Keresés

Részletes keresés

[fidelio] mindegy Creative Commons License 1 napja 0 0 7024

.

                  Arión

.
…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,
ha jobb a lelkének! Mit volt nekik
a dal! mit nékik, a bennük homályló
rejtelmes istenek ha fölragyognak
s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,
mit tudnak ők felőlük, rettegett
és rémült útjaik során üzetve
vízen és szárazon?…
                                    De fönn,
magát önnön tündökletébe rejtve
állott a nap, a megingathatatlan,
s izzó magva körűl, az ezeregy
szélben lobogva, rojtos széleit
korommal írva égre, mint a láng,
ingott a tér.
                              És ő, e lobogásban,
maga is, mint a láng, magasra csapva,
s fürtös fejét a dalnak fölemelve
és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel
és meg-nem-ingva, mint a szédület,
a bárkaorr habvert csucsán kiállott
a báva nép fölé, mélység s magasság
fölé, önnön szíve fölé kiállott
és állva, megrándult minden izében,
élet s halál közt ajzva pattanásig,
amint a vásott sors belékapott.

.
És felcsapott a hang és lecsapott.
Mint az ég ívén cikázó sirály,
mint a habok között a bárka orra,
mint a szivében rémület s remény.
Ki nem látta e hangokat?
                                         A zajgás
elültén szétterült csend nyughelyét
fölverve, rebbentek, pattantak és
villantak és – kihúnyva visszahulltak,
szikrák szorgos szövőszékén teremve,
ó, élő lant, ó aranyveretű
torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!
Vakítva rajzottak s alant vakon
pihentek el, mind várva, várva – rá,
ki tudta már, hogy vesztét leshetik,
hiába, ő már el nem veszhetik.

.
Táncol a táj. Arión énekel.
S már nem is ő dalol, az ének, ó, a
vásott, a bűvös sors énekli őt,
s egész valója hanggá lesz, amint
istenének neve fölzeng az ajkán,
amint ő fölzeng az isten nevében,
amint e név fölzeng a tengeren,
fölzeng és elhal:
                                      PAIÁN!
                                      És nyomában
fekete némaság gomolya tátong
s vele oszlik alakja, mint a füst.

.
S az ellobbant csudára rászakadt
kormos sötétben lassan ring a bárka
irdatlan útjain tovább, az elgyúlt
csend hullongó pernyéiben,
miket már újra megzörrent a raj,
felver a döbbenet…
                                 Paián! te fénylő!
Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,
ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!
Kalózok közt, kalózhajón, kalóz
szelek kényén, kalóz sors sodratán
vettetve – hadd vetem magam ki én is.
Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,
zendülj fel izmaimban, lendület,
pattanj szökő párává, sűrü test,
s lélek, ölts testet, röpke-surranón:
fogadj magadba, dal! te tünde
és el sosem tűnő, ringassatok
bizton, ti mindentudó tengerek.

.
Roppant sugár az ég íve, az isten
íjjának fényes idege remeg.
Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul
és ámulatra tégy ki Tainaronnál
a döbbenetre-gyűlt népség előtt:
                   eltűnő delfinem.

.
/Somlyó György, 1944. március;

az Arión éneke című kötetéből/

.

.

Arión (Αρίων)... a kb. 2600 éves történet zeneszerző/dalnok hőse.

... és nem véletlenül lett több mint ötven évvel ezelőtt egy akkor még sorszámozatlan nemzetközi almanach címe.

A szerkesztő Somlyó György ezt írta az alamanach nevének kiválasztásáról az első szám bevezetőjébe:

"... Azért választottuk, mert Arión hitt az ének erejében. Amikor a kalózok előtt a hajó orrán, miként Hérodotosz írja, „teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetében bevetette magát a tengerbe”, akkor mindmáig szólóan hitet tett a költészet értelme és ereje mellett, mindhalálig – s akár a halálon túl is. Nem azért énekelt, hogy a delfinek előjöjjenek érte a mélyből, és a hátukra emeljék. Hanem azért, mert élt benne a hit, hogy az énekkel – az emberi szóval – talán még a kalózokat is meg lehet indítani, s ha megindítani nem, meg lehet legalább szégyeníteni őket. S mert nem lehetett mást tennie, mint hogy énekeljen.
      Hiszünk a költészet erejében. Nem egyedülvaló és mitikus hatalmában, csak emberi erejében, de amelyről azt hisszük, az ember legjobb és legnagyobb erői közül való. Hiszünk abban, hogy a költészet nem végezte még el történelmi küldetését...."

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 3 napja 0 0 7023

Közeledik az Ünnep (Nyakunkon a Karácsony), miközben egyre közelednek, jönnek a különféle adománykérő levelek, csekkek, illetve küldik és hozzák őket, elháríthatatlanul. Árulják neveinket, címeinket, és amíg lehet és szimpatikus, el is érik céljukat.

Paul Géraldy bölcs aforizmagyűjteményében, A szerelemben olvasható a következő:

"Csak az a tiéd, amit megoszthatsz mással", és ezt mindenre lehet érteni, nem csak a pénzre.

S ha már megoszthatjuk, osszuk is meg, hogy a mienk legyen teljesen, mert a mienkben benne van a közös, legyen szó zenéről, szeretetről, figyelemről stb. Most éppen egy versről, aminek pár sorát éppen az egyik karitatív adománykérő írta levele fő helyére, kérve a segítséget, hogy másokon segíthessenek. Címük a Bartók Béla úton van, ami még vonzóbbá tette a kérést.

Az idézet az alábbi írásból van, amit az idei nemzetközi Ars Sacra fesztivál is közölt a honlapján.

Persze a Géraldy-mondás nem volt újdonság, és a kortárs Hamvas Béla is írt hasonlókat, ld. akár csak az Útravalót!

.

.

      Isten tenyerén ébredtem

.

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
Láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

.

/Hamvas Béla 1897-1968); /

.

Hamvas Béla író-fordító, filozófus, esztéta, pártalapító, könyvtáros, frontszolgálatos, katonaszökevény, szerkesztő, kertész,  raktáros, segédmunkás, gondnok, de alapvetően gondolkodó volt, számos remekműben közölte érdekes és értékes gondolatait, másokkal is megosztva. Azt még nem tudom, hol jelent meg a fenti írása...

.

S ha már a zene és a zenélés is szerepel a versben, idézek Hamvas 1946-ban Anthologia Humana című írásának bevezetőjéből, az emberiség addigi útjának, a több ezer éves történetnek a lényegéről:

.

"A megtett útról a külső történet semmiféle képet nem nyújt, nem is tud nyújtani és nem is nyújthat. A megtett utat csak jelképesen lehet ábrázolni. Jelképesen - zeneileg. A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudok azonos témák mellett mégis mindig mást és mást hallani. A hallható témák ugyanazok, ugyanazok fognak maradni és nem is változhatnak meg sohasem; de mindig más és más hangnemben, más variációban, más ritmikus képletben és időmértékben jelentkeznek: egyre újabb és újabb megfordításokban, kombinációkban, más kísérettel, más szólamban, másképpen harmonizálva, s mialatt a milliárdszólamú fúga ünnepélyesen a végkifejlés felé hömpölyög, s mialatt a várakozás, a feszültség egyre nő, s az izgalom egyre nagyobb, a zene mint sajátságos sejtető eszközeivel jelzi a végső lépést, a kiegyenlítődésre utalni tud, a végső célt érezteti, s arra előkészít. Csak a zenei jelképek által juthatunk tapasztalathoz arra vonatkozólag, hogy a világtörténet milyen szakaszában vagyunk. Csak a zenei jelképek által szerezhetünk tudomást arról, hogy az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem rejtelmes módon szüntelen átlényegülésben örvényszerűen kavarog és önmagában a végső megoldást forralja. Csak a zene nyújt fogalmat arról, hogy a változás nem mérhető, mert az nem egyenes vonalban történik, hanem a számok rendje szerint; de nem az évszámok, hanem a zenébe rejtett metafizikai aritmetika haladványai szerint."

[fidelio] mindegy Creative Commons License 4 napja 0 0 7022

 

 

.

               DADOGÁS

 

A szó dadog, a muzsika beszél,
beszél a fákkal a bús őszi szél,

.

beszélnék én is, de csak dadogok,

.

a szó dadog, az óra üt, a vég
közeledik, és nincsen menedék -,
nem a vég elől - mi előtte van -,
ó, a föld alá dadognám magam,
ha lehetne - mi mindent meg
           ne tennék -
a szó dadog, elővetül az emlék,
a jövőé, hogy jobb lesz,
           hogy nem ál
az eszme, hanem szűzi ideál.

.

/Szilágyi Domokos, 1976/

.

.

.

In memoriam Szilágyi Domokos

.
örök-hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak

.
bot nélkül vágni
a végtelennek

.
őszi erdőszél
bokrai között
pici páncélos apród
téli-gyülekezőről lemaradt
riadt kicsi gyík
szemébe kövülni
döbbenetnek

.
szelek elálló lélegzete
az árván maradt
völgy felett
örökkön ismétlődő
fugák egy néma orgonán

.
hóharmat-verte szavak

.
mivel érdemeltük
mivel

.
/Kányádi Sándor, 1976/

.

.

.

          N. E. K. EMLÉKKÖNYVÉBEN

                              I

 

Nézd a zenét, barátom: emez érzékiséggé
              oldódott festészetet,
nézd mint olyant, nézd mint ilyent,
              de nézd, amíg csak nézheted,
pipacs ő az élet búzatengerén, hol cséplő-
              gépek vitorlája búg,
és elbújhatnak mellette a bánatok s a búk.

.

/Szilágyi Domokos játékos nem-beírása, 1957/

.

.

Ennek a N.E.K.-nek viszont van neve: Nagy (Ernő) Kálmán, aki dicséretesen fordított a Kalevalából. Ez utóbbi szösszenet ismétlés.)

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 5 napja 0 0 7021

.

Egy lassú tempó a Jelenkorból:

 

 

           Tempo adagio

.

Szürkének látod, annyi árnyalat van

A hajlott hátú, füstös házfalakban.

A fák törzséről oltott mész pereg le

– Keress időt a bomló részletekre.

 

Figyeld a házat: ablakán roló,

Üres minden biciklitároló.

 

Egy asztal, szék, egy foltos kávéscsésze:

Még végül rászoksz a koránkelésre.

Új filmekre, melyekben nincs vér, nincs hús

– Felpörög, zúg s átáll a bioritmus.

 

Hitted volna? Gondolta a fene.

Nem untat már úgy a komolyzene.

 

Ma meglopták az őszt, s te rám gyanakszol

– Nevek peregnek ki a házfalakból.

Két csend között e megtorpant időben

Van mi fölött szemet hunyni bőven.

 

A házsoron nyújtózkodó padok.

Valahol tán kávét is kaphatok.

.

/Závada Péter, 2011/

.

.

.

                       Advent

.

 

                                   E.-nek

.

 

Cselló, mennyország hírnöke, és hozzá

 

falzett üzenet, latin áldomás –

 

a homályok közt közlekedő álom

 

így tolmácsolja a megváltott létet,

 

a másik időt, melyben glóriásan

 

az ünnep kellékei gyülekeznek:

 

advent, szerelem, betűk, homlokod.

.

/Halmai Tamás, 2007; ez is jelenkori/

.

.

Ennek az ajánlásban lévő E.-nek nincs kifejthető jelentősége...

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 6 napja 0 0 7020

.

               Carmen

.

                                                                      Szamosi Elzának

.

Mit Nietzsche és Weininger vallanak
Bús férfifejjel, mint hűs bölcsességet
- Ó bölcsesség, hunyt parazsad alatt
Milyen pokol tündöklik, hevít, éget! -

.

A némber forrón és fájón kegyetlen
Teremtő, rontó ösztönét, te Asszony
Elénk döbbented dús művészetedben,
Pajkos játékosan, véres viharzón.

.

Szemedben tikkadt spanyol nyárnak éje,
Véredben a Bizet bizarr zenéje
És ajkadon a Mérimée igéi.

.

S tarantelládnál a szívünk megérti:
Hiába bölcsesség, mihaszna törvény,
Gyönyörbe, gyászba szédít itt az örvény.

.

/Juhász Gyula, 1920/

 

 

Az 1884 (máshol tévesen: 1881) és 1924 között élt szoprán a Magyar Királyi Operaháznak is tagja volt, fontosabb szerepei közül talán a Pillangó kisasszony volt a legsikeresebb, bár a Bizet-interpretációiban is kiváló volt. A Nyugat az ő haláláról is megemlékezett. Az 1872-ben írt Bizet-dal éppen egy pillangóról szólt.

.

.

 

        Pillangó kisasszony

.

Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
A szeme mandula és ajka csók,
Csak Keleten teremnek ily virágok,
Ily különösek és ily bóditók.
Ott ül piros és sárgás kimonóban
Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
A kertben halk szél a cseresznyefákat
Hintázza lágyan s száll az este már.

.

Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
Fusijáma a sárga tengeren.
S a sárga vizek lassú, mély zenéje
Ringat valahol egy fehér hajót,
Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
Hol nem teremnek gyilkos viharok!

.

A kapitány egy édes nőre gondol,
Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
Ó arany szabadosság, kikapós kor,
Keleti mámor, az időd lejár!
S amint a távol, puha, kék ködébe
Mélázva, lágyan átolvad Japán,
Feledve már nagy mandulaszemével
A kimonós, a bús és néma lány.

.

Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
Csodavirágok, miket nem terem
Távol Nyugat, a fáradt és borús.
Csodavirágok és nagy madarak,
Melyek beteg virágok ajkain
Szedik a mézet, édes aranyat,
Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

.

Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
Piros és zöldes lampion alatt
Virrasztanak kis, halvány szenvedői
A távol vágynak: árva madarak!
Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
Szomorú vázák szép Napkeleten.
Taifun süvölt a sárga tengerágyon
S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

.

/Juhász Gyula, 1910/

.

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.04 0 0 7019

Augusztus 22-én emlékezett meg a Fidelio arról, hogy pontosan 180 évvel korábban avatták fel Pesten a Nemzeti Színházat. Híres színészei közt volt Ujházi Ede (1841-1915) is, akit Újháziként is szerepeltetnek lexikonokban, és aki számos vidéki színházban is fellépett. A hivatkozott rövid életrajz is kiemelten említi Gerthart Hauptmann Crampton mester című darabjának főszerepét, ahogy Ludovic Halévy Constantin abbéját is ő jelenítette meg elsőként a fővárosban, a többiről pedig a lent behívható akkori megemlékezésből is lehet olvasni.

 

Az alábbi tisztelgés is neki, a Mesternek szólt:

 

.

 

              Prológus

 

                                                 A szegedi színház Újházi estéjére

 

 

Már itt az este. Szürkül az azúr ég
S a felhő rajta gondok fellege,
Színes kulisszák fénye elfakult rég,
Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.
A koszorúk hervadnak a sarokban
S a taps zenéje elzengett tova.
A siker napja rég leáldozóban,
Ó az a nap, nem kél fel már soha!

.

Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
Igéiben kerestek most vigaszt,
Megérzitek-e Crampton mélabúját,
E szelíd bút, e mélyet és igazt?
Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
Mindig adott és most - fáradt, kopott!

.

Görög derűt sugárzott ő mosolygón
E magyar tájra, mely bús szürkeség,
Azóta több szín volt e balga bolygón,
De jött a gyászos sors és szólt: Elég!
Constantin abbé többé nem vigasztal
És Crampton mester többé nem dalol,
Üres a ládafia és az asztal,
Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!

.

Jó emberek, ma a rivalda fénye
Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen
S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse
S ne lenne alkonya reménytelen.
Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
És él a jóság és lesz még öröm.
Constantin abbé boldog bölcsességét
Nem mossa el se könny, se vérözön...

.

/Juhász Gyula, 1915/

.

.

A fenti sorokból kiérezhető szomorúság hátteréről a Nyugat 1915. évi 22. számában Ambrus Zoltán írt egy öt részes összefoglalót, a versnél jóval közelebb hozva alakját.

 

Az csak hab a tortán, hogy róla nevezték el az idővel tyúkká változott Ujházi-levest, ami saját ötletére eredetileg kakasból készült... Nagy Endre író szerint a leleményes és lelkes Újházi „nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főlniök, amíg belemáltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált”.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.03 0 0 7018

Az idei advent első vasárnapja. Az illő lecsendesüléshez belinkelem korábbi találataimat, köztük a halhatatlan, de éltében élhetetlen költőóriás 80 évvel ezelőtti halálozási évfordulójával is kapcsolatos négysorost Képes Gézától. Remélem, találok mást is.

.

Nagy Gáspár 1975-ben megjelent, Koronatűz című kötetében olvasható a következő vers:

.

.

      Advent előtti

.

Mit borít rám a szél,
miféle november-irhát?
Fagynék nélküle inkább;
húson, szemen kockázzon tél.

.

Jöjjön a fagy, melegítsen!
Maradék hiteket menekítsen,
s a szép fejünkkel játszadozót
kerítse, hordja be a hó!

.

Számlálom össze a holtakat,
"ha a szükség kínja nagy"
Kanizsai Dorottya jön felém

.

de minden temetés elmarad
a fájdalom bennem fogva van,
készül advent előtti születés.

.

.

.

A többnyire magyar líra megidézése mellett azért szemembe ötlik az idegen nyelvű költészet is, főleg, ha fordítást is találok belőle. A közeli országok, népek költői mellett nagyon ritka a távolabbiak megidézése, és most is csak azért tudom a nigériai Christofer Okigbót megemlíteni, mert angolul írt. Gergely Ágnes hozta közel ezt az 1932 -s 1967 között élt - már korábban is idézett - néger költőt, aki - családi héttere miatt - a katolicizmushoz, majd a szabadsághoz is közel került. Rövid életét a halálával összefüggésben születő Biafra létrejötte tetőzte be, hiszen a nigériai polgárháborúból ő sem tudta magát kivonni, az új ország kikiáltását már nem érhette meg.

.

Költészetét és életét Gergely Ágnes a Költészet és veszélytudat című, Okigbóval foglalkozó tanulmánykötetében elemzi (1986) - abban találtam a következő verset:

.

The flower weeps, unbruised,
for him who was silenced
whose advent dumb-bells celebrate
in dim light with wine song:

.
Messiah will come again
After the argument in heaven
Messiah will come again…

.
Fingers of penitence bring

to a palm grove
vegetable offering with five
fingers of chalk…

.

.

.

A virág zokog, megtöretlen,
érette, kit elnémítottak,
kinek hódolnak az ádventi tökfejek
homályos fénynél bordalukkal:

.
Megváltónk eljövend
Az égi bizonyság után
Megváltónk eljövend…

.
S hordozzák a vezeklő ujjak
a pálmakertbe
növényi áldozatukat öt
ujjnyi krétaporral.

.

.

A vers környezetét most nem mutatom meg, de egy igen összetett, a törzsi vallásokból is merítkező intellektuális líra megnyilatkozása a részlet. Az életművéről szóló kötetet, amelyben Nigéria történetének keretében tárgyalják költészetét, Haláltánc címen adták ki 1998-ban.

.

 

 

József Attila utolsó versei közül, a monumentális Hazám után - újból:

.

(CSAK AZ OLVASSA...)

.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

.

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

.

/1937. június eleje/

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.01 0 0 7017

Oszip Mandelstam tizenegy nyolcsorost írt, külön címek nélkül. (2014. május 3-án már két fordítását is bemásoltam az alábbi versnek, de az eredetit nem hozta át az indexre a fórum anyaga. Az egyik műfordító neve helyesen: Mezey Katalin.)

 

.

Ezekből a                              VII.

.

И Шуберт на воде, и Моцарт в птичьем гаме,

И Гёте, свищущий на вьющейся тропе,

И Гамлет, мысливший пугливыми шагами,

Считали пульс толпы и верили толпе.

Быть может, прежде губ уже родился шопот

И в бездревесности кружилися листы,

И те, кому мы посвящаем опыт,

До опыта приобрели черты.

.

/Осип Мандельштам (1897-1935); 1934/

.

.

Visszautalva Lator László Határon című szabaduló-versére, egy 1991-es másikban erről is ír. A teljes Szabadvers, néhány további idézettel belőle a határon való átkelésről, amiről a korábban belinkelt videóban is oly érzékletesen beszélt:

.

"...éveken át álmodtam

át meg vissza meg át a határon..."

.

"...át a határon a túron a hátistennek félig

száraz medren mindig egyenest csak a töltést azt

kerülje mert lóháton járnak s rögtön lőnek

a menekülőre végül irányt vesztettem csak

felmentem a gátra át a hídon be a házba

megvan nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam

hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos

anyókát magyarország ez fiam magyarország s

hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról

hazaértem leborultam nagykorú voltam már de

húszon alul még így valamelyest menthető hogy

megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló

volt igazából..."

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.30 0 0 7016

Néhány logikus névváltozat között volt a lenti Lator-vers dedikáltja, de nem az őt a határhoz szállítóról voltak betűk, hanem egy szintén a határon átszökött iskolatársának, Kiss Ferenc irodalomtörténésznek ajánlotta a verset.

A telefonban most is nagyon fiatalos költő stb. nagyot nevetett, amikor emlékeztettem arra, hogy már túl a harmincezren is, pontosan 32.884 napot élt máig.

 

A Határon című vers a Fellobban, elhomályosul című kötetében jelent meg, 1986-ban.

Tegnap a 2. versszakban egy sort rosszul törtem :-(

.

.

             Heil dem Geist

.

Heil dem Geist, der uns verbinden mag ;
denn wir leben wahrhaft in Figuren.
Und mit kleinen Schritten gehn die Uhren
neben unserm eigentlichen Tag.

.

Ohne unsern wahren Platz zu kennen,
handeln wir aus wirklichem Bezug.
Die Antennen fühlen die Antennen,
und die leere Ferne trug ...

.

Reine Spannung. O Musik der Kräfte !
Ist nicht durch die läßlichen Geschäfte
jede Störung von dir abgelenkt ?

.

Selbst wenn sich der Bauer sorgt und handelt,
wo die Saat in Sommer sich verwandelt,
reicht er niemals hin. Die Erde schenkt.

.

/Rainer Maria Rilke (1875-1926)/

.

.

.

      Üdv a szellemnek

.
Üdv a szellemnek, mely összeköt;
mert ábrákban élünk csak. Az órák
útjukat aprókat lépve róják
valóságosabb napunk mögött.

.
Tetteinket vonzások vezérlik,
bár nem tudjuk helyünket se még:
Antennák az antennákat érzik,
s termést hoz az üres messzeség…

.
Szép feszültség. Ó, erők zenéje!
Nem tisztes munkánk hárítja félre
azt, amivel zaklat a világ?

.
Bár a paraszt dolgozik serényen,
s nyárrá változik vetése, mégsem
elég. A föld ajándékot ád.

.

/Lator László fordítása/

.

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (7015)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.29 0 0 7015

Lator László november 19-én töltötte be 90. életévét. Ahogy nézem a különböző archívumokban, hetvennek se látszik :-) Régi képek...A friss anyagban a fénykép is friss, ő is...

Régi és újabb versei, műfordításai rendíthetetlen szorgalomról tanúskodnak, élvezet olvasni őket.

Díjai páratlanok, pontosan tizenegy, no meg a nyugdíj, így egy tucat.

A legértékesebbre írta költőtársa az alábbi verset:

.

Lator László Kossuth-díjára

Számon lakat - letöröm,

hogy kimondjam: Latorom,

műved izzó lét-öröm;

több mint magaslat: orom!  

.

Jusson hordódba nedű

(nem egy s nem két liter ám!),

hozzá vigalom, ne düh -

ezt pönögi citerám.  

.

Ez a pönögírikusz

tetézze a koszorút.

Nálad, ó, nagy lírikusz,

jó helyen van a Kossuth!

. 

/Várady Szabolcs, citerikusz,

1995. március 29./

.

.

E link alatt olvasható, általam válogatott versei és műfordításai sorát most tovább gyarapítom... Néhol nem jöttek át az orosz karakterek, és van ismétlés is köztük.

A hiányokat majd pótlom, és persze magam is elidőztem a válogatáson, közben elgondolkoztam egy ajánláson (K. F.-nek), mert a tíz éve beírt, Határon című versének alábbi felolvasásakor sem derült ki kiléte (talán a szöktető szekeres monogramja?). Nem hagyhat aludni a kérdés, holnap rákérdezek.

.

.                  Stundenlied

 

Mit dunklen Blicken sehen sich die Liebenden an,
Die Blonden, Strahlenden. In starrender Finsternis
Umschlingen schmächtig sich die sehnenden Arme.

.

Purpurn zerbrach der Gesegneten Mund. Die runden Augen
Spiegeln das dunkle Gold des Frühlingsnachmittags,
Saum und Schwärze des Walds, Abendängste im Grün;
Vielleicht unsäglichen Vogelflug, des Ungeborenen
Pfad an finsteren Dörfern, einsamen Sommern hin
Und aus verfallener Bläue tritt bisweilen ein Abgelebtes.

.

Leise rauscht im Acker das gelbe Korn.
Hart ist das Leben und stählern schwingt die Sense der Landmann,
Fügt gewaltige Balken der Zimmermann.

.

Purpurn färbt sich das Laub im Herbst; der mönchische Geist
Durchwandelt heitere Tage; reif ist die Traube
Und festlich die Luft in geräumigen Höfen.
Süßer duften vergilbte Früchte; leise ist das Lachen
Des Frohen, Musik und Tanz in schattigen Kellern;
Im dämmernden Garten Schritt und Stille des verstorbenen Knaben.

.

/Georg Trakl (1887-1914)/

 

 

 

 

                   Zsolozsma

.
Homály fészkel a szeretők, a szőkék,
sugárzók szemében. A figyelő sötétben

karcsún a vágyakozó karok összefonódnak.

.
Bíborlón tört össze az áldott száj. A kerek szemek sötét aranyát tükrözik a tavaszi délutánnak,
erdő szélét, feketeséget, vendégeket este a zöldben;
tán mondhatatlan madárvonulást, a meg nem született
ösvényét ködlő falvakon, magányos nyarakon átal,
s romló kékből olykor kilép valami volt-már.

.
Halkan zizzen a sárga búza a szántón.

Kemény az élet, s a földmíves acélosan suhint a kaszával,
nagy gerendákat ró össze az ács.

.
Bíborlik ősszel a lomb. Szerzetesi lélek

vonul a víg napokon át; már érik a szőlő
s a téres udvarokon minden csupa ünnep.
Most aszúbb a sárga gyümölcsök illata; halkan
kacag a boldog, zene, tánc a pince homályán;
a derengő kertben az elhalt ifjú léptei, csöndje.

.

/Lator László műfordítása; a költő

Álmodó Sebastian című, posztumusz kötetéből/

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.28 0 0 7014

Véletlenül vettem észre, hogy lejjebb rosszul idéztem a Menuhin-elégiát, mert benne a szívet ríkató jelző szerepel. A rikító az kissé más..., éppen az ellenkezője, és a szemünkre hat. Elnézést!

Előzmény: [fidelio] mindegy (7012)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.28 0 0 7013

Az első vers költője 1939 végén ösztöndíjasként Rómába ment, ahol az ottani Magyar Akadémián lakott, és - járva a várost - több versében írta meg élményeit.

.

.

Dalok a Corsini-kertből

.

.
                     1


Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász hat hang-csoda;
zsongása elkap, elsodor:
megyünk, megyünk valahova.

.
Ó, az élet milyen rövid,
a vízfutás milyen sebes!
Rohanj, szeress, amíg lehet,
állapodni nem érdemes.

.
Most császári palotáknak
istentelen romjain
rohanunk, most meg pápáknak
régi víg hajlékain.

.
Itt büszkén áll s régi fényben
évezredes palota –
de lábánál, lent a mélyben,
istenfő görög tova.

.
Régi sírbolt rejtekében
régi költő lantja szól:
„mindent láttam én a mában,
s az idő, lám, igazol.”

.
Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász zenél, zenél;
úszunk, úszunk az időben,
akár a vízben a levél.
.

.
                         2

.
Menjünk ki a domboldalra, végre
becsülettel süt a napsugár,
a pálmák közt még a szél se jár.
Tasso lelke innét szállt az égre,

.
egyenest az Úristen kezére
s megpihent ott, mint fáradt madár.
Már vetkőzik valahol titokban
s méri keblét a Tavaszi Hölgy;

.
telő holdnál esténként a zöld
pálmák alján faun patája dobban.
Testem aranykorból örökölt
ősi kedve végre-végre lobban!

.
Fogadj el hát, Tavaszi Egészség,
pogány isten! Lennék hódolód;
melegíts meg forrást és folyót,
hadd fürödjék benne már a Szépség,

.
fürödjék nagyot, lubickolót
s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség.
Lőporfüstös, rossz Európánkban
utólszor még egyet szusszanok,

.
aztán jöhetnek a vad napok,
füstölhet vén csillagunk magában.
Utólszor még egyet dalolok
e hallgató-lantú szép hazában!

.
/Jékely Zoltán, 1940/

.

.

.

  Akinek tücsök szól a tűzhelyén

.
Szeptember dereka és a fűrészfogú hideg
belém hasít a november se könyörtelenebb
diófánk öltözik a hívatlan zord parancsára
kaiserliche und königliche fekete-sárgába
kertben parkban valamennyi fészek zug üres
minden élőlény magának melegedőt keres
kiérdemelt álmomat éjfél tájban fölzavarja
szokatlan vendég zörej csökönyös fura hangja
a konyhába lépek villanyt gyújtok és idegen
fekete rovarra kerekül ámuló szemem
leoltok és cipőmért vissza a hálóba rontok
agyonütni a csótányt mi más lehet ez az undok
mikor fölhangzik megint a különös zaj a vélt
kártevő ciripel az előbb halálra ítélt
már fordulok s ahogy a cirregő dalába révül
facér salátalevelet dobok eledeléül
aztán reggeli ébredéskor egész délelőtt
hallom a tücsköt a szárnyát hangosan reszelőt
hallgatom másnap is a vonós folytonos zenéjét
otthonomba a bizakodó tenyészet betért még
újabb huszonnégy pirregő óra telik el és
immár idegesít ez az egyhangú vízesés
ez a befolyásolhatatlan ez a változatlan
egy percem se jut szerencsejátékra önmagamban
biz én agyontaposom a kéretlen muzsikust
fogadkozom de nem lelem az Istennek se most
már feltűnő is a reá következő nap csöndje
nyugtalanul kóválygok a lakásban körbe-körbe
nocsak a kis zenész téli szállásra költözött
megfelelőbb otthonba kerti gyökerek között
csak lődörgök az íróasztaltól a könyvállványig
no lám a mindenségből nekem valami hiányzik
ami tegnap volt s mára eltűnt ám híja sajog
mára elszegényült kifosztott természet vagyok

.

/Rába György, a 2001-ben megjelent,

A jelenlét furfangjai című kötetéből/

.

.

.

      Hullámverés

.
vízesés karcsú döreje
Karsztom szomjas köveire
gyöngytajtékos lovaival
rámzúduló tengerrobaj
szembeszéllel arcomba csap
villámsisakú sirálycsapat
sörényes szirének hada
delfineim balettkara
habkavaró zenebona
iszamós ugróiskola
tengertánccal együtemű
az istennel egyidejű
kezdete-vége-nincs örök
ringatózás két part között
hintázó csillagok alatt
biccenő pólusok fölött
kiragyog mint Északi Fény
lángkorona Dél kemencetüzén
villámot villantó szemek
kormos bikák sereglenek
vásárra gyűlnek nagy csapatban
szarvuk az égen összecsattan
fújtatásuk szelet kavar
bömbölésük a zivatar
két hátsó lábuk Holdig ér
torpad völgyi szurdokon
két mellső lábuk Napig ér
terped hegyi kőszirten
mikor a földtehenet hágván
bika szügyén már a szivárvány
alkony-pecsét e nyugalmon
szellő babrál nyírfagallyon
hajnali sudár jegenyék
tengelyükön forog az ég
vadlúdkiáltás kavarog
V-jük mint ölelő karok
a zuhanás a lebegés
a remegés az ölelés
halál előtti meghalás
halál utáni ébredés
ahogy szembejöttök velem
szoknyátlanul sörényesen
csípőtökön a délkörök
combotok fűszert gőzölög
tomporotok a vízbe tör
megkettőzi a víztükör
emlőtök duzzad a napon
lebegteti a Balaton
de télen prémek rejtenek
selymek követik testetek
hajlatait és bársonyok
s bár védő tokba bújtatok
fény küllőzi halmaitok
félgömbjeit s ami titok
titokban azt fecsegi ki
vagy mikor az áprilisi
kvarc-sugarak ideje jő
s az ezerujjú jóidő
csikland minden nyíláson át
szárnyként leng a nyíló kabát
s fecskék égi társaitok
másolják suhanásotok

.

/Rákos Sándor; az 1968-as,

Szólítások című kötetből/

.

A vers a Tűz himnuszai között olvasható.

A továbbiak: A tűz éneke, Téli zsoltár, Napimádás, nyár, gyerekkor

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.27 0 0 7012

A hetven körüli, erdélyi gyökerű költő-műfordító egyik verse:

.

            Vízesés

.

Már hallani! Gyönyörű zene,
ahogy tombolva földre csobban!
Kőtömbök jajdulnak titokban,
dübörög fenséges üzenete.

.

Harmatcsepp gyöngytől áradt folyam
fenn a magasban, lent vár a mély.
Nincs választás, és nincs más esély,
a szirteken át zúgva zuhan.

.

Ködporrá omlott vízfátyolon
– mint eol-hárfán zeng a szél –
dallamot szivárvány akkordon

.

s káprázatot játszik a fény,
tündértáncra ébred a vadon.
Képzelt világ ez, csak az enyém!

.

/Koosán Ildikó/

.

.

.

Ismét lés:) Mert időközben eszembe jutott, mikor és mit játszott szívet rikítóan a Károlyi kertben a hegedűművész: 1961. június 24-én, Mozart A-dúr és Mendelssohn e-moll hegedűversenyét. Másnap is koncertezett Budapesten, és persze nem először járt akkor a fővárosban. Tárgybani fellépése alkalmával szóba került természetesen a jogi Menuhin is, aki a n api rendszerességű jogázásnak is tulajdonította frissességét, ajánlva azt a világjáró zenésztársaknak. Lótuszülésben hegedülését (a földön és széken) képek és zene is megörökítik. De van több más fotó is róla...

.

Elégia Yehudi Menuhinhoz

    Szívem ríkató művész,
    vonód alól merész
    vízióként zuhog tört-
    gerincű vízesés,
    kápráztató s valótlan
    játék, ahogy nagyobb
    illúzióért játszik
    a villanyfény s a lomb
    a Károlyi-kertben, így,
    álomba, bujdokol
    terhe elől a lélek;
    rossz szájízű pokol

    mért lesz mégis a révült
    futás? Álom-trapéz
    helyett vadabb örömmel
    kapát markolt a kéz,
    s tíz órát gyakoroltam
    a zenétől vakon
    (kölyök-próbálkozás volt,
    talán elmondhatom),
    majd dühvel törtem lágyan
    simuló ujjamat,
    s a pergő capricciókban,
    sírtam, hogy megakad…

    Ó, földig nyomott évek
    kis csalása, kemény
    való ellen kijátszott
    rés, skizofrén remény;
    mily szégyenülten hagytam
    abba – sejtettem épp:
    nem tudok így kiválni,
    nem lehet s nem elég,
    s kiválni sem akartam
    már, keményedő, zord
    kamaszként én irtottam
    bent az álmodozót.

    Nem dac – hit temetett el,
    s a versbe felszakadt
    toronyló hőforrásként
    csalatlan öntudat,
    az ifjúság szökésre
    lódult lendületét
    letiltotta keményen,
    s a könnyednek remélt
    mámor helyett főhajtva
    ismeri el nagyobb
    s óvhatatlan törvényként,
    hogy kiválasztatott.

    /Csukás István; az első,1962-ben megjelent,

Elmondani adj erőt c. kötetéből/

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.25 0 0 7011

Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című regényének verseit, a szerző által kreált Josef Knecht Magister Ludi hátrahagyott írásai között Vajda Endre fordította magyarra. A tanuló és egyetemi hallgató Szolga-mester, alias Hesse 13 verse a következő, köztük a szimbolikus játékra utalók:

 

 

Panasz

Előzékenység

De titkon szomjasak

Betűk

Egy régi bölcselő olvasásakor

Az utolsó üveggyöngyjátékos

Bach egy toccatajához

Egy álom

Szolgálat

Szappanbuborékok

A Summa contra Gentiles olvasása után          (Aquinói Szent Tamás kb. 750 éves könyve)

Lépcsők

Üveggyöngyjáték

.

Az eredetiek, amelyekből a játékosakat lejjebb kiemeltem, fordításukat bemásoltam:

.

A magyarban vastagítottat vissza lehet idézni a linkről.

Nem véletlen, hogy a játék nem csak a testi és szellemi szórakozásra utal, hiszen pl. az előadóművészeket, köztük a muzsikusokat és zenei eseményeket is játékosnak, illetve játéknak nevezik, ahogy számos író, képző-, ipar- és építőművész is sok esetben játszik a tárgyával, eszközeivel, ezáltal éppen érdekesebbé, értékesebbé téve alkotását.

Sőt, maga a legnagyobb művész, a Természet is tele van játékkal, a felhőkével, a vizekével-hullámokéval, tüzekével, sugaraival és fényeivel stb., sajnos némelykor mi is csak játékszernek érezhetjük magunkat.

.

.

   Der letzte Glasperlenspieler

Sein Spielzeug, bunte Perlen, in der Hand,
Sitzt er gebückt, es liegt um ihn das Land
Verheert von Krieg und Pest, auf den Ruinen
Wächst Efeu, und im Efeu summen Bienen.
Ein müder Friede mit gedämpftem Psalter
Durchtönt die Welt, ein stilles Greisenalter
Der Alte seine bunten Perlen zahlt,
Hier eine blaue, eine weiße faßt,
Da ein große, eine kleine wahlt
Und sie im Ring zum Spiel zusammenpaßt.
Er war einst groß im Spiel mit den Symbolen,
War vieler Künste, vieler Sprachen Meister,
War ein weltkundiger, ein weitgereister,
Berühmter Mann, gekannt bis zu den Polen,
Umgeben stets von Schülern und Kollegen.
Jetzt blieb er übrig, alt, verbraucht, allein,
Es wirbt kein Jünger mehr um seinen Segen,
Es lädt ihn kein Magister zum Disput;
Sie sind dahin, und auch die Tempel, Bücherein,
Schulen Kastaliens sind nicht mehr... Der Alte ruht
Im Trümmerfeld, die Perlen in der Hand,
Hieroglyphen, die einst viel besagten,
Nun sind sie nur noch bunte gläserne Scherben.
Sie rollen lautlos aus des Hochbetagten
Händen dahin, verlieren sich im Sand...

.

.

.

Az utolsó üveggyöngyjátékos

.

Keze játékkal, gyönggyel van tele,

Görnyedten ül, az ország körül'e

Had- s petisdult, romjait benőtte

A repkény, zümmögő méhek közötte.

A tespedő békébe hullt világból

Lefojtott zsoltár búg, halk aggastyánkor.

A vén számlálja tarka gyöngyeit,

Itt egy fehérre, ott egy kékre lel,

Majd egy nagyot választ, majd egy kicsit,

S a játékhoz gyűrűvé fűzi fel.

Nagy volt egykor, jelképtornán ha játszott,

Sok művészetben, sok nyelvben volt mester,

Világ vándora világismerettel,

Bejárta haíve országot-világot.

Szavára hajdan Tanítvány és társ várt.

Maga maradt most, elaggott, kopott,

Ifjú jelölt ma már nem kér tőle áldást,

Nem hívja magiszter vitára őt;

Már nincsenek, sem a könyvtárak, templomok,

Kasztáliában nincs iskola...Rommezők

közt ül az agg, kezében gyöngyei,

Hieroglyphek, egykor sokat mondtak,

Ma már nem többek tarka üvegcserepeknél,

Hullnak halkan a nagykorra jutottnak

Kezéből, lent a homok elnyeli...

.

.

.

            Das Glasperlenspiel

Musik des Weltalls und Musik der Meister
Sind wir bereit in Ehrfurcht anzuhören,
Zu reiner Feier die verehrten Geister
Begnadeter Zeiten zu beschwören.

Wir lassen vom Geheimnis uns erheben
Der magischen Formelschrift, in deren Bann
Das Uferlose, Stürmende, das Leben
Zu klaren Gleichnissen gerann.

Sternbildern gleich ertönen sie kristallen,
In ihrem Dienst ward unserm Leben Sinn,
Und keiner kann aus ihren Kreisen fallen
Als nach der heiligen Mitte hin.

 

/1933/

.

.

Többen megzenésítették, főleg énekhangra és zongorára/kamarazenekarra, de van a capella /férfi kórusra írt/ változata is.

.

.

.

     Az üveggyöngyjáték

.

A Mind zenéje s Mesterek zenéje

Hallgatására készülünk ma itt fel,

Megidézni a tiszta ünnepélyre

Áldott korokat nagy szellemeikkel.

.

Emeljen minket mágikus jelképek

Titka, formuláik igézetén

A parttalan, a viharzó, az élet

Hasonlat lett, gyémántkemény.

.

Csillagzatként kristályos hangot adnak,

Szolgálatukban teljesül a lét,

És köreikből senki sem zuhanhat

Máshova, mint a szent Közép.

 

.

 

 

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (7009)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.22 0 0 7010

A mai találat Simon Izabellának is szól - kamarazenei fesztiváljuk dalos élményeire gondolva, szeretettel.

.

.

             Sprache

.

Die Sonne spricht zu uns mit Licht,

Mit Duft und Farbe spricht die Blume,

Mit Wolken, Schnee und Regen spricht

Die Luft. Es lebt im Heiligtume

Der Welt ein unstillbarer Drang,

Der Dinge Stummheit zu durchbrechen,

In Wort, Gebärde, Farbe, Klang

Des Seins Geheimnis auszusprechen.

Hier strömt der Künste lichter Quell,

Es ringt nach Wort, nach Offenbarung,

Nach Geist die Welt und kündet hell

Aus Menschenlippen ewige Erfahrung.

Nach Sprache sehnt sich alles Leben,

In Wort und Zahl, in Farbe, Linie, Ton

Beschwört sich unser dumpfes Streben

Und baut des Sinnes immer höhern Thron.

.

In einer Blume Rot und Blau,

In eines Dichters Worte wendet

Nach innen sich der Schönfung Bau,

Der stets beginnt und niemals endet.

Und wo sich Wort und Ton gesellt,

Wo Lied erklingt, Kunst sich entfaltet,

Wird jedesmal der Sinn der Welt,

Des ganzen Daseins neu gestaltet,

Und jedes Lied und jedes Buch

Und jedes Bild ist ein Enthüllen,

Ein neuer, tausendster Versuch,

Des Lebens Einheit zu erfüllen.

In diese Einheit einzugehn

Lockt euch die Dichtung, die Musik,

Der Schöpfung Vielfalt zu verstehn

Genügt ein einziger Spiegelblick.

Was uns Verworrenes begegnet,

Wird klar und einfach im Gedicht:

Die Blume lacht, die Wolke regnet,

Die Welt hat Sinn, das Stumme spricht.

.

/Hermann Hesse, 1928/

.

.

.

            Beszéd

.

Fényével szól hozzánk a nap,

Illattal, színnel szól a virág,

Borul, hó-eső, ha szakad

Üzen a lég.  Szó él a világ

Szentélyében, s forr az óhaj

Megtörni ezt a némaságot,

Szó, mozdulat, szín, hang, sóhaj

Beszéli ki e titkos létvilágot. 

A Művészet innen ered, 

Kutatni, s találni szót, jelet, 

Feltárni rejtett lényeget

Emberi ajakkal szólva, örök élvezet.

Beszélni vágyik minden élő,

Szavakat, számot, színt, hangot, vonalat

Némán holtaknak hinnénk, félő..

Tudásunk tróndísze tőlük gazdagabb.

.

A virágban, ami kék, piros

Költői szó lesz, formát cserél,

Munkál az alkotás láza most,

És folyton- folyvást, véget nem ér.

Hol szó és hang egymásra lel,

Hol dal zeng, ott művészet virul,

Vonzóbb lesz a világ, s közel

A lét egésze átalakul.

Mert minden könyv, minden ének

És minden festmény leleplezés,

Egy újabb ezredik kísérlet,

Harmóniánk, hogy legyen egész. 

Harmóniába fürdeni

Szólít a vers, zene, a kép,

A mindenséget érteni

E tükröződés épp elég.

Amit tán kuszának érzel

Tisztázhatja egy költemény,

Virággal, felhővel, fénnyel

Üzen a lét, a néma beszél.

.

/Koosán Ildikó fordítása/

.

.

Máskor talán az álnéven író műfordítótól is.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7009)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.21 0 0 7009

Lezajlott az idei kamara.hu sorozat, újabb dalokkal, dalciklusokkal, és már készülhetünk a jövő évire, amelynek mottója Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című regényével lesz kapcsolatos.

A kötet volt a fő oka annak, hogy három évvel később (1946-ban) Hermann Hesse kapta az Irodalmi Nobel-díjat.

 

Kíváncsi voltam, hány verset másoltam már be e témába a sokoldalú és termékeny irodalmár/képzőművész számos kötetében megjelent költeményeiből, amelyek között sok foglalkozik a zenével vagy éppen a csenddel, esetleg a magányosok zenéjével, belső hangjaival. Például...

Az alábbi linken vannak ismétlések is, de most beemelek újakat is, főleg a rengeteg megzenésített verséből.

.

Ősz van, a gondolatokat ébresztő és egészségmegőrző gyalogtúrák időszaka, így egy ide vonatkozó kötetből (Gyalogtúra ősszel; 1906) vettem a következő verset:

.

                Im Nebel 

.

Seltsam, im Nebel zu wandern!

Einsam ist jeder Busch und Stein,

Kein Baum sieht den andern,

Jeder ist allein.

.

Voll von Freunden war mir die Welt,

Als noch mein Leben licht war;

Nun, da der Nebel fällt,

Ist keiner mehr sichtbar.

.

Wahrlich, keiner ist weise,

Der nicht das Dunkel kennt,

Das unentrinnbar und leise

Von allen ihn trennt.

.

Seltsam, im Nebel zu wandern!

Leben ist Einsamsein.

Kein Mensch kennt den andern,

Jeder ist allein.

.

.

A verset majdnem százan zenésítették meg (többségében énekhangra és zongorára), köztük a magyar Frid Géza is. Közülük a legérdekesebb az igen összetett 8. Penderecki-szimfónia, amelyben több költő verseiből válogatva szólaltatják meg meg az Elmúlás dalait A Vergänglichkeit (Mu/úlandóság/ is Hesse-versre készült. Ebből a szimfóniából az ide illő.

A teljes szimfónia pedig két részletben erről a linkről.

.

.

            Ködben

.

Különös a ködben vándorolni!

Magányos bokrok és kövek között,

Egy fa sem látja szomszédját,

Mert ködbe öltözött.

 

A világ barátaimmal volt tele,

Amíg fénylett az életem,

Most, hogy a köd leszállt,

Nem lát meg senki sem.

 

Bizony bölcs nem lehet senki,

A sötétet ki nem ismeri,

Amely lepelként, halkan

Más elől elfedi.

 

Különös a ködben vándorolni!

Magány az életünk,

Senki sem ismeri a másikat,

Mind egyedül megyünk...   

.

/Winkler András fordítása/

.

.

Majd keresek továbbiakat is.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.14 0 0 7008

Életében több verset is ajánlottak Kocsis Zoltánnak, de ki gondolt volna akkor még az ő halálára. Több mint egy éve halt meg, s most már örökre úgy marad, a bevezetésben feltett kérdéssel, bár az ő esetében nem csupán a hagyományos értelmű szavai vesznek körül minket. 

A verset az idei májusi forrásban találtam. A csak monogramosok: Esterházy Péter és a később kifejtett Szegedy-Maszák Mihály. A PIM pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum.

.

.

2016: Dance macabre

Apokrif

 

In memoriam Bányai János, Gerold László

(Kertész I., E.P., Sz.-M.M., Réz Pál, Kocsis Z. stb.)

A holtaknak kijár a kegyelet

de mi tegyünk, ha bennünk élnek,

ha továbbra is itt vannak velünk,

ha élőkként, szavaikkal vesznek minket körül?

 

 

B. J.  és G. L. fönt kávéznak a mennyországban, ahol Domi* édesanyja is, akit a fia a múltkor

(G.L. mesélte, van ennek néhány éve már)

mobiltelefonon hívott a PIM-ből,

járjon már közben az Úristennél,

beszélje meg vele, hogy földi vétkei ellenére

ne kelljen majd a pokol mélyére kerülnie.

 

*Domonkos István

 

 

73

Domi akkor épp irodalmi díjat kapott, Svédországból utazott Pestre, hogy átvegye. Ez most javított kiadás

vagy sorstalanság inkább?, kérdezi B. J., miközben Kertész és E. P. békésen boroznak egy felhőteraszon.

Remek, mondja G.L., holnap bemutató.

Az egész univerzum legjava itt van.

A vége daktilus és spondeus, azaz adóniszi sor,

mint az én nevem metruma, mondja B.J.

Közben a mennyei hegyről Szegedy-Maszák,

Réz Pál s az őslakos Balassa Péter

ereszkedik lassú, megfontolt léptekkel.

Sok munka után ez az ejtőzés, mondja Réz,

aki nevét és anyagát tekintve,

akár a szintén őslakos Vas István,

a versbeszélőnek távoli rokona.

.

De mi ez a hang? Távolról, újabb érkezőként

(hányan jönnek még ebben az évben?!

már el sem férünk egy fellegen!),

gyerekarcán felnőttes szemölccsel s ősz hajával

Kocsis Z. alakja rajzolódik ki, amint könnyedén

tol maga előtt egy súlytalan zongorát.

Kiskarácsony, nagykarácsony.

A zsebében is hangszer, egy játékzongora,

vállán hosszú alpesi kürt (zenész barátom

szerint némelyik lehet akár 5 méteres is).

Ha zenében nem is, hosszú ősz haj

műfajában versenyezhetnénk, véli E.P.

Rahmanyinov!, zengeti meg a húrokat Kocsis.

.

Égiek harmóniája, mondja halkan, szinte magának E.P.,

miközben SZ.-M.M. elégedetten bólogat.

Ez most hanyadik változat?

A javítottra gondolsz?, kérdezi B.J.

Zsiványok!, szólal meg G.L.

Amíg a függöny le nem gördül, csend legyen!

B.J., fújjad arrább azt a füstfelleget,

hadd láthassam, és halljam is innen

az égi páholyból a földi komédiát.

.

/Harkai Vass Éva/

 

.

.

.

A hivatkozott videó 5:10 percére figyeljünk jobban, mi is volt K.Z. végzete! ...

.

 

A Kocsis Zoltánnak ajánlott - általam ismert, és e témába már bemásolt - versek:

Pilinszky János: Gérard de Nerval

Tolnai Ottó: Ismét Pilinszky

Baka István: Rahmanyinov zongorája

.

.

Utóbbit (a Sztyepan Pehotnij testamentuma c. kötet I. füzetéből) megismétlem és ide illő zenével egészítem ki.

.

.

Rahmanyinov zongorája

 

Фортепьано Pахманинова

Hó és üszök hó és üszök
A zongorád te számüzött
Oroszhon tüllök tükrök és
Vad vodkabűz vak szívlövés

Hó és üszök hó és üszök
Bóklászva billentyűk között
Megfagy megég az ujjad és
Elvérzik közben Puskin is

Hó és üszök hó és üszök
Hollócsőr váj fagyott dögöt
Sötét a menny fehér a sík
Mindegy fehér vagy bolsevik

Hó és üszök hó és üszök
Hazád örökre ellökött
Hófútta sík a zongorád
Kereshetsz rajta új hazát

Hó és üszök hó és üszök
Te zongorádba számüzött
Honvágy emészt szeszlángú tűz
Vad szívlökés vak vodkabűz

.

.

.

Hát igen, amilyen volt, és ahogy a szerző előírta: allegro appassionato:

 

https://www.youtube.com/watch?v=yI5mOJPOuhc

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=8bCfaALi9HI

 

.

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.13 0 0 7007

Ma pedig A Magyar Nyelv hivatolossá tett Napja van, a királyi (V. Ferdinánd) kegy-tisztelet emlékére. Gyönyörű nyelvünkön nem csupán szép verseket írtak, de mások nyelvét is lefordították magyarra értő műfordítóink. E témában mindig a magyar nyelv napja van.

Buda Ferenc a Varázsének című kötetében a rokon nyelveken írt népköltészetből merített, amelyek közül néhányat megidézek:

.

.

Vörösfenyő házban

.
Vörösfenyő házban,
     szurokfenyő házban,
szól a fenyőhegedű
     fenyőfa házban.

.
Hej, azt a hegedűt
     ki fabrikálta?
Húrját feszesen
     ki fűzte föl rája?

.
Vaszjan legény muzsikál –
     ki az, aki járja?
Ki dalol, ki dalol?
     Mika tüzes lánya.

.
Forog, mint a förgeteg,
     fürtös fejét rázza,
kígyóhaja a nyomot
     felsöpri utána.

.

/mordvin néköltés/

.

.

Két török közmondás:

.

Kinek kocsijára száll, annak dalát fújja.

.

Még a szamár is nótára ordít.

.

.

.

Mit rejtett a száj a dalból?

.
Mit rejtett a száj a dalból,
nyelv mit takart a dalosból,
hajdan ki folyóként futott,
titokpatakként terjengett,
vadvízként vadon vágtatott?
Verselő-féle nem vagyok,
daloló fajta nem vagyok,
sem csinált szónak tudója,
sem lappok fia nem vagyok.
     Hallottam kintről énekszót,
deszkafalon átható dalt,
mohon áthangzó igéket.
Öregasszony tanácsosa,
nem vagyok vének gondosa,
vannak teremtett szavaim,
vannak eltanult verseim,
útszélről szedett ütemek,
bozótosból szaggatottak,
hangafű közül szeldeltek.
     Éneklek sovány gyermeket,
dalolok vérszegényeket,
más ha kövéret nem dalol
ama hízott húsúakról,
innen-onnan hallottakról.
Dalom tán tudva éneklem,
máskor tán nem is sejthetem,
engem ha fagyba elragad,
örökös fagyba lenyomaszt,
lárvái közé halálnak,
Manala férgei szájába.

.

/finn népköltés/

.

.

.

Csöndjét törni

.
Csöndjét törni, csöndjét törni,
csöndjét törni gyújtok dalra,
bárcsak engem még ma este
barátjának elfogadna.

.
Szemközt véled, szemközt véled
mozdulván én mit is mondjak –
szívedből ha szeretsz engem,
add a kezed, el ne vonjad.

.

/finn népköltés/

.

.

Végül két mari népköltés:

.

.

Keskeny a zelnice levele

.
Keskeny a zelnice levele,
kerek a nyárfa levele.
Kerek a mi két szemünk is,
környeskörül szépet lát.

.
Düvüdüp, düvüdüp, a dobot
ki verte meg, ki ment el?
Ríja, ríja, a dudát
ki ríkatta, ki ment el?

.

.

.

Harmonikád hangja zengő

.
Harmonikád hangja zengő,
mind csak hallására vágyom,
rózsapiros szép orcádnak
mind csak látására vágyom,
szőke hajad lenge lenszösz,
mind csak simogatni vágyom,
vékony ajkad mint a levél,
mind csak csókolni kívánom.

.

 

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.12 0 0 7006

Nem sok magyar opera van, emiatt A Magyar Opera Napja alkalmából úgy általában operai verset másoltam be. Régebben volt több magyar vonatkozású ilyen költemény is, főleg a Katona József-dráma alapján írt Bánk bánt megidézve, innen visszakereshetően.

A legkorábban beírtat megismétlem, mert a vége a linkről lemaradt az akkori karakterkorlát miatt.

Amúgy a tárgybani nevezetes nap Erkelhez kötődik, születéséhez, ahogy az ő operái jelentették az addig már közel fél évszázada létezett magyar opera újjászületését.

Nekem a csúcs a Kékszakállú, mind zenéjében, mind az utolsó szóig érthető szövegével, de most maradjunk a hőskornál:

.

.

Bánk Bán utolsó monológja

.
"Melinda, drága szennyfoltos galamb,
Halott szerelmem mért riasztgatod?
És mért futsz Ottó, törpe nyomorék,
Féltésem holt dühét mért retteged?
Lófarkón hurcolt lobbanó Petur,
Mért görgetsz most is átok-hegyeket?
Mért árad ajkadról tengerdagályként
Tiborcz, - az örökkévaló panasz?
S mért leng felém - ó, nagy ellenfelem -
Gertrud, királynői ravatalod?
Zavargó, véres árnyak, - hagyjatok.
Küszöbömre mért tolakodtok föl?
Én titeket elfelejtettelek,
Régen betelt az én tragédiám,
A láng kihúnyt, a színnek vége van.
Mi dolgom van még nekem veletek?
Tragédiák, vihar-sorsok felett
Húnyt szemmel egy csillagot keresek.
Bánki méltóság, Bánki sértődés,
És Bánki bűn, és Bánki büntetés,
Kúsza kínok - hagy elszóródtatok...
Az a csillag... csak azt a csillagot. -
Nézzétek: Bánk bán zarándok-ruhában,
Mezítlen talpam alatt ég a rög:
A nyugvó nappal messze készülök.

.
Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron...
Most anyja vére ég a kezemen - -
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehellete
Szétfújta volna a tragédiát, -
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?
Átok lett itthon a meráni vér,
És áldás lett az árpádházi ott.
Onnan kellett ránk visszasugározzál,
Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.

.
Mindegy, - én most megyek, megyek feléd,
És viszem ezt a tépett sereget,
A teremtésben mind, mind vesztesek.
Betegek, bűnösök és nyomorultak:
A bosszúállók és a megbosszultak.
Megyünk, megyünk, s a zordon szín után
Mi békességet csak nálad lelünk,
Messze-szakadt szentünk, Erzsébetünk.
Tenálad vár a mindenható jóság,
A mindent feloldozó hatalom,
Tenálad várja Bánkot becsület,
Peturt szabadság, Ottót irgalom,
Tenálad fehérítik új ruháját
A bemocskolt köntösű Melindának,
Tenálad minden elbukottra várnak.
Anyád uralmát régen leszolgáltad,
Nálad lemosva szenny, törülve vér,
Tiborcznak mindennapra jut kenyér.

.
Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk.
Boldog, ki leghamarább odaér."

.

/Reményik Sándor, 1931;

az 1935-ben megjelent,

Romon virág című kötetéből/

.

.

.

A Kékszakállút pedig ezen a linken idéztük meg a fórumon.

.

.

.

Más operákról pedig vannak további versek, akár a nemrég idézett Baka Istvántól, alias Sztyepan Pehotnijtól, aki nagyon értette a zenét.

.

Testamentuma három füzetben jelent meg, kezdve a legelső leningrádi élményekkel: Prelűd Szergej Rahmanyinov emlékének; Rahmanyinov zongorája Kocsis Zoltánnak ajánlva, majd a közel húsz évvel későbbi II. füzetben az alábbi kettő, részben utalva a pár napja volt álforradalmi évfordulóra); végül az 1993-as, utolsó füzetből is bemásoltam már a Schumann-zongoraötös egyik tételére írt In modo d'una marcia (téves) című verset (a szükséges pontosítással), legalul pedig egy másikat onnan is beemelek.

.

.

Hideg teremben hölgyek és urak

      В холодном зале дамы господа
.
Hideg teremben hölgyek és urak
A zongorista frakkja ránctalan
A februári utcán szél ugat
Matróz üvölt vöröskozák rohan
.
A vérszag úgy üt át a parfümön
Ahogy kötéseken a vér maga
De még belül vagyunk a bűvkörön
Még szól a drága bécsi zongora
.
Majd puskatussal törnek ablakot
Szuronyra tűznek mindegy férfi nő
De csak ha minden húr elhallgatott
A bolsevik művészettisztelő
.
Kultúrát hoznak újat persze ők
Lesz benne Hej bunkócska és Chopin
S lesz tornyuk is még egekre törőbb
Mint Péter-Pál‚ künn a szigeten
.
A zongorista frakkja fekete
Remegve várjuk mindjárt végetér
Prelűd s a kor s az élet is ha le-
Csapódik ránk a lakkozott fedél

.

.

.

A NAGYSZÍNHÁZBAN

В Бољшом Театре

.

Két felvonás között a páholyok
A karzat s földszint publikuma kint
A díszcsarnokban és a folyosók
Cirádás útvesztőiben kering
A nőkön prémek drága új ruhák
Egy hideg szépség úgy hordja fehér
Kavargó tülljét mint a hófuvást
S beáll a sorba ő is szendvicsért

.

Tolong zsibong a felhevült tömeg
Előadásról senki sem beszél
Vajas kenyéren sonka halszelet
Pohárka pezsgő vermut többet ér
Annál mi fent a színpadon ma már
Lejátszódott és még játszódni fog
Egykutya cári tiszt vagy komiszár
Ha oldaladnál tűsarok kopog

.

A jegyszedőnők is lazítanak
Szigorú sorfaluk keményített
Kötényben most felbomlik varjuhad
Rebben föl éhség háború perek
És bent a függöny mint kötés min át-
Ütött a vér homálylik bíboran
Elfedve még az új tragédiát
Mely végkifejlete felé rohan

.

A nagy finálét melyben színre lép
S magába mint verembe hull a nép

.

/Elsőként a Holmi közölte 1991-ben/

.

.

.

          Előadás után
                   После спектакля

.

Mint Saljapin a Don Carlos után[4]
Úgy lopakodtam haza tegnap este
Bár nem dörögtek ágyúk és talán
Célgömb se kószált tarkómat keresve

.

Mégis szorongtam s úgy gyötört a bú
Hogy én is az Escorialba vágytam

Bár nem vagyok Fülöp s a savanyú
Erzsébettel sem osztanám meg ágyam

.

Talán szuronyt szegezve lenne jó
Rohanni basszus-hangú ágyúszóra?

Inkább Fülöp s az inkvizíció
Mint Posa márki uljanovi póza

.

Saljapin aznap mint atya s király
Don Carlosszal leszámolt volna végleg

De közbeszólt egy véresebb viszály
Mit ő nem értett és ma más sem ért meg

.

Félbeszakadt az az előadás
Az utcák operája hangosabb volt

Így hát ki nyerte meg ma is vitás
Apák s fiúk között a régi harcot

.

Hogy így esett ne vádold Saljapint
Ágyúk a basszusánál öblösebbek

Lelépett hát a színpadról s a kínt
Azok folytatták kiktől jött az ötlet

.

Hogy talpra állítsák a fejeket
Mint Hegelt Marx eltöltve hetven évet

Míg összeállt a Matrjoska-sereg
Egymásba visszadugható vezérek

.

Mint Saljapin a félbeszakított
Don Carlosról mentem haza lopódzva

Ágyú se szólt Maxim se kattogott
Éreztem mégis üthet még az óra

.

S ránk villan újra Iljics fogsora
A jövendő-protézis Auróra

.

.

.

4. 1917. október 25-én (november 7-én) este F. I. Saljapin Fülöp király szerepét énekelte egy pétervári magánszínházban, miközben megkezdődött a Téli Palota ostroma. Az előadást nem tudták befejezni; a művész az egymásra lövöldöző vörös- és fehérgárdisták elől bujkálva menekült hazáig.

Ez a felvétel még korábbi volt, a IV. felvonásbeli áriát megidézve, de az eleje hiányzik. Ezen a másikon teljes az ária, kifogástalan olasszal, alatta egy másik magyar fordítás, mint lejjebb:

.

Ella giammai m'amò...!
No, quel cor è chiuso a me,
Amor per me non ha...!
per me non ha...!

Io la rivedo ancor

contemplar triste in volto

il mio crin bianco il dě

che qui di Francia venne.

.

No, amor per me non ha,

amor per me non ha,

 

Ove son...? Quei doppier
Presso a finir...!
L'aurora imbianca il mio veron!
Già spunta il di!
Passar veggo i miei giorni lenti!
Il sonno, o Dio!
Spari da' miei occhi languenti!


Dormirò sol nel manto mio regal
Quando la mia giornata è giunta a sera;
Dormirò sol sotto la volta nera

Dormirò sotto la volta nera
Là, nell'avello dell'Escurial!

.
A se il serto regal a me desse il poter
Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...!

A se il serto regal a me desse il poter
Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...!

Se dorme il prence, veglia il traditore;
Il serto perde il Re, il consorte l'onore!

.
Dormirò sol nel manto mio regal
Quando la mia giornata è giunta a sera;
Dormirò sol sotto la volta nera

Dormirò sotto la volta nera
La, nell'avello dell'Escurial.

 

A se il serto regal a me desse il poter
Di leggere nei cor...

.

Ella giammai m'amò...!
No, quel cor è chiuso a me,
Amor per me non ha...!

Amor per me non ha...!

.

 

Benne persze az Escorial, de még az auróra említése is... :)

.

.

.

És hogy értsük is:

Sohasem szeretett! Nem!
Szíve idegen volt és jéghideg hozzám ma is, mint rég!
Szinte még látom őt, sápadt, elszörnyedt arcát,
Amikor először pillantott ősz hajamra.
Nem, ő nem volt soha enyém, sohasem szeretett.
Ah, hol vagyok? A gyertyák tövig égtek le!
Rideg hajnal dereng az ablakon...
Már reggel van.
Egy új nap, múljon el, mint a többi!
Ah és a jótevő álom kerüli pillám.

Majd alszom én, ha véget ér a kín,
S hűlt testem bíbor bársonyokba rejtik;
Majd alszom én a szenvedések múltán,
Majd alszom ott, hol a kétely nem vár,
Hol koporsóm lesz a bús Eszkurial.

.
Bár bírhatnám azt a titkos varázserőt,
Hogy emberszívekbe lássak,
Mint Isten lát egyesegyedül...
Bár én is tudhatnám, mit az emberszív rejt,
Ó bár megfejthetném titkos mély értelmét!
Ne aludj, király, ébren van a gaz nép,
Ki trónusodra tör s hitvesed becsületére.

.
Majd alszom én, ha véget ér a kín,
Majd ha e test a végső útra indul.
Majd alszom én a véghetetlen éjben,
Majd alszom ott, hol a néma mélyben
Beföd a márványsír, az Eszkurial.
Ah mit ér nekem a trón,
Hogyha nem láthatom, mit az ember szíve rejt!

.
Soha sem szeretett! Nem! Szíve idegen volt!
Ő nem, ő nem enyém, soha sem volt enyém!

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7003)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.11 0 0 7005

Újabb találat Trisztán és Izolda történetére, és éppen attól az írótól, akitől az e versben is említett Trisztán sebét idéztem.

A vers a      Három apokríf       középső darabja:

.

.

          2. Izolda levele

.
Nem mehetek ma Trisztán nem lehet
Most lázasodott be a kisfiam
Fiunk hisz szinte biztosan tied
Ne sírna úgy rohannék boldogan
.
Holnap se jó az Marke napja rég
Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
Ha e napon se hálnék véle még
Igazolást találna gyanujára

.
Holnaputánra a burgund követ
Jelentkezett be megsúgták királya
Küld nékem egy csodás rubinkövet
Ügyelnem kell a diplomáciára

.
Három nap múlva akkor lesz a bál
Eljönnek mind a kornwalli urak
Sok puccos dáma s undorodva bár
Fogadnom kell a hódolatukat

.
Nem mehetek foglalt minden napom
De hidd el nékem is sajog sebed
Futok hozzád amint lesz alkalom
És akkor akkor meghalok veled

.

/Baka István, 1993/

.

 

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6997)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.08 0 0 7004

.

Из хрустального тумана,

Из невиданного сна

Чей-то образ, чей-то странный...

(В кабинете ресторана

За бутылкою вина).

.

Визг цыганского напева

Налетел из дальних зал,

Дальних скрипок вопль туманный...

Входит ветер, входит дева

В глубь исчерченных зеркал.

.

Взор во взор — и жгуче-синий

Обозначился простор.

Магдалина! Магдалина!

Веет ветер из пустыни,

Раздувающий костер.

.

Узкий твой бокал и вьюга

За глухим стеклом окна -

Жизни только половина!

Но за вьюгой — солнцем юга

Опаленная страна!

.

Разрешенье всех мучений,

Всех хулений и похвал,

Всех змеящихся улыбок,

Всех просительных движений, -

Жизнь разбей, как мой бокал!

.

Чтоб на ложе долгой ночи

Не хватило страстных сил!

Чтоб в пустынном вопле скрипок

Перепуганные очи

Смертный сумрак погасил.

.

/Александр Блок (1880—1921), 6 октября 1909/

,

,

,

 

KRISTÁLYOS-KÖDÖS HOMÁLYBAN

.

Kristályos-ködös homályban,
Álomi káprázatom:
Ismeretlen arca-árnya...
(Étterem-különszobában
Asztalon palack borom.)

.

Cigánydalok vijjogása
Távolabbról szállt ide,
Hegedűk ködös siráma...
Szél hatol s szüzek virága
Karcos tükrök mélyibe.

.

Szemtől szemben - s égve-kéken
Megmutatkozott a tér.
Ó, Magdolna! Ó, Magdolna!
Sivatag sunyó tüzében
Lángokat lobbant a szél.

.

Szűk kupád s a téli éjnek
Ablakán túl hó vakít -
Csak az élet fele volna!
S viharon túl - dél hevében
Perzselődnek tájaid!

.

Minden kínzást megbocsátva,
Becsmérlést, dicséretet,
Vipera-mosolyokat, s a
Koldulást is, - törd szilánkra
Serlegként az életet!

.

Hogy a hosszú éjek ágyát,
Meg ne töltse vágy s a kéj!
S ha a hegedű visítna,
Megriadt szemek világát
Oltsa ki halálos éj!

.

/Alexander Blok versét

Baka István fordította/

.

.

.

             В ресторане

 

Никогда не забуду (он был, или не был,
Этот вечер): пожаром зари
Сожжено и раздвинуто бледное небо,
И на жёлтой заре — фонари.

Я сидел у окна в переполненном зале.
Где-то пели смычки о любви.
Я послал тебе чёрную розу в бокале
Золотого, как небо, аи.

Ты взглянула. Я встретил смущённо и дерзко
Взор надменный и отдал поклон.
Обратясь к кавалеру, намеренно резко
Ты сказала: «И этот влюблён».

И сейчас же в ответ что-то грянули струны,
Исступлённо запели смычки…
Но была ты со мной всем презрением юным,
Чуть заметным дрожаньем руки…

Ты рванулась движеньем испуганной птицы,
Ты прошла, словно сон мой легка…
И вздохнули духи, задремали ресницы,
Зашептались тревожно шелка.

Но из глуби зеркал ты мне взоры бросала
И, бросая, кричала: «Лови!..»
А монисто бренчало, цыганка плясала
И визжала заре о любви.


/Александр Блок, 1910/

.

.

.

.

.

             ÉTTEREMBEN

.

Sohasem feledem (igazán volt vagy mégsem
Az az este?): az alkony tüzén
Fellobogtak a lángok a sápatag égen,
S lenn kigyulladt az utcai fény.

.

A teremben az ablak elébe leültem,
Hegedűk szerelemdala szállt.
És egy éjszinü rózsát a serlegbe tűztem,
Rálocsolva ayim aranyát.

.

Odaküldtem neked zavarodva-eszetlen,
De megláttam a gőgödet is.
Lovagodhoz fordulva kimérve-kegyetlen,
Csak ezt mondtad: "Szerelmes ez is."

.

S belevágtak - akár felelet - a zenészek,
Eszelősen a húr rezegett...
Lebecsülte szerelmemet ifjui lényed,
De picit remegett a kezed...

.

El is tűntél, akár rebbenve madárhad,
S mint az álom, olyan sebesen...
S lecsukódik a pilla, a parfümöd árad,
Már elsuhogott a selyem.

.

De te visszatekintve a tükrökből énrám,
Kiabáltad: "Akarsz? Ne latold!..."
S a terem közepén táncolt a cigánylány,
S visitó szerelemdala szólt.

.

/Baka István fordítása/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.07 0 0 7003

Ma van A Magyar Opera Napja, és persze minden nap, amikor operát adnak elő, vagyis operálnak :) Magyarországon.

.

.

                 Énekes

.

Csattog a réz, kürt recseg, görögtűz ég,
öt égő szöllőfürtöt lenget az ég.

.
És újabb csattanás és a szín felett
ti vagytok az opera, gépfegyverek

.
és repülők és ágyúk, míg a falak
alatt két férfi és egy nő átszalad

.
s egy katona s ez meg is áll: jobb felül
egy fal színfal-könnyedén elébe dűl.

.
Int a katona, szól is, nem hallani.
Durrubum-ding! – szólnak a vég dobjai.

.
És: sirrri-i-bang! –zeng a zene-düh, míg
a háttér két kupolája eltünik.

.
És bengáli tűz újra. S a katona!
És: ta-ta-ta-ta- -ti-dung! és új harsona.

.
Mit mondott volna, égre lökve kezét?
Már elmerült. Hova tünt? Minden sötét.

.
Csak a vas csattog, csak a dob, dob dobol.
Zengd hiába-dalod, ha rajtad a sor.

.

/Illyés Gyula/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.06 0 0 7002

Még közel van a Halottak Napja, így a november 4-ével kezdődött visszarendeződés és halálos következményei még időszerűek... Lehetne egy Megöltek Napja is!

.

.

In memoriam

.
Halottakat
a sírban tovább ölni nem szabad.
Holttesteket
hazugsággal takarni nem lehet.

.
Sötét falak,
bent most van a gerinc törés alatt.
Szabad, lehet
tovább gyötörni a gyötörteket.

.
Telek, nyarak,
lesz ki elhullik, lesz ki megmarad.
S ha perbe kezd,
kit perzselő mészbe temettetek?
.
Próbáld, tagadd
a titokban felakasztottakat.
Nyarak, telek
őrzik örökre a megölteket.

.
/Lakatos István, 1959. június 30.,

a Paradicsomkert című kötetéből/

.

 

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.05 0 0 7001

.

       

     Kosztolányi Dezsőhöz

.

Mint tépett-szaggatott koszorúnak
Marokba-gyűrt s marcangolt szirmait
El-fölrepíti a szél:
Szavaim szivemből úgy vetem ki Tehozzád,
A sirodra, barát.

.

 

Vers, akit Róla írok
S nem átallok veled a piacra kiállni,
Nézd meg magadat a tükörben -
S borzadj el tennen rútságodtól,
Hisz nincsen is emberformájú arcod!

.

 

De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban
Ha nem azzal hogy sok-évi fogadalmam megszegem most.
És írok. Újra írok, aki oly rég eltökéltem,
Hogy nem, nem érdemes többé!
Mert nincs a világon semmi, amiért még érdemes volna.

.

 

(Ha csak egyért nem: a hűségért
Ifjú hitünkhöz.)

.

 

Szent borzalom szülötte, tisztátalan hebegés!
De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban,
Ha nem azzal hogy kiállok
A piacra meztelen újból
Kidobolva gyászom (azoknak
Akikre nem tartozik úgysem!)
S mindezt szemérem nélkül,
Szégyentelenül s tán daccal is hogy
Hisz nem tudok mást! - s tőlem
Nem is tellik már más ezentúl.

.

 

Jaj, versem, versem, olyan vagy,
Mint a japáni asszony,
Ki elcsúfitja az arcát, hogy hű maradjon az Egyhez:
Elferdült szájú, véres, dagadtszemű nekrológ!
Fogadd hát tőlem, Élő, ki úgy állok sírodnál,
Mint a dadogó Halál:
Fogadd tőlem e szörnyű,
E szűkölő dobverést
Mit megvetek s utálok,
S mitől iszonyodva takarózik a lélek:
Ezt az egész piacra-kiállást
Méltó mértékeül bánatomnak
Fogadd e hitszegést -
Új Halhatatlan!

.

/Gellért Oszkár/

.

.

.

Búcsú Esti Kornéltól

.

Se lomha gyászdobokkal,
se nyafka fuvolákkal
te tőled, Esti Kornél,
nem illenék bucsuznom,
hozzád csak izgatottabb
és lüktetőbb dal illik,
anakreóni ritmus
riadt szívdobbanása,
mellyel versenyt dobogni
talán csak a tulajdon
hangod lehetne méltó.

.

Ha most Te szólanál itt,
ezt mondanád:
«Barátim,
így múlik minden ím el,
ez hát, amit mi költők
sóhajtozók, üvöltők,
kergettünk annyi rímmel!
Cinizmus ez? barátim,
tudom, tudom, cinizmus;
de már mi megtanultuk
mercutiói gőggel
hősnek csak azt becsülni,
ki a hazug gyümölcshéj
káprázatát lehántva,
kemény magot ropogtat.
Feltörni ő se bírja,
mivel feltörhetetlen,
de borzoltabb ideggel
és élesebb szimattal
megsejti, mi van abban
a sérthetetlen
és érthetetlen
magban.

.

Én már tudom. Nagy áron.
Túl életen, halálon.
De én se fecsegem ki,
tőlem se hallja senki!
Ha száll a nap, ha hold kél,
kutassa csak tudatlan
a többi Esti Kornél,
ahogy magam kutattam:
emberben és világban,
nyarakban és telekben,
friss budai szelekben,
Üllői úti fákban!»

.

Ezt mondanád.
S mi némán
tekintenénk utánad,
messzebbre már a sírkert
kaszárnyaudvaránál,
hol daltalan november
ködébe fúlt virágok
árnyában Esti Kornél
sírjának is csak annyi,
egy öl csupán a hossza,
akár a többi sírnak.

.

/Rédey Tivadar/

.

.

.

       Ének a halálról
                                                      
(Kosztolányi Dezső temetésén)

.

A sír felett szitál az őszi köd,
korán van még és íme este lett.
Sötét egünkre lassan színezüst
koszorút fon a súlyos fáklyafüst

.

s felrebbenő madár fenn sírdogál!
A lélek oly ijedt és lebbenő,
akár a hűs, könnyűszárnyu felleg,
melyre forró csillagok lehelnek.

.

A test pihen vermében hallgatag,
rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
szétoszlik, szomjas gyökér felissza
s zöld lobogással tér újra vissza,

.

törvény szerint! s oly szörnyü, szörnyü így,
mi egy világ volt, kétfelé kering!
vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.
Őrizd Uram, a lélek útjait.

.

/Radnóti Miklós/

.

.

Ez a három vers, amelyek közül az utolsót már kétszer bemásoltam korábban, a Nyugat az évi utolsó számában jelent meg, több prózai írás mellett (Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Török Sophie, Gyergyai Albert, Ascher Oszkár), majd az 1937. évi első számban Jékely Zoltán hasonló költeményét olvashatták a november 3-án elhunyt óriásról. Ez utóbbi versnek van egy rövidebb változata is. Először a friss élmény a felhős tetőről, hússzor öt sorban, míg a későbbi gyűjteményekben a vers nagyobbik részét két tömbbe tönörítették és elhagyták az utolsó öt versszakot.

.

.

         A halál ünnepén

.

                                                                In memoriam D. Kosztolányi

.

Nagy ravatal a farkasréti hegyhát;
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!

.

Lám, itt is ott is árnyak inganak,
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.

.

A sírokon gyertyák lepkéje rebben,
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
reves szeled, kutyaszagú November.

.

Hát itt vagyunk, mi, hozzátartozók,
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.

.

Yorick, Yorick! - úgy állok síri fényben,
mint valaha az árva, schizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblű, vézna tenyerén
magát az elmúlást tartá, fehéren.

.

Yorick! Komédiás emberi élet,

hát mind hiába orvos, patika:

a fintorokra, mosolyokra végleg

szörnyű facies hypocratica

maródik, mint örökérvényű réteg.

.

S a hangok tarkabarka spektrumából:
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki - egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.

.

Bárcsak szólnátok, mind, mind, aki itt van,
ki életünkből egyszer idetűnt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan,
hívás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban.

.

Sírok, sírok, egyik akár a más,
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás -
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!

.

Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn,
s voltunk avar, hun, inka, níbelung -
ó, e lapos hullatelep, e börtön.

.

Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok,
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik zokog -

.

Halál, nagy úr, ez a te birodalmad,
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs; madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.

.

S most itt vagyunk. Egy két szelíd halott
vérünk felett megállunk, mint az árnyék,
- talán felettünk szálldos árnyatok -
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!

.

Menjünk, menjünk! a gyertyák és a mécsek
lassan leégnek és elalszanak;
nem bírnók azt a rettentő sötétet
s már szédít az esővert-gyertya-szag
mint valami avas, keserű méreg.

.

Bezárulnak a rácsos vaskapuk -
ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok!
Jaj annak aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput.

.

Menjünk, mint két kisurranó madár,
kienged tán e fekete kalitka;
jól tudja, hogy mihelyt időnk lejár,
szegett szárnnyal hozatunk ide vissza
s nem lát bennünket többé a határ.

.

Lent a nagy úton villamos zokog;
sárgás fénytől lelkünk hiába fázik,
ezek a rendkívüli járatok
visznek bennünket mégis ma hazáig,
az alkalmi temető-járatok.

.

És vacsorázunk, bort iszunk s teát,
és harapunk, ahogy fogunk haraphat;
már nem gondolunk rá, hogy odaát
szegények milyen éhesen maradtak,
a jóbarátok, a jó nagymamák,

.

s a többi mind, ott, hol eltemették,
a lyukban, melyből három kurta sing
királynak, koldusnak untig elég

- s elég lesz nekünk is alkalmasint

ha ránktör az egetverő sötét.

 

Ott fekszik a sok holt, mint a hering,
a még oszló test, a már sárga váz;
ha életünk felettünk elkering
annál szorosabb lesz a nyúgovás,
mely végleg egyberontja testeink.

.

/Jékely Zoltán, 1936/

.

.

A később épített Kosztolányi-síremlék a Farkasréti temetőben.

.


.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7000)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.01 0 0 7000

Sokan ma sem tudják, mikor van Halottak Napja, mert a két egymást követő ünnepet összekeverik. A római katolikusok holnap emlékeznek meg a halottakról, ma viszont a Mindenszentekre emlékeznek. A protestánsoknál a mai nap a halottaké. Jobb persze év közben rendszeresen emlékezni halottainkra, mert így maradnak közöttünk emlékeinkben. Szomorú a virágokkal díszített és gyertyák/mécsesek fényében villódzó temetőink elhanyagolt sírjait nézni, mert akkor már jobb a vízbe-szórás, és talán elég egy fénykép a szeretett családtagról, ismerősről a szobafalon, ahol éghet egy mécses ilyenkor (is).

.

.

Paul Valéry (1871-1945), a híres francia szimbolista költő 1920-ban írta az alábbi versét, feltehetően a gyermekkorából ismert Sète temetőjéről (a Földközi-tenger Oroszlán-öblének legbelső pontján, egy magas parton). A közel másfél száz sornyi óda eredeti és angol fordítású szövegére ITT utalok, míg az alábbi fordítást a Nyugat ilyenkori száma közölte 1933-ban. Varázslatosan szép vers, nem különben a fordítás.

.

.

        Tengerparti temető

.

                                                           Mh, jila yuca, biou aqanaton speude,
                                                           tan d˘empracton antlei macanan.
                                                           (Pindaros, Pythiai ódák III.)

.

Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,
Fenyők, sírok közt s ő remeg alattok;
Ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger, messze-messze!
Ó pályabér, mikor gyötör egy eszme
Az istenek csöndjén merengeni!

.

Mily tiszta munka e villódzva széthányt
Csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt
S mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak -
Ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak -
Szikráz a Perc és álom a Tudás.

.

Nem-változó érték, Minerva-templom,
Tág béke-hombár és valódi, szent hon,
Morcos víz, önmagába meredő
Szem, melynek álmot rejt a súgaras mély,
Ó csöndem! ... Ott benn a lelkembe kastély,
De csúcs, ezer arany-cserép, Tető!

.

Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog,
Hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
Cikázva nézek rajta szerte és
Miként magas imám hiába leng el
A gőgös istenek elé, a tenger
Szikrás derűje is mély megvetés.

.

Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz
S a száj - amelyben olvad-meghal - élvez,
Alakja széthull s egyre érzi még,
Ugy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét
S a változó partok zajgó ezüstjét
Dalolja tört lelkemnek most az Ég.

.

Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!
Sok nagyralátás biztatott - csapásul -
És furcsa restség, ám kedvvel tele,
Hogy e fényes Térnek magam kitárjam
Halottak házán imbolyog az árnyam
S én is szelíden imbolygok vele.

.

Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát,
Könyörtelen Fény és csudás Igazság,
Napfordulat, én mos föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
Nézz rám! ... De az, ki fényed adja vissza,
Másik, komor felében árnyalak.

.

Ó csak magam, magamnak és keményen,
Egy szív mellett, hol buzdúl költeményem,
Az Ür s a tiszta Esemény között,
Várom sötét, keserű, büszke szóját,
Nagyságos Énem felzengő ehóját,
Amelyben az öblös jövő dörög!

.

Tudod-e te, lombok csalóka rabja,
Te az öböl vasrács-evő darabja,
Míg zárt szememmel fényed incseleg,
Mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz
Mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.

.

Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi,
Szent és anyagtalan tüzfény betölti,
Fölötte fáklyák s mindez oly rokon,
Kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
Mely csak remeg az árva lelkek árnyán;
Hű tenger alszik itt a sírokon!

.

Izzó Eb, óvj te a bálványozástól!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
Ki mosolyog s magában andalog,
Fehér juhnyáját békés sirjaimnak,
Nem kell nekem okos galamb, ki hirt ad,
Hívságos álmok, kandi angyalok!

.

Itt a jövendő lassú-lusta álom.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
Minden lesült, elmállott, légbe vész,
Hogy zord-talányos kutfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen
És édes a fanyar és fény az ész.

.

Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt
Földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
Elmélkedik, magának is elég Ő ...
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
Tebenned én a változás vagyok.

.

Félelmeid én tartom s mind belém foly!
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
A te roppant gyémántodon a karc! ...
De a márványtömböktől súlyos éjben,
E vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
Lassan helyesli már, amit akarsz.

.

A vastag semmibe olvadtak, itt a
Vörös-agyag fehér lényük fölitta,
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
Kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.

.

Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,
Csiklandozó kacaj és könny a pillán,
Szemek, fogak, tüzellő, lanyha mell,
A csókos ajkon vér, mely mint a láng ég
S mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
Mind föld alá jut és játékra kel!

.

S te, nagy lélek, remélsz-e majd egy álmot,
Mely nem lesz ily szineskedően-álnok,
Mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké,
Szent nyugtalanság, meghal még az is!

.

Sovány öröklét, fekete s arany te,
Akinek a halál egy anya keble,
Rútul-babéros vígasz asszonya,
Kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod amit palástol:
Örök vigyorgás, kongó koponya!

.

Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti,
Kiket csak oly sok föld bírt eltemetni
S léptem sem érzitek, mely most emel,
A féreg, a valódi, nem tinektek
Perceg, kik e táblák alatt pihentek,
Életből él ez s nem hagy engem el!

.

Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám?
Olyan közel van titkos foga hozzám,
Hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamban is akarja,
Él s életemmel tartozom neki!

.

Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én ó,
Remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg s végem ez a nyíl lesz!
Ó Nap ...! A lélek gyors, dermedt Achillesz
És rá e teknősbéka árnya hull!

.

Nem! ... Föl! Megújul folyton a serény lét!
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
Uj lelket ád ... Ó só, üdítsd e mellet,
A vízbe és életre serkenek.

.

Igen! Te tenger, őrülések anyja,
Párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
Jelképekkel döf át ragyogva fönt,
Kéktestű, részeg hydra, ős-garázda,
Ki villogó farkadba marsz csatázva,
Oly zűrzavarban, mely akár a csönd.

.

Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Röpüljetek, fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre
Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.31 0 0 6999

Múlik az idő, közel egy év telt egy tavaly november végi beírás óta, amikor éppen a most ünnepelt félezer éves reformációhoz találtam verset és annak megzenésítését. Újból nem ismétlem meg, de e hozzászólás előzményeként megnyitható. Az elírást most vettem észre, hiszen a vers első beemelése ide 2011. évi.

 

A mai találatok szintén Luther Mártontól valók, de ezek most nem versek, hanem csak szép gondolatok, bennük a Muzsika asszony is megjelenik nevelőként.

Illenek a Nap idézete/i/ című fórumtémába is.

 

"Musika ist eine halbe Disziplin und Zuchtmeisterin, so die Leute gelinder und sanftmütiger, sittsamer und vernünftiger macht."

 

"A muzsika félig-meddig már maga a fegyelmezettség, egyben egy jó nevelőnő, aki az embereket szelídebbé és gyengédebbé, szerényebbé és értelmesebbé teszi."

.

.

"Die Musik ist eine Gabe und Geschenk Gottes, die den Teufel vertreibt und die Leute fröhlich macht."

"A muzsika Isten adománya és ajándéka, ami elűzi az ördögöt, és boldoggá teszi az embereket."

.

 

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6824)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.28 0 0 6998

A tegnapi beírás végén utaltam Vas István és Illés Endre remek drámájára Trisztánról és Izoldáról. Az ajánlott linken elérhető mű után közvetlenül szerepel egy most is aktuális vers, hiszen közel vagyunk az '56-os megemlékezésekhez. A történet már a megtorlás utáni februárban íródott, megrendítően szép, egyelőre nem tudom, mikor jelenhetett meg először. Igen, mi, az akkori fiatalok, mi mindenre emlékezünk?

.

.

                     Pesti elégia

.

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

.
Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

.
A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

.
A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

.
Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

.
De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
Szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

.
Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.
.
Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
Ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

.
Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

.
A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

.
S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

.
Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

.

/Vas István, 1957/

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (6997)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.27 0 0 6997

Visszakerestem a Trisztán és Izolda szerelmével kapcsolatos eddigi találatokat ebben a témában: Rónay Györggyel kezdve, de mivel azt a verset a program áttördelte, megismétlem az 1964-ben megjelent, A város és a délibáb című kötetéből.

.

                  Trisztán és Izolda

.

Marke király vén volt, nagyon vén (Trisztán már rég nem élt).

Dalnok érkezett udvarába és Izoldáról regélt.

.

Marke király, emlékszel tűz szemére, láng hajára?

A király nem felelt, csak mellén hullámzott ezüst szakálla.

.

Marke, emlékszel a hajósok énekére?

Én is ittam volna, gondolta Marke, mérget érte.

.

Lettem volna sirály, tépett szárnnyal csapódni padlatára,

hajába veszni szél, gondolta s örvénylett szakálla,

.

szivébe vágni kés, vérét kiszívni skorpió,

húsát falni láng, csontját enni tűz, lelkét inni lesztrigó,

.

s ajka ízét sem ismerem és karja melegét sem! -

gondolta zordan a király s maga elé meredt sötéten.

.

Trisztán már rég nem élt. De Marke fölmordult: Vigyétek!

megragadták a dalnokot és lefejezték a pribékek.

.

Ezüst szakállát tépte a király és kardot döfött a szivébe.

Mint vert harang, kondult a páncél, és kicsorbult a penge éle.

.

.

.

Most találtam továbbiakat is:

.

          Trisztán sebe

.

„Noch ist kein Schiff zu sehn!”
                        (Richard Wagner: Tristan und Isolde)

.
                           1
.
Sebemből romlott éjszaka szivárog
s a holdfény gennye; átvérzem a reggel
gézeit; ájulásomban a tenger
megbillen, túlfolyik a láthatáron,
.
mint serleg peremén, s az űrbe fröccsen, –
kialszik sisteregve csillagom...
Reád köszöntöm – félig már vakon –
Isten borát, mely habzik-forr előttem:
.
a tengerár sós-keserű vizét,
mely elválaszt és mégis összeláncol
véled, Izolda, – tajtékos öled
.
örvénylik benne, nyílik és bezárul...
Bár elragadna! Fúlhatnék beléd!
Halál se kell már nékem kívüled.
.
                           2
.
Mily csodakard hasított rád sebet?
Öled a halálon ütött seb, résre
nyitott kapu egy más szabású létbe,
hol élő vagy halott vagy, egyremegy,
.
s nappalnak, éjszakának egy a tétje:
a kéj.
          Sötét vizekre szállt hajód,
Izolda, és megmámorosodott
az árboctól, mit én döftem beléje, –
.
hogy száguldott velem, hogy ringatott!
S fehér vitorla: inged hogy dagadt!
Jó kapitányod – valld meg! – voltam én.
.
Voltam teérted bélpoklos, lovag,
pojáca, koldus, legvégül halott.
S nincs még hajó a tenger felszinén.
.
                           3
.
Ha jössz is, késve érkezel, Izolda.
Kornwall órája döccen, meg-megáll;
kerülgetitek – Marke, a király,
s te – egymást, mint nagy- és kismutatója.
.
Ó, bár ki tudnám zökkenteni az
időt, mely palotádban megkötött
habarcsként, ám énnálam, mint a köd,
úgy gomolyog – egyszerre tél, tavasz,
.
nyár, ősz, mióta minden évszakom
te lettél: holtomig tartó öröklét,
éji verőfény, alkony-virradat...
.
Akárhová is hívsz, követlek önként.
Sebem piroslik – nézd! hajnalodom;
hallgasd! halálomnak kimondalak.
.
/Baka István, 1992/

.

.

.

 Trisztán és Izolda

.

Arcod s arcom a fűben.

Köztünk kard fekve hűsen.

Te büszkén azt, Izolda,

vetetted egy bokorba.

.

Arcom s arcod a fűben.

Hol az a penge, hűtlen?

Ki tudtad dobni messze,

hát mért szúrtad szivembe?

.

/Lakatos István; az 1993-as,

Paradicsomkert című kötetéből/

.

.

.

A költő korai versei közül nem is válogatta be az 1996-ban kiadott kötetébe a következőt:

.

               Trisztán

.

Nézte sokáig a Fehérkezűt,
kitárult teste álomárnyú lombját.
Szoruló garatjába pici tűk
szúrtak. Érezte, könnyek fojtogatják.

.
Nézte a néma alázatú hűt.
Várt, hogy talán a szemek visszafogják,
de felzengtek a mélyzöld hegedűk,
szél villázta a rengő víziboglyák

.
illó csomóit, orrlyukába gyűlt
a tengerillat – és mint ló a zablát,
harapta fémbékéjét. Áthevült,

.
már csak az egyik partról látta sorsát.

És Izoldától sírva menekült
az űzött vízen, meglelni Izoldát.

.
/Petri György, 1964/

.

A Fehérkezű (Izolda), nem azonos Izoldával.

.

Talizmán: Trisztán sóhaja

.
Izolda illess lüktető ereklye
Idők torkában hűlt homok peregj le
Viharba pördült megszélhüdt dereglye
Vergődöm ím kórság körülseregle –
Lakozz bennem s épüljek benned én
Létem betölt te vérző szent edény
Irgalmas kéz kard pengeél ha forró
Itt perzsel ég süt szív szirtjén a porhó –
Arcod vakít légy orvos benn Yseult
Arcomra leplet szorgos semmi sző

.

/Kovács András Ferenc; az 1995-ben megjelent,

És Christophorus énekelt című kötetéből/

.

Yseult vagy Iseult a magyarban Izolda.

.

.

.

                                             Trisztán

.
                    Kinek mi köze hozzá
az ő kettőjük dolga az        hogy ott egy olyan ágyon
olyan körülmények között        (a lihegés is kihallatszott)
úgy megalázták azt a mulyát       a nemzetközi finánctőke mondta a

                     szerencsétlen
a kelleténél ércesebb hangon és majdnem sírvafakadt
hogy így nyilvánosan és mindenki előtt        csak nem gondoltok arra
csak nem képzelitek        egy óra múlva
már mentek is        családi kép        az előszobalámpa
holdkóros fényében egy szivacs-arc egy ráncos Betsábé
két gyermek anyja        (pótlék, juttatások)
kegyura koszos ingben        VISZLÁT VISZLÁT        lógó mellel
ó te repedt hamuszív        taxival a palotáig
a habokon a habokon a habokon
REGGELES VAGYOK SZÍVEM

.

/Orbán Ottó; az 1971-ben megjelent,

A föltámadés elmarad című kötetéből//

.

.

Végül egy drámai mű, részleteiben a hárfás Trisztánnal és a hárfázó Izoldával, és ez a színmű csodálatos verseléssel idézi meg az írek ősi legendáját, amelynek legismertebb változata a wágneri operaszövegnek is alapul szolgáló Gottfried von Strassburg-féle hosszadalmas, de szintén szép eposz, a Trisztán és Izolda.

.

Trisztán: Vas István és Illés Endre közös műve /1956/

.

.

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6994)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.23 0 0 6996

Helyesen: Az alábbi vers nem sorolható Szabó Lőrinc tematikus köteteibe,...

Előzmény: [fidelio] mindegy (6995)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.23 0 0 6995

.

Az alábbi vers nem sorolható a Szabó Lőrinc tematikus köteteibe, A téma az '56-os forradalom, és nem meglepetés, hogy életében nem közölték. A költő 1957 októberében meghalt, a vers pedig csak 1960-ban jelent meg.

.

.

     Meglepetések

.

.
                     I.
Gyanútlan vers október 15.-én

.
Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szivedig,
a harmadik halk telehold,
szív rózsája a negyedik,

.
van tömör-édes, mint a méz,
van lángvető csipkebokor,
van, mely egy elnémúlt világ,
van, mely kurjongat, mint a bor,

.
van, melyet észre sem veszünk,
hallhatatlan, sóvár zene,
van mindenüttjelenvaló,
van szétvivő mindenfele,

.
ez tűz, mely Földet nyal körűl,
az egy katicát tapos el,
van gyermekkorba kérdező,
van, mely Afrikából felel,

.
van, melyben villájával az
ördög felszúr a föld alól,
van atomgáz, bombahalál –
s van legvégső csömör, mely oly
.
bambán, szeliden néz, olyan
öklendtetőn és kedvesen,
mint kifliből a svábbogár,
mint kolbászból a birkaszem.

.

.
                      II.

.          Egy hét múlva

.
Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi Boly:
a dermedt Dávid talpraállt

s ledőlt a Góliát-szobor.

.
Sipkákra bimbó nyílt! magyar!
Parittya benzint röpitett.
„Hacaca!” – szólt a rádió.

Éheztük a becsületet.

.
Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.

.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszűlt a jövőnk.
S temettük a halottakat.

.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanuk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorúlt.
.

.
                     III.
          December közepe

.
Aztán jajdúlt a hajnal és
reggelre ránkvirradt az est.
A Tízezertalpú tiport
s tótágast táncolt a Groteszk:

.
Ambrus WC-ről, vizavi
akna jött és ágyúgolyó, –
ágy mellől szekrény s fal kiment!
„Gimbelem”, szólt a rádió.

.
És Valami tanácskozott
és aztán Ugyanaz, megint,
és züllött, körben, minden a
Föld züllött szokása szerint;

.
s a talpak jártak. Nem tudom,
már nem tudom, hogy volt s mi lett.
Már nem tudom. De teltek a
napok s az évhosszú hetek:

.
hallottuk, Ausztriába hogy
húzták a deportált Dunát
s gyárakban ma is puskatűz
ajánlotta a hacacát…

.
De csak szájon csókol a perc
s jó remény némítja a jajt:
Nem! Rabok tovább nem leszünk!
És: Isten áldd meg a magyart!

.

/Szabó Lőrinc, 1956/

.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!