A baloldali olvtársak csak fanyalogtak a "Kung-Cze (Confusius) bölcsességei" c. topic írásain. Most itt a lehetőség, hogy e topicban ők is megmutassák, szerintük hogyan kell csinálni.
Emlékeztetőül, a már kialakult, fontosabb elnevezések
http://forum.index.hu/EditArticle/ReplayEditArticle?a=77189909&t=9123337
– Helyes. Én is készen vagyok, mehetünk – mondta Or Ban.
Amint kiértek a palota udvarára, már látták is a nyitott kapun túl várakozó csapatokat. A lovászok elővezették a kán kedvenc lovát. Fo Ci már régóta beteg volt, de Or Ban makacsul ragaszkodott hozzá és rengeteget költött a gyógyítgatására. Aznap is csak őt akarta. Megtisztelő feladatának eleget téve, Sem Jen négykézlábra ereszkedett, Or Ban a hátára lépett és szuszogva a nyeregbe mászott. Lassan kilovagolt a kapu előtt várakozó had elé. Üdvrivalgás fogadta. Or Ban elégedetten szemlélte katonáit, akik fegyvereiket rázták és zászlókat lengettek. Az alvezérek megfújták a harci kürtöket és mindent, amit még lehetett.
A kán a kardja után nyúlt, hogy indulást vezényeljen, de Sem Jen megrántotta a kezét:
– Mondd nagyuram, most kire is megyünk rá?
– Jaaa... hogy még nem mondtam? A mai ellenség legyen a... legyen a... a Ce Jú.
És minden kihungok nagyhatalmú kánja kirántotta kardját:
– A Ce Júra! Rá, rá hajrá! – ordította.
– A Ce Júra! A Ce Júra! – visszhangozták alvezérei.
folytatása: az Egy Üt "juhásza" és Hor Vat a fővárosi Ma Szop félgerincű csodalénye úgy ünnepel a sátrában mintha ők nyertek volna csatát meg háborút....
– Meghosszabbítjuk eddig... nem, inkább eddig és sihuhúúú, hegyen-völgyön zakatol majd...
Kaparászás hallatszott, majd az ajtónálló dugta be a fejét:
– Nagyuram, Tar Lo Shi főkormányzó és Bor Kai olimpista mandarin...
– Engedd be őket – szólt a kán.
– Csak mi lennénk – szerénykedett befelé Bor Kai –, azért jöttünk...
– Látjátok, fontos egyeztetésben vagyok. Ki vele, de gyorsan!
Tar Lo Shi és Bor Kai zavartan toporgott:
– Azért jöttünk, hogy most mit csináljunk, mert...
Or Ban, minden kihungok nagyhatalmú kánja idegesen megnyalintotta a száját:
– A Mo Mo?
– Igen.
– Mennyi lett nekik?
– Kétszázhatvanhatezernél is több.
– Micsodaaa? – csapott az asztalra a kán, de akkorát, hogy az összes szo tyi a levegőbe repült. – Kétszázhatvanhatezernél is többet gyűjtöttek? Hát mit képzelnek ezek a nyavalyások? Szétrombolni a kihung nemzet álmát? Ujjat akarnak húzni? Velem? No, majd én megmutatom nekik!
Bor Kai hangosan helyeselt:
– Kapják csak meg, amit érdemelnek!
– Ne félj, meg is kapják! Emlegetni fogják örök életükben! Ha harc, hát legyen harc! Kard ki, kard!
– Nagy kán, megint csak ámulunk nagy bátorságodon – hízelgett Bu Pe főkormányzója –, mit fogsz csinálni?
– Ééén? Nem én, hanem ti! Álljatok ki harcosan és vágjátok a nyavalyások képébe, lássa, hallja minden kihung, hogy Bu Pe visszavonja pályázatát az olimpiászra...
A Dagobert terem márványpadlója, tempósan kopog a lakáj léptei alatt. A Bán reggeli kávéját hozta, hogy aztán zavartalanúl kihátrálhasson a képből. Or Bán, a zsozsós medence egyetlen rajtkövén a négyszáz vegyesre koncentrál. Ha sikerül jól elkapnia a rajtot és a fordulóknál sem hibázik, akkor az Ajro Púno, nagy Zsozsó-Olimpiai játékain is indúlhat - Offshore senior kategóriában. A kivetítőn, a Napimigráns1-en sivatagi dűnéken svenkel a kamera, amikor az idilli pillanatot gazdátlanúl maradt tevék egy csoportja töri meg. Az állatok éhesek, szomjasak és haldokolnak.. A riporter beáll a képbe és hosszas, szemléltető elemzésbe kezd az állatokat bestiális mód magukra hagyó arabokról és a tenorizmusról. A Bán az utolsó fordulóját is világcsúcs részidőn belül hozza. Messze lemaradt a mezőny, Shi Mi Cska '98-as világcsúcsa remegve marad le a Bán tempós csapásai mögött. Az utolsó tempó és a cél közti tizedmásodpercben a Bán már az elit ligára gondol. Olyan ellenfeleket kell leúszni mint a gaz Sho Rosh, vagy a libaképű Mer Khell.. A vörösszemöldökűek doppingellenőrnek öltöztek a mai álarcos bálon.
Fáradt volt. Kelletlenül intett a kihallgatást kérő Lá Zinak:
- Mondjad, de röviden!
Az udvarmester a kán füléhez hajolt:
- Megtudtam, hogy a kihungok hol dugdossák a pénzüket.
Or Ban egyszeriben felélénkült:
- Pénzt? Hol?
- Idegen földön, a helvét hegyekben őriztetik.
- Disznóság! Nem akarják, hogy mi azt is megvédjük... na, mindegy. Megszerezzük.
- Nem fogják kiadni. Ezek a hegyi népek kemény harcosok.
A kán megvetően legyintett:
- A helvétek? Na neee... úgy odacsaptunk nekik legutóbb is...
- Mikor?
- Hát... van vagy ezer éve, de akkor is... Az a pénz pedig, amit most őrizgetnek, az kihung pénz. Jár nekünk és kész. Kénytelenek lesznek tudomásul venni.
Lá Zi bólintott:
- Nyilvánvaló, hogy az bennünket illet. Nade hogyan szerezzük meg a helvétektől?
Minden kihungok kánja nem sokat töprengett a megoldáson:
- Először te, derék szolgám, határozottan felszólítod őket, hogy azonnal adják ki.
- De mi lesz, ha makacskodnak és nem adják?
- Akkor majd jövök én! Párbajra hívom ki a vezérüket. Ha legyőzöm – márpedig biztosan legyőzöm! –, akkor visszük a pénzt – mondta magabiztosan Or Ban.
- Mily nemes gondolat! – hajlongott az udvarmester. – Lássa a világ, hogy te, nagyuram, még az életedet sem kíméled, ha ki kell állni a Birodalom érdekeiért.
- Mi az hogy! Bátran kiállok én és megmutatom azoknak a nyavalyásoknak, hogy ki tud többet dekázni...
Rosszkedvűen kémlelte a látóhatárt. Semmi. Az Ajró Púnó flottájával rég elhagyták a szárazföldet, most már csak a végtelen tengert látták. Eleinte még az elsők közt haladtak, de most kezdtek hátrább csúszni. A kihungok gyorsnaszádja határozottan lassult.
Hszi Jar Tou bátortalanul megszólalt mellette:
– Azért mi vagyunk az egyik legversenyképesebbek...
– Hányszor mondjam, hogy a hülyeségeket nem nekem kell löknöd! – intette le bosszúsan Or Ban, aztán leszólt a parancsnoki hídról:
– Hol késik az a pirospöttyös?
– Jövök már, jövök – lihegte a lépcsőn fölfele kapaszkodó Ma Tou Csi mandarin –, imhol vagyok.
– Miért nem haladunk? – förmedt rá Or Ban.
– Uram-kánom, életem-halálom kezedbe ajánlom, fogynak az evezőseink. Egyre többen teszik le a lapátot. Itthagynak bennünket, más hajón akarnak evezni. Akik még itt vannak, azok is el vannak keseredve. Látják, hogy lemaradunk.
– A francba is... pedig nemrég még milyen jól húztunk...
Ma Tou Csi mandarin vigasztalta:
– Cseppet se búsulj, amíg engem látsz! Én mindig tudom, mit kell tennünk.
– Hát akkor ki vele, de gyorsan!
– Amint besötétedik, úgyis leáll mindenki. Mi pedig éjjel szépen visszafordítjuk a gyorsnaszádunkat...
– Az ellenkező irányba?
– Úgy bizony! Ez az egyetlen helyes megoldás. Unortodox.
– Mire jó ez? Nem értem...
– Pedig egyszerű. Reggel, amikor mindenki újra evezni kezd, az evezőseink azt fogják látni, hogy mi egyre gyorsulva, egymás után hagyjuk magunk mögött az Ajró Púnó többi hajóját...
Két évnél is több telt el azóta, hogy a kihungok elindultak. Or Ban kán szépen ráterelte őket a nemzeti fejlődés útjára.
Azon mentek, mentek, mendegéltek mígnem egy rettentő nagy falhoz értek. Megkerülni nem lehetett, mert végeláthatatlanul hosszú volt, magasnak meg olyan magas volt, hogy a teteje a felhőkbe veszett. A kihungok tanácstalanul álltak meg a fal tövében.
– Hát ez meg mi lehet? – tanakodtak.
Bölcs kánjuk alaposan megvizsgálta a falat. Ő sem látta, hol ér véget. Sokáig tapogatta, kopogtatta, de aztán hirtelen felderült az arca.
– Barátaim! – fordult a néphez –, hiszen ez nem is fal! Nézzétek meg jobban, ez egy küszöb. De nem akármilyen! Ez bizony a mi társadalmi és gazdasági sikerünk küszöbe.
A kihungok csak néztek. Or Ban belelkesült a nagyszerű felismerésbe:
– Hát nem értitek, barátaim? Itt állunk a siker küszöbénél!
Az emberek hümmögtek. Valaki bátortalanul megkérdezte:
– Tessék mondani, akkor most mit csináljunk?
Or Ban leereszkedően elmosolyodott:
– Mivel ez nem fal, hanem küszöb, ezért mi egyszerűen átlépünk rajta. Már kezdhetitek is...
Na Vra Csi igazságügyi mandarin megköszörülte a torkát, aztán kibökte:
– Lenne itt ez a baltás...
– Baltás? – kérdezte Or Ban.
– Egy külföldi őrült, aki baltával lemészárolta a szomszéd országból való társát. Egy vadállat. Már több éve ül nálunk és most megint kérik a kiadatását.
– Jaaaa... már emlékszem. Adjuk ki.
– Adjuk ki?
– Igen.
– Uram, kánom... azt ajánlom, azért gondoljuk jól meg – mondta Na Vra Csi. – Az ilyen kiadatásoknál nagy körültekintéssel kell eljárnunk. Minálunk nincs halálbüntetés, de ha a kikérő országban van, akkor akkor ezt az elítéltet ott ki is végezhetik. Márpedig ez súlyosan sértené a mi jogi érzékenységünket. Arról nem is beszélve, hogy mit szólna ehhez a nemzetközi közvélemény...
Or Ban gyorsan leintette:
– A mi jogi érzékenységünk egyáltalán nem fog sérülni. A külföldnek sem kell aggódnia. Nemrég tárgyaltam az illető ország uralkodójával. Garantálta, hogy ha kiadjuk nekik ezt a baltás gyilkost, akkor nem ítélik halálra, nem végzik ki.
– Ez biztos? – aggodalmaskodott Na Vra Csi.
A kán kegyesen elmosolyodott:
– Ebben egészen biztosak lehetünk. A baltás gyilkost nem fogják kivégezni, hanem azonnal szabadon eresztik, sőt, még ki is tüntetik.
– Óhhhh – könnyebbült meg a kihungok igazságügyi mandarinja –, így már teljesen más a helyzet.
– Akkor tehát intézed?
– Természetesen. Még a mai nap kiadjuk – felelte Na Vra Csi és hajlongva kihátrált a trónteremből.
– Nagyuram, nem lesz ebből baj? – aggodalmaskodott Na Vra Csi mandarin.
– Miből?
– Hát hogy félázsiaknak nevezted őket…
– Már hogy lenne ez baj? – kérdezte Or Ban –, az én kedves kihung népem kifejezetten szereti az ilyen jelzőket.
– Na, de a szomszéd népek... nem fognak ezen gúnyolódni?
– Ezek? Nem lesz kedvük gúnyolódni, ha az emlékezetükbe idézzük, hogy mit tudunk mi. A jövő évet megemlegetik, mert...
A mandarinok feszülten figyeltek. Ismerték kánjukat, tudták, hogy most valami nagy okosság következik.
Or Ban folytatta:
– Jövőre felelevenítünk egy szép régi szokást. Kalandozni fogunk megest.
A kihung nagytanács egy emberként ugrott fel:
– Kalandozniii? Hujj, hujj... rájuk megyünk?
– Bizony! Hende kündü már gyakoroltatja a hátrafele nyilazást... még az is lehet, hogy próbaképpen már az idén ráküldök egy turma lovasíjászt erre a nyavalyás Áje Mefre...
– Óh, nagyuram... csak amennyire szerény képességeim engedik.
– Azt beszélik, tündérmeséket is tudsz.
– Én mást se tudok, csak azokat, nagyuram.
– Én meg mindent tudok, csak elaludni nem...
– Egyet se búsulj. Én eddig mindenkit elaltattam a tündérmeséimmel.
– Na, akkor halljunk egyet közülük.
– Véletlenül itt van nálam a nagy meséskönyvem. Miről meséljek?
– Győztes viadalokról, kihung hősök cselekedeteiről. De hosszú legyen ám az a tündérmese! Ülj ide, szolgám!
Ma Tou Csi az ágy mellé kuporodott és ölébe vette a vastag könyvet.
– Lássuk csak... érdekes, hogy mindig itt nyílik ki – hümmögött –, aztán olvasni kezdett.
Az egyik szemével olvasott, a másikkal Or Bant figyelte. Amikor az unortodox gazdaságpolitikához ért, a kán már laposakat pislogott. Azt még talán hallotta, hogy hogyan szenvedett csúfos vereséget a dölyfös Áje Mef, de azt már nem, hogy egy év alatt hogyan lett a kihungok országa a világ közepe.
Chi Kán és Osz Kó közös hajóból küldi a nyílvesszőket a gyorsnaszádba.
A csillagszemű libapásztor hiányzik mindegyiküknek, a kihungok (de nem a libák) legendás hőse.
Giur Chan meg már szart se ér, valahonnan a tiltott palota mélyről értékelgeti a Birodalmat, diplomamunkája (és egyben vörös könyve), a Gőgös Gúnár Gedeon idézgetésével.
