Érdekes és tanulságos kimutatás. Szvsz kell pár év, hogy az ember kiismerje magát az 5-10 óra feletti versenyeken mind frissítés, mind erőbeosztás szempontjából. A tapasztalat gyűjtés természetes velejárói a nagy megborulások :) Ez szerintem egyébként így jól is van, abból is bőven lehet tanulni, meddig bír az ember bizonyos terhelést. Minden terep, minden verseny kicsit más, lehet játszadozni, finomítani. Én pl. gyakran támaszkodom az előző évek tanulságaira, gyakran elolvasom az aktuális megmozdulás előtt az előző évi beszámolókat (általában a hasonszőrű földi halandókét, illetve a sajátom, ha volt) hol hibáztak/tam, hol lehetne gyorsulni, mivel volt tökölődés, ilyesmi. Aztán persze az egész jól felépített tervet könnyen áthúzhatja egy elcseszett frissítés, egy vártnál korábban jelentkező görcs, vagy egy lélekromboló eltévedés. Szóval a végeredmény egy sok változós egyenletből épül, kevés állandó formulával :)
A Kis Rigóba érve ugyanez jutott az eszembe. Mármint, hogy egy T75 szinte ingyen van, talán a további pontoknak kicsit előbb kell nyitni. (Az átnevezést viszont nem engedném, ha rendező lennék.)
Hatalmas nagy főhajtás és gratuláció minden T100-as, és T50-es teljesítőnek! Ezt nem ragozom, pedig kedvem volna. Nagy volt!
Sajnos nem tudtam a helyszínen segíteni a szervezőknek (és pláne a versenyzőknek), helyette 12 éveseket terelgettem (ami szintén nem kis élmény).
Amiért írok, hogy talán hasznosnak találjátok azt a kis statisztikai-jellegű elemzést, amit a részidőkkel kapcsolatban megnéztem. Eredetileg az érdekelt, hogy vajon mekkora lassulást okoz, amikor rásötétedik a mezőnyre. (Mikor kellett lámpát kapcsolni?) Az volt az eredeti koncepcióm, hogy látványos lesz a lassulás a sötétben, de végül is nem sikerült ilyet egyértelműen kimutatni. Találtam viszont érdekességet.
Mindenkinek a saját idejét tekintve 100%-nak, kiszámoltam, hogy az egyes pontokra a teljes idő hány százalékánál ért az adott versenyző. Mivel a 77 adatsor már kezelhetetlen lett volna, a 77 célba érkezőt sorba raktam beérkezési idő szerint, és felosztottam 7 db 11 fős részre, és ezek átlagos százalékait vettem.
Pl. az első oszlopban, amely a Remete-szurdok EP-hez érkezést tartalmazza, a majdani élmezőnynél 2,75% áll. Ez azt jelenti, hogy ők átlagosan a teljes idejük ennyi százalékát használták erre a szakaszra. (A kisebb százalék azt jelenti, hogy a mezőny adott része magához képest gyorsan tette meg a távot a pontig, a nagyobb, hogy lassan.)
Mint a remélhetőleg sikeresen mellékelt képen látható, az első és második oszlop rögtön durva adatokat közöl. Az látszik, hogy az élmezőny (magához képest) sokkal lassabban futotta le ezt a részt, mint a vége. A második pontra 1,37% a különbség az eleje és a végén hátul érkezők közt, amely percekben is jelentős (mondjuk 15 órás időre vetítve több, mint 12 perc taktikai különbség!). Látható, hogy a különbség megmarad még az első pilisszentlászlói pontig is, azaz az élmezőny még itt is jobban visszafogta magát, mint a végül hátrébb végzők átlaga. Talán a felfrissülésre ment az idő a hátul érkezőknek, de a visegrádi pontra már nagyjából elolvad ez a különbség, azaz ezen a szakaszon már az eleje gyorsabb magához képest. Azonban meglepő módon a mezőny második fele úgy tűnik mégegyszer elfutja magát, mert a második pilisszentlászlói méréskor már megint több, mint 2% gyorsabb saját idején belül, mint az eleje. A vége persze mindenkinek 100% :)
Nem merek nagyon nagy okosságokat levonni, lehet, hogy pont az eredetileg sejtett "lámpaoltás" is bekavar de mintha elég egyértelműen máshogy osztotta volna be az erejét a vége, mint az eleje. Talán kimondható, hogy a mezőny elejére kevésbé volt jellemző, hogy elfutotta?
Kicsit messzebb gondolva a dolgot, eszembe jutott, hogy néhány hónapja, olvastam Olipapa egy cikkét, amiben leírja, hogy a 3 körös kerékpárversenyeken meg lehet figyelni egy olyan szabályszerűséget, hogy ha valaki egyenletesen teljesítve 3 darab X idős körre lenne képes egy adott versenyen, de helyette az elsőn X - t időt megy, azaz picit gyorsabb, akkor egy ideális második X-es kör után, a harmadik körön X + 2t lesz az ideje, azaz duplán fizeti meg a túl gyors elsőt, így összideje 3X helyett 3X+t lesz. Az merül föl bennem, hogy ha valaki az első kört, a táv első felét picit alálövi, mert ugye nagyon nehéz eltalálni az ideális (és egyben a végeredmény szempontjából maximális) tempót, de könnyű fölé lőni, akkor mi lesz a vége? És, hogy meg lehet-e ezt csinálni. T.i. azt, hogy mondjuk a T100-on valaki, akinek nincs nagyon nagy tapasztalata, alálövi a tempóját a verseny első felére, majd később gyorsul (vagy legalábbis nem lassul úgy mint lassulna, ha nem az ideálisnál lassabban kezdett volna). Mintha az UTMB-beszámolókból is az rémlene, hogy sok kiváló versenyző a végén kezd el "jönni", persze lehet, hogy nem azért mert ő gyorsul, hanem azért, mert a többiek lassulnak.
Volt nálam fertőtlenítő kendő, és te voltál a legsikeresebb a számos pontőr közül, aki a (leglátványosabb, de messze nem legkellemetlenebb) sebemen szörnyülködött: nálatok nagyjából kipucoltam. Amúgy semmi gáz vele. Ez különben is egy továbbfejlesztett, finomított, csiszolgatott (különösen a könyökömön) esés volt: az egy héttel korábbitól még mindig fáj, ha mély lélegzetet veszek :-)
T100 öviden: nagyon élveztem. Hosszabban:
negyed 7-kor felkaptam Ágit (Melák) és Zolit Moszkván. Odaértünk idõben, pakolászás, beszélgetés ezzel-azzal és máris indulás. Két óra alatt Piliscsabára értünk, ami meglepett. Ági ekkor még nem volt a topon, de rendesen tekert velünk. Javasoltam, hogy lassítsunk, de mondták, hogy fussunk, amíg bírunk és nem érezzük megterhelõnek. Klastrompusztán jól belakmároztunk sós kenyeret, gyümölcsöt, megint sós kenyér, stb. Jól éreztem magam itt, jól feltöltõdtem. Innen irány Dobogókõ. Az emelkedõk rövidebbnek és lazábbnak tûntek, mint bejáráskor. Itt már észleltük, hogy Zoli aznap nem a legjobb formáját nyújtja, az emelkedõkön igencsak a piros mezõben járkált. Dobogókõtõl Dömösig lefelé elég jól ment, a nagyon meredek szakaszokon nem futottunk gyorsan. Dömösön megint fantasztikus ellátás (egyébként egész végig, minden ponton, amiket nem említettem, ott is), SK masszászt is adott a rászorulóknak, így Áginak is. Itt túl sok időt is töltöttünk, mert egy ismerős, akit rég láttam, éppen itt szállt ki a versenyből. A pontról elindultunk Dömösön át, hogy a legnehezebb szakaszt legyûrjük. Természetesen itt sikerült taknyolnom egy nagyot, a járdán. Ekkor olyan állapotban voltam, mintha 1 km-t sem tettünk volna meg, pedig 41-42 km már mögöttünk. Élveztem, lubickoltam a látnivalókban és, számunkra, nagyon jó idõnél jártunk. Prédikálószékre felmenet nem volt egyszerû, de lenyomtuk. Ági itt már a délutáni formáját hozta, nyílsebesen tört felfelé. Én néha lassítottam, hogy Zolit még látótávolságon belül tudjam, ha segíteni kell neki. Fent pici frisítés, majd irány Pilisszentlászló. Ági elõre, én maradtam Zolival. Aztán a villanykerítés végétõl Zoli modta, hogy menjek, onnan már betalál. Kisrigóban leves, jó hangulat, itt is rengeteg ideig maradtunk. Zoli befejezte, mert a rövidebb távra nevezett. Ágival tovább Visegrádra, rögtön szembetalálkoztunk az élmezõnnyel. Érdekes élmény volt. Visegrádig nagyrészt futás, közben beszélgettem egy külföldi pasival (a listán láttam, hogy később feladta). Visegrádtól a számunkra leginkább nem kedves szakasz következett. Itt Ágit megint elõre engedtem, a futható szakaszokat továbbra is rendesen teljesítettük. Ezen a részen, számunkra is furcsa módon, legalább 4 embert megelõztünk. Piliszszentlászló újra: 75 km. 6 óránk volt a szintidõig. Én még futkostam volna, de most Ági nem akarta, ezért battyogtunk. Lajos-forrás után azon a rövid emelkedõn vettem észre, hogy elvesztettem a dugókámat. Ági itt megint magára talált, szaladgált elõre, de engem már nem érdekelt az idõ, egyszerûen élvezni akartam az egészet. 84 km-nél Csikóváralja, összefutottam egy futótársnővel (R. Eszter). Együtt indultunk a pontról és együtt maradtunk a végéig. Beszélgetés, kellemesen telt a hátralévő 16 km. Néha megkérdeztük a másikat, hogy akar-e futni a jobb idõ miatt, de nem. Még a végén is lett volna lehetõség a 17 órán belüli idõre, de egyáltalán nem dobott fel ez a tudat. Így az utolsó kb. 100 métert futottuk csak, hogy a kanyarnál a célegyenesbe már úgy érkezzünk. Itt várt a legnagyobb meglepetés: egyik futótárs megtalálta a dugókámat, leadta a ponton és õk behozták. Amikor Csanya nyújtotta a célban, azt hittem, hogy tréfál.
Összefoglalva: nagyon jól sikerült, a frissítõkön mindig tudtam enni, szilárdat is (a sós vajas kenyér volt a kedvencem). Nem éreztem igazán nagy holtpontot, csak fáradtságot. Elõzõ évihez képest ég és föld volt, pedig ez nehezebb pálya. Ha nem alibizem el a végét, és nem a kényelemre törekszem, a 16 órán belüli idõ is reális lett volna.
A rendezőknek, segítőknek pontőröknek én is nagyon köszönöm a versenyt. Fantasztikus volt az ellátás.
A versenynel kapcsolatban lenne egy ötletem. Mi lenne, ha jövőre egy 75 km-es távot is betennétek. Aki nem akar, kis hurkot Pilisszentlászlótól Visegrádig, az rögtön visszafuthatna.
Jövőre szeretnék átállni a túloldalra, hogy futhassanak a mostani rendezők.
"Ott láttam az egyik futótársamat, aki bizony vérzett jobbról is meg balról is, meg fent is meg lent is." A személyleírás alapján arra tippelek, hogy magához KutyA sporttárshoz volt szerencséd, akinek hiába ajánlgattam friss kútvizet, hogy mosná már ki a homokot a sebeiből, mert félt, hogy anélkül nem ismerik majd fel. :-) (Mondjuk nekem is most esik le a tantusz, hogy fertőtlenítőnek is kellett lennie az elsősegélycsomagunkban, de ez pusztán elméleti érdekességgel bír olyan esetben, ha már a vizet is hiába tukmálja az ember.)
Szóval ott hagytam abba pénteken, hogy a sarkamról hiányzik a bőr, és lázam van, másnap pedig 100 killer vár rám, nem is akármilyen elvárásokkal - kúl. Oldd meg!
Hét elején még igen nyugodt voltam. A legtöbb géppuskalábú idén nem nevezett, úgyhogy a top 10 a minimum, a top 5 meglehet, azon belül meg...minden ajándék.
Új pálya, új útvonal... Nyami! Vártam. Egészen péntekig.
Pénteken fordult a világ. Reggel még reménykedtem egy hangyapisilőnyit, de ahogy közeledett az este, rázott a hideg, újra lázas lettem, és még a hasmenés is elkapott, a fogaim vacogásával együtt a léc is komolyan rázkódni kezdett...
Tegyünk úgy mintha indulnék, mondtam, és összepakoltam, leragasztottam a sarkam. Éjjel 2x pizsamacsere, lázcsillapítók... Hajnal 5 ébresztő. Feleségem: indulsz? Én: nem hiszem. Lázat mértem: 36,5. Ok. (Reggel ugye nem szokott lenni...) Pulzus: +10. Végülis elmegy. Polar fitt test: 64 helyett 60. Hümm hümm, bár még a hízelgő: "Elite" minősítéssel. Hát jó. Piliscsabáig elmegyek, meglátjuk. Nem voltam boldog, de elképzeltem, ahogy telik a nap és én meg sem próbálva elindulni otthon várom a híreket. Vajon egy Spártai Hős jobban van nálam 140-nél mint most én? Nem. Továbbmenne a maradék 100-ra? Igen! Na csináljuk! Ahogy kékvirág mondaná: "most válik el a sz@r a májtól"
Klébi: még mindig masszív hasmenés. Nem az kis "drukkos", nem. Komolyabb fajta. A rajtot éppen nem késtem le. Tűz!
Megy ez! Vagy mégse? Kúszik fel a pulzus, a többiek úsznak meg előlem. LT alá engedem el a pulzust, aztán belátom, ez ma nem az én napom, visszakapcsolok. A pulzus nem nyugszik. Jön a Remete-hegy. Mászok. Mit mászok, vánszorgok. Jönnek a nyakamra a többiek, kerülgetnek, miközben eszembe jut a Prédikálószék emelkedője... Ha odáig egyáltalán eljutok az kivégez, az holt zicher. Dől rólam az izzadtság, semmi kakaó a virgácsokban, hátranézek, tömött sor mögöttem. Fenn azért kocogásra váltok, így kicsit elnyúlik a mezőny is mögöttem. Előttem sehol senki szinte, pedig, vagy 25-en elmentek. Síkon legalább haladok. Nem úgy ahogy kéne, de haladok. Nézem a pulzust. 160 alá nem akar menni, a legkisebb emelkedésre ugrik fel. 3500 szintet így nem lehet kibekkelni - morfondírozok, aztán el is hessegetem a gondolatot. Klastromig el kéne menni, ott -balazs- a pont. Nehogy már Ő ne lássa, ahogy az árokban fekszem... Egy kavarásuknak hála, újra találkozom akibacsival, csermanekkel, Jakus Bélával. Többen csodálkoznak, hogy mit keresek itt. Mondom, hogy mi újság, de azért szólok, hogy ez ám a 11:30-as időterv tempója... :-) Ui. az itinert, amit 11:30-ra írtam, tartottam - csak 15-tel magasabb pulzuszónában mint terveztem - valami vitt előre.
Piliscsaba határában Oli üzemeltetett extra minipontot, amit nem sokan vettek igénybe, de nekem a két pohár kóla ott eszméletlenül jól jött... Közben elég nagy bolyba keveredek (László Szilvi stb), de csak rövid időre, mire Piliscsévre érek, újra leszakadok. Itt megkapom Andi üzenetét a kézfogós befutóról, ami jól esik - nyilván Ő sem hitte el - de az nem számít, a bizalmat jelezte... Magamban féltávig érzek erőt. Ez meg is nyugtat. Csak fel kell sétálni két hegyet (Dobogókő, Prédi) a többi gurulás. Az 50 is szép szám. Ma jó lesz az is - "hűtöm" magam.
Közeledik a főrendező pontja. Csév után visszanézek a Getére - mégis a Kinizsin kellett volna indulni? :-) Klastrom. Látom -balazs- arcán, hogy nem jól nézek ki. És úgy is érzem. "Még nem kezdődik." mondja csendben - és nem is tudja ez mekkora tartalékot ad. Így van, van még idő! Most már annyira kész vagyok, hogy be kell induljon a rendszer! De csak nem indul a dög. Újra csak kínlódok felfelé a Pilis-nyereg felé. A nyereg előtt beváltok egy kis ultrás kocogásba időnként. Megyeget. Ez jó. Így legaláb tartom a többiek gyalogos tempóját. Még procalibert is kezdem befogni, pedig szépen távolodott már. Dobogókő előtt az aszfalton kattannak először korrekt áttétetelbe a fogaskerekek. Tempomat:158-160. Morzsolom a métereket. A pontot megint a 11:30-as itiner szerint csípem el, ez jó. Nem olcsó, de jó.
Stratégiai szakasz jön: Dömösre úgy kell leírni, mintha mi sem történt volna eddig a lábakban - muhaha. És persze a CH, folyadék szint a maxon legyen a mászás (Prédi) előtt - különben a hegy kivégez. Tempomat: 158, két gél, folyadék ami belefér. Dömös felé elkerülöm H. Zolit, C. Ágit, akibacsit, Csermaneket. Kezdek egész jól lenni - végülis jobb későn mint soha. Papám és olipapa szurkolnak itt. "manbo tavaly felállt Courmayeur-ban és behozta magát 8.-nak az UTMB-n" - mondom nekik. Ma én is olyan sportember szeretnék lenni. Nekivágok. Felfelé mindössze arra figyelek, hogy ismét egyek valamit, illetve a pulzust tartsam 155-160 között. Nagyjából sikerül, még így is utolérek két futót. Többen szurkolnak, gratulálnak. Tényleg tiszta UTMB!
zsotyek nyugodt eleganciával vár odafenn, J. Bélával együtt indulunk a Kis Rigóhoz. Utolérjük sculot, aki végül kicsit elszalad, és 5:45 körül érünk féltávhoz (csontra a tervezett), ahol megint -balazs- köszönt: (ezúttal igen kaján vigyorral:-) "jön az ajándék hurok" :-) Látja már, hogy jobban vagyok, olvasom ki a szeméből, kezd hinni bennem, hogy beérek.
Az egész már-már elveszettnek tûnt -balazs-2008. nov. 12-i hozzászólása után. Sajnáltam, de hát ez volt... Majd jó két héttel késõbb megtisztelõ szerencsém volt hosszasan együtt futni az UMSZ jelenlegi elnökével a Savoyai terepfutáson. A tempó beszélgetõs volt, így éltem a lehetõséggel és kérdeztem Andrást a T100 jövõjérõl. Vígasztalt: lesz 2009-ben is, igaz máshol és más idõpontban. Hamarosan hallani fogunk róla. Ettõl kezdve, bevallom, jobban izgatott a dolog, mint korábban. Kevesebb, mint két hónapot vártunk, amikor megjelent a várvavárt hír: lehet jelentkezni a 2009-es versenyre. Tényleg ott volt leírva a terepszazas.hu -n, hogy május 16-a lesz a nagy nap. Nagyobbat akkor dobbant a szívem, amikor elolvastam a tervezett útvonalat. Egek! Ez az én "vadászterületem". Ettõl kezdve nagyobb hangsúlyt kapott hétvgégi futásaimban a Pilis-Visegrádi hegység.
Felkészülés
Sok-sok terep és szint. Több TT futva. Hétközben HHH-n rövidebbek, de lehetõleg mászósak. Hétvégén, ha csak lehetett, Nagy-Kevély és környéke, Pilisszentlászló és környéke, Dömös, Visegrád, Prédi..., többször. Talán a legemlékezetesebb az volt, amikor valószínûleg az idei tél egyik leghavasabb napján, február 21-én, felmásztam a Prédire. Április közepén bejártam az általam nem, vagy csak kevésbbé ismert Pesthidegkút - Dobogókõ szakaszt. Megnyugodtam. Tudtam, hogy május 16-án nem kell vinnem az itinert.
D-day
Elrõre felvettem a rajtszámot, ezzel nem volt gond reggel. Nyugodtan készültem, éreztem ez az én napom (kell, hogy legyen). Viszonylag kevesen ismernek - ez kölcsönös - , de jó volt látni az ismerõs arcokat a rajtban. Elindultunk. Kellemes idõ van. Akkor hajrá! Mint írtam, kevéssé ismerem a futókollégákat, azaz nem tûztem ki olyasfajta célt, hogy "megpróbálok XY-nal menni", mentem saját tempómban. Aztán valahol a Remete-hegyen összetalálkoztam Lupus-szal. Õt mr ismerem. A "van-e terved?" kérdésére nem jutott jobb eszembe, mint az, hogy "nincs nálam fejlámpa". Kevés szóból is megértettük egymást, így Lupus másfél perccel korábban ért célba. Na, de nem szaladok ennyire elõre, akarom mondani szinte mindig Lupus ment elõre látótávolságnyira. Végül is jó volt, mert magányos futó vagyok (de azért társasági lény is). Egyik fontos kitûzött célom a helyes frissítés (gyakorlása) volt. Erre azért is éreztem kiváló lehetõséget, mert az elõzetes hírekbõl igencsak jó gondoskodásra számítottam a frissítõpontokon. Ebben egyáltalán nem csalódtam: volt édes, sós, szilárd, folyékony. De ami legalább ennyire fontos volt még: igazi segítõkész sporttársak (lásd még: angyal címszó alatt a lexikonokban). "Púppal" a hátamon mentem, három gélt használtam fel az áthidalásokra. Volt még nálam MgB6 tabletta. Jó volt, hogy ismertem az egyéb vízvételi lehetõségeket (egyetlen egyet hagytam csak ki, Csobánkán a Berda-pihenõ alattit). Volt egy nagy döbbenet is: Dömösre érve éreztem, hogy elfelejtettem reggel...leragasztani a mellbimbókat. (Fiúk, talán ismerõs az érzés.) Ajjaj, ez nem lesz így jó. Akkortájt éppen mellettem volt Lupus (aki CCC-kompatibilis zsákkal ment; idézet tõle) és mint aminél misem természetesebb, elõhúzott egy tekercs leukoplasztot. Nem találtam szavakat, pedig kerestem azokat rendesen. Kiváncsi voltam, hogyan fognak sikerülni a verseny emblematikus emelkedõi, fõleg a táv 2.-3. harmadában (Dömös után). A Vadálló-kövek - Prédikálószék mászásakor éreztem, hogy rendben mennek a dolgok, szerencsére a dömösi üzemanyagfeltöltés a Szentfa kápolnánál már éreztette jótékony hatását. Vadálló-kövek most sem tudott megmaradni csupán leküzdendõ "futópályának", a Visegrádi-hegység gyöngyszeme még zihálva is sokadszorra lenyûgözött. Pilisszentlászló - Kis Rigó vendéglõ: erõt adott a tudat, hogy kétszer is menedéket ad a megfáradt testnek, léleknek. Ez maradéktalanul így is volt. A Pap-rétrõl érkezve eléggé fáradt lehettem már: arra gondoltam, hogy megnézem a kislányom rajzát a vendéglõben, amit akkor rajzolt, amikor egy õszi esõs napon a kedves vendéglõsökre bíztam addig, amíg én futottam a dobogókõi sífelvonó aljáig és vissza. Végül elfelejtettem. Egyik kedvenc edzõszakaszom Csobánka szélén a Majdán-nyeregbõl (ahol a sárga keresztezi az emelkedõn vezetõ pirosat) a Kevély-nyeregbe vezetõ út. Nem egy durva szakasz, kb. 1200m és átlagosan 10%-ot emelkedik. Futni szoktam, de most elõször gyalogoltam. Fáradtan mosolyogtam és megjegyeztem: nem csípnének a szúnyogok, ha most is menne a kocogás felfelé. Így aztán begyûjtöttem néhány motivációs szúnyogcsipést a Kevély-nyeregig. Pilisborosjenõ a Kevélyek látványával a hátam mögött az otthon közelségét sugározta. Na, eszem ágában sem volt hazamenni, innen már éreztem a cél közelségét. Nem csodáltam meg a Teve-sziklát (pedig egyébként érdemes), hanem gyorsan túl akartam lenni a számomra talán leginkább feledendõ Kövesbérci ereszkedésen. Az utolsó frissítés nemcsak testileg, de lelkileg is feltöltött. Habár tudtam, hogy nem lesz futás a Csúcshegyi nyeregbe, mégis úgy gondoltam, hogy mindent beleadok az utolsó 6-7 km-be. 46:40 telt el az utolsó szakaszon. Láttam Lupus és G. Tibor hátát a zebrán áthaladva, amikor õk ráfordultak a Szabadság utcára. Örömmel, fáradtan érkeztem ismét a célkapuhoz 13 óra 23 perc elteltével.
Utószó
Remek volt a rendezvény. Tudom, nem én mondom elõször, de had ismételjem meg, hiszen maximálisan megérdemlik: a versenyt futók szervezték futóknak. Sõt ennél többet is tapasztaltam: barát a barátnak nyújtott maradandóan kellemes (és izomlázas) emlékeket. Szakmai szempontból nem sokat tudnék javasolni a jövõt illetõen. Ezt nálam tapasztaltabb sporttársak remélem megteszik. Úgy vélem, hogy részben a Budai-hegység és zömében a Pilis-Visegrádi hegység terepadottságait jól felhasználva, az új köntösbe kényszerült Terep Százas és a most született "bébitávú" (abszolút nem sértõ szándékkal írom) Terep Ötvenes méltó helyet foglal el a hazánkban egyre népszerûbbé váló, széles korosztályt megmozgató, terepfutó sportágban. Gratulálok minden versenyzõnek, rendezõnek, támogató családtagnak, barátnak, ismerõsnek! Hajrá! Jövõre veletek ugyanitt!
Oszkar00-hoz hasonlóan nekem is ez volt az első hivatalos terepfutó versenyem. A T50 „hátsó traktus” oszlopos tagjaként vettem részt a versenyen. Amikor elhatároztam, hogy indulok, akkor a tisztes helytállást, szintidőn belüli beérkezést tűztem ki célul. Ez később sem változott, csak azt gondoltam, jobb, ha kitűzöm magamnak a 8:00-ás beérkezést, mert akkor legalább lesz miből leadni.
Rajt után egy darabig együtt haladtam Vajonmerrével meg Sistergővel. Biztonságban éreztem magam, hiszen Sistergő a 100-as távon nagyjából az én merészebb 8:00-ás időtervemhez hasonló részidőt tűzött ki magának a Kisrigóig, Vajonmerre pedig hozzám képest jobbat. A Remete-hegy megmászása után azonban mintha sugdosó hangokat hallottam volna: ezeknek a fiúknak ma nincs nagyon kedvük futni, ne várj rájuk, toljad csak bátran, bőven meg lesz az a merészebb időterv. Csak később – úgy Dobogókő magasságában derült ki –, kár volt ezekre a sugdosó hangokra hallgatni.
Zsíros-hegyen, a frissítőnél már 10 perc volt az előnyöm. A Nagy-Szénás-i kaptatón egy 100-as különítmény előzött meg. Miután ők eltűntek a látóteremből, elég kihalt lett a pálya, már csak Tigyi László volt az, akinek elég hosszú szakaszon láthattam a hátát. Piliscsabán már 20 perc volt az előnyöm a merészebb tervhez képest, Sistergőék pedig még mindig sehol. Nagyon király vagyok – gondoltam magamban, csak így tovább! Piliscsaba után a sivatagos szakasz megfogott egy kicsit (néztem, hátha találok egy tevét), Piliscsév után pedig jött a kapaszkodás fel Klastrompusztára. Itt nagyon jól esett Balázsék készséges kiszolgálása. Az őszibarackbefőtt különösen finom volt, izoitalt is kaptam bőségesen az üvegembe. Rövid pihenő, aztán irány a Pilis-nyereg. Mire felértem Dobgókőre, elfogyott az előnyöm. Sajnos nem csak az előnyöm, hanem a vádlijaim is kezdtek elfogyni.
Dobogókőn is nagyon kedves kiszolgálásban volt részem. Itt az olivabogyó volt a sláger. Meg is kérdeztem a lányokat, hogy nem baj, ha én most átlag fölötti mennyiséget fogyasztok el? Mondták, hogy nem baj, nyugodtam megehetem az ő részüket is. Kénytelen voltam hosszabb pihenőt tartani, ápolgatni elfáradt izmaimat. Már éppen indulni akartam, amikor megérkeztek Sistergőék. Egymásra néztek Vajonmerrével, szinte biztosra vették, hogy előbb-utóbb utol fognak érni. Megmosolyogták a rutintalanságomat, én pedig beláttam, vigyázni kell a tempóval.
Vajonmerre gyorsan elhúzott, én pedig igyekeztem Sistergő tempóját tartani. Közben azon gondolkodtam: vajon jobb állapotban lennék-e, ha nem rohanok annyira az elején, hanem velük együtt haladok? Óvatosan kocogtunk lefelé, már nem járhattunk messze a dömösi ponttól, amikor megjött a kérdésemre a válasz: megbotlottam és elestem. Sistergő rendes volt, rögtön segített, visszahozta nekem az árokba berepült frissítős üvegemet. Szerencsére nem volt komoly az esés, horzsolás nem is látszott sehol. Csak a jobb combomon éreztem az ütéstől egy kis zsibbadást. A dömösi EP-nál aztán láthattam, mennyire szerencsés voltam az esésnél. (Ott láttam az egyik futótársamat, aki bizony vérzett jobbról is meg balról is, meg fent is meg lent is.) A ponton nem csak bőséges étel-ital választék várt, hanem a kiírás szerint masszírozást is vállaltak. SK vette kezelésbe a vádlijaimat. Éppen jókor jött ez a lehetőség, nagyon hasznos volt számomra SK-tól kapott szakszerű kezelés.
Dömöstől már nem volt annyira fontos, mennyire tudom tartani a merészebb időtervet, a szintidő nem forgott veszélyben. Sistergőtől is elmaradtam a masszírozás miatt, újabb útitársak után kellett néznem. A Szentfa kápolnánál ketten is bizonytalankodtak, merre is indul a piros háromszög jelzés. Hárman indulunk neki a Prédinek, majd Kékes Noémit érjük utol. Az egyik szerpentines kereszteződésnél ő is szívesebben menne jobbra vagy balra, mint tovább felfelé a meredek kaptatón. A Vadállóköveknél már nehezen veszem a levegőt, meg kell állnom egy rövid időre, kicsit kifújom magam.
Zsotyek vár az EP-nál nagy szemű mazsolával, betolok jó pár szemet. Nincs már jelentősége az energia utánpótlás szempontjából – hiszen mindjárt itt a cél –, csak szívesen csemegézek belőle. Kicsit dumálunk, miközben Noémi is megérkezik. Együtt vágunk neki az utolsó szakasznak. Javaslom, hogy kocogjunk egy kicsit, de Noémi „ez bizony fáj” megjegyzés kíséretében inkább a gyaloglást választja. Nekem is fáj, csak én nem mondom hangosan, hanem összeszorítom a fogam és kocogok tovább.
Meleg fogadtatás a Kisrigóban, Csanya vezérletével itt minden beérkező megkapja a tapsot, az elismerő szavakat. Jól esik! Még fel sem ocsúdok, máris a kezemben van az oklevél, a póló. A meleg leves is jólesik, de nem hagyom ki az előételt sem: olivabogyó sajttal. (Az egyik hölgy – látva a nagy étvágyamat – azt javasolja, egyek hozzá kenyeret is, nehogy baja legyen a gyomromnak.)
8:14-es idővel értem célba, nem maradtam el sokkal a merészebb időtervtől. Nem lesz belőlem terepfutó, de nem is ez volt a célom, amikor az indulás mellett döntöttem. Elsősorban arra voltam kíváncsi, milyen egy rendes terepfutó verseny hangulata, fílingje. Meg arra is kíváncsi voltam, hogyan versenyeznek azok, akiket korábban, mint gyalogos teljesítménytúrázókat ismertem meg. Mindent összevetve, abszolút jól érezte magam, és hasznos tapasztalatokkal gazdagodtam. Köszönet érte a rendezőknek, szervezőknek, és mindazoknak, akik az előkészítésében, majd a lebonyolításában is idejüket, energiájukat nem kímélve, teljes odaadással vettek részt.
Úgy tűnt, belátható időn belül nem indul busz Pomázra. Csanya figyelmét ez sem kerülte el, atyai módon gondoskodott, hogy helyet kapjak egy Budapestre induló gépkocsiban: Milánék vittek bennünket kis kerülővel. Köszönjük Milánnak és barátnőjének a fuvart. Vissza kellett mennünk a rajtba Tigyi László cuccaiért. (Neki sajnos egy korábbi sérülés kiújulása miatt 50-nél véget ért a 100-as). A rajt/cél helyszínén már készül a stáb az első beérkezők fogadására.
Jövőre, ha újra megrendezésre kerül, újra itt a helyem.
Délben toltam egy órát a Nagy Kopaszon. A Tarnai-pihenőnél, ott ahol fehér kövekből áll a partoldal olyan hőség volt, hogy az embertelen. A parkoló kocsi hőmérője 31 fokot mutatott....
Legelőször köszönet és gratuláció a Rendezőknek, Segítőknek a kiváló versenyért, a szuper útvonalért, jó ellátásért. Természetesen le a kalappal az összes induló előtt is!
A T50 nem volt a tervezett programjaim között. A hét közepén vetődött fel az indulás, az üressé váló szombat miatt. Ezért nem készültem, nem vártam, nem hangolódtam rá. Ez hiányzott. Menet közben inkább közeli nézőnek éreztem magam.
Persze nem bántam meg. A rajtban fantasztikus volt a hangulat, sok ismerős arc, kellemes az idő. Cool!
Nagy szénásig szépen elevickélek, majd a frissítőpont személyzetét megbotránkoztatva kólát kérek :-) Az emlékfalnál annak rendje és módja szerint szépen felkapaszkodok a gerincre a kéken, és gáz! Gáz persze, mert nem erre kellett menni. A légüres térben elolvasom az itinert és szépen visszafordulok. A hegy bevisz még egy gyomrost, és lefelé keresek egy otthonos vízmosást súlycsökkentés céljából. Piliscsabára azért gond nélkül beérek, közben n-1-edszer előzöm Drakulady-éket. Itt szépen a nyugodt erőhöz, Sistergőhöz csapódok. Innen Dobogókőig tart a Taktikai Szakasz. Ezen a részen inkább tartalékolok a Nagy Lejtőkre, Vadállókövekre. Dobogókőn végre kóla a Matyi büfében!
Majd szépen elköszönök a többiektől, és kicsit megpörgetem. Hja, nekem nem 100 kilire kell beosztani az erőt :-) Megint utolérem Drakulady-éket (Piliscsaba után volt Sistergővel egy benézett kanyarunk). Dömösön is sikerül a romok túloldalán kikötni, de ez egy ilyen nap. És van kóla a frissítőponton! :-) Életemben először megyek a Szentfa kápolnához az aszfalton. Stopper be, nagy levegő be, fogak, ... összeszorít :-) 40 perccel később Zsotyek pontján vagyok. Egy 50-es távon lévő srác indul el éppen előttem. Veszek pár korty levegőt, majd elkap a versenyszellem! Lassan belelendülve jól megtolom a végét a Kisrigóig. 7.34 a lapon, 7.36 a listán.
Ez ma így sikerült. Betolok egy levest (rákérdezek, a pincér szerint hivatalosan ennyi jár), majd átöltözöm Csanya kocsija mögött. Amikor éppen egy szál p..-ben állok, akkor persze elsétált egy csoport nyugdíjas néni. :-) A falu központban fagyizva még látok egy csomó 100-ason küzdő kemény harcost elhaladni. Kicsit a szívem is meghasad, megfogadom, hogy jövőre én is itt leszek megint a 100-ason!
Az utóvédharcokat folytatom. Sisitől már megkaptam az adatokat. De még sajtos van egy pár teendő a listámon. Most a SportIdenttől prógálok megszabadulni. A verseny története óta először jutott vissza hozzám az összes dugóka. Hip hip, hurrá! :-) Szóval még egy két nap.
Én is mennék, mennék. Kb. 72,3%, hogy ott leszek. A maradék a szokásos bizonytalanság és az, hogy jövő héten egyik délutánra iskolai programom van, és még nem tudom, melyikre.
Na, igen, ha esetleg nem egy gyökér és kőmentes hegyoldalon kellett volna akrobatikázni, talán nem is b+-eltem volna olyan sűrűn=)) És még valaki, aki ismeri Pimpát, pöpec=)
