az a lényeg, hogy meglegyen az önbecsülése, onnantól már minden sínen van :) nekem ez egy kicsit görbe utat járt be, mert az iskolában sosem szerettek, de mindig tudtad hogy "gáz" osztálytársaim vannak, nekik nem is akartam megfelelni. valszeg ezért lettem nagyon önálló, és olyan, aki mindig tisztában van a saját értékeivel... :))
Nagyon köszönöm a választ, sokat segítettél. Ebben a helyzetben ugyanis a szülő számára azt a legnehezebb eldönteni, hogy hol van az a határ, amit még érdemes és lehetséges a gyerekből "kipréselni" (az Ő érdekében), és mi az ami már biztos meghaladja a képességeit. Egyébként a leírásod szinte teljesen illik a fiamra, kivéve, hogy neki a mozgásigénye is nagy. Örülök, hogy rajtad keresztül látom, hogy sikeres és kiegyensúlyozott felnőtt lehet belőle, még ezekkel a problémákkal is. Ezt egyébként eddig is sejtettem, de jólesett a megerősítés.
nem tudom, hogy a gyerekek ezt hogy reagálják le, de nem vagy rossz szülő, ha másfél év után pihenni szeretnél pár napot párizsban... szerintem. de ide már hiába írsz, Ranschburg Jenő már délután egykor elment. De megkeresheted a honlapján, www.ranschburg.hu - ott is válaszol!!
örülök, ha valamennyire tudtam segíteni az előző hozzászólásommal. de csak arról tudok beszélni, ami velem történt, és ahogy én álltam hozzá ezekhely a helyzetekhez. én nagyon rossz tanuló voltam, meg is buktam középiskolában. persze ez meglepő az emberek számára, mert sok témában kiemelkedő a tudásom - néhányban, pl. matekban pedig rettenetesen gyenge. alapvetően pusztán ezért még nem kellett volna megbuknom, de mivel azt éreztették velem, hogy ez nekem kötelező, tökmindegy, hogy jó vagy rossz, és hogy nincs más választásom, mint megfelelni... hát, már csak azért sem feleltem meg. biztos te is tapasztaltad a hiperkatívok makacsságát, én borzasztóan öntörvényű voltam, és vagyok. szerintem nagyon jól teszitek, hogy nem akarjátok mindenképpen kiváló bizonyítványra kényszeríteni, annak egyébként se lenne semmi értelme, ugyanis, ha megfigyeled, a kitűnő, eminens tanulókból rendszerint nem lesz semmi! nem arra utalok ezzel, hogy elkallódnak, hanem inkább arra, hogy semmi lényeges, érdekes munkát nem fognak végezni. a sok bukdácsolás ellenére engem mindig rengeteg dolog énekelt, művészetek, zene, olyan dolgok, amelyekhez kreativitás kell, és jó probléma megoldó készség. mert az aztán van. bár nekem nem pusztán hiperaktivitásból áll a diagnózisom, tehát nem mindig tudom más tulajdonságokból elkülöníteni. én azt javasolnám, hogy találja meg ő is azt, ami tetszik neki, amit szívesen csinál, nem tudom,v an-e ilyen. nekem kamaszkoromban a zene volt a legfontosabb, a saját akaratomból kezdtem vele foglalkozni, és mára zenész vagyok, bár nem ezt dolgozom, de akár dolgozhatnám is. valószínűleg fogok is ilyesmit dolgozni. de elvégeztem (már majdnem::)) egy főiskolát, de ez CSAK olyan területen lehetséges, amit érdekesnek találok! kényszerítés, magolás, unalmas órák látogatása kizárt, képtelenség számomra...!! egy hiperaktívnak - legalábbis számomra mindenképpen - a legfontosabb, hogy elmélyülhessen abban, amivel foglalkozik. én mindig úgy működtem, hogy ami foglalkoztatott, abban borzasztóan el tudtam merülni, szinte az idő- és térérzékelésem rovására. az én hiperaktivitásom nem túlmozgásos (kivéve hogy időnként firkálnom kell, hogy figyelni tudjak), de sokszor érzem, hogy időnként mintha begyorsulna az idegrendszerem - nem tudom máshogy ezt leírni. egyébként tévhit, hogy a hiperaktívok számára jót tesz a mozgás... persze, egészséges, csak én utána még jobban fel vagyok pörögve :))
még annyi, hogy szerintem ne hagyjátok hogy ő döntsön feltétel nélkül a tanulmányiról, mert egy hiperaktív képes magasról sza.ni az elvásárokra, és nem fogja megtanulni a saját kárán, hogy nem ártana végzettséget szerezni... vagy akkor már késő lesz. keressétek meg ami lelkesíti, ami érdekli, amiben el tudja képzelni magát- de mindenképpen gyakorlati dolog legyen, ne elméleti.
a következők miatt szeretném a véleményét kérni: van egy 15 hónapos kedves, nyugodt kislányom, októberre várom a második gyerekemet. elhatároztuk, hogy mivel jön a második baba, és utána biztos nem fogunk eljutni várost nézni külföldre sehova, júniusban elmegyünk Párizsba. (akkor lesz a kislányunk 18 hónapos). külföldön még nem jártunk gyakorlatilag, mert mindig közbejött valami. a kislányunkkal voltunk már nyaralni, nagyon jól sikerült, a Balatonnál. Ön szerint 4-5 napra a nagymamára hagyhatjuk a kislányunkat (nagyon szeretik egymást, jól elvannak, de még nem töltött külön éjszakát tőlem a kislányom). vagy vigyük őt magunkkal Párizsba? egyre inkább úgy érzem, hogy önző vagyok, ha nélküle szeretnék kikapcsolódni így, és nem akarom, hogy sérüljön. hihetetlen kedves, bújós kislány. a rokonok rendszeresen vigyáznak rá pár órát, egyszer-kétszer reggeltől estig is előfordult, nagyon jól elvan velük, nem hiányol, de amint írtam még egy éjszakát sem volt tőlem távol. Önnek mi a véleménye? hagyhatjuk itthon? vigyük magunkkal? ne menjünk sehova? válaszát előre is köszönöm
Milyen szakközépbe jártál, és hogy viselted? Mit tanácsolsz, vegyem szigorúan, hogy tanuljon a fiam, vagy majd a saját kárán megtanulja, hogy bizonyítvány nélkül nem éri el a céljait? (akkor viszont már lehet, hogy késő) Az elvárás a közepes bizonyítvány, nem kell a legjobbak között lennie. Csak magántanárral tanul, de az sajnos nagyon drága, eddig kifizettük valahogy.
mostmár hiába írjátok ne ide, maximum egymással tudunk beszélgetni. Jenő bácsi elment olyan egy körül, de ha a honlapjára írjátok be a kérdéseket, akkor válaszolni fog. www.ranschburg.hu
Tisztelt Tanár Úr! A lányom négy éves elmúlt, és sokkal álmodozóbb mint a 2,5 éves fiam. Ő és a sebesség két külön fogalom, mondunk neki valamit, az különösebben nem zavarja a tennivalójában, olyan sebességgel tesz bármit amire megkérjük, mintha lassított felvételt néznénk, fél óra alatt két falatot eszik magától ha nem noszogatjuk, párszor eljátszottuk vele, hogy éhesen hagytuk, következő alkalommal evett rendesen utána megint nem, pedig tudja, hogy éhes lesz, de inkább álmodozik és játszik evés helyett. Játékaival hosszabb időre is le tudja foglalni magát, de egyébként pár percnél többet egy dologra nem figyel. Kinövi ezt, mi az ajánlott kezelési mód a szülő részéről?
Kedves Tanár Úr! Lányom második osztályos, kitűnő tanuló, a matematika nagyon nehezen megy neki, ezen kívül mindenből "túl okos". Az iskolában rendszeresen unatkozik az órákon, hiába a külön feladatok, egyszerűen 20-30 perc után nem tud figyelni semmire, elkezdi szórakoztatni magát, és sokszor a társait is. Hiába a tanító néni könyörgése, hiába esetenként a fenyegetés, egyszerűen nem tud uralkodni magán. Beírattam táncolni, néha végignézem az órát. Amit ott látok, elkeserítő! Egy pillanatra meg nem áll, a földön fetreng, bordásfalra mászik, futkos tánc helyett, pedig nagyon szépen tudná csinálni, ha akarná. Voltunk Nev.Tan.-ban, természetesen nevelési hibának titulálták az egészet. Egy pszichológus szerint viszont ideggondozóba kellene vinnem, és gyógyszerekkel "érlelni az idegrendszerét", ettől viszont nagyon félek. Tudna nekem valamit javasolni, hogyan, mivel vegyem rá, hogy "bírjon magával" :)? Válaszát előre is köszönöm: Egy elfáradt anyuka
Tisztelt Tanár Úr. Kisfiam 3 éves, rendkívül érdeklik a kirakós játékok (puzzle-k), szinte mindent kirak ami otthon fellelhető- nagyon jó ebben. A testvére 6 éves, ő másban sikeres ezért van viszonyítási alapunk. Kérem adjon tanácsot, hogy milyen irányba menjünk a kicsi fejlesztésével. (a nagyfiú Waldorf-os) Nagyon köszönöm. Roland
Nem, a dobálás egy négyévesnél már nem helyénvaló játéktevékenység. Ezt a szokványos fejlődési ütemben kb. másfél éves korra "kinövik" a gyerekek.
Egyebekben rendben van a játéktevékenysége? Játszik szerepjátékokat? Közösségben hogy viselkedik? Szobatisztasági, étkezési problémája nincs? Lehet vele kölcsönösen beszélgetni, elmeséli az élményeit, válaszol a kérdésekre? Nem zavarják egyes intenzívebb hangok (pl. kutyaugatás, háztartási gépek zaja)?
A kortárscsoporttal való kapcsolatképtelenség vagy jelentős nehézség szintén az Asperger-szindróma egyik első tünete lehet. Érdemes felkeresnetek a Korai Fejlesztőt, ahol szakszerűen el tudják dönteni, hogy erről van-e szó, vagy kizárható.
A "kortárs" a kb. +/- 2-3 éveseket jelenti, jellemző, hogy az aspergeres gyerekek a náluk kisebbekkel (babákkal) nagyon gyöngédek, a náluk pár évvel nagyobbakat pedig már szívesen követik. A felnőttekkel jellemzően kifogástalan a kapcsolatuk. Szinte csak pont a saját korosztályukkal boldogulnak nehezen, de ha belegondolunk, az egész iskolai élet folyamán szükség van a kortárscsoporttal való kooperációra, így ennek a megtanítása - ami a normál fejlődésű gyerekeknél ösztönből jön - az aspergereseknél is elengedhetetlen. Ehhez jön jól a mielőbbi szaksegítség.
(remélem nem baj, ha én is reagálok: ahogy lent írtam, én is hiperaktív gyerek voltam, de akkor még nem foglalkoztak ilyesmivel, teljesen el volt hanyagolva ez a tulajdonságom, sokat bukdácsoltam az iskolában, és egy hiperaktívnak valóban lehetetlen a magolás. sosem értettem, mások hogy csinálják ezt. számomra a matematika is lehetetlennek tűnt, mások nem értették, hogy miért, hiszen az a legkonkrétabb tantárgy, ahol aztán tényleg csak szabályokat kell megtanulni. nekem azonban a matematika teljesen reménytelennek, esetlegesnek, kaotikusnak tűnt. egyáltalán nem volt egyértelmű! csak akkor nem buktam meg, ha tanárhoz jártam, de azt utáltam, az egész matek felesleges kínzás volt. a magántanárt is őrületbe kergettem a kérdéseimmel, onnantól kezdve, hogy 1+1 miért 2? miért nem egy? számomra nem volt kevésbé logikus az, amit én gondoltam erről... alkalmazkodni sosem tudtam, és nem is voltam hajlandó. ebből kifejlődött egy hihetetlenül önálló, vezető személyiség, enyhén makacs attitűddel. de végül mindig nekem van igazam!:) a főiskolán már volt, hogy én mondtam tanárnak, hogy a számolási feladat helyett adjon mást, mert sosem fogom tudni megtanulni. elmagyaráztam neki a hiperaktivitást. rendes volt, és adott. van, akivel meg lehet beszélni. természetesen olyan foglalkozást választottam, ahol a gyakorlati képességekre van szükség, és a konstruktív gondolkodásra. ahol nem függök másokhoz, és nem kell alkalmazkodni, de meg lehet beszélni mindent. mert abban jó vagyok. a máshoz való kritikátlan alkalmazkodásban nem.)
Még egy kérdés kimaradt az előzőből, szintén a 3éves kislányomra vonatkozóan:
-Éjszakánként (szinte minden éjjel) 1-3x felébred sírva, nyöszörögve, ilyenkor nem reagál semmire, félálomban van, de nagyon nehéz megnyugtatni. Ennek az okának a kiderítésére érdemes szakemberhez fordulni, vagy "kinövi" majd és betudható annak, hogy ebben a korban nehezebben dolgozzák fel a sok információt, ami nappal éri?
Az egyik előző kérdésben már szó volt a hasonló túlérzékeny és idegen környezetben visszahúzódó gyerekekről. A probléma az Ön esetében is nagyon hasonló. Ha azt tapasztalja, hogy az általa megszokott otthoni körülmények között a gyerek felszabadultan és életkorának megfelelő szinten játszik és tevékenykedik, akkor semmiféle szakmai beavatkozásra nincsen szükség. Azt kell tenni, amire levele alapján már Őn is ráérzett, tegye lehetővé, hogy a gyerek egyenként ismerkedjen meg a csoportja néhány tagjával, pl. hívják meg őt a lakásukra, mert azt otthon biztonságában egy gyerekkel oldottá válik. Ilyen módon előbb vagy utóbb az óvodai körülmények között is elfogadhatóan felszabadult lesz. Nem félénkség ez, mint ahogyan azt a másik levélben jeleztem már, hanem túlérzékenység: egy vele született jellemző karaktervonás. Szerintem mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogy ameddig a kicsivel otthon van, tartsa otthon a nagyobbikat is, de gondoskodjék róla, hogy inőnként egy-egy más gyerekkel is kapcsolatot létesítsen. Éreztesse kislányával, hogy ilyennek szereti őt és nem vár tőle olyat, amit a gyerek nem képes teljesíteni. Ha otthon maradnak, szeptembernen az óvodai beilleszkedés biztosan gondot fog okozni, vigyázzon rá, hogy az ismeretlen körülményekkel és társaival is fokozatosan alakíthasson ki kapcsolatot. Meglátja, nem lesz semmi baj.
Tisztelt Ranschburg Jenő! Egy 16 hónapos kisfiúról el lehet-e dönteni, hogy balkezes, és ha igen, hogy? Mikor alakul ki, hogy jobb- vagy balkezes lesz?
Tisztelt Tanár Úr, Ön ebben a válaszában gyakorlatilag leírta az Asperger-szindróma számtalan tünetét:
- probléma a kortárscsoporttal való kapcsolatfelvételben, - zaj-, és/vagy fény-, és/vagy tapintási érzékenység, - neofóbia, - táplálkozási zavarok (monománia), - kiemelkedő részképességek.
Egy ilyen kisgyereket szerény véleményem szerint érdemes lenne autizmusban jártas szakembernek megmutatni. Lehet, hogy nem igazolódik az Asperger-szindróma, de ha mégis, akkor rendkívül fontos a mihamarabb megkezdett szakszerű fejlesztés.
Tudom, sokak számára félelmetes az autizmus-, Asperger-diagnózis (tekintettel a maradandóságára), de Bill Gates-től Woody Allenen, Spielbergen keresztül Bartók Béláig, számtalan zseniális zenész, tudós, informatikus, művész áldása és átka ez a szindróma. Szegényebb lenne a világ az Aspie-k nélkül, azonban nekik könnyebb lesz az életük, ha idejekorán szakszerű segítséghez jutnak. Ami nem más, mint annak a szakértő támogatása, hogy a szociális nehézségeik ellenére a szükséges mértékben képesek legyenek alkalmazkodni a társadalomhoz, amiben élnünk muszáj.
van egy négyéves kisfiam. kedvenc tevékenységeinek egyike, hogy dobálózik. telefont, távirányítót, legóbol vázát épít és eldobja stb... normális játékforma ez? van esély, hogy kinövi? mi a párommal nem dobálózunk, úgy érezzük, tőlünk nem tanulhatta el. honnan jöhet ez a viselkedésforma?
amúgy az agresszióért a szülők mennyire felelősek, főleg ha ők maguk úgy érzik, nem mutatnak rossz példát? hogy lehetne ezt kezelni?
Akit ilyenkor a gyerek lát, és aki benne ezt a félelmet ébreszti, természetesen képzeletének a szülötte. Az ilyen korú gyerekeknél az álom és a valóság gyakran összemosódik, és azok a képek, figurák, amelyek a fejében keletkeznek, egy-egy árnyék, egy-egy a székre tett ruhadarab hatására a számára láthatóvá, érzékelhetővé válnak. Természetesen ilyenkor meg kell nyugtatni a gyereket, ha sír, vagy a szorongás más látható nyomait mutatja, akár ölbe véve meg is tapasztalhatja, hogy abban a sarokban, ahol ő ott valakit látni vélt, nincses senki. A jelenség nem ad okot aggodalomra, hogyha egyéb panasz a gyereknél nem merül fel, ez nagyon gyorsan el fog múlni.
Kérdésem 3 éves kislányomra vonatkozik, aki társas kapcsolataiban nagyon "ügyetlen", egyéb területeken okos, állandóan éneklő, verselő, választékosan beszélő, itthon teljesen normálisan viselkedő kislány.
Már kisbaba kora óta elég visszahúzódó volt, idegenekkel nehezen barátkozik, gyerekekkel szinte egyáltalán nem tud mit kezdeni eleinte. Kb. 3-4 alkalom után oldódik, de csak ha 1-1 gyerek jön hozzánk. Játszótéren nem játszik senkivel (mivel ott sok gyerek van), csak egyedül, ha szólnak hozzá nem reagál, ha elveszik a játékát, nem tesz semmit, ha megütik véletlenül, nem védekezik. Felnőttekkel egyébként gyorsabban barátkozik, főleg férfiakkal, néha egy-egy "kiválasztott", általa korábban nem ismert emberrel hihetetlenül közlékeny.
Tavaly szeptemberben elkezdett járni egy magánbölcsibe, ahol 8-10 gyerek van a csoportban, azzal a céllal, hogy talán majd oldódik ilyen kis közösségben. Eleinte szeretett járni, bár akkor is elég passzív volt (nem játszott, mindent sokszor el kellett neki mondani, hogy megcsinálja), de karácsony környékén elkezdte mondani, hogy nem szeret menni, úgyhogy már nem jár (nem akartuk erőltetni, a gondozónők elmondása szerint még mindig teljesen passzív, csak ül és mosolyog, nem játszik senkivel.) Viszont ha én is ott vagyok vele (visszajárunk a bölcsibe tornázni), akkor teljesen jól eljátszik (pici noszogatással) és haza sem akar jönni.
Fő kérdésem, hogy ilyen problémával érdemes-e szakemberhez fordulni, vagy lehet, hogy csak ennyire félénk, befelé forduló gyerek?
Másik kérdésem, hogy ősztől kezdenénk az ovit, keressek abból is kis létszámút, vagy lehet, hogy sima oviban jobban érezné magát? Homogén vagy heterogén csoportos ovikat tartja jobbnak? Vagy esetleg egyáltalán ne erőltessük a közösségbe járást egyedül, míg itthon vagyok a picivel (még kb 1 év). Lehet, hogy a pici miatt nem akar nélkülem sehova menni?
Leveléből ítélve semmi oka nincs arra, hogy szakemberhez forduljon. Nagyon sok olyan gyereket ismerek, akiket "félénk" gyereknek szoktak nevezni, aki otthon oldott és beszédes, kortárscsoportban vagy idegenek között visszahúzódó és szótlan. Ennek valójában nincs köze a félénkséghez, sajátos túlérzékenységről van szó, egy időegység alatt az ilyen gyerek sokkal több inger feldolgozására kényszerül a többieknél. Ezer apróságot észrevesz, ráérez a hangulatokra, stb. Ebből következik, hogy a szülőnek nem úgy kell az ilyen gyereket nevelnie, hogy megpróbálja rábeszélni arra, hogy legyen aktív és beszédes, hanem ha módja van rá, teremtsen olyan feltételeket, amelyek növelik a gyerek biztonságát. Pl. döntési helyzetekben lehetőleg csak két dolog között kelljen választania, mert ha a választási lehetőségek száma nő, ez visszahúzódáshoz vezet. Ha pl. vendégségbe viszi a gyermeket, lehetőleg fél órával előbb érkezzenek a többieknél, hogy mire a ricsaj megkezdődik, a gyerek számára a környezet megszokottá váljon, stb. Az ilyen tipusú gyerek túlérzékenysége számos más jelben is megmutatkozik ( pl. rosszul viseli a hangos zajt, a vaku villanásást, a bőrfelületet irritáló ruhaneműt, stb. Tapasztalataim szerint sokszor válogatósak az ilyen gyerekek, csak azt az 5-6 ételt hajlandóak megenni, amit már megszoktak. Az újdonságok visszahúzódóvá teszik őket. Tréfásan "használat előtt felrázandú tipusú" gyerekeknek szoktam nevezni őket, mert ha megteremtjük azokat a feltételeket, amelyben otthonosan érzik magukat, akkor nagyon intelligens, nagyon tehetséges gyerekeknek mutatkoznak. Soha nem szabad a gyerekeket a saját karakterével szemben nevelni. Ma általában a beszédes, önmagát minden helyzetben feltaláló gyerekeket szeretik, és ezért a szülő rendszerint ilyennek szeretné a maga gyerekét is. A túlérzékeny gyerekek, mint az Öné, rendszerint nem ilyenek, de ha segítünk, hogy saját karakterük kibontakozzék, ez nagyon nagy érték.
Három éves gyermekünk éjszakánként rendszeresen sírva ébreszt, és azt állítja, hogy valaki van a szobájában. Látja, hogy ott ül pl. a szekrény tetején, és részletesen leírja, hogy néz ki. Ilyenkor igyekszünk megnyugtatni.
Mondjuk neki azt, hogy nincs is ott senki, vagy válaszolhatjuk azt, hogy nem kell tőle félnie? Csak a fantáziája szüleménye, vagy elképzelhető, hogy valóban lát valakit?
Ha nem sértem meg, hogy így szólítom, koromnál fogva teszem ezt. :)
Előre is elnézést kérek, hogy bátorkodom eltérni a témától, de eddig nem tudtam, miként is érhetném el Önt.
Van egy problémánk, mely helyzetet nem feltétlenül kezelünk jól, s emiatt aggódom. 16 hónapos kisfiam, Marcell egy ideje nyugtalanul alszik éjszakánként, s jelen helyzet ma odáig fajult, hogy kimerültségemben, torokgyulladással és migrénnel küzdve (melyek természetesen nem mentségek viselkedésemre) kiabáltam szegénnyel. Sosem szoktam ilyet tenni, még ha mérges is vagyok, mindig a viselkedést ítélem el, sosem őt magát, mégis ma úgy kiabáltam, ahogyan nem lett volna szabad. Túl a lelkiismeretfurdaláson mégis úgy gondolom, hogy megoldást szeretnék találni a bajunkra.
Tehát: Marci 6 hetes kora óta végigaludta az éjszakákat, sajnos a szoptatás viszonylag kudarcosan végződött (1 hónapig kizárólagos, 6. hónapig hozzátáplálással), ezért is gondolom, hogy hamar szokta meg. Kb. 11 hónapos volt, amikor az egykori hálószobát végleg gyerekszobává alakítottuk, és kiköltöztünk a nappaliba a férjemmel (2 szobás lakás). Marci kezdetben ezt nagyon rosszul tűrte, nyugtalan volt, de sok-sok ringatással, énekléssel, simogatással "helyreállt" a dolog. Azaz mégsem. Kb. 2 hónapig volt "nyugalom", majd ismét elkezdte ezt. Eleinte a fogára "gyanakodtunk", biztosan azért. Volt, hogy a egy pici tea megnyugtatta, és visszaaludt. Azonban, most már "trükkös", és nem fogadja el a teát, felsír, kikéredzkedik (sajnos ágyban nem hagyjuk ilyenkor, próbáltuk, de nem alszik vissza úgy sem), majd ha megnyugodott, "beszélgetni" kezd, és kéredzkedik le a földre játszani. Mindezt az éjszaka közepén. Sajnos a türelmünk néha fogyóban, és a ringatást sem tűri mindig. Volt, hogy így visszaaludt, de volt, hogy nem. S most már fizikai korlátai is vannak (majdnem 12 kiló), nem bírom állva ringatni. Ülve pedig nem hagyja. Egyszerűen "akaratos", játszani akar, és nem fogadja el, hogy éjszaka van. Reggel pedig ébreszthetetlen, sokszor 11-ig is elalszik. Szinte felcseréli ismét a nappalt és az éjszakát. Nos, ez újszülött korában volt jellemző, nem most...
Én állandó lelkifurdalással küzdök, mert újabban visszatettük az ágyába, amitől sírt, és végül így aludt el. Egyre többször volt ez. De nem feltétlenül vagyok biztos abban, hogy ez a megoldás.
S még valami. Nem minden nap csinálja ezt, csak bizonyos napokon. Van, hogy két-három napig minden rendben, szépen elalszik (bár viszonylag későn, születése óta így van, este 10-nél előbb még nemigen aludt el...), van, hogy napokig szenvedünk. Éjfél körül elalszik, majd 3-4 körül ismét fent van. De az időpontok nem azonosak, teljesen változó, mikor ébred, nincs benne "rendszer".
A lelkifurdalás gyötör, pihenni az egész család nem tud (a férjem sem, aki reggel pedig korán kel), és jön még a rokonok részéről is a sok "okos" tanács, hogy mi rontjuk el. Én bizonytalan vagyok, nem szeretném, ha bármilyen módon sérülne a lelke, vagy azt érezné, magára hagyjuk.
Napközben nincs gond az alvással, szépen elalszik, ha elálmosodik. Eljátszik, igényli a társaságot, érdeklődő, kíváncsi természetű (kora sajátosságánál fogva).
Nos, eddig a hosszú "eszmefuttatásom". Elnézést a hosszú közlendőért, igyekeztem mindent részletesen leírni...
Nagyon szépen kérem Önt, ha ideje engedi, nem terhelem meg vele és tud nekem tanáccsal szolgálni, tegye meg, hogy válaszol! Igazán hálás lennék érte!
Ezúton is kívánok Önnek nagyon jó egészséget és köszönöm, hogy elolvasta!
Kivéve talán a valóban kiemelkedő tehetségű gyerekeket, az a véleményem, hogy 5 és fél éves korban a gyerek dolga az, hogy mindenek felett gyerek legyen. Az ilyen korú gyerek gondolkodása, világképe alapvetően játékos, így a világról játékai során rengeteg tapasztalatot szerez. Ne csináljanak iskolást az óvodás gyerekükből, engedjék, hogy szabadon és játékosan fejlődjön tovább, mert ezt a lehetőséget később az iskolai éveiben a teljesítménye meghálálja majd.
Általában igaz, hogy a tehetséges gyerekek személyisége a "szinkron". Ez azt jelenti, hogy bizonyos területeken messze meghaladják életkorukat, más területeken akár évekkel elhaladnak attól. Ebből is következik, hogy a tehetséges gyerekek ( én nem szeretem őket indigó gyerekeknek nevezni, de számos vonatkozásban az általam tehetségesnek nevezett gyerek és az indigó gyerek rokon magatartású gyerekek ) beilleszkedése az iskolai közösségbe és életbe soha sem egyszerű, és gyakran feszültséggel jár. A szülőnek segítenie kell, hogy a gyerek elfogadja ezt a helyzetet, és ezért ne próbálja olyan magatartásra erőltetni őt, ami a személyiségétől teljesen idegen. Fontos, hogy a tehetséges vonásait a gyerek színvonalasan gyakorolhassa ( azt írtam erről a könyvemben, hogy a gepárd is csak akkor fut 110 km-es sebességgel, ha előtte ott szalad az antilop ), tehát olyan feladatokkal rendszeresen találkozni kell, amelyek mentén a képességeit bontogatni tudja, de csak addig, ameddig ez a gyerek számára kihívást és nem kényszert jelent.
Április 1-je óta a ranschburg.hu honlapon elérhető vagyok, és minden levélre készséggel válaszolok. Nem tudom, hová írta a két levelet, amit nem válaszoltam meg, az egyszervolt.hu-n volt egy levelező rovatom, de az karácsony körül megszűnt.
Kedves Ranschburg Jenő! 28 éves lány vagyok, egész gyerekkoromban figyelemzavarral, tanulási nehézséggel, beilleszkedési problémákkal küzdöttem. 17 éves koromban megállapítottak nálam egy közepesen erős hiperaktivitást. Most már tudom, hogy sok minden máshogy működik nálam, mint másoknál. Szerencsére megtanultam alkalmazkodni a dolgokhoz, és a hiányzó elméleti képességeimet a gyakorlati képességek fejlesztésével kompenzáltam. Ennek köszönhetően néhány résztulajdonságom kiemelkedő- mások pedig rettenetesen gyengék. Kb. egy éve, olvasmányaim során döbbentem rá, hogy az eddigi "tüneteim" alapján teljesen rám illik az ADHD nevű hiperkinetikus zavar, ami az autizmus egyik vállfaja. Szeretnék elmenni ezzel egy szakemberhez, van olyan Magyarországon aki ért ehhez a témához, és legalább meg tudná állapítani, hogy jól sejtem-e? Tudom, hogy ennyi idősen sokat már nem lehet tenni, de ha biztosan (legalábbis nagy valószínűséggel) tudnám, hogy miért vagyok más, mint mások, máris jobban érezném magam (mellesleg szerencsére valóban jól alkalmazkodtam az állapotomhoz, kívülről 'nem látszik' rajtam, hogy bármi máshogy működne, csak időnként viselkedem máshogy, furcsán a külvilág számára, és azt hiszem hogy időnként komoly kommunkációs zavart is átélünk - én és a külvilág). Előre is köszönöm a válaszát!
Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy az általános és a középiskola rosszul tűri a hiperaktivitás tüneteit, és ezzel nagyon sokszor ártalmat is okoz azoknak a gyerekeknek, akik sokat szenvednek a pedagógiai intoleranciától. A magas intellektusú, céltudatos, kész tervekkel élő hiperaktív gyerek általában az átlagot messze meghaladóan tehetséges gyerek, rettenetesen fontos, hogy mindent kövessenek el annak érdekében, hogy az iskolában veszélyben lévő önértékelése, énképe ne sérüljön. Éveken át működött hiperaktív gyerekek számára középiskolai osztály - tudomásom szerint nagyon eredményesen, érdemes lenne érdeklődniük, létezik-e ma is ilyen ( talán a Gyermekház alapítvány). A középiskolai évek sok szenvedést okoznak az ilyen gyereknek és a szülőnek is, de ha sikeresen átesnek rajta, minden esély megvan arra, hogy a gyermek a céljait megvalósítsa.
