Keresés

Részletes keresés

[fidelio] mindegy Creative Commons License 5 napja 0 0 7008

Életében több verset is ajánlottak Kocsis Zoltánnak, de ki gondolt volna akkor még az ő halálára. Több mint egy éve halt meg, s most már örökre úgy marad, a bevezetésben feltett kérdéssel, bár az ő esetében nem csupán a hagyományos értelmű szavai vesznek körül minket. 

A verset az idei májusi forrásban találtam. A csak monogramosok: Esterházy Péter és a később kifejtett Szegedy-Maszák Mihály. A PIM pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum.

.

.

2016: Dance macabre

Apokrif

 

In memoriam Bányai János, Gerold László

(Kertész I., E.P., Sz.-M.M., Réz Pál, Kocsis Z. stb.)

A holtaknak kijár a kegyelet

de mi tegyünk, ha bennünk élnek,

ha továbbra is itt vannak velünk,

ha élőkként, szavaikkal vesznek minket körül?

 

 

B. J.  és G. L. fönt kávéznak a mennyországban, ahol Domi* édesanyja is, akit a fia a múltkor

(G.L. mesélte, van ennek néhány éve már)

mobiltelefonon hívott a PIM-ből,

járjon már közben az Úristennél,

beszélje meg vele, hogy földi vétkei ellenére

ne kelljen majd a pokol mélyére kerülnie.

 

*Domonkos István

 

 

73

Domi akkor épp irodalmi díjat kapott, Svédországból utazott Pestre, hogy átvegye. Ez most javított kiadás

vagy sorstalanság inkább?, kérdezi B. J., miközben Kertész és E. P. békésen boroznak egy felhőteraszon.

Remek, mondja G.L., holnap bemutató.

Az egész univerzum legjava itt van.

A vége daktilus és spondeus, azaz adóniszi sor,

mint az én nevem metruma, mondja B.J.

Közben a mennyei hegyről Szegedy-Maszák,

Réz Pál s az őslakos Balassa Péter

ereszkedik lassú, megfontolt léptekkel.

Sok munka után ez az ejtőzés, mondja Réz,

aki nevét és anyagát tekintve,

akár a szintén őslakos Vas István,

a versbeszélőnek távoli rokona.

.

De mi ez a hang? Távolról, újabb érkezőként

(hányan jönnek még ebben az évben?!

már el sem férünk egy fellegen!),

gyerekarcán felnőttes szemölccsel s ősz hajával

Kocsis Z. alakja rajzolódik ki, amint könnyedén

tol maga előtt egy súlytalan zongorát.

Kiskarácsony, nagykarácsony.

A zsebében is hangszer, egy játékzongora,

vállán hosszú alpesi kürt (zenész barátom

szerint némelyik lehet akár 5 méteres is).

Ha zenében nem is, hosszú ősz haj

műfajában versenyezhetnénk, véli E.P.

Rahmanyinov!, zengeti meg a húrokat Kocsis.

.

Égiek harmóniája, mondja halkan, szinte magának E.P.,

miközben SZ.-M.M. elégedetten bólogat.

Ez most hanyadik változat?

A javítottra gondolsz?, kérdezi B.J.

Zsiványok!, szólal meg G.L.

Amíg a függöny le nem gördül, csend legyen!

B.J., fújjad arrább azt a füstfelleget,

hadd láthassam, és halljam is innen

az égi páholyból a földi komédiát.

.

/Harkai Vass Éva/

 

.

.

.

A hivatkozott videó 5:10 percére figyeljünk jobban, mi is volt K.Z. végzete! ...

.

 

A Kocsis Zoltánnak ajánlott - általam ismert, és e témába már bemásolt - versek:

Pilinszky János: Gérard de Nerval

Tolnai Ottó: Ismét Pilinszky

Baka István: Rahmanyinov zongorája

.

.

Utóbbit (a Sztyepan Pehotnij testamentuma c. kötet I. füzetéből) megismétlem és ide illő zenével egészítem ki.

.

.

Rahmanyinov zongorája

 

Фортепьано Pахманинова

Hó és üszök hó és üszök
A zongorád te számüzött
Oroszhon tüllök tükrök és
Vad vodkabűz vak szívlövés

Hó és üszök hó és üszök
Bóklászva billentyűk között
Megfagy megég az ujjad és
Elvérzik közben Puskin is

Hó és üszök hó és üszök
Hollócsőr váj fagyott dögöt
Sötét a menny fehér a sík
Mindegy fehér vagy bolsevik

Hó és üszök hó és üszök
Hazád örökre ellökött
Hófútta sík a zongorád
Kereshetsz rajta új hazát

Hó és üszök hó és üszök
Te zongorádba számüzött
Honvágy emészt szeszlángú tűz
Vad szívlökés vak vodkabűz

.

.

.

Hát igen, amilyen volt, és ahogy a szerző előírta: allegro appassionato:

 

https://www.youtube.com/watch?v=yI5mOJPOuhc

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=8bCfaALi9HI

 

.

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 6 napja 0 0 7007

Ma pedig A Magyar Nyelv hivatolossá tett Napja van, a királyi (V. Ferdinánd) kegy-tisztelet emlékére. Gyönyörű nyelvünkön nem csupán szép verseket írtak, de mások nyelvét is lefordították magyarra értő műfordítóink. E témában mindig a magyar nyelv napja van.

Buda Ferenc a Varázsének című kötetében a rokon nyelveken írt népköltészetből merített, amelyek közül néhányat megidézek:

.

.

Vörösfenyő házban

.
Vörösfenyő házban,
     szurokfenyő házban,
szól a fenyőhegedű
     fenyőfa házban.

.
Hej, azt a hegedűt
     ki fabrikálta?
Húrját feszesen
     ki fűzte föl rája?

.
Vaszjan legény muzsikál –
     ki az, aki járja?
Ki dalol, ki dalol?
     Mika tüzes lánya.

.
Forog, mint a förgeteg,
     fürtös fejét rázza,
kígyóhaja a nyomot
     felsöpri utána.

.

/mordvin néköltés/

.

.

Két török közmondás:

.

Kinek kocsijára száll, annak dalát fújja.

.

Még a szamár is nótára ordít.

.

.

.

Mit rejtett a száj a dalból?

.
Mit rejtett a száj a dalból,
nyelv mit takart a dalosból,
hajdan ki folyóként futott,
titokpatakként terjengett,
vadvízként vadon vágtatott?
Verselő-féle nem vagyok,
daloló fajta nem vagyok,
sem csinált szónak tudója,
sem lappok fia nem vagyok.
     Hallottam kintről énekszót,
deszkafalon átható dalt,
mohon áthangzó igéket.
Öregasszony tanácsosa,
nem vagyok vének gondosa,
vannak teremtett szavaim,
vannak eltanult verseim,
útszélről szedett ütemek,
bozótosból szaggatottak,
hangafű közül szeldeltek.
     Éneklek sovány gyermeket,
dalolok vérszegényeket,
más ha kövéret nem dalol
ama hízott húsúakról,
innen-onnan hallottakról.
Dalom tán tudva éneklem,
máskor tán nem is sejthetem,
engem ha fagyba elragad,
örökös fagyba lenyomaszt,
lárvái közé halálnak,
Manala férgei szájába.

.

/finn népköltés/

.

.

.

Csöndjét törni

.
Csöndjét törni, csöndjét törni,
csöndjét törni gyújtok dalra,
bárcsak engem még ma este
barátjának elfogadna.

.
Szemközt véled, szemközt véled
mozdulván én mit is mondjak –
szívedből ha szeretsz engem,
add a kezed, el ne vonjad.

.

/finn népköltés/

.

.

Végül két mari népköltés:

.

.

Keskeny a zelnice levele

.
Keskeny a zelnice levele,
kerek a nyárfa levele.
Kerek a mi két szemünk is,
környeskörül szépet lát.

.
Düvüdüp, düvüdüp, a dobot
ki verte meg, ki ment el?
Ríja, ríja, a dudát
ki ríkatta, ki ment el?

.

.

.

Harmonikád hangja zengő

.
Harmonikád hangja zengő,
mind csak hallására vágyom,
rózsapiros szép orcádnak
mind csak látására vágyom,
szőke hajad lenge lenszösz,
mind csak simogatni vágyom,
vékony ajkad mint a levél,
mind csak csókolni kívánom.

.

 

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 6 napja 0 0 7006

Nem sok magyar opera van, emiatt A Magyar Opera Napja alkalmából úgy általában operai verset másoltam be. Régebben volt több magyar vonatkozású ilyen költemény is, főleg a Katona József-dráma alapján írt Bánk bánt megidézve, innen visszakereshetően.

A legkorábban beírtat megismétlem, mert a vége a linkről lemaradt az akkori karakterkorlát miatt.

Amúgy a tárgybani nevezetes nap Erkelhez kötődik, születéséhez, ahogy az ő operái jelentették az addig már közel fél évszázada létezett magyar opera újjászületését.

Nekem a csúcs a Kékszakállú, mind zenéjében, mind az utolsó szóig érthető szövegével, de most maradjunk a hőskornál:

.

.

Bánk Bán utolsó monológja

.
"Melinda, drága szennyfoltos galamb,
Halott szerelmem mért riasztgatod?
És mért futsz Ottó, törpe nyomorék,
Féltésem holt dühét mért retteged?
Lófarkón hurcolt lobbanó Petur,
Mért görgetsz most is átok-hegyeket?
Mért árad ajkadról tengerdagályként
Tiborcz, - az örökkévaló panasz?
S mért leng felém - ó, nagy ellenfelem -
Gertrud, királynői ravatalod?
Zavargó, véres árnyak, - hagyjatok.
Küszöbömre mért tolakodtok föl?
Én titeket elfelejtettelek,
Régen betelt az én tragédiám,
A láng kihúnyt, a színnek vége van.
Mi dolgom van még nekem veletek?
Tragédiák, vihar-sorsok felett
Húnyt szemmel egy csillagot keresek.
Bánki méltóság, Bánki sértődés,
És Bánki bűn, és Bánki büntetés,
Kúsza kínok - hagy elszóródtatok...
Az a csillag... csak azt a csillagot. -
Nézzétek: Bánk bán zarándok-ruhában,
Mezítlen talpam alatt ég a rög:
A nyugvó nappal messze készülök.

.
Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron...
Most anyja vére ég a kezemen - -
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehellete
Szétfújta volna a tragédiát, -
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?
Átok lett itthon a meráni vér,
És áldás lett az árpádházi ott.
Onnan kellett ránk visszasugározzál,
Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.

.
Mindegy, - én most megyek, megyek feléd,
És viszem ezt a tépett sereget,
A teremtésben mind, mind vesztesek.
Betegek, bűnösök és nyomorultak:
A bosszúállók és a megbosszultak.
Megyünk, megyünk, s a zordon szín után
Mi békességet csak nálad lelünk,
Messze-szakadt szentünk, Erzsébetünk.
Tenálad vár a mindenható jóság,
A mindent feloldozó hatalom,
Tenálad várja Bánkot becsület,
Peturt szabadság, Ottót irgalom,
Tenálad fehérítik új ruháját
A bemocskolt köntösű Melindának,
Tenálad minden elbukottra várnak.
Anyád uralmát régen leszolgáltad,
Nálad lemosva szenny, törülve vér,
Tiborcznak mindennapra jut kenyér.

.
Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk.
Boldog, ki leghamarább odaér."

.

/Reményik Sándor, 1931;

az 1935-ben megjelent,

Romon virág című kötetéből/

.

.

.

A Kékszakállút pedig ezen a linken idéztük meg a fórumon.

.

.

.

Más operákról pedig vannak további versek, akár a nemrég idézett Baka Istvántól, alias Sztyepan Pehotnijtól, aki nagyon értette a zenét.

.

Testamentuma három füzetben jelent meg, kezdve a legelső leningrádi élményekkel: Prelűd Szergej Rahmanyinov emlékének; Rahmanyinov zongorája Kocsis Zoltánnak ajánlva, majd a közel húsz évvel későbbi II. füzetben az alábbi kettő, részben utalva a pár napja volt álforradalmi évfordulóra); végül az 1993-as, utolsó füzetből is bemásoltam már a Schumann-zongoraötös egyik tételére írt In modo d'una marcia (téves) című verset (a szükséges pontosítással), legalul pedig egy másikat onnan is beemelek.

.

.

Hideg teremben hölgyek és urak

      В холодном зале дамы господа
.
Hideg teremben hölgyek és urak
A zongorista frakkja ránctalan
A februári utcán szél ugat
Matróz üvölt vöröskozák rohan
.
A vérszag úgy üt át a parfümön
Ahogy kötéseken a vér maga
De még belül vagyunk a bűvkörön
Még szól a drága bécsi zongora
.
Majd puskatussal törnek ablakot
Szuronyra tűznek mindegy férfi nő
De csak ha minden húr elhallgatott
A bolsevik művészettisztelő
.
Kultúrát hoznak újat persze ők
Lesz benne Hej bunkócska és Chopin
S lesz tornyuk is még egekre törőbb
Mint Péter-Pál‚ künn a szigeten
.
A zongorista frakkja fekete
Remegve várjuk mindjárt végetér
Prelűd s a kor s az élet is ha le-
Csapódik ránk a lakkozott fedél

.

.

.

A NAGYSZÍNHÁZBAN

В Бољшом Театре

.

Két felvonás között a páholyok
A karzat s földszint publikuma kint
A díszcsarnokban és a folyosók
Cirádás útvesztőiben kering
A nőkön prémek drága új ruhák
Egy hideg szépség úgy hordja fehér
Kavargó tülljét mint a hófuvást
S beáll a sorba ő is szendvicsért

.

Tolong zsibong a felhevült tömeg
Előadásról senki sem beszél
Vajas kenyéren sonka halszelet
Pohárka pezsgő vermut többet ér
Annál mi fent a színpadon ma már
Lejátszódott és még játszódni fog
Egykutya cári tiszt vagy komiszár
Ha oldaladnál tűsarok kopog

.

A jegyszedőnők is lazítanak
Szigorú sorfaluk keményített
Kötényben most felbomlik varjuhad
Rebben föl éhség háború perek
És bent a függöny mint kötés min át-
Ütött a vér homálylik bíboran
Elfedve még az új tragédiát
Mely végkifejlete felé rohan

.

A nagy finálét melyben színre lép
S magába mint verembe hull a nép

.

/Elsőként a Holmi közölte 1991-ben/

.

.

.

          Előadás után
                   После спектакля

.

Mint Saljapin a Don Carlos után[4]
Úgy lopakodtam haza tegnap este
Bár nem dörögtek ágyúk és talán
Célgömb se kószált tarkómat keresve

.

Mégis szorongtam s úgy gyötört a bú
Hogy én is az Escorialba vágytam

Bár nem vagyok Fülöp s a savanyú
Erzsébettel sem osztanám meg ágyam

.

Talán szuronyt szegezve lenne jó
Rohanni basszus-hangú ágyúszóra?

Inkább Fülöp s az inkvizíció
Mint Posa márki uljanovi póza

.

Saljapin aznap mint atya s király
Don Carlosszal leszámolt volna végleg

De közbeszólt egy véresebb viszály
Mit ő nem értett és ma más sem ért meg

.

Félbeszakadt az az előadás
Az utcák operája hangosabb volt

Így hát ki nyerte meg ma is vitás
Apák s fiúk között a régi harcot

.

Hogy így esett ne vádold Saljapint
Ágyúk a basszusánál öblösebbek

Lelépett hát a színpadról s a kínt
Azok folytatták kiktől jött az ötlet

.

Hogy talpra állítsák a fejeket
Mint Hegelt Marx eltöltve hetven évet

Míg összeállt a Matrjoska-sereg
Egymásba visszadugható vezérek

.

Mint Saljapin a félbeszakított
Don Carlosról mentem haza lopódzva

Ágyú se szólt Maxim se kattogott
Éreztem mégis üthet még az óra

.

S ránk villan újra Iljics fogsora
A jövendő-protézis Auróra

.

.

.

4. 1917. október 25-én (november 7-én) este F. I. Saljapin Fülöp király szerepét énekelte egy pétervári magánszínházban, miközben megkezdődött a Téli Palota ostroma. Az előadást nem tudták befejezni; a művész az egymásra lövöldöző vörös- és fehérgárdisták elől bujkálva menekült hazáig.

Ez a felvétel még korábbi volt, a IV. felvonásbeli áriát megidézve, de az eleje hiányzik. Ezen a másikon teljes az ária, kifogástalan olasszal, alatta egy másik magyar fordítás, mint lejjebb:

.

Ella giammai m'amò...!
No, quel cor è chiuso a me,
Amor per me non ha...!
per me non ha...!

Io la rivedo ancor

contemplar triste in volto

il mio crin bianco il dě

che qui di Francia venne.

.

No, amor per me non ha,

amor per me non ha,

 

Ove son...? Quei doppier
Presso a finir...!
L'aurora imbianca il mio veron!
Già spunta il di!
Passar veggo i miei giorni lenti!
Il sonno, o Dio!
Spari da' miei occhi languenti!


Dormirò sol nel manto mio regal
Quando la mia giornata è giunta a sera;
Dormirò sol sotto la volta nera

Dormirò sotto la volta nera
Là, nell'avello dell'Escurial!

.
A se il serto regal a me desse il poter
Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...!

A se il serto regal a me desse il poter
Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...!

Se dorme il prence, veglia il traditore;
Il serto perde il Re, il consorte l'onore!

.
Dormirò sol nel manto mio regal
Quando la mia giornata è giunta a sera;
Dormirò sol sotto la volta nera

Dormirò sotto la volta nera
La, nell'avello dell'Escurial.

 

A se il serto regal a me desse il poter
Di leggere nei cor...

.

Ella giammai m'amò...!
No, quel cor è chiuso a me,
Amor per me non ha...!

Amor per me non ha...!

.

 

Benne persze az Escorial, de még az auróra említése is... :)

.

.

.

És hogy értsük is:

Sohasem szeretett! Nem!
Szíve idegen volt és jéghideg hozzám ma is, mint rég!
Szinte még látom őt, sápadt, elszörnyedt arcát,
Amikor először pillantott ősz hajamra.
Nem, ő nem volt soha enyém, sohasem szeretett.
Ah, hol vagyok? A gyertyák tövig égtek le!
Rideg hajnal dereng az ablakon...
Már reggel van.
Egy új nap, múljon el, mint a többi!
Ah és a jótevő álom kerüli pillám.

Majd alszom én, ha véget ér a kín,
S hűlt testem bíbor bársonyokba rejtik;
Majd alszom én a szenvedések múltán,
Majd alszom ott, hol a kétely nem vár,
Hol koporsóm lesz a bús Eszkurial.

.
Bár bírhatnám azt a titkos varázserőt,
Hogy emberszívekbe lássak,
Mint Isten lát egyesegyedül...
Bár én is tudhatnám, mit az emberszív rejt,
Ó bár megfejthetném titkos mély értelmét!
Ne aludj, király, ébren van a gaz nép,
Ki trónusodra tör s hitvesed becsületére.

.
Majd alszom én, ha véget ér a kín,
Majd ha e test a végső útra indul.
Majd alszom én a véghetetlen éjben,
Majd alszom ott, hol a néma mélyben
Beföd a márványsír, az Eszkurial.
Ah mit ér nekem a trón,
Hogyha nem láthatom, mit az ember szíve rejt!

.
Soha sem szeretett! Nem! Szíve idegen volt!
Ő nem, ő nem enyém, soha sem volt enyém!

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7003)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.11 0 0 7005

Újabb találat Trisztán és Izolda történetére, és éppen attól az írótól, akitől az e versben is említett Trisztán sebét idéztem.

A vers a      Három apokríf       középső darabja:

.

.

          2. Izolda levele

.
Nem mehetek ma Trisztán nem lehet
Most lázasodott be a kisfiam
Fiunk hisz szinte biztosan tied
Ne sírna úgy rohannék boldogan
.
Holnap se jó az Marke napja rég
Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
Ha e napon se hálnék véle még
Igazolást találna gyanujára

.
Holnaputánra a burgund követ
Jelentkezett be megsúgták királya
Küld nékem egy csodás rubinkövet
Ügyelnem kell a diplomáciára

.
Három nap múlva akkor lesz a bál
Eljönnek mind a kornwalli urak
Sok puccos dáma s undorodva bár
Fogadnom kell a hódolatukat

.
Nem mehetek foglalt minden napom
De hidd el nékem is sajog sebed
Futok hozzád amint lesz alkalom
És akkor akkor meghalok veled

.

/Baka István, 1993/

.

 

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6997)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.08 0 0 7004

.

Из хрустального тумана,

Из невиданного сна

Чей-то образ, чей-то странный...

(В кабинете ресторана

За бутылкою вина).

.

Визг цыганского напева

Налетел из дальних зал,

Дальних скрипок вопль туманный...

Входит ветер, входит дева

В глубь исчерченных зеркал.

.

Взор во взор — и жгуче-синий

Обозначился простор.

Магдалина! Магдалина!

Веет ветер из пустыни,

Раздувающий костер.

.

Узкий твой бокал и вьюга

За глухим стеклом окна -

Жизни только половина!

Но за вьюгой — солнцем юга

Опаленная страна!

.

Разрешенье всех мучений,

Всех хулений и похвал,

Всех змеящихся улыбок,

Всех просительных движений, -

Жизнь разбей, как мой бокал!

.

Чтоб на ложе долгой ночи

Не хватило страстных сил!

Чтоб в пустынном вопле скрипок

Перепуганные очи

Смертный сумрак погасил.

.

/Александр Блок (1880—1921), 6 октября 1909/

,

,

,

 

KRISTÁLYOS-KÖDÖS HOMÁLYBAN

.

Kristályos-ködös homályban,
Álomi káprázatom:
Ismeretlen arca-árnya...
(Étterem-különszobában
Asztalon palack borom.)

.

Cigánydalok vijjogása
Távolabbról szállt ide,
Hegedűk ködös siráma...
Szél hatol s szüzek virága
Karcos tükrök mélyibe.

.

Szemtől szemben - s égve-kéken
Megmutatkozott a tér.
Ó, Magdolna! Ó, Magdolna!
Sivatag sunyó tüzében
Lángokat lobbant a szél.

.

Szűk kupád s a téli éjnek
Ablakán túl hó vakít -
Csak az élet fele volna!
S viharon túl - dél hevében
Perzselődnek tájaid!

.

Minden kínzást megbocsátva,
Becsmérlést, dicséretet,
Vipera-mosolyokat, s a
Koldulást is, - törd szilánkra
Serlegként az életet!

.

Hogy a hosszú éjek ágyát,
Meg ne töltse vágy s a kéj!
S ha a hegedű visítna,
Megriadt szemek világát
Oltsa ki halálos éj!

.

/Alexander Blok versét

Baka István fordította/

.

.

.

             В ресторане

 

Никогда не забуду (он был, или не был,
Этот вечер): пожаром зари
Сожжено и раздвинуто бледное небо,
И на жёлтой заре — фонари.

Я сидел у окна в переполненном зале.
Где-то пели смычки о любви.
Я послал тебе чёрную розу в бокале
Золотого, как небо, аи.

Ты взглянула. Я встретил смущённо и дерзко
Взор надменный и отдал поклон.
Обратясь к кавалеру, намеренно резко
Ты сказала: «И этот влюблён».

И сейчас же в ответ что-то грянули струны,
Исступлённо запели смычки…
Но была ты со мной всем презрением юным,
Чуть заметным дрожаньем руки…

Ты рванулась движеньем испуганной птицы,
Ты прошла, словно сон мой легка…
И вздохнули духи, задремали ресницы,
Зашептались тревожно шелка.

Но из глуби зеркал ты мне взоры бросала
И, бросая, кричала: «Лови!..»
А монисто бренчало, цыганка плясала
И визжала заре о любви.


/Александр Блок, 1910/

.

.

.

.

.

             ÉTTEREMBEN

.

Sohasem feledem (igazán volt vagy mégsem
Az az este?): az alkony tüzén
Fellobogtak a lángok a sápatag égen,
S lenn kigyulladt az utcai fény.

.

A teremben az ablak elébe leültem,
Hegedűk szerelemdala szállt.
És egy éjszinü rózsát a serlegbe tűztem,
Rálocsolva ayim aranyát.

.

Odaküldtem neked zavarodva-eszetlen,
De megláttam a gőgödet is.
Lovagodhoz fordulva kimérve-kegyetlen,
Csak ezt mondtad: "Szerelmes ez is."

.

S belevágtak - akár felelet - a zenészek,
Eszelősen a húr rezegett...
Lebecsülte szerelmemet ifjui lényed,
De picit remegett a kezed...

.

El is tűntél, akár rebbenve madárhad,
S mint az álom, olyan sebesen...
S lecsukódik a pilla, a parfümöd árad,
Már elsuhogott a selyem.

.

De te visszatekintve a tükrökből énrám,
Kiabáltad: "Akarsz? Ne latold!..."
S a terem közepén táncolt a cigánylány,
S visitó szerelemdala szólt.

.

/Baka István fordítása/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.07 0 0 7003

Ma van A Magyar Opera Napja, és persze minden nap, amikor operát adnak elő, vagyis operálnak :) Magyarországon.

.

.

                 Énekes

.

Csattog a réz, kürt recseg, görögtűz ég,
öt égő szöllőfürtöt lenget az ég.

.
És újabb csattanás és a szín felett
ti vagytok az opera, gépfegyverek

.
és repülők és ágyúk, míg a falak
alatt két férfi és egy nő átszalad

.
s egy katona s ez meg is áll: jobb felül
egy fal színfal-könnyedén elébe dűl.

.
Int a katona, szól is, nem hallani.
Durrubum-ding! – szólnak a vég dobjai.

.
És: sirrri-i-bang! –zeng a zene-düh, míg
a háttér két kupolája eltünik.

.
És bengáli tűz újra. S a katona!
És: ta-ta-ta-ta- -ti-dung! és új harsona.

.
Mit mondott volna, égre lökve kezét?
Már elmerült. Hova tünt? Minden sötét.

.
Csak a vas csattog, csak a dob, dob dobol.
Zengd hiába-dalod, ha rajtad a sor.

.

/Illyés Gyula/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.06 0 0 7002

Még közel van a Halottak Napja, így a november 4-ével kezdődött visszarendeződés és halálos következményei még időszerűek... Lehetne egy Megöltek Napja is!

.

.

In memoriam

.
Halottakat
a sírban tovább ölni nem szabad.
Holttesteket
hazugsággal takarni nem lehet.

.
Sötét falak,
bent most van a gerinc törés alatt.
Szabad, lehet
tovább gyötörni a gyötörteket.

.
Telek, nyarak,
lesz ki elhullik, lesz ki megmarad.
S ha perbe kezd,
kit perzselő mészbe temettetek?
.
Próbáld, tagadd
a titokban felakasztottakat.
Nyarak, telek
őrzik örökre a megölteket.

.
/Lakatos István, 1959. június 30.,

a Paradicsomkert című kötetéből/

.

 

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.05 0 0 7001

.

       

     Kosztolányi Dezsőhöz

.

Mint tépett-szaggatott koszorúnak
Marokba-gyűrt s marcangolt szirmait
El-fölrepíti a szél:
Szavaim szivemből úgy vetem ki Tehozzád,
A sirodra, barát.

.

 

Vers, akit Róla írok
S nem átallok veled a piacra kiállni,
Nézd meg magadat a tükörben -
S borzadj el tennen rútságodtól,
Hisz nincsen is emberformájú arcod!

.

 

De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban
Ha nem azzal hogy sok-évi fogadalmam megszegem most.
És írok. Újra írok, aki oly rég eltökéltem,
Hogy nem, nem érdemes többé!
Mert nincs a világon semmi, amiért még érdemes volna.

.

 

(Ha csak egyért nem: a hűségért
Ifjú hitünkhöz.)

.

 

Szent borzalom szülötte, tisztátalan hebegés!
De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban,
Ha nem azzal hogy kiállok
A piacra meztelen újból
Kidobolva gyászom (azoknak
Akikre nem tartozik úgysem!)
S mindezt szemérem nélkül,
Szégyentelenül s tán daccal is hogy
Hisz nem tudok mást! - s tőlem
Nem is tellik már más ezentúl.

.

 

Jaj, versem, versem, olyan vagy,
Mint a japáni asszony,
Ki elcsúfitja az arcát, hogy hű maradjon az Egyhez:
Elferdült szájú, véres, dagadtszemű nekrológ!
Fogadd hát tőlem, Élő, ki úgy állok sírodnál,
Mint a dadogó Halál:
Fogadd tőlem e szörnyű,
E szűkölő dobverést
Mit megvetek s utálok,
S mitől iszonyodva takarózik a lélek:
Ezt az egész piacra-kiállást
Méltó mértékeül bánatomnak
Fogadd e hitszegést -
Új Halhatatlan!

.

/Gellért Oszkár/

.

.

.

Búcsú Esti Kornéltól

.

Se lomha gyászdobokkal,
se nyafka fuvolákkal
te tőled, Esti Kornél,
nem illenék bucsuznom,
hozzád csak izgatottabb
és lüktetőbb dal illik,
anakreóni ritmus
riadt szívdobbanása,
mellyel versenyt dobogni
talán csak a tulajdon
hangod lehetne méltó.

.

Ha most Te szólanál itt,
ezt mondanád:
«Barátim,
így múlik minden ím el,
ez hát, amit mi költők
sóhajtozók, üvöltők,
kergettünk annyi rímmel!
Cinizmus ez? barátim,
tudom, tudom, cinizmus;
de már mi megtanultuk
mercutiói gőggel
hősnek csak azt becsülni,
ki a hazug gyümölcshéj
káprázatát lehántva,
kemény magot ropogtat.
Feltörni ő se bírja,
mivel feltörhetetlen,
de borzoltabb ideggel
és élesebb szimattal
megsejti, mi van abban
a sérthetetlen
és érthetetlen
magban.

.

Én már tudom. Nagy áron.
Túl életen, halálon.
De én se fecsegem ki,
tőlem se hallja senki!
Ha száll a nap, ha hold kél,
kutassa csak tudatlan
a többi Esti Kornél,
ahogy magam kutattam:
emberben és világban,
nyarakban és telekben,
friss budai szelekben,
Üllői úti fákban!»

.

Ezt mondanád.
S mi némán
tekintenénk utánad,
messzebbre már a sírkert
kaszárnyaudvaránál,
hol daltalan november
ködébe fúlt virágok
árnyában Esti Kornél
sírjának is csak annyi,
egy öl csupán a hossza,
akár a többi sírnak.

.

/Rédey Tivadar/

.

.

.

       Ének a halálról
                                                      
(Kosztolányi Dezső temetésén)

.

A sír felett szitál az őszi köd,
korán van még és íme este lett.
Sötét egünkre lassan színezüst
koszorút fon a súlyos fáklyafüst

.

s felrebbenő madár fenn sírdogál!
A lélek oly ijedt és lebbenő,
akár a hűs, könnyűszárnyu felleg,
melyre forró csillagok lehelnek.

.

A test pihen vermében hallgatag,
rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
szétoszlik, szomjas gyökér felissza
s zöld lobogással tér újra vissza,

.

törvény szerint! s oly szörnyü, szörnyü így,
mi egy világ volt, kétfelé kering!
vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.
Őrizd Uram, a lélek útjait.

.

/Radnóti Miklós/

.

.

Ez a három vers, amelyek közül az utolsót már kétszer bemásoltam korábban, a Nyugat az évi utolsó számában jelent meg, több prózai írás mellett (Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Török Sophie, Gyergyai Albert, Ascher Oszkár), majd az 1937. évi első számban Jékely Zoltán hasonló költeményét olvashatták a november 3-án elhunyt óriásról. Ez utóbbi versnek van egy rövidebb változata is. Először a friss élmény a felhős tetőről, hússzor öt sorban, míg a későbbi gyűjteményekben a vers nagyobbik részét két tömbbe tönörítették és elhagyták az utolsó öt versszakot.

.

.

         A halál ünnepén

.

                                                                In memoriam D. Kosztolányi

.

Nagy ravatal a farkasréti hegyhát;
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!

.

Lám, itt is ott is árnyak inganak,
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.

.

A sírokon gyertyák lepkéje rebben,
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
reves szeled, kutyaszagú November.

.

Hát itt vagyunk, mi, hozzátartozók,
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.

.

Yorick, Yorick! - úgy állok síri fényben,
mint valaha az árva, schizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblű, vézna tenyerén
magát az elmúlást tartá, fehéren.

.

Yorick! Komédiás emberi élet,

hát mind hiába orvos, patika:

a fintorokra, mosolyokra végleg

szörnyű facies hypocratica

maródik, mint örökérvényű réteg.

.

S a hangok tarkabarka spektrumából:
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki - egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.

.

Bárcsak szólnátok, mind, mind, aki itt van,
ki életünkből egyszer idetűnt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan,
hívás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban.

.

Sírok, sírok, egyik akár a más,
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás -
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!

.

Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn,
s voltunk avar, hun, inka, níbelung -
ó, e lapos hullatelep, e börtön.

.

Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok,
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik zokog -

.

Halál, nagy úr, ez a te birodalmad,
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs; madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.

.

S most itt vagyunk. Egy két szelíd halott
vérünk felett megállunk, mint az árnyék,
- talán felettünk szálldos árnyatok -
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!

.

Menjünk, menjünk! a gyertyák és a mécsek
lassan leégnek és elalszanak;
nem bírnók azt a rettentő sötétet
s már szédít az esővert-gyertya-szag
mint valami avas, keserű méreg.

.

Bezárulnak a rácsos vaskapuk -
ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok!
Jaj annak aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput.

.

Menjünk, mint két kisurranó madár,
kienged tán e fekete kalitka;
jól tudja, hogy mihelyt időnk lejár,
szegett szárnnyal hozatunk ide vissza
s nem lát bennünket többé a határ.

.

Lent a nagy úton villamos zokog;
sárgás fénytől lelkünk hiába fázik,
ezek a rendkívüli járatok
visznek bennünket mégis ma hazáig,
az alkalmi temető-járatok.

.

És vacsorázunk, bort iszunk s teát,
és harapunk, ahogy fogunk haraphat;
már nem gondolunk rá, hogy odaát
szegények milyen éhesen maradtak,
a jóbarátok, a jó nagymamák,

.

s a többi mind, ott, hol eltemették,
a lyukban, melyből három kurta sing
királynak, koldusnak untig elég

- s elég lesz nekünk is alkalmasint

ha ránktör az egetverő sötét.

 

Ott fekszik a sok holt, mint a hering,
a még oszló test, a már sárga váz;
ha életünk felettünk elkering
annál szorosabb lesz a nyúgovás,
mely végleg egyberontja testeink.

.

/Jékely Zoltán, 1936/

.

.

A később épített Kosztolányi-síremlék a Farkasréti temetőben.

.


.

Előzmény: [fidelio] mindegy (7000)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.11.01 0 0 7000

Sokan ma sem tudják, mikor van Halottak Napja, mert a két egymást követő ünnepet összekeverik. A római katolikusok holnap emlékeznek meg a halottakról, ma viszont a Mindenszentekre emlékeznek. A protestánsoknál a mai nap a halottaké. Jobb persze év közben rendszeresen emlékezni halottainkra, mert így maradnak közöttünk emlékeinkben. Szomorú a virágokkal díszített és gyertyák/mécsesek fényében villódzó temetőink elhanyagolt sírjait nézni, mert akkor már jobb a vízbe-szórás, és talán elég egy fénykép a szeretett családtagról, ismerősről a szobafalon, ahol éghet egy mécses ilyenkor (is).

.

.

Paul Valéry (1871-1945), a híres francia szimbolista költő 1920-ban írta az alábbi versét, feltehetően a gyermekkorából ismert Sète temetőjéről (a Földközi-tenger Oroszlán-öblének legbelső pontján, egy magas parton). A közel másfél száz sornyi óda eredeti és angol fordítású szövegére ITT utalok, míg az alábbi fordítást a Nyugat ilyenkori száma közölte 1933-ban. Varázslatosan szép vers, nem különben a fordítás.

.

.

        Tengerparti temető

.

                                                           Mh, jila yuca, biou aqanaton speude,
                                                           tan d˘empracton antlei macanan.
                                                           (Pindaros, Pythiai ódák III.)

.

Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,
Fenyők, sírok közt s ő remeg alattok;
Ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger, messze-messze!
Ó pályabér, mikor gyötör egy eszme
Az istenek csöndjén merengeni!

.

Mily tiszta munka e villódzva széthányt
Csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt
S mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak -
Ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak -
Szikráz a Perc és álom a Tudás.

.

Nem-változó érték, Minerva-templom,
Tág béke-hombár és valódi, szent hon,
Morcos víz, önmagába meredő
Szem, melynek álmot rejt a súgaras mély,
Ó csöndem! ... Ott benn a lelkembe kastély,
De csúcs, ezer arany-cserép, Tető!

.

Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog,
Hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
Cikázva nézek rajta szerte és
Miként magas imám hiába leng el
A gőgös istenek elé, a tenger
Szikrás derűje is mély megvetés.

.

Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz
S a száj - amelyben olvad-meghal - élvez,
Alakja széthull s egyre érzi még,
Ugy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét
S a változó partok zajgó ezüstjét
Dalolja tört lelkemnek most az Ég.

.

Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!
Sok nagyralátás biztatott - csapásul -
És furcsa restség, ám kedvvel tele,
Hogy e fényes Térnek magam kitárjam
Halottak házán imbolyog az árnyam
S én is szelíden imbolygok vele.

.

Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát,
Könyörtelen Fény és csudás Igazság,
Napfordulat, én mos föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
Nézz rám! ... De az, ki fényed adja vissza,
Másik, komor felében árnyalak.

.

Ó csak magam, magamnak és keményen,
Egy szív mellett, hol buzdúl költeményem,
Az Ür s a tiszta Esemény között,
Várom sötét, keserű, büszke szóját,
Nagyságos Énem felzengő ehóját,
Amelyben az öblös jövő dörög!

.

Tudod-e te, lombok csalóka rabja,
Te az öböl vasrács-evő darabja,
Míg zárt szememmel fényed incseleg,
Mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz
Mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.

.

Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi,
Szent és anyagtalan tüzfény betölti,
Fölötte fáklyák s mindez oly rokon,
Kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
Mely csak remeg az árva lelkek árnyán;
Hű tenger alszik itt a sírokon!

.

Izzó Eb, óvj te a bálványozástól!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
Ki mosolyog s magában andalog,
Fehér juhnyáját békés sirjaimnak,
Nem kell nekem okos galamb, ki hirt ad,
Hívságos álmok, kandi angyalok!

.

Itt a jövendő lassú-lusta álom.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
Minden lesült, elmállott, légbe vész,
Hogy zord-talányos kutfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen
És édes a fanyar és fény az ész.

.

Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt
Földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
Elmélkedik, magának is elég Ő ...
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
Tebenned én a változás vagyok.

.

Félelmeid én tartom s mind belém foly!
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
A te roppant gyémántodon a karc! ...
De a márványtömböktől súlyos éjben,
E vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
Lassan helyesli már, amit akarsz.

.

A vastag semmibe olvadtak, itt a
Vörös-agyag fehér lényük fölitta,
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
Kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.

.

Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,
Csiklandozó kacaj és könny a pillán,
Szemek, fogak, tüzellő, lanyha mell,
A csókos ajkon vér, mely mint a láng ég
S mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
Mind föld alá jut és játékra kel!

.

S te, nagy lélek, remélsz-e majd egy álmot,
Mely nem lesz ily szineskedően-álnok,
Mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké,
Szent nyugtalanság, meghal még az is!

.

Sovány öröklét, fekete s arany te,
Akinek a halál egy anya keble,
Rútul-babéros vígasz asszonya,
Kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod amit palástol:
Örök vigyorgás, kongó koponya!

.

Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti,
Kiket csak oly sok föld bírt eltemetni
S léptem sem érzitek, mely most emel,
A féreg, a valódi, nem tinektek
Perceg, kik e táblák alatt pihentek,
Életből él ez s nem hagy engem el!

.

Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám?
Olyan közel van titkos foga hozzám,
Hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamban is akarja,
Él s életemmel tartozom neki!

.

Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én ó,
Remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg s végem ez a nyíl lesz!
Ó Nap ...! A lélek gyors, dermedt Achillesz
És rá e teknősbéka árnya hull!

.

Nem! ... Föl! Megújul folyton a serény lét!
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
Uj lelket ád ... Ó só, üdítsd e mellet,
A vízbe és életre serkenek.

.

Igen! Te tenger, őrülések anyja,
Párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
Jelképekkel döf át ragyogva fönt,
Kéktestű, részeg hydra, ős-garázda,
Ki villogó farkadba marsz csatázva,
Oly zűrzavarban, mely akár a csönd.

.

Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Röpüljetek, fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre
Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.31 0 0 6999

Múlik az idő, közel egy év telt egy tavaly november végi beírás óta, amikor éppen a most ünnepelt félezer éves reformációhoz találtam verset és annak megzenésítését. Újból nem ismétlem meg, de e hozzászólás előzményeként megnyitható. Az elírást most vettem észre, hiszen a vers első beemelése ide 2011. évi.

 

A mai találatok szintén Luther Mártontól valók, de ezek most nem versek, hanem csak szép gondolatok, bennük a Muzsika asszony is megjelenik nevelőként.

Illenek a Nap idézete/i/ című fórumtémába is.

 

"Musika ist eine halbe Disziplin und Zuchtmeisterin, so die Leute gelinder und sanftmütiger, sittsamer und vernünftiger macht."

 

"A muzsika félig-meddig már maga a fegyelmezettség, egyben egy jó nevelőnő, aki az embereket szelídebbé és gyengédebbé, szerényebbé és értelmesebbé teszi."

.

.

"Die Musik ist eine Gabe und Geschenk Gottes, die den Teufel vertreibt und die Leute fröhlich macht."

"A muzsika Isten adománya és ajándéka, ami elűzi az ördögöt, és boldoggá teszi az embereket."

.

 

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6824)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.28 0 0 6998

A tegnapi beírás végén utaltam Vas István és Illés Endre remek drámájára Trisztánról és Izoldáról. Az ajánlott linken elérhető mű után közvetlenül szerepel egy most is aktuális vers, hiszen közel vagyunk az '56-os megemlékezésekhez. A történet már a megtorlás utáni februárban íródott, megrendítően szép, egyelőre nem tudom, mikor jelenhetett meg először. Igen, mi, az akkori fiatalok, mi mindenre emlékezünk?

.

.

                     Pesti elégia

.

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

.
Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

.
A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

.
A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

.
Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

.
De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
Szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

.
Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.
.
Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
Ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

.
Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

.
A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

.
S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

.
Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

.

/Vas István, 1957/

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (6997)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.27 0 0 6997

Visszakerestem a Trisztán és Izolda szerelmével kapcsolatos eddigi találatokat ebben a témában: Rónay Györggyel kezdve, de mivel azt a verset a program áttördelte, megismétlem az 1964-ben megjelent, A város és a délibáb című kötetéből.

.

                  Trisztán és Izolda

.

Marke király vén volt, nagyon vén (Trisztán már rég nem élt).

Dalnok érkezett udvarába és Izoldáról regélt.

.

Marke király, emlékszel tűz szemére, láng hajára?

A király nem felelt, csak mellén hullámzott ezüst szakálla.

.

Marke, emlékszel a hajósok énekére?

Én is ittam volna, gondolta Marke, mérget érte.

.

Lettem volna sirály, tépett szárnnyal csapódni padlatára,

hajába veszni szél, gondolta s örvénylett szakálla,

.

szivébe vágni kés, vérét kiszívni skorpió,

húsát falni láng, csontját enni tűz, lelkét inni lesztrigó,

.

s ajka ízét sem ismerem és karja melegét sem! -

gondolta zordan a király s maga elé meredt sötéten.

.

Trisztán már rég nem élt. De Marke fölmordult: Vigyétek!

megragadták a dalnokot és lefejezték a pribékek.

.

Ezüst szakállát tépte a király és kardot döfött a szivébe.

Mint vert harang, kondult a páncél, és kicsorbult a penge éle.

.

.

.

Most találtam továbbiakat is:

.

          Trisztán sebe

.

„Noch ist kein Schiff zu sehn!”
                        (Richard Wagner: Tristan und Isolde)

.
                           1
.
Sebemből romlott éjszaka szivárog
s a holdfény gennye; átvérzem a reggel
gézeit; ájulásomban a tenger
megbillen, túlfolyik a láthatáron,
.
mint serleg peremén, s az űrbe fröccsen, –
kialszik sisteregve csillagom...
Reád köszöntöm – félig már vakon –
Isten borát, mely habzik-forr előttem:
.
a tengerár sós-keserű vizét,
mely elválaszt és mégis összeláncol
véled, Izolda, – tajtékos öled
.
örvénylik benne, nyílik és bezárul...
Bár elragadna! Fúlhatnék beléd!
Halál se kell már nékem kívüled.
.
                           2
.
Mily csodakard hasított rád sebet?
Öled a halálon ütött seb, résre
nyitott kapu egy más szabású létbe,
hol élő vagy halott vagy, egyremegy,
.
s nappalnak, éjszakának egy a tétje:
a kéj.
          Sötét vizekre szállt hajód,
Izolda, és megmámorosodott
az árboctól, mit én döftem beléje, –
.
hogy száguldott velem, hogy ringatott!
S fehér vitorla: inged hogy dagadt!
Jó kapitányod – valld meg! – voltam én.
.
Voltam teérted bélpoklos, lovag,
pojáca, koldus, legvégül halott.
S nincs még hajó a tenger felszinén.
.
                           3
.
Ha jössz is, késve érkezel, Izolda.
Kornwall órája döccen, meg-megáll;
kerülgetitek – Marke, a király,
s te – egymást, mint nagy- és kismutatója.
.
Ó, bár ki tudnám zökkenteni az
időt, mely palotádban megkötött
habarcsként, ám énnálam, mint a köd,
úgy gomolyog – egyszerre tél, tavasz,
.
nyár, ősz, mióta minden évszakom
te lettél: holtomig tartó öröklét,
éji verőfény, alkony-virradat...
.
Akárhová is hívsz, követlek önként.
Sebem piroslik – nézd! hajnalodom;
hallgasd! halálomnak kimondalak.
.
/Baka István, 1992/

.

.

.

 Trisztán és Izolda

.

Arcod s arcom a fűben.

Köztünk kard fekve hűsen.

Te büszkén azt, Izolda,

vetetted egy bokorba.

.

Arcom s arcod a fűben.

Hol az a penge, hűtlen?

Ki tudtad dobni messze,

hát mért szúrtad szivembe?

.

/Lakatos István; az 1993-as,

Paradicsomkert című kötetéből/

.

.

.

A költő korai versei közül nem is válogatta be az 1996-ban kiadott kötetébe a következőt:

.

               Trisztán

.

Nézte sokáig a Fehérkezűt,
kitárult teste álomárnyú lombját.
Szoruló garatjába pici tűk
szúrtak. Érezte, könnyek fojtogatják.

.
Nézte a néma alázatú hűt.
Várt, hogy talán a szemek visszafogják,
de felzengtek a mélyzöld hegedűk,
szél villázta a rengő víziboglyák

.
illó csomóit, orrlyukába gyűlt
a tengerillat – és mint ló a zablát,
harapta fémbékéjét. Áthevült,

.
már csak az egyik partról látta sorsát.

És Izoldától sírva menekült
az űzött vízen, meglelni Izoldát.

.
/Petri György, 1964/

.

A Fehérkezű (Izolda), nem azonos Izoldával.

.

Talizmán: Trisztán sóhaja

.
Izolda illess lüktető ereklye
Idők torkában hűlt homok peregj le
Viharba pördült megszélhüdt dereglye
Vergődöm ím kórság körülseregle –
Lakozz bennem s épüljek benned én
Létem betölt te vérző szent edény
Irgalmas kéz kard pengeél ha forró
Itt perzsel ég süt szív szirtjén a porhó –
Arcod vakít légy orvos benn Yseult
Arcomra leplet szorgos semmi sző

.

/Kovács András Ferenc; az 1995-ben megjelent,

És Christophorus énekelt című kötetéből/

.

Yseult vagy Iseult a magyarban Izolda.

.

.

.

                                             Trisztán

.
                    Kinek mi köze hozzá
az ő kettőjük dolga az        hogy ott egy olyan ágyon
olyan körülmények között        (a lihegés is kihallatszott)
úgy megalázták azt a mulyát       a nemzetközi finánctőke mondta a

                     szerencsétlen
a kelleténél ércesebb hangon és majdnem sírvafakadt
hogy így nyilvánosan és mindenki előtt        csak nem gondoltok arra
csak nem képzelitek        egy óra múlva
már mentek is        családi kép        az előszobalámpa
holdkóros fényében egy szivacs-arc egy ráncos Betsábé
két gyermek anyja        (pótlék, juttatások)
kegyura koszos ingben        VISZLÁT VISZLÁT        lógó mellel
ó te repedt hamuszív        taxival a palotáig
a habokon a habokon a habokon
REGGELES VAGYOK SZÍVEM

.

/Orbán Ottó; az 1971-ben megjelent,

A föltámadés elmarad című kötetéből//

.

.

Végül egy drámai mű, részleteiben a hárfás Trisztánnal és a hárfázó Izoldával, és ez a színmű csodálatos verseléssel idézi meg az írek ősi legendáját, amelynek legismertebb változata a wágneri operaszövegnek is alapul szolgáló Gottfried von Strassburg-féle hosszadalmas, de szintén szép eposz, a Trisztán és Izolda.

.

Trisztán: Vas István és Illés Endre közös műve /1956/

.

.

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6994)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.23 0 0 6996

Helyesen: Az alábbi vers nem sorolható Szabó Lőrinc tematikus köteteibe,...

Előzmény: [fidelio] mindegy (6995)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.23 0 0 6995

.

Az alábbi vers nem sorolható a Szabó Lőrinc tematikus köteteibe, A téma az '56-os forradalom, és nem meglepetés, hogy életében nem közölték. A költő 1957 októberében meghalt, a vers pedig csak 1960-ban jelent meg.

.

.

     Meglepetések

.

.
                     I.
Gyanútlan vers október 15.-én

.
Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szivedig,
a harmadik halk telehold,
szív rózsája a negyedik,

.
van tömör-édes, mint a méz,
van lángvető csipkebokor,
van, mely egy elnémúlt világ,
van, mely kurjongat, mint a bor,

.
van, melyet észre sem veszünk,
hallhatatlan, sóvár zene,
van mindenüttjelenvaló,
van szétvivő mindenfele,

.
ez tűz, mely Földet nyal körűl,
az egy katicát tapos el,
van gyermekkorba kérdező,
van, mely Afrikából felel,

.
van, melyben villájával az
ördög felszúr a föld alól,
van atomgáz, bombahalál –
s van legvégső csömör, mely oly
.
bambán, szeliden néz, olyan
öklendtetőn és kedvesen,
mint kifliből a svábbogár,
mint kolbászból a birkaszem.

.

.
                      II.

.          Egy hét múlva

.
Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi Boly:
a dermedt Dávid talpraállt

s ledőlt a Góliát-szobor.

.
Sipkákra bimbó nyílt! magyar!
Parittya benzint röpitett.
„Hacaca!” – szólt a rádió.

Éheztük a becsületet.

.
Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.

.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszűlt a jövőnk.
S temettük a halottakat.

.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanuk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorúlt.
.

.
                     III.
          December közepe

.
Aztán jajdúlt a hajnal és
reggelre ránkvirradt az est.
A Tízezertalpú tiport
s tótágast táncolt a Groteszk:

.
Ambrus WC-ről, vizavi
akna jött és ágyúgolyó, –
ágy mellől szekrény s fal kiment!
„Gimbelem”, szólt a rádió.

.
És Valami tanácskozott
és aztán Ugyanaz, megint,
és züllött, körben, minden a
Föld züllött szokása szerint;

.
s a talpak jártak. Nem tudom,
már nem tudom, hogy volt s mi lett.
Már nem tudom. De teltek a
napok s az évhosszú hetek:

.
hallottuk, Ausztriába hogy
húzták a deportált Dunát
s gyárakban ma is puskatűz
ajánlotta a hacacát…

.
De csak szájon csókol a perc
s jó remény némítja a jajt:
Nem! Rabok tovább nem leszünk!
És: Isten áldd meg a magyart!

.

/Szabó Lőrinc, 1956/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.17 0 0 6994

Tegnap gyönyörűséges hárfazenét hallhattunk a Bartók Rádióban. Arról jutott eszembe:

.

.

Őszvégi nap – ősrégi hárfa

.
A szélzilálta idegszálakat
Egyenként simogatja szét a nap
Felhangolják érzékeny ujjai
Már csak a szférák csendjét hallani

.

/Somlyó György, az 1997-ben megjelent,

Törésvonalak című kötetéből/

 

 

 

A hárfáról pedig Írország, az az állam, amelynek címerében csak ez a hangszer van, hiszen az ősi kelta hangszer olyannyira kapcsolódik az írekhez, hogy az Egyesült Királyság és Kanada egyes címereiben is megtalálható az államalkotó írek miatt.

Ehhez jön majd legközelebb az írekhez köthető Trisztán és Izolda-legenda költészeti-zenei kapcsolata, benne természetesen a hárfával.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.15 0 0 6993

 

Alkonyat

.
A kertben tompa fény ül,
a lomb a földre szédül.

.
A rőt levél alól bronz
leányka válla borzong.

.
A párák zöldre érnek,
a tócsák most zenélnek.

.
S a zsongó, sürű zümmnél
mint szédült, pörge tündér,

.
a lágy zenére ringó:
kereng a kék iringó.

.

/Nemes Nagy Ágnes, 1942/

.

.

.

.

.

            Szegények az alkonyatban

.
Hárman, szegények, rongyos gúnyában majdnem vének
holott az egyik csak húsz, a másik huszonnégy s a harmadik
mindössze harminc éves. Egy padon ülnek
a rügyező gesztenyefa-sorban s hallják, ahogyan alkonyodik
a közeli parkban rázendítenek az üdvhadsereg trombitái.

.
Tudják, hogy a szegények üdvéért muzsikálnak ott,
de nékik, a három szegényeknek, már nem szabad
gyülekezniük a téren, hol nótával derülnek a boldogok
csendül a cintányér s a trombiták részegen hörögnek.
Ha átléphetnének a rácson! Úgy gondolják, pénz hull
most a gazdagok markából, mint ősszel a fákról
az aranyló levél s aki rongyos, ha teleszedi kalapját
úr lesz és boldog lesz egész életére.

.
Ilyenek a három szegények. Horpadt mellükben
még dobban a szív, fakó bőrükön még áttüzel a vágy
s hogy ülnek mozdulatlanul egy asszony jut eszükbe,
akitől gyarlón, mint borjak az anyjuktól, elszakadtak
s három lány jut az eszükbe, akik hiába várnak rájuk
valahol túl a mérhetetlen óperenciákon.

.
S halkan, hogy senki meg ne hallja, így szólanak:
– Hiába törtem magam, semmire se vittem harminc évig
– Huszonnégy vagyok, valóban révbe juthatnék már én is
– Olyan az én húsz évem, mintha húszszorosan gúzsbakötöttek volna.
Így szólnak és látni rajtuk, hogy élnek mind a hárman.
Néha körültekintenek s ilyenkor érzik
hiába minden, testük örök hét sebtől vérzik
s fejetetején áll körülöttük a világ.

.

/Kassák Lajos; az 1937-ben megjelent,

Ajándék az asszonynak című kötetéből/

.

.

.

        Fonyód-hegyi est…

                                                                                Biczó Ferencnek

.
A lila tóról szökött
körém a sűrű kék alkonyat,
s a párolgó berekből,
mint égi nyakék kerítettek a vadludak.
A hegy lábánál halk susogással
liliput dombokká sorakozik
a gőzölgő homok
és eltünnek belőle vizi muzsikára
a csillaglábú bíbicnyomok.
Aztán a tó és az óriás berek
opálszőtt estbe szendereg,
de mint himzésből arany csillagok,
hercegi Keszthely lámpásain
Helikonok fénye úgy ragyog,
s a heggyel, velem szemben át
Badacsony domboritja kék hasát.
A költő mélázva nézte hajdanán,
s Himfy-versével enyelgett talán,
és várta, szinházas Füred,
honnan várhegyes Fonyód felé
halszagú szellő hozza át
lankás Somogyba Tagore tompa ritmusát…
És Tihany felől
csendesen Csokonai tündére riog…

.

/Takáts Gyula; az első, 1935-ben megjelent,

Kút című kötetéből/

.

.

A költő az említett kötetet is B. F.-nek ajánlotta.

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.14 0 0 6992

Az 1912 és 1985 közt élt Kálnoky László első kötete (Az árnyak kertje) 1939-ben jelent meg, benne a Két vers című költeménnyel:

.

.

                        I.

.
Mint a karnagy, ki hirtelen
megőrült és összevissza
csapkod pálcájával; a riadt
zenészek pár másodpercig
még követni igyekeznek,
nem tudva, mi történt
s a következő pillanatban
már elhallgatnak;
úgy kapkodtam én is
s magam ijedtem meg legjobban
a diszharmóniától.
A megzavart hangok
szétrebbentek az űrben
s úgy éreztem,
hogy felforrnak testem nedvei
és sejtjeim megtagadják
az adhézió és kohézió törvényeit.
Ugy tetszett pár pillanatig,
mintha nem volna súly,
földvonzás, csontrendszer, vérkeringés,
s mintha lehetne azonnal
szétrobbanni apró darabokra.
De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni
és most csönd van.
Négy fehér fal bámul körül
s minden hang
szűrőkön át jut el hozzám.
Az éjszaka fekete lepedő,
melyen csak a megzavart képzelet
játszat moziképeket.
A hős is
már inkább komikus, mint tragikus
helyzetekben mozog
s a szív és agy, lassan megnyugodva
csendesebb lesz.
De nem hangzik fel újra a harmónikus
és tömör zene,
mely, mint az áradás,
töltötte be a termeket.

.

.

.

És a kötetben közvetlenül utána olvasható a hangjával meghatározó, de akár Kosztolányinak is íródhatott volna gyönyörű verse:

.

.

   Óda Charles Baudelaire szelleméhez

.
                            I.

.
A végtelen kopár rónáin vándorolva,
míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik.
A szél a kútakat homokkal tele hordta
s gyengülő lábai gépiesen viszik


a láthatár üres, kéklő félgömb-falának,
majd földre térdepel és gyors kezekkel ás,
de fürge ujjai forrásra nem találnak
s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás


s már úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben
a lenti rét gyepén a fekvő katonát
s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen
a haláltusa s ő bőséges lakomát


csaphasson a tetem terített asztaláról,
hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat
s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol
s a nap szárítja szét a sárga csontokat.


Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet
között élősködő, tengődő, satnya fajt,
az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet
alagutakon át a vágóhídra hajt

és szunnyadt a remény, mint lomhavérű szajha,
ki végkép elhízott s üzletre nem talál
s nem szólott égi hang felém, mely megmutassa
hogy van más élet is és van különb halál.


Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce,
amely erdőket írt, majd engem is kidönt,
mikor váratlanul, mint mágikus szelence,
kinyílt egy barna bőrkötésű tömzsi könyv,


melyből varázsos és dús illatskála áradt
s lélek lengett elő, mely őrként járta át,
előttem szállva és szavakkal nyitva zárat,
a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.


Egy lélek, mely saját áramkörébe kapcsolt
s eltünt a szédítő táj, a sivár vidék.
Ébredtem és a nap nem az előbbi nap volt.
Láttam, fejem fölé, hogyan teríti kék


üvegszínű egét a nyolcvan év előtti
Párizs s hogyan nyüzsög köröttem az avult
ruhájú nép, amely lármájával betölti
a levegőt s az eldübörgő lóvasút


elől hogyan szökik félre az utcagyermek.
Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat.
A korcsmaasztalon kopott kártyák hevertek
s láttam egy öreget, hogy borba mártogat


négyszögletű lepényt s fogatlan ajkkal majszol
s gyertyáját fújja az örvénylő levegő.
Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból
s mellékutcákon át testetlen, lebegő

léptekkel vezetett a kéz s együtt figyeltünk
sovány macskákat és egy nyomorék anyót
követtünk hosszasan és gondosan, míg eltünt
a vonal, amelyet botjával porba rótt.


                             II.


Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek,
mily éji óceánt borít föléd a holt
idő áramlata, míg bennem megteremnek
e verssorok s nekik a Belőled kivont


fluidum életet és keserű erőt ad.
A holt szív füveket ekként termékenyít;
hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad
s a karcsú szárakon zöld mérge felvirít.


Hol vibrál utolsó mosolyod már a térben?
Szelid tekinteted az ürben merre jár?
Mint vizsgálóbíró szonettjeid kikérdem.
Szállnék s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.


Mikor a párizsi kórház bús ablakán át
utólszor nézted el az alkonyi eget,
hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák
s Rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,


hol jár a pillanat, hányadik végtelenben,
a rettentő csillagdzsungelben merre fut
s hol bújdosol Magad a roppant bálteremben,
hol, mint ezüst uszály, húzódik a tejút?


Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő
hanyagon vonszol az álarcosok között
s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő
a sokaság, a dús jelmezbe öltözött

Jegyek: a Vízöntő, a Kos, a Rák, a Mérleg,
Oroszlán s Bika, mely hajlott szarvára tűz
pár bolygót könnyedén s útjából félre térnek
az Olló, Ikrek és a fénylő testű Szűz.


Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének
üres játékai, melyeknek a hanyag
és megcsalt szem örül s csak játszanak a fények;
ám örök fekete az elhagyott anyag


s Téged is eltakar a léttelen sötétség;
Feletted áll a csend, a roppant kriptabolt,
melynek a légüres tér elfojtotta mécsét
s agytekervényeid üres játéka volt


minden műved. Lelked felszívta rég a semmi
s úgy tünt el, mint tüzes kohóba hullt virág.
Balga kísérlet ez, vakon utána menni.
Új Aeneasz előtt nem nyílik alvilág.


A szavak keserűn kacagnak és a zsarnok
kétség, mint tompító, lassú méreg hat át,
de közben hajtom a törékeny imamalmot
s elszántan mormolom az együgyű imát:


»Ringassa lelkedet egy különös mennyország,
hol az örökfényű és tropikus nyarat
a lelkek, mint aranyruhát pompázva hordják
s hol az árnyékadó datolyafák alatt


függőágyad a dúscsípőjű malabár nők
hintázzák. Énekük, mit lágy szél messze hord,
pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt
s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.


Áradjon el nehéz és exotikus illat,
mely, mint a prémeké, vagy mint a pézsmaszag,
egy kissé undorít, de mégis szívedig hat,
ha évek óta zárt szekrényből felszakad.


Ne érezd már soha a fájó nyugtalan kínt.
Ne kínozzon a zord és spleenes alkony ott.
Néger rabok vigyék hordszéked, a palakint
s szabad tenger felett ragyogjon balkonod.


S az est nagy baglyai égő vörös szemekkel
bókoljanak Feléd, mint bölcs barátaid.
Példát mutassanak Számodra és Te lesd el
kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,


hogy démonaid is nyomodat elveszítsék:
az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg
s a lassú Mardosó, ki ellen nincs segítség,
fogával életed fáját ne rágja meg.


Sorsod ne hozza, hogy csak rongyszedők borát idd;
aranytálakkal és serleggel megrakott
asztalnál üljenek körötted cimboráid:
Rubens, Delacroix s a többi Fároszok.


S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid.
Legyen terítékünk nekünk is a csodás
vendégségben, ha majd a földről menni szólít
és hosszú útra hív a végső utazás.«

.

.

.

               Október

.

Lehajtja rőtarany fejét az erdő.
A levegő friss újbor-íze csíp.
A párás dombhajlat felől kesergő
melódiát fütyül az őszi síp.


Szőllőt hoznak kosárban, prést csavarnak.
Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab –
és mélyvörös foltjával a fagyalnak
elcammog a szálló felhők alatt.


Bár lennék őszi felhő, melynek alját
a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,
vagy szilvafőző üst fölött a gőz!


Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,

s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.
Te légy koporsóm, diadalmas ősz!

.

/Kálnoky László; a második,

Lázas csillagon című kötetéből/

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.12 0 0 6991

.

           Őszi morfium

.

Ne gondoljátok, hogy én nem tudom:
Mi készül itt, mi foly nap-nap után.
Jól tudom én: haldoklik a világ,
Mindennap egy torony dől, bástya omlik, -
S ez a bűbájos őszi délután
Lehet, hogy az utolsó délután.
Körül minden hörög, agonizál,
Vonaglik és vergődik vad viharban, -
De itt - világontúli hallgatás,
Csak egy szellemujj lapoz az avarban.
Világ estéje - emberalkonyat.
De ez a csendes, győztes őszi erdő,
Ez akkor is lesz, ha mi nem leszünk,
Ez megmarad, ha ember nem marad,
A világ felett győztes ez marad.
Felségesebb ritmussal orgonál majd,
Telibb tüdővel vesz lélekzetet,
Szűzen foganja, kín nélkül szüli
És könnyen hullatja a levelet.
Embersorstól és bűntől szabadon.

.

Ó, beteg vagy világ, nagyon, nagyon.
De én nem állhatok be orvosodnak:
Halott szépségek hirdetője én,
Keverője az őszi morfiumnak.
Parancsot, törvényt írjon neked más,
S nyujtson, ha még tud, segítő kezet, - -
Én nyujtom ezt a titkos kék eget,
Ezt a világontúli hallgatást,
E milliárdnyi nesztelenül hulló,
Könnyen haló, ragyogó levelet.

.

Vegyétek: ez az őszi morfium.
A haláltusán enyhít, úgy lehet.

.

/Reményik Sándor, 1931 október 13./

.

.

A nagyon közel 86 éve írt verset a Romon virág című, 1935-ben kiadott, kötetben találtam.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.10 0 0 6990

.

        Októberi séta

.

                        1

.

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.
.
Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.
.
Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.
.
Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.
.

                         2

.
A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.
.
Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.
.
De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.
.
Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

.

/Áprily Lajos; az 1923-ban megjelent,

Esti párbeszéd című kötetéből/

 

.

A nyolcvanadik életévében elhunyt költő 130 évvel ezelőtt, november 14-én született.

.

.

.

https://www.youtube.com/watch?v=fm3--ZdrIsQ

.

A zeneszerző kiadója felkérésére 1876-ben havonta írta Évszakok című zongoraciklusát. A karakterdaraboknak aktuális címeket adott: a fenti az Őszi dal (d-moll, egy fájdalmas és nagyon dallamos andante). 

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.09 0 0 6989

.

     Im Oktober 1849

.

Gelegt hat sich der starke Wind,

Und wieder stille wird's daheime;

Germania, das große Kind,

Erfreut sich wieder seiner Weihnachtsbäume.

 

Wir treiben jetzt Familienglück -

Was höher lockt, das ist vom Übel -

Die Friedensschwalbe kehrt zurück,

Die einst genistet in des Hauses Giebel.

 

Gemütlich ruhen Wald und Fluß,

Von sanftem Mondlicht übergossen;

Nur manchmal knallt's - Ist das ein Schuß? -

Es ist vielleicht ein Freund, den man erschossen.

 

Vielleicht mit Waffen in der Hand

Hat man den Tollkopf angetroffen

(Nicht jeder hat soviel Verstand

Wie Flaccus, der so kühn davongeloffen).

 

Es knallt. Es ist ein Fest vielleicht,

Ein Feuerwerk zur Goethefeier! -

Die Sontag, die dem Grab entsteigt,

Begrüßt Raketenlärm - die alte Leier.

 

Auch Liszt taucht wieder auf, der Franz,

Er lebt, er liegt nicht blutgerötet

Auf einem Schlachtfeld Ungarlands;

Kein Russe noch Kroat' hat ihn getötet.

 

Es fiel der Freiheit letzte Schanz',

Und Ungarn blutet sich zu Tode -

Doch unversehrt blieb Ritter Franz,

Sein Säbel auch - er liegt in der Kommode.

 

Er lebt, der Franz, und wird als Greis

Vom Ungarkriege Wunderdinge

Erzählen in der Enkel Kreis -

»So lag ich und so führt ich meine Klinge!«

 

Wenn ich den Namen Ungarn hör,

Wird mir das deutsche Wams zu enge,

Es braust darunter wie ein Meer,

Mir ist, als grüßten mich Trompetenklänge!

 

Es klirrt mir wieder im Gemüt

Die Heldensage, längst verklungen,

Das eisern wilde Kämpenlied -

Das Lied vom Untergang der Nibelungen.

 

Es ist dasselbe Heldenlos,

Es sind dieselben alten Mären,

Die Namen sind verändert bloß,

Doch sind's dieselben »Helden lobebären«.

 

Es ist dasselbe Schicksal auch -

Wie stolz und frei die Fahnen fliegen,

Es muß der Held, nach altem Brauch,

Den tierisch rohen Mächten unterliegen.

 

Und diesmal hat der Ochse gar

Mit Bären einen Bund geschlossen -

Du fällst; doch tröste dich, Magyar,

Wir andre haben schlimmre Schmach genossen.

 

Anständ'ge Bestien sind es doch,

Die ganz honett dich überwunden;

Doch wir geraten in das Joch

Von Wölfen, Schweinen und gemeinen Hunden.

 

Das heult und bellt und grunzt - ich kann

Ertragen kaum den Duft der Sieger.

Doch still, Poet, das greift dich an -

Du bist so krank, und schweigen wäre klüger.

.

/Heinrich Heine/

.

.

.

    1849 októberében

.

Elültek már a vad szelek,

és házunk táján csend van újra;

Germánia, a nagy gyerek

karácsonyfát díszítget felvidulva.

 

Családi boldogság a fő,

ki többre vágynék, ráfizetne.

Régi fészkébe, a tető

alatt, hazatalál a békefecske.

 

Békén pihen erdős folyó,

szelíd holdfény füröszti őket;

egy csattanás — talán golyó?

Tán jóbarát volt, kit most főbe lőttek.

 

Talán még fogta fegyverét,

így leltek rá a vakmerőre

(bölcsebb volt nála a derék

Flaccus, aki eliszkolt jóelőre).

 

Csattanás ... Most röppenne fel

egy Goethe-ünnepi rakéta? –

Ha Sontag sírjából kikel,

tűzijáték ropog – a régi nóta!

 

Jön Liszt, a Franci, ő is él,

nem látja őt vérben fürödve

valamely magyar csatatér;

orosz vagy horvát fegyver meg nem ölte.

 

A szabadság mentsvára rom,

száz sebből vérzik Magyarország,

de nincs seb Franci lovagon,

s szekrényében nem lett szablyája csorbább.

 

A Franci él, s mint tisztes agg,

csodákat mesél majd Magyarhon

harcáról unokáinak:

Így álltam ott, így forgattam a kardom !

 

Ha e szót hallom, „magyarok",

szűknek érzem német zekémet,

keblemben tenger kavarog,

és mintha trombiták köszöntenének!

 

Fölcsendül szívem rejtekén

a monda, mit elnyelt a távol,

a harci dal, a vad s kemény –

ének a Nibelungok alkonyáról.

 

A hősök sorsa ma is egy,

így dalolták meg hegedősök,

megváltozhattak a nevek,

de ők a régi „hírövezte hősök".

 

Soha sorsot, ily ismerőst;

zászlói bár büszkén dagadnak,

ősi szokás szerint a hőst

legázolják nyers, állati hatalmak.

 

S most háborúba ellened

ökör s medve vállvetve szálltak.

Elbuksz, de vigaszod lehet,

magyar, a minket ért csúfabb gyalázat.

 

Kik veled vívtak nyílt tusát,

becsületes vadállatok csak;

de farkasok, disznók s kutyák

azok, kik bennünket igába fogtak.

 

A győzők bűze fojtogat,

nyínak, csaholnak és röfögnek.

De csitt, költő, kíméld magad -

Beteg vagy ám, s hallgatni volna bölcsebb.

.

/Kálnoky László fordítása/

.

.

.

       1849 októberében

.

Alábbhagyott a vész, a szél,

Megint mély csend honol hazánkban;

Germánia nagy gyermekként

Ismét ujjong, s díszít karácsonyfákat.

 

Családi boldogság a cél –

Elég ez! Bajt nem húz magára –

A békefecske visszatért,

S rak fészket haza s ház oromzatára. 

 

Folyó, erdő nagy csöndben áll,

Halvány hold fényétől ölelve,

Csak néha szól - Egy durranás? -

Talán barát az, akit most megöltek.

 

Talán fegyvert fog még e kéz,

Naív harcosra így lelének,

(Nem mind ily buta s hű vitéz,

 Flaccusok bizony merészen leléptek.)

 

Nagy durranások hangja száll,

Goethe-ünnep!, rakéták sorban,

Kilép a sírjából Sontag,

E fényes üdvözlés neki – ósdi nóta.

 


Felbukkan Franz Liszt, a hős,

Nem fekszik ő most vérbe fagyva

Magyarhonban a harcmezőn,

Nem gyilkolta meg sem horvát se muszka.

 

Szabadság végső vára dőlt,

Magyarország halálos vérben,

De sértetlen Franci, „a hős ”

A kardja is így nyugszik a szekrényben.

 

Franci mint hős agg vitéz él,

S magyar harcáról csodadolgot

Unokáinak majd mesél –

> Vitézként így forgattam ott e kardot! <

 

Ha hallom magyar nép nevét,

Német zekémet szűknek érzem,

Alatta tombol tengerként

A szívem, trombita szól, s forr a vérem!

 

Felcsendül keblemben most,

S hosszan szól régi hősi ének,

Acél kemény harci riadó –

A bús dal, hol Nibelungok sírba térnek.

 


Mert hasonló a hősi vég,

Meg van írva ez ősregékben,

Mi változik, az csak a név,

Mind „hősök” fejükön „babér fejékkel.”

 

S mindig ugyanaz a sors jár,

A zászlók bár büszkén repülnek,

Bukó hős régen szokás már,

Bestiális hatalmak jót legyűrnek.

 

Ökör megölelte medvét,

Szilárdan szövetségre léptek,

Magyar, vigasz, bár elestél,

Nagyobb szégyen, mit mások ránk kimérnek.

 

Azok őszinte bestiák,

Akik most letiportak téged,

Kiktől mi kaptunk rabigát,

Az mind álnok disznó, farkas meg véreb.

 

Ez mind ugat, röfög, vonít,

Taszít a győzők bűze, hangja,

De csönd, költő, bírd ki a kínt –

Aki beteg, bölcsebb, ha mélyen hallgat.

.

/Szalki Bernáth Attila fordítása/

 

 

És egy több mint száz évvel későbbi

.

         Október 6.

.
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Aldunán – szólt – mély a gázló,
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.
.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Huszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont,
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta, s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turínba
és hűs lidércként messze táncolt.

.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
Árnyatok felénk integet.

.

/Faludy György,

az ávó pincéjében, 1950. október 6./

.

 

.

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.08 0 0 6988

.

Meister Stradivari schuf

             die Seele der Zaubergeige
.
.
Musik strömt aus dem Radio.
Eine Zaubergeige?
.
Die berühmt gewordene Asiatin,
mit ihren tollen, eigenwilligen
Interpretationen der klassischen Musik?
(Irgendwo in den Modulen
meiner grauen Zellen
werde ich ihren Namen wiederfinden!).
.
Doch, die Seele der Geige
höre ich in meiner Seele widertönen.
Auch den ungespielten Klang,
ähnlich wie die Schöpfer einer Stradivarius,
um die Geige richtig zu schaffen?
.
Meister Stradivari vernahm
erst den Klang in sich,
dann hat er die Hölzer gebogen,
gestreichelt, geschnitzt,
die Seele der Geige geschaffen!
(So muss es wohl gewesen sein?)
Damit ihre Töne frei schweben:
Die Tonwellen, die am Ende
im königlichen Schwung
zu ihrem Erzeuger zurückkehren?
.
Die Geige
ein holzumschlossenes Geheimnis
vom Vollblutmusiker entr
ätselt...
(Paganinis lachende und
schlutzende Geigen! Unvergessen!)

.

Jolan Rieger (1931 -    )

.

.

.

ÉS STRADIVARI MESTER

           MEGTEREMTÉ A HEGEDŰ LELKÉT

A rádióból zenezuhogás.
Miféle varázshegedű ez?

Az ázsiai lány, aki zenél, mára világhírű,

talán az ő zabolázhatatlanul friss

olvasata teszi?

Szürkeállományom legmélyén kotorászva
majd a nevét is előszedem valahogyan.


Ám közben a hegedű lelke
ver makacs visszhangot koponyámban.
Felcseng a korábban sose hallott hang,

mely után az egy és oszthatatlan hegedűt
építő Stradivari mester is sóvárgott.

Először önmaga legmélyén
lelte fel azt a hangzást,
aztán addig hajlítgatta,
csiszolta, formázta a falapokat,
mígnem kikerekedett belőlük a hegedű lelke.
(Törvényszerű lenne, hogy így esett meg?)
Hogy kiszabaduljanak végre lebegve
a rezgéshullámok, és fejedelmi menetben
áramoljanak vissza hozzá,
ki őket létre hívta?

Minden hegedű
fa belsejébe temetett titok,
csak vérbeli muzsikus képes kibontani...
(Paganini kacarászó, csúszkoráló
hangsorait elfeledhetjük-e?)

 


/Lackfi János fordítása/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.10.01 0 0 6987

.

     Engem szül az idő

.
„A művészet arra való,
hogy ne haljunk bele
az igazságba.”
                     (Nietzsche)

.
Az együgyű, néma kaktusz
heves szirom-lángokat vetett.
Én is úgy élem túl az igazságot,
hogy új munkába tévedek.
.
A virág lázas, örül,
míg szín-verése gyönyörű.
Olvassák, nem olvassák,
csak nevetek, ha hű
.
képmásommá lombosodik
ujjaim ágán a vers.
Egymaga törli el az ürességet,
robbanó életbe ha kezd
.
az írás, festmény, zene,
szobor. Méhében a semmi hiába nő,
mondja a csillag-szállta kaktusz,
engem szül az idő.

.

/Tornai József, 2007/

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.30 0 0 6986

A Heti Válasz legutóbbi számában Hobóval beszélgetnek, és megakadt a szemem a Gulág-ihletésű magyar művészeti alkotások hiányának említésén. Talán kevesen élték túl, esetleg nem találták meg írásaikat, mint Radnótiét...

 

https://www.rbth.com/arts/2014/12/24/a_light_in_a_dark_place_great_works_of_culture_created_in_the_gulag_42503.html

 

Magyar utalások viszont vannak rá a barbárság későbbi éveiben:

.

.

A Három az ötödiken (=243) szonettjéből a 195.

.

Lehet, hogy most ez a Gulág?

.
Lehet, hogy csak a butaság
meg az ész harca, ami itt?
Hogy az egész azért folyik,
hogy ki harap, és mekkorát?

.
Hogy az igazság csak kabát?
Felvehetik hol úgy, hol így?
S aki nagyobbat hazudik,
az sétálhat benne tovább?

.
Lehet, hogy most ez a Gulág?
Csak elküldték az őreit?
S mivel ugyanúgy működik,
tele vannak a latrinák?

.
S hogy nincsen út, csak rajta át?
S hogy akkor egymásra kenik?

.

/Bertók László,

az 1995-ben megjelent kötetből/

.

.

.

  A barbárság éveiből

.

                        1

-------------------------------------

                        2

                  Barcarola

.
Az évtized most lassan elmerül
tutajon jár a vágy a ház alatt
a tornyok Monteverdit játszanak
a csatornára sárga hold terül
a sárga hold a rezgő sárga folt
a toronyban egy szál harangkötél
a tutaj izzik mint a lámpabél
a kontinens hatalmas lámpa volt
a kontinens most lassan elmerül
tutaj torony csatorna és gulág
három infarktus zúzda Petrográd
a zárt osztályra sárga hold terül
a sárga folt a rezgő sárga folt
de a csatornán kútkáványi lét
ad vízivárost vízivárosért
míg Ahmatova lassan ráhajolt

.

                        3

-------------------------------------

.

/Gergely Ágnes, 1997/

.

.

Egyébként a beszélgetésben említett Lengyel József írásai után a Püski Kiadónál jelent meg Rózsás János (1926-2012) Gulág lexikona, 2000-ben.

.

.

Gyurkovics Tibor (1931-2008) 2005-ben megjelent Skizofrén történelem című esszékötetében több írás hivatkozik a Gulágra, akár csak a Holt lelkek címűben.

.

 

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.29 0 0 6985

.

Az osztrák Georg Trakl (1887-1914) az igen rövid ideig élt költők egyike volt, bár korai halála szinte kódolva volt benne, hiszen súlyos depressziója, kábítózása  öngyilkossági kisérlethez vezetett, ahogy a nála négy évvel fiatalabb húgánál is; a jó zongorista, Dohnányi Ernő egyik berlini tanítványa is terhelt volt, aki 26 évesen már sikeresen ölte meg magát.

Georg Trakl nyomasztó élete a verseiben is megjelent, de van köztük persze a lentihez is hasonlóan kevésbé szomorú, ld. az alábbit,kapcsolódva szülővárosukhoz, Salzburghoz. A vers 1909. évi, és néhány  évvel később átírta, főleg a végét, benne a zenés betéttel.

A Mirabell kert a mesésen szép város egyik ékessége.

.

Trakl verseiből az ismertebb Hindemith és Webern is megzenésített hatot, az op. 23/2 vagy op. 23b (alt hangra, klarinétra, fuvolára és vonósnégyesre A fiatal lány címmel) alatt, illetve Webernnél az op. 14 (szopránra, klarinéttal, basszus klarinéttal, hegedűvel és csellóval) keretében.

.

.

     Farbiger Herbst (Színes ősz)

.

Der Brunnen singt, die Wolken stehn

Im klaren Blau, die weißen, zarten;

Bedächtig, stille Menschen gehn

Da drunten im abendblauen Garten.

 

Der Ahnen Marmor ist ergraut

Ein Vogelflug streift in die Weiten

Ein Faun mit toten Augen schaut

Nach Schatten, die ins Dunkel gleiten.

 

Das Laub fällt rot vom alten Baum

Und kreist herein durchs offne Fenster,

In dunklen Feuern glüht der Raum,

Darin die Schatten, wie Gespenster.

 

Opaliger Dunst webt über das Gras,

Eine Wolke von welken, gebleichten Düften,

Im Brunnen leuchtet wie grünes Glas

Die Mondessichel in frierenden Lüften.

.

.

.

       Musik im Mirabell

.

Ein Brunnen singt. Die Wolken stehn

Im klaren Blau, die weißen, zarten.

Bedächtig stille Menschen gehn

Am Abend durch den alten Garten.

.

Der Ahnen Marmor ist ergraut.

Ein Vogelzug streift in die Weiten.

Ein Faun mit toten Augen schaut

Nach Schatten, die ins Dunkel gleiten.

.

Das Laub fällt rot vom alten Baum

Und kreist herein durchs offne Fenster.

Ein Feuerschein glüht auf im Raum

Und malet trübe Angstgespenster.

.

Ein weißer Fremdling tritt ins Haus.

Ein Hund stürzt durch verfallene Gänge.

Die Magd löscht eine Lampe aus,

Das Ohr hört nachts Sonatenklänge.

.

/1912/

.

.

Utóbbit lehet meghallgatni zenei körítéssel, és ennek a fordításai ismertek.

Az alábbi felvétel címe is hibás, de a festmény kárpótol.

.

.

   Zene a Mirabellben

.

Egy kút zeng. Felhők fénylenek
a tiszta kékben széledezve.
Tűnődő szótlan emberek
járnak a régi kertben este.

.
Szürkék az ősök szobrai.
Madárraj száll a szemhatárnak.
Egy faun halott szemmel lesi,
hogy tűnnek éjbe könnyű árnyak.

.
Vén fáról vörheny lomb kereng,
beszáll az ablakon lebegve.
A tűz meglobban idebent,
mord rémet fest a szegletekbe.

.
Fehér idegen lép eléd.
Romfolyosókon eb fut átal.
Elolt egy lámpát a cseléd,
éjjel a fül halk muzsikát hall.

.

/Lator László fordítása/

.

.

.

Egy kút dalát a fellegek
fehéren elzárják a kéktől.
És sétálók merengenek
a kert közelgő éjjeléről.

.

Fakult márvány a sírokon.
Madárraj húz a messzeségbe.
Egy faun szemléli komoran,
hogy árnyak lépnek a sötétbe.

.

A rőt lomb a fáról lehull,
az ablakon bekarikázik.
A kályhában új lángra gyúl
a tűz, s a falra rávilágít.

.

Egy idegen a házba lép.
Omladék hull, kutya fut onnan.
Elolt egy mécsest a cseléd.
Fű alszik szonátazajokban.

.

/Vörös István fordítása/

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.28 0 0 6984

.

Közel hétezer beírás van ebben a több mint tizenegy éves témában, ami kb. ugyanennyi izgalmas zenés verset jelent. A Fidelio-fórum haldoklása előtti időben beírtak egy része az Index-re tétel előtti időkben már tördelés nélkül jelenik meg, ami érthetetlen, nem is beszélve a témanyitás dátumáról, hiszen a fentivel ellentétben a 2015.08.18 11:46 időpillanat jelenik meg a téma fejlécén. Utóbbi valószínűleg az indexre tétel kezdete. Baj van a Fidelióval, amit az újabb bulvárcím is igazol a Puccini- népszerűsítés kapcsán. Bizonyára növekszik ilyenkor a kattintások száma és ezzel a reklámbevétel, de a kulturális ismeretterjesztés színvonala csökken, és az ilyen cikkeket már ki sem nyitom, de szégyellem magam a szerkesztők helyett.

.

A 700. beírásban megjelent vers tördelve:

.

.

   Egy szál hegedű


Egy szál hegedű állt mögém,
egy szál hegedű, hulló hajjal,
mintha csak az idő tövén
csimasz, csupaszra beretvált hajnal,

.
naptetovált, reggel-ragyás

csillag, aki mintha még élne,
ráigézi magamagás
fényét az emberi sötétre.

.
Hátrafordulok és sehol.

Mögém és mögém, újra és újra.
És valami suhogás súrol.
Minden ízem bebujdokolja.

.
Megvilágít minden homályt,
rávetít apámra, anyámra.
Születéseimből kivált,
rákopíroz minden halálra.

.
Előre s így keveredek
mindennel, mi lettemben voltam.
Sarjadó holnaplevelek
hullanak minden pillanatomban.
.
Mikorra egy leszek velük,
senki se mondja meg, melyik
volt fény, föld és hegedű.

.
Csak a zene feketedik.

.

/Bella István, az 1982-ben megjelent,

Emberi délkörön című kötetének

Egy szál hegedű kezdetű ciklusából/

.

.

.

Ugyanonnan egy másik vers a fiatalon elhunyt velszi bárdnak ajánlva:

.

.

        Levél az alvilágba
.
                                                                      Dylan Thomasnak

.
Előbb megölték a rózsák, s aztán az alkohol?
Vagy fordítva? A szirom-tőrű valóság
minden világszívben otthonol?
De elébb volt-e a lovaknál a lóság,
ki csillagot, s szerelmet abrakol?
A halálnál az, aki haldokol?!
Ó, vers, testem, ha elaltattatol,
ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák,
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.

.
Kannibál sírú bölcső ez a föld.
Megrág mindenkit és kivet
magából mindent, aki élnijelölt:
kiköpi, kihányja a vulkáni emberkövet;
s esik, egyformán esik az eső arra, ki anyaölt
keres, s arra, ki anyaföldet ölet.
Ó, vers, testem, ha elaltattatol,
ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák,
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.

.
Mégis, gyönyörűn kell, te fiú-Orpheus,
te világra visszarévült szív-zene,
farmernadrágos ihlet, szűzpatás száj, ki a hiúz
alkoholsárga szájában is szelidítene,
bár fölhurkolt estéiddel, ha a setétbe símulsz,
nem lesz bárány a farkas, a tanktalp se eke.
Ó, vers, testem, ha elaltattatol,
ringass, ringattass, ringassatok, ti rózsák,
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.

.

.

.

Dylan Thomas több versét is megzenésítették, lefordították magyarra is, köztük a talán legismertebbet az eredeti vagy más címen:

.

.

     Do not go gentle into that good night

.

Do not go gentle into that good night,

Old age should burn and rave at close of day;

Rage, rage against the dying of the light.

 

Though wise men at their end know dark is right,

Because their words had forked no lightning they

Do not go gentle into that good night.

 

Good men, the last wave by, crying how bright

Their frail deeds might have danced in a green bay,

Rage, rage against the dying of the light.

 

Wild men who caught and sang the sun in flight,

And learn, too late, they grieved it on its way,

Do not go gentle into that good night.

 

Grave men, near death, who see with blinding sight

Blind eyes could blaze like meteors and be gay,

Rage, rage against the dying of the light.

 

And you, my father, there on the sad height,

Curse, bless me now with your fierce tears, I pray.

Do not go gentle into that good night.

Rage, rage against the dying of the light.

.

.

A megzenésítések közül (időrendben Elisabeth Lutyens, Igor Stravinszkij, John Michael Hearne, Wallingford Riegger, John McCabe, Richard Orton, Graham Whettam, Horace Reisberg, John Cale és Wayne L. Davies) először a legismertebb szerzőét idézem meg, majd egy rockos újabbat Thomas egy ma is élő honfitársától:

.

https://www.youtube.com/watch?v=9fA87UOZfIM

.

https://www.youtube.com/watch?v=maISWZ8Tpsc

.

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

 

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,

Mert nem volt villám-cikázó ajak,

Csöndben nem lép az éjszakába át.

 

A jó, ki hullámüttön jajt kiált,

Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

 

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,

S ím késve eszmél: csupa kín a nap,

Csöndben nem lép az éjszakába át.

 

A zord tudja, bár verje vaksiság,

Hogy lehet meteor-szemű ki vak,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

 

Apám, míg lábad bús oromra hág,

Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

.

/Nagy László fordítása/

.

.

.

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába

.

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába,

lobogj, öregkor, a jó szürkületben:

tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.

 

A bölcs, mert villám nem pattan szavára,

s bár a homályt végül megérti rendben,

nem ballag csöndben amaz éjszakába.

 

A jó, ha már több hullám nem dobálja,

a zöld öbölt siratja s elveszetten

tombol, dühöng, ha jő a fény halála.

 

A szertelen, ki a napot cibálta

röptében, s most tettétől visszaretten,

nem ballag csöndben amaz éjszakába.

 

A zord, ki vaksin haldokolva látja:

meteorláng vidulhat vak szemekben,

tombol, dühöng, ha jő a fény halála.

 

S apám, te, a bús magaslaton állva,

vad könnyek közt átkozz vagy áldj meg engem.

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.

.

/Vas István fordítása/

.

.

Ne jámboran merülj az éjbe át

.

Ne jámboran merülj az éjbe át,

Napzártán dühvel izzon agg-korod,

Szidd őrjöngve, bőszen a fény-halált.

 

Bár vég-homályt helyénvalónak lát

A bölcs, s mert szói nem villám-bogok,

Nem jámboran merül az éjbe át.

 

Hogy gyarló tette tetsz-hírnévre vált,

A jó, búcsúzván kínnal felzokog,

Bősz-őrjöngve szidja a fény-halált.

 

Röptében fonva dalba sugarát,

A vad rádöbben: nem bánthat Napot,

Nem jámboran merül az éjbe át.

 

Halálán éri meg, hogy újra lát,

A zord, vak szeme meteor; ragyog,

Bősz-őrjöngve szidja a fény-halált.

 

Apám könyörgöm, átkozz bár, vagy áldj,

Csak tombolj szánalmas gőg-ormodon,

Ne jámboran merülj az éjbe át.

Szidd őrjöngve, bőszen a fény-halált.

.

/Rossner Roberto fordítása/

.

.

A bársony éjszakába csendesen ne térj meg

.

A bársony éjszakába csendesen ne térj meg

Égessen vén korod, ha napod alábukott

Lázadjon a lélek, ha kihunynak a fények.

 

Bár az alkonyat rendjén van a bölcsek értelmének

Mert szavuk cikázó villámként nem futott

A bársony éjszakába csendesen ne térj meg.

 

A jó, ki könnyezi, ha hullámok zenélnek

Zöld öbölben táncolnak törékeny tettei

Lázadjon a lélek, ha kihunynak a fények.

 

A vad, mámoros űzője Héliosz szekerének

Csak későn ébred rá, hogy utol nem érheti

A bársony éjszakába csendesen ne térj meg.

 

A komor, ha a halál nyújt vak vigaszt a szemének

Lángokként gyulladnak benne meteorok

Lázadjon a lélek, ha kihunynak a fények.

 

És te, atyám, uralkodója bánatom egének

Átkozz vagy áldj meg, hozzád imádkozok

A bársony éjszakába csendesen ne térj meg

Lázadjon a lélek, ha kihunynak a fények.

.

/Libor Zoltán fordítása/

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.27 0 0 6983

.

Lehet

.
Lehet, hogy mindig ekkora gyűlöletben
éltek.
Lehet, hogy titkon tovább is tulajdon
kannibál népével tartott Robinson
házába beépítve Péntek.
Lehet a Megváltót szorult és jéghideg
esztelen esetben, kivégzés hajnalán
szokás csak hívni,
különben ölni kell, fuldokló irigyen,
félve, sunyítva, sárban és vérben is
egymásra fonódva fürdeni,
harapni, karmolni, vívni.
Lehet, hogy még nem is emberek,
már nem is emberek, hogy ezt a Földgolyót
valami tévedő kozmikus Trianon
adta kezükre.
Lehet, hogy mindennek ez a kék
buta ég, ez a bús reneszánsz, ez a
Bach-muzsika mégis a tükre.
Lehet, hogy irgalmas, szorgalmas, kegyelmes,
szerelmes, fegyelmes csakis így – mégis így
lettem, lehettem:
ebben a mindig is
ekkora esztelen
gyűlöletben.

.

/Lászlóffy Aladár/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.26 0 0 6982

.

  Ódivatú szerelmi vallomás


Ne várj udvarlást, szép kisasszony, tőlem:
nem kurizálok néked nagybőgővel
két combom közt, s ablakodhoz sem állok
hegedűvel nyekegni szerenádot;

.
szívszaggató elégiát sem szerzek
Ámor nyiláról, mely halálra sebzett,
rühellem az új módit, mivel – ó jaj! –
ajkamon több mosoly fakad, mint sóhaj.

.
Nem epedek, táncolok, nem cifrázom,
ujjamból a szonettet ki nem rázom,
s nem hirdetem nagy gesztussal: – „Kegyetlen
úrnőm, figyeld, mint pusztít el szerelmem.”

.
Fogaid gyöngysoráról nem beszélek
s orcád rózsáiról; örök hűséget
sem esküszöm, de mellesleg és főleg
ígérem, hogy jóízűen meglőlek.

.

.

Sir John Davies (1569-1626);

Faludy György fordítása

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.25 0 0 6981

.

                 Táncszóra

.

.
                        (Hivogató)

.
A tánc honnan támad? talán a csizmákból?
vagy moháscsipkéjű fürge sarkantyukból?
nem abból, sem ebből, sem abból, nem másból,
csak szellőt utánzó vérünk szállásából,

.
vízünk sikságából, hegyünk tetejéből,
ragokkal megrakott szavunk közepéből,
vetésből, ahonnan fölszáll a pacsirta,
akár az emberek fölszabadult kínja,

.
mámoros az égben, de mire lehullna
örül, ha a főszél messzi el nem fújja,
a szívünk pacsirta, a szél sose áll meg,
s ha mégis megállna, magától dallá lesz.

.

.
        (Leánytánc)

.
Párod én leszek,
hozzád lépkedek,
mint a rózsa napvilághoz
illeszkedek,
.
tehozzád megyek,
oldalt libbenek,
hátulról előre hajlok,
vedd hívségemet,

.
hűséges leszek
nem ereszt szemed
én sem engedlek el immár
szép kedvesemet.

.

.
        (Férfitánc)

.
Nyissátok ki a kaput,
táncba térül minden út,
kezdődik a férfitánc
erős tánc, akár a lánc,

.
ki perdülne karomba?
társam, párom ki volna?
aki velem táncba áll,
elkerüli a halál,
.
brúgó-bőgő, cimbalom,
följött fényes csillagom,
tapsom csattan lábamon,
igazgyöngy homlokomon,

.
hopp-la hopp-la trallalla
isten bujt a lábamba,
ördög a derekamba,
gyönge lánykéz hajamba

.
szelet vetek markommal,
testem levegőt forral,
ki perdülne karomba?
társam párom ki volna?

.
táncba térül minden út,
döntsétek ki a kaput,
csikorogjon, zördüljön,
lábam alá döndüljön!

.

/Ágh István, az 1977-ben megjelent,

Jól vagy? című kötetéből/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.24 0 0 6980

.

Tolnai Ottó

1. távirata new yorkból domonkos istvánnak uppsalába

.

nagyon elkeveredtem valahol a manhattan-en
noha azt mondják olyan mint egy kockás füzetlap
nem lehet eltévedni de hát én éppen a kockás
matematika-füzetekben tévedtem el mindig
elkeveredtem nagyon pedig akkor
az első hónap után már kezdtem otthonosan mozogni
ám hirtelen sikerült megkapaszkodnom egy míniumos korlátban
s így nem zuhantam a tojássárga taxik alá
nem tudtam hol vagyok hová akarok menni
mit is keresek ebben a zöld üveg bábelban
amit egy elvétett baseball-labda minden pillanatban
összedönthet csörömpölve
és egyáltalán egész semmis életem stb
néhány hete olvastam volt kerouac naplójában
ginsberg megkérdezte a jazz-zenész lester youngtól
mit csinálna ha ledobnák new yorkra az atombombát
s ő azt felelte kivenne egy drága ékszert a tiffany kirakatából
később mivel ez a párbeszéd eléggé megfogott
valahogy eszembe jutott az első atombomba fedőneve
manhattan volt majd egy napon pedig világossá vált előttem
a szó szoros értelmében megvilágosodás volt
hogy tulajdonképpen magukra dobták
manhattan-re a manhattant
szóval hogy már rég megtörtént
s lester nem vette ki az ékszert
én meg itt állok a gomba közepén gügyén mint egy napernyő alatt
de aznap már túl voltam ezeken az eszmefuttatásokon rég
ahogy bartók mondotta éppen itt túl ezeken az atomizéken
csak egyszerűen elvesztem a manhattan-en
elveszejtettem magam
egyszerűen lebénultak a lábaim
(tán trombózis lelki okokból kifolyólag)
még nem tudtam sírni vagy sikítani kezdek-e
csak szorítottam a vörös korlátot és bámultam
a zöld üvegfalak között suhanó tojássárga taxikat
s akkor lépteket hallottam az üvegfalak
üveghegyek mögül az óperenciás tengeren túlról
látni véltem ahogy kanizsán (európában)
koncz pista bezárja ügyvédi irodáját
és elindul haza a templom a tűzoltólaktanya a kórház mellett
a széles utcán édesanyjához ebédelni
egyenletes ritmusban rakva egymás mellé
kis lábait nagy hasa alatt
s láttam ahogy délutáni fiestája után megy vissza
hogy szép sorban újra fogadja az embereket
akik halni válni akarnak vagy loptak gyilkoltak éppen
s láttam ahogy este ismét bezárja irodáját
és indul haza vacsorázni édesanyjához
meginni maga gyártotta sörét a nagy barna bögréből
csak kis lábaira ügyeltem (bal-jobb-bal)
és lassan én is megtettem ott a manhattan-en az első lépést
őt fixálva lassan én is reanimáltam nagy csámpás lábaimat
s elhatároztam az első postáról sürgönyözök
uppsalába (európába)
valamit arról hogy koncz pista az egyetlen
tájékozódási pontunk (fogódzónk) a világban nekünk
akik a költészet felszíni kalandját is végig akartuk csinálni
és a vörös korláton át a mélybe zuhantunk
s most a kénes közegben vakon kóválygunk
de neked nem kell magyaráznom milyen bonyolult
egy sürgönyt feladni itt new yorkban (legalábbis nekem)

.

.

Az 1986-ban megjelent Gyökérrágó című kötet fenti versében megidézett Lester Young 50. életévében hunyt el New-Yorkban 1959-ben. Számos jazz-formációban játszott, főleg tenor szaxofonon, de néha klarinéton is.

Az alábbi videó második számában (a 2:20 perctől) hallható is:

https://www.youtube.com/watch?v=LCV_wB9c8zw

 

A harmadik számban (5:30-tól) pedig további remek muzsikusok csatlakoznak hozzájuk.

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.09.23 0 0 6979

.

.

                 Szieszta

.
déltájt ebéd után minden tudományom
ruhástul végigvetem magam az ágyon
és sunyi-mozdulatlan mint a tetszhalott
várom várom hogy tán majd csak elszunnyadok

.
de a kegyes óhaj már amilyen gyatra
váltig felijedek minden gondolatra
nincsen az a zene nincsen az az ének
ami jó elringatónak gondűzőnek

.
nagy-erős varázsige hogy elkergesse-
hajtsa rémületeimet messze-messze
rámbocsátkozzék az álom feketéje
és bársonyfüggönyében többé ne félje

.
pilisem RÉM-HORDÁIT ha rámuszulnak
(őrzőangyal védő tegumentum hol vagy?)
már zúdul a TATÁR HORDA fel a pástra
holott a földjébe nyakig beleásva

.
ott vagyok ott lesem-várom a lópatát
hogy majd koponyámba tarkóig belehág
agyvelő-freccsentő nyargaló patkója
(ki büntet? mért büntet? jaj ez az az óra:)
.
ha fel-felriadok ez a HORDA vágtat
felém- s rám szétreccsentve csontkoponyámat
nyakig-föld! magamat mind mélyebbre ásom
s csak annál jajveszékelőbb sivalkodásom

.
jaj nap mint nap ezt kell elszenvednem eztán:
így végzem lópaták alatt a sziesztán
déltájt ebéd után minden tudományom

ruhástul végigvetem magam az ágyon

.

/Határ Győző Plasztikzacskójából/ 

.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!