinks of all the hands

That are raising dingy shades

In a thousand furnished rooms.

.

.

                         III

.

You tossed a blanket from the bed

You lay upon your back, and waited;

You dozed, and watched the night revealing

The thousand sordid images

Of which your soul was constituted;

They flickered against the ceiling.

And when all the world came back

And the light crept up between the shutters

And you heard the sparrows in the gutters,

You had such a vision of the street

As the street hardly understands;

Sitting along the bed's edge, where

You curled the papers from your hair,

Or clasped the yellow soles of feet

In the palms of both soiled hands.

.

.

                                   IV

.

His soul stretched tight across the skies

That fade behind a city block,

Or trampled by insistent feet

At four and five and six o'clock;

And short square fingers stuffing pipes,

And evening newspapers, and eyes

Assured of certain certainties,

The conscience of a blackened street

Impatient to assume the world.

.

I am moved by fancies that are curled

Around these images, and cling:

The notion of some infinitely gentle

Infinitely suffering thing.

.

Wipe your hand across your mouth, and laugh;

The worlds revolve like ancient women

Gathering fuel in vacant lots.

.

/T. S. Eliot, 1911/

.

.

.

            I

 

Leszállt a téli este, sültszag

Hatol ki az utcaközökbe.

Hat óra.

Napok leégnek füstölögve.

Lábunkat

egy gyors szélroham

Most mocskosan

Avarral s grundokról hozott

Újsággal beveri esőzve;

Zord záporok

Vágnak kéményre, tört redőnyre,

Fellobbant egyet gőzölögve

A sarki konflisló, szegény.

 

Aztán kigyúló lámpafény.

 

                   II

 

A reggel tudatára ébred,

Hogy poshadt sörszagot lehel

A fűrészporral taposott

Utca, hol hajnali

Kávézókba gyorsan betérnek

Emberek sáros lábai.

 

Eszünkbe jut, hogy az időnek

Hány jelmeze van,

Amelyet fölvehet:

Például a sokféle kéz,

Amely most piszkos függönyöket

Húz szét az ezer garniban.

 

                   III

 

Ágyról a takarót ledobtad,

Hanyatt feküdtél, várakoztál;

Szundítottál, az éjt figyelted,

A szennyes, tízezernyi képet,

Melyekből összeállt a lelked;

Remegve a plafonig égtek.

S mire a világ visszajött

- Redőnyrésen fénnyel hatolt át,

Ereszen verebek dalolták -,

Oly látomásod lett az utca,

Melyet az utca megtagad,

Míg ágy szélén ülsz, hol hajadnak

Papírcsigáit bontogattad,

Vagy két piszkos kezedbe fogva

Mind a két sárgás talpadat.

 

                          IV

 

Lelke kinyúlt az égen át,

Mely egy háztömb mögött fakul,

Vagy négytől ötig és hatig

Lábak tiporják konokul;

Tömpe ujjak tömnek pipát,

Esti újságok, jól bevált

Biztonság bizonyos szemekben,

Egy utca elfeketedik,

Hogy a világgal forrjon egybe.

 

Ráfonódva e képzetekre

Az ábrándok betöltenek:

Eszméje egy végtelenül nemes

S végtelenül fájó valaminek.

 

Töröld meg szádat, és nevess;

A világok, mint üres telkeken

Rőzsét gyűjtő vénasszonyok keringnek.

.

/Vas István fordítása/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.31 0 0 7036

Victor Hugo számtalan műve között a Századok legendáját több kötetben írta meg. Köztük az utolsót 1883-ban adták ki, benne három hosszabb vers a homályos, sötét dolgokról (Ténèbres), a középső a már sokszor megverselt éjszakáról szól.

.

.

         La nuit ! la nuit ! la nuit !

.
La nuit ! la nuit ! la nuit ! Et voilà que commence
Le noir de profundis de l'océan immense.
Le marin tremble, aux flots livré ;
Miserere, dit l'homme ; et, dans le ciel qui gronde,
L'air dit : miserere ! Miserere, dit l'onde ;
Miserere ! miserere !
.
Le dolmen, dont l'ortie ensevelit les tables,
Pousse un soupir ; les morts se dressent lamentables.
Gémissent-ils ? écoutent-ils ?
La jusquiame affreuse entr'ouvre ses corolles ;
La mandragore laisse échapper des paroles
De ses mystérieux pistils.
.
Qu'a-t-on fait à la ronce et qu'a-t-on fait à l'arbre ?
Qu'ont-ils donc à pleurer ? Pour qui l'antre de marbre
Verse-t-il ces larmes d'adieux ?
Sont-ce les noirs Caïns d'une faute première ?
Deuil ! ils ont la souffrance et n'ont pas la lumière !
Ils ont des pleurs et n'ont pas d'yeux !
.
Le navire se plaint comme un homme qui souffre,
Le tuyau grince et fume, et le flot qui s'engouffre
Blanchit les tambours du steamer,
Le crabe, le dragon, l'orphe aux larges ouïes,
Nagent dans l'ombre où rampe en formes inouïes
La vie horrible de la mer.
.
Le hallier crie ; il semble, à travers l'âpre bise,
Qu'on entende hurler Nemrod, Sylla, Cambyse,
Rongés du ver et du corbeau,
Et sortir, dans l'orage et la brume et la haine,
Des froids caveaux où sont les damnés à la chaîne,
Les rugissements du tombeau.
.
Est-il quelqu'un qui cherche ? est-il quelqu'un qui rêve ?
Est-il quelqu'un qui marche à l'heure où sur la grève
Rôdent le spectre et l'assassin,
Et qui sache, ô vivants ! pourquoi sanglote et râle
La forêt, monstrueuse et fauve cathédrale,
Où le vent sonne le tocsin ?
.
On entend vous parler à l'oreille des bouches ;
On voit dans les clartés des branchages farouches
Où passent de mornes convois ;
Le vent, bouleversant l'arbre aux cimes altières,
Emplit de tourbillons les blêmes cimetières ;
Quelle est donc cette étrange voix ?
.
Quel est ce psaume énorme et que rien ne fait taire ?
Et qui donc chante, avec les souffles de la terre,
Avec le murmure des cieux,
Avec le tremblement de la vague superbe,
Les joncs, les eaux, les bois, le sifflement de l'herbe,
Le requiem mystérieux ?
.
Ô sépulcres ! j'entends l'orgue effrayant de l'ombre,
Formé de tous les cris de la nature sombre
Et du bruit de tous les écueils ;
La mort est au clavier qui frémit dans les branches,
Et les touches, tantôt noires et tantôt blanches,

Sont vos pierres et vos cercueils.

.

.

.

          Az éj, az éj, az éj

.

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
És sír, zokog a hab.
.
Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
S hallják a síri neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.
S búsan beszélni kezd.
.
Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.
.
Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árnyba rák úszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
A víz vad élete.
.
A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
Ordítnak a sírok.
.
Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
Órán, mikor a rém kísért s az éji gyilkos
Sunyítva útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
S halálra kong a szél?
.
Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon által,
Temetés mégy alant,
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?
.
Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?
.
Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyűknél a Halál ül, odabújva
S feketét és fehért érint olykor az ujja:
Koporsód, sírköved.

.

/Kosztolányi Dezső fordítása/

.

A fenti fordítás a Nyugat 1920. évi 15-16. számában jelent meg, de a Szépirodalmi 1988. évi Kosztolányi fordításainak I. kötetében eltérő szöveggel szerepel, főleg a 2., a 3. és az 5. versszakban (ld. az OSzK válogatását!)

.

A mély bozót üvölt, és vele bősz vezérek,
Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg,
           hollócsapat riog.
És láncra vert rabok panaszszava döcög föl
a förgetegbe a nyirkos-hűs tömlöcökből,
           ordítnak a sírok.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.30 0 0 7035

.

           Ü N N E P
                 Treuga dei

.

Csak a kutyák vakkannak néha
s a nyugtalan libasereg
csap zajt, ahogy futásnak indul
s kiválva hirtelen a porbul
elszáll a malacok felett.

.

Csak méhek zsongnak itt a kertben
mintha ez az árvácska-had
sugdolózna köröttem halkan,
oly halkan, hogy még én se halljam
hamvas, kislányos titkukat,

.

Ezt figyelem, ezt hallgatom csak
lehúnyva csüggedt szememet
s a tiszta csöngést - mintha messze
hajdani időkből érkezne -
ahogy ottbenn terítenek.

.

Ünnep ez, ünnep; harangszó sem
kondult itt benne; hallgatag
áll a harangláb, kis harangját
még gyermekkoromban kilopták,
hír szerint a szilasiak.

.

Eltünt örökre... Lám de így is,
emléke is, hogy földerít!
hajdani eleven világnak,
együgyű vaskos valóságnak
hallom friss csöngetéseit.

.

Így ünnep az ünnep: fölnézni
s nem bánni, ami elsuhant.
Ha van még, szót váltani így kell,
békét a rejtező istennel,
ez az igazi áhitat.

.

Ez az igazi ima, melyhez
se szó, - még gondolat se kell.
Itt vagyok. Élek. Nap melenget.
Mint nyájat őrizem a csendet.
Ottbenn a tepsi énekel.

.

/Illyés Gyula, 1933/

.

.

Talán a mostani ünnep alatt is hallgattak a fegyverek, ahogy a Kr. u. 11-12. században a katolikus egyház magára nézve előírta az ünnepeik alatti fegyvernyugvást, a Treuga deit, és persze elvárta másoktól is.

A Nyugat az évi 13-14. számában megjelent ünnepi trilógia középső versének alcíme már nem szerepel az Illyés-versgyűjteményekben. A két szélső vers a Halkul és halkul, valamint a Feledni, feledni alcímet kapta ugyanabban a folyóiratszámban, majd ezeket is átcímezték: az első a Mint két fuvallat közt az ág…, a harmadik pedig a Feledni címen szerepel. Kötetben először 1935-ben jelentek meg (Szálló egek alatt).

 

Érdekesség még, hogy az első vers végén újabban már nevetve lélegzik a szélben a völgy, amin nevetnem kell, mert az eredetiben még logikusan lélekzett. Utóbbi igét a mai magyar nyelvtan nem ismeri, de bizonyos összetételekben nem sikerült eltüntetni; pl. a lélekszakadva furám is nézne ki lélegszakadva formában, holott a megerőltető, kimerítő igyekezet, futás során a levegőnk, azaz a lélekzetünk fogy el, akár a lelkünket is kiadhatjuk stb.

 

Illyés jól tudta, de mások is, pl. Babits, vagy ahogy Kosztolányinál a fák, az erdő, a völgy is lélekzik. A 155 éves Czuczor-Fogarasi is jól magyarázza.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.29 0 0 7034

Véget ért az idei, összességében az 5. Röpülj páva vetélkedő: csodálatos volt, magával ragadó és felemelő!

Gratulálok mindenkinek - but one: az egyik műsorvezető, aki túlharsogta összes partnerét, mint korábban is :(

.

A mai döntőben kategóriagyőztes csallóközi Pósfa zenekar játéka után a dudásként is ismert zsűritag, Agócs Gergely által említett vers kívánkozott a mai találatomba.

A Nyugat 1935. évi 4. számában jelent meg, a költő utolsó előtti verseként.

.

.

ÉNEK BUKOSZA TANÁCS IGNÁCRÓL

.

Kecskedudás volt, vén, magyar szatír,
Felőle hét határban vert a hír.

.

Lagzin, toron csak fújta egyaránt,
Túlharsogta az életet, halált.

.

Betyárok, csárdák eltűntek tova,
Ő itt maradt s nem fáradt el soha.

.

A városba ment néha s a cigányt
Leintette: magának muzsikált.

.

Oly gőggel nézett a kocsmába szét,
Mint egy Homér. Mögötte volt a nép,

.

A múlt, a puszták, egy magyar világ
Ujjongva sírtak a melódiák.

.

/Juhász Gyula, 1934/

.

.

Bukosza Tanács Ignác volt az utolsó szegedi bőrdudás. akiről így emlékezik meg Csapody Miklós Bálint Sándor etnográfusról és Alsóvárosról is készített írásában:

 

"Alsóváros leghosszabb utcája nevezetes szegedi alakok emlékét őrzi. Pálfy János híres kovácsmester a paprika-feldolgozás modern technikájának, a hasításnak és a gőzmalmi őrlésnek volt az úttörője. Itt lakott Csonka Bukosza Tanács Ignác vízimolnár és bőrdudás, akit még Bálint Sándor és Bartók is hallott, „amint a regrutákat kísérte az alsóvárosi utcákon, akik végigdalolták, végigkeseregték az újoncidejüket, amíg be nem vonultak.” Bukosza

„Mesterségének címere, a díszesen kifaragott hajóorr 1920 tájáig ott volt a háza előtt (Pálfy utca 46.) leásva.”

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.27 0 0 7033

.

Divinyi Mehmed irigye károg

.
                                                                     Se élhetem, se halhatom,
                                                                     Se ülhetem, se járhatom,
                                                                     Se ehetem, se ihatom:
                                                                     Szeretlek én, tes megszeress.

.
harminc2 recéjű csontfürész
4száz éve a fogsorod
nem nevet félhold-anyácskádra
mert sárga mázzal keni a homok

.
töröksípot fuvintó szádat
egy kaszás fickó verte be
s nem vétózta meg mohamed
sőt! kezetrázni sietett vele

.
mivel te hitetlennek álltál
nyüszítve egy lány miatt gyáván
(ezért vagyok az irigyed
meg csudálód is török árvám)
.
szultánod véreset vicsorgott
„dévénybe futt a nyomorult
gyaur szüzért esenkedik
tűzön perzselt disznót eszik”

.
remélem megkaptad a lányt
s kerek fara csillagot hányt
s döfött narancs-csecse a menny iránt
s fűtörő talpad állt mekka iránt

.
aztán húzhatták a harangot
irgalmas keresztény kezek
ki húzgálta kötelén a harangot?
nincsenek már akik feleljenek

.
sípos szád szétomlott a földben
szemed elszállt a rézgaras alól
koponyádba kúszott szived
de hozzám még a cincogása szól

.
nyelved lappantyú-suhogással
fülem csontdobját szétveri
vérét pokloknak adta billéd
lakmározzák belzebúb férgei!

.
csak madzsar türki imádságod
úszik az elkurvult időben
utánad úszni lesz erőm?
vagy bukdácsolok mögötted erőtlen?

.
Ezért az irigy varjúkárogás
üköm üke divinybeli gyerek
engem fekete félszbe rántasz
hogy nevemre kórságos csönd pereg

.

/Kormos István, 1976/

.

A fenti idézet a török hódoltság alatt íródott Palatics-kódexben (1588-89) olvasható magyar versből van, de a későbbi költő még úgy tudta, hogy a Duna melletti Diviny, azaz Dévény vár(os)ának lakóját Mehmednek hívták, holott csak egy szerény névtelen divinyi volt, bár irigykedni lehetett rá szép szerelme kedves megverselése okán. Az ismert és régizenészek által sűrűn idézett vers (dal) szerzője egy renegát, azaz a mohamedán hitre áttért férfi volt.

Az eredeti vers az alábbi:

.

.

        Madzsari türki

          (Magyar dal)

.

Fekete szemű, szeműdükű,
Szeretlek én, tes megszeress,
Narancs csecsű, kesken derekű,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Éjjel-napval eszembe vagy,
Kérlek téged, engem ne hagy,
Ó mely fénes orcájú vagy,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Melykor nem lát téged szemem,
Elvész ottan mind ürümem,
És elhervad mind tetemem,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Azok dicsíretes legyen,
Vagy lyán vagy menyecske legyen,
Kit szeretsz, szeretűd legyen,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Se élhetem, se halhatom,
Se ülhetem, se járhatom,
Se ehetem, se ihatom,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Kegyelmedtül én jót várok,
Mint ebecskéd, után járok,
Vagy élek avagy meghalok,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Egy divínyi ezt megírta,
Meddig az eszivel bírta,
Az szerelmet hogy forgatta,
Szeretlek én, tes megszeress

.

.

A megzenésített dal szövege nem az eredeti, s ugyan az eltérések lényegtelenek, de éppen a több száz évvel ezelőtti nyelvezet hangulatát rontották el a "fordítással", a jó zene mellett.

A törökben a magyar=macar, kiejtve: madzsar, és volt Macarköy (Magyarfalu is), mai neve: Gebiz.

.

.

Kormos István versének billéd szava magától értetődőnek tűnik, de a pontosság kedvéért idézem a magyar nyelv legjobb szótárának, a 155 éves Czuczor-Fogarasinak ide vonatkozó szócikkeit:

.

BILL
elvont gyök, melynek értelme kicsinyes, könnyü, lengeteg, fityegő mozgás, származékai: bille, billeg, billeget, billen, billent stb. Mélyhangon ball (ballag, ballagcsál stb. szókban). V. ö. BIL. BILLE
(bill-e) fn. tt. billét, tb. billék. Kis fiúk szeméremvesszeje, máskép: bögyörő, pöcs. Különben mondják a felnőttek férfitagjáról is. V. ö. BILL, gyök.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.26 0 0 7032

Pár napja már itt a naptári tél, de szokatlan meleg van, és most is ez az őszi dal került a szemem elé...

A vers a Szépirodalmi gyűjteményében az 1910-es évhez sorolt, A szegény kisgyermek panaszai című verscsokorba került, de a Nyugat 1911/23. számában az alábbi címmel és az alábbi, nagybetűs sorkezdetekkel jelent meg..

 

.

.

     Kisvárosi fotográfia

.

A patikának üvegajtajában
Búsul búsul
Egy gyógyszerészsegéd.

.

És fuvolája egyre fújdogálja
Szegény, szegény
Együgyű énekét.

.

Ha elmehetnék innen messze tájra,
Igen, igen,
Így szól a fuvola.

.

Csak menni, menni, mindörökre menni,
tovább, tovább
S nem tudni, hogy hova.

.

A temetésemen sok nefelejts lesz,
Virág, virág,
Virágos sir fogad.

.

Fiatal szája így rikatja folyton
Búsan, búsan,
Az ódon sípokat.

.

Ki tudja mért, s ki tudja, hogy mióta?
Zenél, zenél
S ki tudja, hova jut?

.

Az ablakon lenéz egy szőke asszony.
Lenéz, lenéz.
De oly sötét az út.

.

Olajlámpája vérvörösen ég már,
Lobog, lobog
És künn köd és homály.

.

Kopott ezüsbillentyűkön az újja
S az ősz, az ősz
Ő véle fuvolál...

.

/Kosztolányi Dezső, Szabadka/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.23 0 0 7031

.

      Idegen dal

.
Vannak idegen ritmusok.
Ez a fa se tudna úgy
bólogatni, mint a pálmák.
Valahol zene kíséri
az alkonyodást. És
csörömpölve fut
valakinek az ujja körül
egy vonat, egy kulcscsomó.
Hallod a mindenhol
megszólaló füstöt?
Szagold meg ezt a színt,
milyen kék, milyen
szeretnivalóan tiszta,
és ég,
ég, mint az élet –
érzed a hangját?
Ki tudja, mióta
téged is magával rántva
porlik, pusztul az egész,
s még mindig ép.

.

/Lászlóffy Aladár/

.

.

.

     Harangjáték

.
Órából kilépő
király és királynő –
bim-bam, remegő galambok
menekülnek ebből a minden
déli háborúból, melyet a
toronyórával vív a csend.
Az emberek felnéznek
tenyerük ellenzője alól
és hangtalanul számolnak:
– tizenegy, tizenkettő.
Az óra pedig hegedül tovább,
most már a délutánnak,
de ezt már csak a szívek
hallgatják, melyek mint
az ölben hordott gyermekek,
visszanéznek az elsietőkből.

.

.

.

  A város messziről

.
Tornyok hegedűhangja.
Mindenütt megvan a legszebb
perc, körülnéz lassan, körülénekel
a vidéki égen.
Van az a perc azon az
egyetlen napon.
A legnagyobb alkonyatokat
én éltem át. Szelt messziről
a százszínű szél, és
halványkék tornyok
hegedűhangját láttam.

.

.

/ezek is a költő 1980-ban megjelent válogatásából:

...hogy kitudódjék a világ címmel/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.20 0 0 7030

Nemrég írtam be az előzményt :), de keresek mást:

.

.

.

                              T r i o

.

Coming up Buchanan Street, quickly, on a sharp winter evening

a young man and two girls, under the Christmas lights –

The young man carries a new guitar in his arms,

the girl on the inside carries a very young baby,

and the girl on the outside carries a chihuahua.

And the three of them are laughing, their breath rises

in a cloud of happiness, and as they pass

the boy says, ‘Wait till he sees this but!’

The chihuahua has a tiny Royal Stewart tartan coat like a teapot-holder,

the baby in its white shawl is all bright eyes and mouth like favours in a fresh sweet cake,

the guitar swells out under its milky plastic cover, tied at the neck

with silver tinsel tape and a brisk sprig of mistletoe.

Orphean sprig! Melting baby! Warm chihuahua!

The vale of tears is powerless before you.

Whether Christ is born, or is not born,

you put paid to fate, it abdicates under the Christmas lights.

Monsters of the year

go blank, are scattered back,

can’t bear this march of three. –

.

And the three have passed, vanished in the crowd

(yet not vanished, for in their arms they wind

the life of men and beasts, and music,

laughter ringing them round like a guard)

at the end of this winter’s day.

.

/Edwin Morgan, 1963.12.15./

.

.

Egy kamarazenei elemzés innen!

 

                                       T r i ó 

.

A Buchanan Streeten fölfelé siet egy csípős téli estén

egy fiatalember és két lány a karácsonyi díszkivilágítás fényeiben –

a fiatalember egy új gitárt visz karjában,

a lány a belső oldalon egy nagyon pici babát,

a külső oldalon levő pedig egy csivavát visz.

És nevetnek mind a hárman, leheletük

boldogságfelhőként száll, s ahogy elhaladnak,

azt mondja a fiú: mi lesz itt, mikor ezt meglátja!

A csivaván parányi Royal Stewart skótmintás kabátka, mint egy teáskanna-tartó,

fehér kendőjében a baba csupa ragyogó szem és száj,

                                                                      mint tortán a friss marcipándísz,

a gitár kidudorodik fehér műanyag tokjában, a nyakát ezüstflitteres szalaggal s fagyöngyhajtással kötötték át.

Orpheuszi hajtás! Olvadó baba! Meleg csivava!

A siralom völgyének nincs hatalma rajtatok.

.

Akár megszületik Krisztus, akár nem, ti eligazítottátok

a sorsot: leköszön

                                a karácsonyi díszkivilágítás fényeiben.

.                                   

Az év rémei

színehagyottan szóratnak szét,

nem győzhetik le a hármak vonulását.

.

– És a hármak mentek, eltűnve a tömegben

(és mégsem tűntek el, mert karjukon gombolyítják

emberek és állatok életét s a zenét,

s őrként csilingeli őket körül a nevetés),

ahogy e téli nap véget ér.

.

/Mihálycsa Erika fordítása/

 

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (7029)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.19 0 0 7029

.

                DADOGÁS

.

A szó dadog, a muzsika beszél,
beszél a fákkal a bús őszi szél,

.

beszélnék én is, de csak dadogok,

.

a szó dadog, az óra üt, a vég
közeledik, és nincsen menedék -,
nem a vég elől - mi előtte van -,
ó, a föld alá dadognám magam,
ha lehetne - mi mindent meg
           ne tennék -
a szó dadog, elővetül az emlék,
a jövőé, hogy jobb lesz,
           hogy nem ál
az eszme, hanem szűzi ideál.

.

/Szilágyi Domokos, 1976/,

aki az évben, november 2-án hunyt el/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.15 0 0 7028

.

      A várakozás zsoltára


Még sok ilyen órát adjál, Istenem,
hogy várjak, s ők ne jöjjenek,
eső, szél verjen s csontjaimat hideg
járja át –
hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát,
ki negyven évig élt az oszlopon,
kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet.
Hadd tudjam magamat márványkirálynak,
ki hétszáz éve áll templomfalon,
s csak labdázó inaska, gyermek
hiszi, hogy él!
Verjen eső, csípjen a szél,
s én, önmagam szobra, egyre várjak,
fehéren, epekedve, hitben,
s ne sírjak, ha eszembe jut,
hogy pálmás ligetekben
néztem egy-egy hajót, amint kifut,
intettem csókot donnáknak, sirálynak,
s magyarul tanítottam latin kisfiút –

.
Kapjon csömört a beteljesüléstől
ellenfelem, az a Valaki más,
bénán s kiégve járkáljon le és föl!
míg engem bebalzsamoz a várakozás!
Így teljek én meg rendre-rendre szépen
csodákkal, mik meg nem történtenek.
Amíg várok, el nem enyészem.
Ne jöjjenek, ne jöjjenek!

.
/Jékely Zoltán, 1948/

.

.

.

        Zsoltár-töredék

.

Minden könnycsepp az égi membrán
Világnagy lemezére hull,
S akkora csengéssel csepeg rá,
Hogy meghallja az úr.

.

/Jékely Zoltán, 1957/

.

.

.

A várakozás szentsége

    Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
    A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.
    Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
    Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

.
Pilinszky János; az Új Ember 1975. dec. 14-i számában/

.

.

A vastagítás tőlem..., de hogy ne a passiót idézzem Advent III. vasárnapja előtt pár nappal: meghallgatható Bach számos adventi kantátájából az elveszett BWV 186a jelű (éppen 300 éves mű) hat évvel későbbi átdolgozása (BWV 186), de nem adventre, hanem a Szentháromság VII. vasárnapjára. Szövege innen!

 

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.14 0 0 7027

Az alábbi verset sem hozta át rendesen az indexre tett Fidelio-fórum a rendszerváltáskor:

.

.

            Keringő


A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.
.
És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

.

/Pilinszky János, 1974/

 

 

... és téma változatokkal:

 

https://www.google.hu/search?q=piano+in+the+garden++images&client=firefox-b&dcr=0&tbm=isch&source=iu&ictx=1&fir=q3bFDynaHFJa8M%253A%252CzeUMsEUpn_wagM%252C_&usg=__1cEdlF7DvMT2G_QM6ugwplwvXkM%3D&sa=X&ved=0ahUKEwi4qo2lpInYAhUBLhQKHUOyDwYQ9QEIRDAO#imgrc=_

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.13 0 0 7026

Ma megint KAF (nem a Kéreg Alatti Fasút :) jutott eszembe, illetve a versei, amelyekből már több tucatot bemásoltam e témába. Kovács András Ferenc persze további zenés verseket is írt, így bővítem a témát, most a már idézett Lelkem kockán pörgetem című, 1994-ben kiadott kötetéből.

A belinkelhető gyűjteményben szerepel a Beethoven-improvizáció Félkezes, nem véletlenül került a Kétbalkezes szonettek alcím egy 1994-ben megjelent, Tompa Gáborral közös kötetére, amelynek aztán folytatása is lett a nyolc évvel későbbi bővített kiadással. Költői szórakoz(tat)ás ... 

.

.

.

           Eisenach

.
Bárhova vetne nyarad,
hallod örökre, ha vígan
szólít eresz fuvolája,
ha felszél szürke fagottja
felelget a lomha fasorban –
gordonkáznak a lombok is.

.
Akkora már ez a zápor: a menny
vén zsalugátere pendül a fény
lágy futamában –
forgó egekbe szökkenő tetők
lebegnek, mintha csembalófedél
villanna fel gazdátlan
félhomályból…

.
Csak ő, ne félj, csak ő,
csak a csontfogú, csontokat őrlő
klerobszkűr-angyal, összhang
szárnya int: ne félj,
ne félj, majd átdereng a kéz –
beteg billentyűn
hosszú csendet üt.

.
Hasonló már a messzi hallgatásban
a lendület
s a lassított esés:
ívelnek néma
passacagliák.

.

.

.

Amade Farkas hagyatéka

„Teringettét, ezer kartács és villám,

mennydörgős sekrestye, horvátok ínsége,

ördög, pokol, boszorkány és kísértet,

keresztes zászlóalj, se vége, se hossza.

És az elemek, levegő, víz meg föld meg tűz,

Európa, Ázsia, Amerika, jezsuiták, ágostoniak,

karthauziak és szentesi keresztes urak,

reguláris és irreguláris kanonokok, és ti,

összes pernahajderek, gazfickók, csirkefogók,

kujonok és farokcsóválók, szamarak, bivalyok,

ökrök, hülyék, tahók, mamlaszok!

Micsoda dolog az, 4 katonának 3 tölténydoboza? –

Ilyen csomag és semmi portré?”
(Levél Mannheimból, 1777. november 13-án)

.
Oh, semmi, semmi…
Kérem, semmiség!
Csak semmi portré, pardon, kisztihand!
Csupán fitos cipőmnek orra
séta közben: az botladoz,
az rúgja, hoppsza, szét a kandi port,
a párt, a pért, a pírt, a pört –
nem én, nem én, nem én, de
pördült előttem pár bolond
kavics meg fudri szellő, föld frizérezője,
s kacér tavasz, de hány,
akár hamis parókamester,
pingált körhinta szállt a parkban, és
szoknya röppent, hű, be sok
suhogván: csipkepillangók, bokák
cikáztak, lábak: üdvömért harangozók,
művésznők, frajlák, ej, cselédek es,
kis intrikák s nagyobb hisztérikák
forogtak értem frissen, fodrosan,
fölillatozva, mint a déli fák –
hogy fuvoláztak, hogy fuvoláztak
csöpp seregélyek, röpke kanárik,
angyalok égi kalitban égve,
közben a menny klarinétjai szóltak:
konstans hangok,
heveny Konstanciák,
lágy lelkület, veresre vert ülep,
negély, kedély, fekély, kegy, engedély,
hogy élj, hogy élj, feszélyben engem élj,
szegénysegély, istensegélj, dobok,
barokk dobok, tarokk, dobok,
pörögtek pénzek, pletykák, páholyok,
kintornás népek,
ah, tökély, tökély,
cicák, micák, kájzerlő kandúrok –
tenor, töketlen Kapdelmajszterek,
talján tetőkön koncertezgetők,
turnéra turné,
turnűr: tart a tánc!

.
Forogj, te glóbusz, felhőtonzúrásan,
a szentségit, turnézz, forogj tovább,
Klausenburg, Neumarkt, Párizs, Drezda, Prága –
mi volt, mi volt, mi volt,
mi volt ez itt: minét?
Avagy csak olcsó hangzavar? Kié,
te drága, túlontúl drága
káosz: földi lét?

.
Úgy voltunk itt,
mint szajhák és nyarak,
mert kaphatók, szép lobbanékonyak,
kiket vígadva hurcol szét a lélek
a testek édes nagyvakációin –
kastélyból kastélyba,
kvártélyból kvártélyba vetődvén,
vendégségből vendégségbe,
s átutazóban egy lakomán majd megpihenünk
tán mi is egyszer:
csak meghívottak volnánk itt ma, kedves,
miként szemekben sürgő könnyű fény…

.

.

.

                  Hangzatka

.
                (Amade Farkas sírverse)

.
Jaj, éltem, éltem, ah, be borzasztó mazurka!
S ha botfülem botolt – mily mervejő malőr!
Fölröptet majd az Úr a fárasztó azúrba,
Bár boldog sem valék: sem herceg, sem halőr.

.
Magadnak, életem, kaparj, te kajla, kurta!
Kapard szívem falát, halál, kaparj ki most –
Szülessek újra még, s füstölvén alla turca
Kaffát ihassak én: időt, fényt, illatost…

.
Kis életem, be nagy, be tört valál, be tág!
Koporsóm szűk lakás, nem tartja szög, se deszka –
Szigorral döglök itt, szittyán: alla tedesca.

.
Nem dől babér, forint, nem záporoz peták
Fejemre… Lépteim nyomát por lepi mán, ó –
S Helyettem mennybe száll egy fád fortepiano!

.

.

.

A német táncok alatt csupa dúrrr-bele zene...

.

.

.

Sonatina. Senza misura

.
          In memoriam W. A. Mozart

.
De mint öreg szökőkutak
fölött az ifjú pára:
úgy éltünk mi itt,
már-már örökkön,
hullva, szétlebegve,
meg-megremegve boldogan,
akárha csókban ajkak
szeglete – dalban, beszédben
éled úgy a nyelv :
a szó, ha szinte
önmagára ébred –

.
úgy éltünk itt,
csak összerezzenőn,
ha szél érintett,
nyár cirógatott,
vagy kisgyerek
fénynél fürgébb kacsója
túrt gyérülő hajunkba
rejtezőn, mert bújócskázni
vágyott, vándorolt,
mint őszülő erdőbe
tévedő: játékosan,
még öntudatlanul –

.
úgy éltünk, úgy,
mikéntha légi pára
lennénk, átlátszók,
mint a könnyű semmi,
melyen minden lét
nyílként átsüvíthet – rajtunk
keresztül bármi nő, röpül,
tör: mi volnánk mind – emígy
telít az űr, így leng
a tér, s a csend is így suhog:
lassan kibontja súlyos szárnyait.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.12 0 0 7025

Nem biztos, hogy körbe fonódnak az itteni írások, bár a bartóki kezdet miatt elképzelhető, de az egyre nagyobb koszorú most megint az előzményhez kapcsolódik.

Somlyó György (1920-2006) verseiben is megtalálhatók átfogó műveltségének elemei, az általam annyira tisztelt társművészeti érdeklődést versbe formálva, így most egy másik ókori történetet idézek meg általa, szóban, képben és az elképzelt hangokkal. A megverselt harsonást és elhaló hangjait is fel lehet felfedezni a valóban zenei képeken, a "néma zenében".

A negyven éves költő egy itáliai (arezzói) utazását, azon belül a XV. századi Szent Ferenc bazilikát és annak festőjét, Piero della Francescát örökítette meg versekben, és ahogy a ciklus egy másik versében írja:

.

"A festészet új szemet ad a szemnek.
Nem láttam-e a harangok zenéjét,..."

.

"A festészet a látópiramis metszete" - idéz egy régi festőt az utazás harmadok napjának bevezető látomásaiból.

.

A hat szonettből és ... ami(k) a szonett(ek)ből kimaradt(ak) - négy kiegészítésből álló kötetről az Irodalmi jelen írt az akkor már négy éve elhunyt költő 90. születésnapjára, és egy percre videón is  megidézem a templom 25 éve felújított kápolnáját, benne az i.e. 312-ben lezajló csata képével, majd további utánérzésekre is hivatkozom (másképpen más képen :)

.

.

Freskó: Konstantin győzelme Maxentiuson

.
Dárdaerdőre ver sátrat a távlat,
minden pontján fényben ropog a reggel,
úgy, ahogy minden idők óta felkel,
s ahogy, emberszem, mégse, sose láttad.

.
Titkos násza álomnak és aránynak,
a férfi formának a nő szinekkel;
minden önmaga – s még egy ritka hangszer,
lovak lábai lépkednek fugákat.

.
Középkor hajnala? a reneszánszé?
Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é
e vértelen győzelem kürtöse:

.
kék folyóknál és kék egek alatt majd
meglátni ez emberszem-még-sose-
látta, de bennerejtett-fényü hajnalt?

.

.

Giulio Romano festménye (1524)

Charles le Brun

                                        vagy innen (a kép befejezetlen)

 

és az előbbi alapján készült metszet...(Gérard Audren, 1666)

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.10 0 0 7024

.

                  Arión

.
…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,
ha jobb a lelkének! Mit volt nekik
a dal! mit nékik, a bennük homályló
rejtelmes istenek ha fölragyognak
s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,
mit tudnak ők felőlük, rettegett
és rémült útjaik során üzetve
vízen és szárazon?…
                                    De fönn,
magát önnön tündökletébe rejtve
állott a nap, a megingathatatlan,
s izzó magva körűl, az ezeregy
szélben lobogva, rojtos széleit
korommal írva égre, mint a láng,
ingott a tér.
                              És ő, e lobogásban,
maga is, mint a láng, magasra csapva,
s fürtös fejét a dalnak fölemelve
és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel
és meg-nem-ingva, mint a szédület,
a bárkaorr habvert csucsán kiállott
a báva nép fölé, mélység s magasság
fölé, önnön szíve fölé kiállott
és állva, megrándult minden izében,
élet s halál közt ajzva pattanásig,
amint a vásott sors belékapott.

.
És felcsapott a hang és lecsapott.
Mint az ég ívén cikázó sirály,
mint a habok között a bárka orra,
mint a szivében rémület s remény.
Ki nem látta e hangokat?
                                         A zajgás
elültén szétterült csend nyughelyét
fölverve, rebbentek, pattantak és
villantak és – kihúnyva visszahulltak,
szikrák szorgos szövőszékén teremve,
ó, élő lant, ó aranyveretű
torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!
Vakítva rajzottak s alant vakon
pihentek el, mind várva, várva – rá,
ki tudta már, hogy vesztét leshetik,
hiába, ő már el nem veszhetik.

.
Táncol a táj. Arión énekel.
S már nem is ő dalol, az ének, ó, a
vásott, a bűvös sors énekli őt,
s egész valója hanggá lesz, amint
istenének neve fölzeng az ajkán,
amint ő fölzeng az isten nevében,
amint e név fölzeng a tengeren,
fölzeng és elhal:
                                      PAIÁN!
                                      És nyomában
fekete némaság gomolya tátong
s vele oszlik alakja, mint a füst.

.
S az ellobbant csudára rászakadt
kormos sötétben lassan ring a bárka
irdatlan útjain tovább, az elgyúlt
csend hullongó pernyéiben,
miket már újra megzörrent a raj,
felver a döbbenet…
                                 Paián! te fénylő!
Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,
ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!
Kalózok közt, kalózhajón, kalóz
szelek kényén, kalóz sors sodratán
vettetve – hadd vetem magam ki én is.
Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,
zendülj fel izmaimban, lendület,
pattanj szökő párává, sűrü test,
s lélek, ölts testet, röpke-surranón:
fogadj magadba, dal! te tünde
és el sosem tűnő, ringassatok
bizton, ti mindentudó tengerek.

.
Roppant sugár az ég íve, az isten
íjjának fényes idege remeg.
Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul
és ámulatra tégy ki Tainaronnál
a döbbenetre-gyűlt népség előtt:
                   eltűnő delfinem.

.
/Somlyó György, 1944. március;

az Arión éneke című kötetéből/

.

.

Arión (Αρίων)... a kb. 2600 éves történet zeneszerző/dalnok hőse.

... és nem véletlenül lett több mint ötven évvel ezelőtt egy akkor még sorszámozatlan nemzetközi almanach címe.

A szerkesztő Somlyó György ezt írta az alamanach nevének kiválasztásáról az első szám bevezetőjébe:

"... Azért választottuk, mert Arión hitt az ének erejében. Amikor a kalózok előtt a hajó orrán, miként Hérodotosz írja, „teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetében bevetette magát a tengerbe”, akkor mindmáig szólóan hitet tett a költészet értelme és ereje mellett, mindhalálig – s akár a halálon túl is. Nem azért énekelt, hogy a delfinek előjöjjenek érte a mélyből, és a hátukra emeljék. Hanem azért, mert élt benne a hit, hogy az énekkel – az emberi szóval – talán még a kalózokat is meg lehet indítani, s ha megindítani nem, meg lehet legalább szégyeníteni őket. S mert nem lehetett mást tennie, mint hogy énekeljen.
      Hiszünk a költészet erejében. Nem egyedülvaló és mitikus hatalmában, csak emberi erejében, de amelyről azt hisszük, az ember legjobb és legnagyobb erői közül való. Hiszünk abban, hogy a költészet nem végezte még el történelmi küldetését...."

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.08 0 0 7023

Közeledik az Ünnep (Nyakunkon a Karácsony), miközben egyre közelednek, jönnek a különféle adománykérő levelek, csekkek, illetve küldik és hozzák őket, elháríthatatlanul. Árulják neveinket, címeinket, és amíg lehet és szimpatikus, el is érik céljukat.

Paul Géraldy bölcs aforizmagyűjteményében, A szerelemben olvasható a következő:

"Csak az a tiéd, amit megoszthatsz mással", és ezt mindenre lehet érteni, nem csak a pénzre.

S ha már megoszthatjuk, osszuk is meg, hogy a mienk legyen teljesen, mert a mienkben benne van a közös, legyen szó zenéről, szeretetről, figyelemről stb. Most éppen egy versről, aminek pár sorát éppen az egyik karitatív adománykérő írta levele fő helyére, kérve a segítséget, hogy másokon segíthessenek. Címük a Bartók Béla úton van, ami még vonzóbbá tette a kérést.

Az idézet az alábbi írásból van, amit az idei nemzetközi Ars Sacra fesztivál is közölt a honlapján.

Persze a Géraldy-mondás nem volt újdonság, és a kortárs Hamvas Béla is írt hasonlókat, ld. akár csak az Útravalót!

.

.

      Isten tenyerén ébredtem

.

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
Láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

.

/Hamvas Béla 1897-1968); /

.

Hamvas Béla író-fordító, filozófus, esztéta, pártalapító, könyvtáros, frontszolgálatos, katonaszökevény, szerkesztő, kertész,  raktáros, segédmunkás, gondnok, de alapvetően gondolkodó volt, számos remekműben közölte érdekes és értékes gondolatait, másokkal is megosztva. Azt még nem tudom, hol jelent meg a fenti írása...

.

S ha már a zene és a zenélés is szerepel a versben, idézek Hamvas 1946-ban Anthologia Humana című írásának bevezetőjéből, az emberiség addigi útjának, a több ezer éves történetnek a lényegéről:

.

"A megtett útról a külső történet semmiféle képet nem nyújt, nem is tud nyújtani és nem is nyújthat. A megtett utat csak jelképesen lehet ábrázolni. Jelképesen - zeneileg. A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudok azonos témák mellett mégis mindig mást és mást hallani. A hallható témák ugyanazok, ugyanazok fognak maradni és nem is változhatnak meg sohasem; de mindig más és más hangnemben, más variációban, más ritmikus képletben és időmértékben jelentkeznek: egyre újabb és újabb megfordításokban, kombinációkban, más kísérettel, más szólamban, másképpen harmonizálva, s mialatt a milliárdszólamú fúga ünnepélyesen a végkifejlés felé hömpölyög, s mialatt a várakozás, a feszültség egyre nő, s az izgalom egyre nagyobb, a zene mint sajátságos sejtető eszközeivel jelzi a végső lépést, a kiegyenlítődésre utalni tud, a végső célt érezteti, s arra előkészít. Csak a zenei jelképek által juthatunk tapasztalathoz arra vonatkozólag, hogy a világtörténet milyen szakaszában vagyunk. Csak a zenei jelképek által szerezhetünk tudomást arról, hogy az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem rejtelmes módon szüntelen átlényegülésben örvényszerűen kavarog és önmagában a végső megoldást forralja. Csak a zene nyújt fogalmat arról, hogy a változás nem mérhető, mert az nem egyenes vonalban történik, hanem a számok rendje szerint; de nem az évszámok, hanem a zenébe rejtett metafizikai aritmetika haladványai szerint."

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.07 0 0 7022

 

 

.

               DADOGÁS

 

A szó dadog, a muzsika beszél,
beszél a fákkal a bús őszi szél,

.

beszélnék én is, de csak dadogok,

.

a szó dadog, az óra üt, a vég
közeledik, és nincsen menedék -,
nem a vég elől - mi előtte van -,
ó, a föld alá dadognám magam,
ha lehetne - mi mindent meg
           ne tennék -
a szó dadog, elővetül az emlék,
a jövőé, hogy jobb lesz,
           hogy nem ál
az eszme, hanem szűzi ideál.

.

/Szilágyi Domokos, 1976/

.

.

.

In memoriam Szilágyi Domokos

.
örök-hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak

.
bot nélkül vágni
a végtelennek

.
őszi erdőszél
bokrai között
pici páncélos apród
téli-gyülekezőről lemaradt
riadt kicsi gyík
szemébe kövülni
döbbenetnek

.
szelek elálló lélegzete
az árván maradt
völgy felett
örökkön ismétlődő
fugák egy néma orgonán

.
hóharmat-verte szavak

.
mivel érdemeltük
mivel

.
/Kányádi Sándor, 1976/

.

.

.

          N. E. K. EMLÉKKÖNYVÉBEN

                              I

 

Nézd a zenét, barátom: emez érzékiséggé
              oldódott festészetet,
nézd mint olyant, nézd mint ilyent,
              de nézd, amíg csak nézheted,
pipacs ő az élet búzatengerén, hol cséplő-
              gépek vitorlája búg,
és elbújhatnak mellette a bánatok s a búk.

.

/Szilágyi Domokos játékos nem-beírása, 1957/

.

.

Ennek a N.E.K.-nek viszont van neve: Nagy (Ernő) Kálmán, aki dicséretesen fordított a Kalevalából. Ez utóbbi szösszenet ismétlés.)

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.06 0 0 7021

.

Egy lassú tempó a Jelenkorból:

 

 

           Tempo adagio

.

Szürkének látod, annyi árnyalat van

A hajlott hátú, füstös házfalakban.

A fák törzséről oltott mész pereg le

– Keress időt a bomló részletekre.

 

Figyeld a házat: ablakán roló,

Üres minden biciklitároló.

 

Egy asztal, szék, egy foltos kávéscsésze:

Még végül rászoksz a koránkelésre.

Új filmekre, melyekben nincs vér, nincs hús

– Felpörög, zúg s átáll a bioritmus.

 

Hitted volna? Gondolta a fene.

Nem untat már úgy a komolyzene.

 

Ma meglopták az őszt, s te rám gyanakszol

– Nevek peregnek ki a házfalakból.

Két csend között e megtorpant időben

Van mi fölött szemet hunyni bőven.

 

A házsoron nyújtózkodó padok.

Valahol tán kávét is kaphatok.

.

/Závada Péter, 2011/

.

.

.

                       Advent

.

 

                                   E.-nek

.

 

Cselló, mennyország hírnöke, és hozzá

 

falzett üzenet, latin áldomás –

 

a homályok közt közlekedő álom

 

így tolmácsolja a megváltott létet,

 

a másik időt, melyben glóriásan

 

az ünnep kellékei gyülekeznek:

 

advent, szerelem, betűk, homlokod.

.

/Halmai Tamás, 2007; ez is jelenkori/

.

.

Ennek az ajánlásban lévő E.-nek nincs kifejthető jelentősége...

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.05 0 0 7020

.

               Carmen

.

                                                                      Szamosi Elzának

.

Mit Nietzsche és Weininger vallanak
Bús férfifejjel, mint hűs bölcsességet
- Ó bölcsesség, hunyt parazsad alatt
Milyen pokol tündöklik, hevít, éget! -

.

A némber forrón és fájón kegyetlen
Teremtő, rontó ösztönét, te Asszony
Elénk döbbented dús művészetedben,
Pajkos játékosan, véres viharzón.

.

Szemedben tikkadt spanyol nyárnak éje,
Véredben a Bizet bizarr zenéje
És ajkadon a Mérimée igéi.

.

S tarantelládnál a szívünk megérti:
Hiába bölcsesség, mihaszna törvény,
Gyönyörbe, gyászba szédít itt az örvény.

.

/Juhász Gyula, 1920/

 

 

Az 1884 (máshol tévesen: 1881) és 1924 között élt szoprán a Magyar Királyi Operaháznak is tagja volt, fontosabb szerepei közül talán a Pillangó kisasszony volt a legsikeresebb, bár a Bizet-interpretációiban is kiváló volt. A Nyugat az ő haláláról is megemlékezett. Az 1872-ben írt Bizet-dal éppen egy pillangóról szólt.

.

.

 

        Pillangó kisasszony

.

Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
A szeme mandula és ajka csók,
Csak Keleten teremnek ily virágok,
Ily különösek és ily bóditók.
Ott ül piros és sárgás kimonóban
Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
A kertben halk szél a cseresznyefákat
Hintázza lágyan s száll az este már.

.

Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
Fusijáma a sárga tengeren.
S a sárga vizek lassú, mély zenéje
Ringat valahol egy fehér hajót,
Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
Hol nem teremnek gyilkos viharok!

.

A kapitány egy édes nőre gondol,
Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
Ó arany szabadosság, kikapós kor,
Keleti mámor, az időd lejár!
S amint a távol, puha, kék ködébe
Mélázva, lágyan átolvad Japán,
Feledve már nagy mandulaszemével
A kimonós, a bús és néma lány.

.

Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
Csodavirágok, miket nem terem
Távol Nyugat, a fáradt és borús.
Csodavirágok és nagy madarak,
Melyek beteg virágok ajkain
Szedik a mézet, édes aranyat,
Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

.

Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
Piros és zöldes lampion alatt
Virrasztanak kis, halvány szenvedői
A távol vágynak: árva madarak!
Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
Szomorú vázák szép Napkeleten.
Taifun süvölt a sárga tengerágyon
S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

.

/Juhász Gyula, 1910/

.

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.04 0 0 7019

Augusztus 22-én emlékezett meg a Fidelio arról, hogy pontosan 180 évvel korábban avatták fel Pesten a Nemzeti Színházat. Híres színészei közt volt Ujházi Ede (1841-1915) is, akit Újháziként is szerepeltetnek lexikonokban, és aki számos vidéki színházban is fellépett. A hivatkozott rövid életrajz is kiemelten említi Gerthart Hauptmann Crampton mester című darabjának főszerepét, ahogy Ludovic Halévy Constantin abbéját is ő jelenítette meg elsőként a fővárosban, a többiről pedig a lent behívható akkori megemlékezésből is lehet olvasni.

 

Az alábbi tisztelgés is neki, a Mesternek szólt:

 

.

 

              Prológus

 

                                                 A szegedi színház Újházi estéjére

 

 

Már itt az este. Szürkül az azúr ég
S a felhő rajta gondok fellege,
Színes kulisszák fénye elfakult rég,
Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.
A koszorúk hervadnak a sarokban
S a taps zenéje elzengett tova.
A siker napja rég leáldozóban,
Ó az a nap, nem kél fel már soha!

.

Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
Igéiben kerestek most vigaszt,
Megérzitek-e Crampton mélabúját,
E szelíd bút, e mélyet és igazt?
Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
Mindig adott és most - fáradt, kopott!

.

Görög derűt sugárzott ő mosolygón
E magyar tájra, mely bús szürkeség,
Azóta több szín volt e balga bolygón,
De jött a gyászos sors és szólt: Elég!
Constantin abbé többé nem vigasztal
És Crampton mester többé nem dalol,
Üres a ládafia és az asztal,
Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!

.

Jó emberek, ma a rivalda fénye
Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen
S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse
S ne lenne alkonya reménytelen.
Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
És él a jóság és lesz még öröm.
Constantin abbé boldog bölcsességét
Nem mossa el se könny, se vérözön...

.

/Juhász Gyula, 1915/

.

.

A fenti sorokból kiérezhető szomorúság hátteréről a Nyugat 1915. évi 22. számában Ambrus Zoltán írt egy öt részes összefoglalót, a versnél jóval közelebb hozva alakját.

 

Az csak hab a tortán, hogy róla nevezték el az idővel tyúkká változott Ujházi-levest, ami saját ötletére eredetileg kakasból készült... Nagy Endre író szerint a leleményes és lelkes Újházi „nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált”.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.03 0 0 7018

Az idei advent első vasárnapja. Az illő lecsendesüléshez belinkelem korábbi találataimat, köztük a halhatatlan, de éltében élhetetlen költőóriás 80 évvel ezelőtti halálozási évfordulójával is kapcsolatos négysorost Képes Gézától. Remélem, találok mást is.

.

Nagy Gáspár 1975-ben megjelent, Koronatűz című kötetében olvasható a következő vers:

.

.

      Advent előtti

.

Mit borít rám a szél,
miféle november-irhát?
Fagynék nélküle inkább;
húson, szemen kockázzon tél.

.

Jöjjön a fagy, melegítsen!
Maradék hiteket menekítsen,
s a szép fejünkkel játszadozót
kerítse, hordja be a hó!

.

Számlálom össze a holtakat,
"ha a szükség kínja nagy"
Kanizsai Dorottya jön felém

.

de minden temetés elmarad
a fájdalom bennem fogva van,
készül advent előtti születés.

.

.

.

A többnyire magyar líra megidézése mellett azért szemembe ötlik az idegen nyelvű költészet is, főleg, ha fordítást is találok belőle. A közeli országok, népek költői mellett nagyon ritka a távolabbiak megidézése, és most is csak azért tudom a nigériai Christofer Okigbót megemlíteni, mert angolul írt. Gergely Ágnes hozta közel ezt az 1932 -s 1967 között élt - már korábban is idézett - néger költőt, aki - családi héttere miatt - a katolicizmushoz, majd a szabadsághoz is közel került. Rövid életét a halálával összefüggésben születő Biafra létrejötte tetőzte be, hiszen a nigériai polgárháborúból ő sem tudta magát kivonni, az új ország kikiáltását már nem érhette meg.

.

Költészetét és életét Gergely Ágnes a Költészet és veszélytudat című, Okigbóval foglalkozó tanulmánykötetében elemzi (1986) - abban találtam a következő verset:

.

The flower weeps, unbruised,
for him who was silenced
whose advent dumb-bells celebrate
in dim light with wine song:

.
Messiah will come again
After the argument in heaven
Messiah will come again…

.
Fingers of penitence bring

to a palm grove
vegetable offering with five
fingers of chalk…

.

.

.

A virág zokog, megtöretlen,
érette, kit elnémítottak,
kinek hódolnak az ádventi tökfejek
homályos fénynél bordalukkal:

.
Megváltónk eljövend
Az égi bizonyság után
Megváltónk eljövend…

.
S hordozzák a vezeklő ujjak
a pálmakertbe
növényi áldozatukat öt
ujjnyi krétaporral.

.

.

A vers környezetét most nem mutatom meg, de egy igen összetett, a törzsi vallásokból is merítkező intellektuális líra megnyilatkozása a részlet. Az életművéről szóló kötetet, amelyben Nigéria történetének keretében tárgyalják költészetét, Haláltánc címen adták ki 1998-ban.

.

 

 

József Attila utolsó versei közül, a monumentális Hazám után - újból:

.

(CSAK AZ OLVASSA...)

.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

.

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

.

/1937. június eleje/

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.01 0 0 7017

Oszip Mandelstam tizenegy nyolcsorost írt, külön címek nélkül. (2014. május 3-án már két fordítását is bemásoltam az alábbi versnek, de az eredetit nem hozta át az indexre a fórum anyaga. Az egyik műfordító neve helyesen: Mezey Katalin.)

 

.

Ezekből a                              VII.

.

И Шуберт на воде, и Моцарт в птичьем гаме,

И Гёте, свищущий на вьющейся тропе,

И Гамлет, мысливший пугливыми шагами,

Считали пульс толпы и верили толпе.

Быть может, прежде губ уже родился шопот

И в бездревесности кружилися листы,

И те, кому мы посвящаем опыт,

До опыта приобрели черты.

.

/Осип Мандельштам (1897-1935); 1934/

.

.

Visszautalva Lator László Határon című szabaduló-versére, egy 1991-es másikban erről is ír. A teljes Szabadvers, néhány további idézettel belőle a határon való átkelésről, amiről a korábban belinkelt videóban is oly érzékletesen beszélt:

.

"...éveken át álmodtam

át meg vissza meg át a határon..."

.

"...át a határon a túron a hátistennek félig

száraz medren mindig egyenest csak a töltést azt

kerülje mert lóháton járnak s rögtön lőnek

a menekülőre végül irányt vesztettem csak

felmentem a gátra át a hídon be a házba

megvan nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam

hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos

anyókát magyarország ez fiam magyarország s

hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról

hazaértem leborultam nagykorú voltam már de

húszon alul még így valamelyest menthető hogy

megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló

volt igazából..."

.

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!