Megsárgult percekbe fulladt álmokon, véznacsontú, sápadt, kihűlt vágyakon botorkál búsan a haldokló remény. A megfagyott szeretet már túl kemény.
Nem fogja a perc, hiába ölelsz. Mindenütt, csak hűvös kezekre lelsz, és fojtogat a rád zúdított harag. Hallgatnak a torkodra dermedt szavak.
De csak állsz némán, már nincs mit mondanod. S kiégett tested magára hagyod, ha szárnyaló lelked, mint szabad madár, az áldott Isten féltő karjaiba száll.
Hová fajult ez a forrongó, világ? Hová lett a szeretet, a becsület? Hová lett a szavahihető kézfogás? Miért lett elvakult számtalan ember, aki önzően csak magára gondol, másokon kegyetlenül átgázol? Nem számít semmi, csak legyen kényúr, mert már a pénz, a hatalom az úr.
Ember embernek ádáz ellensége, határtalan a telhetetlensége. Alig van már a Földön emberség, a tiszteletet rég beszennyezték, nincsen már nyugalom és békesség.
Olyan ez a forrongó világ, mint kitörni készülő vulkán. Bármikor váratlanul tüzet, lávát okádhat, városokat, falvakat kegyetlenül elpusztíthat! Változz hát, ember! Vedd végre észre! A vesztedbe rohansz! Te is elpusztulhatsz!
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Minden kedves bekukkantónak szeretettel küldöm legújabb
versemet.
Zanner Anikó
Akrosztichon 1.
Táncol a napsugár a kék égen, Arany fénye melegít élénken. Virágok nyílnak tarkán mindenütt, A méhecskék gyűjtik a friss nedűt. Szellő fújdogál, simogat langyosan, Zenélnek a madarak boldogan.
Magasról integet lilán az orgona, Árassza bódító illatát távolra. Rigó ácsorog a smaragd falombon,
Viszi trilláját a fuvallat kacéron. Áramlik a langymeleg kellemesen, Ránk telepszik a vidámság lelkesen. Tovaszáll a rosszkedvünk nesztelen, Unalom elűzve győzedelmesen. Nincsen már itt lehangolt komolyság, Kellett már nagyon a kikeleti vígság.
Nagypénteken amint erre jártam, Ezen az udvaron sok tyúkot láttam. Volt közöttük fehér, s pöttyögetett tarka, Az egyiknek nagyon is piros volt a farka. Gondoltam magamban: lesz itt tojás bőven, Nem kell érte kimenni majd a tyúkülőbe. Szépen kifestve adják a kezembe, Mert ahol szép lány van, annak van hímezve.
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
Nem akart Ő kegyelmet sem Pilátustól, sem a Barabást választó sokaságtól. Méltósággal tűrte a kínzó korbácsolást, tűrte az iszonyú fájdalmat, megalázást.
Vitte keresztjét véresen, roskadozva, a mi bűneinket is vállán vonszolta. Fején töviskoszorúval lassan haladva, arcán lefolyó bíborfolyóval, botladozva. Amikor elesett, ütötték, leköpdösték, kik segíteni akartak, azokat ellökték.
Golgotára érve megfeszítették...
Csendesen kínlódott, nem jajgatott: még akkor is, ott is megbocsátott. Ott sem ítélkezett senki felett, hanem Atyjához imával esedezett.
Szenvedett, mert Ő úgy akarta, meghalt, mert Ő úgy akarta. De halál nem győzött fölötte, feltámadt fényben tündökölve, s velünk marad mindörökre.
Nagy rajongója voltam Hofi Gézának! Ezért, engedelmeddel, skanzen, beírnék ide egy "előszó helyett" irományt.
Szombat volt. 2002. április 13. A Farkasréti temetőben, frissen ásott sír körül némán, dermedten áll a tömeg. A tömeg - nem voltak ugyan kétmillióan -utolsó útjára kísérte Hoffman Gézát. A mikrofonnál a színigazgató tisztán, artikuláltan, papírról olvasta fel az elhunyt munkatársainak nevét, lemezeinek kiadóját és kitüntetéseit. Mondandója végén a kezével jelt adott, a koporsót leengedték a sírba. A tömeg megmozdult. Virágok - íriszek, szegfűk - százai hullottak alá. Virágtakaró védte az elhunytat a göröngyöktől. És akkor a hangszóróból - mint az égből - megszólalt "a Hofi". Mint egy Karinthy-novellában vagy Örkény-abszurdban. Énekelt. "A kiöregedett vadászkutya dalát". A dalt, amely egy volt vele. Az ars poeticája. A lezúduló göröngyök puhán hullottak a virágszirmokra. A tömeg könnyes szemmel, szinte csodálkozva hallgatta. Hiszen most is itt van, és énekel. Nekünk. A dal lassan, szomorúan kúszott a sírok között. "A hűséget én nem csak mutattam, emlékezz rá, érted én mennyit ugattam!" És a tömeg - nem voltak kétmillióan - emlékezett. Hiszen akik eljöttek, ezért jöttek el. Emlékezni és talán megköszönni. Azt a sok-sok felejthetetlen percet. A "röhögést". Hogy megtanított röhögni "azokon". A mindenkori azokon. Mert ő kimondta. Csak ő. A Hofi. A kőbányai haver. "Figyelj, haver!" Mert haver volt. Még tegezett is. Mindenkit. Pedig nem mindenki szerette. A hatalom pláne nem. Ezeknek nem kellett. Ide se jöttek el. Nem baj. Magunk vagyunk. Árkok vannak köztünk. Meg ez a sír. De most a sírok felett kering a dal. "A rosszban jó, hogy ugatni már szabad, ugatni már szabad." És aztán meg, hogy "ugatni MÉG szabad". A tömeg döbbenten néz maga elé. Mikor énekelte ezt "a Hofi"? Egy éve vagy öt éve? Most énekli vagy tegnap? És milyen furcsa, most nem is énekel, hanem szinte üvölt, vonít a temetői csendben, "ugatni MÉG szabad". Majd halkan így folytatja "a Hofi": "Az új kutyák frissen csaholnak". Hát igen. Frissen és máshol. Pedig ők is "a Hofin" nőttek fel. Most is a múltat idézik, miközben tagadják ezt. Ezen a napon is máshol gyülekeznek. "A Hofi" hangja meg csak száll, száll a magasban. Átrepül a temető alacsony kerítésén, át a Dunán, elszáll a Kossuth tér és Kőbánya felett, és csak száll Soprontól Záhonyig. Még a legkisebb faluban is hallani "a Hofit", aki halkan, szinte suttogva mondja ki az utolsó sort: "Az igazságból elveszett az >i<". Hoffman Géza elment örökre, de "a Hofi" itt maradt. Addig van velünk, ameddig csak akarjuk. Ameddig emlékezünk rá. És mi emlékezünk - nem szabad felejteni -, emlékezzünk!
Odaát jártam- Honfoglaló régi archívuma, és onnan hoztam. Szép estét kedves Anikó!
Ez is jó !
