Egy virágoskertről szeretnék most írni Nektek kedves és jótét lelkek, kik évek hosszú során át oly sok együttérző, együttértő figyelmet szenteltek már a Jávor-topikoknak.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy derék, jóra való, mégis rosszra hajló ember.
Ennek az embernek a meséjét többször, többféle ember szájából hallottam már, s ki-k a saját szája íze szerint mesélte el nekem.
Ez az ember, azt mondják róla, még baltát sem átallott ragadni, ha valakivel meggyűlt a baja. Hajaj, gyilkos hajlamú, rossz ember tesz csak ilyet, mondják a népek...
Amikor én találkoztam ezzel a baláts emberrel, s mit sem tudtam még róla, nekem, úgy érzem, egy másik arcát mutatta.
Ha hiszitek, ha nem, ennek a cudar hírű embernek volt egy virágoskertje, amikor én találkoztam vele. Sokat időzött a virágai között, amikor épp nem veszett össze a fél világgal, és nem szórta a szitkot meg a pofonokat szerte széjjel. Olyankor, amikor rajta volt a jó ing, nem mást szórt Ő, mint csak virágmagokat... csodálatos volt az ő kertje.
Ne kérdezzétek hogyan, s miképpen, én ezt a virágoskertet ettől az embertől, kivel csak kétszer találkoztam egész életemben, s kitől mindenki tartott, s kivel oly sokan haragot tápláltak, hát én bizony megörököltem. Ez a kert most már Jávorfácska és Hoichi virágoskertje lett. Ikerláng-kert... bárki betérhet. Virágot is vihet. Még lophat is. Loptak már a kertből rózsát, gyöngyvirágot is, az utolsó szálig. Pedig ha kérnék, magamtól is adnék belőle. Csak annyit kérnék cserébe, ha már fáradozom a kertecskében, egy keveset nekem is mindig hagyjanak a virágokból, ezekből a csodálatos növényekből, melyek egy bűnös ember jó szándékából az Ég különös kegyelme folytán egykor kivirágoztak, és évről évre megújulnak.
Csodálkozó virágszirmaikat kertecskémből az égre emelik, és úgy fohászkodnak Istenhez: Ó, hát Uram, hogyan is lehet, hogy akit a világ rossznak ismer, a baltás ember, ő gondozott féltőn, éjt nappallá téve értünk, és Ő adott ajándékul egy ikerlángnak, Jávorfácskának hogy a virágoskert így már az Aranykort hirdethesse, s hogyan lehet az Uram, hogy magukat jóra valónak tartó emberek ezeket a Te Aranykori Virágaidat tőből lemetszik, s saját törékeny, repedezett, hamis arannyal bevont vázáikba rakják?
Persze tudjuk Uram, hogy bárhogy is ránk tiporjanak, letörjenek, eltulajdonítsanak, szirmainktól megfosszanak, kóróvá szárítsanak, mi, amíg csak tehetjük, az égre mosolygunk, és megköszönjük Neked az áldott létet. Csak aki nem látja a virágok kelyhén a természet és Isten mosolyát, az szakít le minket.
Miközben a természetet nézem, gyakran érzem úgy, az életünk több, mint hisszük. Tágasabbak a lehetőségeink és nagyobb a reményünk, mint amennyivel élünk.
Sötétbe' mélyen, föld alatt A nedvet, mely dús kincset ér, Gyűjté bús öntudatlan csöndben A szívós, szintelen gyökér. De jő a nap, tavasznak napja, Mikor gyökéri vad erő A kemény kérget megrepeszti S fakad a rügy, az ébredő! Oh százszor áldott, az az első, A hősi, csodás, zöld levél, Mely a földnek terhét lerázva Napfényre és életre kél. És nő a szár, a gyors szökésű, A hosszú, karcsú, ingatag S buggyanva szárból szent tökélyben Nagy, illatos virág fakad. Övé a földnek lomha álma, Kelyhében úszik barna csend, S a rügynek hangos lobbanása A bibor leplen megjelent. Karcsú termője égre szökken, Az egész bokor benne él, Kelyhében száz virágnak sorsa Szunnyad, duzzad, fakad, remél.
"A legtöbb történetíró szerint Porosz csaknem két méter magas férfi volt, nem alacsonyabb, mint egy lovas katona; nagy, méltóságot parancsoló termete jól illett az elefánthoz, amelyen ült, pedig az volt valamennyi közt a legnagyobb. Elefántja bámulatos értelemmel vigyázott a királyra; amíg teljes erővel harcolt, dühösen verte vissza és tiporta le támadóit, mikor pedig észrevette, hogy a lövedékek okozta sebektől elalél, szelíden térdre ereszkedett, hogy a király le ne essék, és ormányával egyenként kihúzta a lándzsahegyeket a sebekből. Amikor Porosz fogságba került, Alexandrosz megkérdezte tőle, hogyan bánjék vele; ő csak ennyit mondott: "Királyhoz illően." Majd Alexandrosz kérdésére, hogy van-e más mondanivalója, így felelt: "Minden benne foglaltatik abban, hogy királyhoz illően."
Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Hát szerintem csak becsüld meg az ilyen fákat, olyan fenyőfákat, és főként a fenyőfákat is,
mert olvasd csak mit ér Szép Ernő:
"Oh szóljatok egyet fák, ti olyan nyugodtan állottok, szóljatok már egyszer Imádott magos fák ti ámultak, ti égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek, Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam. Súgjatok egy szentséges szépet nékem, Ti biztoson tudtok valamit, én nem bírom magamat az emberekhez igazítani."
Számomra a fák mindig is a leghitelesebb tanítómesterek voltak. Nagyra becsülöm az erdők és ligetek törzsi és családi kötelékben élő fáit. De még jobban tisztelem az egymagukban állókat. Olyanok, mint egy magányos ember. Nem mind a remeték, akik gyengeségből vonulnak el a világtól, hanem mint a visszavonultan élő szellemóriások, mint Beethoven vagy Nietzsche. Ágaik hegyén a világ rezdül, gyökereik a végtelenben nyugszanak; de nem vesznek bele, hanem minden életerejükkel egyetlen dologért küzdenek: azért, hogy saját törvényeik szerint kiteljesítsék önmagukat, kiformálják a maguk arculatát, hogy megmutassák valójukat.
"Hogy fáj, hogy fáj a szívem érted, Madárka kedves! Hogy így repülsz, leszállasz, felriadsz, Munkád végzed napestig szorgalommal S repes szivecskéd, ha a nap kisüt. A gondod hordod árva-egyedül, Csevegsz a fejlő gyenge levelekkel S látsz ámulón száz különös csodát. S megülsz egy száraz ágon éjszakára S reggel megint..."
