A kezemben régi összegyűrt fénykép, önmagam néz róla vissza rám. Szeretnék szólni, szóra nyílna szám, szeretnék elmondani néma ajkaim, hogy életem könyve, egy szép költemény. Ami néha dráma, néha égi tünemény, irántad érző romantikus lovagregény. Jobb napokon, akár maga a Szózat, de van olyan is, hogy más kísért. Olyankor túlvilági gyászos sírfelirat, amelyet kőbe vésett az utolsó pillanat, Tenéked belőlem a lét után, mit itt hagyott ... Ami az elmúlásból megmaradt.
Tavaszodik… Lassacskán érdemes lesz lenézni a kertbe habár még aggodalommal mert ki tudja melyik szőlőtőke bokor fa élte túl a telet s hogyan élte túl: lecsavart lendülettel vagy kedves pihenésben s most újult frisseséggel várja hogy száz és száz kicsiny de erőszakos robbanás-sorozattal törjön ki Ám esetleg arra is kell gondolni hogy egy-egy gallyon már csak emlék-gyümölcsöt lel a kéz emlék-lombot a csöpp levél-kacsok helyén ha végigtapogatja nyáron szokásos mozdulattal – Akárhogy van: tavaszodik… S ha nem mutatná az időjárás igazolná a naptár amelyben hinni kell hisz a kozmosz iratja De itt se helyes se makacs gyakorlat hogy csak piros és fekete szerepel a naptárokon helyesebb lenne a két színt megsokszorozva gazdag skálává gyarapítani a napok belső színei szerint kezdve már a tavaszodás előtt és újévtől újévig évről-évre
A dolgok körbeérnek, vasrudak, kerítések, hegyük akár a dárda izzik, közébük zárva körbefutkos az élet, remélve: rést találna közöttük, hátha, hátha, míg van, mindig remélhet: nőhet kívül egy pálma, behajolhat és ága hozhatna menedéket, válthatna parittyára, s elvetné messzi tájra, kerítetlenre, rétek zöldjébe, vadonába, hol méhek döngicsélnek, hol végül is felállna négykézlábról, és háta támaszkodna az égnek, a Napot tarisznyába rejtené éjszakára, ne féljen szegény lélek, reggelig szundikálna, aztán a láthatárra szökkenne, szólna: égek, holnap van, újra reggel…
és eltökéltem rég magam ifjan s együgyűen akárhány évet élek is nem lesz egyéb ügyem mint felhúzni ki leragadt sorsára nem lel szavakat helyette is beszéljek és rákiáltsak hangosan járjon az kinek lába van előre nézzen messze ha lát magasló hegyeket valahányukat mássza meg és dolgát ne eressze elsorvadni bár túl nehéz hegyet mászni a láb és a kéz félúton érzi gyönge de tudja csak fönn látja meg a láthatár mily messze megy míg elveszik a ködbe magát legyőzve álljon ott várja a fölkelő Napot vessen véget az éjnek s ha fénye szemébe csapott hogy arcán könnye szétfutott üvöltse néki élek
Kulcs csörren a zárban, itthon vagyok, a kabát magától is helyére találna, azért gondosan fölakasztom, s mintha hálás volna érte, a szék egyhelyben topog, s míg vacsorát nyelek rajta, neki mondom el, mi történt ma velem, és nem velem, éber az este, kár volna még lefeküdni, elmosom hát a tányért harmadszor is, s közben úgy képzelem, mindennek jelentősége van, hiszen mégis túl kell ezt itt valahogy élni…
Apám emlékének Lógás vagy dolog - egyremegy nyugtatótól izzad a lábam hiányod tengelyén egyensúlyoz a kétségbeesés. Harminchét évig tanítottál hogyan kell saját lábakon állni - így lettem teljesen kiszolgáltatott. Se csillagfény se villanyoltás nem segít immár s a lét oly fölös mint fejfára biggyesztett selyemkoszorú.
Mosolyod
Mosolyod őrzöm a fényképen, dobozban tested porát. Szimpla téboly az életem: kiszáradt benne a holnapután.
Gyertya helyett
Egy hónapja csak befelé bámulok lelkem farkasszemet néz a semmivel - halálod oly értelmetlen mint holt karodon az óra ketyegése
Mintha
Ha nyílik a villamos ajtaja, olyan, mintha valakit várnék. Ha megyek az utcán, olyan, mintha szólnának hozzám. A villamos kocsiszínbe döcög, a város belefúl saját zsivajába, kirakatüveg mögül bámul rám az arcom: olyan, mintha élnék.
Se káprázat
se gyertyafény mi az űrt betöltené nap nap után bömbölök utánad mint dühödt medve kinek barlangjába borzas majmok keveredtek s okát sehogy sem értheti. Meghaltál mégis én bomlok furcsa cafatokká szétszóródom mint kezeim közt hamuporod mit virágok közé hintettem szerte szét. S mint sorsomnak bamba cselédje teszem mi dolgom - a vágy idegen a tovább mihaszna hiszen csak emlék már rólad a valóság.
Szállj magasan, fenn a szivárvány felett, Átszelve az áldott égi óceánok vizét. Sólyomszíved alatt a föld, glóriát vetett, Neked adja, Isten adta erős hitét!
Szállj magasan, fent az angyalok között, Vidd magaddal, szíved izzó lángját. Galamblelked hófehér gyolcsba öltözött, Áldást osztva, csendbe fojtja a lármát.
Szállj magasan, fent az ezüst hold alatt, Vigyázd minden ébrenlétem-álmom. Sólyomszárnyad nyomán csillagod maradt, Veled Isten szívét, újra megtalálom.
Ezerkilencszázhetvenkilenc október tizenharmadikán fölegyenesedett a kertben és lopva szétnézett az apám. Az ásót földbe ütve hagyta, mintha csupán a boltba menne, s mivel kezén is, homlokán is zavarta őt a munka szennye: megmosdózott a locsolónál - nyitva maradt nyomán a vízcsap - s úgy lopakodott ki a kertből, mint aki percre távozik csak. Aztán - mikor senki se látta - egy alacsony felhőre lépett és nekivágott kiskabátban a magasságos őszi égnek, amikor rájöttünk a cselre: már nem tudtuk követni szemmel.
Fogják meg! Ott! A földi létből kereket old egy öregember!
A kék üveg fejünk fölött széttört: valami rengeteg ököl zuhant rá. Semmiség ásít helyén, a sok cserép a szélbe hullt, most ott kering, s karcolja arcunk élesen.
Az embereknek nincs nyakuk, a sok lovacska fondoran gőzöl, minthogyha mondaná: ha már köd van, legyen nagyobb, s játsszunk bújócskát benne! A bokrok, mint robbanás után kővémeredt bombák: szedett águk szörnyűen szúr bele a légbe. És a fák, a fák! zörgő csontvázként állanak egy nagy-nagy anatómián. –
Felétek, ott az agg Duna partján, még barbárabb a tél. Ilonka, gyenge arcodat úgy óvnám s gyenge testedet! Magam helyett e versemet küldöm mint sálat és subát s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor, pajkos szemekkel nézz a már valahol mégis rejtező, győztes seregét szervező tavasz felé…
Más eget más felhőt napot bár egy időben s egy irányban: egy grammatika srófjain merőben más szókincs forog és gyarapszik felhő nap égbolt a mondatok súrolva egymást egy helyen együtt meg nem állnak s így támad sokrétű világ és menthetetlen félreértés darabokra szakad az ember s darabja pártol a rokonhoz s ő földnyelvéről nézi csak a végtelen mozgó mezőt sóvárog de sikertelen s úgy kell végül távoznia mint akit épp szó közepén szólít el ingerült parancs
Mi élteti a fecskét fent az égben, halat a vízben, és a pávaszem- pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát; a gyereket, ha fut, s merő vidámság? Mindent, mi mozog, mindent az öröm?
S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát, a pengő füvet, barnálló borostyánt, mert hát az is terjeng valamiképpen, azt se élteti más, csak az öröm?
Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban szemelgetik a semmi-örömöt, s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld- bogarakat a hullott lomb között. Magam, csak én – föl nem adva a harcot – élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal – s hogy tanú lehettem, azt is köszönöm.
Még hallatszott a csend. Még milliónyi szárny és fűrezzenés, a levegő kristályai egymáson-zizegése. alvók lélegzete, az álmodók
úszó szárnyalása vagy zuhanása. Az éjszaka bársonysötét zenéje, süllyedése a porhanyós anyagba magába fogadni a hangokat.
Csak a haldokló test elhallgatása némítja végleg el a dermedő világot. Nem a befagyott tenger – ő, aki nem mondhatja ki többé a szót: tenger, vagy Isten.
Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket... Fakereszt illet, megváltók, titeket!
Nagy az éj és nagy a csend, kutya sem ugatja meg. Csupán a tüskés csalit fénybogara csillan itt föl a szomszéd csillagig.
Fénybogarak zöldje fénylik, messzi városok felé int egy vonatnak - s jön a vonat, a nagy hideg légbe tolat. Hogyha majd elér ide, meg se hallja senki se.
— Iszap takarja s rőt növényzet... Fekszik ébren, mert álma nem nyugalmas. — De én szerettem őt, ahogy ezer fivér sem képes szeretni! — Hallgass! — Iszap takarja s rőt növényzet!... Íme ott van koszorúja a rönknél... — De én szerettem őt, ahogy ezer... — De jobban egyetlen szeretőnél? Iszapba fúlt bele. — De én... — Szeretted-e?
Az ihlet után most Lepkék szálldosnak ki lelkemből Menekülnek mint dögletes barlang elől ahol már csak az emlékek tapadnak meg nyálkásan pióca módra szívják csak szívják ami még ér valamit bennem a maradék vért velőt az élet apadó vizét s én hagyom megbabonázva elgyengülten kiájultan a rámszakadó farkasmagánytól
