Néhány mondat ún. "Rákosi" könyvéből: „Kijev két esztendőn át a magyar megszálló hadsereg főhadiszállása volt. Itt garázdálkodott például Bakay altábornagy, a kijevi megszálló csoport parancsnoka, aki a hadseregben pompás üzleti érzékről tett tanúságot. Valóságos szállítási vállalata volt. Vasúton, de főleg teherautókon szorgalmasan szállította Magyarországra a lopott, rabolt holmikat. ..."
vs.
A Magyar Honvédelmi Miniszter állandó igazoló bizottságának elnöke 1945. évi július 28-án keltezett 1.382/ig. biz.-1945. számú hivatalos levelében „Rákosi Mátyás úrnak a Magyar kommunista párt elnökének ... Vörös János vezérezredes bejelentése szerint Bakay Szilárd altábornagyot éppen azért küldték ki Kiewbe, hogy az ismert panamákat, visszaéléseket megszüntesse.”
2.
"A mészárlásnak 93 román áldozata volt. Végül a túlkapásoknak, megtorlásoknak a helyszínre érkezett Bakay Szilárd ezredes vetett véget."
Néhány katonatárs vidáman odaszegődött a dolgozó nők közé segíteni. Ez az ukrajnai kép nem sokkal azelőtt készülhetett, hogy 1943-ban Miklós Lajos a 2. magyar hadsereggel megjárta a Don-kanyart
és az
a magyar parasztkatonák bizony előfordult, hogy beszálltak aratni, mert nem volt férfi csak gyerek vagy aggastyán
1943 januárja előtt volt pár hónappal 1942 ősze, vagy hogy képzeled, télen összehordták a szénabálákat és napos időt csináltak?
szóval mi a bajod (a magyargyűlölő előítéleteden kívül)?
________________________
meg lehet nézni mi sugárzik a németekből
akik ezt csinálták:
After their victory at Kiev the NAZIs murderd about 70,000 Jews at Babi-Yar alone. In all the NAZIs murdered about 0.6 million Jews in the Ukraine (1941-44).
he Ukraine was also used a source of slave labor for the NAZXI war effort. Some were recruite, others were forcibly seized. An estimated 2.5 million workers were transported to Germany. http://histclo.com/essay/war/ww2/cou/ukr/ww2-ukr.html
Néhány magyar katona vidáman odaszegődött az ukrán parasztasszonyoknak segíteni, nem sokkal a doni csata előtt, 1943-ban.
Van pár rossz hírem, először is, januárban ritkán szoktak aratni, márpedig a doni áttörés 43 januárjában volt, aztán ukrán parasztokkal elég nehéz volt találkozniuk, mert cirka olyan 200 km mélységben Oroszországban voltak, orosz lakta vidéken, s még egy mítoszrombolás, de egyik rokon mesélte gyerekkoromban (kommunizmusban), hogy a magyar parasztkatonák bizony előfordult, hogy beszálltak aratni, mert nem volt férfi csak gyerek vagy aggastyán...
szóval ennyit a mítoszrombolásról.
A kép egyébként láthatóan beállított, a tényszerű történelemfeltárás pedig ritkán sikerül az indexnek. Akárcsak a felkoncoltatik is csak ijesztgetés volt a nyilas hatalomátvételig, s nem gyakorlat. Ismerek (talán még él) olyan öreget aki még meg is szökött és "csak" MUSZ-os lett, amivel esetében jobban járt, mint a fronttal. Mondom, esetében.
Hát. ööö mondjuk a második világháború egyik eseménye a don-kanyari események. A második világháborúban szintén harcoltak török, albán, szerb, oláh, görög, örmény nemzetiségűek... :)))
Ez a mezei seregre így nem igaz, mivel a szpáhik törökök voltak, a janicsárok meg a gyerekadóból "befolyt" töröknek nevelt katonák. A segéderők (mint a felderítő, felperzselőként alkalmazott krimi tatárok, román gyalogosok... ) voltak inkább nemzetiségiek.
A zsoldlista alapján történt magyarországi összeírásból kiderül, hogy a végvári katonaságra igaz az állításod, de itt is muszlim többség volt a török mellett albánok, bosnyákok, kisebb részben keresztény, főleg ortodox szerb. S minél fontosabb volt egy helyőrség annál nagyobb volt a helyőrségen belül a törökök aránya.
Kísértetiesen hasonló egyébként a Monica Bellucci megformázta Malena esete az orosz nőkéhez: ő is a mindennapi megélhetésért feküdt össze a német megszállókkal, csak egy szicíliai kisvárosban. A film vége felé a helybéli irigy nők meglincselik, levágják a haját. Erdélyi Péter filmje szerint az orosz nőket az NKVD vonta felelősségre a "felszabadítás" után.
"Az orosz katona mellett meg kell emlékezni a katonanőkről is. Magam is láttam többet. Köztük pár csinosat is. Bátrak, fanatizmusuk a férfiakén is túltesz, s állatian kegyetlenek. Ha a nő kivetkőzik mivoltából, állatabb tud lenni az állatnál. Láttam levágott faszú katonákat – női dandárok átvonulása után. Vagy nyakig beásva földbe s úgy lefejezve. Szörnyű!
Az egyik, a legcsinosabb, pilóta volt. Karády Katalinra emlékeztető, magas, nagyon jó alakú. Bármely férfi boldog lehetne vele! Két német vadász támadta meg, s vagy 1/4 óráig kergetődztek. Remek látvány volt, akkor még nem tudtuk, hogy női pilóta ül benne. Az otromba nehézbombázó majdnem kitolt a Messerschmittekkel, míg aztán találat következtében egyik motorja leállt, s így kényszerleszállást végzett Masztyugino közelében. A pilóta cigarettázva állt a gép mellett, míg huszárjaink s mi is autón odaérkeztünk, s gúnyosan mosolygott géppisztolyunkon. Mikor a sapkát levette, láttuk, hogy nő. De le kellett neki alsóruhára vetkőzni, hogy kikutassák, nincse fegyver nála. Bizony, nagyon ócska s szakadt kombinéforma fedte remek testét. »Ninocska!« Csak a harisnyája volt remek. Fegyver nem volt nála; zsebében három kotont találtunk. Nevetett, mikor meglátta elképedésünket. Kivette a baka kezéből, s körülkínálta a tiszteknek. Balta nyakig pirult a szemtelenségre. De azt hiszem, négyszemközt nem kellett volna sokat kínálgatni. Kissé túl rikítóan volt festve. Ez volt egyébként az egyedüli pilóta, aki kézre adta magát. [A] többi ejtőernyővel ugrott ki, s a földön géppisztollyal védekezett, az utolsó golyót pedig a fejébe eresztette. Pár cigarettáért ettől a nőtől szereztem meg a tiszti jelvényét: a sarló-kalapácsos, zománcos, vörös csillagot. Szép emlék lesz. Persze, megint hiányzott a fényképezőgép. Remek nő volt, s cseppet sem szégyenkezett levetkőzve; intelligens, rafinált bestia lehetett, láthatólag jót mulatott zavarunkon.
Erről a nőről jut eszembe. Nálunk volt az oszlopnál 1/2 napig fogságban, míg érte jöttek a vezérkartól. Németül beszélt, s mivel én tudtam egyedül folyékonyan beszélni vele, jól kihasználtam az alkalmat. Tamara 26 éves moszkvai. Apja gyári munkás volt, ő maga az iskolák (10 osztály) elvégzése után fegyvergyárban dolgozott, mint munkásnő. Egy vezető szovjet párttag itt fedezte fel – ezt finom mosollyal közölte –, s bejuttatta pár szaktanfolyamra (ők ugyan egyetemnek nevezik), ott kitűnt rátermettségével, így lett pilóta. Meggyőződéses kommunista volt. A beszélgetés a végén szociológiai vitává fajult. Megmondtam neki, hogy itt fogalmuk sincs az életről, egyoldalúan vannak nevelve, az életük itt semmit sem ér. Legnagyobb meglepetésemre akceptálta is, de kijelentette, hogy ez nem is fontos, csak az eszme győzelme stb. Erre meg én nem tudtam sokat felelni. A végén azért megingattam a meggyőződését. Azt hiszem, ha pár napig tartózkodna megfelelő körülmények közt nagyvárosban nyugaton, úgy járna, mint »Ninocska«. Elvitele óta további sorsát nem tudom."
(A "Ninocska" célozgatás a '39-es Greta Garbo-filmre.)
Mint a filmben elhangzik, az orosz nők a megélhetés miatt kényszerültek prostitúcióra: "A téli éhezés alatt egy asszony ára fél kenyér volt." Másokat a magyar megszállók, főleg a tisztek kényszerítettek erre a dologra.
Somorjai: "A civil nők pedig itt mind basznak. Elképesztő, hogy nincsen ezeknek se udvarlásra, se egyébre szükségük. Jóformán egy újjal kell megbökni a mellét s rögtön lefekszik. És itt nincsen különbség szegény vagy jobban szituált vagy a mi fogalmaink szerint magasabb társadalmi osztályba tartozó nők közt. Ha Afanaszjevka a munka és a légitámadások faluja, Uriv a borzalmak helye, akkor Szoszov a baszás faluja volt. Ott minden nő baszott, s közülünk is talán csak a pap és én mentünk el baszatlanul. Jellemző orosz eset volt ott: délután fekszem a szálláson s olvasok, mikor a fiúk karban hoznak be egy nőt. Hát eláll a szemem-szám! (Egyéb nem!) Európai fogalmak szerint is extra nőt hoznak be. Öltözete is a legújabb európai divat. Helen a neve, 17 éves, 1 éve asszony, férje filmrendező, apja »agronom« (állami kolhozon jószágigazgató-féle), a férj a fronton van két hónapja. Itt volt látogatóban valakinél a faluban, egyedül ment az utcán, a fiúk megszólították (ez itt az ismerkedésnek elismert formája), s első szóra bejött a lakásunkra gramofonozni s táncolni. A fiúk persze majd megvesztek érte, el is hiszem. Tamarán kívül az első európai értelemben is stramm nő. Egy-két óra múlva véletlenül bevetődik Szilvér a motorosoktól. A nő indulóban volt; majd ő elviszi autón! Mint később kisült, elvitte, de nem tette le otthon, hanem elvitte hozzájuk, a nő egész éjszaka ott volt, s reggel vitte haza. Mindezt ötperces ismeretség után, a mi fogalmaink szerint is úri kislánnyal vagy asszonnyal, aki 17 éves, intelligens és tanult. Perfekt német volt. Szilvér egy szót sem beszél németül, tehát még dumára sem volt szükség. Gyuri a szomszéd szobában szuszogott egy nővel, Jóska Anna Pavlovnát kísérte haza (kotonnal felszerelve), Bébi Júliát, s így tovább. Mondom, mindenki és mindenütt baszott."
"Ninocska a háziasszony 15 évet még be nem töltött lánya. Orosz viszonyokhoz képest is közepes. Feszes melle van és fiatal, viszont mérhetetlen piszkos. Eddig három baka baszta meg! Mondanom sem kell, egyik sem volt első, hanem mindig második."
Ennek volt egy másként szerkesztett változata, ahol idézték pl. egy magyar katonaorvos nyers leírását az orosz nők felajánlkozásáról (az egyik nőnek, aki a magyar sereget követte, formás, kemény mellei voltak, "már három baka megbaszta", csak nagyon mosdatlan, stb.). Tegnapelőtt néztem meg azt a videót, de már nem találom.
Az utolsó mítosz a humánus magyar katonaság legendája. Ez a mítosz részben természetes reakció is volt a pártállami rendszer rágalmaival szemben. Az is igaz, hogy a magyar honvédséget semmilyen ideológiai megkötöttség nem terhelte, szemben a Wehrmachttal vagy az SS-el. Biztos, hogy sok magyar tiszt humánusan viselkedett. Ha azonban a történetek orosz vagy ukrán olvasatát állítjuk a magyarral szembe, akkor elég elborzasztó képet kapunk. A magyar honvédség kevésbé viselkedett fegyelmezetten, mint a Wehrmacht. A két szervezetet összehasonlítva, az elsőnél gyakoribbak voltak az önkényeskedések, kevésbé voltak tekintettel a helyi lakosság érdekeire. Ez nem meglepő, hiszen szemben a Wehrmachttal, amely messzemenőkig rá volt utalva a helyi lakosság együttműködésére, a magyar csapatok abból indulhattak ki, hogy szovjetunióbeli tartózkodásuk ideiglenes vendégszereplés csupán.
Emellett a magyar honvédség intézményesen ugyanúgy kivette a részét bizonyos háborús bűncselekményekből, mint a német. Ahol magyarok voltak a megszálló alakulatok, ott ők gyűjtötték össze a helyi zsidóságot, ők biztosították legyilkolásukhoz a karhatalmat. Sajnos a magyar királyi honvédség semmivel sem volt humánusabb, mint egy átlag Wehmacht-egység. Minderről a magyar közvélemény sajnos szinte semmit sem tud. Furcsa módon a kommunista diktatúra óvakodott az ilyen ügyek nyilvánosságra hozatalától, mivel attól tartott, hogy ez is zavarná a népek közötti internacionalista barátságot, emellett sejtették azt is, hogy ez effajta propaganda csak olaj volna a tűzre, és még inkább fokozná a Szovjetunió iránt érzett negatív érzelmeket.
Nem szükségszerű azonban, hogy a magyar honvédséggel kapcsolatos effajta mítoszok sértetlenül éljenek még ma is. Somorjai Lajos Megjártam a Don-kanyart című, 2002-ben megjelent visszaemlékezése, vagy akár a Pergőtűz című filmalkotás egyes szereplőinek elszólásai egyaránt adtak lehetőséget arra, hogy ezt a legendát is kritika érje. Sajnos azonban erre az (ön)kritikára máig nem mutatkozik igény.
Erdélyi Péter filmrendező 2003-ban járt a Don-kanyarban. Eredetileg azt tervezte, hogy a magyar hadsereg kálváriájáról forgat filmet. Ezt meg is tette, „Sírjaik a Donra néznek” című alkotása adásba is került. A forgatás alatt azonban legnagyobb megdöbbenésére azzal szembesült, hogy a helyiekben finoman szólva is vegyes kép él a magyarokról: „Először megütötték a tanárnőt, rögtön a földre esett. Amikor a földön volt már, szuronnyal hasba szúrták. Ő így feküdt. A kislánya meg pontosan mellette. Feküdnünk kellett, nem volt szabad felállnunk. Miután hason szúrták, a vér sugárban ömlött így, felfelé. Erre az anyám eltakarta az arcomat, hogy ne lássam. Ne nézd, Lenka, ne nézd… Erre kihúzta a magyar a szuronyt, majd az asszony copfját a kezükre csavarták, és valahová elvonszolták” – mondta a láthatóan megrendült Jelena Zemjanszkih urivi nyugdíjas Erdélyinek. „Doni tükör” című filmjét, amiben a háború „másik arcát” kívánta bemutatni, nem volt hajlandó leadni a magyar állami televízió.
Nem állítom, hogy az események orosz emlékezete (amit ráadásul szintén számos mítosz terhel) közelebb állna az igazsághoz, mint a magyar. Az azonban biztos, hogy csak az egyikből soha sem fogjuk megtudni, mi is volt a Don-kanyarban a történelmi realitás. És azt sem remélhetjük másoktól, hogy a mi szenvedéseink iránt érzékenységet tanúsítson, ha ugyanezt a gesztust mi feléjük nem gyakoroljuk.
„Második Mohácsról” a veszteségek alapján nem lehet beszélni (az 1526-os mohácsi csatában a 24 ezer fős magyar sereg nagyjából 70 százaléka pusztult el). Ha csak a számokat nézzük, akkor a következőkre jutunk: A mintegy 210 ezer fős hadseregből 1943 január–február között fogságba esett 26 ezer fő, 42 ezer harcban elesett vagy megfagyott, 28 ezer pedig megsebesült. Ez a teljes állománynak kevesebb mint fele. Ezzel szemben a Don-kanyartól délre, Sztálingrád térségében védekező mintegy 260 ezer német katonát teljesen bekerítették és ebből a létszámból csupán 42 ezer főt (90 százalékban sebesülteket) evakuáltak repülőgépen, 107 ezren estek hadifogságba és közülük csak 4 ezer tért vissza. Magyarán: a német csapatok veszteségei arányaiban is sokkal súlyosabbak voltak, mint a 2. magyar hadseregé. Ha a szovjet oldalt nézzük, akkor is az állapítható meg, hogy számukra a magyar csapatok elleni hadművelet nem volt sétagalopp: a Voronyezsi Front támadó hadművelete során 33 ezer halottat és 61 ezer sebesültet vesztett, ennek mintegy felét magyar csapatokkal szemben.
A veszteségek egyetlen csoport esetében értek el megdöbbentően magas értékeket. Ha a munkaszolgálatosok veszteségi adatait nézzük, akkor megállapítható, hogy közülük gyakorlatilag minden második meghalt vagy hadifogságba esett. Ez különösen furcsa, hiszen a munkaszolgálatosok alapvetően a front mögöttes területén állomásoztak, harcokban fegyver hiányában részt sem vehettek, túlnyomó többségüknek tehát meg kellett volna menekülnie. A 2. hadsereg létszámának majdnem 30 százaléka, közel 43 ezer fő állt munkaszolgálatosokból. Ebből 1943 január–február között 21 287 fő meghalt, eltűnt, fogságba esett vagy megsebesült. Mivel utóbbi kategóriába kevesebb, mint 5 százalék tartozott, elmondható, hogy egy munkaszolgálatos 50 százalékos eséllyel jött haza a Don-kanyarból, míg egy honvédnak erre körülbelül 75 százalékos esélye volt.
Ennek az aránytalanságnak egyetlen magyarázata lehetséges, nevezetesen az, hogy a hadsereg tervszerűen elhanyagolta munkaszolgálatos katonáinak ellátását. A munkaszolgálatos veszteségeket tovább súlyosbítja, hogy a fogságba esettek jelentős részének esélye sem volt túlélni az ottani megpróbáltatásokat. Formálisan ugyan igaz, hogy a munkaszolgálatosok jelentős része szovjet hadifogságban pusztult el, a felelősség azonban ezért a magyar honvédséget is terheli. Mindez nem lett volna szükségszerű, ugyanis a munkaszolgálat, minden ezzel kapcsolatos mítosz ellenére, nem volt „mozgó vesztőhely”. A háború teljes időtartamát nézve egy munkaszolgálatosnak jóval több esélye volt a túlélésre, mint egy fegyveres katonának.
Tény, hogy a 2. magyar hadsereg védelme egy hét leforgása alatt összeomlott, és a hadsereg a visszavonulás során elvesztette nehézfegyverei közel 100 százalékát, a kézi fegyvereknek pedig mintegy 70 százalékát. A szovjet hadműveleti tervek azonban nem ezt irányozták elő, hanem a teljes létszám bekerítését és megsemmisítését – ami nem történt meg. A szovjet hadműveleti tervek kudarca csak a magyar csapatok helytállásával magyarázható. Erről ma sem tud eleget a köztudat, holott ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek között a honvédeknek fel kellett venniük a harcot, akkor még inkább kiugrik a magyar katonai teljesítmény rendkívülisége. A hadsereg ugyanis alig rendelkezett hatékony páncélelhárítással, harckocsikat a katonák csak közelharcban tudtak megsemmisíteni. A hadműveletek alatt rendkívüli volt a hideg (általában -15 és -25 Celsius-fok közötti hőmérsékletet mértek). Ehhez képest az urivi hídfő körüli ellenállást a szovjet csapatok csak öt nap alatt számolták fel, rendkívül veszteséges harcokban.
E sorok írója azt gondolja, hogy vesztes és győztes oldalon egyaránt vannak hősök. Nyilván nehéz a hősiesség értékelése egy olyan háborúban, amelyet eleve bűnös célokért indítanak. Az viszont biztos, hogy azok, akik a Don-kanyarból hazajutottak, csak azért juthattak haza, mert bajtársaik vagy épp ők maguk (de leginkább mások) akkor is kitartottak, amikor az már teljesen reménytelennek tűnt. A korabeli dokumentumok mellett az 1990 után megjelent visszaemlékezések is ugyanazt igazolják vissza: az első vonalban küzdők csak akkor hagyták el állásaikat, amikor lőszerük elfogyott. Az első vonalból megmenekültek száma minimális, a túlélők háromnegyede a mögöttes területeken állomásozó csapatok sorából került ki.
Feltehetjük a kérdést, mi motiválta a magyar katonák helytállását? Nyilván vannak, akik szerint a kötelességteljesítés ethoszának, mások szerint az antibolsevizmusnak köszönhető, hogy a katonák többsége kitartott. Valójában a második szempontnak minimális szerep juthatott. Minden más nehezen határozható meg, mivel egyszerű gyakorlatias szempontok is arra motiválták a katonákat, hogy teljesítsék feljebbvalóik parancsait. A gyors megadás a szovjet csapatok felé technikailag is kivitelezhetetlen volt, nem beszélve arról, hogy egy ilyen akció különösen zord időjárási viszonyok között rendkívül magas kockázatot jelentett annak aki vállalkozott rá (a hadifoglyok jelentős része a táborba szállítás során megfagyott, sokakat a fogságbaesés pillanatában agyonlőttek).
A hadsereg tagjai egységesek voltak abban, hogy haza akartak jutni – a Szovjetunióról és a bolsevizmusról egyébként sem szereztek túl szívderítő tapasztalatokat. A hazajutásra viszont csak akkor volt esélyük, ha kötelékben maradtak és teljesítették a kapott parancsot. Nem véletlen, hogy a harcfegyelem csak akkor bomlott fel, amikor az egyes egységek több éjszakát eltöltöttek a szabadban, fegyverzetük egy részét elvesztették és ellátást is alig kaptak. A visszaözönlő fegyvertelen horda képét egyébként nem csak a kommunista propaganda terjesztette el. Része volt ebben a Wehrmacht több tisztjének is, akik erről írtak jelentéseket. Azt azonban egyikük sem említette meg, hogy a hadsereg mögöttes területén gyülekeztetett felváltó csapatoknak még a kézifegyvereket sem osztották ki, amikor a visszavonulás megindult, nem csoda, ha ők fejvesztve menekültek az első szovjet tank megjelenésekor.
A hadsereget meghalni küldték a Donhoz, alig álltak ellen a szovjet támadásnak, a magyarok humánusan viselkedtek a helyiekkel – három, ma már cáfolható legenda. Ungváry Krisztián történész írása. Tovább »
Idén hetven éve annak, hogy a 2. magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett a Don partján. Ma már a legfiatalabb túlélő is legalább 89 éves. Ez az első olyan kerek évforduló, amelyről elmondható, hogy a mai mindennapi emlékezet liturgiájában az események szemtanúi már gyakorlatilag nem játszanak szerepet. Mindezért talán arra is eljött az idő, hogy leszámoljunk azokkal a mítoszokkal, amelyek a 2. magyar hadsereghez tapadnak.
Túlélők hiányában elvileg lehetségesnek kellene lennie annak, hogy indulatok nélkül nézzünk szembe azzal, ami a történelmi realitás, vagy legalábbis elviseljük azt a fájdalmat, amit a tényekkel való szembesülés okoz. Erre tesz most épp kísérletet a budapesti Nyílt Társadalom Archívum Centrális Galériájának tematikus kiállítása is. Hozzá kell tennem: a mítoszokra keletkezésükkor nyilvánvalóan szükség volt, sőt jelentős részük keletkezésekor akár progresszív hatásúnak is nevezhető. Jó példa erre az a három, bizonyos elemeiben egymásnak is ellentmondó mítosz, amely talán a legszívósabban él tovább mind a mai napig a magyar társadalomban. Ezek: (1) a hadsereget „meghalni” küldték ki a Donhoz, és rosszul szerelték fel, ami ott történt, az egy „második Mohács”, (2) a katonai ellenállás a szovjet támadás után minimális volt, és (3) a magyar hadsereg alapvetően humánusan viselkedett a helyi lakossággal – szemben a németekkel, akik kegyetlenek voltak.
Az első mítosz megteremtése Nemeskürty István nevéhez fűződik. Nemeskürty „Requiem egy hadseregért” című könyvének komoly érdemei vannak abban, hogy a II. világháború magyar áldozatait meg lehetett egyáltalán siratni. 1945 után egészen műve 1972-es megjelenéséig a háború magyar halottai nem szerepelhettek a mindennapi emlékezetkultúrában. Csak az „antifasiszta” áldozatokat lehetett megsiratni, mindenki más egy bűnös fasiszta rendszer segédjének, tehát bűntettesnek számított, akiről jó esetben hallgatni lehet, rosszabb esetben pedig megbélyegzésükről írt a propaganda.
Nemeskürty az MSZMP kultúrpolitikusainak támogatásával szakíthatott ezzel a szemlélettel, amennyiben kimondhatta: a magyar katonákat is el kell siratni, mert zömükben áldozatok voltak és tragédiájuk valójában egy második Mohács. Nemeskürty műve első megjelenése óta jelentős példányszámban hat kiadásban jelent meg (legutoljára 1999-ben), ezért mind a mai napig befolyásolja a témáról folytatott közbeszédet. Mindezt azért is ki kell emelni, mert a progresszív mondanivaló mellett Nemeskürty sok valótlanságot is elterjesztett és ezekből mind a mai napig semmit sem vont vissza.
Furcsa ez, mert a legendák születésükkor nyilvánvalóan azért kellettek, hogy a könyvet egyáltalán kiadhatóvá tegyék. Nemeskürty ugyanis azon az áron emelte fel a második magyar hadsereg halottait, hogy cserébe a Horthy-rendszerről megsemmisítő és igazságtalan bírálatot mondott. Ő terjesztette el a köztudatban azt a legendát, hogy azt a hadsereget szándékosan meghalni küldték a Donhoz, hogy a katonák mindenből csak a legrosszabb felszerelést kapták meg. Hiába cáfolták ezeket az állításokat már 1972-ben is többen (például azzal hogy az ország teljes fegyverkészletének felét ez a hadsereg kapta), a kritikusok nem kaphattak nagy nyilvánosságot.
A második legenda elterjedésének több oka is van. A pártállami történetírás számára sokáig eleve tabu volt bármi jót írni a magyar katonákról, tehát sikeres ellenállásukról sem eshetett szó. Nem forszírozhatta ezt a témát Nemeskürty sem, hiszen ha arról értekezett volna, hogy a Vörös Hadseregnek a magyar katonák milyen veszteségeket okoztak, azzal a „baráti” Szovjetunióval szemben követett volna el megengedhetetlen illojalitást.
Az az érdem, hogy a 2. magyar hadsereg szenvedéstörténete generációk számára kézzel foghatóvá is vált, Sára Sándoré és munkatársaié, akik közül a rövidség kedvéért most csak Csoóri Sándort, Hanák Gábort és Marx Józsefet említem. Krónika című 1982-es huszonöt részes tévésorozatukat már az első néhány rész levetítése után is cenzúrázták, majd a tizenötödik rész után betiltották. Ennek több oka is volt: az MSZMP kultúrpolitikusai megengedhetetlennek tartották, hogy egyáltalán szó legyen a magyar katonai bátorságról (ami több interjúban, amelyekben az érintett harcélményeit beszélte el, megjelent), másrészt elfogadhatatlan volt, ahogyan egy „horthysta katona” és egy „szovjet elvtársnő” intim viszonya a filmben megjelent.
Sára művét különböző változatokban a rendszerváltás óta többször is vetítették, sőt egy rövidített változatot kötetben is kiadtak. Az abban megszólalók emlékezései ebből adódóan „hivatalos emlékezetté” váltak. Amellett hogy felerősítették a „második Mohács” mítoszát, olyan történeteket mondtak el a kamerának, amelyeken erősen érezhetőek a pártállami rendszer több évtizedes elvárásai.
Az után, amit az interjúban megszólalók 1945-től kezdve átéltek, egyikük sem gondolhatta, hogy 1979-ben, amikor a film felvételei kezdődtek, teljesen szabadon nyilatkozhatnak élményeikről. Ráadásul emlékezésüket alapvetően befolyásolták a rögzítés körülményei is. Az interjúalanyok meg kívántak felelni azoknak a vélt kimondatlan elvárásoknak, amelyeket Sáráról és társairól feltételeztek, például a Nemeskürty által kanonizált történelemképnek, amelyet egyikük sem kritizált az interjúban. A megszólalók közül Lajtos Árpád vezérkari őrnagy vagy Kádár Gyula vezérkari ezredes pontosan tisztában volt ugyan ennek tarthatatlanságával, de mivel az ÁVH illetve a Gulág legmélyebb bugyrain is keresztülmentek, sőt Kádárt a III/III be is szervezte, jobbnak látták, ha a Kádár-korszak felkent kultúrpápáját nem hazudtolják meg.
A torzításokra példa az is, hogy a megkérdezett kb. 50 fő közül többen különböző elismerésekben részesültek a harcok során tanúsított magatartásukért, de erről egyetlen érintett sem számolt be. Nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanabban az időszakban a BM III/III-as csoportfőnöksége még több akciót szervezett volt ludovikás tisztek bajtársi találkozóinak ellehetetlenítésére is, háborús hőstettek bevallása tehát egyenlő lett volna az önfeljelentéssel. A magyar katonák hőstetteiről a korszakban lehetetlen volt beszélni, mivel hivatalosan hősök csak az antifasiszta oldalon létezhettek. Néha ezt ki is mondták is az interjúalanyok, amikor egy-egy „rázósnak” érzett résznél visszakérdeztek az operatőrnek, hogy „ezt elmondjam”?
Ez vezetett oda, hogy a legtöbb visszaemlékező harci élményeit eltorzítva, csonkán adta elő és elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy a hadsereg felbomlását, az özönlésszerű visszavonulást mutassa be. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk meg az eseményeket, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kép a valóságnak egy felnagyított szelete csupán. Ha a magyar katonák csakugyan komolyabb harc nélkül özönlöttek hátra, akkor hogyan lehetséges, hogy a támadás első három napja alatt az urivi hídfőből támadó 132 szovjet harckocsiból 83 megsemmisült? Ha nem volt néven nevezhető ellenállás, akkor egyáltalán miért menekült meg bárki is a hadsereg katonái közül?
Valójában a 2. magyar hadsereg veresége korántsem volt annyira teljes, mint amennyire ezt az érintettek előadták, és a szovjet vezérkar sem könyvelhetett el saját szempontjából teljes sikert.
Hazatértem, és elkészítettem a beszámoló első változatát egy honlap formájában. Még fejlesztés alatt áll, és csak Internet Explorerrel jelenik meg rendesen egyelőre. Viszont már lehet rajta nézelődni és véleményezni is. http://rudkino.uw.hu
Voronyezs-túra: Koszorú a Don-kanyarnál elesett magyar katonák emlékére
Azoknak a figyelmét kérem, akiknek halt meg rokona a Don-kanyarnál úgy mint nekem, vagy fontosnak tartja, hogy ápoljuk az ott elesett hősök emlékét.
Egy családi meghívásnak eleget téve május 8-án el fogok látogatni az oroszországi
Belgorodba. Ez közel van a Don-kanyarhoz, ezért megragadom az alkalmat, hogy elmenjek a Voronyezs melletti Rudkino faluba is, ahol a Doni csatában elesett magyar katonák sírjai és emlékműve található. El fogok ott helyezni egy mécsest és egy koszorút. Ezeket praktikus okokból kint fogom megvenni, és nem itthon, viszont vettem a koszorúhoz egy szalagot. Fel is tettem pár képet a szalagról a képeim közé. Ezt a szalagot bárki aláírhatja, aki szeretné, illetve aki akar, az adhat saját szalagot, amit szintén szívesen ráteszek a koszorúra. Ha valaki szeretné mégjobban a magáénak érezni az ügyet, vagy hogy a hősökhöz még méltóbb koszorút és mécsest helyezhessek el, az jelképesen hozzájárulhat a koszorú és a mécses árához, de ez egyáltalán nem feltétele annak, hogy aláírhassa a szalagot.
Hazatérésem után felteszem az emlékhelyről és az ott elhelyezett koszorúról készült képeket a facebook-ra és írok egy részletes beszámolót arról, hogy mit tapasztaltam a sírkertben és az emlékműnél.
Elértek a facebookon (Janos Bakacs) és a mobilomon 70/207-17-27 (számkijelzéssel, ha lehet). Aki szalag aláírás vagy átadás miatt találkozna velem, megteheti Pesten: hétköznapokon május 5-ig, Kalocsán: Nagyszombaton, Húsvét hétfőn és május 1-én, illetve Vadkerten: Húsvét vasárnap.
ez már elég régi és ismert cikk. Oral history, annak előnyeivel, hátrányaival. pl. 500 munkaszolgálatost égettek el - ilyen nem történt, urban legend... de nyugodtan idézhetnének szovjet jegyzőkönyveket is, mint tudjuk a megkínzott, megfélemlített emberek többsége bármit hajlandó aláírni, s annak az ellenkezőjét is.
