"az anabaptistákkal kapcsolatos lutheri torzításokat a marxista, kommunista történetírás karolta fel, amely a reformációban a fegyveres osztályharc korai megnyilvánulását kereste" - Ehhez képest a marxisták éppen a münsteri anabaptista birodalmat vélték a kommunizmus korai előfutárának, és Luthernek az anabaptisták elleni kirohanásait a polgári rövidlátás jeleként marasztalták el.
"A Luther által kialakított és áthagyományozott torzkép tehát olyan téves előítéletek kiépüléséhez járult hozzá, amelyek nemcsak saját korában, hanem napjainkig hatóan akadályozzák a tisztánlátást történelmi és hitbeli kérdésekben egyaránt.”" - Hát nem. A münsteri birodalmat illető történelmi kérdésekben Luthernek igaza volt, és teológiailag legalább félig.
a Hetek (18-21.o.) Luther, a keresztényüldöző címmel folytatja a Luther Márton munkásságát bemutató sorozatát. A korábbi cikkekben a reformátor zsidóellenes kijelentéseiből és írásaiból válogatott a lap, most pedig Kulcsár Árpád Luther Márton és keresztény hittársai és a tőle független anabaptista reformmozgalom felé tanúsított magatartását vizsgálja. Eszerint Luther hamis prófétáknak, a sátán küldötteinek nevezte az anabaptistákat, de többször ördögnek is. Sokan megdöbbentek Luther durva hangnemén, és ő maga is föltette a kérdést, hogy megengedhető-e embertársainkkal szemben az ilyen kíméletlen hangnem, amikor a hegyi beszédben az áll, hogy imádkozzatok üldözőitekért, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Luther a 94. zsoltárhoz fűzött magyarázatában adta meg a választ: „A hit és a szeretet két különböző dolog. A hit semmit nem tűr el, a szeretet mindent eltűr, a hit átkot mond, a szeretet áldást. A hit bosszút és büntetést keres, a szeretet kíméletet és megbocsátást. Ezért amikor a hitről és Isten igéjéről van szó, ott nincs helye a szeretetnek vagy a türelemnek, hanem csupán haragnak, felindulásnak és szidalmazásnak. A próféták is mind így tettek, hogy a hit dolgaiban sem türelmet, sem kegyelmet nem tanúsítottak.” Kulcsár rámutat: Luthernak a zsidókkal kapcsolatos súlyos tévedéseit a náci propaganda tudta eredményesen felhasználni a maga céljaira, „az anabaptistákkal kapcsolatos lutheri torzításokat a marxista, kommunista történetírás karolta fel, amely a reformációban a fegyveres osztályharc korai megnyilvánulását kereste. A Luther által kialakított és áthagyományozott torzkép tehát olyan téves előítéletek kiépüléséhez járult hozzá, amelyek nemcsak saját korában, hanem napjainkig hatóan akadályozzák a tisztánlátást történelmi és hitbeli kérdésekben egyaránt.”
Végre egy értelmes vita a témáról. Az eddigiek jószerivel csak a politikai korrektség oldaláról kapargatták a teológiai kérdést, és könnyen megjósolható módon nem jutottak semmire. A kátébeli kérdésnek és feleletnek addig mindenképpen van értelme, amíg a miséről teológiai vitát lehet folytatni. És ez a vita már több száz éves (régibb a protestantizmusnál): valódi mélyáramlat, melyhez képest csak a felszínen lebegő falevélnek tekinthető az a politikailag korrekt felháborodás, hogy "pfuj, ezek bántják a másik felekezetet."
Ötszáz éve nemigen volt példa arra, ami csütörtökön este Budapesten, Balog Zoltán Hold utcai templomában történt. A tárcavezető a németajkú református gyülekezetben vére menő hitvitát vezetett arról, hogy, miként a Heidelbergi Káté mondja, kárhozatos bálványimádás-e a katolikus szentmise. A jobb sarokban Barsi Balázs ferences szerzetes, a bal sarokban Szabó István református püspök.
„Anélkül, hogy a Heti Választ akarnám reklámozni: homousion vagy homoiusion? Merthogy ezzel a kérdéssel fordult a lap tavaly ősszel Szabó István püspökhöz a vitáról szóló interjúban" - hegyezi ki a kérdést a házigazda, Balog Zoltán református lelkész, „civilben" emberi erőforrás miniszter. Akkori beszélgetésünk apropóját az adta, hogy idén új fordításban jelenik meg a Heidelbergi Káté, a kálvinista hitvallás. A magyarországi református zsinat pedig úgy döntött, hogy a szövegben megtartja azt a részt, mely a „pápás misét" - mert abban a katolikusok szerint Isten valóságos teste és vére lényegül meg - kárhozatos bálványimádásnak nevezi.
Bár a mostani vitához hasonlóan, a madáchi kérdés a kívülállók szemében szőrszálhasogató apróságnak tetszik, valójában a hit lényegéről szól. Amint Szabó akkor válaszolta kérdésünkre: „Homousion, ahogy minden keresztyén egyként vallja: Jézus Krisztus istensége tekintetében nem hasonló, hanem azonos lényegű az Atyával. Tehát nem egy i betű a különbség, hanem az, hogy ha Krisztus nem volna azonos lényegű, nem lenne isteni megváltás."
A zsinat döntéséről annak idején Barsi Balázs az Új Ember katolikus hetilapban fejtette ki lesújtó véleményét és mondott köszönetet a zsinati döntés ellen szavazó 17 tagnak, „akik nem tekintik szentmisénket, amely kétezer év óta annyi szentet nevelt, kárhozatos bálványimádásnak". Szabó már akkor jelezte, hogy szívesen folytatna nyilvános hitvitát - avagy, miként a XVI. századi keresztények nevezték ezt az akkor divatos, sokszor vérre menő műfajt: disputát - Barsival. A pillanat most, a Protestáns Tavasz rendezvénysorozat keretein belül érkezett el. Vér ezúttal nem folyt, Krisztus teste és vére azonban minduntalan említést nyert.
Barsi Balázs erősen indít: „Nekem nincs semmi bajom a reformátusok úrvacsorájával" - hökkenti meg a hallgatóságot. Persze rögtön hozzáteszi: neki alapvetőbb, egyháztani gondjai vannak. Mégpedig az, hogy a katolikus felfogás szerint egy református lelkész - az apostoli folytonosság hiányában - nem felszentelt pap, így nem is állna módjában érvényesen átváltoztatni a kenyeret és a bort. „Ezért az lenne a botrány, ha a reformátusok ugyanazt tartanák az eucharisztiáról, mint mi, azaz hogy az ostya és a bor minden morzsájában, illetve cseppjében ott van Krisztus valóságos teste és vére" - mondja.
Ezzel együtt tisztelettel áll meg a protestáns szertartás előtt, hiszen azt is egyfajta, misztériummal teli lelki találkozásnak látja Krisztussal. Ennek alátámasztására felidézi a református Szabó Magda egyik megrendítő írását, melyben a néhai író arról számol be, milyen elmélyülten készült az úrvacsora vételére. „Istenem, ha minden katolikus így készülne a szentáldozásra!" - sóhajt fel Barsi.
Fenséges, méltóságteljes, lenyűgöző, megkapó - sorolja a jelzőket ezek után Szabó István, amelyek egy katolikus szentáldozás láttán az eszébe jutnak. „Ott nincs semmi esetlegesség, a pap biztosan nem felejt ki egyetlen mondatot sem, mindennek megvan a szigorú kerete - ezzel szemben nálunk kissé plebejusjellege van a szertartásnak. Ugyanakkor míg a katolikusoknál úgymond kiosztják, mi kiszolgáltatjuk a szentséget" - mondja, nagy hangsúlyt helyezve a két kifejezés közti jelképes és teológiai különbségre. Arra, hogy a reformátusok úgy tartják: az átalakulás nem a kenyér és a bor jegyében, hanem az eucharisztiát hittel magához vevő emberben megy végbe.
„Nem vagyunk tehát zwingliánusok, és nem azt mondjuk, hogy ez csak emlékezés Krisztusra - igenis valljuk, hogy itt lényegi egyesülés jön létre Istennel" - mondja Szabó, majd felvet egy új szempontot. Szerinte nem azon kellene vitatkozni, hogy Krisztus milyen módon érhető tetten az úrvacsorában, hanem arra kellene figyelni, amit Jézus ígért követőinek: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Tehát nem a „jelenlét", hanem a „velünk lét" a lényeg - figyelmeztet, és minden keresztényre rábízná, hogy személyesen hogyan éli meg a találkozást.
Barsi ezek után arra kéri vendéglátóit: ne gondolják, hogy a „pápisták" bálványt imádnak - „mi nem a kenyeret és a bort, hanem e két jegyben Krisztus testét és vérét tiszteljük" -, cserébe megígéri, hogy a predesztinációt a katolikusok sem annak primitív felfogása alapján fogják megítélni. Összegzésként leszögezi: bár az eucharisztia kérdésében áthidalhatatlanok az ellentétek, a hit gyökere azonos, olyannyira, hogy „egy református testvéremmel sokkal közelebbi, „vérségi" kapcsolatban vagyok, mint ha apám, ne adj' Isten, ateista lett volna".
A másfél órás vita kedélyesen, de az álláspontok határozott fenntartása mellett folyik a két lenyűgöző intellektusú, páratlanul művelt és elmélyült lelkületi férfiú között; Szabó katolikus teológusok egész sorát idézi, olykor latin eredetiben, Barsi pedig gazdagító református olvasmányértékeit eleveníti fel. Csak úgy repkednek a Szent Ágoston- - pardon: Augustinus- -, Aquinói (Szent) Tamás, Karl Rahner- és Ravasz László-idézetek mindkét részről, jelezve: ez a disputa a legkevésbé sem a Magyarországon megszokott közéleti viták züllött szintjén zajlik.
A beszélgetés ugyanakkor nem nélkülöz egy-egy szeretetteljes oldalvágást, sőt piszkálódást sem. „Nahát, a katolikusok Szentírást olvasnak? Ez új" - eleveníti fel sok református élményét Szabó. „De mi azért elhoztuk nektek 1500 évig a Szentírást!" - riposztozik Barsi, majd finoman vitapartnere szemére veti, a protestánsok hogyan tarthatnak közösséget az unitáriusokkal, akik még Krisztus istenségét is tagadják. Igaz, a végén, amikor Balog Zoltán azzal védi meg az unitáriusokat, hogy ők azért fontosak, mert a magyar megmaradás zálogaiként tekintünk rájuk, Barsi bólogat, és megenyhülve hozzáteszi: „Sőt egy református azt mondta nekem: Balázs atya, ha a lelkészeik nem zavarják össze őket, akkor ugyanazt hiszik, mint mi."
A vita végén nincs győztes és vesztes: miután a hallgatósággal együtt elmondják a két egyház közös imádságát, a Miatyánkot, a félek egyértelmű nyertesként lépnek le a pulpitusról. És ahogy Balogh Zoltán a végén tanulságként megfogalmazza: „Talán nem is annyira egymás felé kellene közelednünk, mert a jelek szerint ez nemigen megy. Hanem Krisztus felé - aminek következtében egymáshoz is közelebb juthatnánk."
A keresztvetés nem babonaság, már Tertullianus ír róla (aki montanista volt): „Minden munkánk kezdetén és végeztével, amikor bemegyünk a házba vagy kijövünk onnan, amikor öltözködünk, vagy idegenbe menni készülünk, a fürdőben, az asztalnál, fénygyújtáskor, mikor lefekszünk vagy leülünk pihenni, sőt bárminemű dolgunk alkalmával keresztet rajzolunk a homlokunkra.”
Mindezek alapján azt sem mondhatod, hogy egy "katolikus csökevény", mivel 225 környékén még korai lenne Római Katolikus Egyházról beszélni.
Megmondom őszintén, hogy kicsit furcsának tünsz a hozzászólásaiddal. Tuti, hogy terajtad valaki vallásilag átgázolt, esetleg csak nem a HGY tagja voltál? Leeht, hogy évekig ott ámenoztál, mint egy bólógató János, most meg leszólod azt, aki keresztet mer vetni?:)
A Közös nyilatkozat a megigazulástanról a katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői által hosszú ökumenikus egyeztetés eredményeképp 1999-ben elfogadott dokumentum, mely a reformáció gyökerét képező konfliktus feloldásának igényével született, a megigazulásról.
Miért csak egy lutheránus egyház van Magyarországon?
A MEE a LVSZ (Lutheránus Világszövetség) tagja
de ezen kívül létezik még a Konfesszionális Evangeélikus Lutheránusok Szövetsége és a Lutheránusok Nemzetközi Tanácsa által behatárolt gyülekezetek. Egyébként ezen két utóbbi lutheránus tömörülés nem értett egyet a Római KAtolikus Egyház és az LVSZ között létrejött közös nyilatkozat létrejöttével kapcsolatban a megigazulás témájában.
Azokban az országokban, ahol az evangélikus vallás domináns vallás, de facto vagy de iure államvallás volt, pl. a skandináv királyságokban vagy az északnémet területeken, ott a templomok díszítése és a liturgikus formák is tkp. közelebb állnak a katolikushoz, mint a reformátushoz.
Magyarországon az evangélikus vallás kisebbségi vallás volt (ma is az, sőt egyre inkább az), és a római egyház dominanciája és ellenreformációs törekvései miatt sokáig sorsközösségben voltunk a reformátusokkal, ezért templomaink díszítése és a liturgiánk is puritánabb, "protestánsabb", mint az északi országokban és Németországban.
"Büszke evangélikusságára, de Istenről, Jézusról azért megvan a saját véleménye."
Ezt meg hogy érted?
Nekem az a több évtizedes tapasztalatom, hogy azok az evangélikusok, akik leginkább kulturális örökségként büszkék evangélikusságukra, távolról sem tekinthetők ateistának, igaz, hogy hitvallásos Krisztus-hívőknek sem.
De egy kalap alá venni őket az ateistákkal, az azért mindenképp nagy tévedés.
"De ők érezhetően képesebbek a kor szelleméhez képest megújhodni úgy, hogy az erkölcsi és teológiai irányuk jottányit sem csorbul"
Miért kéne egy történelmi egyháznak a korszellemhez igazodnia???
Persze a korszellemhez igazodást lehet jó és rossz értelemben is felfogni, de nekem egy lelkész ismerősöm anno azt mondta, hogy a kereszténységnek ellen kell állnia a korszellemnek, persze ő a korszellemen rossz dolgokat, a modern fogyasztói társadalom megannyi visszásságait értette.
"Nagy léptekben gyarapodnak és nagyon jó a megítéltetésük a nép részéről. abszolút befogadóak."
Kik, a reformátusok? Nekem nem egészen ezek a tapasztalataim, persze gyülekezete válogatja.
Pl. amikor a 2006-os választásokon az egyik ref, gyülekezetben a vasárnapi istentiszteleten a lelkész a szószékről mennydörögte, hogy "aki nem a Fideszre szavaz, az hazaáruló!", akkor azért nálam is elszakadt a cérna, pedig nem is baloldali érzelmű vagyok....
Persze bunkók meg fafejűek minden egyházban vannak...
A hívő keresztények vagy beletőrödnek, hogy saját egyházukban, gyülekezetükben kisebbségben vannak és imádkoznak a többiek megtérésén, vagy keresnek élőbb hitű gyülekezeteket.
Rengeteg olyan hívő van, aki csak azért jár a gyülekezetbe, mert a nagyapja ajándékozta anno az oltárterítőt. Büszke evangélikusságára, de Istenről, Jézusról azért megvan a saját véleménye.
Általában a jófej evangélikusok nem evangélikus családból származnak, kívülről azért jobban látszódnak a lutheranizmus értékei, mint belülről.
A Tamás mise sokban hasonlít a "szabad-egyázi" vagy független pünkösdi-karizmatikus Istentiszteletek hangulatához. Így a gitár, a szintetizátor, az ütőshangszerek is szerepet kapnak a liturgia alatt, és a"dicsőítéshez" hasonló spontán éneklés kíséretében is.
A liturgia sokkal szabadabb mint a hagyományos evangelikus tiszteleteken, és manapság úgy is mondhatnánk, hogy interaktív.
Az idősebb hallgatóság, ugyanakkor a régi hagyományok berögzülése miatt kissé passzív.
Ugyan ezek jellemzők az Orosházi Reménység Istentiszteletekre is.
" A gyermekkeresztelő felekezeteknek van egy olyan sajátosságuk, hogy nem csak hivőket tűrnek meg a soraikban, hanem a vallást kulturális örökségként ápoló ateistákat is. Ez elég sok problémát okoz. "
"Számomra kissé behódolás jellegű. (a hatalomnak)"
Ezt nem értem! A reformátusok üldözve vannak a hatalom részéről? Szerintem nem, sőt a jelenlegi hivatalos politikai vonalathoz egy cseppet közelebb áll a politikai reformátusság, mint a katolicizmus.
Az evangélikusok pont megtisztítják magukat a korábbi önfeladásoktól (már a törökök is jobban tűrték a puritán reformátusokat, mint a képeket, szobrokat elviselő evangélikusokat), később kialakult egy református-evangélikus szövetség a rekatolizáció ellen, de ez azzal járt, hogy sokkal közelebb kerültek a reformátusokhoz, mint ahogy eredetileg voltak. Nézz meg egy svéd evangélikus templomot pl.
A gyermekkeresztelő felekezeteknek van egy olyan sajátosságuk, hogy nem csak hivőket tűrnek meg a soraikban, hanem a vallást kulturális örökségként ápoló ateistákat is. Ez elég sok problémát okoz.
Ezek csak formai dolgok. Nem vagyok evangelikus, de úgy látom, a lényegi különbségek megmaradtak.
Nem imádkoznak Máriához, nem adnak neki semmi "égi közbenjárói" szerepet. Ez nagyon fontos különbség. Ugyan ez igaz a "szentekre" vonatkozólag is.
Az evangelikus "mise" vallja hogy az Úrvacsora vételekor Krisztus testét és vérét veszik magukhoz. De ! Nem hangsúlyozzák túl ezt az egyébként biblikusan megvédhető álláspontot.
Lényegi különbség a katolikusokhoz képest, hogy úrvacsora után nem "imádják" a megmaradt jegyeket. (Lsd. Oltári Szentség imádása a katolikusoknál.)
Szerintem az evangelikusok alapvetően biblikusan elfogadható "jó fejek".
A hagyományos liturgiájuk merev ugyan, de ezen kíván segíteni a "Tamás mise" nevű kezdeményezésük, és a "Reménység elnevezésű" Istentiszteleti formájuk.
Legnagyobb érdemük a szememben, hogy a kegyelemre alapoznak. (Mivel sok törvényeskedő irányzattal találkoztam, ezt a teológiai jellemvonásukat nem győzöm eléggé értékelni.)
Természetesen náluk is vannak fa-fejek, de hát hol nincsnek ?
V. Károly az illető Cáfolatot úgy ítélte meg, mint egy olvasni és szöveget értelmezni tudó ember. Ezekből a visszautasított változatokból csak töredékek maradtak fenn, de annyi tudható, hogy az érdemi érvek hiányát, a betonfejű vagdalkozást és az ellenfelet agyagba döngölni akaró, erőszakos felekezeti gőgöt kifogásolta benne Károly. Bővebben bármelyik Konkordiakönyv-kiadásban olvashatsz ezekről.
Hithű római katolikusként neked mi a gondod V. Károly császárral?
Nekünk protestánsoknak több okunk lenne, hogy ne kedveljük őt: pl. schmalkaldeni háború, az evangélikus német fejedelemségel lerohanása stb.
Vagy talán az a gondod, hogy V. Károly nem romboltatta le a derék Márton doktor síremlékét, amikor 1547-ben a császári csapatok elfoglalták Wittenberget?
