Keresés

Részletes keresés

Pinyo Creative Commons License 2 napja 0 0 52221

Egyre jobban írsz, élmény volt olvasni, hajrá!

Előzmény: zoncsi (52215)
BokiLaca Creative Commons License 3 napja 0 0 52220

Gratulálok a teljesítéshez és az igazán remek beszámolóhoz! Élmény volt csak olvasni is, talán egyszer élőben is megtapasztalhatom majd :)

Előzmény: zoncsi (52215)
BTimea Creative Commons License 5 napja 0 0 52219

De jó volt újra átélni az egészet, köszönjük szépen a részletes leírást, a dicsérő szavakat és a szép képet. Igazán nagyon jól sikerült. Elnézést, hogy nekünk nem jutott eszünkbe, hogy akár rólad is készíthetnénk fotót. Ellentétben azzal, amit a kép sugall, nem voltunk ott valami jó állapotban. De még ezzel együtt is ez volt talán az utolsó olyan pont, ahol együtt voltunk és még viszonylag emberi formánk is volt.   

Nekünk a nagy célunk az, hogy egyszer együtt érjünk célba egy versenyen. Erre volt már példa, de az nem ultrafutó verseny volt. Most nem sok hiányzott a közös célbaéréshez, de ez az élmény még várat magára. 

Abban viszont teljesen igazad van, hogy nem érdemes nagyon korán befutni. Vagy nagyon jó vagy, és még előző este befutsz Chamonix-ba, vagy amatőrként kiélvezed a verseny minden percét és különösen a célbaérést. Én ez utóbbit választottam. Felejthetetlen élmény. Futsz át a városon, mindenki éljenez, megtapsol, gratulál, minden lehetséges módon kifejezi elismerését. Holott az utolsók közt vagy, épp csak hogy a szintidőn belül. És mégis. A járókelők, a kávézó teraszán üldögélők, a már rég célbaért versenyzők, a szpíker, mindenki rád figyel, neked gratulál. Hihetetlenül meg tudják ünnepelni a futókat. Ezek az utolsó percek azok, amiért érdemes előtte egy teljes napig küzdeni. 

Sokat beszélgettünk Gusztival azóta arról is, hogy kellett volna-e esetleg valamit másképp csinálni. Ahogyan azt biztos sokan tudják, ő nem lát valami jól. Régebben még azt is meggondolta, hogy sötétben kimerészkedjen-e a Margitszigetre. Aztán sokat hezitált azon, hogy elindulhat-e a Bécs-Budapesten, mert ott a második nap utolsó néhány km-ét már sötétben kell teljesíteni. Miután ez is meglett, nekivágott a Spartathlonnak. Az aszfaltos versenyen első alkalommal még kísérővel ment, utána már inkább csak csapódott ehhez-ahhoz, aki épp jött. Legutóbb már önállóan is elboldogult. Most meg már terepen is bátran belemegy a sötétbe. Persze nem a szeme javult meg időközben, a fejlámpák lettek egyre jobbak :)

A CCC-n azért megbeszéltük, hogy a sötétben futok majd előtte, fényvisszaverő csíkokat is szereltünk a bokámra. La Fouly-ba még együtt értünk be, de az utána következő hullámos, egyébként egész jól futható szakaszon nem tudott jól haladni. Hányingere volt, enni nem bírt, elfogyott az ereje. Csúsztunk ki a szintidőből. Talán Issertnél voltunk, amikor azt mondta, hogy búcsúzzunk el, nekem még van esélyem célba érni, kér lenne azt kockáztatni. Rendkívül nehezemre esett otthagyni őt. De úgy gondoltam, hogy ott végül is egy falu van, aszfaltút, nem messze (Champex-ban) várnak a gyerekeink, biztos szól majd nekik és érte jönnek. Így hát én elkocogtam, ő még ott maradt a kútnál mosakodni. Amilyen frissen, jó állapotban vágtam neki a verseny hátra levő részének, olyan végtelen lepusztult állapotban estem be néhány km-el arrébb Champex-ba. Alig bírtam felküzdeni magam odáig. Hányingerem volt, egyszerre izzadtam és fáztam, éhes voltam, de nem bírtam enni, biztos voltam benne, hogy itt nekem is végem lett. Kértem a gyerekektől egy lázcsillapítót, de úgy ki volt száradva a szájam, hogy nem bírtam lenyelni. Megakadt a torkomon és azzal a lendülettel, minden előzetes értesítés nélkül kijött belőlem minden, ami nem odavaló volt. Két dolog történt hirtelen, varázsütésre: először is elég sok hely lett körülöttünk az amúgy igencsak zsúfolt sátorban és teljesen rendbe jöttem. Csak a nagyfiam, Árpi méltatlankodott kicsit, hogy lehánytam őt. Hiába, nem könnyű a kísérők élete :)

Viszont, teljesen váratlanul, alig néhány perccel utánam, megjelent Guszti a sátorban. Jókedvűen mesélte, hogy milyen könnyen, gyorsan feljött, milyen hamar eltelt az a néhány km. Nem győztem csodálkozni. Összeszedelőzködtünk és együtt vágtunk neki a Bovine-nak. Biztos voltam benne, hogy ezt a versenyt már nem veszi el tőlünk semmi. Ő azért óvatosságra intett és sajnos igaza lett. A hegy lábáig még egész jól haladtunk, de a mászás megkezdése után nem sokkal ismét kezdődött nála a hányás, elerőtlenedés, küzdelem. Bíztam benne, hogy csak fel kell valahogy érni a tetejére, lefelé majdcsak jobban lesz. Nem így történt. Lefelé is nagyon lassan, meg-megállva haladtunk, csapatostul mentek el mellettünk a futók, biztos voltam benne, hogy most már végképp kicsúsztunk a szintidőből (nem volt nálam óra). Mi tagadás, türelmetlen is voltam már akkor. Guszti javasolta, hogy hagyjam őt ott, learaszolgat majd egyedül. Ezt én nem mertem megtenni. Mégiscsak magashegység, éjszaka, bár tudtommal nincsenek szakadékok, azért nem hiányzik, hogy elájuljon valahol, vagy egyszerűen csak leguruljon a hegyoldalon. Végül nagy nehezen leértünk Col de Forclaz-hoz (ez egy aszfaltút), ahol ő leült a földre és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább megtenni. Azt mondta, hogy szól a kísérőinknek, hogy jöjjenek érte. Rendkívül csalódottan mentem tovább. Annyira biztos voltam már benne, hogy meglesz, együtt fogunk célba érni, és most mégsem. Azóta is sokat gondolkoztam azon, hogy ha akkor otthagyom őt a Bovine-on, nem boldogult volna-e egyedül jobban, nem lehet-e, hogy ugyanúgy magára talált volna, mint néhány órával korábban. 

Én végül szépen végigbandukoltam a hátralevő részt, még pont belefértem a szintidőbe, bár sok tartalék nem maradt. Sietni nem volt már hova. A célbaérés azért sokat kárpótolt. A közös befutás meg megmarad még egy újabb kihívásnak a jövőben. 

Előzmény: zoncsi (52216)
Gedat Creative Commons License 2016.09.21 0 0 52218

Gratulalok! Szuper elmeny lehetett! 

Előzmény: zoncsi (52215)
Csempa Creative Commons License 2016.09.21 0 0 52217

Szuper volt és mély tiszteletem!

Hálás köszönet a beszámolóért.

Előzmény: zoncsi (52215)
zoncsi Creative Commons License 2016.09.21 0 0 52216

És akkor még pár kép a korábbi részekhez.

 

Az emberkígyó araszol fel a hegyen II.

 

 

Az emberkígyó araszol fel a hegyen I.

 

Nagy példaképek: Bontovics Timi és Lelkes Guszti.

 

Előzmény: zoncsi (52215)
zoncsi Creative Commons License 2016.09.21 0 4 52215

Befejező rész

 

A 3 pukli.

 

Ott tartottunk, hogy épp Champexben vagyok, 12 órája úton, és van még előttem 3 apró dombocska. Kb. 8-900 m fel, majd le. Úgy számolgattam, ha 1-1 buckát 3 óra alatt leküzdök, és nem szöszölök sokat a pontokon innentől, akár 10 óra alatt célba is érhetek. (Értitek. 12 óra után vigaszt lelek abban, hogy már csak 10 óra van hátra... Normális?? :-) )
Míg ezt kigondoltam, és közben szedtem összefelé magamat a sátorban, besötétedett. A fél óra alatt, amit ott töltöttem, kissé ki is hűltem, és a sátrat elhagyva legnagyobb megrökönyödésemre és nem kis ijedségemre, elkezdtem vacogni. De úgy rendesen. Összekoccantak a fogaim. No mondom, szép lesz, ha még öltözködni is kell. Persze a fáradtság játszotta velem ezt a csúf játékot, de reméltem, hogy pár perc kocogás majd kihúz az energetikai kátyúból. Így is lett, amint elhagytuk Champex szépséges tavának partját - amit de jó is lett volna még nappali fényben megcsodálni, de ahhoz kicsit többet kellene edzeni - elmúlott a fázás, és ismét jöhetett a megszokott izzadás. Egy darabig még együtt haladtuk a hölggyel, fecsegtünk erről-arról, de egy lejtős szakaszon ő túl óvatosan kezdett el ereszkedni, így még búcsút sem mondhattam, végleg hátramaradt. Mielőtt nekikezdtünk az első puklinak, volt még hát egy kis tér a futásra, de aztán menthetetlenül megkezdődött a mászás. 40 perc alatt értem el a komolyabb emelkedés kezdetét, és innentől kicsit összefolynak a dolgok. Egy darabig ment a kapaszkodás,majd ahogy egyre inkább fáradtam, kicsit vissza kellett vennem az amúgy sem combos tempóból, miközben egyre csak figyeltem az órámat, milyen magasan járok már, mikor érem el végre a csúcsot. Hát nagyon lassan közeledtem. :) Ja, és egyáltalán nem élveztem a dolgot! Nagyjából együtt mozogtam a körülöttem levőkkel, csak időnként jelent meg egy-egy frissebb mozgású titán vagy amazon, akinek tat adtam, vagy éppen én mellőztem valakit, aki jó esetben csak félreállt kicsit szusszanni, de sok olyan is volt, aki nemes egyszerűséggel, összekuporodott a földön, és ott az út melletti füvön bealudt.
Nem tudtam, pontosan mikor jön pont, a karomra ragasztott térképet már rég nem tudtam kisilabizálni fáradt szemeimmel. Időnként kolomp hangját hallottam, ami reményt keltett, hogy szurkolók vannak a közelben, de minden esetben (nem lila) tehenek heverésztek csak az út mentén. Ildikóm valószínűleg ott kapott volna szívgörcsöt a vértehenek látványától, ahogy megvilágította őket a fejlámpa pászmája. A legmagasabb pontot - csúcsot nem írhatok, mert csak egy hágó volt - 1 óra 45 perc menetelés után értem el. Most visszanézve az eredményt, elképesztő, hogy 170 embert előztem meg ezen a szakaszon. Én úgy éreztem, hogy tőlem, már nem nagyon lehet lassabban menni. Ezek szerint mégis. :) A lényeg viszont: megkezdhettem végre az ereszkedést Trient városa felé. Persze ez sem volt egy fáklyás menet. A 6 kilométeres szakaszt 1 óra alatt tettem meg, ami elég vékony teljesítmény, de ez nem igazán a fáradtságnak írható a rovására. Mihelyst lejteni kezdett apálya, én visszanyertem az erőmet, és igyekeztem tempózni. Azonban a gyökeres, sziklás, többnyire combgyilkos módon meredeken nehéz volt tempósabban futni. Így is az övemre tűzhettem 50 spori képzeletbeli skalpját. Sajnos az 1. feladat, máris 4 órába tellett a 3 helyett, és eléggé el is fárasztott a mászás, majd az ereszkedés, szóval ha már lúd, megfejeltem az idő pocséklását egy fél órás depózással. Igyekeztem mindent magamba erőltetni, amit befogadott még a szervezetem. Az izoital sajnos nem volt közte. Már bántam, hogy nem hoztam egy kis hazait a zsákban, mert a kínált verziótól már forgott a gyomrom. Ettem viszont ismét levest, sajtot, sonkát. Közben irigykedve néztem a rendezőket, amint kortyolgatják a kis üveges sört. Hej, de jó lenne, gondoltam. Aztán az okoskodásban nem hunyt el a tett, odaléptem az egyik szervezőhöz, és feltettem neki a millió dolláros kérdést. Hogyan juthatnék én akár egy pohárka sörhöz. Mert nagyon kéne.
Mielőtt valaki arra - az amúgy nem túl légből kapott következtetésre jutna, hogy alkesz vagyok - annyiban téved, hogy nem a kezem remegését akartam csillapítani. Egyszerűen saját tapasztalat, hogy amikor már nagyon szét vagyok esve, akkor egy pohár sör csodákat tud velem tenni. Lenyugtatja valahogy a háborgó szervezetemet, csillapítja a görcsöket, amiket főként mellkas tájékán szoktam érezni a sokadik túlhajtott órában. A faszi, akitől a sört kértem, még nem hallott a sör ilyen hatásáról. Teljesen elképedt, miszerint hát, ő még ilyet nem hallott. De azért mosolygott, és mondta, megkérdezi. Odament egy másik pacákhoz, mondta neki mi a helyzet, erre az is elkezdte a szemét meresztgetni, hogy én tényleg sört akarok inni??! Mondom, igen. Hát jó. Szólt még valakinek, az meg hozott egy formás kisüveges svájci sört. Én meg 1 perc alatt kicsit élvezkedve lehúztam a tartalmát. No, mondom, vagy jobban lesz, vagy meghal. :) Töltöttem még vizet a kulacsomba, utolsó pillantással nyugtáztam, hogy a következő hegyecske se lesz kisebb, mint az előző, bő 800 méter kapaszkodás 5 kilométeren, majd erős 850 lefelé 6 kilométeren. És akkor elérem Vallorcine-t, a következő frissítőpontot. Sajnos a sör csodatévő ereje most nem igazán működött. Egy fokkal sem éreztem magam fickósabbnak,egyáltalán nem haraptam a hegyet. 10 perc menetelés után megállapítottam, hogy 100 métert emelkedtem. Ez az! Ezt játszom most! Mindig csak 100 métert kell emelkedni 10 percenként,és akkor 80 perc alatt felérek a tetejébe! Ez jó ötletnek bizonyult, valahogy jobban telt az idő, éreztem, hogy haladok a köztes cél felé. Végül persze valahol elrabolhattak az UFO-k (remélem, nem hülyülök bele, mint Pataki), mert 100 perc is eltelt, mire felértem, de érzésre nem volt olyan rossz. Fent aztán kellemetlen meglepetés ért, a lámpám elkezdett villogni, jelezve, hogy hamarosan meg fogja adni magát az aksi. Volt persze tartalék, de meglepett, hogy ilyen hamar feladja a teljesen feltöltött első darab. És persze míg az ember aksit cserél a lámpában, valahogy világítania is kéne a tök sötétben. A mobilommal szerencsétlenkedtem egy sort, és még a lámpa madzagját is összetekertem, szóval elbénáztam vagy 10 percet, mire ismét működőképes lett. Ismét teljes világításom volt, meg is toltam lefelé, így felfelé 20, lefelé 50 embert fogtam meg. 3 óra alatt végeztem ezzel a puklival, és végre elértem Vallorcine-t. (Meg lehet amúgy nézni, hogy a megtett 80 km ellenére még egész jól mozogva értem be a pontra. :)
Vallorcine-ban az volt a jó, hogy tudtam, innen már mikor elindulok a hegyre, hazafelé megyek. Az utolsó pukli másik oldalán ugyanis ott vár Chamonix, Ildikó, a barátok, és a sö... a pihenés. :)
Mivel ez volt az utolsó rendes frissítőpont, de még 20 kilométer várt rám, kicsit rendesebben feltankoltam. Ugyanakkor már vártak a másik oldalon, sikerült 15 perc alatt kirugdalnom magam a pontról.
Ennek a szakasznak az elejét ismertem. Mikor mentünk kifelé hazulról Chamonix-ba, direkt meállt itt a csapat, hogy a tapasztaltak megmutassák, hol kelünk át az úton, és hol megyünk neki a meredek sziklás hegyoldalnak. Láttunk is magunk fölött pár túrázót, és hát nem tűnt túl egyszerűnek ez a rész még világosban sem, de éjjel, fáradtan... A pontot elhagyva pár kilométer enyhe emelkedő volt csak, néhol még futásra is vetemedtem, de többnyire csak tempósan gyalogoltam. Aztán odaértünk az úthoz, átkeltünk rajta és megkezdtük az emelkedést. Ahogy felnéztem, több száz méterrel felettünk is kanyargott a fejlámpák fénykígyója. No ezt kell még legyőznöm. Ezt a hegyet. Nekilódultam, tartottam a lépést a többiekkel, aztán ahogy egyre fáradtam, egyre fásultabban szenvedősebben emlegettem a lábam, közben mondogattam magamnak, jobb, bal, tedd a lábad egymás után, ha lassan is előbb-utóbb felérsz. Jobb, bal, tedd a lábad... Nagyon hosszú volt!! Ami korábban egyik puklin sem tettem meg, volt, hogy 1 percre félreálltam pihenni. Nem is pihenni talán, hanem csak 1 percig nem szenvedni. A hit, mondják, hegyeket mozgat. Én azt mondom, a hitem, hogy felérek a hegyre, engem mozgatott, és 2,5 órával azután, hogy kiléptem a pontról, végre fenn állhattam a La Tete Aux Vents-on, akármit is jelentsen. :) Gyors csekkelés után már mehettünk is tovább, hisz itt nem volt semmi ellátmány. A szintrajz erre a szakaszra elég megtévesztő, mert én nem éreztem, hogy lejtett volna. Egy nagyon sziklás fennsíkon haladtunk, bokatörő útvonalon, ahol futni szinte egyáltalán nem lehetett. Persze így is boldogsággal töltött el a tudat, hogy nincs több megmászni való hegy az utamban!! És az idő múlásának is volt egy pozitív hozománya, lassan elkezdett pirkadni. Izgalommal figyeltem a keleti érboltot, hogyan kezd vörösödni az ég alsó csíkja. Közben a Mont Blanc sötét fehér csúcsa is egyre világosabbra váltott. Hogy a giccs tovább fokozódjon, egyszer csak az ösvény mellett pár méterre feltűnt egy zergemama a gidájával, békésen legelészve, általunk mit sem zavartatva. És volt még vízesés is. :) Persze sűrűn kapdostam elő a telefonomat, hogy amit lehet, megörökítsek, sőt egy kollégát meg is kértem, hogy készítsen fotót rólam és a Mont Blancról, de nem lett valami jó. Egy idő után végre le lehetett kapcsolni a fejlámpát, a környező magaslatokon pedig megjelentek a nap első sugarai. Valahogy nem volt kedvem sietni. Fotózgattam, futottam egy sort, megint fotóztam vagy csak bámultam a hegyeket, amiket ugyan már 1 hete csodáltam, de sosem a hajnali fényben. 45 percet bóklásztam így a következő, egyben az utolsó pontig. Hihetetlen, de így is megelőztem 25 embert.
Az utolsó pont: La Flegere. Pár nappal korábban feljöttünk ide Ildikóval, akkor már állt a sátor. Pontosan tudtam, innen mi következik, sőt az utolsó pár kilométert még le is futottuk már. Ittam egy pohár vizet, még töltöttem a kulacsomba, és nekilódultam. 7 km lejtő választott el a boldogságtól. Igaz, már itt is leszállt rólam a verseny terhe, hisz nem volt már komolya akadály köztem és az áhított Cél között. Felcsörögtem Ildikót, hogy "Flegere, és az urad igen lezser" vagy valami hasonló örökérvényűvel. Mondtam, hogy öltözhet, de azért még ez lehet 1 óra is. Ez a szakasz egy sípályával, és néhány még meredekebb ösvénnyel kezdődik, de mintha nem lett volna a lábaimban a 94 kilométer és a 6000 méter mászás, érzésre repültem lefelé. (Gyakorlatilag Viola vert rám ezen a szakaszon vagy 10 percet, amit sosem fogok neki megbocsájtani! :) ) Rá is csörögtem újfent szerelmetes nőmre, hogy kicsit szaporábban cihelődjenek, mert hamarabb lent leszek, mint gondoltuk. De aztán csak hosszú lett azért, mire tényleg beértem a városba. Vártam, mikor botlok végre a fogadóbizottságba, hiszen Ildikóm mellett a lakótársak, Ildikó és Speró is kijöttek elém. (Tök rendes voltam, hogy nem hajnali 4-kor értem be! :) ) Átkeltem a várost átszelő folyó hídján, ahol Ildit vártuk az OCC-n, de nem voltak ott. Már kissé aggódtam, de aztán a következő kanyarban megpillantottam őket. Gyors ölelés, puszi, pacsi, aztán velem tartva futottuk le az utolsó pár száz métert.
Ha még egyszer megyek, lehet, megvárom a délelőtt 10 órát a beérkezéssel, mert reggel 8-kor alig vannak szurkolók az utcán. 1-2 pacsizás a járókelőkkel, szórványos taps, persze a szpíker nyomja a sódert franciául, és egy kicsit ünnepelteti magát az ember, mikor az utolsó 50 métert megteszi a célkapuig tartó egyenesben, de nem volt elérzékenyülés, nem szakadt ki belőlem az elmúlt 23 óra keserve és élménye, csak megkönnyebbülés, és az öröm, hogy vége.
A sör azért jól esett. A második is. Sőt a finisher fotó elkészítése közben kedvem támadt ökörködni is, a szurkolók nagy örömére. Aztán hazasétáltunk, megittam még 1 sört, aztán beájultam az ágyba. Erről van valami videófelvétel, állítólag nagyon mókás, min amikor a bébi belefejel a spenótos tányérba, de még nem láttam. :)
Szóval... megcsináltam. Nem rekordidő alatt, de hozzá kell szokni, hogy egy akkora táv az már nem sprint. Közel sem. Jövőre? Talán... Nem zárkózom el.

 

 

Most látom, hogy már kicsit fejlesztett a zindex fórum a képfeltöltésen, csatolok is pár fotót.

 

Előzmény: zoncsi (52207)
Löwenrad Creative Commons License 2016.09.18 0 0 52214

köszönöm a válaszokat, a most 1000 km-nél járó GT-1000-esem pedig már várja a rajtot

Előzmény: allez zserzseli! (52213)
allez zserzseli! Creative Commons License 2016.09.17 0 0 52213

nincs szükség terepcipőre, pláne, ha edzésen sem tudod használni..

itthoni viszonyokhoz tökéletes egy utcai futócipő. a mecsek ráadásul nem technikás.

egyetlen kivétel lehet, ahogy írja is rroka spori, ha saras lesz a pálya, akkor csúszkálhatsz, de az meg tök jó lesz a technikád fejlesztésére :)

ezért az egy versenyért ne vegyél terepcipőt, sőt évi 3-4-ért sem.

Előzmény: Löwenrad (52211)
rrroka Creative Commons License 2016.09.17 0 0 52212

nem nagyon számít, a legtöbb magyar terep simán teljesíthető bármilyen csukában. talán amikor esős/saras akkor azért a traktortalp jól jöhet. én évekig utcaiban nyomtam, mindig a 800++ kilométeresben, csak azért lett terepcipőm mert a terepes utcai nagyon tropa lett, az utcai meg nagyon új volt.

de szerintem minden terepen futó AKAR venni terepcipőt, csak az érzelmi döntését akarja vmilyen logikus érvvel alátámasztani... :D a gyíkagyad már döntött! annyi, hogy a terepcipő kifejezetten szar utcára, kopog, kemény, kopik, nem támaszt... 

Előzmény: Löwenrad (52211)
Löwenrad Creative Commons License 2016.09.17 0 0 52211

Sziasztok! Terepfutócipő vásárlásán gondolkozok. Speciel a Mecsek Trail L távjára kellene, és mivel az Alföldön lakok, nem hinném, hogy edzésen ki tudnám használni. Mennyire necces országúti cipőben teljesíteni a versenyt, mennyi pluszt jelent egy beugró kategóriás terepcipő, ha a középmezőny végére várom magam?

allez zserzseli! Creative Commons License 2016.09.14 0 0 52210

naaaa ezt direkt csinálod? a legizgalmasabb résznél nagyszünet? vagy elfogyott a tenta a pennádból?

miért nem lehetett, hogy a végével kezdesz és akkor nem izgulunk??

Előzmény: zoncsi (52207)
ubalika76 Creative Commons License 2016.09.14 0 0 52209

Elején talán jobban kell vigyázni vele, de odavan a talpam, úgysem futok hosszút, hanem inkább tekerek.

Előzmény: zoncsi (52208)
zoncsi Creative Commons License 2016.09.13 0 0 52208

Azért én nem mernék túracipőt ("séta cipő") venni futáshoz. Nem félsz, hogy szétkapja a lábad?

Előzmény: ubalika76 (52203)
zoncsi Creative Commons License 2016.09.12 0 2 52207

 3. rész - Svejc

 

Arnuva völgyéből elindulva hamar találtam magamnak ürügyet egy kis megállásra, megcsodáltam az ösvénytől alig pár 10 méterre morajló vízesést. Érdekes, elég kevés futó vette  fáradságot, hogy letérjen a kijelölt útról, én azért nem hagytam ki. A nap továbbra is tűzött, de mintha egy kis szellő enyhítette volna a hőséget. Csigatempómat a fenntarthatóság illúziójával próbáltam igazolni, de koránt sem voltam biztos, hogy a következő pár órában nem dőlök-e ki végleg a versenyből. No nem szó szerint, hanem végérvényesen be kell majd látnom, hogy ezzel a pulzusértékkel, ezzel a túlhajtott keringéssel nem lehet további tizen sok órát hajtani magam. Vagy egyszerűen csak kivesznek a versenyből ránézésre, vagy még egyszerűbben valamelyik ponton túllépem a szintidőt.

Aggodalmaimat igazolandó egyszer csak feltűnik mellettem Timi és Guszti, és nagy vidáman üdvözölnek, hogy vagyunk, hogy vagyunk. No tessék, pedig azt hittem, nem futom el az elejét (hisz nem is futottam az elején!!), erre a bölcsek, aki Spartathlonokon edzették magukat a sok 10 órás megmérettetésekre, a lassú kezdésükkel már a verseny 30. km-e előtt bedarálnak. EZt alig gondolhattam végig, Guszti meg is lép, lassúnak találva a sétámat. TImi még marad egy darabon, beszélgetünk kicsit, de Guszti sem tűnik el szem elől. Annyit azért nem enged az emelkedő. Van pár plusz itató pont, illetve valami kád, amit inkább a teheneknek szánhattak, mi azért abból is frissítünk. Persze csak mosdás, sapka vizezés. Aztán ahogy haladtunk felfelé, minél közelebb érve a Ferret hágóhoz, valahogy úgy kezdett visszatérni az erő belém. Talán nem is ez a jó megfogalmazás, hanem inkább az addig motollaként pörgő pulzusom, szívem, keringésem kicsit mintha lecsillapodott volna. Gondolkodtam mi lehetett ennek a magyarázata. Talán a 2 leves, amit lenyomtam Arnuvaban, vagy a szellő, ami kicsit enyhített a tűző nap keltette hőségen, talán az utóbbi időszakban visszafogott tempó megértette vége a szervezetemmel, hogy nem kell őrült módjára dolgoznia, egy kicsit visszavehet a teljesítményből, és kicsit az emésztésre, a regenerációra is maradhat egy kis energia. Mivel közben viszont Guszti meg elkezdett bajlódni a gyomrával (nem kellett volna ugye úgy elrohanni mellettem! :-) ) így visszaelőztem. A hágó előtt egyszer bevártam őket, hogy felajánljam, készítek róluk egy fotót, mert ilyen háttér előtt ritkán pózolhat az ember. Éltek is a lehetőséggel. A tetőre is nagyjából egyszerre értünk fel, de én ott már nem időztem sokat. Még egyszer kigyönyörködtem magam az olasz völgyben, ami annyi szenvedésemnek volt tanúja, majd átléptem a svájci oldalra.

Nem tudom Svájcról kinek mi jut eszébe, de biztos sok embernek a tehén. Ezért is vigyorogtam magamban egy nagyot, amikor alig lépve át a határt, kolompolás távoli hangja ütötte meg a fülemet. Lentről, a völgyből jött, messziről, mégis érződött, hogy jó sok kolomp veri szét ott lent a csendet. Természetesen lila pacákat kerestem a szememmel a zöld háttéren, de meglepetésemre még csak nem is barna-tarka foltokat találtam, hanem sötét színűeket, már már feketéket. Szóval a lila tehén tényleg mítosz. A svájci tehén fekete. Ennyi.

A másik változás már a versenyhez kapcsolódik. Örök igazság, hogy ha valahova felmész, előbb-utóbb majd le is kell jönni onnan. Végre lejtőre kerültem. Ráadásul kellemesen futhatóra. És még a közérzetem is jó volt. Ettől aztán nagyon jó kedvem kerekedett, és elkezdtem szép könnyed (-nek érzett :) mozgással leszáguldani a hegyről. Még olyan szurkolásokat is kaptam, elismerő pillantások kíséretében, hogy "Bon deszant" vagy valami hasonló, azaz hogy "szép ereszkedés". Mondjuk elég látványos sebességkülönbséggel daráltam be azokat a sporikat, akik pillanatnyi alig pár órás gyengeségemet kihasználva arcátlanul lehagytak a Ferret-i "siratófalon". (Érzésre. :) ) Ja, amúgy érzékeltetésül közlöm 101 ember előzött meg az Arnuvába belépésem és a hágó között. Ebben persze benne vannak azok is, akik nem 2 tányér levessel, és árnyékban hesszeléssel pocsékolták az időt a frissítőponton, hanem mondjuk 5 perc alatt átviharoztak rajta. A következő pontig, a 10 km-re lévő La Fouly-ig 900 m szintet veszítettünk. No de ez a veszteség csodás nyereség volt. 160 embert fogtam meg ezen a szakaszon, aminek teljesítéséhez 1 óra 15 percre volt szükségem. Közben kis svájci falvakon futottunk keresztül, ahol az embere az utcán piknikezve szurkotak a futóknak. Sok helyen volt kitéve víz, slag, de a legtöbb faluban volt állandóan folyó kút, aminek a vize - legalábbis akkor úgy éreztem - finomabb, mint a legjobb sör! (Na jó, ezt egy kicsit fura így leírva látni... :D De hogy nagyon finom volt, az biztos! :) ) Amúgy is szép volt maga a völgy is, jól is éreztem magam,és haladtam is előre mind távot, mind helyezést tekintetében. Kár persze, hogy a verseny oldala azt nem mutatja, hogy egy frissítés közben mennyi ember előzi meg, mert szerintem elég elgondolkoztató szám jönne ki. Ugyanis La Foulyban 19 percet múlattam az időt. Természetesen ettem levest 2 tányérral, mert az már bevált, de kedvem szottyant megkóstolni a már Arnuvaban is látott szalámit. És ha már szalámi, akkor persze sajttal. Jó zamatos, enyhén szagos francia (persze svájci) sajttal. És még jól is esett. Kár, hogy egy kis vörös borral nem tudtam meglocsolni. :) A készleteimet is feltöltöttem, talán a tartállyal való küzdelem is adott pár percet a depóban töltött időmhöz, majd tovább indultam.

Champex következett, ami a CCC középső betűjét adja, és ami tulajdonképpen tekinthető a verseny féltávjának. Az odáig tartó út karakterisztikája, ha az ember megnézi a szintrajzot, egyszerűnek tűnő Lefelé 400 méter (1600-ról 1200 alá), majd fel 300 (1500 alá kicsivel). Persze csak látszólag egyszerű az ügy, mert valahogy mégis össze lehet rajta szedni 570 méter szintemelkedést. Az erőm szerencsére kitartott erre a szakaszra is, termékenynek is mondhatom ezt a részt, mert itt is futottam sokat, a síkokat is viszonylag tempósan, csak az emelkedőnél torpantam meg. Mire felértem a városba, ami szinte soha nem akart elérkezni, kezdett besötétedni, én meg kezdtem újra megrogyni. Ugyan 140 helyezéssel kerültem előre, de az erőnlétem ismét kicsit megingott. Ildikó sem válaszolt az órákkal azelőtt küldött sms-emre, és ez meg az energiadefektus erős csorbát ejtett a harci kedvemen. Champexben szerencsére volt egy kis biztatás, mikor megérkeztem, de mikor beértem a hatalmas sátorba, amiben több százan voltak, sokáig tébláboltam csak a helyemet keresgélve. Mindenütt kísérők vették körül a futóikat, csevegtek, mosolyogtak, még ha fáradtan is, és akkor arra gondoltam, hogy nem is tudom, éreztem-e még magamat ennyire egyedül, mint ebben a nyüzsgő, zsibongó tömegben. Tudtam, hogy nem lehetséges, mégis valahol titkon reménykedtem, hogy Ildikóék meglepetésszerűen várnak majd ezen a ponton, és picit csalódtam, hogy nem így volt. Ezek persze nem realisztikus gondolatok, hanem a 11 órája úton lévő fáradt elme vágyálma. De láttam pár hozzám hasonló arcot, pl egy lányt, aki mikor bejött és szétnézett, láttam, majdnem elsírta magát. Már majdnem odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, mi a probléma, de aztán erőt vett ő is magán. No de sokáig nem nyavalyoghattam, igyekeztem elmerülni a frissítő kínálatában, ami ezen a ponton kiegészült némi pasztával. Szerencsére lehetett hozzá szószt kérni. :-)) Értsd, volt, aki csak simán a tésztát rágta el! Mondjuk a szósz is olyan volt, hogy többet abba az étterembe nem mennék, ahol ilyet adnak, de az adott helyzetben nem csapkodtam az asztalt a vendégkönyvért. :) Szóval leves, tészta és KÁVÉ! Bűn rossz ízű, de a koffein tartalma vitathatatlan volt. Még némi kóla elfogyasztása, majd a tartállyal való sikeres küzdelem után tájékozódtam kicsit az előttem álló feladatról. Minden sátor falán a kijáratnál információs táblák álltak, rajta olyan adatok pl. hogy a következő pont elérésére milyen szintidővel bezárólag van lehetőség. Megnyugodva láttam, hogy bár a verseny elején ettől tartottam, de immáron a "záróbusz" messzire került tőlem, komoly időtartalékom volt a szintidőkhöz képest. A másik érdekes adat, hogy a következő pont milyen messze van, illetve addig menni szintemelkedést, szintcsökkenést kell abszolválnunk. És innentől a verseny végéig ezek az adatok lettek fontosak. Maradt ugyanis 3 pukli előttünk. Mindhárom nagyjából hasonló kihívást jelentett: kb 900 méter emelkedés, majd kb ugyanennyi ereszkedés. Ezek már magukban is elég nyugtalanító számok, de ha az ember hozzáveszi, hogy nagyjából 5-6 km oszlik el ez a szint, akkor azért elgondolkodik. Nézzük csak:

Mátrakeresztes - Muzsla. Sok büszke magyar terepfutó Mátrabérc élményeinek megkeserítője. 42 km után egy gyilkos, soha véget nem érő mászás. 7 km, 400 m szint. Hmmm, most ez meg kicsit rövidebb távon több, mint 2x akkora emelkedés.

Szentfa kápolna - Prédikálószék 2 km-en 400 méter emelkedés. Terep 50/100 (RIP). 42 km után siratófal. Itt ugyan 2,5, 3x-os távon, de több, mint 2x annyi mászás.

Aztán, ha egy megvan, és nem csapod szét a lábad a másik oldalon az ugyanolyan meredek lejtőn, akkor jön belőle még 2. Hát, mondjuk úgy, kíváncsi voltam, hogy fogom magam érezni az 1 hegy tetején. Már mentem volna kifelé, mikor egy nő hozzám fordult, és megkérdezte, indulok? (angolul.) Mondom, hát, igen, menni kéne. Akkor jön velem. Annyira nem örültem ennek, én szeretek magamban szenvedni, de gondoltam, a sötétben nem akar egyedül bóklászni, hát jöjjön. Így ketten vágtunk neki előbb Champex villanyfényes utcáinak, majd a várost elhagyva a sűrű sötét erdőnek.

 

Folyt. köv. :)
Következik A 3 pukli című rész, amiben minden még nyitott kérdésünkre megnyugtató választ kapunk. (Nem a kertész a gyilkos, amúgy.)

bmalag Creative Commons License 2016.09.09 0 0 52206

télre jó lehet akkor...ahogy goretexben is melegebb a hólé.

Előzmény: procaliber. (52204)
hátnemistudom.. Creative Commons License 2016.09.09 0 0 52205

Üdv!

44.5 -ős.

 

babinyeczt@gmail.com

 

ha érdekelne...

Előzmény: isthatall (52188)
procaliber. Creative Commons License 2016.09.09 0 0 52204

talpra ugyanaz,mint a vibramos rapa,de a bor felsoresz miatt azzal szamolj nagyon meleg cipello.egesz szamozas meg a merethianybol adodhat

Előzmény: ubalika76 (52203)
ubalika76 Creative Commons License 2016.09.08 0 0 52203

Sziasztok, mindenkinek gratulálok a nyári versenyekhez, lassan én is felveszem a tempót, ill el kéne kezdeni a futásokat. Majd a Vulkánon biztosan találkozunk... Meg talán a piroson?

Esetleg ismeri-e valaki ezt a cipőt? És az oldalt? Miért csak egész a számozás?

http://www.vergnuegungspark.at/hoka-tor-ltr-low-walkingschuhe-originalverpackung-p-1125.html

Minimálisan nehezebb a rapa nui-nál, viszont láthatóan sokkal erősebb. Talán el lehet benne menni 3000-et.

 

rrroka Creative Commons License 2016.09.08 0 0 52202

á, helló! :)

A csapatok egyébként kb sötétedésig voltak vidámak, Káptalantótiban kiszált öt...

Beszélgettem még pár emberrel, az alapján mázli, hogy nem lett nagyobb keverés, és örülhetnek, hogy nem lett meg a 100 csapat, mert bajban lettek volna. :)

Előzmény: b_feri (52201)
b_feri Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52201

Na most már tudom ki az a rrroka :) Én voltam a badacsonyi ponton.

Az alapján amit a pályajelölőktől hallottam az útvonalról sokkal rosszabb reakcióra számítottam.

Meglepően vidáman fogadták a csapatok  nehézségeket.

Abban igazad van, hogy a többségnek nem volt semmi tereprutinja.

Volt néhány csapat aki szerintem úgy indult neki hogy haverok, buli, Balaton ,de erdőt még nem láttak.

Remélem a rendezőknek nem megy el a kedve az egésztől az esetleges negatív kritikáktól mert szerintem

az ötlet jó. Ha az idei hibákból tanulnak akkor jövőre nagyon jó kis verseny lehet.

Előzmény: rrroka (52193)
Roger Preed Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52200

Legközelebb (ha egyáltalán megyünk), akkor budapesti telekocsi lesz, mert nekünk is elment vele egy tank benya.

Előzmény: rrroka (52196)
Balazito Creative Commons License 2016.09.07 0 2 52199

MÁTRA 115

 

Ugyan nem UTMB beszámoló…

Régi adósságom, leginkább a rendezők, segítők és főleg Medvegyu irányában. Mindig, minden évben a lelküket kitették, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák nekünk, résztvevőknek a teljesítéshez. Én meg minden évben megígértem az élménybeszámoló írását, de ahogy a teljes megtételét, úgy a beszámoló megírását is évről-évre halasztottam. De most ennek vége, íme a 2016-os középtávú M115-öm (107 km. kb. 5500 D+) beszámolója.

Megint június első szombatja, újabb M115. És tudom, hogy az útvonal módosításnak köszönhetően ezúttal nem marad el a Múzsla. Medvegyuék gondoskodtak róla, hogy ezúttal már ne lehessen „elsunnyogni” a Hidegkúti turistaház után (OK, lehetett volna a rövidtávon, de azért ennyire nem akartam meghátrálni, elvégre a július végi „Nagy megmérettetés”-hez kellett az igazi erőpróba is, márpedig a Muzsla nélkül lemondtam volna egy jó lehetőségről).

Idén is a szokásos busszal mentem le. Mátrabérc óta nem tapasztalt korai kelés, első metró, így éppen megvan a busz. XI Captian-nal megyek, próbálom felkészíteni a várható nehézségekre, mert azok lesznek biztosan, ez nem az a kímélő pálya…

A rajtban a már megszokott baráti hangulat fogadott, gyorsan leadom a nevezési díj részét képező sütiket, felveszem az itinert, pacsizom a többiekkel és már 7 óra is van, indul a buli. Minden évben megfogadom, hogy már előző este lemegyek, családot is viszem, biztosan tetszene nekik is az egész, de aztán valahogy sosem jön össze. No majd jövőre… (ahogyan a teljes táv is majd jövőre…:-)).

Lassan kezdek, sokan megelőznek, de aztán valahogy visszaküzdöm magamat az elejére, Kékesen 10-ben vagyok, Sasvártól stabilan ötödik.

Az időjárás nagy talány: esős-hüvőset ígértek, próbálkozik is az időjárás megfelelni az időjósoknak, de végül beadja a derekát a melegnek: eső nincs és inkább napos, mint felhős az ég (legalábbis ott mindig süt, ahol éppen járok…bezzeg az előttem járókat jótékony árnyék fedi, néha eső permetezi őket:-)).

Savártől halvány emlékeim vannak a korábbi részidőkről, olyan 10 perc a hátrányom a PB-hez képest, de még messze a vége. Érzésre küzdelmes a haladás, két éve könnyebb volt, tavaly még ennél is küzdelmesebb.

Az ajándék hurok kellemesen telik, ahogyan a mátraházai átkötés, majd lajosházai ereszkedés is gyorsan lepereg. A talaj meglepően száraz (a budapesti esőzéseknek itt nyoma sincs, állítólag csak egy-egy helyen volt rövid esőzés). Gyakorlatilag ideális pályán, kicsit meleg időben haladhattunk. A frissítések a szokásos rendben zajlanak: elején még nassolok az asztaloknál, de idővel egyre inkább beszűkülök a szponzer-kóla kombóra. Lajosháza utáni nemszeretem szakaszt jó erőben, jó tempóval abszolválom, gyakorlatilag végig kocogom, ami viszi az erőt, de gyalog meg hosszú lenne. Mindezek ellenére a mátraszentimrei pontig újabb 5-10 percet kaptam az előttem lévőktől és erre erősít rá az is, hogy nem sokkal utánam megérkezik Tinca is. Ezek szerint mégsem olyan jó a tempóm. No mindegy, Szorospatakra még Tinca előtt érek, de utána bedarál. (Előző években mintegy sebességem fokmérője volt az utolérésének helye: mivel lassabban kezd nálam így van mit ledolgoznia. 2-3 éve még majd a Hidegkúti turistaházig kitartottam, a tavalyi csúfos teljesítményemmel ellenben csak Lajosházáig tudtam „menekülni”.)

Ágasvárnál sort kerítettem a rizskohra (a bodzaszörp eddig is alap volt), a gusztusos pizzán is gondolkoztam, de azt meghagytam 2017-es kipróbálásra, míg az ugyancsak fenomenális ízekkel kecsegtető rántottát a 2020-as évekre irányoztam elő…:-)).

Fallóskútnál jött el a holtpont, illetve nem is holtpont, hanem az edzettségem szerinti „ív” vége, akkor egy ilyen 80 km-re voltam hitelesítve. Innentől jöhet az „alibi” (ballagás-kocogás, de igazi tempó már nincs). A Hidegkúti turistaház után jól futható a szakasz, de már nem mennek a lábaim, lélekben készülők a „Nap ütközetére”, amiért tulajdonképpen jöttem, a Muzslára. (A júliusi alpesi versenyen is legalább ilyen emelkedők lesznek még több kilivel a lábamban, szóval kellett a tesztelés). Annyira nem volt nehéz, rosszabbra számítottam, de már vártam a végét. Az is igaz, hogy az elmúlt években sokat „civilizálódott” a Muzsla ebből az irányból is: a hajdanán nem létező ösvényt felváltotta egy kijárt single trek, illetve feljebb még szekérutas részt is kaptunk. (Összhangban napjaink erdőgazdálkodási divatjával: halál az ösvényekre, éljenek a szekérutak…)

Muzslán szürreális kép fogadott, egy banánfa! A felvitt több tíz kiló(!) banánt a kedélyes pontőrök sorra felaggatták egy fára. Jól nézett ki, szakítottam is egy banánt, illetve jól feltankoltam a továbbiakra, ettem-ittam (sör is volt, ismétlem mindez a Muzslán!), a frissítőpont láttán már könnyen elhittem, hogy a Tót-hegyesen helyben (!) sütött palacsintával fogadták a túrázókat. Ez mindent elmond a segítők hozzáállásáról, arról a tökéletességre való törekvésről, hogy a rendezvény minden apró részlete rendben és lehetőleg valamilyen extrával valósuljon meg.

Szurdokpüspökinél sötétedett rám, innen gyakorlatilag ismeretlen útvonalon haladtam: szokásomtól eltérően néhány elágazást benéztem, de valahogy mindig valaki vagy valami visszatérített a kijelölt útra. A Kénes-forrásnál egyértelmű volt számomra, hogy idén sem megyek végig a teljes távon: 8 héttel az alpesi verseny előtt nem akartam kifilézni magamat. (Számításom tulajdonképpen bevált: két héttel később már a Mátrában, a Mátra 115-ről jól ismert galyavári ajándékkörön edzettem, de ez már egy másik beszámoló része lesz.)

A célban a szokásos, máshol – legalábbis számomra - máshol nem tapasztalható hangulat: beszélgetések, anekdotázgatások, tapsolás a beérkezőknek, a még pályán lévők kivetítőn történő követése, medencében lazulás. Talán így érthető, hogy Rushboy-t hiába nógatjuk, hogy még eléri a vasárnap reggeli x kilométeres teljesítménytúrát, ha elcsípi a következő buszt, kijelenti, hogy ez az egyetlen túra, ahonnan nem siet tovább egy másikra, mert nem akarja ezt a hangulatot, ezeket az órákat elszalasztani. És ebben mélyen egyet értek vele. Számomra etalon ez a rendezvény: nehéz, de gyönyörű pálya, hibátlan szervezés, otthonos hangulat… csak így tovább, jövőre is megyek!

Előzmény: CSERMANEK (52173)
Tompus999 Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52198

Klassz beszámoló, imádom a környéket, szinte minden nyáron ott vagyok egy-két hetet.

Előzmény: rrroka (52193)
rrroka Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52197

Egy fiatal házaspár Lilla és Balázs, nem ismertem őket korábbról. Balázzsal dumáltam befutó után, fiatal, lelkes, reálisan látja a problémákat.
Bátrak, én sosem kezdenék versenyszervezésbe, pláne nem egyből ekkorába.

Előzmény: siroki2 (52195)
rrroka Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52196

végülis ez is. :) baradla nekem drága, messze van és túl kevés benne a barlang. :)

Előzmény: Roger Preed (52194)
siroki2 Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52195

Gratulálok nektek!

Izgalmas verseny volt.

Ugyanígy kell jövőre is megrendezni:)

 

Egyébként ki volt a rendező?

Előzmény: rrroka (52193)
Roger Preed Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52194

Nekem a hétvégére a Baradla Trail jutott, az nagyon kellemes volt! :)

Előzmény: rrroka (52193)
rrroka Creative Commons License 2016.09.07 0 1 52193

Elkészült a nulaldik Balatonr Trailrőla beszámolónk:

  • fapad
  • 25 csapatból 10 ért be
  • rémisztően rossz szalagozás
  • okosan megoldott útvonal módosítás
  • szép tájak
  • medvedisznóember :)

Oda és vissza: a Nulladik Balaton Trail meséje zsákos terepfutók tollából

Az első Balaton Trail csökkentett verziója lett a nulladik, 100 csapat nem jött össze az előnevezésnél, csak 88, és közülük is kb 25-en fizették be végül a nevezési díjat, így egy kicsit fapadosabb verzió indult végül. Mi Keratomival párosban neveztünk, Lemúr Miki nyaralt[...] Bővebben! Tovább »

forrás: Blog.hu

siroki2 Creative Commons License 2016.09.07 0 0 52192

Hol késik a folytatás?

Előzmény: zoncsi (52189)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!