Keresés

Részletes keresés

-athosz- Creative Commons License 2017.08.11 0 0 52633

Látom voltál.

Milyen lett?

Előzmény: Balazito (52618)
allez zserzseli! Creative Commons License 2017.08.08 0 0 52632

gratu, kemény lehetett.

ultrán pont ezek a az újjáéledések a legérdekesebb, legmaradandóbb tapasztalatok!

 

Előzmény: bazse.ht (52631)
bazse.ht Creative Commons License 2017.08.07 0 0 52631

Sikerült megoldanom egy tyúkszemtapasszal. Egy belül lukas kör alakú, kb fél centi vastag tapasszal körbevettem a sebet, így minimalizáltam a kontaktot a seb és a cipőm között. Néha lefelé azért felszisszentem ha pont úgy kaptam el egy szikladarabot, de összességében működött.

A verseny amúgy a kisebbik Irontrail volt (133km/7000d+) St. Moritzból futottunk el Davosba, és csak 5 köztes frissítőpont volt, életem eddigi legdurvább versenye volt. (igaz, nem volt túl sok versenyem eddig, de ezzel tényleg megszenvedtem)38 óra 50 perc alatt értem be, (bő 6 órával terven túl) 64/128 lettem, úgy hogy féltávig folyamatosan fel akartam adni, annyira szarul ment, de sosem sikerült. Első ponton nem volt pofám, 25 kmnél nagyon égő lett volna, pedig semmi erőm nem volt már akkor sem. Másodiknál nem lehetett (45km), pedig ott már 0 volt az energiaszintem. Harmadikig elvergődtem (69) keselyűkkel a vállamon, ott meg annyira végem volt hogy nem találtam senki hivatalos személyt akinél bejelenthettem volna (pedig volt bőven, de csak szédelegtem és lerogytam a sarokba) Aztán ahogy ott pilledeztem, kaptam egy tál ételt, és csodák csodájára tudtam enni, (addig az nem sikerült, azért is voltam annyira oda) bennem is maradt, így szép lassan jött vissza az erő. Több mint egy óra evés/emésztés után úgy döntöttem továbbindulok, pedig a nehezebbik fele volt hátra. Aztán innentől kezdve "szárnyaltam" a záró 22 km es etapon a 20 időt repesztettem, úgy értem célba mint aki most kezdte. Óriási volt az újraéledés, nem éltem még át hasonlót.

Előzmény: Lord Kacor (52630)
Lord Kacor Creative Commons License 2017.08.02 0 0 52630

Ha már segíteni nem tudtunk, írnál a végkifejletről valamit? Elindultál? Végigmentél?

Előzmény: bazse.ht (52628)
ubalika76 Creative Commons License 2017.07.28 0 0 52629

Az is egy megoldás, ha nem mész el. Vagy odamész bicajjal svájcba. 1000km, az több is mint 30óra. Ameddig tekersz, tuti nem fogsz a sarkadra lépni, lehet meggyógyul.

Előzmény: bazse.ht (52628)
bazse.ht Creative Commons License 2017.07.25 0 0 52628

Sziasztok!

Van egy jelentéktelen, de annál kellemetlenebb sérülésem: Strandon beleléptem valamibe, és a sarkamon keletkezett seb a futkorászástól nem igazán gyógyul, sőt most eléggé ramaty állapotban van, minden egyes lépést megérzek.

Hétvégén lesz egy elég nehéznek ígérkező versenyem a svájci alpokban, addig szeretnék valamelyest javítani a helyzeten. Van esetleg valami tippetek, trükkötök, bármi csodamódszeretek, amivel ha ilyen rapid módon meg nem is gyógyulna, de legalább tünet/fájdalom mentessé válna egy bő 30 órára?

Vagy marad az összeszorított fog, sziszegés, káromkodás kombó...

 

Csempa Creative Commons License 2017.07.24 0 0 52627

Gratulálok a teljesítéshez!

Szuper a film, köszönet érte, még meg fogom nézni 1-2 alkalommal.

Előzmény: gabriel8 (52626)
gabriel8 Creative Commons License 2017.07.23 0 0 52626

Sziasztok !

Két hete jártunk a Gran trail Courmayeur versenyen (105 km + 7000 m): csodás tájon vezet, szinte végig panorámás ösvényeken (gyakran a MOnt Blancra vagy környékére), az útjelölés kiváló és a frissítés is rendben volt.
A teljesítés (26 óra 18 perc) során készített (többnyire GoPro) videóm is kedvet csinálhat a jövő évi részvételhez: https://www.youtube.com/watch?v=85JxQn20vDM
Az élménybeszámoló is készül....

A videó borítóképe (mivel egy ideje már csak a linket lehet beszúrni :(  ) 

Jó szórakozást hozzá ! 


CSERMANEK Creative Commons License 2017.07.13 0 0 52625

Köszcsi,

 

Harapom a hegyet, gyűjtögetem a szintet, növelem a dacot. Érik a visszavágó augusztus végén egy újabb magashegyi kiruccanás formájában...

Előzmény: Lord Kacor (52623)
Lord Kacor Creative Commons License 2017.07.13 0 0 52624

Gratulálok, ezek a távok és szintek nekem önmagában is hőstettek! Az meg külön jó, ha még örömöd is volt benne. Szuper!

Előzmény: Balazito (52618)
Lord Kacor Creative Commons License 2017.07.13 0 0 52623

Jó írás...
Mostanra hogy vagy? :)

Előzmény: CSERMANEK (52610)
Csempa Creative Commons License 2017.07.09 0 0 52622

Polar V800 + H7 pulzusmérő + új típusú mellkaspánt egyben eladó

Vagy külön is, de először az óra találjon vevőre, a H7 és pánt csak utána lesz eladó.

 

1 éves, nagyon jó állapotban van, nem látok rajta féltűnő karcolást vagy sérülést.

Tartozik hozzá egy H7 pulzusmérő egy 2 hónapnál fiatalabb új típusú mellkaspánttal.

Dobozok, papírok megvannak hozzá.

 

A mail címem publikus, ajánlatot várok rá, meg fogunk egyezni.

 

 

Előtörténet: lassan 3 éve vettem az első V800-amat, de az tavaly júniusban egy típushiba miatt garanciális cserére szorult a Dekában. A hiba az első szériás V800-akban a fedetlen csatlakozó volt, ami idővel korrodált és így nem lehetett sem tölteni, sem kábelen szinkronizálni. A csere jóvoltából ez már a javított modell, amelynek fedett a csatlakozója.

Ekkor az órával együtt cserélték a H7-es pulzus érzékelőt pánttal együtt, de idén májusban vettem hozzá egy új típusú pántot, mert a régi már nem volt megbízható. Ezt az új típusú pántot adom hozzá.

kiralysannyi Creative Commons License 2017.07.09 0 0 52621

Sziasztok,

 

Van egy eladó TIMEX RUN TRAINER 2.0 órám.

Ha valakit érdekel keressen,megegyezünk:

molnar.szabo.sandor@gmail.com

Balazito Creative Commons License 2017.06.30 0 0 52620

A 70-es szerintem egy kifejezetten vállalható táv: az első 30 kiin lemegy a nehéz rész tá egy gyakorlatilag középhegységi terepen hoznak Bergamoig. Ha mondjk augusztus végi nag ersnre késülnk, akk is felkészülésnek ezt válaztanám.

Meleg meg 1200-1500 méteren anyira nins vagy legalábbis kicsi az esélye a 30 foknak.

Előzmény: mtb (52619)
mtb Creative Commons License 2017.06.30 0 0 52619

Gratulálok a teljesítéshez, és sok sikert az idei versenyhez! A beszámoló olvasása közben eljátszottam a gondolattal, hogy talán meg kellene próbálni a 70-es távot (ránéztem a honlapra, már onnan is látszik, hogy jól szervezett verseny lehet). Innen Debrecenből is jár repülő arrafelé. De egyrészt jó ideje már csak rövidebb távokat vállalok, másrészt nem bírom a meleget se (már a múltkori UTH 55-ön is gondjaim voltak...). Így marad a dolog a gondolat szintjén.

Előzmény: Balazito (52618)
Balazito Creative Commons License 2017.06.29 0 0 52618

Régi adósságom, de a verseny, a szervezők megérdemlik, hogy csak megírjam. No meg Zserzselinek is megígértem. Ugyan ez nem UTMB, de legalább Alpok…:-) És a Mátra 115-ön is többen érdeklődtek a verseny felől, itthon szerintem még nem született beszámoló róla. Bár kicsit meg is késtem vele, idei nevezési határidő június 30., de talán jövőre valakinek, valakiknek megtetszik.

 

Orobie Ultra Trail 2016 (140 km., 9500 D+)

 

2011-es UTMB-s leszerepelésem óta (amit ugyan teljesítettem, de igazából egy percét sem élveztem) kimondva- kimondatlanul bennem volt az UTMB-s visszatérés vágya. De ez – főleg családi okokból kifolyólag – egyre csak tolódott, mígnem 2015. decemberében azzal szembesültem, hogy már a nevezéshez sincsenek meg a pontjaim. Alpesi területen már vagy 3 éve nem is futottam (edzésként sem!), így nekiálltam keresni valami szépet és jót, kellően hosszú legyen és szintes, könnyen megközelíthető (családdal mennék) és lehetőleg a szervezés színvonala is biztosítsa az eltévedés mentesség reális esélyét. Mivel a Mátra115 helye/időpontja számomra fix, így a július második fele, augusztus jöhetett szóba. Az itthon oly népszerű Zugspitze/Lavaredo páros időpont a fenti okokból kifolyólag helyből kizárva, Grossglockner ugyan autóval még éppen komfortzónában maradva megközelíthető, de maga a hely drága, a kemping meg családdal nem biztos, hogy élmény (Ausztria még nyáron sem az esőmentességéről híres, 4,5 éves gyerekkel meg sátorban ülni nem egy élmény, a panziók meg drágák osztrák standarddal számolva is.).

A fapadosok miatt adta magát a repülés, de a Pireneusok így is nehezen elérhetőek jó áron, Genf környékén meg nem találtam nekem tetsző versenyt (és ide sem annyira fapadosok a jegyárak). UTMB-s kvalis listát böngésztem, sorra estek ki a környékbeli országok, mígnem az olasz versenyekre kerestem rá, de egyik sem volt igazán meggyőző. Aztán egyszer csak ráleltem „A VERSENYRE”: Orobie Ultra Trail, 140 km., 9500 méter D+. Időpont július vége, Bergamo melletti verseny bergamoi céllal, fapadossal meglepően olcsó (hármunknak cca. 51.000 Ft. oda-vissza normális – nappali - indulási időponttal), a szállás is egyből meglett, a nevezési díj pedig másnapig (2015. december 31.) Early Bird, azaz a legolcsóbb (110 EUR). Ugyan csak második rendezés, de a honlap meglepően informatív, szépen felépített, olaszoktól meg úgy általában a versenyszervezőktől nem várt és nem látott áttekinthetőség. Már itt is érezni lehetett egyrészt azt, hogy a főszervezők maguk is terepfutók, „ismerik a dörgést”, másrészt azt a fajta tökéletességre való törekvést, azt a pozitív értelemben vett fanatizmust, amit itthon leginkább a Mátra115 rendezőinél látok.

Kicsit visszakanyarodva az alapokhoz: mi is történt azon a 2011-es UTMB-n?

UTMB és utána az özönvíz

Ha őszintén nézem, akkor gyakorlatilag eddig valamennyi alpesi versenyemet ilyen vagy olyan módon elszúrtam. Hiába a jó forma, valahogy a magashegységben mindez nem jött ki. Még az edzések (Rax, Sneeberg, Prablich, Tátra) sem mentek jól. Ennek ellenére konok az ember, a 2011-es – mint említettem fentebb ugyan teljesített, de nagyon megszenvedett – UTMB revánsot kér, kért. Akkor, 2011-ben megfogadtam, hogy csak akkor jövök vissza, ha reális esélyem lesz egy kellemes, lendületes, 30 óra közeli (belüli?) teljesítésre. De ennek ideje csak nem akart eljönni. Gyerek, munka mellett szétesett a felkészülés. Azért minden szeptember megfogadtam, hogy majd idén, ezzel az akkor induló alapozással összejön, de mire eljött a nevezés időszaka, december vége, a nevezés már fel sem merült bennem. Aztán 2015. őszén valami megváltozott, sikerült rendszerbe szervezni az életet és ebbe egy viszonylag stabil 8-10-12 óra is helyet kapott a futásra szánva. Persze az elmúlt évek alacsony intenzitása és önmagában az elmúlt évek nem múltak el nyomtalanul, az izomzat/keringés újraépítése („renoválása”) sok-sok hónapba telt. Ugyan voltak bíztató jelek, egy-egy jól sikerült verseny (PB a tortúrán), de a regenerációs gyorsaságom, meg főleg a futógyorsaságom erősen megkopott és ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni (a kilik meg gyorsan jöttek, persze nem a futómennyiségemhez…:-)), szóval volt küzdelem rendesen. (Lúdtalp most élhet át hasonlót.  Jó telefonon hallgatni beszámolóit:-)). December végén azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy az UTMB nevezéshez évek óta először már nincsen meg a szükséges kvalifikációs pontszámom.

És ekkor jött az első bekezdésben részletezett versenykeresés, melynek eredményeképpen egy igazán szép versenyre sikerült menteni a helyzetet, és ezt cseppet sem bántam meg.

 A felkészülés

Tavasszal folytattam az alapozást, végül 46 heti felkészüléssel vágtam neki a versenynek. A Mátrabérc relatíve jól sikerült (6.14., évek óta ennek közelében sem jártam), a Mátra 115 középtávját is a várakozásaimnak megfelelően hoztam le, míg június végén, július elején 3 egymás követő hétvégén sikerült a MÁTRA 115-ről jól ismert ajándékkörön (Galya-kör) edzenem, egyenként 6-7-7 kört teljesítve. (Aztán a novemberi speciálisan ide szervezett Galyakör teljesítménytúrán a 8-at is megugrottam, bár az igazán elvetemültek egy szuszra letoltak 24-t, ami több az én nyári összesített, három alkalommal begyűjtött 20 körömnél. Azért lenne hova fejlődni…)

De a lényeg: amit tehettem megtettem és fejben is régen nem látott motivációval bírtam. A versennyel kapcsolatosan valahogy kialakult egy mindent felülíró pozitív szemléletem, gyakorlatilag mindenben csak a szépet és jót vettem észre, így a szubjektum erősen jelen lehet a versenybeszámolómban…:-)

Orobie Ultra Trail 2016

A rajtba – Clusone - buszokkal kiszállítottak a rendezők. Mivel bőven a déli rajt előtt odaértünk, még volt idő megnézni a városkát és kicsit hangolódni az elkövetkező 35 vagy ki tudja hány órára. Egyesek még komplett reggelit is letoltak, míg a csehek sörözéssel múlatták az időt. Aztán délhez közeledve sorra becsekkoltunk a rajtzónába. A meleg miatt – 32 fok – vízzel kínáltak a zónában, sajnos árnyék az kevés volt. De a relatíve kevés induló miatt – 220 fő – azért jutott mindenkinek. Annak ellenére, hogy alapvetően a teljesítést nem éreztem veszélyben, azért csak csak elmerengtem a várható nehézségeken. Hogyan sikerül kezelni a nehézségeket? Milyen lesz a pálya, a frissítés?

A verseny „himnusza” megszólalt és pontban délben nekiindultunk. Egy kört tettünk meg a városban, a helyiek kiálltak szurkolni. Itt még mindenki mosolygott, én is könnyedén futottam és mosolyogtam. A városkát uraló bazilika mellett hagytuk el a települést, a kör miatt még egyszer üdvözöltem családomat hogy aztán bő másfél napra eltűnjek a hegyek között. A kezdeti szekérút hirtelen egynyomtávú ösvényre váltott, majd egy éles jobb kanyarral elindult az első emberes mászás. Az emberek egy-egy lassabb futó mögött feltorlódtak, előzésre gyakorlatilag nem nyílt lehetőség. De legalább nem futottam el. Ugyanakkor egy hibát elkövettem, de szerencsére nem vált végzettessé. Két fél literes kulaccsal mentem, egyikben igen tömény, a másikban hígabb izóval. De a nagy melegben gyorsan fogyott az italom. Bő óra után 700 méteres mászást követően kikapaszkodtunk a gerincre (Cima Blum), de italom már elfogyott. Kínomban a töményre kevert izót szopogattam, de a még mindig erős napsütésben komolyan fenyegetett egy korai dehidratáció. Valahonnan víz kell – ismételtem, mint egy mantrát, de sajnos sehol nem láttam sem egy forrást, sem egy patakot… aztán a gerinc egyetlen autóval elérhető szakaszán megérkezett a várva várt segítség: a rendezők látván a nagy meleget egy extra frissítő pontot telepítettek ide. Igaz, hogy csak vizet adtak, de pont ez kellett. Megnyugodva, teletöltött palackokkal folytattam utamat. Az első hiba tehát megoldva, enélkül elég necces lett volna. Mert az első hivatalos ponthoz még vagy 1 órát kellett mennem. A terep ugyan már nem emelkedett jelentősen, de a talaj elég lelassított. Ha jól számoltam harmadmagammal bot nélkül próbálkoztam a hosszú távon (a röviden jóval többen mentek bot nélkül, a táv második fele azért lényegesen könnyebb technikai szempontból). Benőtt ösvény, hol erre hol arra billenő fűcsomó, fellépések sora… elkelt volna a bot. Bár mivel én nem használtam soha botot, gondolom nem itt kellene elkezdeni.

A gerincről szép kilátás nyílt valamennyi irányba. Szerencsére kora délutántól megkezdődött a felhőképződés, így a kezdeti nagy meleg is mérséklődött ezáltal elég komfortossá vált az időjárás. De a tempóm nem gyorsult. Elvileg 12 km-re írták az első pontot, már 2,5 órája toltam maxon és sehol egy biztató jel. Ez így elég lassú lesz – gondoltam magamban, de hát végül is sosem voltam gyors a magashegységekben, miért változott volna ez meg? Legalább a táj szép volt, ha már a tempóm nem az. A gerincút a kezdődő kőtaréj alá futott be: kicsit olyan dolomitos-lavaredos feelinget árasztott, 50-100 méteres sziklafal alatt kőomladékon át haladtunk. (Akkor még nem tudtam, hogy ez még párszor megismétlődik a későbbiekben. Igaz, hogy hófödte hegycsúcsok erre felé nincsenek, de ez önmagában is eléggé látványossá tette a pályát).

Közel 3 óra után elértem az első igazi frissítő pontot (Rifugio Rino Olmo). Próbáltam rendezni a sorokat, elsősorban folyadékot pótoltam. A pont után igazi „downhill” következett, sosem akart véget érni, combjaim ugyan tűrték, tűrték, de azért nem jó ellőni a tartalékot már így az elején. Aztán megint indult egy felfelé: elején olyan komótosan (mint a Zugspitzen a német-osztrák határnál az elején), kicsit fel aztán vízszintes, aztán megint egy kis felrántás… A következő pont kicsit hamar jött, de kellett, mert utána „beleerősített” az emelkedő. Ugyan még futható volt (Zugspitzeseknek írom: a 30 km utáni szakaszra emlékeztethetett), de már csak a határon mozogva. Azért feszítettem a kereteket derekasan:-). A galyakörös edzéseknek itt már kifejezetten láttam az előnyét, mert a mezőnyben tartottam helyemet, ez a Zugspitznél anno 2012/13-ban nem volt elmondható, ott az ilyen típusú szakaszon eléggé bedaráltak, itt meg nem. Az útvonal látszólag „nekiment” egy kétezer ötszázas hegytömbnek, de az utolsó pillanatban balra elkanyarodott és a gerincre kiérve északnak fordult megcélozva a következő pontot (Chalet dell’Aquila). A felhőben néha kibukkant a pont: közelinek tűnt mégis macerás volt elérni az embernyi sziklák között kanyarogva. Innentől relatíve sokáig 2000 méteren vagy a felett haladtunk. Sok mozgás nem történt a mezőnyben, gyakorlatilag mindenki azonos tempót ment. A gerincről csak a frissítőpont (Lizzola) miatt jöttünk le, aztán persze mehettünk is vissza.:-) Itt érdekes módon teljesen megváltozott a növényzet, feltehetően a rengeteg eső miatt olyan esőerdősnek tűnt, kifejezetten sűrű növényzeten vágott át az ösvény. A gerincen átbukva már egy másik világ következett, eltűnt a növényzet és „klasszikus” alpesi terepen gurultunk. Az első nagy pont (Valbondione) előtt még beiktattak a szervezők egy oda-vissza szakaszt, itt felmérhettem az előttem-utánam jövő mezőnyt. És ugyan már közel 7 órája küzdöttünk és még csak 28 kilinél tartottunk, a futók arcán nem a „Mit keresek én itt” érzés tükröződött, hanem valami más, egyfajta kíváncsiság, hogy mit tud még hozni ez a pálya, ahol mégis lehet futogatni, de a tempó meg kifejezetten lassú? Bő 100 kili még hátra benne egy (vagy kettő?) éjszakával és Valbondione után indul még csak a „királyszakasz” a maga 1600 méteres emelkedőjével (és utána egy rövid 4 kilis átkötő szakasszal, ami épp olyan nehéz volt, mintha felfele kellett volna menni, de ezt még nem is sejtettük akkor). Szerencsére átmenetileg megkegyelmezett a hegy, Valbondionéba kifejezetten jól futható szekérúton értünk le, majd a nagy mászás beülőjéig is egy kerékpárúton gurulhattunk, így sikerült kozmetikázni az átlag tempót. Nyolc és fél óra kellett Valbondionéig (41 km). (Két nagy pontot üzemeltettek, ez az első, a második Zambla 97 km-nél található. Ide küldhettünk csomagot, illetve itt lehetett aludni is tábori ágyakon. Azonban annyi nehezítéssel éltek a szervezők, hogy előbbinél 2, utóbbinál 3 óra volt a maximálisan eltölthető idő. Azaz olyan hatalmas alvással nem tervezhettünk egyik helyen sem.)

A nagy mászás „beülőjéig” kényelmes kerékpárúton kocogtunk, majd Fiumeneró településnél nekiindultunk az emelkedőnek (még itt is kint ültek a lakosok és tapsoltak. Ugyan sok lakott települést nem érintettünk, de ahol elhaladtunk, ott a helyiek kiálltak szurkolni, ami azért nem jellemző ezeken a versenyeken). Szekérúton elhagytuk a falut, melyről hamarosan erdei ösvény nyílt. Az erdős szakasz hamar véget ért, és az ösvény sziklás terepre váltott. Egy patakot követtünk, egyre erősebben emelkedett, gyakran fellépőkkel nehezítve. Pontban 21.30-kot lámpát kapcsoltam és annak fényében kerestem az irányt. Ugyan példásan kiszalagozták az útvonalat meg az előttem haladók fénye is segített, de a sziklák közt még így sem volt mindig egyértelmű a helyes irány. Morzsoltam a métereket, egyenletesen haladtam, valahol a sziklafal felénél – ahol kicsit kilaposodott a hegyoldal – egy mini frissítő várt. Ugyan csak víz, tea és alma volt, de pont ez kellett (a szervezők eléggé ráéreztek a szükségletekre). Aztán folytatódott a „harc”, a mászás. Felfele néztem, kerestem az előttem haladók lámpáit és egyszer csak egy fix fényre lettem figyelmes. Mintha csillag lenne, olyan magasan világított, de csillagnak azért túl erős. Az lenne a menedékház? Tűnődtem kicsit magamban és a szörnyű sejtés lassan valósággá vált. Igen, oda kell felmenni. Ahogy fogyott a távolság, úgy rajzolódott ki egyre több része a menedékháznak. Lassan feltűntek az ablakok és végül beléphettem (beeshettem…) én is. Az asztaloknál szótlanul ült mindenki, három küzdelmes óra árán értem fel és a többiek is alaposan megszenvedték ezt a szakaszt. Tea, kóla, kenyér, keksz, gyümölcs… toltam magamba mindent, amit értem. Aztán indulás át a Frattini bivakhoz. Ugyan csak 4 kili, a bivak fénye szemmagasságban világított, de mint tudjuk, az Alpokban nincsenek vízszintes útvonalak. Vagy ha vannak is, ott pont nem vezetnek versenyt. Erősen oldalazott az ösvény, helyenként láncokkal, kötelekkel biztosították és egy-egy hegyi mentő is készenlétben állt. Páran ezen a szakaszon megelőztek, eltűntek a szikla kiszögelések mögött és mire a kiszögelésekhez értem fényük már mindig vagy nagyon lent vagy nagyon fent volt jelezvén, hogy kényelmes szintutazásra ne számítsak. Kínosan lassan fogytak a méterek, de a bivakhoz csak megérkeztem. A pontőrök lelkesítettek, hogy már csak egy kevés van a hágóig, utána egy nem nagyon technikás lejtővel érem el a következő pontot.

A bivaktól egy erős kaptató indult, a sötétben némán őrködött felettünk a nem túl kedves nevű, közel 3000 méteres „Pizzo del diavolo di tenda” (Csipkefüggönyös pokol?) nevű hegytömb, sziluettjét a sötétben csak sejteni lehetett, de elég robosztus volt. Utunk a gerincről hamarosan kitért és hamarosan megérkeztünk a Passo di Valseca hágóhoz, amely egyben verseny legmagasabb pontja (2 494 méter). A hideg szél miatt hamar átbuktunk és megkezdődött az újabb downhill. Az egyetlen hónyelvre gyanútlanul futottam rá, szerencsére a megfelelő irányba lejtett… Az alacsony fényszennyezettség miatt rengeteg csillag világított, egy-egy nyugodtabb szakaszon nézegettem őket.

A mezőny erősen széthúzódott már eddigre, akár 15-20 perces szakaszokat is beláthattam, de szinte senkit sem láttam. Aztán végre megérkeztem a következő ponthoz (Rifugio Calvi), ahol próbáltam orvosolni az oldalazó futtásnál keletkezett horzsolásos kidörzsölődést. Leragasztottuk a ponton, de mint hamarosan kiderült az izzadt bőrön nem ragadt meg a kötés, így a helyzet nem javult. (Végül csak másnap este ragasztattam le az egyik utolsó ponton, addig küzdöttem vele, ami mindenképpen komoly hiba volt részemről. A verseny elején felmerült dehidratációs veszélyt a szervezőknek hála sikerült kivédenem, ezt azonban nem kezeltem jól, idővel a zavaró fájdalom szétszedte a mozgásomat. És erre jött a harmadik hibám, amiről kicsit később írok…)

A pontot dózer úton hagytam el, de a könnyebb terep csak egy csel volt, hogy még egyet csavarjon a pálya az eléggé viseltes lábaimon. Hamarosan letért az útvonal a szekérútról és egy ösvényen lejtett, majd egy éles balossal nekiindult egy mellékvölgynek. Fellépésekkel nehezített emelkedőn haladtam, mikor fény villant előttem: a mellékvölgyben létrehozott víztározó gátján feltételes ellenőrzőpont üzemelt „Kis Pistáék” kiszűrésére. A tározót hatalmas kövek határolták, a völgyet vagy inkább katlant sziklagörgeteg jellemezte, így a tó mellett is ilyen köveken ugráltunk. Az már meg sem lepett ezek után, hogy a katlanból is ilyen sziklákon át vezetett ki az út.

Hirtelen, minden előzmény nélkül hajnalodni kezdett, igen gyorsan világosodott. Elraktam a lámpát, akkor még azt hittem, hogy ezen a versenyen már nem lesz rá szükségem, pedig…

Látszólag könnyű szakaszhoz értem, gyakorlatilag 2000 méteren kis fel-lerántásokkal színezett kilométerek jöttek. Víztározókat kerültünk, illetve áthaladtunk azon a ponton (Rifugio Laghi Gemelli), ahol becsatlakoznak a rövidtávosok. Csodálatos időben (napsütés, szélcsend, 15 fok) ereszkedtem le a következő nagy ponthoz, hogy aztán nekiinduljak az utolsó kifejezetten magashegységi szakasznak. Jó tempóban emelkedtem, a távolban láttam a hágót, gondoltam a mögött lesz a Capanna2000 menedékház egyben frissítőpont. De a hágónál két rendező fogadott és egyikőjük mutatta a hágótól balra nyíló félkör alakú arénaszerűséget, illetve egészen magasan az aréna gerincének legalacsonyabb pontját, ahol narancssárgában felismerni véltem egyik versenyzőtársamat is. Nos, oda kell felmenni, szólt az utasítás. Hmm, számíthattam volna rá, gondoltam és nekiindultam az újabb technikás emelkedőnek. De előtte jeleztem az irányítóknak, hogy lejjebb olyan 1 kilin hiányoztak a szalagok és csak érzésből találtam el az irányt. A szervezők egyből jelezték a hiányt a lenti segítőknek, ennyire gyorsan reagáltak a felmerülő problémákra. (És másnap reggel is azonnal új útvonalat jelöltek ki egy-egy kritikus szakaszon, ahol a felhőszakadás elmosta az ösvényt.)

Az emelkedő szinte „felhúzott”, reméltem, hogy mögötte ott lesz a menedékház. De persze semmi sem olyan egyszerű meg nem úgy van: a pontot elérve nem a menedékházat, hanem egy ugyanilyen félkör alakú arénaszerűséget találtam (Hatalmas sziklafal, aljában futó ösvénnyel, kicsit olyan indiános-westernes hangulattal, persze ezt akkor nem egészen értékeltem, de látványosnak látványos volt.) Letudtam ezt a félhurkot, átbuktam a következő gerincen, ahol újabb aréna fogadott. Ez nem lehet igaz, térképen közelinek tűnt a menedékház, erre meg csak nem akar megérkezni… szerencsére a harmadik aréna végén a ház teteje fel-felbukkant, így láttam már a rövid távú célt. A pontról lendületesen jöttem el, papíron még egy emelkedő aztán egy hosszabb lejtő és elérem a 97 km-nél lévő második komoly pontot, a Zambla hágót. Az emelkedő még megvolt, aztán a lejtőn beütött a krach és egyben a harmadik hibám: éreztem erőm rohamos fogyását, összeszorított fogakkal próbáltam darálni a métereket (persze a boka kidörzsölődése is ekkor lépett egy szintet és már kifejezetten zavart), és eközben teljesen elszámoltam magamat, abban a tudatban haladtam, hogy nincs már több gélem, azt csak a Zamblára küldött csomagból tudom pótolni. Pedig a zsákomban két gél is lapult, de annyira nem hittem benne, hogy nem néztem utána. Egy menedékháznál újabb extra pont teával, vízzel. Hosszasan üldögéltem itt, beszélgettem a pontőrökkel, de ezalatt bele sem néztem a zsákomba. Ez így utólag szinte hihetetlen, pedig egy géllel talán túllendültem volna ezen a holtponton. De nincsen „ha”, így maradt a szenvedős lekocogás Zamblába.

Zambla hágónál már láttam, hogy „gyerekbarát” időben nem tudok megérkezni a célba, ezt telefonon jeleztem is feleségemnek. Mivel megszűnt ez a fajta időbeli korlát nyugodtan lepihentem egy órára és fejben átgondoltam a várható történéseket.

A pihenőtől feltöltődve vágtam neki az utolsó harmadnak. Még egy komolyabb emelkedő (Paso La Forca) és vége az igazi alpesi pályának, innen ugyan van még 35 km, de az többnyire jól futható erdei utakon. Már akinek marad ereje hozzá… Az emelkedőbe jó tempóval érkezem, a pihenés kifizetődött. Mennek a lábaim, szerencsére itt ér utol a rövidtáv későbbi női győztese, aki bármilyen skála szerint is kifejezetten bomba alakkal bír. A vizuális motiváció megvolt és így a hölgy „farvizén” hamar felértem a csúcsra:-). Sajnos a lejtőn már nem bírtam a tempót.

Hamarosan megelőzött a későbbi 60+ férfi győztese, sikerült felvennem tempóját, így a következő bő órában sem az útvonalra, sem a tempóra nem kellett különösebben ügyelnem. Sajnos a Monte Poieto beülőjénél egy nem várt energetikai megbillenés következtében leakadtam az ívről és ugyan a verseny előtti családi kirándulás keretében már megismertem ezt a részt, de ebből nem tudtam igazán profitálni, az amúgy kellemes Selvinho-t csak nagy küzdelem árán tudtam elérni. Ott aztán végképp elengedtem a versenyt, legalábbis az időeredmény faktorját: talán fél órát is üldögéltem a ponton. Ettem-ittam, nézelődtem: sorra érkeztek a rövidebb távosok, ők sem néztek ki frissnek, képzelem milyen lehettem én… Aztán a naplemente miatt csak továbbálltam, ha üldögélek, azzal még nem leszek Bergamoban… Még volt egy rövid, 1,5 kilis nehéz rész, de a többi már tényleg jutalomfalat. Más kérdés, hogy étvágy már nem volt nagyon hozzá. Egyre lejjebb ereszkedtünk ezzel együtt nőtt a meleg is, ráadásul a közelgő vihar felnyomta a meleggel együtt a párát is. Lassan besötétedett, de nem jött vissza az erőm, az utolsóelőtti pontra kifejezetten elcsigázva érkeztem. Ennek ellenére értékeltem a pont mókamesterének üdvözlését (mindenkihez volt egy jó szava, én – miután megtudta, hogy magyar vagyok - a Sziget, Balaton, Lángos hármassal üdvözölt:-). Ezen a ponton sikerült jól bekötözni a bokakidörzsölést, igazi megváltás volt. Sokáig maradtam itt, végül Szokolszky István robogott át a ponton, no, mondom, itt az idő, talán vele leérek Bergamoba. Szerencsére egy telefonálás miatt megállt, így utolérhettem. Innentől relatíve gyorsan teltek a kilométerek, hamarosan az utolsó ponthoz értünk. Addig átbeszéltük a futóélet kis és nagy dolgait, az általa tervezet kihívásokat, beszélt kedvenc edzőpályájáról (ahol a márciusi Primavera trail is zajlott), a román élmezőnyről és versenyekről… és persze neki is nagyon tetszett ez a verseny függetlenül a pálya nehézségétől. Nem véletlen, hogy idén ő is ott lesz a rajtban.

Pár kilométerrel a vége előtt azért hagytam ellépni, érezhetően gyorsabb lett és ő is szeretett volna már túl lenni az utolsó részen. És végre valahára elérkezett a Finish: ugyan már éjjel 1 óra is elmúlt, azért sokan üldögéltek az óvárosban, így megkaptam a befutáshoz szükséges utolsó löketet biztató taps kíséretében.

Végül 37.39-t mentem, ami nem egy kimagasló eredmény, de legalább gyakorlatilag végig élveztem, s ez az, amit igazán kerestem annyi sikertelen alpesi verseny után. Talán 3-4 órát bennhagytam a hibák miatt, de tökéletes állapotban sem hiszem, hogy a 30 óráért tudnék menni. (Még a 2011-es csúcsévemben sem). Az UTMB-vel nagyjából 1:1 az átváltás: az ugyan hosszabb, de ez jóval technikásabb. A győztesek itt 24 órát mennek, igaz, nem a TOP 10 kategória: az 2015-ös győztes tavaly 11. lett az UTMB-n, míg a tavalyi győztes utána megnyerte a Tor des Geant-t, a 2015-ös női győztes ugyancsak győzött a nők között a TDG-n. A férfi második meg második lett a szeptemberi 180 km-es, 11.000 D+-os Adamello Ultra Trailen. Szóval aki itt jól megy, az másutt is jó. A rövidebb táv meg az UTMB-re is felkészíthet, az idei UTMB második ezt nyerte meggyőző fölénnyel.

A verseny közben folyamatosan felmerült bennem a „hogyan tovább?” kérdése. Eredetileg az UTMB nevezéshez akartam elég pontot gyűjteni, de ez a verseny annyira megfogott, hogy inkább újrázok itt, nem is neveztem az UTMB-re. (És valahogy az UTMB sem okozott már olyan nagy motivációt, mint korábban).

Szóval július végén megint Orobie Ultra Trail, majd beszámolok róla, hogy tényleg annyira jó rendezés vagy csak ihletett állapotban kaptam el tavaly…

-sanci- Creative Commons License 2017.06.23 0 0 52617

Most én is kint vagyok ebben a régióban, otthon főként (pontosabban kizárólag) síkon edzek, s bizony megfognak ezek a durva szintek.

Azért jól szórakoztam, átéreztem minden nyavalyád, köszi az írást :)

Előzmény: CSERMANEK (52610)
CSERMANEK Creative Commons License 2017.06.21 0 0 52616

Ha végigmentem volna tudnám:-) Egész sok volt a kitett rész. A nyakam rommá égett. Egy időben minden patakban megmosdottam, mert melegnek éreztem az időt. Tűzött a nap rendesen.

 

Igen olyan 1400-1600 körül tűntek el a fák.

 

P.

Előzmény: ubalika76 (52614)
PapGabor Creative Commons License 2017.06.21 0 0 52615

Tanulságos beszámoló! 3 éve nekem is voltak ott nagy küzdéseim, főleg a 3. negyedben voltak kínos pillanatok.

Előzmény: CSERMANEK (52610)
ubalika76 Creative Commons License 2017.06.20 0 0 52614

Hát nem a táv öl, hanem az iram...meg a hegy.

Legalább jövőre tuti mész.

Pedig ebben a melegben a tűző napon nem nagyon cool dolog szaladni partnak fel. Ott mennyi a fahatár 1400? Mennyit mész erdőben/árnyékban a 100-ból?

Előzmény: CSERMANEK (52610)
Pinyo Creative Commons License 2017.06.20 0 0 52613

Azért mindkét döntés jó volt. Az is, hogy elindulsz, és a körülményeknek megfelelő kiszállás is. Aki sokat fut, azzal történnek a dolgok, egyszer élünk.

Előzmény: CSERMANEK (52610)
allez zserzseli! Creative Commons License 2017.06.20 0 0 52612

hejj, épp rád akartam csörögni..

ákinál jobban nem írhatom én sem.

ezek a maflások visznek előre.. 

tapasztalatból beszélek :)

az évben kell még valami, amivel felelhetsz az ötösért!

kigyúrunk valamit..

hajrá!

 

Előzmény: CSERMANEK (52610)
akibacsi Creative Commons License 2017.06.19 0 0 52611

Nagyon vártam, hogy mi újság.

Korrekt beszámoló.

Mindent beleírtál, azt is, amit egy ilyen eseményre válaszul lehetne írni, mintegy észosztásként. 

Kapunk néha arccsökkentőt, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, hogy újra alázatosan lehessen készülni és versenyezni.

Ebből most egy darabig lehet. :) 

Hajrá tovább!!

Előzmény: CSERMANEK (52610)
CSERMANEK Creative Commons License 2017.06.19 0 1 52610

Zugspitze Ultratrail, avagy ha nagy az arcod jó sok ütés elfér rajta...

 

A versenyeknek nálam szinte mindig van önálló motivációs töltete. Alapvetően a mindennapi edzés a lényeg nálam, a verseny tényleg valamiféle ünnep, amire általában mindig valamilyen önálló sztori visz el. Miután hirtelen ötlettől vezérelve átvettem egy sráctól a nevezését (sérülés miatt nem tudott indulni), törpöltem magamban a Mátyás-hegyről lefelé veretve, hogy most mi is az ami miatt nekem ezen a versenyen ott a helyem. A falépcsők és a gyökerek közt ugrabugrálva egyetlen dolog villogott a fejemben, mégpedig az, hogy azért, mert megtehetem, hogy elmegyek. Hogy most azt élvezem, hogy soha jobb formában nem lévén, egy szuper UB-vel és másfél évtizedes terepfutó tapasztalattal, az idei edzésmunkával, simán megtehetem hogy döntök, fizetek és megyek. Nem kell semmi faxni, nem kell tudatos rákészülés, hiszen bennem van a teljesítés, még akár egy jó eredmény is. 101 km a 220 után? - Nem is lehet téma. 5400 m szintkülönbség? - Volt már 8000 is... Simalúd lesz.

 

Mint amikor az utcán sétálgatva az ember bemegy egy könyvesboltba, és megveszi élete első fizetéséből az első könyvet, amit nem tervezgetett, nem kért rá pénzt a szüleitől, vagy nem spórolgat rá, hanem impulzusvásárlóként megveszi, a boldog tudattal és érzéssel, hogy megteheti. Nohát pont így éreztem magam, és ez nagyon felvillanyozott, hogy mennyire ügyes is vagyok én.

 

Szervezés, utastársak, autókázás, kiérkezés, tésztaparty, ráhangolódás. Minden megy mint a karikacsapás. Szerelés flott, kedvem nagyszerű, reggel 7:15-kor meg is indulunk az esőtlennek ígért versenynapra.

 

Első pontig minden ok. 10 km. Hullámos pálya, egész sok futható résszel. Óvatosan megyek, botozok, tartom a 150-es pulzust, bár néha picit felfelé kilógok. Befelé figyelek, teszem a dolgom, élvezem a helyzetet. A frissítést az UB-n megmaradt izóra alapoztam. Gigantikus hiba volt. Az első kortyot a rajt után 10 perccel sugárban köptem ki. Én hülye nem gondoltam bele, hogy három hete mennyire elegem lett az ízéből a verseny végére. Pavlovi reflex gyanánt azonnal elborította az agyamat az UB-n elfogyasztott gélek, izók, zselék emléke, és biztos lettem abban, hogy hiába pakoltam el akkurátusan 6x60 gramm kis poros tasakot, egy kortyot sem fogok inni ebből a szutyokból. A verseny elején borult a frissítésem tehát. A B terv a frissítőasztalok kínálata volt. Próbálkoztam sok mindennel, majd 9 órán keresztül, de igazából végig energiahiányos állapotban haladtam előre. A helyzet egyre rosszabb lett, hiába erőltettem magamba cuccokat (krumpli, tészta, leves, kávé, keksz, süti, muffin, sajt, kolbász, izó), nem indult be a rendszer.

 

Az igazi mélyütés azonban nem ez volt, hanem az első 45 km-en beszedett 3700 m szintemelkedés. Utólag tényleg nem értem, hogy lehettem akkora tulok, hogy nem jelzett egyetlen vészcsengőm sem: talán kéne némi tisztelet a műfaj iránt. Hogy utoljára februárban futottam érdemi szintet, azóta síkon vigéckedtem. A második (első nagyobb) hegyre már a saját nyálamon csúsztam felfelé a botokkal tolva, fogakkal húzva magam előre. Nulla erő, imbolygó lépések, aggódó felfelé pillantások, végtelen lassúság. Sohavégetnemérős hegymászás. 20-tól tervezgettem, hogy 30 kilométernél már kiszállok, csak nem volt pofám szólni a ponton. Inkább lefeküdtem kicsit, pihegtem, feltettem a lábam, ettem. Elbüféztem vagy 15-20 percet. Lett is egy kis erőm, a 3. hegyet egész jól megcsináltam, el is határoztam, hogy inkább haladok még amíg bírok, úgysincs más dolgom ma itten Németországban. De a hegy tetején "a csodaszép látkép miatt" megint el kellett nyújtóznom egy 10-15 percet, hogy magamhoz térjek. Teljesen paff voltam. Viszont lefelé jött, ahol megint kicsit helyrerázódtam, kezdtem visszaelőzgetni az embereket. Olyan jól ment az ugrálás, hogy elkezdtem érzeni a jobb térdem. Bizonyos szögben elerőtlenedett az IT szalag környékén. Amolyan tompa fájás volt. 10-15 percig foglalkoztam vele, aztán meggyőztem magam, hogy ezt most csak növesztem itt a feladatás legalizálása miatt, nem komoly ez, úgyhogy hagyjuk.

 

A lejtő aljára azért istenesen szétvertem a combjaimat, úgyhogy a jó kis sík 20 km-es szakaszt az itthon tervezett 4:30-as tempó helyett (muhhahha) 6 percesekben csoszogtam végig az utolsó kenetért rimánkodva. Egyre inkább elhagyott az energia. Megdumáltam magammal, hogy a pontokról próbálok majd kaját újítani, és hogy egy küzdelmes, hosszú, de sikeres teljesítés is nagyszerű eredmény és tapasztalás lesz.

 

Már csak egy kisebb és egy igazán nagy hegy volt hátra, amikor megérkeztem 70 környékén egy ponthoz. Totálisan elszomjazva, a frissítőnél semmi kedvemre valót nem találva. 11 óra alatt megtettem 70 km-t amit nagyon száninak éreztem. Ha át is teleportálom magam valahogy a kisebb huplin, a nagyobbik lábához gyakorlatilag egy izzadt vattacsomó lendületével fogok megérkezni. Kiszállás ott már nincs, a térdem is beszarhat felfelé, vagy lefelé és akkor menteni kell, pluszba hajnali 3-4 körül érek be és reggel vezetni kell haza, meg még volt vagy további 7-8 ütős érvem, de leginkább az, hogy a hülyeségemért, a nagy arcomért az lesz a méltó büntetés ha kiszállok. Ha elfogadom, hogy ezt megérdemeltem, és ha megmarad bennem a tapasztalás, hogy soha nem veszünk félvállról egy alpesi versenyt (meg úgy általában semmilyen kihívást).

 

Szóltam a ponton a szervezőknek, épp indult egy csomagszállító Grainauba. 50 perc múlva letusolva álltam a naplementében a célban és tapsikoltam az első beérkezőknek. A lábamban nem éreztem a 11 órányi munkát - a sok gyaloglás érezhetően máshogy terhelt. 

 

Összességében nem bántam meg a tapasztalást. 11 óra sport volt, meseszép környezetben, plusz egy jókor jött, megérdemelt maflás a mindig igazságos terepfutók istentől.

 

Utastársaim nagyon szépen teljesítettek. Tünde 3. lett a kategóriájában, Zoli parádés eredményt és végállapotot tudhatott magáénak élete eddigi leghosszabb versenyén, és István is simán beért pedig neki hiányoznak a hasizmai valami műtétek miatt (kis költői túlzás, de frankón kemény csávó). Minden magyar futó nagyszerűt ment egyébként, aki kint volt, engem kivéve. Hazafelé valahogy kevesebb észt osztottam a kocsiban, nem is értem:-)

 

Kis lelki vigaszt nyújt, hogy 20-tól azért elszenvedtem magam 70-ig, illetve hogy másnap reggel a térdem jelezte, hogy messze nem fantomfájás volt az, és hogy a hegyen maradás tényleg benne lehetett volna a pakliban. De ezek már csak mentális szépségtapaszok egy vastagon bevarasodott üszkös tályogon. A lényeg hogy ez egy szép és tanulságos verseny volt, katarzis nélkül. Nem árt az ismétlés néha az elsős tananyagból, ha már egyszer megtehetem:-)

 

Cs.

 

 

 

 

 

 

Ermak Creative Commons License 2017.06.19 0 0 52609

"Viszont nagyon sokat mozgok. Heti 10 az alap, de mikor már nagyon kész voltam, ezért elkezdtem szedni Magne B6-ot, előugrott egy 19óra kb. 3 hete."

 

Akkor viszont nem értem, mit jelent itt a 10 és a 19. Mozgás, ami nem edzés (pl. séta)? 

Előzmény: ubalika76 (52607)
bellone72 Creative Commons License 2017.06.16 0 1 52608

Sziasztok! Ez volt múlt vasárnap, még több állat. Sajnos, a háziak sokkal vadabbak, az erdő meg túl sötét a jó képekhez:

https://youtu.be/QPTT68rYxAk

ubalika76 Creative Commons License 2017.06.16 0 0 52607

Nem futok szinte soha 10órát. Max április-május, mikor levélbontás van, akkor minden nap erdőben a helyem.

De intenzív a 10 óra hetente.

Előzmény: Ermak (52597)
ubalika76 Creative Commons License 2017.06.16 0 1 52606

Nem tudom, hogy jött ki neki. De ez a Petrekanits Máté volt, az állítólag látott már sportolót. Nézegetett valami adatsort rólam, és kérdezi, hogy a családban van-e valami pajzsmirigy gond bárkinél. Apukámnál van. Ekkor mondta, hogy jobb lesz vigyáznom a melegben. Nem merült fel bennem, hogy lehet javítani, de mikor a forróságban picit is meglocsolom a fejem, az nekem valami hihetetlen felfrissülés.

Szerintem amúgy azért nem jó a pamut, mert nem vezeti eléggé ki a vizet, és felmelegszik a víz rajtad. Akkor jó, ha nincs elég vized.

Előzmény: allez zserzseli! (52603)
ateszking Creative Commons License 2017.06.15 0 0 52605

Eddig nem osztottunk ennyi helyen jeget, Almáson pl. idén volt először.

Előzmény: PapGabor (52604)
PapGabor Creative Commons License 2017.06.15 0 0 52604

Ezt a trópusos téma otthonról is támogatásra számíthat, főleg, ha tengerparttal párosul :D
Emlékszem, hogy JAAT és a hőség nem voltak cimborák, ő szaunázással meg vastag ruhában edzéssel operált. Nincs mese, szőrkucsmában és hótaposóban kell nyomni a májust :)

 

Egyébként meleg ellen én pamut pólót rendszeresítettem, mert az tovább tartja a vizet, így tartósabban hűt. Dörzsölődésileg nincs vele gondom. Nem tuti megoldás, mint a mellékelt ábra mutatja, de jobb, ilyenkor mint a technikai. Amit nehezebb hűteni, az a fej, ezt hagyományosan a patakoknál, kutaknál vizezéssel oldottam meg, de az csak ideig óráig tart. Ez a kulacsos dolog jó ötlet, meg a jég is, már 8. alkalommal voltam és sejtelmem sem volt, hogy adnak. Melegben szintén a gyomrom hal le először, gondolnám azért, mert a keringést leterheli a hűtés és a mozgás. Nálam ott jelenik meg a kérdőjel a fejem fölött, amikor annál jobban élvezni a meleget, minél melegebb van.  

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!