Szuper WC a Városligetben A Fővárosi Csatornázási Művek a turistaszezon kezdetére adta át a Hősök terénél, a Műcsarnok mögött Budapest legnagyobb illemhelyét, mely akadálymentes, zuhanyzókkal, gyermek WC-vel, italautomatával, plazmatévével, és pelenkázóval felszerelt a köztéri higiéniai központ.
Tudományos kutatások szerint az ülőkéhez gyakran hozzáér a kishapsi. :)))
így azt elhagyták. Teherbírása így kisebb az alakzatnak, de nyílván így vastagabb ülőkéket kell gyártani, a férfiak így nem ajándékozzák meg egymást ezzel azzal...
amugy nagyon egyszeru ez , a foldszinten mindig nagyobb a legkori nyomas mint az emeleteken felfele ez nem nagy kulonbseg de eleg ahhoz,hogy az aramlas egy ilyen rendszerben mindig alulrol es kivulrol belure legyen.
Nem akarlak elkeseríteni, de a kéményben is pont ugyanolyanok a nyomásviszonyok.
Ellenben, ha a hőmérséklet a kéményben magasabb, mint a lenti beáramlási helyen, na akkor elindul a légáramlat.
Ennek télen van esélye ( a budikban nem szokott fűtőtest lenni ( csak ha bemegyünk)), a fal meg többé-kevésbé jól fölmelegíti a légcsatornát.
E ad ide, vagy oda, de nem a légnyomástól megy az ájer...:}}}
nekem a rügeni autóskempingről nem voltak jó tapasztalataim, igaz, nem most voltunk ott, hanem még a szociban.
a férjem éppen csak benézett a slóziba, de fordult is kifelé a bokáig érő vizelet láttán, és csendben betért a környező fenyőerdőbe, ahonnan halott sápadtan került elő, mert egy vaddisznó meglepte pisilés közben és felkergette - nyitott sliccel - egy fára. mondok neki, neked megártott a 8 óra vezetés után legurított sör, képzelődtél.
aztán este már a sátorban nagy röfögést hallottam, és kinézve egy irdatlan nagy vaddisznót láttam, aki jött összeszedni az ehető hulladékot. hát mégse képzelődött a szentem, amikor kilógó szerszámmal mászott a fára.....
ennél azért kicsit összetettebb a dolog, mert a gatyám állapota nem engedte meg, hogy a zárt térbe menjek, igaz nem volt ott senki az egyetlen, békésen alvó(!) búvárvezetőn kívül. Persze ez még nem tudatosult bennem, csak amikor betántorogtam-csúszkáltam--persze kivárva néhány nagyobb hullám padlótisztító hatását, mert ugye ki az az állat, aki abban a trutyiban akart volna tapicskolni mezítláb..Bent amolyan padlószőnyeg féleség volt,(éppen ezért mondták a beszálláskor, hogy aki unalmában hányogatna egy kicsit,az menjen a hátra tatra) és oda nem ért be a vihar, sem a hulllám, de amikor beértem jöttem rá, hogy biza állva nem sokáig bírnám, leülni meg nem lett volna annyira komfortos érzet. Bár addigra ez a kellemetlenség sokadik helyre szorult vissza, ugyanis a hullámzás első 5-10 percnyi euforikus érzését elég hamar felváltotta a „na jó, most már ennyi elég volt ebből” érzés,ezt pedig szinte minden átmenet nélkül a hidegverítékes-izzadásos-elgyengülős tengeribetegség. Meg kell mondjam, bazi szar dolog tengeribetegnek lenni, de az okosok és a rutinosok azt mondják, csak amíg van a gyomrodban valami, addig nagyon rossz, utána már csak simán rossz. Eddigre már öcsémen, a búvárvezetőn, a kapitányon és rajtam kívül mindenki hányt, de az öcsém sem érezte nagyon biztonságban magát és ő elöl nézte az uticélnak kijelölt szigetet, mert azt mondta neki a kapitány, ki kell jelölni egy pontot és mereven nézni. Na most ez igen nehéz volt, hiszen a sziget is csak pillanatokra villant fel a hullámok között. Ennek a stabil pontnak a hiányát a kapitány is észrevehette, mert ő is ki elkezdett arabul kiabálni a tengerbe(pedig nem volt arab) Amikor ezt észrevettem, összenéztem öcsémmel a é a nemzeti büszkeség öntötte el a lelkemet(mint később elmesélte az övét is), hogy lám, ezek a szárazföldi puhapöcsök összevissza okádják körbe a hajót, de bezzeg mi magyarok kemény gyerekek vagyunk. Kicsit meg is próbáltam rámosolygni, de féltem, hogy ha kinyitom a szám, akkor belülről hányok az ablakra, azt pedig nem mossa le a hullám…. Szó mi szó, köszönhetően a három bevett tablettának, nem hánytam,(öcsém sem) de a végén már nagyon szívesen félre dobtam volna a magyar virtust, mert a másfél órás hajóút végére a taton lévőknek kezdett eltűnni a zöldes-sárgás bőrszínűk, én meg továbbra is remegő térddel guggoltam a lépcsőn, mert azért a büszkeségem nem engedte, hogy összecsúnyázzam a garnitúrát a szalonban és egy idő után kimentem, hátha jön egy nagyobb, mindent megtisztító hullám és előbb utóbb leülhetek. Meg azért az arcomra csapódó esőcseppek is jótékonyan tartottak az eszméletemnél. Persze ott kint minden erőmmel azon voltam, nehogy elessek, oda le, a padlóra, pedig akkor már nyoma sem volt semminek az előző negyed órából, csak a budi ajtó csapkodott továbbra is. Amikor megérkeztünk a másik hajóhoz, át kellett lépni egy derékmagasságú hajókorlátot, hogy átjussunk a másik hajóra, és elsőre nem mertem neki vágni, de akik kihányták magukat, ha nem is vidáman, de sokkal könnyedébben küzdötték le az akadályt. Ott egyből ránk erőltették a búvárszerkót, alig bírtam megállni a lábamon a cuccal a hátamon, és nem voltam benne teljesen biztos, hogy élve megúszom a merülést, mert annyira végtelenül gyengének éreztem magam. Amikor csobbantam(belöktek?) és körülvett a csend, és lebegtem, mint Kula bácsi a Balatonban, egy csapásra elmúlt minden gyengeségem.
A történet a távoli trópusokon történt meg velem, monszun évszak kellős közepén. Ilyenkor az eső is szaporább, na meg a szél is markánsabb. Abban az évben a vihar az alább leírt történettel egyidőben pont egy hidat vitt el, amin volt vasút és autópálya is. Kiötlöttem, hogy elmegyek lakni egy hajóra pár napig. Ez a lakóhajó egy másfél órányi hajóútra lévő sziget csendes öblében várt rám, de oda egy másik, nem túl nagy és nem túl biztonságos hajóval lehetett eljutni. A fedélzetre lépéskor a főnök mondta, együnk hányás elleni tablettát, mert az fog kelleni, ahogy elnézi a felhőket. No én biztos ami biztos alapon bevettem hármat, de ez egy másik történet kezdete lehetne.. Szóval elindultunk, kb 20 perc múlva a többi ember a hajó tatjából hányta össze a tengert, nekem azonban más irányú salakanyag mozgásom indult meg, köszönhetően az elmúlt pár hét helyi jellegű éttermekben való táplálkozásának. A budi a hajó tatjára nézett, a mérete: egy nagyobb terpesz x egy nagyobb terpesz volt. Volt benne egy ülődeszka nélküli fajanc, mellette pedig egy derékig érő hordócska, abban félig víz, és egy kis kancsó lebegett a felszínén. Mint említettem: vihar volt. Nem kicsi, mert a horizont csak villanásnyi időre volt észlelhető, a hajó vagy felfelé ment egy meredek hullámmal, vagy lefelé. Ennek köszönhetően a hordócskából a víz egy jelentős része már a padlón volt, ami rohadtul csúszott mezítláb. Ez így magában, a kikötőben, vagy egy hotelben nem is lett volna gond, mert ha nincs deszka, hát van papír, meg aztán ha az sincs, van lábizom. De ez sajna nem a kikötőben, vagy nyugodtabb helyen történt, hanem biz’ egy viharos tengeren. Ennek a körülménynek és a linóleumon bokáig érő víznek tudható be, hogy pontosan emlékszem a kis szobácska méreteire(nagyobb terpesz x nagyobb terpesz). Kitámasztottam a lábaimat a falnak, amíg a terpeszem engedte, két kezemmel stabilizáltam a helyzetemet,ellensúlyozva a hajó igen jelentős mozgását, ami az egyik problémámat ugyan megoldotta: nem csúszkáltam. De a fürdőnadrág még rajtam volt és nem nagyon akartam leülni a puszta porcelán padkára. (ja, az ajtó folyamatosan csapkodott, feltárva krisztusi helyzetemet a hajó tatján lévőknek, ez azonban annyira nem aggasztott, mert ott mindenki a korláton áthajolva a tengerbe kiabálta kétségbeesett, hosszan elnyúló "A" és „Á” betűit, melyekben addigra már elvétve volt szárazanyagtartalom, csak valami meleg, gyomorszagú levegő jöhetett a gigákon kifelé.) Tehát szégyenérzetem annyira nem korlátozott a terhem megszabadulásától, de a fürdőnadrágom annál inkább, és ez akkor igen súlyos, megoldhatatlan problémának tűnt . Kivártam egy viszonylag stabil pillanatát a hajó bukdácsolásának és egyik kezemmel egy villanásnyi idő alat szabaddá tettem az egyik farpofámat, de a gravitáció miatt kikényszerített terpesz nem engedte végigvinni a folyamatot. Ott álltam egy igen hosszúnak tűnő pillanatig, nyitott ajtónál, kézzel-lábbal falnak feszítve magam, félig lehúzott nadrággal: eléggé védtelennek éreztem magam abban a pillanatban:) Időközben a bélcsatornámban felhalmozódott sok-sok idegen baktérium úgy gondolta szabaddá teszi a helyet más emészthető dolognak is és ebben a pillanatban nagyon komolyan összeszartam az egész szobácskát, terpeszállásban állva, a falnak támaszkodva, alig letolt nadrággal. De hogy a minden rosszban van valami jó elv itt is érvényesüljön, a hordócska (ami azért volt rendszeresítve, hogy onnan merítsük a végtermék eltüntetéséhez szolgáló vizet) által kilöttyintett, bokáig érő és most már barnás árnyalatú víz a hullámzás miatt elég hamar eltávozott a helyiségből, sajnos éppen a tat felé. Az ott görnyedő emberek nem voltak felkészülve a hátulról a bokájuknak, vádlijuknak csapódó förtelemre, de nem is nagyon vették észre, én meg persze nem kiabáltam nekik, hogy: vigyázz, szar! Egyetlen kellemetlenebb utánérzése maradt ennek a kis történetnek, ez pedig a folyóviz hiánya miatt elég makacsul a gatyám szövetéből éktelenkedő illatanyag természete volt.
Nagyon aggasztó. Én is aggódom, nehogy a fejemre essen egy repülőről leeső fogkefe, nehogy előforduljon, hogy egy pillanatra megszűnik a gravitáció és hipp-hopp a Plúton találom magam, hogy egy ufonauta férfi nőnek nézzen stb.
azért kész vagyok, hogy egy ilyen topikot is komolyan életben lehet tartani:-DDDDD
de én is hozzáfűzök egy félig idevágót: az a marha, aki törvénybe foglalta a vadvizelést, mégis hogy gondolja egy nőnek a saját gépjárműve kerekének levizelését?
