Keresés

Részletes keresés

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2 napja 0 0 6855

.

          A védtelenség

.
Csak szeressenek, akármerre vagy.
Négyzet formájú kertek rejtélyes
ágbogán, harkálykopogásos erdők
napvillogása közt, Bach-zenében,
ha egy másodpercre kihagy a cembalo
pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen
messze van, szünetjelnek képzellek el,
kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek.
Olyan áttekinthetetlen körülöttünk
a rengeteg, oly sok benne a dísz,
a hang, a felesleges gőzölgés,
a figyelem szétszóratása hasztalanra.
Amíg érezlek, bennem csend van.
De hagyjanak romokban engem: nem több,
mint látvány. Csak fölüled ne távozzék
s ne múljék el az az árnyékos
nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület
megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen,
napjaim ellenében áthatolható, valódi fény
vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető
és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden
ösvény ismerjen rád, és nyomodban
nyugodjék meg a por, az átforrósult
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt
ágáló, hatalomvágy verte részegek.
Zuhantában torpanjon meg a sérült
meteor. És váljék újra műhely a világból.
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed.
Csak szeressenek, akármerre vagy.

.

/Gergely Ágnes, 1989;

A barbárság éveiből című kötetéből/

.

.

.

.

A példának beemelt felvétel (BWV 951, 1712-ből) alapja

Tomaso Albinoni op. 1-es - két hegedűre és basso continuóra írt -

1694 előtti 12 triószonátájának 4-tételes 8. darabjából a II. tétel.

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 4 napja 0 0 6854

Ismét lés:)

.

     Rekviem g-mollban

.
A szelíd elmúlás: ahogy puhán
lazul a forma s színek egybefolynak,
hullakék árnya a kigyult bokornak,
s méltóságát elveszti a platán,

.
g-moll melankóliája lilán:
augusztus, szeptember… majd a kürtszónak
októbere jön: B-dúr! harsány tornak
öröme, pirospettyes ősz a fán.

.
Szívem csodája: fiatal-halott
Mozart tündérit így álmodhatott,
két szigorú évszak közt angyal-zenét,

.
mikor minden zárt forma meglazult,
s látta dolgok, álmok, színek özönjét,
s kinyílt neki az egy-álmú öröklét.

.

/Csukás István/

Előzmény: [fidelio] mindegy (6853)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 6 napja 0 0 6853

.

K. 626
.                                              

                                      „Utoljára még a Rekviem üstdob-ütéseit próbálta

                                       kifejezni ajkával. Még ma is hallom. Aztán eljött

                                       Müller, a gipszkabinetből, hogy lenyomatot készítsen

                                       a holt ólomszürke arcáról.”
                                       (Sophie Haibel leveléből)

.

.
Introitus    
                               Az ismeretlen
                               Nyáridőben érkezett
                               A rendeléssel.

.

.
Requiem    
                               Mindegy már – kié,
                               Váratlanul ki küldte
                               Rád, s kinek, minek

.

.
Kyrie    
                               Küldönce volt? (Nincs
                               Irgalom.) Tán Istené?
                               Ó, Jesszusom! . . .  Sem

.
                               Ördög, sem pokol,
                               S angyal se volt –

                                       megizzadt,
                               Árnyékot vetett

.

.
Dies irae    
                               A porban ő is.
                               Mért ijedsz meg? Írd csak:
                               Dies irae, di-

.
                               Es illa . . .  Illan,
                               Jól megy ez – minek sietsz,
                               Remegsz, miért mind

.

.
Tuba mirum    
                               Hajszolod magad?
                               Basszus! Nem harsonáznak
                               Riadt lelkedért –

.
                               Kürtök, tubák se,
                               Trombiták se bántanak –
                               Kezed nyugodtabb,

.
                               S tán hibátlanabb
                               Náladnál – cum resurget
                               Creatura . . .  Írd

.
                               Már: Liber scriptus
                               Proferetur, ami csak
                               Lappang, kipattan . . .

.
                               Írd: Quid sum miser.
                               Ne félj, jegyezz le mindent!
                               Majd megfizet az

.

.
Rex tremendae    
                               A vérdilettáns
                               Úr   –   megvált, szinte

                                       ingyen,
                               Műveddel együtt.

.

.
Recordare    
                               Megemlékezik
                               Rólad a bősz amatőr,
                               A Nagy, Névtelen

.
                               Műkedvelő bő
                               Keggyel   –   veszni nem

                                       enged,
                               Munkád sem éri

.

.
Confutatis    
                               Kárhozat, áldott
                               Talentum – tán leesik
                               Valamicske plusz

.
                               Tiszteletdíj a
                               Bécsi Gipszlerakattól,
                               S bevégzed ezt is,

.

.
Lacrimosa    
                               Azt is . . .  Így juthatsz
                               Földi örömhöz, szentült,
                               Több szeretethez.

.

.

/Kovács András Ferenc, a 2009. évi

Sötét tus, néma tinta című kötetéből/

.

.

.

Sophie Haibel (született Sophie Weber), Mozart sogórnője, Constanze húga, aki 1763 és 1846 között élő énekesnő volt. A két nővér visszaemlékezései is befolyásolták a zeneszerző halálának körülményeiről kialakított számos-számtalan feltételezést, amelyekből teljes biztonsággal nem tudható meg a halál meghatározó oka.

.

.

A rengeteg kitűnő előadásból egy:

.

.

 

Az alábbi metszet a Mozart elhunyta előtti napon (1791. december 4-én) még megtartott énekes próbáról készült, amikor a Rekviemet gyakorolták. Több más kép is ismert a szomorú esemény kapcsán, valamennyi persze nem "helyszínrajz", jóval későbbiek.

 

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 6 napja 0 0 6852

.

  Aesthetika Post Mortem
.
                                     Egri Péter Value and Form című könyvének olvasásakor

.

                         1

.
Háborúzni csak azzal érdemes,
fölmagasodni ki nem bír tovább.
Krajcáros csúzli vagy bombarepesz:
alázatára mélybarna mohát

.
növeszt a kő az esemény után.
S nem nyúl le érte az Isten ujja,
és mint Ádám a Sixtusi falán,
ő sem próbálja meg újra s újra.

.
És nem kíván több diszharmóniát.
A feszültség már újakban lakik.
A fúgák rögre zúdult ritmusát
fogja föl majd a kábult harmadik –

.
s a várból visszaszól a zene, tánc
és olasz fényével a reneszánsz.
.
                           2

.
Belső szemünkkel látjuk a veszélyt,
a szélforraló tűzliliomot.
Ha estharangszó csitítja az éjt,
maradjanak meg együtt a romok,

.
nem unhatunk meg kéményt s ablakot:
Salisbury tornyára Constable
merő oxigént-lombdíszt aggatott,
de ahhoz katedrális kell előbb,

.
a Tejúthoz a csillagnárciszok,
az öbölhöz a part vörös pora,
felhőtömbhöz földszínű vízcsikok,
térritmushoz a nászút mámora –

.
a metafora ez, ha rátekintsz,
és nem a népnemzeti hátgerinc.

.
                          3

.
Westminster hídja beleremegett,
ahogy csak elhalt a lövés zaja.
Tarkólövés. Mint fényt a gyökerek,
a lépést ette meg a kő maga;

.
dobban mind, sorban – paradox lelet,
a város fénylő kannibáli fája,
oly széttárt karú és befejezett,
mint Schubert Nyolcadik Szimfóniája.

.

Előérzet a Szépség. Ahogy Istent,
történet bírja még csak körberóni.
Ingoványt lépnek a világ nem ismert
és el nem ismert, vak törvényhozói.

.
Lépni: borzongni, bármi lesz az ára.
Csalogány száll a merkantil világra.

.
                            4

.
Fény és sebesség. Fény és gyűlölet.
Karthágó és Trafalgar nem jelent ám
tanulságot, míg mellesleg jöhet
a „Carthaginem esse delendam”.

.
A teljes örvény körvonaltalan,
de tudomásulvétel-szintig ér.
Turner nem gyári ösztöndíjasan
jegyzeteli a tájat: benne él.

.
Prófétálni a nyers Nyugati Szél
is akkor tudhat, ha gyászolni tud.
Egymás gyászának kürtös, tág legén
keresztül-kasul áramlik az út.

.
Hol többen égnek, ég fölöttük Egy.
Két kődarabtól föllángol a Hegy.
.
                          5

.
Sziklában arc ég, toronyban fohász,
Nocturne-ben szemcsés csillagállapot.
A kottafejre rávésik: L’Orage,                                vihar
negyven esztendő ellentáncba fog,

.
bel canto és vihar, hangszövevény,
rímek bordáin lovagló Halál,
forgószél, ellenárny és szembefény,
hát felnyeríthet, aki arra jár,

.
és minél inkább vagdalódzik a
következő évszázad, és idéz,
annál hasadtabb a romantika,
és víz fakad, mint méregből a méz,

.
mindig a méregzsák kerül alulra.
Gúnyból idézni önkarikatúra.

.
                          6

.
Ha arcból maszk lesz, ha fűből cafat,
ha egyidőben történik a test,
ha gennydudor a hősi pillanat,
ha bőgőhangot elefánt ereszt,

.
ha Joyce az angolnál is angolabb,
s Picasso fehér rothadásba kezd,
s Britten Totálja szétfolyt változat,
s ha Giacometti lát csak egyenest,

.
s körvonalat Léger, s a műdarab
krajcáros csúzlit és bombarepeszt
kiegészítő, listázott adat,
mely mohos fúgát kő mélyébe veszt,

.
s a Minden Egész eltörött enyész –
Aesthetica Post Mortem: Ott a Kéz.

.

/Gergely Ágnes, az 1997-ben megjelent

Necropolis című kötetéből/

.

.

.

.

A kötet (Érték és forma) alcíme: Comparative Literature, Painting and Music,

azaz Összehasonlító Irodalomtudomány. Festészet és Zene.

.

.

A 4. versszak idézetéhez:

 

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

  • Egyébként javaslom Karthagó elpusztítását.
  • (Cato szenátor minden beszédét így fejezte be).
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.01.10 0 0 6851

.

                      From Music

.

I PANT for the music which is divine,   

My heart in its thirst is a dying flower;

Pour forth the sound like enchanted wine,   

Loosen the notes in a silver shower;

Like a herbless plain, for the gentle rain,

I gasp, I faint, till they wake again.  

.

Let me drink of the spirit of that sweet sound,  

More, oh more,—I am thirsting yet;

It loosens the serpent which care has bound   

Upon my heart to stifle it;        

The dissolving strain, through every vein,

Passes into my heart and brain …

.

As the scent of a violet withered up,
Which grew by the brink of a silver lake,
When the hot noon has drained its dewy cup,
And mist there was none its thirst to slake--
And the violet lay dead while the odour flew
On the wings of the wind o'er the waters blue--
.

As one who drinks from a charmed cup
Of foaming, and sparkling, and murmuring wine
Whom, a mighty Enchantress filling up,
Invites to love with her kiss divine . . .

.

/Percy Bysshe Shelley (1792-1822);

in the posthumous poems, 1824/

.

.

.

A dőlt betűs szakaszok Zene címmel is ismertek: 1960-ban Michael Tippett zenésítette meg, és ennek egy olasz szövegű változatát megtaláltam:

.

.

.

.

              A zenéről

.

Epedek isteni zene után,
holt virág szívem a szomjúságtól:
ömölj bűvös bor, tárd ki reám
hangjaid árját színezüst zápor,
míg a lágy eső ébreszteni jő,
lihegek, mint elaszott mező.
.
Édes zene szelleme, hadd igyalak,
hajt, szüntelen űz a szomjam.
Enged a kígyó, mi szívemre tapadt
s megfojtaná titokban.
Oltó muzsikád hallatja szavát
elmémig a szívemen át.
.
Ha szagát elveszti a kék ibolya,
elhervad ezüst tó partjainál,
kelyhét kirabolja a nap sugara
harmat köde sem lepi már, -
elhull a virág, szaga száll csak a szél
szárnyán míg a kékszínű vízre alél.

.
Úgy mintha kupából ízleled
szikrázva pezsgő bor bájitalát,
s a varázslónő, aki tölt neked,
szerelemre hív, isteni csókot ád..
.
/Fodor András fordítása /
 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.01.06 0 0 6850

.

Bucolics, II: Woods (for Nicolas Nabokov)

.

Sylvan meant savage in those primal woods
Piero di Cosimo so loved to draw,
Where nudes, bears, lions, sows with women's heads,
Mounted and murdered and ate each other raw,
Nor thought the lightning-kindled bush to tame   
But, flabbergasted, fled the useful flame.
.
Reduced to patches owned by hunting squires
Of villages with ovens and a stocks,
They whispered still of most unsocial fires,
Though Crown and Mitre warned their silly flocks   
The pasture’s humdrum rhythms to approve
And to abhor the license of the grove.
.
Guilty intention still looks for a hotel
That wants no details and surrenders none;
A wood is that, and throws in charm as well,   
And many a semi-innocent, undone,
Has blamed its nightingales who round the deed
Sang with such sweetness of a happy greed.
.
Those birds, of course, did nothing of the sort,
And, as for sylvan nature, if you take   
A snapshot at a picnic, O how short
And lower-ordersy the Gang will look
By those vast lives that never took another
And are not scared of gods, ghosts, or stepmother.
.
Among these coffins of its by-and-by   
The Public can (it cannot on a coast)
Bridle its skirt-and-bargain-chasing eye,
And where should an austere philologist
Relax but in the very world of shade
From which the matter of his field was made.   
.
Old sounds re-educate an ear grown coarse,
As Pan’s green father suddenly raps out
A burst of undecipherable Morse,
And cuckoos mock in Welsh, and doves create
In rustic English over all they do  
To rear their modern family of two.
.
Now here, now there, some loosened element,
A fruit in vigor or a dying leaf,
Utters its private idiom for descent,
And late man, listening through his latter grief,  
Hears, close or far, the oldest of his joys,
Exactly as it was, the water noise.
.
A well-kempt forest begs Our Lady's grace;
Someone is not disgusted, or at least
Is laying bets upon the human race   
Retaining enough decency to last;
The trees encountered on a country stroll
Reveal a lot about a country's soul.
.
A small grove massacred to the last ash,
An oak with heart-rot, give away the show:  
This great society is going to smash;
They cannot fool us with how fast they go,
How much they cost each other and the gods.
A culture is no better than its woods.

.

/Whystan Hugh Auden, 1953/

.

.

Nicolas Nobokovot, az orosz születésű amerikai zenszerzőt, írót stb. a II. vh.-ban ismerte meg Auden, és barátságuk következménye pl. az azonos című korai (cca 1597) Shakespeare-vígjáték alapján 1971-ben készült Nabokov-opera, a Love's Labour's Lost, azaz a Lóvátett lovagok, máshol Felsült szerelmesek), amelynek szövegkönyvéhez Auden is hozzájárult.

.

.

.

.

.

.

.

.

Bukolikák, II. ERDŐK 

.

Vadonnak mondták, mit úgy szeretett
rajzolni rég Piero di Cosimo,
hol egymást hágta, ölte, ette meg
tigris, bocs, emse, csupasz őslakó;
nem óvták ott bokor villám-tüzét,
hasznos lángtól futottak szanaszét.

.

Az úri irtovány, a maradék
a kalodás, kemencés faluba
susogta még nomád tüzek hírét,
ám bamba nyáját Mitra, Korona
rét lomha ritmusára bízta csak,
gyűlöltetvén mi erdei-szabad.

.

Oly szállodát a bűn ma is keres,
mely adatot nem kér, és nem is ád;
im az erdő! s hozzá mily kellemes;
nem egy ál-szűz átkozta tanuját,
a csalogányt, ki közben odafent
mohó vágyról édes dalt énekelt.

.

A madár gondja persze másmilyen -
s ha már az erdő hű természetét
lesed, csinálj fényképet pikniken,
mily törpe banda ül a sok derék
lény közt, ki mind sértő gúny nélkül ád,
s nem fél eget, lidércet, mostohát.

.

E jövendő koporsók közt a nép
fékezheti (mint tengernél sose)
szoknyákon, árun kapkodó szemét;
zord filológushoz mi illene
jobb nyughelyül, mint épp ez árnyvilág,
mely adta mestersége anyagát.

.

Ős hangokon tanul a durva fül,
mig Pán zöld atyja sebtében kopog
megfejthetetlen morzét; walesiül
csufolkodnak a pajkos kakukok,
nyers-angolul galambok hírlelik
két-gyerekes modern ház gondjait.

.

Néhány elem lazul, hol ott, hol itt,
pompás gyümölcs, haldokló falevél
közli bukása kellő érveit,
késett ember, kit késő bánat ér,
ős örömet hall távol és közel,
s mint rég, a víz neszére fölfigyel.

.

Egy jólfésült erdő Miasszonyunk
kegyelmét kéri; tán mégis akad,
ki még fogadni mer, hogy nyomorult
fajunk tisztességéből fönnmarad.
Egy-egy fa, mit sétán az ember ér,
a táj lelkéről sokat elbeszél.

.

A kőrisfáig irtott kis liget,
a korhadt szívű tölgy leleplezi:
nagy társadalmunk széthull, tönkremegy,
nem csaphatnak be gyors győzelmei,
s nem, hogy közért s az Égért mit adott!
Erdőinél egy kultura se jobb.

.

/Fodor András fordítása és kiegészítése/

.

.

A vers, a sorozat részeként, az Achilles pajzsa című kötetben jelent meg, de a magyar cím kissé eltér az eredetitől.

 

Az említett festői képről: http://www.metmuseum.org/art/collection/search/437283

(a linkről kinagyítható a festmény).

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.01.05 0 0 6849

 

         A tenger

.
Nagy ember a tenger,
nagyon nagy.
Minden gondolat
súlya, mélye
súlyosul, mélyül
hozzá mérve.

.
Emberként él, emberként érez:
nincsen fogható erejéhez.
Láttam, hajnalban
a napot égre emelte.
Izzott az óriás kerék,
szinte sisteregve
hányta tüzét a hullámokra,
s ő, a tenger-ember, higgadtan
a horizontra pászította.
S aztán, mint egy nagyapó
fecsegett, magyarázott,
mikor ölébe hulltak a hálás,
ujjongó sirálysikoltások.

.
Van derűje, van humora.
Hangja némelykor nagydob,
máskor fuvola.
Nyugalma is emberi,
szelíd nyugtalanság;
bőszült ember,
hogyha felbosszantják.

.
Ó mennyire ember!

.
Nem békül,
csak a magaszabta renddel.
A partja,
milyennek ő akarja. –
Nem a hajókért van,
a hajók születtek érte,
s belevész, ki másképpen remélte.

.
/Kányádi Sándor, 1956. július 10./

.

.

Előzmény: [fidelio] mindegy (6844)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.01.04 0 0 6848

.

     Hagyd álmodni őt!

.
Hátán a háza, keblén hegedűje,
oly árva, mint minden csodatevő,
se lombja, se füve, se lábához hízelgő
patakja, felhők takarják a tájat
ha útra kel: veszett iramú gépek
viszik az égen, rimánkodva várják
a világvárosok hajótöröttjei:
a köznap hangjaira süketek,
a nemes zene tébolyultjai –
el nem hagyhatja őket, mert ki tudja,
ez a kihaló fajta meddig él még,
hát menekíti a Szigetre, ha
csak másfélórányi életre is:
nézd! álla alá szorítva szerszámát
hogy áll, hogy feszül a reflektorok
számumtüzében, hogyan tűri a
pimasz darazsaknál is pimaszabb
fényképezőgépek fullánkjait –
csupa verejték arca, s szíve is,
a gordonka, a fuvola, a kürt,
a hárfa, a cintányér és az üstdob
arcodba csapja a Szimfónia
diadalmas halálhörgéseit – – –

.
aztán a felhőkarcoló hotel
elegáns menhelye,
egy jó zuhany, egy altató tabletta,
és aztán? aztán lassún földereng
a muzsika vizére épült város,
a gyermekkor heringszagú szobája,
hol a kottalapok rejtjelei
között motoz egy vézna kisfiú,
de ujjai alatt a húrokon már
Chagall színei csillámlanak, s Bábel
még meg se született,
még csak a lélek méhében kuporgó
reménytelen győzelmű szavai – – –

.
lift ne zúgjon, te meg lábujjhegyen
járj a folyosón! hagyd álmodni őt,
és hagyd álmodni hű halottait,
a pogromok öklétől repedt lelkü
apát, s a Gödörben is fekete
imákat mormogó anyát,
akik földdel betömött szemüreggel
csak fényt látnak fiuk feje fölött,
lábánál tenger dorombol, mögötte
tengernél nagyobb kertek ágain
üstökös tollú madarak
számlálhatatlan serege ragyog.

.

.

/Zelk Zoltán, az 1971–1975 közötti versek

Ahogy a kötéltáncosok címmel kiadott

kötetéből/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.01.03 0 0 6847

 

   Johanna visszagondol

.

.
                          1

.
Utoljára a fény a fény hagy el
a töprengés tölcsére vékonyul
ahogy a zsíros füst fölé borul
egy vízi kép a végső akvarell

.
a kósza gyom közt szétlebeg a mell
a csípőre egy kéz emléke hull
az elveszett ég hosszan alkonyul
göröngyök bénult reflexeivel

.
mert mostantól csak ők csak az övék
a régi sutból egy szó felnyilall
s az emlékezet vakfoltjaival
átnyomul értük minden ami ép

.
át fog nyomulni minden ami holt
s hogy az a fény nem máglya fénye volt

.

.
                           2

.
S hogy az a fény nem máglya fénye volt
nem érti senki csak a fuvola
mert villámsújtott ágból újra fa
mert a sejtés a testébe hatolt

.
s ez volt az élet ez a sejtelem
a nedvekben a villám él tovább
éli tovább a fát a fuvolát
vágyból a hangba forrad meztelen

.
a fatetőre hág testetlenül
a földbe száradt gyökérre hasal
a tölgy üreges árnyékaival
a némaságot őrzi legbelül

.
s a némaságot az rendelte el
ki tigrist ugrat és bárányt terel
.

.
                          3

.
Ki tigrist ugrat és bárányt terel
útjára lelt-e végül Berzsenyi
vagy Blake amint tüskébe térdepel
és megpróbál óhajtva sejteni

.
s nem forgolódik benn a szellemi
baljóslatok álversenyeiben
s akár a seregély elcsettegi
hogy minden ágköz veszélyes üzem

.
a tigris ugrik a bárány riad
a rendet a hit nem fordítja meg
aki fontos a halottainak
elbírja hogy nem fontos senkinek

.
s az éjszakát mely lámpást is kiolt
ő látja át mert fényt csak ő csiholt

.

.
                           4

.
Ő látja át mert fényt csak ő csiholt
hol van Rouen és Kamenyec-Podolszk
Segesvártól Buchenwaldig mi volt
mit tervelsz míg egy test fölé omolsz

.
gyilkos-e aki újrakezdi holt
életét melyben nincs már ott a torz
lelkiismeret a kidőlt kobold
pedig ötvenhét árkot felkotorsz

.
de ha a versed nem hideglelés
ha a lépcsőn nem rángat a remény
viaszpecsét a tárgyi feledés
a lélek dinoszaurusz-érzetén

.
s a végső fázist kinevetik-e
Johanna visszagondol nincs mire

.

.
                           5

.
Johanna visszagondol nincs mire
az alvó kert kilép a hold alól
egy tikfának vadalma válaszol
a lajtorját szűrt fény teríti be

.
kinn tűzeres a temetők köve
a pincegádor kékesen kering
dülöng a hordó a szőlő töve
csak veszélyt hagytak ránk az eleink

.
légszomj parázslik a dűnék alatt
hátranéznek nyakizmuk megfeszül
a Teremtés is belerészegül
nászindulót zúg egy kabócahad

.
két kéz két láb és köztük egy világ
a kút mélyén felizzik Gileád

.

.
                          6

.
A kút mélyén felizzik Gileád
az esemény kialvó lámpasor
nem bűvöli fel sem jeremiád
sem mítosz mely a pusztán áthatol

.
s hegyet rak össze tengeri csatát
lángoló várost a kapuk mögött
hajsátor alatt izzó félhomályt
hőst aki múltat hódítani jött

.
szent barátságot megrontó tusát
otthonra lelt és otthonból kivert
imbolygó lények labirintusát
falovat tüskét és Mene-Tekelt

.
csupa hamu a fal felülete
nem álmodhat nem alhat nélküle

.

.
                          7

.
Nem álmodhat nem alhat nélküle
emléksugárzás mások azt hiszik
fürdőkád széle telefon füle
ahogy álmában csönget egy picit

.
barna cipőn a hosszú út pora
egy főhadnagy aztán egy felkelő
bűnös parcella itt nem volt soha
itt vallomás sosem volt terhelő

.
édes jó csontok exkavátorok
csöndbe burkolva a kövek szive
három nemzedék vágya elforog
léte át nem élt emlékeibe

.
itt hagyta még a cipőkanalát
és erre nincsen balzsam ideát

.

.
                          8

.
És erre nincsen balzsam ideát
a kéz nyoma egy idegsejtbe tűnt
ha felszívódik a tárgyi világ
ha kezünk nyoma nem hal meg velünk

.
s egy bolognai oltárkép előtt
ha érvényes még a férfiharag
Anch’io sono pittore s a rőt
arc nem szívroham jelbeszéde csak

.
a vágyé mely a mesterségbe ránt
eláradva és embertelenül
hogy elvész erkölcs család és barát
Cecíliának angyal hegedül

.
Anch’io hiszen vígasztalni jött
angyalmagány és ólmeleg között

.

.
                          9

.
Angyalmagány és ólmeleg között
egyszercsak megáll a vagonkerék
a padlón akit kiöklendezett
s följebb akit még fogva tart az ég

.
a fűben szellőrózsa tántorog
szél húz el itt vagy valaki fütyül
bogár figyel a csizma rátapos
a vaskályhán a pótkávé kihül

.
a síneken egy kéz könyvet lapoz
különben csend van nagyobb mint elébb
Vörösmarty mint ékszert tartja most
Szerb Antal összetört szemüvegét

.
és városszerte felvilágol a
nagy hallgatású ablakok sora
.

.
                         10

.
Nagy hallgatású ablakok sora
falhoz verődik egy ballonkabát
a kardinális felfröccsent bora
csorogja be a pince ablakát

.
a sikátorban Tudor stílusú
megroggyant ház a kémény felremeg
Temze Szajna Spree Arno-parti zug
csak az a könyvesbolt maradna meg

.
O’Connell Street a Főposta előtt
angol nyelven szid angolt a tömeg
ki lőtt előbb a felkelők vagy ők
akikből egy a tömegbe lövet

.
és köztük áll a kétpólusú köd
a könyvesboltig vagy csak üldözött

.

.
                         11

.
A könyvesboltig vagy csak üldözött
a fotográfus majd aknára lép
a svéd színésznő lenn a dóm mögött
a csepp kávéház nem ez volt a kép

.
a kép az éppen meghaló spanyol
a roncsolt gép a pilóta dühe
a szövetséges flotta felhatol
Normandia elzárt kertjeibe

.
és a veszély és majd az aknazár
elébe futsz de folytonos jelen
Dalí Stravinsky Ballet Russe Chagall
a ravatal a dóm a fenn s a lenn

.
a kóbor létet el kell bírni ha
a szakadék is lehet tétova

.

.
                         12

.
A szakadék is lehet tétova
Mozartot csak egy eb kíséri el
Swift aggastyán lett és ágybavizel
furunkulusát nézi és oda

.
kápráztató vad szelleme veri
az ápolója Babitsot kanül
köti ide és véget vet Camus
a megkötésnek s Paszternakra mi

.
vár egy másik díj s kap majd Bulgakov
írógépet meg párizsi utat
és Babel minden évet visszalop
Ahmatova mindenkit visszakap

.
s a tükörből ép arc ép ész figyel
elhagynak mind mert mindent hagyni kell

.

.
                             13

.
Elhagynak mind mert mindent hagyni kell
a Balkánból kiégett éjszakát
az ingoványt mely sosem tűnhet el
a vésőt mely csak a modellbe vág

.
Chicagóban a szellemvasutat
hintaszék üres erkély hull a gipsz
az óvárosi cégérek alatt
Bach h-moll szvitje leng Retouch your lips

.
Széchényi Könyvtár zöld lámpás a tér
magyar Dubliners a város sehol
szeretni foglak akkor is mikor
az orrod meg az állad összeér

.
Contessa Észak fészeknyi hotel
csak az a fény csak az ne hagyjon el

.

.
                         14

.
Csak az a fény csak az ne hagyjon el
csak az a tálcán hozott reggeli
az írógép ahogy a kéz veri
s a tükörből a roncsolt arc figyel

.
és hallgatnak a keskeny házkapuk
kinn csikorog az év a síneken
és férfiharag nélkül képtelen
a hóba döngölt véres gyalogút

.
és a történet labirintusa
mint alvó kert kilép a hold alól
s kilép aki egy test fölé omol
a villámnak nincs többé státusa

.
és a göröngy vak reflexeivel
utoljára a fény a fény hagy el

.

.
                          15

.
Utoljára a fény a fény hagy el
s hogy az a fény nem máglya fénye volt
ki tigrist ugrat és bárányt terel
Ő látja át mert fényt csak Ő csiholt

.
Johanna visszagondol nincs mire
a kút mélyén felizzik Gileád
nem álmodhat nem alhat Nélküle
és erre nincsen balzsam ideát

.
angyalmagány és ólmeleg között
nagy hallgatású ablakok sora
a könyvesboltig vagy csak üldözött
a Szakadék is lehet tétova

.
elhagynak mind mert mindent hagyni kell
csak az a Fény csak az ne hagyjon el

.

.
/Gergely Ágnes, 2002. május–augusztus/

.

.

Az igen összetett és súlyos vers számos utalásából csak egyet emelek ki: Szent Cecília képét, amit Raffaello Sanzio festett 1514-ben, és amiről Coreggio mondta (volna) Bolognában, a festményt látva, hogy "Én is festő vagyok" (Anch" io sono pittore). Az olajkép 220 x 136 cm, jelenleg az ottani nemzeti képtárban látható.

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.01.02 0 0 6846

 

   Az ének magmarad

.

                                                               Sánta Ferencnek

.

.
Hanglemez ez a Föld, zeng a
ráénekelt madárdal, emberi kín,
anyaüvöltés, ciripelnek a tücskök,
cinke pityeg, haldoklók nyögnek,
hörren a beteg harmonika, a tüdő,
nagydob a tenger, ütögeti villám,
villog a karmesteri pálca,
zenél az ember homloka,
megszólal a vének ránca,
jajgat a mikrobarázda, szél serceg,
hallani a tű fordulását,
fordul a tű Európára, Afrikára,
hanglemez ez a Föld, szól a
kizöldült fuvola, a nyárfa,
jegenye melléhez szorítva peng
az elektromos gitár, a villanyfa húrja,
a gumifa lukai eldugultak,
megteltek keserű nyállal,
fémlő leveleit hiába
billegteti a vihar, elreked,
hegyével a földbe fúródva fölbrummog
a halál nagybőgője, a bomba, kíséri sírás,
koloratúr sikoltás, aztán
gyanútlanul és kíváncsian
dalolni kezd a gyermek:
gólya gólya gilice mitől véres a lábad
mitől véres a lábad mitől véres a lábad –
így énekel a kicsi költő,
s elöregszik a hangja, elhallgat a nádi hegedű,
nincs válasz, ki válaszolhatna néki,
két szólamban az élők és holtak feleselnek.
Belejajdul, anyját, gyerekét
kiabálja a kiskatona,
Isten álla alá szorított halott hegedű,
kard a vonója, tapogatják
sietős asszonyi ujjak, ó, nem ad az már,
nem ad az már emberi hangot!
Hanglemez ez a Föld, fordul
fáival, eltaposott sírjaival, összezúzott
kitinszárnyak a kőlapok, alattuk
ember-maradék, ember-váz, ember-szív,
elporló okarina, rég nem búg, régen
nem énekel már, hangja
belenyomódott, belekarcolódott a földbe,
mint a madáré, mint a
kiáltozó fáké. Mert régtől készül,
régtől hullámzik ez a zene; hallom,
mintha eleven nádsíp szólna,
az őshüllő sziszegését, a szomszéd
picijének szipogását, aki
szájába veszi ujját, nyála kicsordul,
ő maga is kicsi hangszer,
nincs fölhangolva még a kínra,
az öröm gyors futamaira – selypeg:
bújj bújj zöld ág zöld levelecske
nyitva van az aranykapu – s tényleg nyílik
a halál aranykapuja, bújnak, bújdosnak a drágák,
mayák, aztékok, alemánok, sumérok, inkák,
s bújnak az én halottaim is a gyermeki szóra,
avarok, hunok, a ferdeszeműek,
apám részegen eltéveszti, még énekel egyet.
Hanglemez ez a Föld, hangzik
madárszó, virágok vonítanak,
eső zeng fölhúrozva a
faragott szivárvány íve alatt,
tó rezdül, árva cintányér,
jaj, a tű meg-megakad,
ugrál egyhelyben, ismétli a
leforgott dallamokat:
       a halál kórusa
       rendben fölállt vala
       rendben fölállt vala
       tízmillió ágyú
       tízmillió ágyú
       egyszerre kiáltott
       az ég madarára
       a föld fiaira
       az ég madarai
       sorban elhullának
       a föld fiacskái
       vérbe borulának
       vérbe borulának
       meg is meghalának
.
És már csak ez hallatszik, ez a romlás,
növény kapkod a füstben, búvik az állat, hallgat az ember,
csak a fegyverek rettentő szája beszél.
Hol van az Isten, a híres, az élet
Szentháromságában lakozó, hogy a tűt kiigazítsa?
Bujkálva az idő tárnáiban
az ének megmarad, mert elpusztíthatatlan.
Bomba ha hozzáérne, tetteti
magát halottnak, belesimul a földbe.
.
Hanglemez ez a Föld. Ráénekelek én is.

.

.

/Ratkó József, 1986/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2017.01.01 0 0 6845

 

FOR MIDAS OF AKRAGAS, WINNER IN THE FLUTE-PLAYING MATCH

.

I PRAY thee, lover of splendour, most beautiful among the cities of men, haunt of Persephone, thou who by the banks of Akragas' stream that nourisheth thy flocks, inhabitest a citadel builded pleasantly--O queen, graciously and with goodwill of gods and men welcome this crown that is come forth from Pytho for Midas' fair renown; and him too welcome therewithal who hath overcome all Hellas in the art which once on a time Pallas Athene devised, when she made music of the fierce Gorgon's death-lament.

.

That heard she pouring from the maiden heads and heads of serpents unapproachable amidst the anguish of their pains, when Perseus had stricken the third sister, and to the isle Seriphos and its folk bare thence their doom.

.

Yea also he struck with blindness the wondrous brood of Phorkos, and to Polydektes' bridal brought a grievous gift, and grievous eternally he made for that man his mother's slavery and ravished bed: for this he won the fair-faced Medusa's head, he who was the son of Danae, and sprung, they say, from a living stream of gold.

.

But the Maiden, when that she had delivered her well-beloved from these toils, contrived the manifold music of the flute, that with such instrument she might repeat the shrill lament that reached her from Euryale's ravening jaws.

.

A goddess was the deviser thereof, but having created it for a possession of mortal men, she named that air she played the many-headed air, that speaketh gloriously of folk-stirring games, as it issueth through the thin-beat bronze and the reeds which grow by the Graces' city of goodly dancing-ground in the precinct of Kephisos' nymph, the dancers' faithful witnesses.

.

But if there be any bliss among mortal men, without labour it is not made manifest: it may be that God will accomplish it even to-day, yet the thing ordained is not avoidable: yea, there shall be a time that shall lay hold on a man unaware, and shall give him one thing beyond his hope, but another it shall bestow not yet.

.

/Pindar (c. Kr.e. 522  - 438); ez a verseny Kr. e. 490-ben volt.

a görög eredetiből fordította: Ernest Myers/

.

.

.

         AZ AKRAGASZI MIDÁSZRA
               (Fuvolajátékban nyert diadalára)

.

Ó víg derü városa, földünkön Te a legragyogóbb,
Perszephoné hona, nyájban dús, gyönyörű Akragasz,
ki fenn lakozol - patakod partján - a várhegy oldalán,
isteni s emberi nem szent asszonya, kérlek, anyánk:
jer: s vedd e füzért, melyet átnyújt itt a jóhirü Midász
és áldd meg, amiért ime Pűthóban ma győzött Hellaszon
sípja zenéje, mit egykor hajdanán
szörnyü Gorgók gyászdalából szőtt Athéné;
.
még hallva a dalt, mely a gyötrő gyász iszonyú jaja közt
tört fel a két szüzi, kigyókkal teli homlok alól:
hogy Perszeusz által im elhullott a harmadik leány,
s tengerölelt Perszeusz népére a sors vele szállt;
mert nem csak az isteni Phorküsz-fajra vont e hős homályt,
ám bosszut is állt: s Polüdeiktésznek lezárta víg torát,
anyja sorát meg a kényszer-szülte nászt,
felmutatva szép Medúsza véres arcát;
.
így tett ez a hős, akit - azt mondják - arany árral ölén
szült Danaé; s hogy e kedvenc már ime megmenekült,
a sípnak a Szűz maga akkor adta százszavú dalát:
vad zokogása szava áradt Eurüalé ajakán,
az Ő fuvolája meg átformálta búgó jajszavát.
A mű a Szüzé, de az embereknek adta nyomban át,
s megtanitotta a "sokfejű" szabályt,
népetajzó versenyekre csábitásul:
.
mer úgy dalol ott az a hajlékony, finom érc meg a nád:
nád, mely a szép Khariszoknak lakja királyi honát,
s mint hű tanu őrzi a Képhiszoszra szálló dal szavát...
S lám, noha fáradozása nélkül soha emberi jó
meg nem születik s ha a döntő szót a daimón mondja is:
a sorsszerüség soha el nem évül s csak megjő a nap,
s ím, aki kételye közt épp másra vár,
van, mit elnyer, mást meg elveszt mindörökre.
.
/Marticskó József fordítása/

.

.

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.30 0 0 6844

 


            In the Place of a Passage 22
.
     That freedom and the Law are identical
      and are the nature of Man---Paradise.
.
The seed I am knows only the green law of the tree into which
it sends out its roots, life and branches,
.
              unhinderd,          the vast universe
                    showing only its boundaries we imagine.
.
       Grant me passages from winter's way,
       and in the cold let me enclose my
       self in sleep.      The tree is     as if dead     each
       naked twig shakes in the wind.
.
                    Gulls come in from the sea out there

.
.                            wheel above the cold roofs
.
                                              dark days
.
            the incessant rain      the ground
.
                     waterlogged.
.
                         It is as if I were moving towards
the wastes of water all living things remember the world to be,
.
               the law of me
                         going under the wave.
.
O grievous sea!
             wide spulcher where everything seems living!
These two combatants!
            made up of fury and of wind--.
the pitching to and fro that slavers,
                         the rolling round
that fumes up---wrestling upon this
                        funereal raft in the fog
without truce, each second tear away
                                 some fragment
of the keel or bridge in their black contest.
.
At times, at the zenith a cloud breaks up,
for a while ominous in crumbling, and on the pow,
a glimmer, that trembles in the breath of the South Wind
grows dimly, half-lighting the name
Leviathan---
then the apparition is lost in the profound waters,
everything goes out!
.

Leviathan!      all the ancient world is there,
harsh, enormous in his wild ugliness, his stupidity,
                his heaviness . . .
.
Leviathan!      all the future we know is there---grandeur,
            horror . . .
.
            Grand Mother of Images,      matrix
genetrix,       quickening in rays

              from the first days of the cosmos,
.
          turning my poet's mind in tides of
solitude, seductive reveries fears,
                         resolves, outrage

             yet
having this certain specific agent I am,
.
          the shadow of a tree wavering and yet staying
.
                               deep in it,
.
        the certain number of his days rendered uncertain,

.
                            gathering,
.
animal and mammal, drawing such milk
.
                from the mother of stars.
.
.
/Robert Duncan (1919-1988); 1964
/
.
.
.

 


            A SOROK 22 HELYÉRE
.
Hogy szabadság és Törvény ugyanaz

és ők az Ember természete - a Paradicsom.
.
A mag, aki vagyok, csak zöld törvényt ismer, a fáét,
melyben szétküldi gyökerét, életét, ágait,
.
        gáttalan,          a hatalmas mindenség
              határt csak ott mutat, ahova képzelünk.
.
Sorom hadd legyen felmentés a tél kényétől,
s hidegben hadd burkoljam en
magam álomba. A fa mint halott a szélben
minden meztelen ág remeg.
.
     Sirályok érkeznek odakintről, a tengerről
.
           keringenek a hideg tetők fölött
.
                  sötét napok
.
a szüntelen eső a föld
.
         vízzár alatt.
.
         Mintha sodródnék ki
a víz pusztaságaira, aminek emlékeiben a világot
ismeri mind az élő,
.
        hullám alá bukok
               süllyedésem törvénye.
.
Ó iszonyú tenger!
      minden élő tágas sírboltja!
S ezek viaskodnak ketten,
      tébolyult düh az egyik, a másik szél -
habzó acsarkodás, egymásba csapó, felhővé porzó
hömpölygés - birkóznak e gyászbárkán a ködben,
békíthetetlenül, fekete viadaluk minden pillanata
új szilánkot szakít le hajógernicből vagy hídból.
Olykor az ég csúcsán felhő törik szét,
szétfoszlik baljósan, aztán a hajóorron
halvány fény villan föl, negremeg a Déli Szél
     leheletében,
növekszik, olvasható lesz a név homályosan:
     Leviathán -
akkor a jelenés eltűnik a méylséges vizekben,
minden kihuny!

.
Leviathán! Íme itt az egész ősi világ,
nyers és irdatlan, vad otrombaságában,
     ostobaságában,
              súlyosságában . .
.

.
Leviathán! Íme itt az egész jövő, melyet ismerünk
     - fenségesség
             iszonyat . . .

.
     Képek Hatalmas Anyja, matrix
genetrix, kinek sugárzása egyre sűrűsödő
            a kozmosz kezdete óta,
.
     költő-elmém forgatod árján
magánynak, elragadó révületnek, félelemnek,
     akarásnak, szennynek
                            mégis
bizonnyal vagyok különös megbízottad
     fa árnyéka, ingatag, de mégis a tőből,
.
                  mélyről induló,
napjaim biztos száma lett bizonytalan,
.
     gyarapszom,
.
vagyok testi, emlős-állat,                     e tejet szívom
.
     csillagok anyjától.
.
/Kodolányi Gyula fordítása/
.
.

A tenger megidézésekor az alábbi zene ugrott be (eredetileg zongorára írta a szerző):

.

.


A vers utolsó szavai a kb. 1575-ben festett Tintoretto-képre (A Tejút eredete) utalnak; a vászonra festett olajkép 148 x 165 cm, Londonban a Nemzeti Galériában látható

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.29 0 0 6843

Emiatt sok beírást meg fogok ismételni. Emiatt sok beírást meg fogok ismételni...

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.29 0 0 6842

 

              Ébredés

.

Zenére ébredsz, bongó muzsika
bizsergeti a tested, mint a kék
megrebbenő szél a hajósokét
és vékony takaróval fedi a
tagjaidat a fátyolos ütem,
ringatózol a végtelen vizen.

.
Hajón pihensz, a lassú ébredés
fölveri sátrát süppedő szívedben,
majd egyre szebben és értelmesebben
tekintetedbe gyűlik össze és
az árva lencsén át a nagy világba
ocsudik fel, mint sárgafényű lámpa.

.
Megrázkódik a test a zátonyon,
az elmúlás vize se hidegebb,
ahogy betódul a merev, kerek
erek csapdáin át a monoton
hangszereken és magának utat
keres a fokozatos öntudat.

.
Egy fény rivall fejedbe, mint a kürt,
idegeid felszöknek a higany
hirtelenségével mindannyian
mint vad kígyófejek és az elült
zene helyébe ajkadon a szó
lerakódik, mint partokon a só.

.

 

/Gyurkovics Tibor, a Cantata aquilarum,

azaz a Sasok éneke c. kötetéből/

.

.

A verset hét évvel ezelőtt már bemásoltam ide, illetve oda, az akkori Fidelio-fórumba, de a tördelt verset ma már egybe tömörítve tartalmazza ez az indexre (részben tönkre) tett régi fórum. Emiatt sokat beírást meg fogok ismételni.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.27 0 0 6841

 

               TÉLI ALKONY

.

Aranylanak a halvány ablakok . . .
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

.

S az ónszin égből a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

.

/Kosztolányi Dezső/

.

.

A vers a költő első kötetében /Négy fal között, 1907/ jelent meg, a Pasztellek (nem passz telek) ciklusban.

.

.

Ugyanebből:

.

                 ÜNNEPNAPON

.

Az emberár künn küszködik, tolong,
s a ronda pénzért vásárolt mulatság
híg kéje eltorzítja lomha arcát,
kocsikra kap föl, fut, mint a bolond.
.
Erdőkbe bújik, mássza a hegyet,
iszik, erőlködik, fáradva izzad,
a kürt rotyog, döng és porzik a színpad,
a kába lármán dőzsöl és nevet.
.
Én benn ülök, a légbe bámulok,
száz kép tolong föl, én vagyok urok,
egy szent gyönyör szelíd ütembe hintáz.
.
Incselkedik velem kéj, félelem,
aztán lehúnyom szótlanul szemem,
s lelkembe játszik a tündéri színház.

.

/Kosztolányi Dezső/

.

.

.

S végül egy korábban már beírt vers, amely eredetileg a fenti kötetben jelent meg Clementi-szonáta címmel, de később már - címét elhagyva - az újabb kötetbe sorolták (A szegény kisgyermek panaszai, 1910).

.

.

Miért zokogsz fel oly fájón, busan
csöndes szonáta, álmodó szonáta?
A kert mögül mostan felém suhan
az évek árnya, tűnt idők halála.

.

Egyszerre látok. Látom az anyám.
Némán ül a szűz, hófehér szobába.
A gyertya ég és vár a párna rám,
és sír a pergő, gyöngyöző szonáta.

.

Kis ujjaim alatt zokog a dal.
Sok régi ábránd újra visszaszáll ma.
Anyám nevet és újra fiatal,
s csak zeng az édes, illatos szonáta.

.

Az éjszakába suttogón beszél,
és sírdogál fáradtan meg-megállva.
Ma álmom elviszi az enyhe szél,
az ábrándos, ezüstös, halk szonáta.

.

Olyan, akár egy kisgyerekkacaj,
akár a holdas jegenyéknek árnya,
akár haló ajkon a tompa jaj,
hogy egyre halkul, meghal a szonáta.

.

.

Az 1752-1832 közt élt Clementi több mint 80 szonátájából pontosan nem tudom azonosítani a versben megidézettet :-) 

 

A magányosság

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.25 0 0 6840

.

Varázslat karácsonyfára

.
Burkolózz barna kabátba,
de ha hó jön, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
a havak, mint fára ömölnek,
nem kopasz ágra,
de karácsonyfára,
csöndíts, lehelj rám örökzöldet!

.
Legyél egy pillanatra, mint a fa
mozdulatlan, aztán egy kedves
mozdulattal indulj el kedves,
mintha gyökered lábad volna,
mintha a lábad földanolna
az első emelethez.

.
Karácsony este van. Manók
és mókusok csöngetyüznek
ezüst dióval.
Te itt állsz álmaim között
diszítve aranyozott utravalóval.
Jagellók kivénhedt jegenyéihez,
Dubrovnik cédrus-illatába menjünk,
vagy a Keleti-pályaudvar langyos
forralt borával legyünk együtt?

.
Karácsony este, másnapi,
másnap másnapja ez az élet,
fölnyitom szememet, foszló
díszeid között mégis csak engem nézlek,
meg azt, hogy hullik belőled,
belőlem, ami szép volt.
Vizkereszt nem csordít ereszt,
jéghegy az égbolt.

.
Nincs erdő nélküled,
nélkülünk nincs Magyarország,
tűleveleid illegesd,
injekciózd az ország sorsát
valami szépre, ami nincs,
burkolózz barna gyümölcsbe,
de ha hó lesz, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
lehelj rám örökzöldet.

.

/Ágh István, az 1977-es

Jól vagy? című kötetéből/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.23 0 0 6839

.

           Az ég mezői

.

                                                           Konrád Györgynek

.
Nem, nem üres az ég.
Tele szárnnyal, viharral.
Bevonja lassan, mint a tyúk szemét
alulról fölfelé, a hártya jég.
Markolja ötujjú, parkinzonos levélke.
Forog az ég szemvizében a földgolyó.

.
Pörög, tolul a sűrített zene.
A halványuló holdalak anya
csupán fogyó eszköz az úr kezében:
betakarja öregség szégyene.
Egyetlenegy születésre szorítkozunk.

.
A házak közül kiszáll a test, kiszakad.
A lélek vedlik itt időt s lélegezne havat.
A föld szemén kicsurran életünk.
Csak a Duna csomózza, vas selyemszalag.
Énekelsz, de átkozott embereknek
átkozott szavakkal. Futásodat
megőrzi a vonósnégyes magánya.
A tél rókacsendjét tördelik
hajtók s kutyák.
Földig hajol a szél. Nyomok után szalad.

.
Karácsonyok jég torkolattüzében
kis füstbe megy anyám,
világgá gyermekem.
A légüres tér kiszippant életemből –
csak a Duna csomóz, a vas selyemszalag.

.
Útvesztő az igazság,
égő szavanna, ahol istenül,
hol túlél a bűn. Természetfölötti cápa.
Az emlékek ventillátorában
tettek füstmérgezése kékül:
világot vet mindenre a rózsahomály.

.
Elszállt velünk a Föld, repül az űrön át.
Már rég az égben élünk.

.
Ez már az öröklétünk.
A lét rohadt és fűszeres, boldog alkímiája.

/Balla Zsófia, 2009/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.21 0 0 6838

.

               December

.

Birtokba venni miért kívánjam

e meddő és sötét időt? E nyirkos és

villanyfények között imbolygó délutánban

kinek érzékei ne sejtenék meg az év

legmélyebb pontját – a várakozás idejét,

az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen

tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.

Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten

mezítelen villanyégők világolnak a ködben,

melynek sem centrumát, sem szilárd

partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan

égnek. Miért akarjam

lángba borítani e homályos téli órát,

az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem

vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását

a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten

az ellenállás nélküli közegben

elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,

ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek

lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog

lépni a mi időnkbe, majd a sötéten

áradó, vízszagú szélben

érez először önmagára. Most

nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…

.

/Rakovszky Zsuzsa, az 1994-ben kiadott

Hangok című kötetéből/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.20 0 0 6837

Gyurkovics Tibor verseit különleges színek szerinti csoportosításban is lehet olvasni. Nem tudom, ki állította így össze ezeket a fejezeteket: napsárga, vércsevörös, grafitszürke, zabzöld, istenfehér, égkék, jégnarancs, hófekete, óarany.

Némelyik szokványos, másik meghökkentő, valamelyik érthetetlen.

.

.

        Áldás, békesség

.
Légüres térbe kerültem.
Finoman szól a zene.
Megint Vivaldi.
Nem tudom, Mari miért nem vette le.

.
Tönkrementem, mondhatni azt is.
Barátom nem érti a vicceimet.
S amit halálos komolyan mondok,
azon nevet.

.
Bejár hozzám, mint egy szobába,
sört iszik, dúdol,
aztán kimegy.
Mosakszik valahol.

.
Bántom a szeretőmet.
Pedig a légynek sem ártott.
A folyosón, én a folyosón
fel-le járok.

.
Félnek tőlem,
és néha már én is félek magamtól,
pedig még bírom.
Mindig ugyanaz a lemez szól.

.
S ugyanaz vagyok én is lényegében.
Az asztalon betört-fejű diók.
Szép este van. Könyörgök,
oltsd el a rádiót.

.

/Gy.T. hófekete versei közül/

.

.

Gyurkovics Extázisaiból már többet megidéztem:

.

.

Nocturne szürkében és aranyban –

hó Chelsea-ben

.
Mindenki el akar érni az épületbe
mi ablakaival hívogat éjjelente
amikor a vihar karjával beterelve
hótorlaszaival süvit fülébe: tente

.
A barna város él szürkében és aranyban
itt-ott sok kicsi fény muzsikál mint a dallam
amit előidéz Deborah zongorája
a fekete-fehér billenytükön cikázva

.
Halljátok a havat? A hó fehér futását
ahogy az alkonyat futtatja mint a skálát
zenél és elmarad föltámad mintha várnák
a szakadt ég alatt apánk föltámadását

.
Pedig egy idegen botorkál kinn a szélben
kapkodja mereven a lábait a gyéren
világított teren hogy egyszer hazaérjen
hozzánk a végtelen békével észrevétlen.

.

/James MaNeill Whistler azonos című

"Nocturne: Blue and Slver - Chelsea"

festménye alapján/

.

.

A fára festett olajkép 600 x 500 cm-es, 1871-ből

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.19 0 0 6836

 

 Világodban világtalan

.

.

                        1

.
Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa.
Meglett megint a kerti esti ünnep.
Elszállt megint.
Vitte hosszan-lengő füzérét
a fecske: ő bontotta meg.

.
A hideg, a homály helyén,
az érthetetlenség s téboly helyén
meglett megint a fák alatt
az ember muzsikáival
a tiszta hangu s fényü éden –
és odalett
a vadlúdak gyász-szalagán csapongva.
Korán örültünk.

.

                         *

.
Egy alma fűtötte az őszt;
míg bírta, kitartó zománc-mosollyal.
Tenyeremet meg a tél ellen,
a halál ellen kis kebleid,
épp oly kín-csitító derűvel,
fagyálló benső buzogással,
hogy „semmi baj s nem is lehet”;

.
épp oly elszántan szembenézve
azzal, mi elkerülhetetlen,
de elfordítva róla lágyan
az én megpróbált arcomat:
„Nem gyermek szemének való.”

.

                          *

.
Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban
ez a hű láng és mellette a meleg juh
s a vékában a fűmag, a nemes már
s a húros hangszerben a dal, az új már
s lám angelus is már a szürkületben
s így templomtorony is lám valahol:

.
mindez a kezesíthető jövőnek,
a falánknak s fő szörnyének, a tán
végül mégis domesztikálható halálnak.

.

                                  *

.
Egy szöllőgerezd világította, igen, az őszt.
Egy pohár bor lett úr a havazáson
kör-koccintásra emelődve.

.
Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel
a szilveszter-esti nyeles kocka. Így
jártak – oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! –
a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek,
összefolytukban még nyerésre is, de
dőltükben szűntelen vesztést mutatva –

.
így kimutatva
forgás-törvényét mind a vak erőknek is,
mik csillag-fogaskerék rendszerekben
járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre,
talán az ősök tudták még, miért.

.

                          *

.
Kigyulnak újra a lampionok;
        fényre váltják, tízezer színre
a humusz egy-anyagu mély-sötétjét,
        bokáig sár-sürüben
két tüdőre lélekzenek a fák.

.
        Lélekzem és
megannyi égbolt, csupa csillag,
        mind a gyümölcsfa, a virágzó,
        alattuk fekve – bár
julius-dél e földi éjjelében –
        hanyatt, kitárt kemény
keresztre vont tagokkal!

.
.
                                      2

.
                                            Halljuk! miket mond a lekötött kalóz...
                                                                                                       Berzsenyi
Ezek itt, ujjaim között,
ezek az értesülések segítenek.
Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz
– ott fönt! vagy lent? – hogy nyithatatlan, a Kapu.
Visszakapom vagy nem az almát,
mi teremthetünk – itt! – uralmat.
Van leszállás e sziklafokról.
Fölszállás e „siralom völgy”-ből.
Kikötötten, kifeszítetten is bár,
tudom már, lehet szárnyalás.

.
Ezek a tág
földrajzi tájékozódások
karizmaimban,
öleléseim a kereszten
csillagrendszeri távolokra,
ezek a völgyeimben szárba szökkent
fogalmak, immár évelők.

.
Mindent tudhatok, ezt tudom, mert
ujjbögyömbe – ezek a szájak-
orrok szívják a levegőt,
emelik és ejtik a mellem,
adják páromul a jövőt is.
Nyilai alatt bár a Szemnek,
ezek tartják bennem a lelket,
így is, ezek a szomjas fölvevők,
az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol
ajak-érzékeny még a bőr, ezek
a már várfalszerűen rideg bőr
még nő-lágy felületein, ezek
az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek,
ezek az ellenséggel összejátszó
és mégis büszke-boldog leadók,
melyekbe bekapcsolódásodon át
kapok tápláló áramot
s az ellentétre magyarázatot
és biztatást, más volt, más lehet a világ,
ezek a csigaszarv érzékeny radarok
a test hegy-vízrajz-térképén ezek
az ejtőernyős leszálló-helyek,
mocsárba rejtett hídfők, havasokba
készült partizán repülőterek,
igen, ezek,
hogy mégsem egyedül és elveszetten,
arcra forditva bár a sziklán
és fejjel le bár a kereszten,
ezek a különös sebek,
ezek a belénk nyiló ajkak,
halálosan is jó beszédesek,
tüzes achillesz-sarkaink, ezek
a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten,
hogy a kín, bárhogy véget érjen,
hogy bugyogni tudjon a forrás,
amely dobogtat és épp így – oldva – öl.

.
Hogy lobogni tudjon a máglya.

.
Hogy ünnep jöjjön, bármiképp.

.
Ábeli. E kaini tájra.

.

/Illyés Gyula/

.

.

.

A poesis hajdan és most

.

Halljuk! miket mond a lekötött kalóz:

Tündér változatok műhelye a világ,  

Mint a poesis bájalakja:  

Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

.

Melyek mosolygó jelcime lett a szép,

Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén  

Folytassa titkon a teremtés  

Műve örök folyamát gyönyörrel.

.

Ennek teremtő ihlete alkotá

Hellász rózsakorán a vidor életet,  

Midőn mosolygó égieknek  

Innepein lebegett az ének,

.

A szépet érző emberek ajkain

Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,  

Midőn a nyájas áldozóknak  

Nyájas örömbe’ jelent meg a menny;

.

Ó, a poesis rózsaszin ujjai

Fonják azt az öröm gyenge virágiból:

 Örömre intve csalta össze  

A vadonok ridegült lakóit..

.

Most a halandó, mint ama büszke lyány,

Villámfénybe vonult isten ölén enyész:  

A szent poesis néma hattyú,  

S hallgat örökre hideg vizekben.

.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt

A szép ifju világ bájira inteni:  

Halottas ének zúg felette,  

Mint mikor Afrika sámielje

.

A port az éggel összezavarva dúl,

Forró porvihara fojtja az életet.  

Oh, a halandó lyányka szíve  

Emberi szép kebelén viruljon.

.

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn

A félisteneket szülte szerelmiben;  

Gyönyörre nyílt szív nyíladozza  

A szeretet csuda két virágit:

.

A szent poesist és a dicső erényt,

Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék  

A nagy görög nép boldog éltét,  

S létrehozák örök ideálit.

.

/Berzsenyi Dániel/

.

..

A fenti cím feltehetően Toldy Ferenctől van; máshol Az igazi poézis dicsérete címmel szerepel, az 1836-ban elhunyt költő utolsó műveként.

 

.

a lekötött kalóz= Proteus, a görög mitológiában a tengerek, illetve a vizek alakváltó istene

 

ama büszke lyány= Szemelé, Zeusz kedvese, Dionüszusz anyja. A féltékeny Héra tanácsára azt kérte, hogy Zeusz isteni alakjában látogassa meg egyszer. Zeusz teljesítette kérését, s Szemelé porrá égett az isten villámaitól.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.18 0 0 6835

 

          BLOCH ZONGORAÖTÖS

.

Látod a tűz

Babilon vizei mellett

rabszolgák pásztortüzei égnek

Sion lányai lebontott hajjal ülnek a tűznél

sírnak a tűznél

arcukon keblükön combjukon éhesen táncol a láng -

.

Látod a tűz

körös-körül a pusztán

ostromló hadak tábortüzei égnek

Salamon arany temploma ég

Sion lányai lebontott hajjal égnek a tűzben

csontjuk szikrázva pattog a tűzben

húsuk serceg a lángon -

.

Látod a tűz

A jövő lángtalan lángja

Sion lányai lebontott hajjal

Sion lányai csapzott hajból csörgő csontból

semmi egyéb

por és pára

fekete füst -

.

Az idő gyászdob- szívdobogása lüktet

De Sion megölve is él fölkel a porból

tömörré tornyosul a füstből

romjában is áll hamvában is izzik

a tüzes katlanban is énekel

.

Sion lányai örök eleven fáklyák

lebontott hajuk folyondár fekete láng

szemük fekete szikra

szivük fekete máglya

szerelmük fekete tűz -

.

Sion lányai táncba fogódznak

Sion lányai lejtik a táncot

Sion lányai énekelnek

Sion lányai dobbantva forognak

Cintányér csendül cimbalom citera csengő -

.

- De közben

mi ez az éjszaka mélyén?

Ez a mély mély mély

atavisztikus zokogás?

.

/Rónay György,

A Város és a Délibáb c. kötetéből,

1964/

.

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.13 0 0 6834

Ma két csellós vers jutott eszembe:

Tóth Árpádét (Isten törött csellója, hallgatok; 1926) már többször bemásoltam, az alábbihoz pedig zene is van, hiszen eddig már több mint százat (!) ismernek.

.

.

       Introduction

to the Songs of Innocence 

.

Piping down the valleys wild 
Piping songs of pleasant glee 
On a cloud I saw a child. 
And he laughing said to me. 
.
Pipe a song about a Lamb; 
So I piped with merry chear, 
Piper pipe that song again— 
So I piped, he wept to hear.
.
Drop thy pipe thy happy pipe 
Sing thy songs of happy chear, 
So I sung the same again 
While he wept with joy to hear 
.
Piper sit thee down and write
In a book that all may read— 
So he vanish'd from my sight. 
And I pluck'd a hollow reed. 
.
And I made a rural pen,
And I stain'd the water clear,
And I wrote my happy songs
Every child may joy to hear

.

/William Blake, 1794/

.

.

Ez és az utolsóként idézett még nincs is a fenti jegyzékban...

.

.

Sokféle hangszerösszeállításra írták a dalokat erre a versre, köztük csellós is van.

.

.

.

.

.

       BEVEZETÉS

.

Völgy vadonján jártam én
Fújva könnyü énekem,
S egy kisgyermek szállt felém,
És kacagva szólt nekem:

.

"Bárányról fújj dalt, dudás!"
Fújtam boldogan neki.
"Újra, nem kell semmi más!"
Fújtam, s hulltak könnyei.

.

"Dobd el vígszavú dudád,
S dúdold vígan éneked!"
Dúdoltam a dalt tehát,
S ő mosolygott, könnyezett.

.

"Ülj le, s könyvbe írd, legyen
Mások kincse is dalod!"
S míg eltűnt egy fellegen,
Kezem nádszálért kapott,

.

Ez lett tollam, parlagi,
S megfestvén a kék vizet,
Víg dalom leírtam én:
Hallja minden kisgyerek.

.

/Gergely Ágnes fordítása/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.12 0 0 6833

.

 

     The Ground-Mist
.
In hollows of the land
in faults and valleys
              the white fog
bruised

             by blue shadows
a mirage of lakes

.
and in the human
faults and depths
                                       silences

floating
          between night and daybreak
illusion and substance.

.
But is illusion
so repeated, known
                                         each dawn,
silence
           suspended in the
mind's shadow

.
always, not substance
of a sort?
              the white

bruised
          ground-mist the mirage
of a true lake.

.

/Denise Levertov/

.

.

.

         HAJNALI KÖDÖK

.
A mélyedésekben

csorbulásokban és völgyekben

                fehér ködök

kék árnyékok                

                 horzsolta

káprázat-tavak

az emberi

csorbulásokban és mélyedésekben

hallgatások lebegnek                                  

                         este és napkelte

ámítás és való között.

De az ismerős

ámítás, a minden hajnallal                 

                                visszatérő

az örökké                                                                                                   a lélek árnyékában

lebegő

hallgatás nem valódi 

talán?          

          a kihorzsolt

fehér          

                 köd valódi tó

káprázata.
.
/Kodolányi Gyula fordítása/

.

.

A mű 1912. évi alkotás.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.10 0 0 6832

 

.

           Ünnep előtt

.
Csak lassan múljék sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó s készen lenni jó ugyancsak
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt illik tanulnom
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot
                  Nem csekély dolog
hogy gyerekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek nem is tudom
élők-e még mind mert mind élni látszik
s mind jókedvű és jóakaratú
az ünnep örömétől csillogó
Csak lassan múljék hisz jobb is talán
a várás mint a beteljesülés
Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?
Fehér a kert áldom fehér a város
áldom s elindulok titokzatos
ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe fenyőszagba gyertya-
fénybe s remélt ajándékokhoz is
Fehér a kert a város is fehér
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak advent nem tudok
semmit de mindent könnyen elhiszek:
kell a meglepetés kell kell az ünnep

.

/Csorba Győző, az 1981-ben kiadott

A világ küszöbei című kötetéből/

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.07 0 0 6831

.

         Wanting The Moon

 

Not the moon. A flower

on the other side of the water.

 

The water sweeps past in flood,

dragging a whole tree by the hair,

 

a barn, a bridge. The flower

sings on the far bank.

 

Not a flower, a bird calling

hidden among the darkest trees, music

 

over the water, making a silence

out of the brown folds of the river's cloak.

 

The moon. No, a young man walking

under the trees. There are lanterns

 

among the leaves.

Tender, wise, merry,

 

his face is awake with its own light,

I see it across the water as if close up.

 

A jester. The music rings from his bells,

gravely, a tune of sorrow,

 

I dance to it on my riverbank.

.

/Denise Levertov (1923-1997), 1968/

.

.

.

       A HOLDAT AKAROM, 1

.

Nem a holdat. Virágot
a víz túlsó partján.

.

A víz csak rohan nagy áradatban,
egész fát cibál hajánál fogva,

.

istállót, hidat. A virág
dalol a messzi parton.

.

Nem a virág, madár hív.
A legsötétebb fák mélyéből, dallam lesz

.

a víz fölött, csönddé áll
a folyó köpenyének barna redőiből.

.

A hold az. Nem, fiatal férfi, sétál
a fák alatt. Lámpások villannak

.

a levelek között.
Ő gyöngéd, bölcs és vidám,

.

arca saját fényétől éber,
odalátok a víz fölött, megérinthetném.

.

Bohóc az. Az ő csengettyűi küldik
e zenét, szomorút, bánat dallamát,

.

s én táncolok rá itt a partomon.

.

/Kodolányi Gyula fordítása/

.

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.06 0 0 6830

.

           Topographical Map 

.

Good morning. The horses are ready. The trail
will take us past the final alpine fir
to women so rare they are found only above
the snow line. Even high altitude trout,
the California Golden, find them exciting.
Flowers bloom so colorful there the colors
demand a new spectrum, and wolves turned yellow
in that arid atmosphere howl like angels
every dawn. You have a question? The region
was discovered by pioneers who floated
their findings on stars down to the flats.

.

If you stay a week in that dry dispassionate air
your thoughts go dreamy. Girls you like best
drift in the sky to music. When they hover
close enough to touch the music gets loud.
Young, you loved those tunes. Old, you will love
those odd breaks in time when memory sings
in your groin and girls in pairs are replayed
fighting like cats for your love, on clouds
in the valleys below. You'll ride those times
higher than song and magic arrow, and ride
the avalanche down to withering routine.

.

You were coward going in.
Nothing has changed. Alpine fir has all
but disappeared in our blinding progress.
The rest was infantile mouthing. I'm coward too.
The original settlers left no record but tears.
They wept on earth where it counts. They pointed
a vague hand west and we took it from there,
and here's where we are. If I were strong
I'd call those horses out again. The real
is born in rant and the actor's gesture.
Good morning. The horses are ready. The souls
of unique animals and girls above the moisture
wave hello when you come into view.

.

/Richard Hugo (1923-1982); 1973/

.

.

.

                 Helyszínrajz

.

Jó reggelt. A lovak felnyergelve. Az ösvény
tulvisz majd az utolsó alpesi fenyőn is,
könnyű nőkhöz, amilyenek csak a hózónában
élnek. Tőlük még a kaliforniai aranypisztráng
is fölhevül a hegyi patakokban.
A virágok oly színekben nyílnak ott fönt, hogy
a tudósok újraoszthatják a spektrumot, a száraz
légtől kisárgult farkasok pedig úgy énekelnek
hajnalonta, mint az angyalok kórusa. Kérdeztél?
A vidéket aranyásók fedezték fel, a nagy hírt
csillagtutajon úsztatták le az alföldre.

.

Elég egy hét azon a száraz, nyugodt levegőn,
elbódul a fejed. Lányok úsznak, ringanak az égen
muzsikára, régi álmaid. Tust húz
a zenekar, valahányszor hozzád súrlódik egyikük.
Ifjan szeretted e melódiákat. Öregebben
az idő furcsa szüneteit szereted majd, amikor ágyékodban
feldalolnak az emlékek, és a lányok párosával
térnek vissza, macskaként marakodnak szerelmedért
a lenti völgyek felhőin. Föntebb lebegsz majd
dalnál s bűvös nyílnál, és lavinán vágtatsz
vissza a hervasztó megszokásba.

.

Beugrottál, mert gyáva vagy.
Semmi sem más itt. Az alpesi fenyő már
szinte mind kipusztult vak haladásunk nyomán.
A többi - lódítottam, mint a gyerek. Gyáva vagyok én is.
Az aranyásók nem hírt hagytak hátra, hanem
könnyeket. Könnyek rajzolták ki az utat. Kezük
tétován nyugat felé mutatott, mi követtük,
s most itt vagyunk. Ha volna merszem,
újból felpakolnám a lovakat. Ami valódi,
mind hetvenkedésből, a ripacs gesztusából születik.
Jó reggelt. A lovak fölnyergelve. Ha majd
túljutunk a ködön, csodás állatok
és lányok integetnek felénk.

.

/Kodolányi Gyula fordítása/

.

 

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.04 0 0 6829

Az alábbi beírás a műfordító révén kapcsolódik a mostanihoz, mivel minap kezdtem ismerkedni Kodolányi Gyulának a Nap Kiadónál megjelent fordításkötetével

(A létezés hálói), amely az 1990. évi alapkötet második, bővített kiadása. Közel 200 oldalnyi izgalmas vers élő és holt amerikai költőktől, bőséges anyagot adva ehhez a fórumtémához is.

.

.

    EVENING WITHOUT ANGELS

.

                 "the great interests of man: air and light, the joy of
              having a body, the voluptuousness of looking "

                                                                Mario Rossi

.

 

Why seraphim like lutanists arranged
Above the trees? And why the poet as
Eternal chef d'orchestre?

.

 

                                        Air is air.
Its vacancy glitters round us everywhere.
Its sounds are not angelic syllables
But our unfashioned spirits realized
More sharply in more furious selves.

.

 

                                         And light
That fosters seraphim and is to them
Coiffeur of haloes, fecund jeweller—
Was the sun concoct for angels or for men?
Sad men made angels of the sun, and of
The moon they made their own attendant ghosts,
Which led them back to angels, after death.

.

 

Let this be clear that we are men of sun
And men of day and never of pointed night,
Men that repeat antiquest sounds of air
In an accord of repetitions. Yet,
If we repeat, it is because the wind
Encircling us, speaks always with our speech.

.

 

Light, too, encrusts us making visible
The motions of the mind and giving form
To moodiest nothings, as, desire for day
Accomplished in the immensely flashing East,
Desire for rest, in that descending sea
Of dark, which in its very darkening
Is rest and silence spreading into sleep.

.

 

. . . Evening, when the measure skips a beat
And then another, one by one, and all
To a seething minor swiftly modulate.
Bare night is best. Bare earth is best. Bare, bare,
Except for our own houses, huddled low
Beneath the arches and their spangled air,
Beneath the rhapsodies of fire and fire,
Where the voice that is in us makes a true response,
Where the voice that is great within us rises up,
As we stand gazing at the rounded moon.

.

Wallace Stevens (1879-1955)

.

.

.

.

     EST ANGYALOK NÉLKÜL

.

                                 "ami az embernek legfontosabb, a

                                  levegő és a fény, testünk birtoklásának

                                  öröme s a látás érzékisége"

                                                                         Mario Rossi

.

Mért a lantos szeráfok girlandja

a fák fölött? S mért a költő mint

örök dirigens?

.

                              Lég csupán a lég,

üressége itt csillog köröttünk,

nem dalol angyali szótagokat, csak

a mi formátlan szellemünk szól bennük

élesebb s ádázabb alakban.

.

                                                      És

a fény, szeráfok gyámola, dicsfényük

fodrásza, a bő kedvű ékszerész -

angyal vagy ember kedvére készült-e

a Nap? Bús férfiak angyalnak tették

meg a Napot, s a Holdat angyalokhoz

visszavezérlő gondos kísértetnek.

.

Semmi kétség, a Nap férfiai vagyunk

s a nappalé, nem a horgas éjé,

ismétlések akkordjaiban a lég

ósdi hangjait játsszuk egyre. De

az ismétlések oka a szél: mindig

itt köröz, és a mi hangunkon beszél.

.

A fény is beburkol, láttatja

a lélek rebbenéseit, és formát

ad minden szeszélynek: a nappal vágya

telik be a remekül lángoló

Keletben, s a lenyugvásé a sötét

süllyedő tengerében: a nyugvás

az maga, álomra forduló csönd.

.

. . . Este, amikor döccen egy ütemet

a mérték, s még egyet, újra, sűrűn

hullámzó, kavargó mollban. Legjobb

a csupasz éj. Legjob a csupasz föld.

Csupasz, csupasz: csak házaink bújnak

össze ott az ívek s a behintett

ég alatt, tűz és tűz rapszódiái

alatt, hol a hang mibennünk igaz

választ lel, a hang, mely hatalmas bennünk,

felszáll, s mi állunk s a Noldra nevetünk.

.

/Kodolányi Gyula fordítása/

Előzmény: [fidelio] mindegy (6828)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.03 0 0 6828

Magamhoz szólok, mert Walt Whitman alábbi 140 éves versének egyik fordítását idén bemásolva, néhány hónap után került a szemem elé egy másik műfordítása,

így összevethetők:

.

.

EGY TÉLI GŐZMOZDONYHOZ

.

 

Téged hívlak dalomba.

Téged a most is tomboló viharban, a havazásban, a télnap                                                                                      alkonyán,

Téged teljes pompádban, a te kettős dobogásod és ütemes                                                                                  vonaglásod,

A te fekete tested, aranyos bronzod és ezüstös acélod,

A te súlyos hajtókarod és rudazatod, mely oldaladon

                                                               sasszézik és kering,

A te ütemes lihegésed és bőgésed, mely hol feldagad, hol

                                                               a távolba vékonyul,

A te hatalmas első fényszóród, mely előre mered,

A te hosszú, halvány, lebegő füstszalagjaid, melyeket finom                                                                        bíborszín árnyal,

A te kéményedből kiböffenő sűrű, sötét felhőket,

A te míves vázad, rugóid és szelepeid, kerekeid remegő                                                                                         villódzását,

A te vonatodat, mely engedelmesen, vidáman sorjázik utánad

Orkánban és szélcsendben, hol gyorsan, hol lassan, de                                                     állhatatosan dőlve a kanyaroknak,

Téged. Típusát a Modernnek - mozgás és erő jelképét - a                                                                        kontinens pulzusát,

Jer, most az egyszer a Múzsát szolgáld s légy verssé, úgy,                                                                   ahogy én látlak Téged,

Viharban, szél és hózápor rohamában,

Amint csengőd játssza dallamát nappal,

S éjjel néma lámpásaid ringanak.

Ádáz-torkú szépség!

Dübörögj énekemben egész törvénytelen muzsikáddal,

                                                          ringó éji lámpásaiddal,

Vadul zúgó nevetéseddel, mely földrengsként visszhangzik                                               és morog, és mindeneket felriaszt,

Önnönmagad teljes törvénye, ki pályádat rendületlen követed,

(Könnyes hárfa, sima zongora kellemdús édessége nem a tied)

Trillázó sikoltásod bércek és hegyek ismétlik,

Szétárad a széles prériken, a tavak felett,

Fel a szabad egekbe, Te béklyótlan, vidám és erős.

.

/Kodolányi Gyula fordítása/

.

.

.

És persze ne felejtkezzünk el a jóval korábbi vasutas versekről sem: 1755-ből való az első említése a gőzmozdonynak John Dalton egyik hosszú elbeszélő költeményében, és természetesen angol-földön írtak továbbiakat még a mi Petőfink előtt:

 

http://mek.oszk.hu/01000/01006/html/vs184710.htm#156

 

Előzmény: [fidelio] mindegy (6729)
[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.02 0 0 6827

.

Több mint 10 éve másoltam be ide egy műfordítást, de akkor még csak magában, mert az eredetit akkor nem is kerestem. Most jutott eszembe a máshol említetten szívesen hallgatott csendről, így együtt olvasható a szép vers, az eredeti tördelésével.

.

.

MUSIQUE CONFIDENTIELLE

.

Au cartel d'or,
Qui s'endort,
La lyre du pendule à peine se balance.

.

Sans avirons,
Nous errons,
Au vague, sur le lac enchanté du Silence.

.
L'accord dernier
Du clavier
Au long des fils vibrants se prolonge et se pâme,

.

Et d'un remous
Lent et doux
En ondes de langueur s'élargit dans notre âme.

.

Sur les tapis
Assoupis
Une rose blessée et penchante agonise ;

.

Et le désir
De mourir
Comme une extase en nous monte et se divinise

.

D'ombre noyé,
Déployé,
Comme un dais triomphal, pour des pompes célèbres,

.

Le lit massif,
Dieu pensif,
Médite obscurément nos baisers des ténèbres.

.

L'air amolli
S'est empli
De ton parfum subtil, obsesseur et complexe,

.

Philtre ambigu,
Suraigu,
Fleur tiède épanouie au soleil de ton sexe.

.

Tes yeux mourants,
Transparents,
M'ouvrent les profondeurs des verts mélancoliques,

.

Et les charbons
Moribonds
Font trembler tout au fond des flammes symboliques.

.
Je t'aime ainsi,
Sans souci
De l'heure disparue, et du mal et des peines,

.

Que par nos doigts
Plus étroits
Notre amour se pénètre au plus fin de nos veines.

.

Restons perdus,
Suspendus
Au-dessus de la terre ironique et brutale,

.

Sans rien savoir,
Sans rien voir,
Révélés à la Vie Unique et Musicale...

.

Ne parle pas,
Ou si bas
Que ce soit un secret vaporeux qu'on devine,

.

Et qui se meurt
Dans le cœur
Comme une haleine d'ange en un duvet d'hermine.

.

/Albert Samain (1858-1900);

Au jardin de l'Infante - 1893/

.

.

.

.

MEGHITT MUZSIKA
.
Arany keretben

Alig rebben,
Álmosan ingva, az órainga.

.

S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.

.

Zongorahúr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb,

.

S lelkünkbe hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.

.

A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa a halált várja,

.

S halkan kél, s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.

.

S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét,

.

S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó istené, setét:

.

Csókjainkról mereng,
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:

.

Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!

.

Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik,
Mélabús mélye, zöld szakadék,       Ringatva bús és zöldszínű mélyt,

.

S mélyén beteg zsarát                    Melyben méla zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.

.

Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!

.

Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!

.

Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!

.

Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!

.

Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,

.

Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...

.

/Tóth Árpád fordítása,

 Az infánsnő kertjében c. kötetből/

.

.

A fordítás először a Nyugat 1915. évi 7. számában jelent meg. A Szépirodalmi ötven évvel későbbi Tóth Árpád-összesében pár helyen eltérő a szöveg.

.

 

[fidelio] mindegy Creative Commons License 2016.12.02 0 0 6826

 

.

             Among School Children 

.

.

                                                  I
.
I walk through the long schoolroom questioning;
A kind old nun in a white hood replies;
The children learn to cipher and to sing,
To study reading-books and history,
To cut and sew, be neat in everything
In the best modern way—the children's eyes
In momentary wonder stare upon
A sixty-year-old smiling public man.
.
.
                              II
.
I dream of a Ledaean body, bent
Above a sinking fire, a tale that she
Told of a harsh reproof, or trivial event
That changed some childish day to tragedy—
Told, and it seemed that our two natures blent
Into a sphere from youthful sympathy,
Or else, to alter Plato's parable,
Into the yolk and white of the one shell.
.
.
                            III
.
And thinking of that fit of grief or rage
I look upon one child or t'other there
And wonder if she stood so at that age—
For even daughters of the swan can share
Something of every paddler's heritage—
And had that colour upon cheek or hair,
And thereupon my heart is driven wild:
She stands before me as a living child.
.
.
                             IV
.
Her present image floats into the mind—
Did Quattrocento finger fashion it
Hollow of cheek as though it drank the wind
And took a mess of shadows for its meat?
And I though never of Ledaean kind
Had pretty plumage once—enough of that,
Better to smile on all that smile, and show
There is a comfortable kind of old scarecrow.
.
.
                              V
.
What youthful mother, a shape upon her lap
Honey of generation had betrayed,
And that must sleep, shriek, struggle to escape
As recollection or the drug decide,
Would think her son, did she but see that shape
With sixty or more winters on its head,
A compensation for the pang of his birth,
Or the uncertainty of his setting forth?
.
.
                              VI
.
Plato thought nature but a spume that plays
Upon a ghostly paradigm of things;
Solider Aristotle played the taws
Upon the bottom of a king of kings;
World-famous golden-thighed Pythagoras
Fingered upon a fiddle-stick or strings
What a star sang and careless Muses heard:
Old clothes upon old sticks to scare a bird.
.
.
                             VII
.
Both nuns and mothers worship images,
But those the candles light are not as those
That animate a mother's reveries,
But keep a marble or a bronze repose.
And yet they too break hearts—O Presences
That passion, piety or affection knows,
And that all heavenly glory symbolise—
O self-born mockers of man's enterprise;
.
.
                             VIII
.
Labour is blossoming or dancing where
The body is not bruised to pleasure soul,
Nor beauty born out of its own despair,
Nor blear-eyed wisdom out of midnight oil.
O chestnut tree, great rooted blossomer,
Are you the leaf, the blossom or the bole?
O body swayed to music, O brightening glance,
How can we know the dancer from the dance?

.

.

/William Butler Yeats, 1933/

.

.

.

.

        Iskolások között

.

.

                         I

.

Járom a nagy tantermet, kérdezek;

felel egy jó öreg fehér apáca:

betűvetést tanulnak, éneket,

készülnek könyvekre, históriára,

szabni-varrni, ügyesek legyenek

s takarosak, legjobb új-mód – s csodálva

bámul a kíváncsi gyerekcsapat

egy mosolygó, hatvanéves urat.

.

.

                        II

.

Léda-testről álmodom, hamvadó

tűz fölé hajol, anyásan mesélve,

feddés-e vagy közönséges való

hozott tragédiát gyermek-kedélyre;

mesélt, és lényünk eggyéolvadó

ifjú vonzalma lobbant külön-égre –

vagy fordítván plátóni esetet,

közös tojáshéj bel-világa lett.

.

.

                          III

.

A régi heves kínon-haragon

tűnődve, nézek egy-egy gyermekarcot;

kisleányként ő is így állt vajon?

De hiába-ki hattyú-lánya: van sok

vonás, közös minden ily szárnyason.

Egy-egy arc-szín, haj-szín: ő az, szakasztott!

És a szívem már vadul kalapál,

eleven gyermekként előttem áll.

.

.

                         IV

.

Képe elmémbe úszik, ahogy él –

quattrocento-ujj formálta ilyenre,

hogy inna arca hajlatán a szél,

s a húsát kusza árnyakból keverte?

Bár magam sosem voltam Léda-vér,

holló hajam – volt!... Vissza a jelenbe;

mosolyogjunk, válaszul, játsszuk ezt

a jó madárijesztő szerepet.

.

.

                           V

.

Ifjú anya, új formával ölén –

ó, a nemzés mézének árulása;

mely alszik majd, sikolt, küzd, végre: lény,

s hogy mi végre: emlék s gyógyszer hatása –,

hinné-e, ha hatvan téllel fején

látná e formát, hinné: fia-mása

vigasz a kínért, melyben született,

s a bizonytalanért, amire lett?

.

.

                           VI

.

Plátónnak a természet puszta hab,

szökdös a dolgok szellemrendszerén;

Arisztotelész már óvatosabb,

játszván urak urának al-felén;

arany combú híres Püthagorasz

húz-von s kipenget húrján-zsinegén

csillag-dalt, mit rest Múzsa hallhatott:

göncök rossz fán, madár-riogatók.

.

.

                         VII

.

Képimádók az apácák s anyák,

ám a gyertyafényes kép nem segíthet,

hogy éledjen anya-ábrándvilág,

márványt vagy bronzot nyugtat csak – de

mégis szaggatja... Ó, odaadást,

mámort s részvétet váró Jelenések,

kiket menny-dicsfény jelképekbe fog:

önteremtő emberút-csúfolók;

.

.

                        VIII

.

munka vagy tánc ott virul, hol a test

nem töretik a lélek gyönyörére,

s nem szül Szépet a kétségbeesett,

vaksi tudást sem olajmécs, kiégve,

ó, gesztenyefa, roppant gyökerek

virulása: virág vagy, törzs, levél-e?

Ó, test, zenén ringj, szemek, gyúljatok!

Táncából a táncost: kitudhatod?

.

.

/Tandori Dezső fordítása/

.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!