Örömmel olvastam Dencsházáról. Én a közelében levő Kishobol története felöl érdeklődöm, de sajnos csak minimális információkat értem eddig el. Talán tudnál nekem segíteni, hogy az 1830-as betelepülőkről bővebben információt, a korabeli házakról talán fotót, és a( jelenlegi horgásztó környezetében) volt téglagyárról bővebben adatokat, reményeim szerint fotót hol találhatnék. Az interneten Kishobol történetéről nagyvonalakban találtam leírásokat, de ennél többet nem. Paraszti családi fazekasok is műkodtek e helyen, talán a téglagyári agyag lehetőségével. Előre is köszönöm.
A város neve a „kapu” és a „vár” szóösszetételből származik, a mocsaras Kapos-völgyben a 13. században felépített várra emlékeztet. A település neve először 1009-ben, Szent Istvánnak a pécsi püspökség határait kijelölő alapítólevelében jelent meg.
Nagybajom Árpád-kori település, nevét már 1197-be említették a zselicszentjakabi apátság birtokösszeírásában.
Nevét 1297.-benBoyon, 1357-ben Boyun alakban említették az oklevelekben.
Az 1332-1337 között a pápai tizedjegyzék is említette, tehát ekkor már plebániája is volt.
1434-1435-ben a Nagymartoni (Fraknói) grófok voltak birtokosai, 1440-ben mindkét Bayont Erzsébet királynő, mint az utód nélkül elhalt Bajoni Imre birtokát, Zagorhidai Tárnok Demeternek adományozta.
A miocén és pliocén időszakban a területet a Pannon-tenger borította, melynek visszahúzódását követően a terület jellemzően mocsaras volt. A történelem korai időszakában az emberi jelenlét nem volt számottevő, azonban a település környékén az előkerült leletek szerint már i.e. 8000 - 10 000 évvel ezelőtt is éltek.
Kadarkút első, és az utókorra fennmaradt írásos említése az 1332-1335 években készült pápai tizedjegyzékében található: a tizedszedés második évében (1333)Kadacuta, majd Kadarcuta formában, a tizedszedés harmadik évében (1334)Kadarkuta, míg negyedik évében (1335) Chadarcuthay formában írtak az adószed a helység nevét.[3] A település első okleveles említése Tamás országbíró által, alsólendvai Miklós bán és Szentkirályi Jakab fia János közötti perben 1353-ban kiadott oklevelében található Kadarkuth formában.
A nagyközség eredeti helye a jelenlegi falutól 4 km-re nyugatra, a Duna mellett, az Ósükösd dűlőben volt. Maga a terület a legrégibb időtől kezdve nagyon alkalmas volt az ember letelepedésére. A nagykiterjedésű vizek, mocsarak, nádasok, erdők, valamint a száraz magaspart az embereknek biztos letelepedést, védelmet és megélhetést biztosított.
Az első emberi élet nyomait már a rézkorban megtaláljuk a község területén. Az V-VII. századból származó avarkori leletek feltárása már az 1960-as években megtörtént. A bajai Türr István Múzeum régészei avarkori temetőt tártak fel a belterület északi határán. Ugyancsak itt találták azt a római korból származó csatot, amelyet jelenleg is a bajai Türr István Múzeumban őriznek. A feltárt avarkori leletek is igazolják, hogy a község területe letelepedési helyül szolgált a különböző népeknek.A feltárt sírokban számos agyagedényt is találtak.
A honfoglalás idején a község területe a Fejedelem szék a déli végen volt. Tőle délre a Botond törzsfő által megszállt terület csatlakozott. A honfoglaló magyarság az erdős, mocsaras részeket nem szállta meg. Ez a terület a két törzs közötti gyepü részét képezte.
A község nevének keletkezésével kapcsolatban több vélemény is kialakult . Az egyik: Dr Udvardi József elképzelése, aki a Tihanyi Apátság alapítólevelében fellelhető Segesti község nevével azonosítja. A másik vélemény szerint a község nevének előzményeit a latin Sixtus szóban kell keresnünk.
A kérdés eldöntésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni a birtokviszonyok alakulását a későbbi időkben. Az Árpád-ház kihalása után az Anjou Károly Róbert került hosszú harcok után a magyar trónra.Első célja volt visszaszerezni a régi királyi birtokokat.Sükösd területe az ő uralkodása idején került át "világi" tulajdonosok kezébe.Azt már pontosan megállapítani nem lehet, hogy meddig volt a Tihanyi Apátság birtokában, de a terület közigazgatási szempontból a XII. századból származó dokumentum szerint Bodrog vármegyéhez tartozott.
Nagyon valószínű- mivel a falu neve közel 200 éven át nem említtetett semmilyen dokumentumban-, hogy a tatárjárás idején a falu lakossága is a pusztítás áldozata lett, vagy annyira elnéptelenedtek, hogy nem tartották számon. 1241 telén a Duna befagyott, s így az összefüggő jégmezőn a tatár seregek a községet is el tudták érni. A terület őslakossága, a besenyők ( Besnyő ) ekkor pusztulhattak el. A besenyők nyomait ma már csak az egyik határrész elnevezése őrzi. (Besnyő)
A királyi trónt elfoglaló Anjou Károly Róbert hatalmának megszilárdítása érdekében igyekezett biztosítani a hatalom alapját jelentő királyi birtokot. A trón elnyerésében segítséget nyújtó köznemesek nagy kiterjedésű birtokokat kaptak a királytól. Ebben az időben tűnik fel ismét a falu neve.
Korábban a Bátmonostori Töttös család tulajdona volt, mint önálló község. Egy 1341. évi adat szerint Sukesdegyháza néven szerepelt., ami arra utal, hogy már templomja és papja is volt a falunak. A község életének alakulását minden időszakban és mindenkor az ország politikai, gazdasági és társadalmi helyzetének alakulása szabta meg. Az 1500-as éveket is igen súlyos gazdasági, politikai válság jellemezte, amely a Dózsa György vezette parasztháborúban csúcsosodott.Azt ma már pontosan nem lehet megállapítani, hogy a falu lakosságából voltak e Dózsának katonái, arra viszont, hogy a környék népe megmozdult, találunk nyomokat. A bácskaiak Kalocsa vidékéről indultak az alsó papságtól támogatva Dózsa seregébe.
Ekkor következett be a mohácsi tragédia, kezdetét vette a 150 évig tartó török megszállás. A közigazgatás átszervezése a török világ alatt következett be Magyarországon. Sükösd ekkor került ki a bácskai közigazgatásból és került át Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyébe. A lakosság száma megfogyatkozott, 1693-ban 16 porta került összeírásra. A török kiűzése után Sükösd fölött a kalocsai érsek szerezte meg ismét a földesúri hatalmat, az érsekség régi birtoklási jogát igazolva.
Vontatottan haladt előre a megyei közigazgatás szervezése, de elrendelték az összeírást, mely szerint a községben 1715-ben 18 család, 1720-ban 60 család élt. A hiányzó munkáskéz pótlása volt az érsekség legnagyobb gondja. A pótlás három módon történt: belső vándorlással rutének költöztek ide, majd szerbek és németek telepedtek le.
A korabeli feljegyzések szerint a községgé válás folyamata 1711 után bontakozik ki teljes egésszében. A környék lakosága mind nagyobb számban telepedik be a központnak számító Sükösdre. Rövidesen templomot építenek. A lakóházakhoz a környéken található természetes anyagokat használják. Az épületek falait sövényből fonták és kívül- belül sárral tapasztották. A tetőt a helyben termő náddal fedték be.
Sajnos a falut az ebben az időben szinte minden évben kiömlő Duna rendszeresen elpusztította, iszonyatos károkat okozva az épületekben és a termőföldekben egyaránt. Kézenfekvő volt a magaspart művelés alá vonása. Ez a terület magasságának köszönhetően mentes volt az árvizektől. A munkaerőnek az ide való csoportosítása következtében az egész falu feltelepült a magaspartra. Nem utlsó sorban az a téy is közrejátszott az áttelepülésben, hogy a Baja-Kiskőrös, illetve a Baja-Kalocsa útvonal a városok fejlődésével közigazgatásilag és gazdaságilag is egyre fontosabbá vált. Ezen az útvonalon a község is jobban elérhetővé vált az év bármely szakában. Maga az áttelepítés igen nagy és komoly ellenállásba ütközött. A község lakossága ragaszkodott az eredet, ősi településhez, templomhoz. Az áttelepítés hosszú huzavona után 1810-ben indult meg. Ez az évszám látható azon a második bélyegzőn is, amely felváltja az 1742-es bélyegzőt. Az évszám mellett mindkét bélyegzőn at "Angyali üdvözlet" bibliai jelenet motívuma látható. A még fel nem települt lakosság részben Ósükösdön, részben a környező tanyákon élt. A község lakosságának száma ebben az időben 2102 fő volt. Az új község megszilárdítása érdekében felépült az iskola, a plébánia épülete és a nótárius kvártélyháza is. A feltelepülés lényegében 1830 -as években befejeződött. A község ettől kezdve egyenletesen fejlődött.
Nagyobb törést a falu életében az I. világháború jelentett. Hadbavonult 650 katona, közülük hősihalált haltak 180-an, maradt hadiözvegy 45, hadiárva 62. Tiszteletükre a falu lakosai emlékművet állítottak a Hősök terén.
A következő jelentős esemény a falu életében az 1933-ban kezdődött tagosítás volt. A paraszti birtok nagyarányú széttagoltsága mindinkább szükségessé tette a községben is a földrendezés végrehajtását.Fellendül a településen a kereskedelmi tevékenység.
A II. világháborús események Sükösdöt is megviselték.A szovjet hadsereg bevonulása után hatalmas csend lesz úrrá a községen. Sükösd 4343/1949. Mt. rendelet alapján létrehozott Bács-Kiskun megyébe került, ezen belül pedig a bajai járásba.
Érsekcsanád község Bács-Kiskun megye délnyugati részén fekszik. A falu rendezett, az utak szilárd burkolatúak, a közterületeket fák, virágágyások díszítik. Az elektromos, víz, gáz, telefon, kábel-tv hálózat már kiépült, a szennyvíz hálózat létesítése pedig folyamatban van. A négy hektáros szabadidőparkban strandolási lehetőség, játszótér, röplabda pálya és szabadtéri rendezvények várják a vendégeket.
A község az 51. számú főút mentén található, Budapesttől délre 151 km, Bajától északra 10 km távolságra. A közelben két Duna híd is található Baján a Türr István híd 8 km, az M9 –es út Szent László hídja 16 km távolságra van.
BAJA mai területe már az őskorban lakott hely volt, és a vaskort leszámítva az is maradt; a régészeti feltárások újkőkori, bronzkori és népvándorláskori (szarmata) leleteket találtak. A 6. századtól avarok lakták a területet. A honfoglalás után fontos folyami átkelőhellyé vált. Első írásos említése 1323-ból származik.[3] Neve török eredetű, jelentése bika; valószínűleg első birtokosáról, Bajáról kapta.[4] Legkorábbi ismert birtokosa a Bajai család volt, majd 1474-ben Mátyás király a Czobor családnak adományozta. Baja a török hódoltság alatt a bajai nahije központja volt. Ebben az időszakban jelentős erődítmény és kikötő volt, több száz házzal, mecsettel és fürdővel. A 16. század végi török adóösszeírások szerint 18-22 adózó ház volt a városban. A török idők végére azonban a település elnéptelenedett. Baján 1686-1690 között a török elől menekülő bosnyákok telepedtek le. A város népessége a 17. században a horvát (bunyevác, sokác) és szerb, majd a 18. században a német (sváb) betelepülőknek köszönhetően emelkedett meg ismét. A város a török uralom alól Buda visszavétele után szabadult fel, és kincstári tulajdonba került. A török elleni háborúkban fontos szerepet játszott, különösen az utánpótlás biztosítása révén, ezért 1696. december 24-én I. Lipót császár mezővárosi rangot adott neki. (Címere ezen dátum miatt ábrázolja a bibliai Ádámot és Évát.[4]) Az ezzel járó jogokat III. Károly 1714-ben megerősítette. Később újra földesúri tulajdonba került: birtokosa 1727-1741 között a Czobor család volt[5], majd a zálogba csapott uradalom 1750-től Grassalkovich Antal tulajdonába került. Baja végül 1858-ban váltotta meg magát Zichy Ferraris Félixtől, majd 1862-ben 722 ezer forintért megvette a bajai uradalmat és a Grassalkovich-kastélyt, amiből városháza lett. Baját pestisjárvány (1739), árvíz (1751) és tűzvész (1840) pusztította. Ennek ellenére a 18-19. században a vízi szállítás révén az Alföld egyik legjelentősebb kereskedelmi központjává vált, így gazdasági és kulturális téren is a környék központjává fejlődött. 1828-ban kezdték kövezni az utcákat. 1830-ban kövezetvámszedési jogot kapott Baja. 1833-tól van a városnak megszakításokkal közvilágítása. 1839-ben a városban megkezdődött a magyar nyelvű oktatás, 1845-ben megnyílt az első gőzfűrdő. 1848-ban hozzácsatolták Istvánmegyét. 1873-tól törvényhatósági joggal ruházták fel a várost. A 19. század utolsó harmadában fejlődésnek indultak a közművek is. 1886-ban Riedinger L. A. augsburgi gyáros gázgyárat épített, 1887-től gázzal - vagyis légszesszel - világították az ucákat. 1892-ben megnyílt a bajai telefonhálózat. A városnak azonban 19. század végén sem volt vízvezeték- és csatorna-hálózata. Az I. világháború után, 1918-ban szerb megszállás alá került, és az új délszláv állam igényt formált rá. Bár Trianonban Magyarországnak ítélték, a délszláv csapatok 33 hónapon át nem ürítették ki, és néhány hónapra a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság nevű szerb bábállam része lett. 1921 és 1941 között Bács-Bodrog vármegye székhelye volt. 1930-ban hozzácsatolták Bajaszentistván nagyközséget.
A II. világháborút követően, 1945-től Bács-Kiskun megye 1950-es létrehozásáig ismét megyeszékhely volt.
Baja a magyarországi Duna szakasz egyik legjellegzetesebb vízi városa. A Duna és a Sugovica holtág partján épült a hangulatos kisváros, életében meghatározó szerepet játszik a víz. A közeli Gemenc, az Alsó-Duna ártér ligeterdőkkel borított területei, védett növény- és állatvilága révén hazánk legszebb természeti tájai közé tartozik. Jelentős közlekedési csomópont, Duna-hídja, valamint folyami kikötője miatt. Fontos közúti, vasúti átkelőhely, déli kapcsolat a Dunántúl és az Alföld között. Felső-Bácska központja, Bács-Kiskun megye második legnagyobb városa. Baja az egyik legnapfényesebb magyar város, a napsütéses órák száma meghaladja az évi 2050 órát. Az Alsó-Duna völgy legjelentősebb idegenforgalmi központjaként sok hazai és külföldi turistát vonz. A városkörnyéki folyóvizek homokos és zátonyos partjai fürdésre, kirándulásra alkalmas területeket kínálnak, de hódolhatnak szenvedélyüknek itt a vízi sportok szerelmesei is. Bajáról kellemes kirándulások tehetők, sétahajóval, erdei kisvonattal, kerékpárral vagy csónakkal is a környékre. A várost körülölelő természeti környezet és épített értékek adják Baja különleges atmoszféráját. Éghajlata, a víz közelsége, építészete, valamint az emberek közvetlensége miatt mediterrán hangulatot áraszt ez a bácskai kisváros. Kiállítások, múzeumok, képtárak látnivalói mutatják be a város történelmét, kulturális értékei, a helyiek életét. Baja a mintegy negyvenezer lakosával évszázadok óta a magyar, német, bunyevác, horvát, szerb nemzetiségek közös, békés otthona. Ezt a sokszínűséget őrzik a helyi épületek, hagyományok, a családnevek és a gasztronómia is. A nemzetiségek színes folklórja, a zene, a tánc és a népi iparművészet értékei folyamatosan megtekinthetők a városi rendezvényeken. Vízi városként a halászatnak, a halkereskedésnek, a hálókötésnek, a bográcskészítésnek érvszázadok hagyománya van Baján. Ugyanígy a halételek elkészítésében is régi tradíciókat követnek a bajaiak. Ebből a városból a híres-nevezetes bajai halászlé megízlelése nélkül nem szabad elmenni. Ez része a város varázsának, hiszen ma is a hajdani halászlegények receptje szerint készül, tésztával. A város főterén, a hozzá csatlakozó utcákban minden év júliusának második szombatján rendezik meg a híres halfőző fesztivált. A bajai emberek nagyon szeretik városukat, környezetüket, mert tudják páratlan e hangulat, mely a várost övezi. E különleges légkört a vizek és erdők közelsége, a város építészeti értékei, a soknemzetiségű kultúra keveredése, az egyedi gasztronómia, valamint az emberek Baja iránti szeretete egyaránt táplálja.
Sétáló utca Városháza Volt ferences templom - Páduai Szt.Antal
Bajai halászlé http://topreceptek.com/receptek/halas-receptek/bajai-halaszle/ Hozzávalók: * 1 kg ponty, * 15 dkg hagyma, * 5 dkg házipaprika, * 2 dkg só, * 10 dkg paradicsom, * 5 dkg zöldpaprika, (esetleg ennek megfelelő mennyiségű lecsó), * 2-3 cseresznyepaprika, * 4 adag gyufatészta. Elkészítés: A pontyot megtisztítom, fejét, farkát levágom, törzsét felszeletelem és sűrűn beirdalom, késpengével lepattintom a keserűfogát. A hagymát apróra vágom, 3 liter vízbe felteszem főni a hallal együtt. Mikor kiforrta a habját, beleteszem a sót és a paprikát, a paradicsomot és a paprikát, valamint a cseresznyepaprikát. Erős tűzön egy órai forrást követően kifőtt és leöblített gyufa tésztára tálalom a levet, majd ezt követően a halszeleteket fogyasztjuk el.
A festői szépségű kisközség Bajától délnyugatra fekszik, a Szeremlei Dunának vagy Sugovicának is nevezett Holt-Duna-ág mellett. Történelme folyamán több megyéhez is tartozott, 1950 óta Bács-Kiskun része.
A lakossága a mohácsi vészig római katolikus volt, mely a reformáció kezdetekor – feltehetően egységesen – a református hitre tért át. A római katolikusok ismételten csak 1870 után kezdtek betelepülni. A falu népe a török hódoltság kezdetén a Duna jobb partjára költözött, majd – további négyszeri helyváltoztatás után – 1773-ban tért vissza első és egyben jelenlegi helyére. Érdekes, hogy a XVII. századi térképek szerint Szeremle még a Duna jobb partján helyezkedett el és 1830-ig az Öreg-Duna partján, s csak 1870-től találjuk a szeremlei mellékág mellett. (Nem a község, a Duna költözött ez esetben.) A község gazdasági életére a Dunaszabályozás és az árvízmentesítés volt a legnagyobb hatással, melynek következtében a lakosság kiterjedt és mezőgazdasági művelésre alkalmas határhoz jutott. Ez volt azután az alapja Szeremle szorgalmas népe jólétének.
A fejlett mezőgazdálkodás és az ezzel együtt járó jólét magával hozta a népművészet kivirágzását, és hogy Szeremle az újabb időkben néphagyományai ápolásával nevezetessé vált határainkon túl is. A gyönyörű szeremlei népviseletben táncoló Gyöngyösbokrétája, majd néptáncegyüttese messze messze földön híressé tette a falut. Ehhez járult a hagyományos szövő- és hímzőművészet – a népviselet mellett jó híre van a szőnyegszövésnek is -, keresettek a szeremlei asszonyok munkái. A község önkormányzatának tervei szerint ez is, az itteniek vendégszeretete is a fejlődő idegenforgalom alapját képezi. A Pazar természeti adottságoknak köszönhető horgászati és vadászati lehetőségek ugyancsak páratlanok.
Bátmonostor Bács-Kiskun megyében, Bajától délre fekszik. Az egykori baracskai Duna-ág mentén alakult ki a katolikus magyar községnek az a csoportja, melynek Bátmonostor is tagja, Nagybaracska és Dávod mellett.
Bátmonostoron az ősemberi élet kétségtelenül megállapítható, ezt a kutatások is igazolják: lyukas kőtáblák, csiszolt kővésők és neolitkori edénytöredékek kerültek elő községünk területén. Évezredek viharait leküzdve, egymást hajszoló vándorcsapatok: kelták, dábok, jazygok, szarmaták, hunok, avarok és más népek vonultak át földjén. Ittlétükről tanúskodnak a Jankó-dűlőben, Baja-Bátmonostor határvonalában, a Nagy—Sumár dűlőben kiásott rendkívül értékes leletek, melyek egy része ma is látható a zombori múzeumban és a budapesti Nemzeti Múzeumban.
A római Ammianus Marcellus feljegyzése szerint a honfoglaláskor ez a vidék Salanusnak, az itt élő szlávok vezérének volt a birtoka, akit a honfoglaló magyarok népével együtt elűztek a birtokról. Földjének elfoglalása után letelepedve a Vajas folyó mellett ütött tábort az Árpád nemzetség több tagja. ,,…ad partes Budrug pervenerunt et iuxta fluvium Voyos castra metati sunt et inpartibus illis dux dedit terram magnam cum omnibus habitatoribus suis Tosunex parti Lelu cum avuncuto suo Culpum Patre Botond…”
Magyarul: ,,Árpád vezér Tasnak, fél atyjának nagybátyjának, Kölpénnyel, Botond atyjával együtt nagy földet adott összes lakóival…” Az idézet szerint történeti realitása van Botond itteni szereplésének és valószínű, hogy Bodrog vármegye alapjai a Botond nemzetség szállásterületén keletkezett.
A XII. század végi nagy birtokadományozások idején idegen nemzetségek /más vármegyéből/ is betelepültek Bodrog vármegyébe. Így kapott itt birtokot a Becsegergely nemzetségbeli Both bihar-megyei ispán is, aki 1192-93-ban kolostort kezdett építeni kapott birtokán, a Bodrog-vármegye területén találkozó két hadiút kereszteződésében és ugyanitt települést is létesített. A települést Both ispán nevéről Bothmonostorának nevezték el. Both nevét és emlékét nevében ma is őrzi Bátmonostor község.
A falu lakossága a török hódoltság és az azt követő felszabadító harcok során elmenekült, elpusztult. A XIII. században telepítették újra a községet jobbágyokkal, akik a felvidékről és a szomszédos dunántúli területekről érkeztek.
A török uralom alatt elpusztult monostorból még 1546 előtt elköltözött szerzetesek helyére később Szt. Bazilrendű szerb szerzetesek, kalugyerek jöttek, akik a templom szentélyét rögtönzött tetővel fedték le, és itt telepedtek le. 1724-ig a régi falu helyén a szerzetesek mellett csak néhány szerb család lakott. A bajai uradalom összeírásában, mint Szurdok déli szomszédja, Mali (Kis) Monostor néven fordul elő. 1761-ben a kamara rendeletére a régi bátmonostori templomból és monostorból fennmaradt romokat lőporral felrobbantották, és a még használható anyagot a szomszéd falvak templomaiba építették be.
1761 jelentős évszám Bátmonostor történetében. Grassalkovich az új telepesek részére a régi templomtól északabbra, a mai templomot felépítette és a templom körül lefektette a mai község alapjait. A templom körül felépült a mai Bátmonostor.
A templomot Grassalkovich, a község földbirtokosa és kegyura Szent József tiszteletére 1761-ben átadta rendeltetésének. A templom felépítése után 1771-ben a bátmonostori parachia plébánia rangra emelkedett. Ez az évszám nagyon nevezetes a község életében, ugyanis ettől az évtől vezeti a plébánia a község első anyakönyveit. /születési, halálozási, házasságkötési/ Az egykori baracskai Duna-ág mentén kialakult községet a XIX. század közepétől a túlnépesedés veszélye fenyegette, ezért rajzottak ki családok a határos, sokacok lakta Hercegszántóra.
Ez a vidék, Bácska, nemzetiségekkel tagolt népei között, a magyarok egyik különálló néprajzi csoportjának tekinthető, falvait a közösségen belüli házasodás szokása és a kulturális rokonság köti össze. Bátmonostornak jelenleg 1704 fő lakosa van. A község a Hajós-Vaskúti Borvidékhez tartozik, területe 37,95 km2.
Nagybaracska a Duna-Tisza közének délnyugati csücskében fekszik. Nyugati része közvetlenül a Ferenc-csatorna keleti partján található, amely elválasztja a Mohácsi-szigettől. Vízrajzi viszonyait meghatározó módon befolyásolja a Duna közelsége. A talajvízszint meglehetősen magas, állandó összefüggésben van a folyam vízszintjének változásával. Sok helyen tör fel a belvíz, küzdenek ellene a helyiek már több, mint száz éve. A Margitta-(Mohácsi-)szigetet csatornarendszerek kiépítésével próbálják a belvíztől mentesíteni. A csatornák zsilipeken és szivattyúkon keresztül főgyűjtőkben egyesülnek, majd a főgyűjtők elérik a Ferenc-csatornát és a Nagy-Dunát. A magasabban fekvő részek azonban belvízmentesek, igen jó termőtalaj (öntéstalaj) képződött az árvizek által lerakott hordalékon. A Ferenc-csatorna a trianoni béke után elvesztette jelentőségét, a határ kettévágta. Ennek következtében a korábbi élénk hajóforgalom megszűnt rajta. Ma a meder erősen feltöltődött, sok helyen mocsári növényzet látható. A községi önkormányzat (összefogva a környéki településekkel) megkísérelte kitisztíttatni, kevés sikerrel.
CSÁTALJA - Bács-Kiskun megyében, Bajától 20 km-re D-re található.
Már a középkorban is volt a környéken élet. A Csátalja névvel 1543-ban találkozunk először Bács-Bodrog vármegye dézsmajegyzékében. A falu nevét Csatallya formában írták. Bár ez a dátum már a török hódoltság idejére esik, mégis a kalocsai érsekség dézsmajegyzékében találkozunk a helynévvel. A falu neve szerb nyelvből származik: Catalia útkereszteződést, útvillát, villaszerű elágazást jelent. A szájhagyomány hajlamos a nevet Csataalja formából származtatni, de ennek valóságalapja nincsen. A török hódoltság korában – mint a környék más települései is – elnéptelenedett. A lakosság vagy elmenekült vagy elpusztult. 1686/87-ben a császári csapatok nagy győzelmeket arattak a törökök fölött, így lehetőség nyílott a Bácska felszabadítására is. A feljegyzések szerint, amikor a győztes sereg átkelt a Dunán, a katonákat iszonyú pusztítás fogadta vidékünkön. Az egész úton nem találtak élő fát. Ellenben a fű és tömött bozót olyan magasra nőtt, hogy a lovasság kényszerült rajta utat törni és taposni a gyaloghad számára. Az árterületek nádtermő, állóvizekké, feneketlen lápos mocsarakká változtak. A homokos területeken pedig csak bozót kötötte meg a talajt, máshol a szél épített vagy rombolt. 1699-ben Bács-Bodrog vármegye újjászervezésekor a bécsi császári udvari kamara hét földműves gazdát jegyzett fel községünkben. Az 1703-as Rákóczi-szabadságharc sem kedvezett a lakosság növekedésének. A megyébe felhúzódó szerbek a Habsburgokkal szimpatizáltak, gyakran támadták a Duna-Tisza Közén állomásozó kuruc csapatokat, ezért 1705-ben Bottyán János tábornok a dunántúli hadjárat megkezdése elõtt kiűzte a megyéből a velük ellenséges lakosság többségét. 1711 után hamarosan megindult a belső vándorlás a sűrűbben lakott Felvidékről és a Dunántúlról. Ez a spontán telepítés nem tudta benépesíteni a területet, megművelni az elvadult területeket. A XVIII. században szervezett telepítés kezdődött, melyet a bécsi császári kamara irányított. Három nagyobb hullámban érkeztek községünk területére katolikus vallású német telepesek dél-német államokból: Baden-Württenberg, Pfalz, Elzász-Lotharingia, 1729 és 1748, 1752-1763 és 1780-84 között. A német telepesek egy része már korábbi német telepítésű falvakból került ide /pl. Nemesnádudvarról/, de többségük a birodalomból érkezett fiatal házaspár volt, akik korábbi lakhelyükön megváltották magukat földesuruktól, és ezután kerekedtek hosszú, számukra ismeretlen vidékre, ahová bérelt gabonaszállító hajókon, tutajokon érkeztek a Dunán. A telepítési biztosok irányították Baján vagy Apatinban a Bácskába települni vágyó érkezőket. Az új telepesek földet, házhelyet kaptak, és szívós, szorgalmas munkával egy-két generáció nehéz élete küzdelme után otthonra találtak választott hazájukban. Cothmann Antal kamarai biztos 1763-ban azt írta, hogy e határ nem túl termékeny, de jól művelt és rendezett. 1735-ben önálló plébánia és 1744-ben ideiglenes templom is épült. A plébánia 1748-tól alkalmazott tanítót is, aki a kántori és a jegyzői teendőket is ellátta. A község a telepítések során német nyelvű lakosokkal népesült be, a kevés magyar lakos is inkább elnémetesedett, a helyi dialektust beszélte. Az iskola nyelve is német volt, de a XIX. századtól kezdve a tanítás kétnyelvű, magyar és német lett. A helyi lakosság földet művelt, állatot tenyésztett, de a homokos határrészt hamarosan hatalmas szőlőtáblák lepték el. A csátaljai szőlők különösen a XIX. század végén értékelődtek fel, mikor a hegyi szőlőket a filoxéra betegség nagyrészt elpusztította. Csátalja a környék települései közül egyik legmódosabbá vált a XX. század elejére. Az 1910-i népszámláláskor 2420 német és magyar lakos élt békés egyetértésben a környékkel. Sokan - mivel a község határa nem terjeszkedhetett – a Mohácsi-szigeten vásároltak jó minőségű termőföldeket a lecsapolt mocsarak helyén. A II. világháború után a győztes szövetséges nagyhatalmak a kollektív bűnösséggel bélyegezték meg a közép- és kelet-európai németséget – ezért rájuk az elűzetés és kitelepítés várt akár bűnös, akár ártatlan volt a lakosság. Így kellett eltávoznia a csátaljai német nemzetiségű népesség nagy részének 1946-47-ben három részletben. Mintegy 2200 személy volt kénytelen elhagyni szeretett faluját. Az akkori Nyugat-Németországba kerültek. Sokan soha nem tudták elfelejteni az óhazát, ha utóbb jól is élnek, gyakran vissza-visszatérnek ma is, és azóta is segítik a régi lakóhelyüket. Még 1946 februárjában Csátalján otthonra talált 180 bukovinai székely család (gyakran együtt egy házban laktak a kitelepítésre váró régi tulajdonosokkal). A székelyek Istensegíts községből származtak, 1941-től Dél-Bácskában Topolyán és Csantavér község környékére telepítették őket Bukovinából, de 1945-ben menekülniük kellett Magyarországra. Később Felvidékről érkeztek magyar telepesek, akiket az akkori Csehszlovákia űzött el otthonukból. Többen települtek Csátaljára a Tiszántúlról is, hogy itt házat, földet kapjanak, de többen az újra jugoszláv területté vált Dél-Bácskából érkeztek falunkba. A változás, a lakosságcserélődés nem ment zökkenőmentesen, nagy volt a bizalmatlanság a régi és az új lakók között főként az eltérő gazdasági, kulturális szokások miatt, gyakori volt a viszálykodás valós és vélt okok miatt. A megbékélést az ifjúság kezdeményezte: együtt jártak iskolába a gyerekek, összebarátkoztak, együtt játszottak. De az igazi megbékélés akkor következett, amikor az első vegyes házasságokra is sor került. Ma az együttélésre már a tolerancia a jellemző, mely többre tartja valamennyi népcsoport erényeit és az egybetartozást tartja inkább szem előtt, mint a széthúzást. Erre utal, hogy mind jobban erősödnek a külhoni kapcsolatok is pl. Németországgal (Schwabmünchen), Szlovákiával (Alsószeli) és Erdéllyel is (Csernakeresztúr, Dicsőszentmárton).
Dávod Fekvése Dávod község Bács-Kiskun megye déli részén, Bajától délre, az 51-es főút mellett, a Duna árterén helyezkedik el.
Története Dávod községet a Dávid herceg - I. András király fia és Salamon, a későbbi király testvére - Szent (I.) Lászlótól 1089-1090 körül keletkezett oklevél tanúsága szerint földadományt kap a régi Bodrog vármegye területén, vagy ahogyan az ún. Dávid dux-ba olvasható: "5 szolga családot, három eke földet, öt halászóhelyet és a dunai vízhalászati jogot". Vélhetőleg több falut is alapít: így a róla elnevezett Daud-ot is, ahol templomot építtet. A XIV. században a falu Harasztiak birtoka volt. A település ekkor mindössze 15 házból állot, lakói pedig halászattal foglalkoztak. 1315-ből származik az első hivatalos írásos adat, mely a falut megemlíti: „…Dau, hol vár is volt.” 1321-ben pedig a Harasztiak templomot is építtettek a falunak, igaz ez az első még csak fából volt. 1330-ban Daut Leuszták, örökös nélkül hal meg, így Károly Róbert, Szekcsői Henrik bánnak adományozza a Dau család birtokát, mint a Haraszti nemzetség legidősebb élő tagjának. 1347-ből származik a következő forrás, mely szerint Hercegh Péter Bodrogh vármegye főispánjának sikerül a Harasztiaktól Daut megszerezni. Az adományozó levelek azonban mást mondanak. Hercegh Péter úgyis csak 1351-ben kapja meg hivatalosan a falut valamint a településhez tartozó földeket, vizeket, erdőket (ezek akkor még igeny jelentékeny méretűek voltak). Az adományozó levél ugyanakkor megemlíti, hogy vásároztató joga is volt a helységnek, sőt kiderül további más írásokból, hogy: „…embereivel a kalmárokat helyiségeibe hajtatá a keddi vásárra.” Dau ebben az időben nem egyedüli település, mivel ekkor már létezett Szántó (ma Hercegszántó), Báth-Monostora, valamint több, azóta már elpusztult település: Tóti, Bénye, Dus Cseretyés, Narasd, Száth. Az írások sokáig nem foglalkoznak a faluval, csak a várat említik, amit Davotházának neveznek. Kiderül, hogy az erődöt, Benedek várőrnagy vezeti 1447-ig. A falu népe egészen a törökök bejöveteléig adót és közterhet visel a korabeli királyság törvényei szerint, mely a következőkből állt: tized, szabadok dénárai, földbér, csöböradó, sertéstized, ingyen közmunka/fuvar, futárszolgálat, sószállítás, várépítés/karbantartás, útépítés, kamarai nyereség és collecta. A török időket túlélte a falu, de lakosainak nagy része a mocsarakban keresett menedéket. A szegedi szandzsákság nyilvántartásából megtudhatjuk, hogy Dautva 1542-től, a zombori nahijébe tartozik. 1552-ben, már van egy adozó porta. Kiderül, hogy a török közigazgatás a falut három külön részre bontja adózás szerint: Dautova 1 ház (1554). Dolna-Dautova 5 ház (1590). Gorna-Dautova 20 ház (1591). A falu neve a XVI.-XVII. század folyamán Dauról Dautovára változik, ami feltehetően a szláv, illetve török betelepülők hatása. A Dautova azonban nem egyedüli név. 1685-ben a várról a települést is Davotházának nevezik, míg 1690-ben Tautva néven említik. Az 1699-es évben, más visszahódított területekkel egyetemben, Dautova is a bécsi udvar irányítása alá kerül. Megkezdődnek az összeírások a hivatalos nyilvántartás és az új adók bevezetése okán. Ebből a következő demográfiai adatok lényegesek: 1699-ben 47 gazda van a faluban. 1714-ben 1 bíra, valamint 26 adófizető; (21 család). 1762-ben 100 római katolikus felekezetű magyar család érkezik a Felső-Magyarországról és a falu „Szigeti” részén telepednek le, amit „Sivácznak” neveznek (ez sáncot jelent).
A magyarok megjelenésével egy időben a hódoltság idején betelepült ráczok délre vándorolnak és megalapítják a szomszédos Stanisicsot. A falu (földes)ura ebben az időben hivatalosan a királyi kamara. 1823-ban a Duna szabályozásával ármentesítik a falu nagy részét. 1866-ban kolerajárvány tizedeli meg a falu lakosságát. 1870-ben kapja meg a község a postaállomását, ebből az időből valók (az öregek szerint) az első dűlőnevek. 1876-ban a Sziget a pécsi püspökség igazgatása alá kerül. Az 1880-as években Dulánszki Nándor, pécsi püspök megkezdi a gazdasági modernizációt. Erdőirtást végeznek, szánóföldeket vetnek be, magtár épül, közigazgatási épületek, valamint elkészül a kendergyár is. Ekkoriban nevezi el a szigeti részt Püspökpusztának, melynek 1911-12-ben tempomot is építenek. Püspökpuszta egészen 1951-ig Mohácshoz tartozik, (mint püspöki birtok), csak ezután csatolják Dávodhoz.
Az 1912-es évben megindul a vasútforgalom Baja és Zombor között, amibe a falut is bekapcsolják. A község keleti részén, a bajai út mellett felépül a Monarchia akkori szabványainak megfelelő helyközi megálló, valamint raktárhelység, és váltó.
A falu mai nevét 1905. január elsején kapja meg, azóta viseli a Dávod nevet.
Templomának búcsúja előbb Mindenszentekkor volt, majd 1910-től Magyarok Nagyasszonya napján tartják a búcsút. A templomot 1779-ben építették, festett üvegablakai 1944-ből valók. A templom előtti Szentháromság-szobrot 1865-ben emelték.
A 20. század elejétől apácák oktatták a falu lakóinak gyermekeit írásra, olvasásra. (1930-ban például 3284 lélekből 460 fő volt a nyilvántartások szerint analfabéta). Az 1960-as években a lakosság zöme a helyi Augusztus 20. Mg. Tsz-ben dolgozott és akkor 3500 fő élt a községben. Jelenleg a község lakóinak száma 2600 fő. Nevezetessége Dávodi Gyógy- és Strandfürdő: 2007-ben felújított. A dávodi gyógyvíz 38 °C-os hidrogén-karbonátos, fluoridos hévíz, amely összetételénél fogva fürdőkúraként nőgyógyászati és mozgásszervi megbetegedések (reumás fájdalmak, gerincbántalmak) gyógyítására, sérülések utókezelésére alkalmas. Ivókúraként fogszuvasodás meggátolására és emésztőrendszeri betegségek kezelésére ajánlott. 4 nyitott medence és különféle szolgáltatások üzemelnek. Kulturális élet A település gazdag magyar tamburás hagyományokkal rendelkezik.
Homorúdnak igazából csak újkori története van, s nem is kimondottan a község, hanem annak térsége múltjáról mintegy 200 évre visszamenően szólnak a lejegyzett krónikák. Maga a település hivatalosan 1952-től létezik, azt megelőzően szétszórt tanyavilág volt az egész Mohács-sziget, s a tanyacsoportos forma csupán az 1923–27-es években kezdett kialakulni, melyet Balázsszállásnak neveztek. Frigyes főherceg tulajdonát képezte ugyanis a falu területéhez tartozó 300 holdas erdő 1945-ig, s e birtokon dolgozó szegényebb emberek szálláshelye volt itt. Szintén a 40-es évek közepéig tartozott a Riha-tó és környéke a Pécsi Püspökséghez. Az írásos emlékek szerint 1921-től Rihán és 1926-tól Homorúdon egyházi iskola működött. Aztán a tanyavilágból született az első önálló község, Homorúd, melynek történetében a megrázó emlékű 1956-os jeges árvíz jelentős változást hozott, hiszen miután a jégtáblák a sziget szinte minden tanyáját lesöpörték a föld színéről, a faluban az újjáépítést már tervszerűen végezték, amit ma is érzékeltetnek a szabályosan elhelyezkedő utcák, telkek. Mindössze négy jellegzetes szigeti tanyaépület maradt meg, ezek közül a népi építészet érdekes jegyeit láttatja a homorúdi: a sövényfalú, nádtetős tájházat 1979-ben ugyan védetté nyilvánították, de fenntartásáról többnyire csak az önkormányzat és a helyi nyugdíjasklub tagjai gondoskodnak.
Off Minden továbbit e-mailben írj, ne ide ebben a szép topicba, főleg ne külön hsz-ként, mert az nem építi a topic célját. Jobb lenne, ha te is ehhez tartanád magadat. Bár tőlem nem fogsz választ kapni. Nem jártam soha a topikodban, nem is fogok. Nyugodtan kérdezd meg barantát, neki talán elhiszed, hogy nem én vagyok, aki a képes topikodra "támadt". Egy ősrégi képjátékos volt. Prucika pedig csak segíteni akart, hogy ne kerülj olyan helyzetbe, hogy ki mennyit olvas vissza. De a továbbiakban ezt a stílusodat tartsd meg a családodnak, ők talán már észre sem veszik. On
OFF: bizonyára Te is elolvasod minden topic elejét, amibe írsz, főleg ilyen hosszú képes leírásokat. Bár a 155-ban ugyanazt a települést hozod, mint battila63 a 143-ban… ha 12 db-ot sem nézel vissza, akkor miért néznéd elejét?... Idemásolom a topic elejét, a települések egymástól mért km-ével: Bp– Csömör(20 km)–Székesfehérvár(87 km) –Várpalota(23 km)–Csopak(36 km)–Szigliget-(71km) Zalaegerszeg–Sormás(54km) ...stb...
Nagynyárádhoz - Szajk (8km), Lánycsókhoz - Bár (11km) bőven belefér ebbe. De ítélje meg a topic gazdája, t0mahawk és ne Euridiké. Jó a bolhából már megint elefántot csinálni?… a saját topicomat sem hagytam szétverni kötözködők által, másét sem hagyom :) Ha mégsem tetszik Neked, akkor a topic gazdájánál reklamálj és ő majd törölteti Szajk ill. Bár falu leírásait, ha igazat ad Neked. Minden továbbit e-mailben írj, ne ide ebben a szép topicba, főleg ne külön hsz-ként, mert az nem építi a topic célját.
ON: MOHÁCS
Magyarország legdélibb Duna-parti városa. Kedvező infrastrukturális ellátottsággal bíró, rendkívül jó minőségű mezőgazdasági területekkel övezett város. A Duna útja Bajánál két ágra szakad. A szélesebb Duna-ág délnyugati irányt vesz, majd derékszögben délkeletre fordul. A keskenyebb dél felé folytatja útját. A két ág Horvátországban találkozik ismét. Ahol a szélesebb, az „öreg" Duna elfordul, ott fekszik Mohács.
A város területének nagyobbik része a jobb parton terül el, itt él a lakosság 90%-a. A balparti városrész (Újmohács) lakossága közel 1500 fő. 2007-től Mohács az Európai Unió dunai határkikötője.
A várostól a horvát határ 10 km, Budapest 190 km, Pécs 40 km. A Mohácsi kistérség keleti részén, az árvízmentes területeken 15-20 m vastagságú lösztakaró található, a Mohácsi-sziget felszíne iszapos hordalék rétegekből áll. Sajnos jelentős területen fordul elő nitrátosodás. A sziget ártéri síksága ár- és belvíz veszélyes terület.
A kutatások szerint Mohács környékén az ember már az őskortól letelepedett. A kutatók kő-, réz-, bronz, és vaskori cölöpökre épített házak maradványaira bukkantak. Az i. e. I. századtól az i. sz. IV. századig a terület a Római birodalom Pannónia provinciájához tartozott. A környék a Duna mentén, a provincia határán helyezkedett el, így a fontos védelmi vonal, a limes is erre húzódott. Mohácstól délre, a mai Kölkeden volt Altinum, a limes egyik fontos állomáshelye. A római birodalom bukása után, egy VI. -VII. századi, avar kori település állt a vidéken. A feltételezések szerint a 150-180 lélekszámú valószínűleg gepidák lakhatta környék Kárpát-medence legnagyobb eddig ismert avar kori települése.
A város nevét a források először 1093-ban említik, mikor Szent László király 1093-ban a pécsi püspöknek adományozta a területet. A kis falu lakói a pécsi püspök jobbágyai voltak. A környéken állattartás, földművelés, halászat folyt. Az 1400-as években már mezővárosként említették, a XV. század közepén a kutatások szerint körülbelül 800 lelket számlált. Az erőteljes déli török terjeszkedés miatt a várost palánkkal erősítették meg. A település határában lezajló 1526. augusztus 29-i tragikus kimenetelű vereség után a törökök a várost elpusztították.
A törökök csak másfél évtizeddel később tértek vissza Magyarországra. Ekkor a palánkot újjáépítették, és 1543-tól 1566-ig szandzsákközpont lett, melyet bár 1566-tól elveszítette, 1570-től ismét visszakapott. A török megszállás éveiben, illetve a 18. században érkeztek a városba a szerb, sokác és német betelepülők.
A várostól mintegy 20 km-re nyugatra, Nagyharsánynál zajlott Magyarország török alóli felszabadulásának nevezetes eseménye, a II. mohácsi csata.
Mohács 1724-ben, mezővárosi városi rangot kapott. Utóbb visszaminősítették. a reformkorban tovább erősödött Mohács kereskedelmi jellege. 1832-től a Duna Gőzhajózási Társaság hajói járták a folyót. A XIX. század második felében megépült a Pécs és Mohács közötti 56 km hosszú vasútvonal, melyen a Pécsett bányászott szenet szállították a Dunára, melyet onnan hajókkal vittek tovább. 1868-ban mezővárosi rangját elvesztette, és nagyközséggé fokozták vissza. Mai városi és járásszékhelyi státuszát 1924-ben nyerte el.
A XX. század elején a városban megjelent, majd fokozatosan egyre nagyobb tért hódított a gépipar. Új közintézményeket, polgárházakat, üzletházakat emeltek. 1910-ben a város népessége 17 000 fő volt.
1918 és 1921 között a város szerb megszállás alatt volt, 1920-tól a rövid életű Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság része. A Trianoni békeszerződés nem sokkal Mohács alatt húzta meg az új határt. Sok szerb elköltözött a városból, de az 1920-as évek közepén a város létszáma ismét elérte a korábbit. 1929-től megyei város. Ekkortájt kezdte meg működését a gimnázium.
Mohács 1944. november 26-án „szabadult fel". 1949-ben a város környékére szándékozták felépíteni a Dunai Vasművet, melyet aztán Jugoszlávia közelsége miatt az akkori Dunapentelére, a későbbi Sztálinvárosba, a mai Dunaújvárosba költöztettek. 1956-ban a jeges árvíz miatt a szigeti tanyák 80 %-a romba dőlt. Ezután alakultak ki a Mohács-szigeti falusias Újmohács és Sárhát települések és kezdődött a város intenzív iparosítása. Ekkor építették Közép-Európa legnagyobb farostlemezgyárát is. A szocialista időkben a városban több lakótelepet építettek. Kedvező közúti, vasúti és vízi kapcsolatai az ország egyik jelentős kereskedelmi központjává tették.
A város napjainkban is dinamikusan fejlődik. 2002-ben Hild János-emlékérmet kapott.
Lánycsók Település Baranya megyében, Mohácstól 5 km-re. Itt találkozik a Duna – völgye sík vidéke a Dunántúli-dombság lankáival, legmélyebb része 98 m, legmagasabb területe 210 m. A talaj földművelésre rendkívül alkalmas, melyhez az időjárás és éghajlat is kedvezően hat. A napsütéses órák száma 2000 – 2050 óra évenként. Az évi középhőmérséklet 11 °C körül mozog, a csapadék évi mennyisége 650 mm körül van. A község patakja a Lánycsóki-patak (más néven Bég-patak, Mühlbach, Jenyei-árok ) Mohács északi részén éri el a Dunát. A község keleten Moháccsal, északon Székelyszabarral, északnyugaton Kisnyáráddal, nyugaton Babarccal, délnyugaton Nagynyáráddal határos.
Off Az araszoló léptekkel néhány települést átugrottál, márpedig a topikleírás a szomszéd települést kéri. Úgy látom, azért többmondatos ügyet csináltál belőle, és a fennen hangoztatott toleranciád sem tartott vissza némi minősítgetéstől. :-( On
OFF: Képzeld, azzal kezdtem, hogy elolvastam! Úgy szoktam :) És szép kis araszoló léptekkel, pont ezért vittem át a folyón a falvakkal a sort. De Szeremle után újra csak visszakanyarították az olvtársak Dél-Dunántúlra - hiába no, úgy látszik, ízig-vérig baranyaiak, nem tudják megtagadni szülőföldjüket :) Nekem ez így viszont elég egyoldalú, akkor más címet - okot kellett volna adni a topicnak, nem azt, ami. De akkor megvárom, amíg tényleg átkerülnek végre a Duna-Tisza közére, sőt, esetleg az Alföldre, netán a Tiszántúlra is... bár, lehet, csak mire megvénülünk... :( Viszont: másokkal ellentétben, én ebből nem csinálok ügyet :))) türelmes vagyok. Ha időm lesz, még újra segítek is. :)
""Görcsönydoboka Baranya megyei aprótelepülés Mohácstól 18 km-re, amely 445 lakosával egyszerre képviseli a mintaszerű társadalmi-kulturális összefogást, másrészt küszködik az utóbbi évtizedekben elinduló, és egyre inkább aggasztóvá váló népesedési és foglalkoztatási gondokkal, keresve azt a kitörési pontot, amely biztosítaná és igazolná a falu létjogosultságát. A fiatal generáció tagjai – néhány kivétellel – már nem Görcsönydobokán fogják leélni felnőtt életüket, családot is más településen, nagy valószínűséggel városban fognak alapítani. A legsúlyosabb érv, ami a végeleges költözés mellett szól, szinte minden esetben az, hogy sem a faluban, sem annak 20 km-es körzetében nincs munkalehetőség. És ahogy az élet sokszor bizonyítja, ha a megélhetésről van szó, az ész dönt a szív ellenében!"" Érdemes böngészni
Somberek (németül Schomberg, horvátul Šumberak, Šumbrig) község Baranya megye keleti részén terül el. A megyeszékhelytől, Pécstől keletre fekszik, tőle való távolsága 45-50 km. A Baranyai-dombság egyik településeként Mohács város vonzáskörzetéhez tartozik, attól 12 km-re.
Az 56-os közlekedési útról, ennek is a Mohács – Szekszárdi szakaszán, a Csele patak mellett, pontosan a II. Lajos emlékműnél szemben egy 6 km hosszú, kanyargós út vezet Somberek község felé. A lágy ívelésű dombok között, a Csele patak és a Bozsok – bári malomárok szinte körbe ölelik a községet. Gondozott falu, szelíd, szép, lankás dunántúli táj.
Mérsékelten meleg, mérsékelten nedves éghajlatú területen 120 méterrel a tengerszint felett fekszik.
A település története
A Somberek környékének legrégebbi régészeti leletei a rézkorból származnak, melyek a pécsi Janus Pannonius Múzeumban találhatóak.
A vidék az emberek által folyamatosan lakott település, így gyakran fordul elő, hogy az eke rómaikor emlékeket fordít ki a földből. Határában a honfoglaláskor szláv törzsek éltek. A XIV. Század elejéig Bar-Kalan nemzetség birtokaihoz tartozott a község. A falu első írásos említése egy oklevélben, 1382-ben történik, történelmét ettől az időponttól tudjuk nyomon követni. Somberek nevét, a történelem folyamán többféleképpen írták, s a falunév valószínűleg a som növényre, valamint a sombokrokkal benőtt cserje és helyre utal. Az 1526-ban bekövetkezett a törökök elleni mohácsi csatavesztés után a lakók elmenekültek, de később a szétszóródott nép lassan visszatért a faluba. Lakói magyarok, fizettek adót a töröknek, a magyar földesúr is kivetette a neki járó adót, és a szigetvári várnak is adóztak. A török megszállás alatt szerb lakósok is települtek be a községbe. Ennek két oka volt: - a török hazájukban elnyomta a szerbeket, a Magyarországra települőket támogatta, arra gondolván, hogy a katolikus magyarok és a görögkeleti szerbek majd nem férnek össze egymással, s ezáltal, mint hódítóknak kevesebb gondjuk lesz az őslakósokkal.- A hadjárat során elnéptelenedett magyarországi falvakba új adózókat akartak telepíteni.A törökök a Bécs elleni sikertelen ostrom után 1683-ban megkezdődik Magyarországról való kiűzésük is. Somberek és környéke újra a felvonuló hadak útvonalába esett, s így az itt lakók ismét elbujdostak, vagy nagyon sokat szenvedtek. A törökök kiűzése után a földesuraknak eredeti okirattal kellett igazolni tulajdonjogát s meg kellett fizetnie a hadjárat költségének reá eső részét. Miután ez Somberek esetében nem történt meg, így a község kincstárra szállt. 1732-ben a falu a Sauska család birtokába került, - Savoyai Jenő seregében egyébként szolgált egy Sauska nevű ezredes. Később, az 1740-es pécsi, vármegyei jegyzőkönyvekben az olvasható, hogy Somberek földesurát, Sauska Antalt „de Somberek” előnévvel tüntették ki. A török hódoltság után az új fölbirtokosok a lakatlan, illetve a gyéren lakott településeket, vidékeket igyekeztek benépesíteni. Így - bár már éltek itt szerb lakósok - javarészük az ipeki görögkeleti püspök vezetésével csak ekkor került betelepítésre, s így Somberek község is. Legnagyobb szerepe azonban a németség betelepítése volt. Egyes források, illetve a dunaszekcsői egyházi anyakönyvek szerint is a németség Somberekre költözése 1745-ben kezdődött, Fulda-Pfalz és a Schwarzwald környékéről. Az itt lakó népek békésen éltek egymás mellett, de külön iskolájuk, papjuk volt, s külön tartották meg rendezvényeiket saját szokásaik szerint.
Mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak, a község vezetője a bíró, munkáját esküdtek segítik. Az emberek kötelesek a falu vezetését tisztelni, és utasításaikat betartani. Mindenki élte az egyszerű falusi emberek akkori, megszokott életét. Változatosságot csak az 1848/49-es szabadságharc hozott. Egy érdekes feljegyzés a falu történetéből: a község Schnellenberger nevű tanítója néhány emberrel beállt önként Kossuth seregébe. További sorsukról, vagy mást, nem olvashattunk. Nehéz időket hozott a falura az első világháború kitörése. A férfiakat elvitték katonának, az asszonyok otthon maradtak a gyerekekkel, a földeket nem tudták megművelni.
A háború végére Somberek hősi halottainak a száma 88 férfi volt. Nevük az első világháborús emlékművön olvasható. Az első világháború végén a szerb királyi csapatok megszállták a mi községünket is. Amikor a békeszerződés értelmében a katonák kivonultak, a sombereki szerb nemzetiségiek közül többen optáltak Jugoszlávia javára. Ezeknek az embereknek el kellett hagyniuk a magyar törvények értelmében nemcsak a községet, hanem az országot is. Így aztán a falu csaknem teljesen német község lett. Ez a tény az 1930-as évek második felétől nagyban befolyásolta a községünk lakóinak sorsát és a falu történetét. A Németországban létrejött „német népközösség” eszméjének felszításával, számos Magyarországi németet sikerült a Volksbundba beszerveznie. A Volksbund nemcsak agitációval, hanem fenyegetésekkel is igyekezett minél több embert beszervezni. Ez a sombereki németséget is megosztotta. Pintz Bálint, a falu papja a hazához való hűség gondolatát szorgalmazta.
A szovjet csapatok közeledtére sok házban csomagoltak össze, hogy kivándoroljanak Németországba, de végül 35 - 38 család hagyta el a községet. Sokakat a „kollektív bűnösség elve” alapján később telepítettek ki az egykori NDK -ba és Nyugat Németországba. A kitelepített családok helyébe 1945 -ben székelyeket, és l947-48-ban felvidéki magyarokat telepítettek be. Ezzel megváltozott a falu nemzetiségi összetétele. Jelenleg békességben, egyetértésben kb. 50% német származású él a magyar lakósokkal együtt. Somberek község mai arculatát közösen teremtették meg az itt lakó emberek!
Szeremle (arra gondoltam, hogy járjuk be ne csak a Dunántúlt, hanem a Duna-Tisza közét is) Bajától délnyugatra fekszik, a Szeremlei Dunának vagy Sugovicának is nevezett Holt-Duna-ág mellett. Történelme folyamán több megyéhez is tartozott, 1950 óta Bács-Kiskun része. Már a bronzkorban is éltek itt emberek, bizonyítja a falu alatt talált bronzkori urnatemető. A vidéket a honfoglaláskor Botond törzse szállta meg, majd a besenyők települtek a környékre a XII. század elején. Középkori oklevelek tanúsítják, hogy a falut Szent László királyunk 1093-ban a bátai apátságnak adományozta. Szeremle neve - írásmódját tekintve vagy húszféle változat ismeretes, mint pl. Zeremlyan, Zeremlian, Seremlyen stb. - okiratban először 1323-ban fordul elő. A XIV-XV. századból rengeteg adat maradt fenn róla a Zichy-okmánytár 89 oklevelében, melyek határvitákból származó földesúri hatalmaskodásokról, határperekről szólnak. Ebben az időben Szeremle mezővárosi kiváltságokkal rendelkezett, és szabad királyi városi rangot viselt. (Nagyobb és gazdaságilag jelentősebb település volt, mint pl. Baja.) Vásártartási joga élénk forgalmat és gazdasági előnyöket jelentett. A lakossága a mohácsi vészig római katolikus volt, mely a reformáció kezdetekor - feltehetően egységesen - a református hitre tért át. A római katolikusok ismételten csak 1870 után kezdtek betelepülni. A falu népe a török hódoltság kezdetén a Duna jobb partjára költözött, majd - további négyszeri helyváltoztatás után - 1773-ban tért vissza első és egyben jelenlegi helyére. Érdekes, hogy a XVII. századi térképek szerint Szeremle még a Duna jobb partján helyezkedett el és 1830-ig az Öreg-Duna partján, s csak 1870-től találjuk a szeremlei mellékág mellett. (Nem a község, a Duna költözött ez esetben.) A község gazdasági életére a Dunaszabályozás és az árvízmentesítés volt a legnagyobb hatással, melynek következtében a lakosság kiterjedt és mezőgazdasági művelésre alkalmas határhoz jutott. Ez volt azután az alapja Szeremle szorgalmas népe jólétének. http://hu.wikipedia.org/wiki/Szeremle http://www.szeremle.hu/index.html Borsoskalács Ünnepekre és lakodalmakra készült az üres kalács, amit pusztakalácsnak neveztek. Ugyanebből a tésztából készült a borsoskalács, amit kálvinista kalácsnak is neveztek, s melyről az a szó járta, hogy ez volt a „nemzeti eledel” Szeremlén. Iratlan törvény falunk népe között, hogy jóvalélés, azaz úrvacsora osztás vasárnapján „mindön házná ilyennek lönni kell. Receptje: 1 kg liszt, fél liter tej, néhány tojás és 1 Ft ára élesztő, miből lágy kalácstészta készül. A megkelt tésztából csavart, gyűrűalakú kalácskákat készítenek kb. 15-20 cm átmérővel. A kisült kalácsokat zsíros, tejfölös, sós, borsos lében megforgatják, majd mély tálba vagy vájlingba teszik, jól letakarva, s egy-két óra múlva fogyasztják, .Ha a pusztakalács a sült tészták királya, a borsoskalács azok királynője Szeremlén.” (Dr. Tóth Kálmán: Szerelmem Szeremle c. könyvéből) Hogy mióta készül nem tudjuk, 100 éve biztosan. Borsos - mert a zsíros-tejfölös „szaft” egyetlen, meghatározó fűszere - a só mellett - a fekete bors. A kissé édeskés fonott kalács, gazdagon nyakon öntve sós-borsos tejföllel jó „ágy” a borozgatáshoz. Ezért a férfiak is szeretik.
Sétáló utca 
Városháza
Zsinagóga 
Szent Miklós görögkeleti templom
III. Béla Gimnázium - volt ferences rendház
Familia tamburazenekar
Lánycsók
Somberek
