Keresés

Részletes keresés

[fidelio] mindegy Creative Commons License 6 napja 0 0 7061

Az idén 83 éves Bertók László szeretett verssorozatokat írni. Pl. Magyar epigrammák címmel negyven tömör és találó kétsorost tett közzé az ötven év verstermését bemutató, 2004-ben megjelent, Platon benéz az ablakon című gyűjteményes kötetének új versei között. Ismert a Három az ötödiken című szonettgyűjteménye is (1995-ből).

.

                

.                  Nagyzenekar

.
Sokkol a hírközlés, dől ránk baj, terror, ijesztés,
mintha a nagyzenekar jönne az ördög előtt.

.

.

.

       …zenekar. Munka? Zenekar

.
Mi lesz, ha dolgozni kell.
Itt akkor most javítsanak ki egy leselkedő férfit.
Ott agyagtéglából fű nő. Azt mutatja, hogyan
foglalj helyet a valóságban. Írni, az sziget?,

.
a sziget egy csúcs? Szerző felesége szerint
egy életmű sodra visszaemelhető az elhagyott
mondatsorba. Ha pedig valóban dolgozni kell,
használd ablaknak a kezem. Mert van egy magasabb…

.
Munka? Gyere, változtass meg.
Írd te a következő sort. Mert van egy magasabb…
És akkor ez egy óriási zenekar. Munka? Zenekar.
Azon a szigeten, a csúcs?, mint zenéből a hangszer,

.
feltárul a zenekari árok, kék, kék
annyira kék, hogy beleőrül a szárny,
míg a dalnokok a közös szólamnak adják a hangjukat.
Nem lehet annyira írni, hogy közben megmaradjon

.
a kezem. Igen, a sziget. Most már ilyen leszek,
most már csak olyan nőt akarok megcsókolni,
sziget, aki férfi is tud lenni, aki hajlandó
meghalni bennem, sőt kizárólag erre kíváncsi.
.
Idő is csak úgy van, hogy egy nap megpillantom
a füvet, és azt mondom neki, te zöld fű.
Hallik-e magasabb valóság emelt sziklánál.
Zöld fű, zöld fű. Kékbe zenélnek a férgek.

.

/Darvasi László, az 1991-ben kiadott,

Horger Antal Párizsban című kötetéből/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.04.08 0 0 7060

.

      TENGERI-HÁNTÁS

 

                      Ballada

 

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús... mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
- Aha! rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kiséri.

.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
- Töri a vadkan az „irtást” -
Ne tegyétek, ti leányok!

.

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?...
- Soha, mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.

.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér’ rí.

.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te, halál, vess puha ágyat.

.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- Az a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.

.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
- Kuvikol már, az ebanyja! -
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

.

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! vele álmodsz -
Azt danolja: „gyere! jöszte!”

.

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban:

Elég is volt ma regélni."

.

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,

Furulyálnak, eltünőben.

.

/Arany János, 1877. július 15./

.

.

Muzsikát hall nagy-fenn, messze: Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova. /Arany János jegyzete/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.04.04 0 0 7059

 

Z e n e

.

.

1.

.

Kő vagyok a kút falában,

a mélység kiálló foga.

.

2.

.

Lent úsztam, fönt úsztam,

virágoztam, ahol nincs gyökerem.

.

3.

.

Lefejezett, nagy fa körül

csillagok, farkasok.

.

4.

.

Üres a föld, üres a hal gyomra,

fénylik a hallgatás ürege.

.

5.

.

Dicsőség a magasságban a susogásnak,

csöndnek és mennydörgésnek.

.

6.

.

Csak e lassú hang, most

lelőhettek, mint egy gyereket.

.

7.

.

Gyertek játszani minden vérrel,

sötétséggel és folyóval.

.

8.

.

Sárga: sisakos, kihasadt virág,

fekete; elszabadult csónakok.

.

9.

.

Madarak csőréből kiestem,

tűzhelyemet széttapostam.

.

10.

.

Ki az? kérdezi a fal és a szél. Ki az?

kérdezem a csontjaimat.

.

.

/Tornai József; az 1972-ben megjelent,

Kiszakadva című kötetéből/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.03.30 0 0 7058

Közben további két verset találtam Debussyvel kapcsolatban:

.

.    

    Debussy: Clair de lune

.

Az a hegedű meg a zongora!  

    Visszaadta nekem az elnémult,  

    arany-farktollas nyarat.

        A vonóról a húrt is foszlányokra

            tépve  

        száll föl a Clair de lune nő-arca.  

            Miért nem figyeltem eddig is  

    ennek a hegedűnek meg  

                              zongorának  

        a holdfényére? Tudom, már sose

gyógyulok meg, de legalább fölismerem  

                            az erdőket és tavakat:

a tájat,  

    ami már csak ebben a hold-arcban  

                                    sugárzik.  

                        Míg az a hegedű meg  

                              a zongora itt beszél,  

               mi választja el szívemet  

                              szívedtől?

Hosszú,  

    hosszú  

        ez a hegedű-nyár,  

                            hosszú,  

                                   hosszú  

  a sírás a fiatal hegedűs egész testében.  

A hold-remegtette, idő-áztatta dallamon  

       egy tekintet közeledik felém.

                                   Milyen régen

nem sütött, milyen régen nem nyílt  

             rám a nyár repce-szempillája!  

    Hegedű,  

        hegedű, itt ülök  

  és frissen-bimbózó vadribizke-bokrok

nőnek ki talpamból.  

                 Az a tekintet még közelebb ér

               a hegedű meg a zongora ünnepe  

               egyre jobban kinyílik.  

                     Zuhanok bele azokba  

                     a szemekbe!  

                              A világ összes hegedűi

se ránthatnak mélyebbre  

                         a te szakadékos szívednél.

.

/Tornai József, az1998-ban megjelent,

Mezítláb, énekelve című kötetéből/

.

.

.

  CLAUDE ACHILLE DEBUSSY

.

Pasztell képek, új hangszínek

Jellemzői Debussynek.

Ötfokúság, modális sor járja,

Gyakori az egészhangú skála.

.

Kissé disszonanciás a

Foltszerű hangzásvilága.

Első siker Egy faun délutánja

Szimfonikus költemény. Utána

.

Pelléas és Mélisande opera

S zenekari művek sora:

Noktürnök, Ibéria, A tenger,

A Perlűdök szól két kötettel

.

Zongorán s a Holdfény, Gyermekkuckó.

Francia nagymester, ez nem túlzó –

Mutatja vonósnégyes, szonáta,

Dalok s A kis néger kottája.

.

/Mózner Miklós, 2015/

.

.

Az utolsó darabhoz: a kis néger valójában a Golliwog nevet viselte, és az ő játékáról szól a Gyermekkuckó hatodik, záró tétele, a Golliwog's Cakewalk, azaz Golliwog játéka.

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7055)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.03.28 0 0 7057

A Kodályhoz kapcsolódó sok és többnyire e témában is olvasható vershez újabbak:

.

.

                Kodály

.

A nyelv alatti idegállapot
már öreg könyveinkkel feleselget.
Azt is mondták, hogy tévedő vagyok,
hogy én hozom a törökveszedelmet.
Vonókat vontató nagy fogatok
nyomában égig zengő hangok keltek.
Mióta hallom ezt a dallamot,
mely kezdet óta kíséri a nyelvet!
Mert mindenen, mi lényünkkel rokon,
a dombokon, e nagy dorombokon,
a folyókon, mint pengő húrokon
a négy égtáj szelei énekelnek.
Amit még senki nem hallott, azon
érkezik még ami belőlünk telhet,
ami az örök hajnali napon
önnön-magából táplálja a lelket.

.

/Lászlóffy Aladár, az 1998-ban megjelent,

Felhősödik a mondatokban című kötetéből/

..

.

.

               (Kodály-fa)

.
Hallgatom a Kodály-fa suhogását:
     se tölgyek, se nyírek,
     cserek, juharok, fenyők se –
     nem suhognak így, –

.
És a Kodály-gyöngy pergést –
     szitában,
     rostán,
     szemek,
     nyíló nyakon
     gyöngy nem pereg így – ,
S a Kodály-liliom ívelését, –
     dór és jón és korinthoszi
     nem ívelhetett így, –
S a Kodály-tulipán görnyedését, –
     botorkáló,
     venyigéken háló
     anyó nem görnyed így, –

.
     csak ezredévek minden fája,
     csak ezredévek minden gyöngye,
     csak ezredévek minden oszlopa,
     csak ezredévek minden tulipánja
     görnyed így.

.

/Páskándi Géza, az 1992-ben kiadott,

Tű foka című (nem) verseskötetéből/

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.03.27 0 0 7056

 

    Zenemisztérium 
  

                                        G. Mahlernek 
  

A Nyolcadik már egybeömlik.
Mindenfelől középre dől.
S középről ismét szét, de szárnyon
mindenfelé a tízezer sirály.
Alulról megriasztva robajlik föl
a szárnyeső.
Verdes, csillámlik, zúg, sikong.
Angyalcsoportok gyűlnek össze
a stadion-bejáratokban
az alvilágnak állva útját.
Szájukból ezüstnyilak villannak
át az űrön (alattuk gyűrt ember-
fejek) és útközben elizzanak.
Az allélúja fenyeget.
S valaki döngeti vadul a
Világegyetem palánkjait.
Fehér karok lassan emelkednek
homályló fény-fejek fölé,
s a kifeszített kézujjak hegyén
grafikont rajzol a végidő.
A tölcsér mélyén mozdulatlanok.
Mezítelen lábak körül a hangok
rozsdatemetője.
Hegybe szórva a szó, kiálló kard-
vasak, a roncs idő, a csorba élek
(fájdalmaimról nem beszélek).

.

/Vasadi Péter (1928 -2017); 1998/

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.03.25 0 0 7055

Ma 100 éve halt meg Claude Debussy. E témában 66-szor fordul elő a neve, többnyire az általa (is) megzenésített versek kapcsán, de vannak róla írt költemények is. Némely vers többször is előfordul.

 

Néhányat kiemelek:

.

      Debussy

 

Nem igaz hogy a fény

egyenes irányban terjed

 

VÉRSZÍNŰ MUST A VILÁG

erjed

 

Hát jöjjön a fény

ferdén

foltokban

körívben

cseppekben

tűhegy-pontokban

mint a

poentilisták

képein

vagy mint mikor

kezed

a billentyűkhöz ér s a fény

csap ki

az ujjaid

hegyén:

fény

fény

 

sugárzik

szökken

szétnyílik

permetez

 

EZ kell

csak EZ

 

/Képes Géza/

.

.

.

             DEBUSSY

Oldódj, lomha világ! Ujjaimon folyók
gyémánt habja csobog, homlokomon hazug
holdak udvara reng, s csillagok alszanak
zengő tengereim vizén.

Költő: forgok az ég díszei közt, lazán
szőve-oldva a lágy ezüst éter ködét.
Szikrázó halaim hűs szívemen szelíd
titkuk vallva röpülnek át.

Tündér! tengereket alkotok én köréd,
nyüzsgő zöld szigeted lombjai közt pihenj!
síkos bőröd alatt lüktet a vér lilán,
s kígyó villog a melleden.

Alszom s álmodom én. Semmi a lét. Lebegj,
csillámló tünemény, foszforos álom, ingj!
Füstként oszlom el, és messze sikoltanak
faunok, trombita, hárfa, síp.

/Rónay György, 1942. március/

.

.

.

A medici.tv is megemlékezett az évfordulóról, sok zenével...

Törölt nick Creative Commons License 2018.03.08 0 0 7054

Illyés Gyula: Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez



Az ünnepelt 80. születésnapján a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző.



Föllendül azonnal a karmester-pálca

s megzendül – nem a zenekar,

hanem ami van körben temető;

megzendül ami van (ó s fiatal!)

síri mező,

majtényi, mohácsi, muhi mező,

anyádért, apádért,

esendő hazádért,

ami volt sírba és sárba vesző,

ami volt hősvértől pirosult gyásztér,

egri üszök és drégelyi várfok,

onnan tör elő,

amit hallani vártok –

e zenekari mélyből árad elő,

de nem a jaj,

rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj,

hanem az erő,

az a gyökérmélyű erő,

az a mult-táplálta erő, mely érted

száll harcba, jövő:

örökös élet.

Ezt, ezt kereste ő

és ezt találta,

kezében a pálca:

vasvessző, mely a temetőt veri

a marsalbot, ha szólnak ütegei;

ezt rendezi ő,

az elszánt, a konok,

akinek a sírok üregei

dobok, dobok,

ezt hozza ő,

búval, de hittel is tele,

ezzel jön ő,

a hangok s lelkek megváltó mestere.

Karmester, nemcsak ezt a kart

vezényled, jól tudod,

hanem egy népet, a magyart,

villanjon homlokod;

akinek hangszekrénye lett

vártömlöc, temető

s kéz-intésedre égre kelt

a poklot-szenvedő;

ki a jajból sajtoltad a dalt,

búból az örömet,

vereségből a diadalt –:

családod, sereged,

éneklő kórusod vagyunk

s ki nem dalol, az is

tudja már, szívós karnagyunk,

mi helyes, mi hamis;

mert egybe álltunk általad

s az is, ki nem dalol,

érzi a Lét, a Rend szabad

összhangját valahol.

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (7053)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.02.26 0 0 7053

klasszIQs-nak is...a hallható vagy éppen rajzoló karmesteri pálcáról :)

.

                  A Teremtés

.
Az emlékké vált Isten, mint egy halott családtag
fölsejlik a szent este gyantás fenyőszagában,
ahogy a gyertyalángban pislog a csillag fénye,
elsüllyedt dallamára talál a pásztorének,
mezők havas nyugalma lepi az üres utcát,
s egyszerre mintha többen lennénk a megszokottnál,
a magunknak terített hosszú családi asztalt
körülállja megannyi tétlen maradt őrangyal,
ahány rokon hiányzik, aztán lassanként ők is
előtűnnek, és együtt mutatkoznak az ősök,
szülők, testvérek eddig foghatatlan csatornán,
s a fennen világító szellemkép a valóság,
mi meg a készüléken kívüli virtuális
világból nézzük ketten, hogy a mindenség játszik
Joseph Haydn művében előadott teremtést,
olyan zenét, amelyhez szerelmes érdekeltség
irányít, s egy hatalmas láthatatlan tömegnek
ereje vonz magához, az átható tekintet.

.
Ám ez az Isten más már, mint kiben akkor hittem,
mikor még úgy is hívő voltam, ahogy hitetlen,
hiszen egyazon boldog kíváncsiság hatott át,
ártatlan képzelettel vegyes bűnös rajongás,
a templom szent lakója naponta imádságra
harangozott, és féltem őt is, mint az apámat,
apró, gyermeki gondok, törések, repedések
tágultak naggyá, melyben kétségem feketéllett,
első csalódásomat családi gyász okozta,
hisz ha meghalnék én is, ugyanúgy a pokolra
jutnék, mint nagyanyám az utolsó kenet nélkül,
ahányszor föladták rá, mindannyiszor fölépült,
üres ól barlangjában titkos szerzetesrendet
alapítottam, buzgón vetettem a keresztet,
s egyszer csak szemérmetlen dolgokat cselekedtem,
vadszagú bürök alján játszottuk a szerelmest.

.
Ha csipkebogyó érett, nem tüskebokor égett,
nem szólt belőle senki, még tüskebujkáló sem,
csak a gyóntatószékből, bár a papot se láttam,
kaptam kis vétkeimre nagy penitenciákat,
s próbára tettem Istent, ha van, orgonaszálból
változtasson sötétpej paripát bizonyságul,
s mert kárhozatról nyelvelt a tűzből felcsapó láng,
lassan a Halál fordult bennem Mindenhatóvá,
a hosszú, füstös csőből tekintett meredt szemmel
a véletlennel játszó erőszak, nem az Isten,
vagy ha ő is lett volna, régen lemondott rólam,
vagy újabb próbák végett hagyta, hogy távolodjam,
kitéve mindenféle hízelgő csábításnak,
elképesztő világot tárt föl a csillagászat,
melyet értelmen túli sötét anyag teremtett,
az meg egy esteleges, árva sóhajt, az embert.
.
Mint ki a súlytalanság állapotába tévedt,
éteri hullámhosszon lebegvén a zenében,
szárnyaló áriák és akkordok magasában
magam is az összhangzat hegedűsévé váltam,
akit vakon vezényel a háttal álló karnagy,
kísérem a teremtést tanúsító arkangyalt,
fönséges nyomorék zeng Rafael szerepében,
két csonka ujjal int a vállból nőtt kacska kézfej,
de amitől viszolygok, őnéki mit se számít,
inkább az örök talány felé vezérlő szándék,
miközben Teremtőjét teremti a teremtmény,
az elragadtatottság fönséges világnyelvén,
vonók táncával, húrok elsikló sikolyával,
az üstdob ütemére keltett harmóniában
sípok résén örvénylő együttes lélegzettel,
s a karmesteri pálca fölrajzolja az Istent,
és látja a halandó, az alkotás igen jó,
s már csak az ámulattal telített tiszta csend szól.

.

/Ágh István, a 2011-ben megjelent,

Hívás valahonnan c. kötetéből/

.

.

A közel 220 éves zene: https://www.youtube.com/watch?v=oNIy6Z-rkbg.

És csak a szöveg: http://opera.stanford.edu/iu/libretti/schoepf.htm

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.02.18 0 0 7052

 

.

    AZ ÖRÖM ÜZENETEI

.

Renoir rózsaarcú leánykái

hintáznak önfeledten

piros örömbe öltözötten -

nézd a rózsát mellettük a kertben:

feslése máris foszlás kezdete!

A pirospozsgás arc szomorúsága.

.

Rodin Csókja - márványlángolás:

öröklétet ígér az ifjú pár

egymásnak most a kéj hevében

mennyet szomjaz a testi vágy

de tartósabb a hideg márvány

semmint a kínt dajkáló lángolás!

.

Mozart magányos, mozdulatlan

tekintete a megnyílt mennybe lát

zenéje felrepít egy más világ

a boldog egek első peremére

hogy elhozza onnan e földi térre

a testnek is az üdv üzenetét.

.

Bach lelke mély tengermeder

zúgó zenében hömpölygő öröm

a fény átjárta már e vak világot

a szenvedést kioltó tűzhullámok

gyűrűznek fel a tiszta kékbe

a szépség extázisa mennyet érve

belesimul a boldog Teljességbe.

.

/Szabó Ferenc; a 2007-ben megjelent,

Őszi ámulat című kötetéből/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.02.14 0 0 7051

.

                 Le parfum

.

Lecteur, as-tu quelquefois respiré
Avec ivresse et lente gourmandise
Ce grain d'encens qui remplit une église,
Ou d'un sachet le musc invétéré ?
.
Charme profond, magique, dont nous grise
Dans le présent le passé restauré !
Ainsi l'amant sur un corps adoré
Du souvenir cueille la fleur exquise.
.
De ses cheveux élastiques et lourds,
Vivant sachet, encensoir de l'alcôve,
Une senteur montait, sauvage et fauve,
.
Et des habits, mousseline ou velours,
Tout imprégnés de sa jeunesse pure,
Se dégageait un parfum de fourrure.

.

/Charles Baudelaire (1821-1867);

A Romlás Virágaiból,1857/

.

.

.

                     AZ ILLAT

.

Szíttál-e néha halkan terjedő
tömjént, mely dómokon remegve száll át
vagy régi zacskó ó levenduláját,
szimattól ínyenc élvre gerjedő?

.

Mély, bűvös bájjal, részegítve jár át
a mult, ha a jelenben éledő!
Egy drága testen így a szerető
emléknek gyüjti ritka bokrétáját.

.

Hajából, mely rugalmas és nehéz,
eleven zacskó, ágy tömjénezője,
szárnyas zamat tolonga, vad s merész.

.

S ruhái, selyme közt a drága szőrme,
mit tiszta ifjusága itat át,
kiválasztá a prémek illatát.

.

/Babits Mihály fordítása/

.

.

.

                Az illat

.

Mondd, olvasóm, húzott-e mámorod
Belélegezni részegen a tömjént,
Ha betölti a templom égi csöndjét,
Vagy egy zacskóból pézsmaillatot?

.

 

A mában és az újraalkotott
Múltban bódítja mélyen el az elménk;
A drága testről épp így gyűjtögetnénk
A virág nyomát, a volt balzsamot.

.

 

Súlyos, rugalmas haja eleven
Tasak, a szoba tömjént lehelője,
Vad, rőt illatok ömlenek belőle,

.

 

Ruhája muszlin, ruhája selyem,
ő maga meg a tiszta fiatalság,
Melyből a szőrme nagy illata csap rád.

.

/Győri László fordítása/

.

.

A vers a Kísértet: Un Fantôme című négyrészes szonettcsokor második darabja.

A többi: A sötétség, A keret és Az arckép.

.

A fenti verset az 1961-ben született Gordon Kerry zenésítette meg 1985-ben az Obsessions (Lidércnyomás) 2. dalaként, énekhangra és zongorára.

Farkas Ferenchez kötődik Az arckép megzenésítése, 1993-ban, szintén zongorakíséretes énekhangra.

.

.

S ha már az ausztráliai Gordon Kerry is szóba került, megidézem egy másik Baudelaire-vers megzenésítését tőle (a vers angol fordítására). Az eredeti vers önmagában már szerepelt itt közel 10 éve, de azt is előkerestem, és kiegészítettem a még korábban beírt másik szép magyar változattal:

.

.

                      La musique

.

La musique souvent me prend comme une mer !
Vers ma pâle étoile,
Sous un plafond de brume ou dans un vaste éther,
Je mets à la voile

.
La poitrine en avant et les poumons gonflés
Comme de la toile,
J'escalade le dos des flots amoncelés
Que la nuit me voile ;

.
Je sens vibrer en moi toutes les passions
D'un vaisseau qui souffre ;
Le bon vent, la tempęte et ses convulsions

.
Sur l'immense gouffre
Me bercent. D'autres fois, calme plat, grand miroir
De mon désespoir !

.

 

/Charles Baudelaire/

 

 

 

                

              A zene

 


 

A zene néha rám zúg, mint a tenger!
Az ég felé, hahó!
A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver,
száll egy sebes hajó;

mellem feszül, tüdőm, mint a vitorla,
nekidagad vadul,
előttem a hullámok szilaj orma,
s az éjszaka lehull;

érzem, hogy süllyedek, üvölt a víz;
s a romlás kéje vár,
a zivatar, az orkán szárnya visz,

bölcsőm az őrült tengerár. -
Máskor meg síma tükrén ringatom
álmatlan bánatom!

 


 

/Kosztolányi Dezső fordítása/

.

.

.

                     A   Z E N E

Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,

    Hűs égbe sodorva,

Vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,

    Hab kósza bitorja.

.
Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,

    Akár a vitorla,

Megtiprom a torló, hátas hullámokat,

    Bár éj fedi sorra;

.
Érzem, hogy át meg át egy remegő hajó

    Fájdalmai járnak:

Vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

.
    Keblén a nagy árnak,

Visznek. - Máskor a mély, mint vad kínom fagyott

    Nagy tükre ragyog!

.

/Tóth Árpád fordítása/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.02.06 0 0 7050

 

                Életrajz

.
Aznap sokáig néztem künn a holdat,
fátylak futását, rezgő csillagot,
s a magasságok szikrázó zenéje
elhullatott egy hangulat-magot.

.
Vers lett belőle. Kósza vers: dalolva,
rádió-szárnyon járta be a Tért.
Nosztalgiás vers volt: a csillagokba
a rádió-hullámon visszatért.

.

/Jékely Zoltán/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.30 0 0 7049

A franciás Rónay György 26 éves korában jelent meg a többször is kiadott Modern francia líra c. műfordításgyűjteménye, majd 1947-ben Új francia költők címmel egy újabb válogatása. Persze nem az előzőhöz képest voltak újak, sőt olyan is van, hogy ugyanazt a verset két változatban mindkettőbe beválogatta. A nála alig három évvel fiatalabb Pierre Emmanuel (valódi nevén: Noël Mathieu (1916-1984) viszont valóban új lehetett a magyar olvasóknak.

.

.

        Bach János Sebestyén

.

                                 1

.

A köznapi szavak vak börtönét kitárva

a lélek meztelen tagokkal tétovázik

a dúsan áradó dallamok szomjusága

s a szárnyas lendület száraz tajtékja kéklőn

eszmélő ittasult teljességgel telíti

s az öröklét remeg sóvárgó csöndje mélyén.

Didereg és zokog: csodálatos homály ez

mely majd a fekete nap láng hevén fölolvad

és smaragd éjszakát villódzik, némaság hol

az élet folytonos halálba éled újjá

s a tekintet feszült figyelme folyton égvén

a teljes végtelen azonosságba mélyed.

Így a szellem, e könny mely fönnakadva reszket

a hang ölén amíg beteljesül az Isten

a könnyek énekén áttűző tiszta csöndben:

akkor lehullhat a boldog könny és a szívben

kigyúl a ragyogó keserűség savától

mit eddig elvetett, a meztelen szabadság.

.

                                 2

.

Hol megtörik a dal ott fönn a Dal lobog még

galambröptű merész pályán feszülve égnek

s oly csalhatatlanul lendülve mint a végzet

magasztos áldozat s hím fönség büszke íve

melyben a távolok tág titka és a férfi

méltóság záloga rejtőzik; ó dicső

orgona pazarul emelve-ontva légi

boltíveid ahol kín és kővé fagyó vér

s vassá dermedt jajok fölött az öröm ujjong.

Az éji ég e tárt s áttört templomhajója

példázza szabadon hömpölygő mély ürével

a csöndet építő lélek ős ösztönét

s isten lehelletén való megtisztulását.

Ó jakak és szemek megrendítő tele!

ha végre hasztalan gyönyör s kín mind lehámlik

a nagy vihar kopár szelébe vész az emlék

az érzékek szemét pecsétjével lezárja

az önmegtagadás, elnémul a világ

az ige mint a lét vak hajnalán remeg

s új világ születik de teltebb és sugárzóbb

az ének végtelen dagályú kényszerében:

.

lemosva a sarat szárnyáról ím a szellem

fölszáll s a zordon ég lángbaborul tüzétől.

.

                                 3

.

Ó Zene nagyszerű fuvalmak örök üdve

ó fényes angyalok mélylángú messzi síkja

ó istenáradás álmunk ölén beléd

oldódom én sebes röptömmel mely a kék

és metsző menny merész sugalmait hasítja.

Te adsz szívszaggató fenséget ó a légnek

holtomnak óriás izgékony büszke szárnyat

s ívet mely csordulón a végtelenbe vágtat:

mert a tapasztalás mind semmi és kiszáradt

s a tenger kiapadt s minden eget beszívtam

mésszé hült a tüdő a roppant mélyen által, -

te vagy Nyugalom a szabad szív lihegése

tagadva tagadást szünetlen szárnycsapással

mint üres égen át egy kis veréb ha szárnyal

istentől istenig friss hírével a Dalnak.

.

.

(Az eredeti, Jean-Sebastien Bach című francia verset még nem találtam meg.)

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.26 0 0 7048

.

        HONEGGER

  (II. szimfóniájához, 1941)

.

Akivel elbánt a bánat,


adhat-e örömöt másnak?


Szerezhet-e szégyen nélkül


szarvakat az elmúlásnak?

.

 

Kísértsél csak, visszajáró,


halotthangú
ostinato!


Ne hagyd magad, megkísértett,


ne hagyd,“földiekkel játszó...”!

 

Világ hangját hanggal győzni,


segíts holttalan időzni,


és a reményt, amíg lehet,


tíz-húsz évvel megelőzni.

.

/Szilágyi Domokos, az 1965-ben megjelent,

Szerelmek tánca című kötetéből/ 

.

.

Az eredeti versben 1940 szerepel az ajánlásban, de az tévedés. A Bartók-kortárs szerző (Arthur H. 1892 és 1955 között élt, és Bartókhoz hasonlóan tőle is rendelt művet a baseli Paul Sacher, de még 1936-ban. A csúszás miatt aztán csak 1942-ben mutatták be a három-tételes, vonószenekarral és akár trombita-szólammal kiegészítve is előadható izgalmas darabot.

.

       

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.25 0 0 7047

 

.

Rhapsody on a Windy Night

.

Twelve o'clock.

Along the reaches of the street

Held in a lunar synthesis,

Whispering lunar incantations

Disolve the floors of memory

And all its clear relations,

Its divisions and precisions,

Every street lamp that I pass

Beats like a fatalistic drum,

And through the spaces of the dark

Midnight shakes the memory

As a madman shakes a dead geranium.

 

Half-past one,

The street lamp sputtered,

The street lamp muttered,

The street lamp said,

"Regard that woman

Who hesitates toward you in the light of the door

Which opens on her like a grin.

You see the border of her dress

Is torn and stained with sand,

And you see the corner of her eye

Twists like a crooked pin."

.

The memory throws up high and dry

A crowd of twisted things;

A twisted branch upon the beach

Eaten smooth, and polished

As if the world gave up

The secret of its skeleton,

Stiff and white.

A broken spring in a factory yard,

Rust that clings to the form that the strength has left

Hard and curled and ready to snap.

 

Half-past two,

The street-lamp said,

"Remark the cat which flattens itself in the gutter,

Slips out its tongue

And devours a morsel of rancid butter."

So the hand of the child, automatic,

Slipped out and pocketed a toy that was running along the quay.

I could see nothing behind that child's eye.

I have seen eyes in the street

Trying to peer through lighted shutters,

And a crab one afternoon in a pool,

An old crab with barnacles on his back,

Gripped the end of a stick which I held him.

 

Half-past three,

The lamp sputtered,

The lamp muttered in the dark.

The lamp hummed:

"Regard the moon,

La lune ne garde aucune rancune,

She winks a feeble eye,

She smiles into corners.

She smooths the hair of the grass.

The moon has lost her memory.

A washed-out smallpox cracks her face,

Her hand twists a paper rose,

That smells of dust and old Cologne,

She is alone With all the old nocturnal smells

That cross and cross across her brain.

The reminiscence comes

Of sunless dry geraniums

And dust in crevices,

Smells of chestnuts in the streets

And female smells in shuttered rooms

And cigarettes in corridors

And cocktail smells in bars."

 

The lamp said,

"Four o'clock,

Here is the number on the door.

Memory!

You have the key,

The little lamp spreads a ring on the stair,

Mount.

The bed is open; the tooth-brush hangs on the wall,

Put your shoes at the door, sleep, prepare for life."

 

The last twist of the knife

.

/Thomas  Stearns Eliot/

.

.

.

Rapszódia egy szeles éjszakán

.

Tizenkét óra.

Véges-végig az utca

Holdas szintézisében

Sustorgó holdas bűvigék

Szétoldják az emlékezet

Világos viszonylatait,

Felosztott pontos szintjeit.

Ahogy megyek, az utcai lámpák

Mint végzetes dobok peregnek,

S a sötétség térein át

Éjfél rázza az emlékezetet

Mint őrült egy holt pelargóniát.

 

Fél kettő,

Az utcai lámpa szortyogott,

Az utcai lámpa mormogott,

Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt,

Ki a kapukból rávigyorgó fényben

Tefeléd tétováz.

Látod, ruhája szegélye

Homokos és szakadt,

S látod a szeme zugában

A tűgörbe vonalat."

.

Az emlékezet a szárazra vet

Rengeteg görbe holmit.

Egy görbe ágat a fövenyen

Simára szíva és kisimítva,

Mintha elárulná a világ

Merev és fehér

Csontváza titkát.

Egy törött rugót a gyárudvaron,

Rozsda a formán, melyet az erő ott hagyott

Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen.

 

Fél három,

Az utcai lámpa szólt:

„Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába,

Kinyújtja nyelvét

S egy morzsa avas vajat befal."

És a gyerek keze gépiesen

Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén.

Semmit se láthattam a gyerek szemében.

Láttam én szemeket az utcán,

Fürkésztek kivilágított redőnyön át,

S egy tóban egy délután

Egy vén rák, kullancsok a hátán,

Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam.

 

Fél négy,

A lámpa szortyogott,

A lámpa mormogott a sötétben,

A lámpa hümmögött:

„Nézd csak a holdat,

La lupe ne garde aucune rancune,

Kacsint kicsit,

Zugokba belemosolyog.

A fű haján végigsimít.

A hold emlékezete eltűnt.

Lesikált himlőhely repedése arcán,

Por- és otkolónszagú

Papírrózsa kezében,

Egyedül van egészen

Mind a régi éji illatokkal,

Mik átsuhannak agyán."

Az emlékezetbe visszacsap

Naphíjas pelargóniák hervadása,

Hasadékok pora,

Utcákon a gesztenyeszag,

És nők szaga redőnyök mögötti szobákban

S cigarettáké folyosókon

S bárok koktélszaga.

 

A lámpa szólt:

„Négy óra,

Itt a szám az ajtón.

Emlékezet!

Nálad a kulcs,

A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn.

Menj föl.

Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg,

Tedd a cipődet az ajtó elé,

Aludj, légy az életre kész."

 

Végsőt csavarodik a kés.

.

/Fordította: Vas István/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.21 0 0 7046

Holnap lesz A Magyar Kultúra Napja, de a kapcsolódó események többnyire egy igen szűk kultúrafogalomhoz illeszkednek, pedig érdemes továbbgondolni ezt az igen összetett fogalmat. S ha a jelzőt is nézzük, akkor tovább szűkítünk. Sok minden belefér tehát ebbe, így a költészet és a zene is, és nem csak a minőségi része: ünnepeljen tehát mindenki, aki él, tanul és tanít, dolgozik, sportol, művel valamit, akár saját magá, akár mást, a tudományt, a művészeteket, a tájat stb. Valójában a műveltségről van szó, ami általánosságban nagyon alacsony színvonalú, nézzük a tömegkultúrát, a tömegmédiával az élen, de a politikai is kiábrándító szerte a világban és persze itthon is.

.

A jelszavak szintjén: Ép testben ép lélek; A kultúra lelke, a lélek kultúrája stb. Így nagyon szép...

 

A művelésnek magas foka a műveltség, kifejezője a művész, aki lehet a főzésnek is a művésze, ahogy az írásé, a táncé vagy a zenéé is. De ezek csak példák. Mindegyiknél vannak fokozatok, és aki kiemelkedik, az a virtuóz (virtuoso). Milyen illusztráció illik ide? Talán egy zenei: egy remekmű remek versben való megéneklése, virtuóz zenekísérettel...

S hogy mi ebben a magyar? Hát a költő és az előadó. Mindegyik volt már, ez csak ismétlés.

.

.

       Bach-fúga

A percmutató hártyalába

  lüktetve körbeér,

remeg a testünk láthatatlan

  zenéje, forog a vér;

az erek forró ága-bokra

  a végtelenbe nő,

hőkölve vissza-visszarándul

  a méretlen idő;

szétnyílik, egybe-tántorul

  a fekete-fehér,

betöltve testtelen ürét

  emelkedik a tér;

nincs kín, öröm külön, se éj,

  se nap, se fagy, se hő,

csak a leszított szenvedély

  zabláin megfeszült erő,

melyben a féktelen viszály,

  a tántorgó szeszély

a rend lélegző mámorán

  duzzadva újra él;

s a gazdátlan vak éjre vont

  irdatlan szemfödő

alatt szövődik szüntelen

  az ég fele növő

eleven létra-rács, ahogy

  a múlt-jelen-jövő

kerengő fensége mögül

  kilép a nagy törvénytevő

s bitangolt univerzumától

  bennünket visszakér,

az Örökkévalóról is csak

  ez a halandó zene beszél.

.

/Fodor András, az 1989-ben megjelent,

Elveszett évszak című kötetéből/

.

.

J. S. Bach g-moll szólószonáta II. tétele

               a-moll

                 C-dúr                       

 

A közel 10 éves mennyei élő koncert mintái után hallgassuk a kicsit későbbit, mivel néhány mapja a kiadó feltette a netre a Bach-szólódarabok Baráti Kristóffal felvett teljes albumát, amelyet 2009. szeptember 7. és 12. közt rögzítettek a müncheni Siemens Villában. Hat nap alatt már közel 7.500 érdeklődője volt. Az anyag tételenként is elérhető! 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.16 0 0 7045

.

                  Medvezsoltár

.

Füst-menyasszonnyal, könnyel,
hóhéros csönddel, homállyal,
nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival
házasítva már és esketve mérgeim küllőire,
férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,
böjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül
teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,
lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát,
hogy szőr-csuhés rossz farom is
aknára ülne örömmel hattyú-begyű párna helyett,
hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég
gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé,
egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató,
aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal,
beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival,
füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő
konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.
.
Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra,
állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít,
éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém,
pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp,
de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam,
végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz,
kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban
megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem:
nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót,
rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát,
csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút,
fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt,
aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap
áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként,
aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen,
s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri
ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka,
mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel
édeni cukrot és vérének ízét nem ismeri még,
mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék,
s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.

.
Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat,
ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak,
rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza,
üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra,
kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül
szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom,
fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom
kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén,
fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon,
kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen,
kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat
kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének,
átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat,
hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt,
puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra,
s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal,
ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír
aranya előtt és korai barkák között, hát kellett,
végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat,
hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.
.
Déjjana, déjjana – farsang, farsang,
behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,
álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,
de én bezárom magamat, és minden kísértést
hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,
mese-szín, mese-beszéd – a tengerkék kőlapokon
akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül,
önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz
fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom,
bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd
és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,

de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,
déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,
csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,
déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,
ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,
jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek,
csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,
és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére –
ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom
beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,
gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:

jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!

.

/Nagy László; 1967-1973/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.14 0 0 7044

.

      J é g t á n c


          (Farsangi bál)


Micsoda csont-tánc, csontzene!
A jégen táncol Nénike,
a csúszkán táncol Óvodás,
az üres boltban topogás;
az Eladó a lábait
ütögeti s az áruit,
a fagyott hagymát döngeti,
a Vásárló megpörgeti.
A tánc, a tánc, a téli tánc,
a Farsangos, a Korcsolyás,
a Mankós és az Ágybeli,
a jég-cipót tört kés szeli,
a kályhán gyenge lángú tánc;
a lámpafény most elpihen,
jöhet a petró, gyertyafény,
s a szem, amely jövőbe lát.
A Hegedősök hírivel,
csapattal járnak s mit mivel
a Népség-Katonaság, Atyám!
A fegyveres őrjárat áll,
és nézi, nézi mind: a tánc
forog a lábuk körül, a lánc
zörög az autó kerekén;
bokáig jégbe, láncba, táncba,
az őrség a fegyvert hátára vetve
bámul, nevet, egymás oldalát
bökdösi és derül: a boldog
nép milyen jól járja, jár!
Táncolnak roggyant szárakon,
nevetve-bukva a sík padlaton,
áll a jégrevü, versenyt
jár a szó, a láb is bírja rég.
Az estélyeken kézcsók járja még.

.

/Balla Zsófia, az 1991-ben megjelent,

A páncél nyomai című kötetéből/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.13 0 0 7043

.

         Táncrendre

.
Én csak a haláltáncot ismerem,
egész világ a haláltáncterem.
Halálritmusra vígan lejtenek
szeszélyesen kerengő emberek.
Elűl groteszkül hajbókolva száll
és muzsikál a kacagó halál.
Lihegés, láz, vacogó fogsorok a
vad tömeg azért forog... forog...

.
Állok, mint Dante hajdanába lent
s nézem a zúgó bált, a végtelent,
Chopin-valcer búg fel - egy pillanat:
és elkap engem is a forgatag.

.
/Áprily Lajos, Nagyenyed, 1912/

 

.

Vagy egy másik...,

egy harmadik, egy negyedik a moll hangneműekből.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.07 0 0 7042

A 293 évvel ezelőtti mai napon, a Vízkereszt utáni I. vasárnapon mutatták be Lipcsében J. S. Bach"Nem hagyom el Jézusomat" kezdetű kantátáját. A hasonló korú gyönyörűséges BWV 380-as koráltételhez is felhasznált szöveget Christian Keymann írta (1607-1662), legalábbis az 1. és a 6. tételét (1658-ban), mert a közbensők szerzője nem ismert.

A hangszerelés perdig: szoprán, alt, tenor, basszus, kórusban is, trombita (tromba da tirarsi), oboa d'amore, vonósok (hegedű I és II., brácsa) és bc.

.

A szöveg eredetiben és magyarul is... Egy szép felvétel pedig INNEN!

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.06 0 0 7041

A hivatalos egyházi évben a Születés időszaka január 6-án zárul le, és ehhez a naphoz kötődik a Háromkirályok története. Mielőtt még bemásolnám T. S. Eliot 90 éves versét, megidézem a karácsony kezdetéhez (és a véghez) kapcsolódó másik írását, mert ez is inkább egy gondolatsor, mint költemény.

A felvezető szöveget csak magyarul, Rónay György fordításában, és folyamatossá tördelve a versszakokat.

.

A karácsonyfa-kultusz

.Többféle magatartás van a karácsonyt illetőleg. Egynéhányat figyelmen kívül hagyhatunk:

a társadalmit, a tunyát, a nyilvánvalóan üzletit, a lármásat (a bárokat éjfélig nyitva tartják), a a gyerekest − ami távolról sem a gyermeké: annak a gyertya csillag s az arkangyal tárt szárnyával a fa tetején nem puszta dísz, hanem valóban angyal.

.

A gyermek ámul a karácsonyfán, s őrizze is meg az ámulás szellemét, az ünnep esemény legyen neki, ne csak ürügy, hogy a csillogó elragadtatás, az emlékében őrzött legelső karácsonyfa láttán kelt meghatottság, az a meglepetés, egy sereg új birtoklás öröme (mindegyik a maga sajátos vonzó illatával), a várakozás a liba- vagy a pulykasültre, s az áhítatos borzongás, mikor behozzák,

.

S mind e vidámság s hódolat meg ne fakuljon a későbbi élmények folyamán, a sótlan megszokásban, a fáradtságban, életunalomban, a halál sejtelmében, a kudarc tudatában, vagy  tán a megigazult jámborságban, mely néha csupa magahittség, visszatetsző Isten előtt és tiszteletlen a gyermek iránt (s itt hálásan gondolok ismét Szent Lucára, himnuszára és tűzkoronájára):

.

Hogy még a vég előtt, a nyolcvanadik karácsony előtt (értve ezen a legutolsót, akárhányadik is lesz) az évről évre ismétlődő megindultság emlékei egyetlen nagy örömmé halmozódhassanak,

amely nagy félelem is egyben, mint azon a napon, mikor minden lelket félelem száll meg:

mert a kezdet emlékeztet a végre, és az első eljövetel a másodikra.

.

(Megjelent: 1954)

.

.

               The Journey of the Magi

.

  'A cold coming we had of it,

 Just the worst time of the year

 For the journey, and such a long journey:

 The ways deep and the weather sharp,

 The very dead of winter.'

 And the camels galled, sore-footed, refractory,

 Lying down in the melting snow.

 There were times we regretted

 The summer palaces on slopes, the terraces,

 And the silken girls bringing sherbet.

 Then the camel men cursing and grumbling

 And running away, and wanting their liquor and women,

 And the night-fires going out, and the lack of shelters,

 And the cities hostile and the towns unfriendly

 And the villages dirty and charging high prices:

 A hard time we had of it.

 At the end we preferred to travel all night,

 Sleeping in snatches,

 With the voices singing in our ears, saying

 That this was all folly.

 .

 Then at dawn we came down to a temperate valley,

 Wet, below the snow line, smelling of vegetation;

 With a running stream and a water-mill beating the darkness,

 And three trees on the low sky,

 And an old white horse galloped away in the meadow.

 Then we came to a tavern with vine-leaves over the lintel,

 Six hands at an open door dicing for pieces of silver,

 And feet kicking the empty wine-skins,

 But there was no information, and so we continued

 And arrived at evening, not a moment too soon

 Finding the place; it was (you may say) satisfactory

 .

 All this was a long time ago, I remember,

 And I would do it again, but set down

 This set down

 This: were we led all that way for

 Birth or Death?  There was a Birth, certainly,

 We had evidence and no doubt.  I had seen birth and death,

 But had thought they were different; this Birth was

 Hard and bitter agony for us, like Death, our death,

 We returned to our places, these Kingdoms,

 But no longer at ease here, in the old dispensation,

 With an alien people clutching their gods.

 I should be glad of another death.

.

 /T. S. Eliot, 1927/

.

.

A verset megzenésítették:

Anhalt István (1919-2012) 1952-ben (baritonra és zongora)

Benjamin Britten (1913-1976) 1972-ben (kontratenor, tenor, bariton és zongora); op. 86

.

.

.

          A háromkirályok utazása

.

"Hideg volt odamenet,

Épp legrosszabb része az évnek

Az útra, s ilyen hosszú útra:

A nagy télvíz idején"

S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen

Az olvadó hóba feküdtek.

Volt, mikor visszakívántuk

A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket

A sörbethozó, selymes lányokat.

Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok,

Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő,

S a kihunyó tábortüzek, a hiányzó sátrak,

S a mogorva várak, az ellenséges városok,

S a mocskos falvak, ahol az ember bőrit is lenyúzzák:

Nehéz volt odamenet.

Végül inkább egész éjszaka utaztunk,

Sebtiben szundikálva,

S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,

Hogy mindez csak őrület.

.

Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe,

Párás volt, a hóövezet alatt, növényektől illatozó;

Folyó rohant benne s egy vizimalom verte a sötétet,

S három fa nyúlt az alacsony égbe,

S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezőn.

Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött,

Nyitott ajtók előtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdarabokért,

S a lábak rugdosták az üres borostömlőket.

De útbaigazítást nem kaptunk, haladtunk hát tovább

S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb

Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítő volt.

.

Mindez régen volt, emlékszem én,

És megtenném újra, de vegyétek észbe

Ezt vegyétek észbe

Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,

Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,

Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,

De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés

Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a Halál, a mi halálunk.

Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,

De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,

Köröttünk idegen nép csüng istenein.

Másféle halálnak örülnék.

/Vas István fordítása/.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.04 0 0 7040

.

    BUDAPEST ÉJSZAKÁJA SZÓL

.

.

Budapest éji, nagy álmát hozom.
Be víg város vagy én bús városom,
Zsibbadtan tapint fáradt két kezem,
Cigánnyal, borral, nővel, érkezem.
Budapest éji nagy álmát hozom.

.

Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserű borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm.
Én vagyok a mámoros, kusza est.

.

Én hozom az álmot, Léthe-vizet
És Budapest ujjong, dalol, fizet.
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet.

.

Itt mindenkinek utolsó tor int,
Itt a cél: esti öt vagy száz forint,
Itt estenkint mind királyok vagyunk,
Holnap már letörünk vagy meghalunk.
Itt mindenkinek utolsó tor int.

.

Itt mindenkit temető-láng vakít,
Itt mindenki gyászol már valakit.
Rossz asszony, váltó, betegség, kaland,
Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang.
Itt mindenkit temető-láng vakít.

.

Itt mintha a víg halál lengene,
Színház, kávéház, cigány, bor, zene,
Csók, ájulás, láz és mai siker,
Mit bánjuk ma, a holnap mit mível.
Itt mintha a víg halál lengene.

.

Hajszás nap után éji örömök,
Kigyúlnak a szívek, ha én jövök,
Ugye, hogy jó az éji merés?
Ugye, hogy jó a vidám feledés?
Hajszás nap után éji örömök.

.

Holnap majd ujra jövök, érkezem,
Most a hajnal vad szagát érezem.
Bús Budapest száguldj, rohanj tovább,
Szedd össze a jövő éj zálogát
Holnap majd ujra jövök, érkezem.

.

/Ady Endre, 1909/

.

.

A vers először a Holnap című antológiában jelent meg 1909-ben, majd a Szeretném, (hogy)ha szeretnének című Ady-kötetben, a hatodikban, 1909 végén.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.03 0 0 7039

 

.

   Hangorgiában

 

              XXXIV. fúga

.

 

Mintha kardok – sora-

koznak orgonasípok –

 

fölülről puska s ágyú-

cső és lőnek lőnek – Bach

 

fúgát árnyékból a fényre

s állsz a szürkeségben –

 

válogatva fény és fény

között a fekete s fekete

 

hátterét tapogatva – míg

a fehér és fekete billen-

 

tyűk az égbe szállnak –:

rozsdamarta nyár-időben

 

fényzavarta feketében –

felkapod a leejtett zászlót

 

hason csúszva vége ám

vége az isteni zenének –

 

foszlányokban lélek s béke

földalatti kazamaták szent-

 

élyébe űzve és fent a fénybe

öltözött égben mintha kardok

 

mintha puskacsövek védnék –

előled takarnák isten bárányát

 

és ésszel alig – csak szíved

kalapálja itt a vége itt a

 

béke s hangorgiába szakad-

va-: felrémlik az alkotó –

 

                 az alkotás fényessége.

.

/Pethő László (1944 -   ); 2008/

 

 

.

.

Bartók Béla

.

Arkangyalgyermekarc, kérlelhetetlen.
Támadó éles éle mintha késsel
Volna hasítva fájó elevenből.
Hallgató szája mosolytalan.
Mi fáj neked?

.

Vézna, kis óriás. Tested meredő
Szálkaként szúr a térbe fel,
És körül sajgó gyulladást okoz.
Mint kivont pengét hordod magadat.
Miért haragszol?

.

Bizony zenéd nem andalító mámor.
Kérlelhetetlen acélszerkezet.
Bús föld alól dübörgő lázadás.
Vad fájdalom, sikoltó fájdalom.
Ki bántott téged?

.

A hegedűid vágnak, döfnek kürtjeid.
Karvalykarmokkal csapsz a zongorába,
És véresen mint marcangolt madárraj
Rebbennek szét a felszakított hangok.
Mit énekelsz?

.

Fáj, hogy nem értik ez a fájást?
És szenvedésed nem szenvedhetik?
Vernek, mert versz. Mit vártál egyebet?
Kellemes nem vagy, sem mulattató.
Veled mi történt?

.

És tudom, mert én láttalak keresni.
Csongrádi koldus, zord néma tanyák
Között keresni dalt, népdalt, magyart,
Mint jég alatt eleven gyökeret.
És nem találtál.

.

S melyet találtál, megtalált az téged,
A paraszt bánat elnémított kínja.
És Tiszaháton, oláh havason
El nem eresztett többé, és szívedben
A mosoly megfagyott.

.

Most belőled süvít a bennük fojtott
Lázadó kín, s ők meg nem ismerik.
És nem is hallják. Kiknek muzsikálod
Az égnek borzadt, kicsorbult kaszákat
Magyar magányban?

.

/Balázs Béla/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.02 0 0 7038

.

Elégia

vonósnégyesek számára,

T. S. Eliot úr tiszteletére

.
Kiss úr fölébred, vörös combjain
       tegnapi légycsípések érmei.
Élveteg fény. Bőrét sikálja.
       A dörzspapírok hajnali

.
eksztázisából neje kigurul.
       Mózes kezében aktatáska.
Kőtábláit zsírpapírba
       becsomagolja. Rohan a gyárba,

.
lúdtalpas polka, rémület.
       Umtatta, umtatta. Örök
hűséget fogadott Szidi néni.
       Felhőtlen fény mennydörög,

.
árad, a várost eltapossa.
       Sikoltás: tetszik tudni a
fiam azt írta. Robbanás:
       te, te! Az ég romjaira
.
zúdul a fekete föld
       hulláma. A házak tövig égnek.
Kissné zokogna, vakaródzik.
       Tíz óra, végítélet.

.

/Orbán Ottó, 1962/

.

.

.

             Traktat Teologiczny

.

                    6. Na próżno
.
Bogowie albo są wszechmocni, ale sądząc po świecie,
jaki stworzyli, nie są dobrzy,
albo są dobrzy, ale świat wymknął im się z rąk,
więc nie są wszechmocni.
Szkoła Epikura
.
Sześcioletni, czułem grozę w kamiennym porządku świata.
.
Na próżno później szukałem schronienia
w kolorowych atlasach ptaków, pucułowaty kustosz Koła
Miłośników Przyrody.
.
Karol Darwin, niedoszły duchowny, z żalem ogłosił
swoją teorię doboru naturalnego, przewidując, że
będzie służyła teologii diabelskiej.


Ponieważ głosi ona triumf silnych i przegraną
słabych, co jest dokładnie programem diabła, którego
nazywają dlatego Księciem Tego Świata.

Wszystko co biega, pełza, lata i umiera jest
argumentem przeciwko boskości człowieka.

Zwróciłem się do przeciw-Natury czyli do sztuki,
żeby z innymi budować nasz dom z dźwięków
muzyki, barw na płótnie i rytmów mowy.

Zagrożeni w każdej chwili, znaczyliśmy nasze dni
na kamiennym albo papierowym kalendarzu.

Przygotowani na to, że dźwignie się z otchłani zimna
ręka, żeby nas wciągnąć razem z naszym
niedokończonym budowaniem.

Ale wierząc, że niektórzy z nas otrzymują dar, łaskę
wbrew sile ciążenia.

.

/Czeslaw Milosz (1911-2004; 1960; részlet a 23-részes írásból/

 

 

                Teológiai traktátusok

                                  6. Mindhiába


Az istenek vagy mindenhatóak, de az általuk teremtett
világról ítélve, nem jóságosak, vagy jóságosak, de a világ
kicsúszott a kezükből, s így nem mindenhatóak.
Epikurosz iskolája

.

Hatévesen elborzasztott a világ kőkemény rendje.

.

Hiába kerestem később oltalmat
a madarak színes atlaszában, a Természetbarátok
Körének pufók gyűjteményőreként.

.

Charles Darwin, aki lelkésznek készült, szomorúan
tette közzé a természetes kiválasztódás elméletét,
előre látva, hogy az az ördög teológiáját fogja szolgálni.

.

Minthogy az erősek győzelmét és a gyöngék vereségét jelenti,
és ez pontosan az ördög programja,
akit ezért is hívnak Evilág Hercegének.

.

Minden, ami fut, csúszik’’mászik, repül és elpusztul, érv
az ember isteni lényegével szemben.

.

Így a Természet ellen fordultam, vagyis a művészethez,
hogy másokkal együtt közös házat emeljek a zene
hangjaiból, vászonra kent színekből és a beszéd ritmusából.

.

Minden percben fenyegetetten, napjainkat
kő’’ vagy papírkalendáriumba jegyeztük.

.

Készen arra, hogy egyszer csak hideg kéz nyúl ki a mélyből,
hogy lehúzzon bennünket befejezetlen
építményünkkel együtt.

.

De abban a reményben, hogy néhányan közülünk ajándékot
kapnak, ami kegyelem lesz a nehézkedés törvénye ellen.

.

/Gömöri György fordítása/

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7037)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2018.01.01 0 0 7037

Fordult az év, mert maga a világ forog, vagy a világok keringenek, mint T. S. Eliot (1888-1965) írta (komponálta) a Prelűdök című versciklusának utolsó, negyedik tételének végén. Ezt zenésítette meg Elena Ruehr (az idén lesz 55 éves amerikai zeneszerző) 2008-ban, majd nyolc évvel később. Először két vonóshangszerre: hegedű és cselló vagy brácsa és cselló felállással, majd zongorára és vonósnégyesre. Utóbbi már komoly kamarazene, ahogy Eliot négy vonósnégyest is írt, mint pl. Weöres Sándor 12 szimfóniát...

.

Az alábbi vers részletére írt második változatot A világok keingnek címmel 2016. június 9-én mutatta be Rockportban a Borromeo-kvartett. A bemutatón átiratban 8 Bach-prelűdöt és fúgát (BWV 846-853), a végén az Esz-dúr Beethoven vonósnégyest (op. 127) adták elő. Sajnos magát a zongoraötöst nem találtam még meg.

.

.

          Preludes

.

                         I

.

The winter evening settles down

With smell of steaks in passageways.

Six o'clock.

The burnt-out ends of smoky days.

And now a gusty shower wraps

The grimy scraps

Of withered leaves about your feet

And newspapers from vacant lots;

The showers beat

On broken blinds and chimneypots,

And at the corner of the street

A lonely cab-horse steams and stamps.

.

And then the lighting of the lamps.

.

.

                         II

.

The morning comes to consciousness

Of faint stale smells of beer

From the sawdust-trampled street

With all its muddy feet that press

To early coffee-stands.

.

With the other masquerades

That times resumes,

One thinks of all the hands

That are raising dingy shades

In a thousand furnished rooms.

.

.

                         III

.

You tossed a blanket from the bed

You lay upon your back, and waited;

You dozed, and watched the night revealing

The thousand sordid images

Of which your soul was constituted;

They flickered against the ceiling.

And when all the world came back

And the light crept up between the shutters

And you heard the sparrows in the gutters,

You had such a vision of the street

As the street hardly understands;

Sitting along the bed's edge, where

You curled the papers from your hair,

Or clasped the yellow soles of feet

In the palms of both soiled hands.

.

.

                                   IV

.

His soul stretched tight across the skies

That fade behind a city block,

Or trampled by insistent feet

At four and five and six o'clock;

And short square fingers stuffing pipes,

And evening newspapers, and eyes

Assured of certain certainties,

The conscience of a blackened street

Impatient to assume the world.

.

I am moved by fancies that are curled

Around these images, and cling:

The notion of some infinitely gentle

Infinitely suffering thing.

.

Wipe your hand across your mouth, and laugh;

The worlds revolve like ancient women

Gathering fuel in vacant lots.

.

/T. S. Eliot, 1911/

.

.

.

            I

 

Leszállt a téli este, sültszag

Hatol ki az utcaközökbe.

Hat óra.

Napok leégnek füstölögve.

Lábunkat

egy gyors szélroham

Most mocskosan

Avarral s grundokról hozott

Újsággal beveri esőzve;

Zord záporok

Vágnak kéményre, tört redőnyre,

Fellobbant egyet gőzölögve

A sarki konflisló, szegény.

 

Aztán kigyúló lámpafény.

 

                   II

 

A reggel tudatára ébred,

Hogy poshadt sörszagot lehel

A fűrészporral taposott

Utca, hol hajnali

Kávézókba gyorsan betérnek

Emberek sáros lábai.

 

Eszünkbe jut, hogy az időnek

Hány jelmeze van,

Amelyet fölvehet:

Például a sokféle kéz,

Amely most piszkos függönyöket

Húz szét az ezer garniban.

 

                   III

 

Ágyról a takarót ledobtad,

Hanyatt feküdtél, várakoztál;

Szundítottál, az éjt figyelted,

A szennyes, tízezernyi képet,

Melyekből összeállt a lelked;

Remegve a plafonig égtek.

S mire a világ visszajött

- Redőnyrésen fénnyel hatolt át,

Ereszen verebek dalolták -,

Oly látomásod lett az utca,

Melyet az utca megtagad,

Míg ágy szélén ülsz, hol hajadnak

Papírcsigáit bontogattad,

Vagy két piszkos kezedbe fogva

Mind a két sárgás talpadat.

 

                          IV

 

Lelke kinyúlt az égen át,

Mely egy háztömb mögött fakul,

Vagy négytől ötig és hatig

Lábak tiporják konokul;

Tömpe ujjak tömnek pipát,

Esti újságok, jól bevált

Biztonság bizonyos szemekben,

Egy utca elfeketedik,

Hogy a világgal forrjon egybe.

 

Ráfonódva e képzetekre

Az ábrándok betöltenek:

Eszméje egy végtelenül nemes

S végtelenül fájó valaminek.

 

Töröld meg szádat, és nevess;

A világok, mint üres telkeken

Rőzsét gyűjtő vénasszonyok keringnek.

.

/Vas István fordítása/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.31 0 0 7036

Victor Hugo számtalan műve között a Századok legendáját több kötetben írta meg. Köztük az utolsót 1883-ban adták ki, benne három hosszabb vers a homályos, sötét dolgokról (Ténèbres), a középső a már sokszor megverselt éjszakáról szól.

.

.

         La nuit ! la nuit ! la nuit !

.
La nuit ! la nuit ! la nuit ! Et voilà que commence
Le noir de profundis de l'océan immense.
Le marin tremble, aux flots livré ;
Miserere, dit l'homme ; et, dans le ciel qui gronde,
L'air dit : miserere ! Miserere, dit l'onde ;
Miserere ! miserere !
.
Le dolmen, dont l'ortie ensevelit les tables,
Pousse un soupir ; les morts se dressent lamentables.
Gémissent-ils ? écoutent-ils ?
La jusquiame affreuse entr'ouvre ses corolles ;
La mandragore laisse échapper des paroles
De ses mystérieux pistils.
.
Qu'a-t-on fait à la ronce et qu'a-t-on fait à l'arbre ?
Qu'ont-ils donc à pleurer ? Pour qui l'antre de marbre
Verse-t-il ces larmes d'adieux ?
Sont-ce les noirs Caïns d'une faute première ?
Deuil ! ils ont la souffrance et n'ont pas la lumière !
Ils ont des pleurs et n'ont pas d'yeux !
.
Le navire se plaint comme un homme qui souffre,
Le tuyau grince et fume, et le flot qui s'engouffre
Blanchit les tambours du steamer,
Le crabe, le dragon, l'orphe aux larges ouïes,
Nagent dans l'ombre où rampe en formes inouïes
La vie horrible de la mer.
.
Le hallier crie ; il semble, à travers l'âpre bise,
Qu'on entende hurler Nemrod, Sylla, Cambyse,
Rongés du ver et du corbeau,
Et sortir, dans l'orage et la brume et la haine,
Des froids caveaux où sont les damnés à la chaîne,
Les rugissements du tombeau.
.
Est-il quelqu'un qui cherche ? est-il quelqu'un qui rêve ?
Est-il quelqu'un qui marche à l'heure où sur la grève
Rôdent le spectre et l'assassin,
Et qui sache, ô vivants ! pourquoi sanglote et râle
La forêt, monstrueuse et fauve cathédrale,
Où le vent sonne le tocsin ?
.
On entend vous parler à l'oreille des bouches ;
On voit dans les clartés des branchages farouches
Où passent de mornes convois ;
Le vent, bouleversant l'arbre aux cimes altières,
Emplit de tourbillons les blêmes cimetières ;
Quelle est donc cette étrange voix ?
.
Quel est ce psaume énorme et que rien ne fait taire ?
Et qui donc chante, avec les souffles de la terre,
Avec le murmure des cieux,
Avec le tremblement de la vague superbe,
Les joncs, les eaux, les bois, le sifflement de l'herbe,
Le requiem mystérieux ?
.
Ô sépulcres ! j'entends l'orgue effrayant de l'ombre,
Formé de tous les cris de la nature sombre
Et du bruit de tous les écueils ;
La mort est au clavier qui frémit dans les branches,
Et les touches, tantôt noires et tantôt blanches,

Sont vos pierres et vos cercueils.

.

.

.

          Az éj, az éj, az éj

.

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
És sír, zokog a hab.
.
Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
S hallják a síri neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.
S búsan beszélni kezd.
.
Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.
.
Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árnyba rák úszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
A víz vad élete.
.
A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
Ordítnak a sírok.
.
Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
Órán, mikor a rém kísért s az éji gyilkos
Sunyítva útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
S halálra kong a szél?
.
Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon által,
Temetés mégy alant,
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?
.
Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?
.
Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyűknél a Halál ül, odabújva
S feketét és fehért érint olykor az ujja:
Koporsód, sírköved.

.

/Kosztolányi Dezső fordítása/

.

A fenti fordítás a Nyugat 1920. évi 15-16. számában jelent meg, de a Szépirodalmi 1988. évi Kosztolányi fordításainak I. kötetében eltérő szöveggel szerepel, főleg a 2., a 3. és az 5. versszakban (ld. az OSzK válogatását!)

.

A mély bozót üvölt, és vele bősz vezérek,
Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg,
           hollócsapat riog.
És láncra vert rabok panaszszava döcög föl
a förgetegbe a nyirkos-hűs tömlöcökből,
           ordítnak a sírok.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.30 0 0 7035

.

           Ü N N E P
                 Treuga dei

.

Csak a kutyák vakkannak néha
s a nyugtalan libasereg
csap zajt, ahogy futásnak indul
s kiválva hirtelen a porbul
elszáll a malacok felett.

.

Csak méhek zsongnak itt a kertben
mintha ez az árvácska-had
sugdolózna köröttem halkan,
oly halkan, hogy még én se halljam
hamvas, kislányos titkukat,

.

Ezt figyelem, ezt hallgatom csak
lehúnyva csüggedt szememet
s a tiszta csöngést - mintha messze
hajdani időkből érkezne -
ahogy ottbenn terítenek.

.

Ünnep ez, ünnep; harangszó sem
kondult itt benne; hallgatag
áll a harangláb, kis harangját
még gyermekkoromban kilopták,
hír szerint a szilasiak.

.

Eltünt örökre... Lám de így is,
emléke is, hogy földerít!
hajdani eleven világnak,
együgyű vaskos valóságnak
hallom friss csöngetéseit.

.

Így ünnep az ünnep: fölnézni
s nem bánni, ami elsuhant.
Ha van még, szót váltani így kell,
békét a rejtező istennel,
ez az igazi áhitat.

.

Ez az igazi ima, melyhez
se szó, - még gondolat se kell.
Itt vagyok. Élek. Nap melenget.
Mint nyájat őrizem a csendet.
Ottbenn a tepsi énekel.

.

/Illyés Gyula, 1933/

.

.

Talán a mostani ünnep alatt is hallgattak a fegyverek, ahogy a Kr. u. 11-12. században a katolikus egyház magára nézve előírta az ünnepeik alatti fegyvernyugvást, a Treuga deit, és persze elvárta másoktól is.

A Nyugat az évi 13-14. számában megjelent ünnepi trilógia középső versének alcíme már nem szerepel az Illyés-versgyűjteményekben. A két szélső vers a Halkul és halkul, valamint a Feledni, feledni alcímet kapta ugyanabban a folyóiratszámban, majd ezeket is átcímezték: az első a Mint két fuvallat közt az ág…, a harmadik pedig a Feledni címen szerepel. Kötetben először 1935-ben jelentek meg (Szálló egek alatt).

 

Érdekesség még, hogy az első vers végén újabban már nevetve lélegzik a szélben a völgy, amin nevetnem kell, mert az eredetiben még logikusan lélekzett. Utóbbi igét a mai magyar nyelvtan nem ismeri, de bizonyos összetételekben nem sikerült eltüntetni; pl. a lélekszakadva furám is nézne ki lélegszakadva formában, holott a megerőltető, kimerítő igyekezet, futás során a levegőnk, azaz a lélekzetünk fogy el, akár a lelkünket is kiadhatjuk stb.

 

Illyés jól tudta, de mások is, pl. Babits, vagy ahogy Kosztolányinál a fák, az erdő, a völgy is lélekzik. A 155 éves Czuczor-Fogarasi is jól magyarázza.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.29 0 0 7034

Véget ért az idei, összességében az 5. Röpülj páva vetélkedő: csodálatos volt, magával ragadó és felemelő!

Gratulálok mindenkinek - but one: az egyik műsorvezető, aki túlharsogta összes partnerét, mint korábban is :(

.

A mai döntőben kategóriagyőztes csallóközi Pósfa zenekar játéka után a dudásként is ismert zsűritag, Agócs Gergely által említett vers kívánkozott a mai találatomba.

A Nyugat 1935. évi 4. számában jelent meg, a költő utolsó előtti verseként.

.

.

ÉNEK BUKOSZA TANÁCS IGNÁCRÓL

.

Kecskedudás volt, vén, magyar szatír,
Felőle hét határban vert a hír.

.

Lagzin, toron csak fújta egyaránt,
Túlharsogta az életet, halált.

.

Betyárok, csárdák eltűntek tova,
Ő itt maradt s nem fáradt el soha.

.

A városba ment néha s a cigányt
Leintette: magának muzsikált.

.

Oly gőggel nézett a kocsmába szét,
Mint egy Homér. Mögötte volt a nép,

.

A múlt, a puszták, egy magyar világ
Ujjongva sírtak a melódiák.

.

/Juhász Gyula, 1934/

.

.

Bukosza Tanács Ignác volt az utolsó szegedi bőrdudás. akiről így emlékezik meg Csapody Miklós Bálint Sándor etnográfusról és Alsóvárosról is készített írásában:

 

"Alsóváros leghosszabb utcája nevezetes szegedi alakok emlékét őrzi. Pálfy János híres kovácsmester a paprika-feldolgozás modern technikájának, a hasításnak és a gőzmalmi őrlésnek volt az úttörője. Itt lakott Csonka Bukosza Tanács Ignác vízimolnár és bőrdudás, akit még Bálint Sándor és Bartók is hallott, „amint a regrutákat kísérte az alsóvárosi utcákon, akik végigdalolták, végigkeseregték az újoncidejüket, amíg be nem vonultak.” Bukosza

„Mesterségének címere, a díszesen kifaragott hajóorr 1920 tájáig ott volt a háza előtt (Pálfy utca 46.) leásva.”

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.27 0 0 7033

.

Divinyi Mehmed irigye károg

.
                                                                     Se élhetem, se halhatom,
                                                                     Se ülhetem, se járhatom,
                                                                     Se ehetem, se ihatom:
                                                                     Szeretlek én, tes megszeress.

.
harminc2 recéjű csontfürész
4száz éve a fogsorod
nem nevet félhold-anyácskádra
mert sárga mázzal keni a homok

.
töröksípot fuvintó szádat
egy kaszás fickó verte be
s nem vétózta meg mohamed
sőt! kezetrázni sietett vele

.
mivel te hitetlennek álltál
nyüszítve egy lány miatt gyáván
(ezért vagyok az irigyed
meg csudálód is török árvám)
.
szultánod véreset vicsorgott
„dévénybe futt a nyomorult
gyaur szüzért esenkedik
tűzön perzselt disznót eszik”

.
remélem megkaptad a lányt
s kerek fara csillagot hányt
s döfött narancs-csecse a menny iránt
s fűtörő talpad állt mekka iránt

.
aztán húzhatták a harangot
irgalmas keresztény kezek
ki húzgálta kötelén a harangot?
nincsenek már akik feleljenek

.
sípos szád szétomlott a földben
szemed elszállt a rézgaras alól
koponyádba kúszott szived
de hozzám még a cincogása szól

.
nyelved lappantyú-suhogással
fülem csontdobját szétveri
vérét pokloknak adta billéd
lakmározzák belzebúb férgei!

.
csak madzsar türki imádságod
úszik az elkurvult időben
utánad úszni lesz erőm?
vagy bukdácsolok mögötted erőtlen?

.
Ezért az irigy varjúkárogás
üköm üke divinybeli gyerek
engem fekete félszbe rántasz
hogy nevemre kórságos csönd pereg

.

/Kormos István, 1976/

.

A fenti idézet a török hódoltság alatt íródott Palatics-kódexben (1588-89) olvasható magyar versből van, de a későbbi költő még úgy tudta, hogy a Duna melletti Diviny, azaz Dévény vár(os)ának lakóját Mehmednek hívták, holott csak egy szerény névtelen divinyi volt, bár irigykedni lehetett rá szép szerelme kedves megverselése okán. Az ismert és régizenészek által sűrűn idézett vers (dal) szerzője egy renegát, azaz a mohamedán hitre áttért férfi volt.

Az eredeti vers az alábbi:

.

.

        Madzsari türki

          (Magyar dal)

.

Fekete szemű, szeműdükű,
Szeretlek én, tes megszeress,
Narancs csecsű, kesken derekű,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Éjjel-napval eszembe vagy,
Kérlek téged, engem ne hagy,
Ó mely fénes orcájú vagy,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Melykor nem lát téged szemem,
Elvész ottan mind ürümem,
És elhervad mind tetemem,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Azok dicsíretes legyen,
Vagy lyán vagy menyecske legyen,
Kit szeretsz, szeretűd legyen,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Se élhetem, se halhatom,
Se ülhetem, se járhatom,
Se ehetem, se ihatom,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Kegyelmedtül én jót várok,
Mint ebecskéd, után járok,
Vagy élek avagy meghalok,
Szeretlek én, tes megszeress.

.

Egy divínyi ezt megírta,
Meddig az eszivel bírta,
Az szerelmet hogy forgatta,
Szeretlek én, tes megszeress

.

.

A megzenésített dal szövege nem az eredeti, s ugyan az eltérések lényegtelenek, de éppen a több száz évvel ezelőtti nyelvezet hangulatát rontották el a "fordítással", a jó zene mellett.

A törökben a magyar=macar, kiejtve: madzsar, és volt Macarköy (Magyarfalu is), mai neve: Gebiz.

.

.

Kormos István versének billéd szava magától értetődőnek tűnik, de a pontosság kedvéért idézem a magyar nyelv legjobb szótárának, a 155 éves Czuczor-Fogarasinak ide vonatkozó szócikkeit:

.

BILL
elvont gyök, melynek értelme kicsinyes, könnyü, lengeteg, fityegő mozgás, származékai: bille, billeg, billeget, billen, billent stb. Mélyhangon ball (ballag, ballagcsál stb. szókban). V. ö. BIL. BILLE
(bill-e) fn. tt. billét, tb. billék. Kis fiúk szeméremvesszeje, máskép: bögyörő, pöcs. Különben mondják a felnőttek férfitagjáról is. V. ö. BILL, gyök.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.12.26 0 0 7032

Pár napja már itt a naptári tél, de szokatlan meleg van, és most is ez az őszi dal került a szemem elé...

A vers a Szépirodalmi gyűjteményében az 1910-es évhez sorolt, A szegény kisgyermek panaszai című verscsokorba került, de a Nyugat 1911/23. számában az alábbi címmel és az alábbi, nagybetűs sorkezdetekkel jelent meg..

 

.

.

     Kisvárosi fotográfia

.

A patikának üvegajtajában
Búsul búsul
Egy gyógyszerészsegéd.

.

És fuvolája egyre fújdogálja
Szegény, szegény
Együgyű énekét.

.

Ha elmehetnék innen messze tájra,
Igen, igen,
Így szól a fuvola.

.

Csak menni, menni, mindörökre menni,
tovább, tovább
S nem tudni, hogy hova.

.

A temetésemen sok nefelejts lesz,
Virág, virág,
Virágos sir fogad.

.

Fiatal szája így rikatja folyton
Búsan, búsan,
Az ódon sípokat.

.

Ki tudja mért, s ki tudja, hogy mióta?
Zenél, zenél
S ki tudja, hova jut?

.

Az ablakon lenéz egy szőke asszony.
Lenéz, lenéz.
De oly sötét az út.

.

Olajlámpája vérvörösen ég már,
Lobog, lobog
És künn köd és homály.

.

Kopott ezüsbillentyűkön az újja
S az ősz, az ősz
Ő véle fuvolál...

.

/Kosztolányi Dezső, Szabadka/

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!