Itt van május elseje, éljen május elseje! Igazi tavaszi idő, meleg szél DK-ről, és éppen Bach Goldberg-variációinak idén januárban negjelent (leg)újabb lenyomatát dicsérték egekig a Bartók Rádió kritikus fülű elemzői (Mácsai János, Belinszky Anna és a hangmérnök Ujházy László). Többnyire igazuk van, a lemez különleges, igazi felszabadult fantáziálás, habár kötött az anyag, és persze zongorán szólal meg a harminc változat némelyike. A szabad spotify-on meghallgatható a 25 éves Dél-koreai Ji-Yong Kim albuma! Az életrajzban aztán szó van sok egyéb érdekességről is.
Nekem egyébként az eredeti változatok, tehát csembalón előadva jobban tetszenek, emiatt elővettem Gustav Leonhardt fél évszázados felvételét, hallgatom és közben bemásolok egy verset, amelyben a közel hetvenöt éve született Petri Györggyel beszélget a költő a szabadságról, megemlítve közben e variációkat is az annak idején meghatározó másik megszólaltatójával együtt.
.
.
Valami beszélgetésféle
P. Gy. költővel, nélküle
Kedves barátom,
hány éve már, hogy nem írsz verset? Három? Már három? Hiányzanak nekem, minek tagadjam, azok a remek beszámolók a haldoklásodról. Mit mondjak? Tankönyvem lett az „Amíg lehet”. De mégis örülök, hogy már szabadultál. Méltatlan lett volna hozzád túl sokáig lógni a kilincsen tétovázva. Mostanában megint foglalkoztat a szabadság, mint egy falból kiálló hegyes szög. Te is mennyi illúziót tápláltál róla, még a régi rendszerben, és főként a társadalmi szabadságról – mifelénk mindig ez volt a sláger. Ámbár ez örökzöld. De engem most inkább egzisztenciális értelemben foglalkoztat; tudod, valami mindig foglalkoztatja az agyat, kényszeresen, ahogy a nyúlnak is mindig rágnia kell. Az ugrifüles, még az se szabad. Illetve szabad rágnia. Nekem is, neked is szabad volt írnod. De szabad igazán nem lehet soha senki. Mindig csak tól-ig, ugyebár. Nem hiszem, hogy te szomorkodtál volna ezen abban az időben, amikor még a CÉH alkalmazásában bohém robotos voltál. Nem élmunkás, az távol állt tőled, inkább amolyan megbízhatatlanul megbízható, bár ami a megbízót illeti, ő sose nyilatkozott (sose nyilatkozik). Tudtad te anélkül is, hogy két részegség közt verset kell írnod. Nem voltál szabotőr. De bohém igen. Szabados, ha ugyan nem egyik álcája az is a robotosnak. Talán nem, vagy nem csak. Van öntörvény is. Nemrég olvastam, mit kínlódott a saját szabályain kívül semmilyen szabályt nem respektáló legendás különc, a folyton tökéletességre törekvő Glenn Gould a karjával, az ujjaival, a vállával, a mellkasával, a hátával, a szívével, a gyomrával, a bokájával, a fülével, a kötőhártya-gyulladásával, aranyerével, torokfájásával, merevedésével. Megfázások, fertőzések, magas vérnyomás, zsibbadások, szorongások, álmatlanság, csontbütyöknyúlvány-gyulladás a könyökben – és mindez csakis a zongora miatt (a zongora mint élet miatt), azért, hogy olyan szédületesen zongorázzon, mert nyilván nem lehet büntetlenül olyan szédületesen zongorázni, ahogy ő zongorázott. És két nappal az ötvenedik születésnapja után agyvérzést kapott és meghalt. Vannak, akik erre azt mondják: szegény. De azok nem mi vagyunk; te se, én se. Nem percben méretik egy teljes élet. És nem is húsban. Képzeld csak el, tojásrántottán élt és telefonokon. De micsoda élmunkás volt, barátom! Micsoda robotos! Mi viszont, mi istenítjük azt, ami ellen a többség, ha beleakad, küzd kétségbeesetten, s ha az okát kérdik, kertel, hazudozik, mintha dugdosná szem elől a szennyest. Miért nem valljuk be, hogy a szabadság nem cél, csak eszköz arra, hogy ki-ki megteremtse a saját tökéletes karám-paradicsomát? És abban a karám-paradicsomban, vagy amit sikerül helyette összerakni, eljátssza a maga Goldberg variációit, és aztán vegye a kalapját. Mit gondolsz? Ha élnél, most lennél hatvan. Szép kor lenne. Bár hogy milyen lenne benne neked, az nem kérdés. Szerintem jó, hogy már túl vagy és nem innen.
.
/Kántor Péter, 2003. december/ .
.
.
S ha már szabadság, robotolás és május elseje, eszembe jutott megint az alábbi vers, amit éppen a felszabadulás utáni első, mégszabad május elsején írt a költő. Alapvetés, jó lenne betartani!
.
.
Szabadság
.
Tudd meg: szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg: Az aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója.
. Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez.
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.
.
Tudd meg: Szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki Vagy forró, vagy hideg , de sose langyos, Tüzet fölöslegesen nem harangoz, Van mindene, ha nincs is semmije, Mert nem szorul rá, soha senkire. Nem áll szemébe húzott vaskalappal, Mindig kevélyen szembenéz a Nappal, Vállalja azt, amit jó társa vállal És győzi szívvel, győzi vállal. Helyét megállja mindig, mindenütt, Többször cirógat, mint ahányszor üt, De megmutatja olykor, hogy van ökle... Szabad akar maradni mindörökre.
. Szabadság! Ezt a megszentelt nevet Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd! Tudd meg: szabad csak az, aki Oly áhítattal mondja ki Mint istenének szent nevét a jó pap. Szabad csak az, kit nem rettent a holnap. Ínség veszély, kín meg nem tántorít És lelki béklyó többé nem szorít. Hiába őrzi porkoláb s lakat, Az sosem rab, ki lélekben szabad. Az akkor is ha koldus, nincstelen, Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen. Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak, s élni mernek érte.
. De nem azért dúlt érte harc, Hogy azt csináld, amit akarsz S mindazt, miért más robotolt, Magad javára letarold, Mert szabadabb szeretnél lenni másnál. A szabadság nem perzsavásár. Nem a te árud. Milliók kincse az, Mint a reménység, napsugár, tavasz, Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva Ráönti illatát a szomjazó világra, Hogy abból jótestvéri jusson Minden szegénynek ugyanannyi jusson. Míg több jut egynek, másnak kevesebb, Nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, Te sem vagy még szabad, te is csak Gyáva rab vagy.
.
/Heltai Jenő/
.
.
És ahogy egy-egy kiváló zenét is érdemes többször, akár rendszeresen meghallgatni, az előbbi vers is előkerülhet évente legalább egyszer!
Nég 1976-ban írta egy kiállítás kapcsán Csoóri Sándor az alábbiakat:
"Akadhatnak olyanok, akik a...Cantata profana domborművet a híres bartóki mű illusztrációjának hiszik. Erőszakkal nem óhajtok meggyőzni senkit az ellenkezőjéről, de az árnyaltabb gondolkodás érdekében kétszeresen is aláhúzom, hogy fontosabb ebben a drámai faragású műben az életrajzi elem, mint egy másik mű látványos értelmezése. Apa és Fiú mítosz-erejű elszakadása avatja személyessé. A visszafordíthatatlan törvény, hogy a Fiúnak, ha belőle sarjadt is, mássá kell válnia. Szervátiusz Tibornak mássá, mint Szervátiusz Jenőnek. Mert becsület, szeretet lehet, de a visszatérés a szülők világába lehetetlen."
2018. április 25-én 88. életévében elhunyt Szervátiusz Tibor. Számtalan maradandó szobra közül a Kecskeméti Kodály Intézet melletti páros szobra Kodályt és Bartókot örökítette meg, és ennek címe is utal édesapja, Szervátiusz Jenő soproni óriási alkotásának témájára (Cantata profana) az Erdészeti Egyetem aulájában, illetve a Csak tiszta forrásból mottóra. Versismétlés...
.
.
Akár a szarvasok
(Szervátiusz Jenő: Cantata Profana)
Zörgőre jár, fiúk: vége a vadonnak!
Atyánk nagy íjának nyilas félholdja kel, ropog ellenünk, mint rőt láng a berekben.
Szemben a vénséges vén Ezüst Öreggel megállunk, mikéntha csillagra meredten:
kilencen, akár a szarvasok, kilencen.
Magunkra riadva, patánkra maradva, énekijesztő lett beszédünk is, zagyva.
Házunkból kimartan, hazánkból kiverten, agancsunk boronál csak a kék hidegben.
Ahogy fogynak a zenés versek vagy a versekre írt zenék stb., úgy fogy az energiám is, no meg itt a tavasz. A magyarországi Holokauszt Emléknapja idén is elmúlt (április 16.), de csak most foglalkozom vele: Pilinszky János 1962-ben írta Sötét mennyország című gyászmiséjét, oratóriumát Szervánszkynak, (a címe aztán KZ-oratórium lett), és ezt Szervánszky Endre - Requiem címen - meg is zenésítette. A vers később a Requiem című Pilinszky-kötetben jelent meg.
A szólóhang(ok)ra, kórusra és zenekarra készített művet 1964. március 4-én mutatta be a Magyar Rádió. A zenét nem tudom megidézni, de az ihlető vers az alábbi linken elolvasható.
A bemutató kapcsán ezt mondták az alkotók:
"Ami20—30 évvel ezelőtt történt Európa szívében, talán a legnagyobb merénylet voltazemberi humanitás ellen. Nekünk utódoknak közösenésegyenkéntiskötelességünkazáldozatok kiengesztelése. Ennekaminimumnak kívántunk eleget tenni. Munkánk lényegétígyközelíthetjükmegleginkább. A szerzőkenyilatkozatánál jobbanmi semjellemezhetnénk azúj műtartalmát. Pilinszky János 1964-ben meg-jelent, Requiemcímű verseskötetének „Sötét mennyország"c.befejező darabját tavaly írta Szervánszky Endrének;akomponistanemsokkal későbbmár elis'készültapartitúrával. —Amodem oratóriumokban engem mindigazbántott — mondotta Szervánszky—.hogyacselekményés amondanivaló többnyire elsikkadafolyton-hangzó zene mellett. Közös oélunk volt. hogyazoratórium mondanivalója csorbítatlanulérvényre jusson, hogyazenenefedjeel azérzelmet.Nekísérő zene legyen, hanemadrámai csúcspontoknálafelgyülemlettérzelmi tartalmat kétarcúan foglalja össze: egyrészta márelmondottakat, másrészt előreishatolvaaszövegben. A megoldásbanezannyit jelent, hogyazeredeti szöveg teljes egészében elhangzik,azene pedig meghatározott forrpontokon,azegyes szakaszok végénlép beadekvát ritmussalés tartalommal.Anagyzenekartésvegyeskart foglalkoztató oratórium9tételes,azeredeti elképzelés szerint színpadon (kosztümökben) játszódik. A szövegnek egyszerre három szintjevan:történés, játékés megemlékezés.Ahárom szereplő (Kisfiú,R. M.fiatal lánvés öregasszony) konfliktusanemközvetlenül egymás között zajlik, hanem— az írószavaival—„valamiféle lírai drámaisággal, tapasztalataik drámáját bontjákki ahallgatóság előtt. Olyanez. mint valami hosszú költemény, aminek egymást keresztezőés megtaláló képei, érzelmi szálai, felkiáltásai szerepekre bontva testet öltöttek. Színhely:akoncertdobogó, aholamegemlékezés »játéka« folyik,és anémet koncentrációs táborok világa, aholadráma lezajlott. Talánarequiemek kettős világáhozhasonlítható, ahol egyenlő érvényűamegemlékezés tényeés a megemlékezés tárgya."
Az idén 83 éves Bertók László szeretett verssorozatokat írni. Pl. Magyar epigrammák címmel negyven tömör és találó kétsorost tett közzé az ötven év verstermését bemutató, 2004-ben megjelent, Platon benéz az ablakon című gyűjteményes kötetének új versei között. Ismert a Három az ötödiken című szonettgyűjteménye is (1995-ből).
.
. Nagyzenekar
. Sokkol a hírközlés, dől ránk baj, terror, ijesztés, mintha a nagyzenekar jönne az ördög előtt.
.
.
.
…zenekar. Munka? Zenekar
. Mi lesz, ha dolgozni kell. Itt akkor most javítsanak ki egy leselkedő férfit. Ott agyagtéglából fű nő. Azt mutatja, hogyan foglalj helyet a valóságban. Írni, az sziget?,
. a sziget egy csúcs? Szerző felesége szerint egy életmű sodra visszaemelhető az elhagyott mondatsorba. Ha pedig valóban dolgozni kell, használd ablaknak a kezem. Mert van egy magasabb…
. Munka? Gyere, változtass meg. Írd te a következő sort. Mert van egy magasabb… És akkor ez egy óriási zenekar. Munka? Zenekar. Azon a szigeten, a csúcs?, mint zenéből a hangszer,
. feltárul a zenekari árok, kék, kék annyira kék, hogy beleőrül a szárny, míg a dalnokok a közös szólamnak adják a hangjukat. Nem lehet annyira írni, hogy közben megmaradjon
. a kezem. Igen, a sziget. Most már ilyen leszek, most már csak olyan nőt akarok megcsókolni, sziget, aki férfi is tud lenni, aki hajlandó meghalni bennem, sőt kizárólag erre kíváncsi. . Idő is csak úgy van, hogy egy nap megpillantom a füvet, és azt mondom neki, te zöld fű. Hallik-e magasabb valóság emelt sziklánál. Zöld fű, zöld fű. Kékbe zenélnek a férgek.
Ropog a tűz, messze süt a vidékre, Pirosan száll füstje fel a nagy égre; Körülállja egynehány fa, Tovanyúlik rémes árnya; S körül űli a tanyáknak Szép legénye, szép leánya.
.
„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni! Nem is illik összebúva susogni. Ki először piros csőt lel, Lakodalma lesz az ősszel. - Tegyetek rá! hadd lobogjon: Te gyerek, gondolj a tűzzel.
.
- Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni, - Hüvös éj lesz, fogas a szél! - Derekának hajladozni.
.
Deli karcsú derekában a salló, Puha lábán nem teve kárt a talló; Mint a búza, piros, teljes, Kerek arca, maga mellyes, - Teli a hold, most buvik fel - Az egész lyány ugyan helyes.
.
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon: Juha mételyt legel a rossz lapályon, Maga oly bús... mi nem éri? Furulyája mindig sí-ri, - Aha! rókát hajt a Bodré - Dalos Esztert úgy kiséri.
.
Dalos Eszti - a mezőre kiment ő, Aratókkal puha fűvön pihent ő; De ha álom ért reájok, Odahagyta kis tanyájok’ - Töri a vadkan az „irtást” - Ne tegyétek, ti leányok!
.
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja, Tövis, talló piros vérit fakasztja; Hova jár, mint kósza lélek, Ha alusznak más cselédek?... - Soha, mennyi csillag hull ma! - Ti, leányok, ne tegyétek.
.
Tuba Ferkó a legelőt megúnta, Tovahajtott, furulyáját se fútta; Dalos Eszter nem kiséri, Maga halvány, dala sí-rí: - Nagy a harmat, esik egyre - Csak az isten tudja, mér’ rí.
.
Szomorún jár, tébolyog a mezőben, Nem is áll jól semmi dolog kezében; Éje hosszú, napja bágyadt, Szive sóhajt - csak egy vágyat: - De suhogjon az a munka! - Te, halál, vess puha ágyat.
.
Ködös őszre vált az idő azonban, Törik is már a tengerit Adonyban; Dalos Eszter csak nem jött ki: Temetőbe költözött ki; - Az a Lombár nagy harangja! - Ne gyalázza érte senki.
.
Tuba Ferkó hazakerűlt sokára, Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára; Ki-kimén a temetőbe Rossz időbe’, jó időbe’: - Kuvikol már, az ebanyja! - „Itt nyugosznak, fagyos földbe.”
.
Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon, Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon, Muzsikát hall nagy-fenn, messze, Dalos Eszti hangja közte, - Ne aludj, hé! vele álmodsz - Azt danolja: „gyere! jöszte!”
.
Nosza Ferkó, felszalad a boglyára, Azután vidorabb lesz, majd sebesebb Kapaszkodnék, de nem éri, Feje szédűl: mi nem éri?... - Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni."
.
Lohad a tűz; a legények subába - Összebúnak a leányok csuhába; Magasan a levegőben Repül egy nagy lepedő fenn: Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
.
/Arany János, 1877. július 15./
.
.
Muzsikát hall nagy-fenn, messze: Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova. /Arany János jegyzete/
Közben további két verset találtam Debussyvel kapcsolatban:
.
.
Debussy: Clair de lune
.
Az a hegedű meg a zongora!
Visszaadta nekem az elnémult,
arany-farktollas nyarat.
A vonóról a húrt is foszlányokra
tépve
száll föl a Clair de lune nő-arca.
Miért nem figyeltem eddig is
ennek a hegedűnek meg
zongorának
a holdfényére? Tudom, már sose
gyógyulok meg, de legalább fölismerem
az erdőket és tavakat:
a tájat,
ami már csak ebben a hold-arcban
sugárzik.
Míg az a hegedű meg
a zongora itt beszél,
mi választja el szívemet
szívedtől?
Hosszú,
hosszú
ez a hegedű-nyár,
hosszú,
hosszú
a sírás a fiatal hegedűs egész testében.
A hold-remegtette, idő-áztatta dallamon
egy tekintet közeledik felém.
Milyen régen
nem sütött, milyen régen nem nyílt
rám a nyár repce-szempillája!
Hegedű,
hegedű, itt ülök
és frissen-bimbózó vadribizke-bokrok
nőnek ki talpamból.
Az a tekintet még közelebb ér
a hegedű meg a zongora ünnepe
egyre jobban kinyílik.
Zuhanok bele azokba
a szemekbe!
A világ összes hegedűi
se ránthatnak mélyebbre
a te szakadékos szívednél.
.
/Tornai József, az1998-ban megjelent,
Mezítláb, énekelve című kötetéből/
.
.
.
CLAUDE ACHILLE DEBUSSY
.
Pasztell képek, új hangszínek
Jellemzői Debussynek.
Ötfokúság, modális sor járja,
Gyakori az egészhangú skála.
.
Kissé disszonanciás a
Foltszerű hangzásvilága.
Első siker Egy faun délutánja
Szimfonikus költemény. Utána
.
Pelléas és Mélisande opera
S zenekari művek sora:
Noktürnök, Ibéria, A tenger,
A Perlűdök szól két kötettel
.
Zongorán s a Holdfény, Gyermekkuckó.
Francia nagymester, ez nem túlzó –
Mutatja vonósnégyes, szonáta,
Dalok s A kis néger kottája.
.
/Mózner Miklós, 2015/
.
.
Az utolsó darabhoz: a kis néger valójában a Golliwog nevet viselte, és az ő játékáról szól a Gyermekkuckó hatodik, záró tétele, a Golliwog's Cakewalk, azaz Golliwog játéka.
A Kodályhoz kapcsolódó sok és többnyire e témában is olvasható vershez újabbak:
.
.
Kodály
.
A nyelv alatti idegállapot már öreg könyveinkkel feleselget. Azt is mondták, hogy tévedő vagyok, hogy én hozom a törökveszedelmet. Vonókat vontató nagy fogatok nyomában égig zengő hangok keltek. Mióta hallom ezt a dallamot, mely kezdet óta kíséri a nyelvet! Mert mindenen, mi lényünkkel rokon, a dombokon, e nagy dorombokon, a folyókon, mint pengő húrokon a négy égtáj szelei énekelnek. Amit még senki nem hallott, azon érkezik még ami belőlünk telhet, ami az örök hajnali napon önnön-magából táplálja a lelket.
.
/Lászlóffy Aladár, az 1998-ban megjelent,
Felhősödik a mondatokban című kötetéből/
..
.
.
(Kodály-fa)
. Hallgatom a Kodály-fa suhogását: se tölgyek, se nyírek, cserek, juharok, fenyők se – nem suhognak így, –
. És a Kodály-gyöngy pergést – szitában, rostán, szemek, nyíló nyakon gyöngy nem pereg így – , S a Kodály-liliom ívelését, – dór és jón és korinthoszi nem ívelhetett így, – S a Kodály-tulipán görnyedését, – botorkáló, venyigéken háló anyó nem görnyed így, –
. csak ezredévek minden fája, csak ezredévek minden gyöngye, csak ezredévek minden oszlopa, csak ezredévek minden tulipánja görnyed így.
A Nyolcadik már egybeömlik. Mindenfelől középre dől. S középről ismét szét, de szárnyon mindenfelé a tízezer sirály. Alulról megriasztva robajlik föl a szárnyeső. Verdes, csillámlik, zúg, sikong. Angyalcsoportok gyűlnek össze a stadion-bejáratokban az alvilágnak állva útját. Szájukból ezüstnyilak villannak át az űrön (alattuk gyűrt ember- fejek) és útközben elizzanak. Az allélúja fenyeget. S valaki döngeti vadul a Világegyetem palánkjait. Fehér karok lassan emelkednek homályló fény-fejek fölé, s a kifeszített kézujjak hegyén grafikont rajzol a végidő. A tölcsér mélyén mozdulatlanok. Mezítelen lábak körül a hangok rozsdatemetője. Hegybe szórva a szó, kiálló kard- vasak, a roncs idő, a csorba élek (fájdalmaimról nem beszélek).
Ma 100 éve halt meg Claude Debussy. E témában 66-szor fordul elő a neve, többnyire az általa (is) megzenésített versek kapcsán, de vannak róla írt költemények is. Némely vers többször is előfordul.
Oldódj, lomha világ! Ujjaimon folyók gyémánt habja csobog, homlokomon hazug holdak udvara reng, s csillagok alszanak zengő tengereim vizén.
Költő: forgok az ég díszei közt, lazán szőve-oldva a lágy ezüst éter ködét. Szikrázó halaim hűs szívemen szelíd titkuk vallva röpülnek át.
Tündér! tengereket alkotok én köréd, nyüzsgő zöld szigeted lombjai közt pihenj! síkos bőröd alatt lüktet a vér lilán, s kígyó villog a melleden.
Alszom s álmodom én. Semmi a lét. Lebegj, csillámló tünemény, foszforos álom, ingj! Füstként oszlom el, és messze sikoltanak faunok, trombita, hárfa, síp.
/Rónay György, 1942. március/
.
.
.
A medici.tvis megemlékezett az évfordulóról, sok zenével...
klasszIQs-nak is...a hallható vagy éppen rajzoló karmesteri pálcáról :)
.
A Teremtés
. Az emlékké vált Isten, mint egy halott családtag fölsejlik a szent este gyantás fenyőszagában, ahogy a gyertyalángban pislog a csillag fénye, elsüllyedt dallamára talál a pásztorének, mezők havas nyugalma lepi az üres utcát, s egyszerre mintha többen lennénk a megszokottnál, a magunknak terített hosszú családi asztalt körülállja megannyi tétlen maradt őrangyal, ahány rokon hiányzik, aztán lassanként ők is előtűnnek, és együtt mutatkoznak az ősök, szülők, testvérek eddig foghatatlan csatornán, s a fennen világító szellemkép a valóság, mi meg a készüléken kívüli virtuális világból nézzük ketten, hogy a mindenség játszik Joseph Haydn művében előadott teremtést, olyan zenét, amelyhez szerelmes érdekeltség irányít, s egy hatalmas láthatatlan tömegnek ereje vonz magához, az átható tekintet.
. Ám ez az Isten más már, mint kiben akkor hittem, mikor még úgy is hívő voltam, ahogy hitetlen, hiszen egyazon boldog kíváncsiság hatott át, ártatlan képzelettel vegyes bűnös rajongás, a templom szent lakója naponta imádságra harangozott, és féltem őt is, mint az apámat, apró, gyermeki gondok, törések, repedések tágultak naggyá, melyben kétségem feketéllett, első csalódásomat családi gyász okozta, hisz ha meghalnék én is, ugyanúgy a pokolra jutnék, mint nagyanyám az utolsó kenet nélkül, ahányszor föladták rá, mindannyiszor fölépült, üres ól barlangjában titkos szerzetesrendet alapítottam, buzgón vetettem a keresztet, s egyszer csak szemérmetlen dolgokat cselekedtem, vadszagú bürök alján játszottuk a szerelmest.
. Ha csipkebogyó érett, nem tüskebokor égett, nem szólt belőle senki, még tüskebujkáló sem, csak a gyóntatószékből, bár a papot se láttam, kaptam kis vétkeimre nagy penitenciákat, s próbára tettem Istent, ha van, orgonaszálból változtasson sötétpej paripát bizonyságul, s mert kárhozatról nyelvelt a tűzből felcsapó láng, lassan a Halál fordult bennem Mindenhatóvá, a hosszú, füstös csőből tekintett meredt szemmel a véletlennel játszó erőszak, nem az Isten, vagy ha ő is lett volna, régen lemondott rólam, vagy újabb próbák végett hagyta, hogy távolodjam, kitéve mindenféle hízelgő csábításnak, elképesztő világot tárt föl a csillagászat, melyet értelmen túli sötét anyag teremtett, az meg egy esteleges, árva sóhajt, az embert. . Mint ki a súlytalanság állapotába tévedt, éteri hullámhosszon lebegvén a zenében, szárnyaló áriák és akkordok magasában magam is az összhangzat hegedűsévé váltam, akit vakon vezényel a háttal álló karnagy, kísérem a teremtést tanúsító arkangyalt, fönséges nyomorék zeng Rafael szerepében, két csonka ujjal int a vállból nőtt kacska kézfej, de amitől viszolygok, őnéki mit se számít, inkább az örök talány felé vezérlő szándék, miközben Teremtőjét teremti a teremtmény, az elragadtatottság fönséges világnyelvén, vonók táncával, húrok elsikló sikolyával, az üstdob ütemére keltett harmóniában sípok résén örvénylő együttes lélegzettel, s a karmesteri pálca fölrajzolja az Istent, és látja a halandó, az alkotás igen jó, s már csak az ámulattal telített tiszta csend szól.
Lecteur, as-tu quelquefois respiré Avec ivresse et lente gourmandise Ce grain d'encens qui remplit une église, Ou d'un sachet le musc invétéré ? . Charme profond, magique, dont nous grise Dans le présent le passé restauré ! Ainsi l'amant sur un corps adoré Du souvenir cueille la fleur exquise. . De ses cheveux élastiques et lourds, Vivant sachet, encensoir de l'alcôve, Une senteur montait, sauvage et fauve, . Et des habits, mousseline ou velours, Tout imprégnés de sa jeunesse pure, Se dégageait un parfum de fourrure.
.
/Charles Baudelaire (1821-1867);
A Romlás Virágaiból,1857/
.
.
.
AZ ILLAT
.
Szíttál-e néha halkan terjedő tömjént, mely dómokon remegve száll át vagy régi zacskó ó levenduláját, szimattól ínyenc élvre gerjedő?
.
Mély, bűvös bájjal, részegítve jár át a mult, ha a jelenben éledő! Egy drága testen így a szerető emléknek gyüjti ritka bokrétáját.
.
Hajából, mely rugalmas és nehéz, eleven zacskó, ágy tömjénezője, szárnyas zamat tolonga, vad s merész.
.
S ruhái, selyme közt a drága szőrme, mit tiszta ifjusága itat át, kiválasztá a prémek illatát.
.
/Babits Mihály fordítása/
.
.
.
Az illat
.
Mondd, olvasóm, húzott-e mámorod Belélegezni részegen a tömjént, Ha betölti a templom égi csöndjét, Vagy egy zacskóból pézsmaillatot?
.
A mában és az újraalkotott Múltban bódítja mélyen el az elménk; A drága testről épp így gyűjtögetnénk A virág nyomát, a volt balzsamot.
Ruhája muszlin, ruhája selyem, ő maga meg a tiszta fiatalság, Melyből a szőrme nagy illata csap rád.
.
/Győri László fordítása/
.
.
A vers a Kísértet: Un Fantôme című négyrészes szonettcsokor második darabja.
A többi: A sötétség, A keret és Az arckép.
.
A fenti verset az 1961-ben született Gordon Kerry zenésítette meg 1985-ben az Obsessions (Lidércnyomás) 2. dalaként, énekhangra és zongorára.
Farkas Ferenchez kötődik Az arckép megzenésítése, 1993-ban, szintén zongorakíséretes énekhangra.
.
.
S ha már az ausztráliai Gordon Kerry is szóba került, megidézem egy másik Baudelaire-vers megzenésítését tőle (a vers angol fordítására). Az eredeti vers önmagában már szerepelt itt közel 10 éve, de azt is előkerestem, és kiegészítettem a még korábban beírt másik szép magyar változattal:
.
.
La musique
.
La musique souvent me prend comme une mer ! Vers ma pâle étoile, Sous un plafond de brume ou dans un vaste éther, Je mets à la voile
. La poitrine en avant et les poumons gonflés Comme de la toile, J'escalade le dos des flots amoncelés Que la nuit me voile ;
. Je sens vibrer en moi toutes les passions D'un vaisseau qui souffre ; Le bon vent, la tempęte et ses convulsions
. Sur l'immense gouffre Me bercent. D'autres fois, calme plat, grand miroir De mon désespoir !
.
/Charles Baudelaire/
A zene
A zene néha rám zúg, mint a tenger! Az ég felé, hahó! A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver, száll egy sebes hajó;
mellem feszül, tüdőm, mint a vitorla, nekidagad vadul, előttem a hullámok szilaj orma, s az éjszaka lehull;
érzem, hogy süllyedek, üvölt a víz; s a romlás kéje vár, a zivatar, az orkán szárnya visz,
bölcsőm az őrült tengerár. - Máskor meg síma tükrén ringatom álmatlan bánatom!
A franciás Rónay György 26 éves korában jelent meg a többször is kiadott Modern francia líra c. műfordításgyűjteménye, majd 1947-ben Új francia költők címmel egy újabb válogatása. Persze nem az előzőhöz képest voltak újak, sőt olyan is van, hogy ugyanazt a verset két változatban mindkettőbe beválogatta. A nála alig három évvel fiatalabb Pierre Emmanuel (valódi nevén: Noël Mathieu (1916-1984) viszont valóban új lehetett a magyar olvasóknak.
.
.
Bach János Sebestyén
.
1
.
A köznapi szavak vak börtönét kitárva
a lélek meztelen tagokkal tétovázik
a dúsan áradó dallamok szomjusága
s a szárnyas lendület száraz tajtékja kéklőn
eszmélő ittasult teljességgel telíti
s az öröklét remeg sóvárgó csöndje mélyén.
Didereg és zokog: csodálatos homály ez
mely majd a fekete nap láng hevén fölolvad
és smaragd éjszakát villódzik, némaság hol
az élet folytonos halálba éled újjá
s a tekintet feszült figyelme folyton égvén
a teljes végtelen azonosságba mélyed.
Így a szellem, e könny mely fönnakadva reszket
a hang ölén amíg beteljesül az Isten
a könnyek énekén áttűző tiszta csöndben:
akkor lehullhat a boldog könny és a szívben
kigyúl a ragyogó keserűség savától
mit eddig elvetett, a meztelen szabadság.
.
2
.
Hol megtörik a dal ott fönn a Dal lobog még
galambröptű merész pályán feszülve égnek
s oly csalhatatlanul lendülve mint a végzet
magasztos áldozat s hím fönség büszke íve
melyben a távolok tág titka és a férfi
méltóság záloga rejtőzik; ó dicső
orgona pazarul emelve-ontva légi
boltíveid ahol kín és kővé fagyó vér
s vassá dermedt jajok fölött az öröm ujjong.
Az éji ég e tárt s áttört templomhajója
példázza szabadon hömpölygő mély ürével
a csöndet építő lélek ős ösztönét
s isten lehelletén való megtisztulását.
Ó jakak és szemek megrendítő tele!
ha végre hasztalan gyönyör s kín mind lehámlik
a nagy vihar kopár szelébe vész az emlék
az érzékek szemét pecsétjével lezárja
az önmegtagadás, elnémul a világ
az ige mint a lét vak hajnalán remeg
s új világ születik de teltebb és sugárzóbb
az ének végtelen dagályú kényszerében:
.
lemosva a sarat szárnyáról ím a szellem
fölszáll s a zordon ég lángbaborul tüzétől.
.
3
.
Ó Zene nagyszerű fuvalmak örök üdve
ó fényes angyalok mélylángú messzi síkja
ó istenáradás álmunk ölén beléd
oldódom én sebes röptömmel mely a kék
és metsző menny merész sugalmait hasítja.
Te adsz szívszaggató fenséget ó a légnek
holtomnak óriás izgékony büszke szárnyat
s ívet mely csordulón a végtelenbe vágtat:
mert a tapasztalás mind semmi és kiszáradt
s a tenger kiapadt s minden eget beszívtam
mésszé hült a tüdő a roppant mélyen által, -
te vagy Nyugalom a szabad szív lihegése
tagadva tagadást szünetlen szárnycsapással
mint üres égen át egy kis veréb ha szárnyal
istentől istenig friss hírével a Dalnak.
.
.
(Az eredeti, Jean-Sebastien Bach című francia verset még nem találtam meg.)
Az eredeti versben 1940 szerepel az ajánlásban, de az tévedés. A Bartók-kortárs szerző (Arthur H. 1892 és 1955 között élt, és Bartókhoz hasonlóan tőle is rendelt művet a baseli Paul Sacher, de még 1936-ban. A csúszás miatt aztán csak 1942-ben mutatták be a három-tételes, vonószenekarral és akár trombita-szólammal kiegészítve is előadható izgalmas darabot.
Holnap lesz A Magyar Kultúra Napja, de a kapcsolódó események többnyire egy igen szűk kultúrafogalomhoz illeszkednek, pedig érdemes továbbgondolni ezt az igen összetett fogalmat. S ha a jelzőt is nézzük, akkor tovább szűkítünk. Sok minden belefér tehát ebbe, így a költészet és a zene is, és nem csak a minőségi része: ünnepeljen tehát mindenki, aki él, tanul és tanít, dolgozik, sportol, művel valamit, akár saját magá, akár mást, a tudományt, a művészeteket, a tájat stb. Valójában a műveltségről van szó, ami általánosságban nagyon alacsony színvonalú, nézzük a tömegkultúrát, a tömegmédiával az élen, de a politikai is kiábrándító szerte a világban és persze itthon is.
.
A jelszavak szintjén: Ép testben ép lélek; A kultúra lelke, a lélek kultúrája stb. Így nagyon szép...
A művelésnek magas foka a műveltség, kifejezője a művész, aki lehet a főzésnek is a művésze, ahogy az írásé, a táncé vagy a zenéé is. De ezek csak példák. Mindegyiknél vannak fokozatok, és aki kiemelkedik, az a virtuóz (virtuoso). Milyen illusztráció illik ide? Talán egy zenei: egy remekmű remek versben való megéneklése, virtuóz zenekísérettel...
S hogy mi ebben a magyar? Hát a költő és az előadó. Mindegyik volt már, ez csak ismétlés.
A közel 10 éves mennyei élő koncert mintái után hallgassuk a kicsit későbbit, mivel néhány mapja a kiadó feltette a netre a Bach-szólódarabok Baráti Kristóffal felvett teljes albumát, amelyet 2009. szeptember 7. és 12. közt rögzítettek a müncheni Siemens Villában. Hat nap alatt már közel 7.500 érdeklődője volt. Az anyag tételenként is elérhető!
Füst-menyasszonnyal, könnyel, hóhéros csönddel, homállyal, nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival házasítva már és esketve mérgeim küllőire, férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá, böjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét, lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát, hogy végképp lebontsa magát, hogy szőr-csuhés rossz farom is aknára ülne örömmel hattyú-begyű párna helyett, hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé, egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató, aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal, beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival, füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva. . Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra, állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít, éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém, pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp, de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam, végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz, kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem: nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót, rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát, csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút, fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt, aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként, aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen, s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka, mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel édeni cukrot és vérének ízét nem ismeri még, mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék, s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia. . Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat, ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak, rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza, üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra, kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom, fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén, fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon, kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen, kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének, átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat, hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt, puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra, s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal, ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír aranya előtt és korai barkák között, hát kellett, végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat, hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül. . Déjjana, déjjana – farsang, farsang, behallik hozzám üzenete dévaj erőknek, álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók, de én bezárom magamat, és minden kísértést hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd, mese-szín, mese-beszéd – a tengerkék kőlapokon akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül, önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom, bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé, de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám, déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók, csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz, déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém, ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína, jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek, csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör, és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére – ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül, gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé: jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út, egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!
Micsoda csont-tánc, csontzene! A jégen táncol Nénike, a csúszkán táncol Óvodás, az üres boltban topogás; az Eladó a lábait ütögeti s az áruit, a fagyott hagymát döngeti, a Vásárló megpörgeti. A tánc, a tánc, a téli tánc, a Farsangos, a Korcsolyás, a Mankós és az Ágybeli, a jég-cipót tört kés szeli, a kályhán gyenge lángú tánc; a lámpafény most elpihen, jöhet a petró, gyertyafény, s a szem, amely jövőbe lát. A Hegedősök hírivel, csapattal járnak s mit mivel a Népség-Katonaság, Atyám! A fegyveres őrjárat áll, és nézi, nézi mind: a tánc forog a lábuk körül, a lánc zörög az autó kerekén; bokáig jégbe, láncba, táncba, az őrség a fegyvert hátára vetve bámul, nevet, egymás oldalát bökdösi és derül: a boldog nép milyen jól járja, jár! Táncolnak roggyant szárakon, nevetve-bukva a sík padlaton, áll a jégrevü, versenyt jár a szó, a láb is bírja rég. Az estélyeken kézcsók járja még.
. Én csak a haláltáncot ismerem, egész világ a haláltáncterem. Halálritmusra vígan lejtenek szeszélyesen kerengő emberek. Elűl groteszkül hajbókolva száll és muzsikál a kacagó halál. Lihegés, láz, vacogó fogsorok a vad tömeg azért forog... forog...
. Állok, mint Dante hajdanába lent s nézem a zúgó bált, a végtelent, Chopin-valcer búg fel - egy pillanat: és elkap engem is a forgatag.
A 293 évvel ezelőtti mai napon, a Vízkereszt utáni I. vasárnapon mutatták be Lipcsében J. S. Bach"Nem hagyom el Jézusomat" kezdetű kantátáját. A hasonló korú gyönyörűséges BWV 380-as koráltételhez is felhasznált szöveget Christian Keymann írta (1607-1662), legalábbis az 1. és a 6. tételét (1658-ban), mert a közbensők szerzője nem ismert.
A hangszerelés perdig: szoprán, alt, tenor, basszus, kórusban is, trombita (tromba da tirarsi), oboa d'amore, vonósok (hegedű I és II., brácsa) és bc.
.
A szöveg eredetiben és magyarul is... Egy szép felvétel pedig INNEN!
A hivatalos egyházi évben a Születés időszaka január 6-án zárul le, és ehhez a naphoz kötődik a Háromkirályok története. Mielőtt még bemásolnám T. S. Eliot 90 éves versét, megidézem a karácsony kezdetéhez (és a véghez) kapcsolódó másik írását, mert ez is inkább egy gondolatsor, mint költemény.
A felvezető szöveget csak magyarul, Rónay György fordításában, és folyamatossá tördelve a versszakokat.
.
A karácsonyfa-kultusz
.Többféle magatartás van a karácsonyt illetőleg. Egynéhányat figyelmen kívül hagyhatunk:
a társadalmit, a tunyát, a nyilvánvalóan üzletit, a lármásat (a bárokat éjfélig nyitva tartják), a a gyerekest − ami távolról sem a gyermeké: annak a gyertya csillag s az arkangyal tárt szárnyával a fa tetején nem puszta dísz, hanem valóban angyal.
.
A gyermek ámul a karácsonyfán, s őrizze is meg az ámulás szellemét, az ünnep esemény legyen neki, ne csak ürügy, hogy a csillogó elragadtatás, az emlékében őrzött legelső karácsonyfa láttán kelt meghatottság, az a meglepetés, egy sereg új birtoklás öröme (mindegyik a maga sajátos vonzó illatával), a várakozás a liba- vagy a pulykasültre, s az áhítatos borzongás, mikor behozzák,
.
S mind e vidámság s hódolat meg ne fakuljon a későbbi élmények folyamán, a sótlan megszokásban, a fáradtságban, életunalomban, a halál sejtelmében, a kudarc tudatában, vagy tán a megigazult jámborságban, mely néha csupa magahittség, visszatetsző Isten előtt és tiszteletlen a gyermek iránt (s itt hálásan gondolok ismét Szent Lucára, himnuszára és tűzkoronájára):
.
Hogy még a vég előtt, a nyolcvanadik karácsony előtt (értve ezen a legutolsót, akárhányadik is lesz) az évről évre ismétlődő megindultság emlékei egyetlen nagy örömmé halmozódhassanak,
amely nagy félelem is egyben, mint azon a napon, mikor minden lelket félelem száll meg:
mert a kezdet emlékeztet a végre, és az első eljövetel a másodikra.
Budapest éji, nagy álmát hozom. Be víg város vagy én bús városom, Zsibbadtan tapint fáradt két kezem, Cigánnyal, borral, nővel, érkezem. Budapest éji nagy álmát hozom.
.
Én vagyok a mámoros, kusza est. Egy városom van: szegény Budapest. Máshol keserű borom és söröm, Itt számba ömlik az édes öröm. Én vagyok a mámoros, kusza est.
.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet És Budapest ujjong, dalol, fizet. Bizáncban is nőtt feledés moha, De így feledni nem tudtak soha. Én hozom az álmot, Léthe-vizet.
.
Itt mindenkinek utolsó tor int, Itt a cél: esti öt vagy száz forint, Itt estenkint mind királyok vagyunk, Holnap már letörünk vagy meghalunk. Itt mindenkinek utolsó tor int.
.
Itt mindenkit temető-láng vakít, Itt mindenki gyászol már valakit. Rossz asszony, váltó, betegség, kaland, Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang. Itt mindenkit temető-láng vakít.
.
Itt mintha a víg halál lengene, Színház, kávéház, cigány, bor, zene, Csók, ájulás, láz és mai siker, Mit bánjuk ma, a holnap mit mível. Itt mintha a víg halál lengene.
.
Hajszás nap után éji örömök, Kigyúlnak a szívek, ha én jövök, Ugye, hogy jó az éji merés? Ugye, hogy jó a vidám feledés? Hajszás nap után éji örömök.
.
Holnap majd ujra jövök, érkezem, Most a hajnal vad szagát érezem. Bús Budapest száguldj, rohanj tovább, Szedd össze a jövő éj zálogát Holnap majd ujra jövök, érkezem.
.
/Ady Endre, 1909/
.
.
A vers először a Holnap című antológiában jelent meg 1909-ben, majd a Szeretném, (hogy)ha szeretnének című Ady-kötetben, a hatodikban, 1909 végén.
Arkangyalgyermekarc, kérlelhetetlen. Támadó éles éle mintha késsel Volna hasítva fájó elevenből. Hallgató szája mosolytalan. Mi fáj neked?
.
Vézna, kis óriás. Tested meredő Szálkaként szúr a térbe fel, És körül sajgó gyulladást okoz. Mint kivont pengét hordod magadat. Miért haragszol?
.
Bizony zenéd nem andalító mámor. Kérlelhetetlen acélszerkezet. Bús föld alól dübörgő lázadás. Vad fájdalom, sikoltó fájdalom. Ki bántott téged?
.
A hegedűid vágnak, döfnek kürtjeid. Karvalykarmokkal csapsz a zongorába, És véresen mint marcangolt madárraj Rebbennek szét a felszakított hangok. Mit énekelsz?
.
Fáj, hogy nem értik ez a fájást? És szenvedésed nem szenvedhetik? Vernek, mert versz. Mit vártál egyebet? Kellemes nem vagy, sem mulattató. Veled mi történt?
.
És tudom, mert én láttalak keresni. Csongrádi koldus, zord néma tanyák Között keresni dalt, népdalt, magyart, Mint jég alatt eleven gyökeret. És nem találtál.
.
S melyet találtál, megtalált az téged, A paraszt bánat elnémított kínja. És Tiszaháton, oláh havason El nem eresztett többé, és szívedben A mosoly megfagyott.
.
Most belőled süvít a bennük fojtott Lázadó kín, s ők meg nem ismerik. És nem is hallják. Kiknek muzsikálod Az égnek borzadt, kicsorbult kaszákat Magyar magányban?
. Kiss úr fölébred, vörös combjain tegnapi légycsípések érmei. Élveteg fény. Bőrét sikálja. A dörzspapírok hajnali
. eksztázisából neje kigurul. Mózes kezében aktatáska. Kőtábláit zsírpapírba becsomagolja. Rohan a gyárba,
. lúdtalpas polka, rémület. Umtatta, umtatta. Örök hűséget fogadott Szidi néni. Felhőtlen fény mennydörög,
. árad, a várost eltapossa. Sikoltás: tetszik tudni a fiam azt írta. Robbanás: te, te! Az ég romjaira . zúdul a fekete föld hulláma. A házak tövig égnek. Kissné zokogna, vakaródzik. Tíz óra, végítélet.
.
/Orbán Ottó, 1962/
.
.
.
Traktat Teologiczny
.
6. Na próżno . Bogowie albo są wszechmocni, ale sądząc po świecie, jaki stworzyli, nie są dobrzy, albo są dobrzy, ale świat wymknął im się z rąk, więc nie są wszechmocni. Szkoła Epikura . Sześcioletni, czułem grozę w kamiennym porządku świata. . Na próżno później szukałem schronienia w kolorowych atlasach ptaków, pucułowaty kustosz Koła Miłośników Przyrody. . Karol Darwin, niedoszły duchowny, z żalem ogłosił swoją teorię doboru naturalnego, przewidując, że będzie służyła teologii diabelskiej.
Ponieważ głosi ona triumf silnych i przegraną słabych, co jest dokładnie programem diabła, którego nazywają dlatego Księciem Tego Świata.
Wszystko co biega, pełza, lata i umiera jest argumentem przeciwko boskości człowieka.
Zwróciłem się do przeciw-Natury czyli do sztuki, żeby z innymi budować nasz dom z dźwięków muzyki, barw na płótnie i rytmów mowy.
Zagrożeni w każdej chwili, znaczyliśmy nasze dni na kamiennym albo papierowym kalendarzu.
Przygotowani na to, że dźwignie się z otchłani zimna ręka, żeby nas wciągnąć razem z naszym niedokończonym budowaniem.
Ale wierząc, że niektórzy z nas otrzymują dar, łaskę wbrew sile ciążenia.
.
/Czeslaw Milosz (1911-2004; 1960; részlet a 23-részes írásból/
Teológiai traktátusok
6. Mindhiába
Az istenek vagy mindenhatóak, de az általuk teremtett világról ítélve, nem jóságosak, vagy jóságosak, de a világ kicsúszott a kezükből, s így nem mindenhatóak. Epikurosz iskolája
.
Hatévesen elborzasztott a világ kőkemény rendje.
.
Hiába kerestem később oltalmat a madarak színes atlaszában, a Természetbarátok Körének pufók gyűjteményőreként.
.
Charles Darwin, aki lelkésznek készült, szomorúan tette közzé a természetes kiválasztódás elméletét, előre látva, hogy az az ördög teológiáját fogja szolgálni.
.
Minthogy az erősek győzelmét és a gyöngék vereségét jelenti, és ez pontosan az ördög programja, akit ezért is hívnak Evilág Hercegének.
.
Minden, ami fut, csúszik’’mászik, repül és elpusztul, érv az ember isteni lényegével szemben.
.
Így a Természet ellen fordultam, vagyis a művészethez, hogy másokkal együtt közös házat emeljek a zene hangjaiból, vászonra kent színekből és a beszéd ritmusából.
.
Minden percben fenyegetetten, napjainkat kő’’ vagy papírkalendáriumba jegyeztük.
.
Készen arra, hogy egyszer csak hideg kéz nyúl ki a mélyből, hogy lehúzzon bennünket befejezetlen építményünkkel együtt.
.
De abban a reményben, hogy néhányan közülünk ajándékot kapnak, ami kegyelem lesz a nehézkedés törvénye ellen.
Fordult az év, mert maga a világ forog, vagy a világok keringenek, mint T. S. Eliot (1888-1965) írta (komponálta) a Prelűdök című versciklusának utolsó, negyedik tételének végén. Ezt zenésítette meg Elena Ruehr (az idén lesz 55 éves amerikai zeneszerző) 2008-ban, majd nyolc évvel később. Először két vonóshangszerre: hegedű és cselló vagy brácsa és cselló felállással, majd zongorára és vonósnégyesre. Utóbbi már komoly kamarazene, ahogy Eliot négy vonósnégyest is írt, mint pl. Weöres Sándor 12 szimfóniát...
.
Az alábbi vers részletére írt második változatot A világok keingnek címmel 2016. június 9-én mutatta be Rockportban a Borromeo-kvartett. A bemutatón átiratban 8 Bach-prelűdöt és fúgát (BWV 846-853), a végén az Esz-dúr Beethoven vonósnégyest (op. 127) adták elő. Sajnos magát a zongoraötöst nem találtam még meg.
Victor Hugo számtalan műve között a Századok legendáját több kötetben írta meg. Köztük az utolsót 1883-ban adták ki, benne három hosszabb vers a homályos, sötét dolgokról (Ténèbres), a középső a már sokszor megverselt éjszakáról szól.
.
.
La nuit ! la nuit ! la nuit !
. La nuit ! la nuit ! la nuit ! Et voilà que commence Le noir de profundis de l'océan immense. Le marin tremble, aux flots livré ; Miserere, dit l'homme ; et, dans le ciel qui gronde, L'air dit : miserere ! Miserere, dit l'onde ; Miserere ! miserere ! . Le dolmen, dont l'ortie ensevelit les tables, Pousse un soupir ; les morts se dressent lamentables. Gémissent-ils ? écoutent-ils ? La jusquiame affreuse entr'ouvre ses corolles ; La mandragore laisse échapper des paroles De ses mystérieux pistils. . Qu'a-t-on fait à la ronce et qu'a-t-on fait à l'arbre ? Qu'ont-ils donc à pleurer ? Pour qui l'antre de marbre Verse-t-il ces larmes d'adieux ? Sont-ce les noirs Caïns d'une faute première ? Deuil ! ils ont la souffrance et n'ont pas la lumière ! Ils ont des pleurs et n'ont pas d'yeux ! . Le navire se plaint comme un homme qui souffre, Le tuyau grince et fume, et le flot qui s'engouffre Blanchit les tambours du steamer, Le crabe, le dragon, l'orphe aux larges ouïes, Nagent dans l'ombre où rampe en formes inouïes La vie horrible de la mer. . Le hallier crie ; il semble, à travers l'âpre bise, Qu'on entende hurler Nemrod, Sylla, Cambyse, Rongés du ver et du corbeau, Et sortir, dans l'orage et la brume et la haine, Des froids caveaux où sont les damnés à la chaîne, Les rugissements du tombeau. . Est-il quelqu'un qui cherche ? est-il quelqu'un qui rêve ? Est-il quelqu'un qui marche à l'heure où sur la grève Rôdent le spectre et l'assassin, Et qui sache, ô vivants ! pourquoi sanglote et râle La forêt, monstrueuse et fauve cathédrale, Où le vent sonne le tocsin ? . On entend vous parler à l'oreille des bouches ; On voit dans les clartés des branchages farouches Où passent de mornes convois ; Le vent, bouleversant l'arbre aux cimes altières, Emplit de tourbillons les blêmes cimetières ; Quelle est donc cette étrange voix ? . Quel est ce psaume énorme et que rien ne fait taire ? Et qui donc chante, avec les souffles de la terre, Avec le murmure des cieux, Avec le tremblement de la vague superbe, Les joncs, les eaux, les bois, le sifflement de l'herbe, Le requiem mystérieux ? . Ô sépulcres ! j'entends l'orgue effrayant de l'ombre, Formé de tous les cris de la nature sombre Et du bruit de tous les écueils ; La mort est au clavier qui frémit dans les branches, Et les touches, tantôt noires et tantôt blanches,
Sont vos pierres et vos cercueils.
.
.
.
Az éj, az éj, az éj
.
Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva Kezdődik csöndesen az óceán siralma, Matróz hajóra kap. Az ember felzokog, azt mondja „miserére” S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére És sír, zokog a hab. . Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak S hallják a síri neszt. A fertelmes bürök borzong az éji szóra, Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra. S búsan beszélni kezd. . Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván, A barlang fája is? Miért könnyez a márvány Az éjbe mindenütt? Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin S jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin, Könnyük van s nincs szemük. . Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad, Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab Csap rá, gyönggyel tele, Az árnyba rák úszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal, A víz vad élete. . A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla, Hollócsapat riog. S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből, Ordítnak a sírok. . Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos Órán, mikor a rém kísért s az éji gyilkos Sunyítva útra kél? S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház, Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz S halálra kong a szél? . Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall És látod az úton, bozontos lombon által, Temetés mégy alant, Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán. Ó mondd, kié e hang? . Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek, Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet, Nem fojt el semmise? A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba, A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva, Mi e bús gyászmise? . Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat, Min az egész világ minden lármája áthat, S zátonyzúgás követ. A billentyűknél a Halál ül, odabújva S feketét és fehért érint olykor az ujja: Koporsód, sírköved.
.
/Kosztolányi Dezső fordítása/
.
A fenti fordítás a Nyugat 1920. évi 15-16. számában jelent meg, de a Szépirodalmi 1988. évi Kosztolányi fordításainak I. kötetében eltérő szöveggel szerepel, főleg a 2., a 3. és az 5. versszakban (ld. az OSzK válogatását!)
.
A mély bozót üvölt, és vele bősz vezérek, Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg, hollócsapat riog. És láncra vert rabok panaszszava döcög föl a förgetegbe a nyirkos-hűs tömlöcökből, ordítnak a sírok.
