Szólít a lámpafény, a kályha lángja, a plüss dívány, a vízfoltos falak, apám, anyám kezük tördelve állnak az ablakban: “Mikor jön már haza? Lemállott válláról az ifjúság, le- rongyolódott róla a férfikor, mi dolga még a sürgő városokban, mi útja még a földi utakon, kinek ágyában, kinek mellén alszik, szívén emlékek jégcsapja vacog? s mi minden reggel begyújtjuk a kályhát, kitakarítjuk ezt a csillagot…”
Folyók is medrükből kikelnek, kígyóként fákra tekerednek, szarvuk kinő a fellegeknek, hegyekkel halálig öklelnek, erdőt szaggat a fuvalom hová levél szép nyugalom?
Folyók is hajdan úgy futottak: kitértek minden kis bokornak s bársony-lankáin a hegyeknek a felhők békén elhevertek s a fuvalom lebegtetett méhet, rózsát, falevelet.
Hát miért hallgatsz odafönn, Nap, ha megtébolyult birodalmad? kiálts rájuk harsány torokkal, suhints közéjük ostoroddal, hogy legyen béke, nyugalom – rózsát lengessen fuvalom.
A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad, a másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.
Besározott idő bélyegzi meg e koszos világot. Letört ágak élettelen valósága öltözeti gyászba a napot. Igazságtalan nyom el igazságot, szegénységet vált fel újabb rabszolgasors. Félelem lesz úrrá lelkeken. Legféltettebb kincsem tépik szét farkasok. Szabad prédává válik rejtekem, hol megnyugvásom leltem hideg esteken s hiába adtam már mindenem, mezítelen testem tépitek szét.
Fagyos északkeleti szél cibálja rongyaim. Nem tisztelik sem őseim, sem holtaim. Legszebb emlékeim tiporják sárba. Nem becsülik múltam, de belépni se engednek a mába. Keserű ízzel a számban eszem másnapos kenyerem (még nem a kukából, a sarki boltban vettem) és a holnap jár az eszemben.
A távoli jövőkép már elérhetetlen. A horizont is földre zuhan a következő sarkon s az égen egyre több az ismerős csillag. Mind többen vannak kik elmentek, akik itt hagytak. Kiknek csak emléke marad meg idebenn ősrégi altatót dúdolva csendesen. Míg én önmagam keresem, s emlékezem hogyan is tanított apám (Óh mennyire is hiányzik, istenem!) Tisztességre, Becsületre.
– int Éluard – miről csak az ember elárvult embertársának szólhat szerelemről szabadság nőttéről benn a testben mely bordák kosarából egy nap majd égre rebben
De addig rugdos itt benn akárha ellenséged és ösztökél és hajszol naponta kell megérned vereségek sorát mik hegyekké magasodnak sejteni milyen éj lesz ha elérik a Holdat
És tudni biztosan hogy önnön súlyától össze- roppan reménytelen napokat eltemetve de mégse lesz még reggel túl sok a régi rongya nem zászló hogy a hajnal szelétől föllobogna
Szólj élet-árnyas szemről mely mégis tágra tágul parányi fénnyel morzéz új Napot önmagából Az utak összefutnak bennünk majd elszaladnak szétporzó talpnyomokkal Keletnek-Napnyugatnak
S éld reggel-este mindig szembemégy önmagaddal nem fordulsz hátra int-e valaki vagy marasztal Tükörbe nézel persze más néz belőle vissza gödörbe dobnak s akkor születsz meg fölvisítva
A hegyoldal… még él az erdő de beleszúr néhány tekergő ösvény, mintha a szélső házak csápokkal tapogatóznának hogy följebb merre mehetnének Tátogatnának s le-lenéznek: a házaknál a rokonokra: szilvákra almákra diókra a szolgalelkű árulókra kik szégyen nélkül beszegődtek cselédjéül a bűnözőknek őket pártolják ha esetleg új hódításra törekesznek…
A hegyoldal… kies hegyoldal pontosan szemközt ablakommal hány színt kiált be hány újságot nehéz és könnyű tanulságot
kivágott fák életük delén lekaszabolt óriások hanyatlása egymás hegyén-hátán heverő szén-dioxid elnyelő oxigént lehelő lovagok akik nem tudták magukat megvédeni árnyat adó lombkoronájuk sok éven át hajolt fölénk most tuskóikon évgyűrűik mint galaxisok spiráljai vonaglanak
irodaház épül itt
illatos eső öntözi a meghasadt törzseket s a friss hajtások a gyönge ágak fuldoklók kezeiként nyúlnak az ég felé
ezentúl itt is zavarosabb levegőt iszunk ami a felkavart koszos vízhez lesz hasonló lekaszált rózsabokrok kitépett virágok mindenütt
megszólal a harang
egy szólamban siratja ami volt az sem vigasztal hogy tudom 2016 januárjában kinyílt az első virág a világűrben
Ha volna egy saját rétem – ízes, karcsú, üde fű, élő-zöld, dús, fekete, vad szagú termőföld, fent ragyogó ég, körben sötét erdő, gombák, bogarak, virágok, madarak, hűvös szellő, én rajta, felette, mögötte, előtte, mellette, hajnalban, nappal, délben, éjszaka, este ugranék, futnék, rohannék, szaladnék, s ha szárnyam lenne, mindig szárnyalnék.
Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra. Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt. Közben tizenkettőhöz közeledik az óra: a technika először felemel, majd lesújt.
Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton. Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene? Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon, mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene?
Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár. Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már. Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad.
Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más, elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást. Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat.
(Budapest, 1994)
*
Faludy György
A távolabbi jövő Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
A technikát, mint nászt a szűz menyasszony, kívántuk is meg féltük is. Hatvanas évek. Vonzó rögeszme, hogy a birtoklás mindent megold. Keserves megtanulni, hogy a nincsek történelme is történelem: a rozmárforma kontinens fölmerül az időből, tátott szájából kiáll a szegénység roppant agyara, bőrén sós vízként lecsorgó faluk. És reng a partvidék, és beomlik az aládúcolt templomboltozat. Küldözhetjük alóla lírai üzeneteinket. Kinek? Mindenki vágya a jövő. Csak legyen módja visszaemlékezni, “Kigömbölyödtem”, mondja majd a Föld a csodavárás és a rettegés e tobzódó koráról.
***
Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak.
Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis,ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel.
Nem baj, élsz.
Szerző: Cseh Tamás 1943. január 22. — 2009. augusztus 7. Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas énekes és zeneszerző
a nincsbe bújt jelenvaló, te vagy a sikló vízfodor, a szomjas hordónak a bor, a vég a minden kezdetén, a harangszó a nap delén, az égbolt hajlatán a fény, a kék, irdatlan tetején, olyan vagy, mint a szín, a szó, nem fösthető, nem írható, s az ember almaként terem szerelmes lélegzeteden, a minden meg a semmi vagy, a lélek, értelem – az agy, ott kezdődsz, ahol verssorom túlér a papírlapomon, s amikor lelkembe lopod a kölcsönadott mondatot, az égig érő húrokon a te csöndedet dúdolom, te vagy az idő meg a tér, ahova minden visszatér, te vagy a gyönge, az erő, mi élttel, holttal mérhető, ki úgy etet, hogy enni kér, keringsz, mint testemben a vér, te vagy a csönd a dallamon, a vésőnyom a szobrokon, s mint sorok végein a rím, ott lógsz a felhők szélein, s mint aki élni, halni hagy, iszonyú óriási vagy, s mint csillagok között a nyom, itt araszolsz az ujjamon, te vagy az óceán nekem, meg belélegzett porszemem, te ültetsz fákat földemen, hol minden nyelven megterem a két szóba gyűrt végtelen, jaj, Istenem, jaj, Istenem!
Szervusztok, szép napot, kellemes hétvégét kívánok!:-)
********
Friedrich Schiller
A hit szavai
Három nagy szó, amit megnevezek; Tovaszállanak ajkról ajkra; De nem kintről származnak ezek, Hangjuk csak a szívünk hallja. Elveszti az ember örökre becsét, Ha nem hiszi többet e három igét.
Szabadnak eredt s szabad, ha még Láncban született is az ember. Ezt hidd, ha üvölt is a csőcselék, S ne törődj vad őrületekkel. A szolga előtt, ha bilincse szakad, szabad ember előtt soha meg ne riadj.
S az erény sem üres szó, puszta beszéd; Az élet váltja valóra; Bár botlik az ember, akárhova lép, Törekedhet ez isteni jóra. Mit a bölcsek bölcs esze föl nem ér, Gyakorolja a gyermeki tiszta kedély.
S van Isten, él egy szent akarat, Az ember akárhogy inog bár; Túl téren, időkön a legmagasabb Bölcs Gondolat éberen ott áll, Fut a lét, változva örökre körén, De nyugodt Szellem virraszt a cserén.
E három igére ügyeljetek, Adjátok ajakról ajkra, S bár nem kintről származnak ezek, Legbensőnk szózata vallja; Ember soha el nem veszti becsét, Amíg hiszi ezt a három igét.
A kezemben régi összegyűrt fénykép, önmagam néz róla vissza rám. Szeretnék szólni, szóra nyílna szám, szeretnék elmondani néma ajkaim, hogy életem könyve, egy szép költemény. Ami néha dráma, néha égi tünemény, irántad érző romantikus lovagregény. Jobb napokon, akár maga a Szózat, de van olyan is, hogy más kísért. Olyankor túlvilági gyászos sírfelirat, amelyet kőbe vésett az utolsó pillanat, Tenéked belőlem a lét után, mit itt hagyott ... Ami az elmúlásból megmaradt.
Tavaszodik… Lassacskán érdemes lesz lenézni a kertbe habár még aggodalommal mert ki tudja melyik szőlőtőke bokor fa élte túl a telet s hogyan élte túl: lecsavart lendülettel vagy kedves pihenésben s most újult frisseséggel várja hogy száz és száz kicsiny de erőszakos robbanás-sorozattal törjön ki Ám esetleg arra is kell gondolni hogy egy-egy gallyon már csak emlék-gyümölcsöt lel a kéz emlék-lombot a csöpp levél-kacsok helyén ha végigtapogatja nyáron szokásos mozdulattal – Akárhogy van: tavaszodik… S ha nem mutatná az időjárás igazolná a naptár amelyben hinni kell hisz a kozmosz iratja De itt se helyes se makacs gyakorlat hogy csak piros és fekete szerepel a naptárokon helyesebb lenne a két színt megsokszorozva gazdag skálává gyarapítani a napok belső színei szerint kezdve már a tavaszodás előtt és újévtől újévig évről-évre
A dolgok körbeérnek, vasrudak, kerítések, hegyük akár a dárda izzik, közébük zárva körbefutkos az élet, remélve: rést találna közöttük, hátha, hátha, míg van, mindig remélhet: nőhet kívül egy pálma, behajolhat és ága hozhatna menedéket, válthatna parittyára, s elvetné messzi tájra, kerítetlenre, rétek zöldjébe, vadonába, hol méhek döngicsélnek, hol végül is felállna négykézlábról, és háta támaszkodna az égnek, a Napot tarisznyába rejtené éjszakára, ne féljen szegény lélek, reggelig szundikálna, aztán a láthatárra szökkenne, szólna: égek, holnap van, újra reggel…
és eltökéltem rég magam ifjan s együgyűen akárhány évet élek is nem lesz egyéb ügyem mint felhúzni ki leragadt sorsára nem lel szavakat helyette is beszéljek és rákiáltsak hangosan járjon az kinek lába van előre nézzen messze ha lát magasló hegyeket valahányukat mássza meg és dolgát ne eressze elsorvadni bár túl nehéz hegyet mászni a láb és a kéz félúton érzi gyönge de tudja csak fönn látja meg a láthatár mily messze megy míg elveszik a ködbe magát legyőzve álljon ott várja a fölkelő Napot vessen véget az éjnek s ha fénye szemébe csapott hogy arcán könnye szétfutott üvöltse néki élek
Kulcs csörren a zárban, itthon vagyok, a kabát magától is helyére találna, azért gondosan fölakasztom, s mintha hálás volna érte, a szék egyhelyben topog, s míg vacsorát nyelek rajta, neki mondom el, mi történt ma velem, és nem velem, éber az este, kár volna még lefeküdni, elmosom hát a tányért harmadszor is, s közben úgy képzelem, mindennek jelentősége van, hiszen mégis túl kell ezt itt valahogy élni…
Apám emlékének Lógás vagy dolog - egyremegy nyugtatótól izzad a lábam hiányod tengelyén egyensúlyoz a kétségbeesés. Harminchét évig tanítottál hogyan kell saját lábakon állni - így lettem teljesen kiszolgáltatott. Se csillagfény se villanyoltás nem segít immár s a lét oly fölös mint fejfára biggyesztett selyemkoszorú.
Mosolyod
Mosolyod őrzöm a fényképen, dobozban tested porát. Szimpla téboly az életem: kiszáradt benne a holnapután.
Gyertya helyett
Egy hónapja csak befelé bámulok lelkem farkasszemet néz a semmivel - halálod oly értelmetlen mint holt karodon az óra ketyegése
Mintha
Ha nyílik a villamos ajtaja, olyan, mintha valakit várnék. Ha megyek az utcán, olyan, mintha szólnának hozzám. A villamos kocsiszínbe döcög, a város belefúl saját zsivajába, kirakatüveg mögül bámul rám az arcom: olyan, mintha élnék.
Se káprázat
se gyertyafény mi az űrt betöltené nap nap után bömbölök utánad mint dühödt medve kinek barlangjába borzas majmok keveredtek s okát sehogy sem értheti. Meghaltál mégis én bomlok furcsa cafatokká szétszóródom mint kezeim közt hamuporod mit virágok közé hintettem szerte szét. S mint sorsomnak bamba cselédje teszem mi dolgom - a vágy idegen a tovább mihaszna hiszen csak emlék már rólad a valóság.
Szállj magasan, fenn a szivárvány felett, Átszelve az áldott égi óceánok vizét. Sólyomszíved alatt a föld, glóriát vetett, Neked adja, Isten adta erős hitét!
Szállj magasan, fent az angyalok között, Vidd magaddal, szíved izzó lángját. Galamblelked hófehér gyolcsba öltözött, Áldást osztva, csendbe fojtja a lármát.
Szállj magasan, fent az ezüst hold alatt, Vigyázd minden ébrenlétem-álmom. Sólyomszárnyad nyomán csillagod maradt, Veled Isten szívét, újra megtalálom.
Ezerkilencszázhetvenkilenc október tizenharmadikán fölegyenesedett a kertben és lopva szétnézett az apám. Az ásót földbe ütve hagyta, mintha csupán a boltba menne, s mivel kezén is, homlokán is zavarta őt a munka szennye: megmosdózott a locsolónál - nyitva maradt nyomán a vízcsap - s úgy lopakodott ki a kertből, mint aki percre távozik csak. Aztán - mikor senki se látta - egy alacsony felhőre lépett és nekivágott kiskabátban a magasságos őszi égnek, amikor rájöttünk a cselre: már nem tudtuk követni szemmel.
Fogják meg! Ott! A földi létből kereket old egy öregember!
A kék üveg fejünk fölött széttört: valami rengeteg ököl zuhant rá. Semmiség ásít helyén, a sok cserép a szélbe hullt, most ott kering, s karcolja arcunk élesen.
Az embereknek nincs nyakuk, a sok lovacska fondoran gőzöl, minthogyha mondaná: ha már köd van, legyen nagyobb, s játsszunk bújócskát benne! A bokrok, mint robbanás után kővémeredt bombák: szedett águk szörnyűen szúr bele a légbe. És a fák, a fák! zörgő csontvázként állanak egy nagy-nagy anatómián. –
Felétek, ott az agg Duna partján, még barbárabb a tél. Ilonka, gyenge arcodat úgy óvnám s gyenge testedet! Magam helyett e versemet küldöm mint sálat és subát s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor, pajkos szemekkel nézz a már valahol mégis rejtező, győztes seregét szervező tavasz felé…
Más eget más felhőt napot bár egy időben s egy irányban: egy grammatika srófjain merőben más szókincs forog és gyarapszik felhő nap égbolt a mondatok súrolva egymást egy helyen együtt meg nem állnak s így támad sokrétű világ és menthetetlen félreértés darabokra szakad az ember s darabja pártol a rokonhoz s ő földnyelvéről nézi csak a végtelen mozgó mezőt sóvárog de sikertelen s úgy kell végül távoznia mint akit épp szó közepén szólít el ingerült parancs
