Szia Brigi! Postodon felbuzdulva regisztráltam én is ide. Sajnos én is jó ideje olvasom az általad említett másik csoportot. Tudom, mit mész keresztül, én szeptemberben vesztettem el Anyukámat, aki szintén nagyon fiatal volt :( Ugyanugy hosszú, küzdelmes időszak volt nekünk is ez, megtettünk mindent érte, utolsó percig bíztunk.. :( ha gondolod, szívesen beszélgetek veled, hátha tudok kicsit segíteni, vagy csak konnyiteni, hogy kicsit kibeszeled..
Kedves Brigi ! Mi egy házaspár vagyunk, rákkal érintve, és van három nagy lányunk, kiktől van eddig 7 unokánk. Tehát igazából a lányaink is édesanyád korcsoportja, Te pedig lehet, hogy idősebb unokáink korcsoportja vagy.
Hidd el, aki abba a stádiumba kerül, hogy nincs tovább, annak a legnehezebb, mert azt is látja, hogy ott vannak körülötte azok a hozzátartozók, akik még bíznak, hisznek, akik személyes fájdalmak közepette fogják a kezünket, nem akarnak elengedni. Pedig menni, sajnos muszály, hittől - reménytől, elhatározástól, reménységtől függetlenül. Sajnos, az ember sok mindent megérez, akkor is, amikor már nem tud / akar róla beszélni, mert ő meg a visszama-radtakat akarja megóvni,számukra a leszakadást enyhíteni.
De erre jó többieknek az emlékképek / emlékezet.
Mindazt a szépet, a jót, a meg sem nevezhetőt rád bízta édesanyád,- amit igazán nem is lehet leírni, megnevezni, hiszen ebben olyan dolgok vannak, mint arcjáték, testbe- széd, hangsúly, de esetleg a nézés, a mosoly stb.- hogy add tovább gyermekeidnek és környezetednek, és akkor - ha ezt teszed - szelleme még sokáig - ha nem a Te életedben- veletek fog élni,-
-hiszen a nehéz fordulatokban terhes időkben visszagondol- hatsz arra, hogy ő hasonló esetben hogyan is reagált, milyen tanácsot adott, és milyen tanácsot adna ma, vagyis akkor, amikor dönteni - állást foglalni kell.
Sokszor olvasni temetőkben: Csak az hal meg, akire nem emlékeznek. A valóság pedig az, hogy aki bennünk el nem múló emlékképeket hagyott, az mindaddig velünk él, példát mutat, míg az emlékképe tudatunkban előhívható.
Mielőbbi megnyugvást a megváltozhatatlanban, és békét a jelenben, melyet ural a múlt és talán leginkább a jelen fel- dolgozása a jövő érdekében.
( hiszen egy meghatározó sze- mélyiség hiányzik - az édesanya kisugárzása azonban a résztvevők számára a jelenben még él.)
De azért ezt sem kell túlragoznunk, érzelmeink megnyilvá- nítása olyan nehezen detektálható, hogy erre még mérőesz- köz kísérletek sem készültek.
Júliusban elvesztettem a legfontosabbat,édesanyámat. 2 év küzdelem után,tüdőrákban. Sokat olvastam a Rák,avagy a szomorú valóság fórumot,sokszor segített és sokszor együtt sírtam a többiekkel,akiket csak nick nevükről ismerek. Sosem írtam abba a fórumba és ide pedig végképp soha nem szerettem volna,annyira bíztunk,annyira küzdött és élni akart az én gyönyörű,fiatal 49 éves anyukám!
Most mégis rászántam magam,hogy írok,mert egyszerűen nem térek napirendre. Apukám,testvérem és férjem sem tud megnyugtatni.
Máshogy fogják fel az egészet,igaz,talán nem is voltak a végén annyit anyuval,mint én. Jó lenne egy sorstárs,aki ugyanezt átélte,ezt a fájdalmas betegséget,végignézte tehetetlenül,s azt,hogy az életerős,mindig minden kemény próbát kiálló szerettét,hogyan emészti fel a rák :''(,jó lenne valakivel erről beszélgetni. Tudom,baromság,de nem bírok ránézni 50 évesnél idősebbekre,elkap a sírás,és eszembe jut anyu,ő miért nem élhet,ők pedig miért? Nem bírom nézni az utcán sétáló anya-lánya párokat,dühös vagyok,haragszom a világra.Ne haragudjatok,akit zavar,amit írok,de ha van valaki,akinek szintén jó lenne egy sorstárs és ezt az egészet túlélni,jó lenne vele beszélgetni,néha úgy érzem beleőrülök a fájdalomba. :'(
Szia! Énis nemrég vesztettem el egy szerettemet, és nagyon fájt szenvedni látnom őt. Az utolsó napok és a temetésig eltelt idő nagyon rossz volt, de idővel könnyebb lesz. sok idő kell, de napról napra könnyebb, és egy idő után már nem arra fogsz emlékezni hogy szenvedett.
Sziasztok.én most regisztráltam, nem nagyon tudom hogyan mennek itt a dolgok még...azt hittem erre nem most fog sor kerülni, de sajnos megtörtént!!4 napja vesztettem el a bátyámat, hihetetlen még most is!!és a legrosszabb még hátra van, a temetés!!
Sajnos nem tudunk változtatni semmin, kegyetlen nehéz így az élet, de helyt kell állni. Ne legyen lelkiismeretfurdalásod, szerintem mindent megtettél, amit lehetett.
Köszönöm szavaid, én egyszerűen le vagyok dermedve, még kiírni se tudom magamból a bánatot igazán, nagyon, de nagyon hiányzik édesapám, anyukám halála után ő volt a legnagyobb támaszom. Ez a gyász a gyászban teljesen kiüt mentálisan, csak a futás és a munka köt le. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez megtörtént, olyan ürességet érzek, hogy leírhatatlan, mintha lelassult volna az idő és mindent lassított felvételen néznék, őszinte ámulattal nézem a gondtalannak tűnő, hétköznapi embereket, hogy egykor én is ilyen voltam...... Most meg mintha a világ összes terhe a vállamat nyomná....
őszinte részvétem, andris.. nem tudok sok biztatót írni, mert nincsenek szavak. nekem 1,5 év telt el, de még mindig alig járok a temetőbe, nem bírom. de nincs nap, hogy ne gondolnék vagy 10 x apukámra, minden apróságról eszembe jut , és pokolian hiányzik. csakhogy érzem, hogy velem van. sok jel van. és már más is észrevette, hogy nem kamuzok. és ez adja az erőt, hogy túléljük.
Köszönöm, igyekszem vigyàzni. Bár annyira magam alatt vagyok, hogy még futni se voltam az elmúlt napokban, szenvedek nagyon, belefáradtam, hogy erősnek kell lennem mindig.
Köszönöm, ma kicsit legyőztem magam és vízkereszt óta újra futottam egy komolyat. Közben úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valami megmagyarázhatatlan nyugalom töltött el.
Ma volt édesapám temetése. Egy korszak lezárult, olyan ürességet és fájdalmat éreztem, hogy egy bizonyos ponton már a tudatom blokkolta a további szenvedést. Nem nagyon tudok írni most, mert kesze kusza minden, minden a nyakunkba szakadt.
Köszönöm, igyekszem a legjobb tudásom szerint talpon maradni, akkora trauma van bennem, hogy még kitörni se tudott belőlem az események gyorsasága miatt. Bő 4 hete még rendezett életem volt, készültünk az ünnepi időszakra, erre a sors porig rombolta az újraépített kis életemet, annyi fájdalmat, szenvedést éltem meg és láttam ebben az 5 évben, hogy azt nem kívánnám a világ legrosszabb emberének se. Tudom, hogy vannak nálam nehezebb sorsú emberek is és tartják magukat. Egy filmsorozatban elhangzott egy mondat, ez cseng a fülemben:
