A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Érzed? Jön a tavasz, a fák alá már tarka-fátylú verőfényt havas. A messzeségből hírnök érkezett: madár lebeg a rónaság felett s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér, csábítanak most halk melódiák, ezer kis visszatérő róna-dal. S ugye neked is tarka a világ, s az álmaid megannyi könnyű lepkék: már nemsokára zöldül a levél, és visszaszáll a tavasz és a fecskék, és a fecskékkel ő is visszatér
Ha jönne már ugye testvér, megálmodod mi lenne? S egy kis meleg belopódzik halkan a szívedbe.
Májusi estén, mikor a lombok holdsugárt szitálnak s a bodza közt csalogány hegedül: ugye rossz járni egyedül? Olyankor a szíved mélyén soha nem csókolt csókok égnek. Még el nem ölelt ölelések Tépnek, szaggatnak szüntelen. Minap, mikor egy ilyen estén a fehér úton elkószáltam, nagy- nagy magányba varázsoltan, fehér arcú szép szeretőmmel: Halálasszonnyal találkoztam. Az úton szembe jött. Köszöntem. Ő visszaköszönt: - ,,Jó éjszakát!"
Várj még, ne siess, szeptemberi lomb, A hegyeken még szól a kolomp, Még messze a tél. A te helyed még fenn van a fán: Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány? Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél!
Várj még, ne siess, szeptemberi szív, Hiszen érted már, hogy a szél hova hív: Nincs messze a tél. Kell még holnap is, aki énekel: Az énekléshez élni kell. Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél!
Köd imbolyog az ólmos, szürke égen, A völgy kietlen, a mező halott Nem csillan fény a dombok tó-szemében, Borzongnak a tölgyek sötét alakot. Olvad a hó a hegyormokon, S a néma fenyves lágy szellőt szitál, Itt -ott fehérlő tiszta foltokon A zúzmarás tél búcsú-képe áll. A szirteken nem harsog a patak, A fű nem zöldül, s nem zeng a madár, Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt A nagy természet új életre vár
Csendesen, botfülű vonat! A szakrális lepel alatt Piheg a téli Balaton. Fehér áhitattal köszöntsük, Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk A felnyújtott jegenyegallyakon.
Csak ez, csak ez van, - nincs se vér, se bomba, Nincs katakomba, Csak a szépség van, ez a hófehér. Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod, Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot A szépséggyilkos emberért!
A sárkányfejes régi lámpa Kigyúlt a nagy asztal felett. Anyám fáradt kezébe varrás, Előttem kusza füzetek.
Anyukám, én valamit kérdezek, Most, hogy alusznak mind a gyerekek. Én már nagy vagyok, ők még kicsinyek. Tudom, árvák és szegények vagyunk, Ilyen nagy házban nem is lakhatunk, És sorban, lassan mindent eladunk. Tudom, másképp lesz minden ezután. Hogy is lesz most már, édes anyukám?
- Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Tél van. A kis-házban lakunk. Kint megfagy az emberlehellet. Megjött anyám. Ketten vagyunk. Úgy didereg a kályha mellett!
Tudom, bátor vagy és erős, anyám: Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán Virrasztottál az ágyam oldalán, És néha csodát teszel, és varázst, S majdnem megverted egyszer a vadászt, Mikor a Miklóst bántotta, - de lásd, Azért így mégis csak nem élhetünk! Minekünk megvan mindig mindenünk, Te meg napestig, - Isten tudja, hol? - Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol, És egyre sápadsz és soványodol. Hová jutunk így anyukám, hová? Itt hagysz te is, ha így megy ez soká!
- Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Járunk az Isaszegi úton, Szénát lehel a levegő. Mögöttünk mosolyog a múlt, Előttem dalol a jövő.
Anyuka, meglásd, én költő leszek, Nagy költő, mint a régi váteszek! Akarok tudni, tanulni, sokat, Segíteni az elhagyottakat, Dolgozni, mint te, éjszakákon át: Dicsővé tenni a magyar hazát. És hogy engem is mind szeressenek, Mint téged, anyukám, az emberek, És úgy elmondják minden bajukat. Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb: Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap? Melyik kell jobban Hazánknak manap? Tanítani is szeretnék nagyon, És játszani, igazi színpadon! De költő, mégis, az legszebb talán! Mi legyek, mondd meg, édes anyukám!
Úttalan utakon, imádkozva vagy szitkozódva, békés szívvel vagy lázadozva, de menni kell, mert vissza nem lehet: fekete falat épített a Múlt a hátunk megett.
Úttalan utakon... De túl lélek-határon, túl gondolaton, túl minden álmon valami messze vár reánk, egy fénysugár e rút világon: talán egy "mindent felejtés".
Talán egy "mindent újrakezdés" a végs? sziklaszálon.
Úttalan utakon, végs? szívdobbanásig, utolsó sóhajtásig, s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után: de egyszer eljutunk a sziklaszálig!
Köd imbolyog az ólmos, szürke égen, A völgy kietlen, a mező halott Nem csillan fény a dombok tó-szemében, Borzongnak a tölgyek sötét alakot. Olvad a hó a hegyormokon, S a néma fenyves lágy szellőt szitál, Itt -ott fehérlő tiszta foltokon A zúzmarás tél búcsú-képe áll. A szirteken nem harsog a patak, A fű nem zöldül, s nem zeng a madár, Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt A nagy természet új életre vár.
Amikor tetszik, hogy próbára vess, Mikor mindent kegyetlen köd fedez, Amikor lelkünk elszürkül a portul, Amikor minden visszájára fordul, És megfakul a földi szeretet, És úgy állunk a Minden közepett Egyesegyedül, s már-már görnyedünk: Kegyelmes Isten, angyalt küldj nekünk!
Hányszor hittem: hazám a fény hazája, s a völgyek szürke rabja nem vagyok, völgy vándorát a hegyek csókja várja és utam egyre feljebb kanyarog. S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek, gyönge-elém hányszor emeltetek hajnal-pompában búskomor falat! S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.
Most este van. Nem látom már az utat: hátha most a hegyre fölvezet? Hátha holnap könyörül a távol, s kanyargós úton nyújt testvér-kezet, szelek dalolnak: "messzeföldi vándor rokon-karokba visszaérkezett!"
Virrad. A völgyek csoda-váró rabja távol hegyekre bízva feltekint... De útja völgy, jaj völgy maradt megint.
Tegnap múlt 109 éve, hogy megszületett Wass Albert, erdélyi magyar író, költő.
Wass Albert
RÜGYEK
Az orgona-bokorra cinke szállt, s a kis rügyeknek halk titkot sugott: a dombon látta már a napsugárt, már jönni fog, s a lombok börtönére fényt havaz! Smaragd szívekben felpezsdült az élet. Csodás remény: valahol újra éled egy régi álom, csillogó tavasz.
Lelkünkben is ilyen rügyecske tán a gondolat. A jég alatt szellem-páncélzat védi: kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan, s dalos tavasz lesz: csengő költemény.
Jártál-e már bükkerdőben akkor, amikor több madár már nem dalolt, mikor a hervadás már ráhajolt? Mikor a messze-szálló nyár nyomán rejtőzködő szelek osontak át, s halált susogtak: dér-fehér Halált? A lelkemen is olyan minden álom, mint bükkerdőn a névtelen varázs, mikor deresre sápadt már az ősz, és hervadás jött, őszi hervadás. És néha szél jön: könnyes, hallgatag, nyomán a Csend ijedve megremeg... aztán valami belefáj nagyon... és aztán hullanak a levelek.
