Az elnevezést angolból vettem át, ahol ez egy létező kifejezés olyan barátra/barátnőre/házastársra, aki úgy érzi, hogy párjuk videójáték szokásai a mindennapi életük és kapcsolatuk rovására megy.
A topik célja: panaszkönyv, tapasztalatcsere, infók megosztása, lelki támasz olyanoktól, akik hasonló cipőben járnak.
A topikon keresztül keresek olyanokat is, akikkel majd lehetne egy hasznos weboldalt vagy blogot alkotni a témában.
Hasonló cipőben járok, csak az én párom doramák nézésére szokott rá. Hétvégénkét akár 8 órában zsinórba megy. Próbálok harcolni a helyzetek de, a hétvégén már teljesen feladtam, leléptem otthonról, 3 óra múlva vette észre, hogy elmentem. Belefáradtam az egészbe, nincs kedvem újra kezdeni mással az életem…..
Nincs like gomb, szívem szerint azt nyomnék rá. :)
Az biztos, hogy nincs zsák foltja nélkül és akárhogy is dönt az ember, neki is fel kell nőnie a döntéshez.
Kicsit pofámról lejön a bőr, mert nem egyszerű a játék mellett sem, de ha belegondolok, meg sem közelíti azt, ha valaki szerencsejátékba keveredik ugyanígy. Mármint egy csomó része gondolom hasonló, de a tétje messze nem akkora, úgyhogy minden elismerésem, hogy ki tudtál belőle lépni.
Arra lennék kíváncsi, hogy másoknak sikerült-e a szembesítés és hogyan?
A függőségekről azt írják, hogy az egyik legtipikusabb tünete a tagadás és ebben biztos illik azokra is, akiknél a játék már nem a normális kategória. (Mármint mindenféle, a téma kerülése, minimalizálás, teljes tagadás, megmagyarázni, hogy miért van így, a másik hibáztatása, fenyegetés, manipuláció, hazudozás, szal, az összes változata.) Legalábbis, tapasztalatom szerint. És azt írják, hogy minél értelmesebb valaki, annál hatékonyabb tagadó technikákat épít ki. Eddig a beszélgetést próbáltam, elmondani, hogy nekem milyen érzés, de biztos bennem van a hiba, mert csak annyit tudtam meg belőle, hogy rosszul látom a dolgokat és kb süket fülekre talált. :)
Az előzőnél működött az, hogy akkor nekem ebből elég volt, de hogy a kettő között mivel lehet még próbálkozni?
Azért azt gondolom, hogy a függőségre való hajlam csak egy hajlam, nem szükségszerű, hogy elszaladjon az emberrel a ló. Nem egy olyat ismerek, akinek a családjában vannak alkoholfüggők, ők is közel álltak ahhoz, hogy megcsússzanak, de úgy alakult az életük, hogy más fontosabb volt és nincs alkohol problémájuk, nem is hiányzik nekik, tehát nem arról van szó, hogy türtőztetik, hanem, hogy tudják úgy élni az életüket, hogy nem kell semmibe menekülniük.
A szenvedélyt valamivel szemben tudom tolerálni, normálisnak érzem, ha valakinek van valami. Azt nem érzem normálisnak, amikor olyan mértéket ölt, hogy az abban a formában szenvedés a környezetnek. Meg azt nem, amikor már olyan, mintha átvenné az egyén felett az irányítást. :) Onnantól meg mindegy igazából, hogy iszik, vásárol vagy éppen játszik.
Ahogy mások történeteit olvasgatom, mindegyiknél azt látom, hogy nem érzik, hogy a helyzetük jobb lenne, mintha egy alkoholistával élnének.
Amire én vágyom az az, hogy ismerje fel, hogy mi az, ami miatt a játékba menekül és nőjjön fel, tanulja meg kezelni. De úgy tűnik, ez egy rohadt nehéz dolog. :(
Csak aztán valamiért mégsem tudják kiélni az adottságaikat, hanem leragadnak valaminél és abba temetkeznek azzal a lelkesedéssel, amivel egyébként valami hasznosat is csinálhatnának."
mintha megfogtad volna a lényeget
azon túl, hogy függők is lesznek
játékszenvedély a bűvös szó, exem is ebben volt(játékgépek)
sokat...nagyon sokat olvastam a témában....és mint mellékszereplő szenvedtem............
sokat gondolkodtam azon, ha nem ez, hanem más szenvedélye lenne a mellettem élőnek, azt se tolerálnám?Te hogyan gondolod?tolerálnád?mit szeretnél? hogy szeretnéd?
Már gondolkodtam rajta, főleg, hogy próbálok olvasgatni a témáról. Azt mondják, hogy aki valamilyen függőségre vagy valamilyen szenvedéllyel kapcsolatban túlzásra hajlamos, azokban vannak közös vonások, amik egyébként kifejezetten szimpatikussá teszik őket, mint hogy kicsit nonkonformisták, kicsit másképp gondolkodnak, mint az átlag, megvan bennük a képesség a jobbításra, akár szűkebb, akár nagyobb körben, vágynak a sikerre, ők azok, akiket a kudarc elvileg nem lelomboz, hanem küzdésre motivál. Gondolom, ezek az adottságok szimpatikusak annyira, hogy igényeljem a másikban. :)
Csak aztán valamiért mégsem tudják kiélni az adottságaikat, hanem leragadnak valaminél és abba temetkeznek azzal a lelkesedéssel, amivel egyébként valami hasznosat is csinálhatnának.
Még az is lehet, hogy azért szimpatikus, mert a hajlam eredendően bennem is bennem van, mert tinédzserként nekem is voltak gondjaim, csak aztán szerencsésen alakult az életem és amit csinálok, azt lelkesen csinálom, de tudom, hogy hol a határ.
Ha jól sejtem, exednél szerencsejáték volt a szenvedély tárgya? Hát, a videójátékok is járnak valamennyi plusz költséggel és olvastam olyanokról, akiknek a gatyájuk ráment, de normálisan azért meg sem közelíti azt, ami anyagi kárt a szerencsejáték tud okozni. Gondolom, egy agyrém meg rémálom keveréke lehetett...
Érintett vagyok. Az előző kapcsolatom ráment. A mostani folyamatban.
Szeretnék beszélni róla, mert szeretném megérteni. Hátha... hátha jön egy heuréka. az előző kapcsolat alatt nem akartam megérteni, nem is bánom. Most érzem azt, hogy oké, ez így nem megy, de ha az azután következőnél is ez lesz? Meg azután is?"
költői kérdés:vajon miért az ilyen férfiakat vonzod be?
én megjártam a poklok poklát/exem játékszenvedélye milliókba került
Az is lehet, de az is lehet, hogy csak még többet, hiszen nem vagyunk egyformák. Másokon is látom, hogy agyalnak és bántja őket. Meg azon is, hogy tényleg minden percük le van kötve, de biztos, hogy akkor is le lenne kötve, ha lenne, aki kiveszi belőle a részét?
Amit én éreztem és most másoknál is visszaköszön, az az élmény, hogy úgy lett gyerekem, hogy nem akartam még és nem is szültem. (Mostani párom egy fokkal jobb, ő vele csak úgy van unokám, hogy nem vagyok nagymama. :) )
Jah, ami miatt eredetileg elkezdtem a történetet írni... Szóval, felnőtt vagyok, megoldom, vagy maradok és veszek egy nagy levegőt, vagy hisztizek, vagy lelépek. De ha gyerekünk lenne? Ahogy mások történeteit olvasgatom, a gyerekkel is simán megteszik ugyanezt... Viszont nálam ez egy az egyben tabu és ha a gyerekemmel tenné meg a másik, nem érdekelne, hogy milyen hatással lenne a kapcsolatunkra, kb ott helyben kijönne belőlem az anyatigris állat. Magamról is tudom, és más gyerekeken is láttam sokszor, hogy mit jelentenek számukra az ilyen élmények. :(
Ez a konyha téma jó dolog. Már nagyon a végén, sok veszekedés után kipróbáltuk, hogy mivel én látom rosszul a dolgokat és nem törődök azzal, hogy ő mit szeretne, meg egyébként is ő látja jól, én vagyok hatalmas tévedésben, ezért csináljuk úgy, ahogy ő javasolja és akkor megláthatom, hogy mennyire jó is lesz az úgy majd nekem.
A gyakorlatban azt jelentette, hogy ő dolgozott napi 8 órát+fél óra utazás, utána játék, mert pihennie kell, stresszes a melója, illetve tanulnia is kellett mellette, de legtöbbször a tanulásból annyit láttam, hogy ha belépek a szobába, akkor gyorsan képernyőt vált. Én meg folyamatosan túlóráztam, min. 8 óra meló+ másfél óra utazás, ha túlóra, akkor az még rájött, aztán bevásárlás, mosás, főzés, takarítás és azon kaptam magam, hogy az ő szórakozása garantálva, az enyém meg az lett, hogy maradt-e folt a poháron, belefér-e még egy felmosás, vagy menjek inkább aludni és társai. Mivel másra már se időm, se energiám nem maradt. Én meg nagyon nem erre vagyok kalibrálva. Könyvet vagy újságot sem tudtam úgy a kezembe venni, hogy ne aludjak be kb. két bekezdés után. De legalább kipróbáltuk.
Egyszer volt egy olyan, hogy vigyük el az állatot sétálni. Beleegyezett, mivel ő tett szívességet, alap volt, hogy akkor mondja meg ő, hogy mikor. Oké, szombat négy óra. Háromnegyed négykor mondtam, hogy akkor elkezdek szedelőzködni. Mindjárt, tíz perc... Négykor leültem a kanapéra menetfelszerelésben, az állat az ölemben felcuccolva. Akkor még jeleztem, hogy készen vagyunk, ő is mondta, hogy mindjárt. Aztán hatkor felálltam, hogy oké, szerintem már többet is vártam, mint indokolt lett volna. És nem értettem, hogy ha ő maga mondja meg előre, hogy szombaton négykor ráér közös programra, akkor minek áll neki raidelni előtte?
Üvölteni tudtam volna, de azt ne, mert "akkor ne csodálkozzak, hogy a játékba menekül, mert elviselhetetlen vagyok". Közben meg az a vicces, hogy a végén már alig volt valami, amire rá tudtam volna venni üvöltözés nélkül. :) Úgyhogy akkor már fel sem kaptam a vizet, tudtam, hogy ha kérem, akkor aznap sem biztos, hogy belefér az idejébe, ezért csak fogtam egy tányért, a falhoz vágtam, ő kirohant, hgy mi van már megint és mondtam, hogy segítsen arrébb tenni valamit, mert nem bírom el egyedül. :D Így, hogy szakítottunk, nekem már nem problémám, jókat tudunk röhögni azon, hogy abban az időben két étkészletet írtottam ki és a végén már csak mosható, de műanyag tányérokat vettünk helyette. Ő is elismeri, hogy a végén már bármit kértem, csak akkor foglalkozott vele, ha úgy érezte, hogy most ebből baj lesz..
Ha én kezdeményezem, akkor igen.
Amúgy a párom már 1 órája nyomja, én eközben teszem a dolgom a konyhában.
Beletörődtem, volt rá sacc 10 évem.
Megtanultam én is a magam idejét jól eltölteni, és nem azon bosszankodom, mi a francot csinál már órák óta. Immunis lettem azt hiszem.
És ti így tudtok időt tölteni együtt? Mármint olyat, amiről úgy érzed, hogy tartalmas abból a szempontból, hogy van benne valami közös? Vagy már nem is hiányzik?
Érintett vagyok. Az előző kapcsolatom ráment. A mostani folyamatban.
Szeretnék beszélni róla, mert szeretném megérteni. Hátha... hátha jön egy heuréka. az előző kapcsolat alatt nem akartam megérteni, nem is bánom. Most érzem azt, hogy oké, ez így nem megy, de ha az azután következőnél is ez lesz? Meg azután is?
Meg jó lenne olyanokkal is beszélgetni, akik szintén benne vannak. Angol nyelvű oldalakon találtam, de mégis jó lenne anyanyelven is beszélgetni róla. :) Nem pusztán azért, hogy az embert megnyugtassa, hogy lehet még az övénél is rosszabb. :) Vagy ötletek, hogy ki hogyan tudja kezelni?
Azt, hogy üljünk le és beszéljük meg, őszinteség, sokan tanácsolják, ezerszer kipróbáltam, nem jött be. Azt mondják, ne hívjuk függőségnek, szemtől szembe sosem tettem. Találjunk ki kompromisszumot, azok sem jöttek be. Másoknál gyönyörűen bevállik. Sokszor szerettem volna a számítógépet kivágni az ablakon, belevágni valamit a monitorba, de nem tettem meg. :)
Kíváncsi lennék mások hogyan élik meg a hasonló helyzetet...
Nos, nálunk ez évek óta megy.
A két fiam 8 10 órákat lóg a wow -on hétvégeken, hétköznapokon is megvan a 2-3 óra min.
A párom pedig felváltva: TV és komputer. Gyakorlatilag egy vasárnapon, ha nincs egyéb családi program, sacc 10 órát tölt el így.
Én meg - hát, meg kellett szoknom, hogy így élünk, de nem volt zökkenőmentes. Rengeteg vita árán jutottam el oda, ahol most tartunk: a kiindulási ponthoz. Vagyis sehova.
Én is megtaláltam a magam függőségét. Muszáj volt :-)
Orkok, manók és démon királynők (és most már pandák is!) online világa, ahol különböző korú, kulturájú és hátterű emberek gyűlnek össze, hogy raboljanak, fosztogassanak és nagyobb ellenségeket legyőzzenek. Guildnek nevezett közösségeket építenek, amelyben vannak törvények, amik a tagokat szabályozzák, vezetők, hogy örizzék a békét és új barátságok, amik felveszik a versenyt az IRL (való világi) barátokkal. Van, akinél megszállottság lesz belőle, függőség, ugyanazokkal a fájdalmakkal és veszteségekkel, mint az amfetaminnál, heroinnál vagy az alkoholnál. Másoknál kaland, közösség, hely, ahol ítélkezés és bántás nélkül lehetnek önmaguk és olyan hősökké válhatnak, amilyenek mindig is lenni akartak.
Aztán ott van a “másik”, a barátok és a játékos családja; azok az emberek, akik nem értik ezt az alternatív világot, hogy hogy képes valaki órákat a gép előtt ülni és nem valós emberekkel beszélgetni, úgy csinálni, mintha mások lennének, mint akik, olyan célokat találni, ami a világon nem is létezik.
Én voltam a “másik”. Én voltam a feleség, aki ebben az univerzumban és ezek mellett az emberek mellett a hátsó ülésre került. A srácok Minnesotában, Hawaii-n, Skóciában, a csajok Texasban és Kanadában, mind le tudták kötni a férjem, amit egyszerűen nem értettem. Úgy értem, valószínűleg cask taknyos tinik voltak, akik valami érdekeset kerestek, hogy kitöltsék a napjaikat, mert nem találtak barátokat a suliban vagy hasonló. Mint a tipikus kocka fiú, aki online keres csajokat, aztán végül Robertet találja meg Wisconsinból, aki 14/nő/Madisonnak tetteti magát, csak hogy legyen kivel beszélgetnie. A saját szemszögemből ezek az emberek, karakterek fontos személyeknek tűntek, akiket a férjem semmiképpen sem akar cserben hagyni. Az ő véleményük volt a legfontosabb, hozzájuk fordult, ha meg akart nyugodni, és ők megadták azt támogatást és seggberúgást, amire vágyott.
Azon kezdtem gondolkodni, hogy mit csinálok rosszul. Hogy hasonlíthatnék minél jobban egy éjszakai manóra? Akkor talán figyelne rám. Hogy bizonyítsam, hogy vagyok legalább annyira jó fej, mint az online álbarátok? Akkor talán többet beszélgetne velem. Végül, azon kezdtem gondolkodni, hogy talán el kéne hagynom ahhoz, hogy észrevegye a különbséget köztem és a számítógép között.
Aztán eszembe jutott egy konferencia, amin annak a templomnak az ifjúsági lelkészeivel és vezetőivel vettem részt, ahol akkortájt dolgoztam (egyháztitkár voltam, bármily meglepő!). Az egyik előadó a házastárs felemeléséről beszélt, a szenvedélyük tiszteletéről és hogy hagyjuk, hogy teljes emberek legyenek. Elmondta, hogy mindenkinek van egy tartálya, egy tárolója, ami csak arra vár, hogy megtöltse szenvedéllyel és energiával, hogy azt csinálhassa, amit szeret. Persze, ezt ifjúságpolitikai szempontból mondta, de engem elég mélyen megérintett. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy van egy ilyen tartályunk és folyamatosan töltenünk kell, mert mindaz, amit azért csinálunk, mert KELL, eléggé felzabálja az energiánkat – amik kimerítenek, dühítenek vagy csak zavarnak. Rájöttem, hogy míg én nem ügyeltem arra, hogy újratöltsem a saját tartályomat, az övé ez volt: ez a világ, kapcsolat másokkal, akik osztoztak ennek a birodalomnak a szeretetében. EZ töltötte fel az ő tartályát. És neki, mint háztartásbeli apának, aki küzd a saját céljaival (ugyan, ki nem?), erre volt szüksége.
Végül, leültem a férjemmel és kitálaltam. Őszinte voltam, bántó, de végül próbáltam megmutatni a szívem is, anélkül, hogy egyébként gyerekes lettem volna. Valljuk be, hölgyeim, a legtöbb férfi rettentően kiakad, ha sírunk. Úgyhogy próbáltam nem sírni. Sajnos, ha zavart vagyok, akkor sírok.. és nem tudom abbahagyni. Szóval, biztos, hogy sírtam egy csomót. De azt is mondtam neki, hogy ne szóljon egy szót sem, csak hallgasson meg, de ne csak a szavakat. Valami nagyon hasonlót mondtam (bár, így leírva minden bizonnyal sokkal összeszedettebb, kevésbé zavaros..)
“Amikor sietsz és lezavarod a velem töltött időt, csak hogy online lehess, úgy érzem másodhegedűs vagyok abban a zenekarban, ahol te vagy a zenekarvezető. Amikor rámszakad az egész a gyerekekkel, meg hogy te is elvagy a saját világodban, fejhallgatóval a fejeden, kizárva a körülötted lévő világot, úgy érzem, hogy téged nem érdekel. Amikor minden ébren töltött pillanatot, különösen, amikor itthon vagyok, online töltesz olyan emberekkel, akiket nem is ismersz, úgy érzem teljesen egyedül vagyok a házban, a családban és a házasságunkban. És hogy őszinte legyek, kezdek eljutni arra a pontra, amikor lehet, hogy választanod kéne: én vagy a WOW.”
Tudom… Drámai, mi? De hadd mondjak valamit – fura páros vagyunk. Nem vagyunk örökké együtt, de kitaláltuk, hogy hogyan bátorítsuk egymás erősségét, ahelyett, hogy folyamatosan fejlődésre bíztatnánk a másikat. Ezért vagyok én a kenyérkereső és ő az háztartásbeli szülő (nem túl keresztényi, mi?). De ezt dobta nekünk a gép. Úgyhogy igen, hiszem, hogy vannak, akik tényleg WOW függők… de azt is hiszem, hogy ezeknek az embereknek már valószínűleg volt egy korábbi függőségük, amit most a WOW-val pótolnak, harcolnak valami ellen, amivel nem mernek szembenézni vagy menekülnek abból a helyzetből, amit reménytelennek éreznek.
Miért érzem így?
Mert a férjem ezt mondta.
Amíg szembesítettem azzal, hogy hogyan érzek a játékkal kapcsolatban és benne az ő életével, nem gondoltam magamra, nem jártam el barátokkal, és egyáltalán nem törődtem a saját tartályom feltöltésével. De amikor azt mondta, hogy ő menekül, akkor összetörtem. Mitől menekülne? Természetesen.. tőlem, nem azért, mert szörnyű ember vagyok, hanem mert zsörtölődöm. Mert amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy kimondatlanul is elvárom, akkor bántom, rosszul érzi magát, hogy úgy beszélek vele, mintha késsel szúrkálnám. És a Guildje, a közössége nem kelt benne ilyen érzéseket. Megszorongatják a golyóit, aztán adnak neki aranyat.
Eltartott egy darabig, amíg megegyezésre jutottunk, de végül lefektettünk pár alap szabályt – van időbeosztás és van beszélgetés. Mindig van beszélgetés. Van három meghatározott alkalom/nap egy héten, ami fix, hacsak nem szólok, vagy nincs vészhelyzet. Hülyén hangzik, mi? De akkor is, csak azért, mert nem kap fizetést valami munkahelyről, attól ő még ugyanúgy dolgozik. Szóval, vannak ezek az előre meghatározott napok – egy raides este és egy Podcast. A többi estén beszélünk róla. Ha fáradt vagyok, vagy csak vissza akarok húzódni, hogy megnézzem a Dawson és a haverok valamelyik régebbi részét, ő leül játszani – miután a családi teendőket befejeztük. A gyerekek alszanak, a napnak vége, ez az ő ideje. Ha nem vagyok fáradt és ő sem ül tűkön, hogy a szerepébe bújjon, akkor olyan műsort nézünk, amit mindketten élvezünk. Néha ráfázik és végignéz valami csajos filmet, amit én akartam, de nem beszélünk róla. De az esetek többségében kompromisszumot kötünk.
Van, amikor csak a gyerekekről beszélgetünk, a munkámról… elég jó érzéke van a hülyeségeimhez, úgyhogy működik.
Vitatkozunk még mindig? Persze.
Most is érzem magam másodhegedűsnek? Gyakrabban, mint be merném vallani.
Most is kétségeim vannak a lányokkal kapcsolatban? Igen… de ez az én bizonytalanságom, nem az ő problémája.
Ezeken a beszélgetéseken keresztül megértettem a férjem és hogy miért fontos neki a “másik” élete. Nem a swingerekre gondolok (az egy másik poszt), hanem arra, hogy hogyan létezhet közösség egy számítógépen belül. Az emberek, akikkel online találkozik, valódi emberek. Némelyiket már szinte saját barátomnak is hívnám. Családjuk van, történeteik, reményeik, fájdalmaik.. de megvan a saját megtöltendő tartályuk, a saját erősségük, gyengeségük, és a végrehajtandó kalandjaik. És hogy őszinte legyek, pont olyanok, mint én – keresik a helyüket a világban, ami folyamatosan irányítani próbál, hogy mit csináljunk és mit ne, kik legyünk és kik ne, hogy érezzünk és hogyan ne.
Ha azzal küzdesz, hogy talán te is egy WOW özvegy vagy, szívesen beszélek veled. De javaslom, hogy keress külső segítséget, ha a helyzet olyan, ami több, mint egy átlagos felháborodás. Nem a szülőkre vagy nagybácsikra gondolok. Néha a család ugyanazzal a meggyőződéssel nézi az életedet, mint te magad és lehet, hogy még sokkal inkább félreértik a helyzetedet. Sokáig szembesültünk azzal, hogy mások elítélik az életformánkat, mert ő a férfi és neki kéne a megélhetésről gondoskodnia, én vagyok az anya és nekem kéne otthon pesztrálnom a gyerekeket. De nekünk nem ezek az erősségeink, nem ez érdekel minket… az életünk jelenleg nem így működik. És szerves részem minden rostjában érzem, hogy Jézus nagy ívben tesz rá, hogy melyikünk marad otthon – amíg szeretjük egymás, szeretjük a gyerekeinket és szeretjük a közösségünket.
És bízz bennem, sosem találkoztam olyannal, aki annyira szeretné a közösségét, aggódik olyanokért, akikkel sosem találkozott személyesen, aki küzdene olyanok igazságáért, akiknek alig van vagy egyáltalán nincs hangjuk, mint a férjem és ahogy a Guildje küzd (egymással) egymásért.
Jut eszembe, olyat viszont olvastam, hogy valaki úgy próbált kommunikálni a férjével, hogy legyen benne kihívás, rejtvény, amit meg kell fejteni és a férje bevallása szerint, jó ötlet volt és értékelte a próbálkozást. :D
Két szemszög jut eszembe, az egyik a sajátom, egy pedig, aki hasonló helyzetben van és meg tudom érteni.
Egyébként, szerintem, a játékszenvedélynek is vannak tényleg olyan fokozatai, ami már nem jobb, mint az alkohol, hiszen alkoholista is tud úgy élni akár évtizedekig is, hogy baromi jó fej és senkiben nem merül fel, hogy gondja van, amíg meg nem csúszik valamin az élete. Olyat is tudok, akinek úgy tudta meg a családja, hogy alkoholista, hogy belehalt. Addig viszont jófej volt, mintás családapa, férj, dolgozott rendesen, a külsején nem látszott, csak egy ponton feladta a mája.
Az is esélyes, hogy a függőség végül mégis csak szimplán függőség, hasonló gyökerekkel, adottságokkal, bármi is legyen, bár abban nem vagyok biztos, hogy kimászni csak úgy lehet belőle, hogy lesz helyette valami más függőség.
Szóval, ha annak a szemszögéből nézem, akit meg tudok érteni, hogy szenved tőle, akkor tudom, hogy rohadt sok fájdalommal és mélyponttal jár az ő életében. Meg tudom érteni, hogy elkeserítő tud lenni, hogy együtt élsz valakivel, aki kivülről nézve tök normális, ti lehettek a minta pár, otthon meg egyszerűen nem bírod és nem tudod elmondani, hogy miért, mert ami a szenvedélye, az nem abnormális.
Ha a magam szempontjából nézem, a játékszenvedélyt is meg tudom érteni, sz*r a világ, kell valami, ahol legalább jól érzi magát az ember, és nem is feltétlenül kell, hogy valós dolog legyen. Bennem csak mindig az arány lebeg. Hogy milyen ára lehet, hogy miért csúszik el a fontossági sorrend és miért nem lehet mondjuk visszaállítani? Vagy miért kell hozzá dráma, hogy a másik is elgondolkodjon azon, hogy valami nagyon félrement.
A játékszenvedélyt átalakítani szexfüggőséggé, azért necces. Csomó más szenvedélyről el tudnám képzelni, de a játék pont nem az. :) Ezt szerintem csak olyan tudja átérezni, aki tudja, hogy milyen ilyen emberrel élni: belépsz sexi ruciban, táncot lejtesz és ő még azt sem vette észre, hogy beléptél a szobába. Majd mondasz vmit, amiről úgy emlékszel, hogy gerjed rá és az a válasz, hogy "aham", de nem ér rá ilyenekkel foglalkozni, mert éppen raid van, amiből nem lehet csak úgy kiszállni, mert a többiek morcosak lesznek. Ez alap :D
A szenvedélyes emberek mindig lógnak valamin. Az egyik elmúlik, jön a másik függés.
Nem lehet csak a számítógépet, vagy a játékszenvedélyt okolni. Van aki munkamániás, ismerünk horgászokat, fúró-faragó ezermestereket, piásokat, mértéktelenül gyúrókat, mozimániást, de az olvasásban is el lehet annyira veszni, hogy megszűnik a külvilág.
Nőknél a kézimunka, főzés, gyereknevelés, sopingolás, meg még ezer dolog okozhat addikciót.
Leszox a cigiről -> nassolsz.
Leszoktatod a játékról -> tedd szexfüggővé :) játékosan ;o)
Hali! Állandó volt a WoW, emellett meg pár favorit, amikor éppen kijött vmi új, mint GTA, Half Life, de még Ceasar és Sims is. :) Mostani inkább Diablo, Rome, Shogun.
