Azért mindkét döntés jó volt. Az is, hogy elindulsz, és a körülményeknek megfelelő kiszállás is. Aki sokat fut, azzal történnek a dolgok, egyszer élünk.
Zugspitze Ultratrail, avagy ha nagy az arcod jó sok ütés elfér rajta...
A versenyeknek nálam szinte mindig van önálló motivációs töltete. Alapvetően a mindennapi edzés a lényeg nálam, a verseny tényleg valamiféle ünnep, amire általában mindig valamilyen önálló sztori visz el. Miután hirtelen ötlettől vezérelve átvettem egy sráctól a nevezését (sérülés miatt nem tudott indulni), törpöltem magamban a Mátyás-hegyről lefelé veretve, hogy most mi is az ami miatt nekem ezen a versenyen ott a helyem. A falépcsők és a gyökerek közt ugrabugrálva egyetlen dolog villogott a fejemben, mégpedig az, hogy azért, mert megtehetem, hogy elmegyek. Hogy most azt élvezem, hogy soha jobb formában nem lévén, egy szuper UB-vel és másfél évtizedes terepfutó tapasztalattal, az idei edzésmunkával, simán megtehetem hogy döntök, fizetek és megyek. Nem kell semmi faxni, nem kell tudatos rákészülés, hiszen bennem van a teljesítés, még akár egy jó eredmény is. 101 km a 220 után? - Nem is lehet téma. 5400 m szintkülönbség? - Volt már 8000 is... Simalúd lesz.
Mint amikor az utcán sétálgatva az ember bemegy egy könyvesboltba, és megveszi élete első fizetéséből az első könyvet, amit nem tervezgetett, nem kért rá pénzt a szüleitől, vagy nem spórolgat rá, hanem impulzusvásárlóként megveszi, a boldog tudattal és érzéssel, hogy megteheti. Nohát pont így éreztem magam, és ez nagyon felvillanyozott, hogy mennyire ügyes is vagyok én.
Szervezés, utastársak, autókázás, kiérkezés, tésztaparty, ráhangolódás. Minden megy mint a karikacsapás. Szerelés flott, kedvem nagyszerű, reggel 7:15-kor meg is indulunk az esőtlennek ígért versenynapra.
Első pontig minden ok. 10 km. Hullámos pálya, egész sok futható résszel. Óvatosan megyek, botozok, tartom a 150-es pulzust, bár néha picit felfelé kilógok. Befelé figyelek, teszem a dolgom, élvezem a helyzetet. A frissítést az UB-n megmaradt izóra alapoztam. Gigantikus hiba volt. Az első kortyot a rajt után 10 perccel sugárban köptem ki. Én hülye nem gondoltam bele, hogy három hete mennyire elegem lett az ízéből a verseny végére. Pavlovi reflex gyanánt azonnal elborította az agyamat az UB-n elfogyasztott gélek, izók, zselék emléke, és biztos lettem abban, hogy hiába pakoltam el akkurátusan 6x60 gramm kis poros tasakot, egy kortyot sem fogok inni ebből a szutyokból. A verseny elején borult a frissítésem tehát. A B terv a frissítőasztalok kínálata volt. Próbálkoztam sok mindennel, majd 9 órán keresztül, de igazából végig energiahiányos állapotban haladtam előre. A helyzet egyre rosszabb lett, hiába erőltettem magamba cuccokat (krumpli, tészta, leves, kávé, keksz, süti, muffin, sajt, kolbász, izó), nem indult be a rendszer.
Az igazi mélyütés azonban nem ez volt, hanem az első 45 km-en beszedett 3700 m szintemelkedés. Utólag tényleg nem értem, hogy lehettem akkora tulok, hogy nem jelzett egyetlen vészcsengőm sem: talán kéne némi tisztelet a műfaj iránt. Hogy utoljára februárban futottam érdemi szintet, azóta síkon vigéckedtem. A második (első nagyobb) hegyre már a saját nyálamon csúsztam felfelé a botokkal tolva, fogakkal húzva magam előre. Nulla erő, imbolygó lépések, aggódó felfelé pillantások, végtelen lassúság. Sohavégetnemérős hegymászás. 20-tól tervezgettem, hogy 30 kilométernél már kiszállok, csak nem volt pofám szólni a ponton. Inkább lefeküdtem kicsit, pihegtem, feltettem a lábam, ettem. Elbüféztem vagy 15-20 percet. Lett is egy kis erőm, a 3. hegyet egész jól megcsináltam, el is határoztam, hogy inkább haladok még amíg bírok, úgysincs más dolgom ma itten Németországban. De a hegy tetején "a csodaszép látkép miatt" megint el kellett nyújtóznom egy 10-15 percet, hogy magamhoz térjek. Teljesen paff voltam. Viszont lefelé jött, ahol megint kicsit helyrerázódtam, kezdtem visszaelőzgetni az embereket. Olyan jól ment az ugrálás, hogy elkezdtem érzeni a jobb térdem. Bizonyos szögben elerőtlenedett az IT szalag környékén. Amolyan tompa fájás volt. 10-15 percig foglalkoztam vele, aztán meggyőztem magam, hogy ezt most csak növesztem itt a feladatás legalizálása miatt, nem komoly ez, úgyhogy hagyjuk.
A lejtő aljára azért istenesen szétvertem a combjaimat, úgyhogy a jó kis sík 20 km-es szakaszt az itthon tervezett 4:30-as tempó helyett (muhhahha) 6 percesekben csoszogtam végig az utolsó kenetért rimánkodva. Egyre inkább elhagyott az energia. Megdumáltam magammal, hogy a pontokról próbálok majd kaját újítani, és hogy egy küzdelmes, hosszú, de sikeres teljesítés is nagyszerű eredmény és tapasztalás lesz.
Már csak egy kisebb és egy igazán nagy hegy volt hátra, amikor megérkeztem 70 környékén egy ponthoz. Totálisan elszomjazva, a frissítőnél semmi kedvemre valót nem találva. 11 óra alatt megtettem 70 km-t amit nagyon száninak éreztem. Ha át is teleportálom magam valahogy a kisebb huplin, a nagyobbik lábához gyakorlatilag egy izzadt vattacsomó lendületével fogok megérkezni. Kiszállás ott már nincs, a térdem is beszarhat felfelé, vagy lefelé és akkor menteni kell, pluszba hajnali 3-4 körül érek be és reggel vezetni kell haza, meg még volt vagy további 7-8 ütős érvem, de leginkább az, hogy a hülyeségemért, a nagy arcomért az lesz a méltó büntetés ha kiszállok. Ha elfogadom, hogy ezt megérdemeltem, és ha megmarad bennem a tapasztalás, hogy soha nem veszünk félvállról egy alpesi versenyt (meg úgy általában semmilyen kihívást).
Szóltam a ponton a szervezőknek, épp indult egy csomagszállító Grainauba. 50 perc múlva letusolva álltam a naplementében a célban és tapsikoltam az első beérkezőknek. A lábamban nem éreztem a 11 órányi munkát - a sok gyaloglás érezhetően máshogy terhelt.
Összességében nem bántam meg a tapasztalást. 11 óra sport volt, meseszép környezetben, plusz egy jókor jött, megérdemelt maflás a mindig igazságos terepfutók istentől.
Utastársaim nagyon szépen teljesítettek. Tünde 3. lett a kategóriájában, Zoli parádés eredményt és végállapotot tudhatott magáénak élete eddigi leghosszabb versenyén, és István is simán beért pedig neki hiányoznak a hasizmai valami műtétek miatt (kis költői túlzás, de frankón kemény csávó). Minden magyar futó nagyszerűt ment egyébként, aki kint volt, engem kivéve. Hazafelé valahogy kevesebb észt osztottam a kocsiban, nem is értem:-)
Kis lelki vigaszt nyújt, hogy 20-tól azért elszenvedtem magam 70-ig, illetve hogy másnap reggel a térdem jelezte, hogy messze nem fantomfájás volt az, és hogy a hegyen maradás tényleg benne lehetett volna a pakliban. De ezek már csak mentális szépségtapaszok egy vastagon bevarasodott üszkös tályogon. A lényeg hogy ez egy szép és tanulságos verseny volt, katarzis nélkül. Nem árt az ismétlés néha az elsős tananyagból, ha már egyszer megtehetem:-)
Nem tudom, hogy jött ki neki. De ez a Petrekanits Máté volt, az állítólag látott már sportolót. Nézegetett valami adatsort rólam, és kérdezi, hogy a családban van-e valami pajzsmirigy gond bárkinél. Apukámnál van. Ekkor mondta, hogy jobb lesz vigyáznom a melegben. Nem merült fel bennem, hogy lehet javítani, de mikor a forróságban picit is meglocsolom a fejem, az nekem valami hihetetlen felfrissülés.
Szerintem amúgy azért nem jó a pamut, mert nem vezeti eléggé ki a vizet, és felmelegszik a víz rajtad. Akkor jó, ha nincs elég vized.
Ezt a trópusos téma otthonról is támogatásra számíthat, főleg, ha tengerparttal párosul :D Emlékszem, hogy JAAT és a hőség nem voltak cimborák, ő szaunázással meg vastag ruhában edzéssel operált. Nincs mese, szőrkucsmában és hótaposóban kell nyomni a májust :)
Egyébként meleg ellen én pamut pólót rendszeresítettem, mert az tovább tartja a vizet, így tartósabban hűt. Dörzsölődésileg nincs vele gondom. Nem tuti megoldás, mint a mellékelt ábra mutatja, de jobb, ilyenkor mint a technikai. Amit nehezebb hűteni, az a fej, ezt hagyományosan a patakoknál, kutaknál vizezéssel oldottam meg, de az csak ideig óráig tart. Ez a kulacsos dolog jó ötlet, meg a jég is, már 8. alkalommal voltam és sejtelmem sem volt, hogy adnak. Melegben szintén a gyomrom hal le először, gondolnám azért, mert a keringést leterheli a hűtés és a mozgás. Nálam ott jelenik meg a kérdőjel a fejem fölött, amikor annál jobban élvezni a meleget, minél melegebb van.
Idén én nem nagyon edzettem melegben egyáltalán. Noha a M115-ön egymásba érnek a pontok, én a hátizsákba viszem a jegesvizet (sajnos nem mindenhol van jég), így az lassan melegszik, és egy kulacs csak fejlocsolásra van. Terheléses EKG-n mondta nekem a TF-en a bácsi, hogy én nem bírom a meleget, mert gyenge a pajzsmirigyem, és nem is szabadna melegben erőlködnöm. Ezért folyamatosan locsolom a fejemet, mert egy bizonyos hőmérséklet felett emésztésem is rossz, és valahogy elszáll az akaraterőm is. De ez sajnos egy szükséges rossz. Az egy elég furcsa perverzió, hogy emberek ezt keresik, sőt sivatagi futás.
A szaunában futás már elég fajsúlyos! Még celofánnal lehetne körbetekerni magunkat, mint valami plasztik Tutanhamon :D Bennem most az alábbi gondolatok munkálkodnak: - Ha mondjuk célversenynek tekinteném a M115-öt és addig vastag meleg cuccban készülök akkor ahogy melegebb lesz az idő úgy fogok lassulni pulzuskontroll mellett. Gyorsítás gyanánt 3-4 héttel előtte levehetem a meleg cuccot, de érni fog akkor valamit az egész tortúra? Főleg, ha hűvösebb idő lesz? - Meleg esetén vetkőzhetnék "lejjebb". Mármint indulhatnék kompressziós szár és nadrág nélkül egy laza futónadrágban (ami nem testhez álló). A hűtés valószínű jobb, de mennyit lassulhatok hosszabb távon nélkülük? Ezeket a holmikat ki is lehet depóztatni az esti "hűvösebb" szakaszra, valahova 80 tájékára, ott már azért igényelné a segítséget az izomzat. Ebben az esetben viszont sokat kellene még fejlődnöm technikailag, hogy Hidegkútig ne csapjam szét szegényeket. Ettől még azért még odébb vagyok. - Alternatívaként jöhet szóba, hogy edzek a szokásos menetrend szerint, aztán májusban szépen felöltözve futok 1-2 közepes távot (~50-60 km) szigorú pulzuskontrollal a felborulás ellen. Ez már valamennyi akklimatizációs előnyt jelenthetne a melegre.
Most így a 3. változat tűnik legésszerűbbnek, szerintem teszek vele egy próbát jövőre.
Jaloveccel már én is szemezek egy ideje, csak én egyedül szoktam menni, így könnyebb útvonalon. Amióta leszoktam a Tátráról a Júliai Alpok a legkézenfekvőbb. Olyasmiket szeretek, ami megy egyedül és nincsenek sokan, pl. a Triglav a bamberg úton és még aznap le, vagy Mangart via italiana, Skarlatica stb.
A "Relentless forward progress" c. könyvben azt írja a szerző, hogy kb 14 nap kell a teljes aklimatizálódáshoz, de ebből az első 10 napban megtörténik a döntő része. A lényeg az, hogy rendszeres terhelés alatt legyünk a melegben, a szaunában ücsörgés nem segít a dolgon.
Legutóbb Lubics Szilvi nyilatkozott erről a Mozgásvilág.hu-nak, a Badwaterre felkészülés kapcsán.
"Ami a körülményeket illeti, szerintem Európában egyszerűen nincs olyan hely, ahol ideális feltételeket találnánk egy BADWATER jellegű versenyre való felkészüléshez. Egyik barátom viccesen megjegyezte, hogy irányítsak magamra 6 hajszárítót, vagy hősugárzót, és úgy eddzek. A valóság ehhez képest sokkal prózaibb lesz: amint az idő végre felmelegszik, próbálok minél többet futni a legmelegebb napszakokban, a legárnyékmentesebb helyeken. Plusz egy mechanikus futópadot rakunk a szaunába, de azt még nem tudom, miként fog beválni…"
Pár éve 183-at mértek nekem max pulzusnak, de 175 felett nem voltam évek óta. Nem megy. Állítólag kéne edzeni rá, de én ugye egyáltalán nem edzek. Viszont nagyon sokat mozgok. Heti 10 az alap, de mikor már nagyon kész voltam, ezért elkezdtem szedni Magne B6-ot, előugrott egy 19óra kb. 3 hete. A versenyeket is csak azért nem szeretem, mert itthon kell üljek, hogy pihent legyek. Meg mondjuk akkor pihenek, ha már a szervezet jelez. MB-n 150 lett az átlag, akkor állítólag az valami laktátküszöb. Mondjuk 155 környékén bizsereg a fejbúbom, úgyhogy lehet hogy inkább az lesz.
Pulzuscsökkenéssel a szervezetem védi magát valahogy Balitól asszem. Pl. M115 után egy héttel becsúszott egy ilyen . MB előtt-után is mentem rendesen, meg is feküdtem 2 hétre rá. 1 hét halálos combfájdalom levertséggel. Évi 500óra futkozós jellegű(lábi), meg még 150óra repkedős jellegű (kari-háti) az igénybevétel, az sok.
Egyértelműen kevesebbet és okosabban kéne menni, ha az lenne a cél, hogy relatíve leggyorsabb legyek valamikor valahol. A héten pl. bicókázok. Viszonylag komoly bőrfolytonosági probléma alakult ki a talpamon, meg bazi meleg is van, ilyenkor nem jó futni. Télen, ha leesik a hó, nagyon rossz bicajozni, de szerintem futni is szar, úgyhogy túrasí.
Gábor leírásán és a kommenteken is jól szórakoztam, szuper beszámoló!
Korai még nagy következtetéseket levonni, de nálam nagyságrendi változást jelent km-ben. Meg napi rutinná vált a futás, sőt a térdfájás is eltűnt valahogy. Amúgy reggel rosszul esik, délután meleg, de mégis jobb mint bkv-zni:)
Virágkertész haverom remek Kinizsiket csinál mostanában. Amikor mindenkinek melege van, akkor ő szárnyal. Egész nap jön megy a fóliákban.
Bár én itt mindenkinél lassabban kezdek, idén éreztem a pozitív hatását a jópár hete tartó 40-40 perces munkába/ból futásnak hőállóságban is. 17 órakor hazaindulva még elég szépen be lehet tompulni az angyalföldi aszfalton a melegtől. Aztán még 40-50 perc szauna van a vonaton, amin csak minden 2. ablak lehúzható.
