A szaunában futás már elég fajsúlyos! Még celofánnal lehetne körbetekerni magunkat, mint valami plasztik Tutanhamon :D Bennem most az alábbi gondolatok munkálkodnak: - Ha mondjuk célversenynek tekinteném a M115-öt és addig vastag meleg cuccban készülök akkor ahogy melegebb lesz az idő úgy fogok lassulni pulzuskontroll mellett. Gyorsítás gyanánt 3-4 héttel előtte levehetem a meleg cuccot, de érni fog akkor valamit az egész tortúra? Főleg, ha hűvösebb idő lesz? - Meleg esetén vetkőzhetnék "lejjebb". Mármint indulhatnék kompressziós szár és nadrág nélkül egy laza futónadrágban (ami nem testhez álló). A hűtés valószínű jobb, de mennyit lassulhatok hosszabb távon nélkülük? Ezeket a holmikat ki is lehet depóztatni az esti "hűvösebb" szakaszra, valahova 80 tájékára, ott már azért igényelné a segítséget az izomzat. Ebben az esetben viszont sokat kellene még fejlődnöm technikailag, hogy Hidegkútig ne csapjam szét szegényeket. Ettől még azért még odébb vagyok. - Alternatívaként jöhet szóba, hogy edzek a szokásos menetrend szerint, aztán májusban szépen felöltözve futok 1-2 közepes távot (~50-60 km) szigorú pulzuskontrollal a felborulás ellen. Ez már valamennyi akklimatizációs előnyt jelenthetne a melegre.
Most így a 3. változat tűnik legésszerűbbnek, szerintem teszek vele egy próbát jövőre.
Jaloveccel már én is szemezek egy ideje, csak én egyedül szoktam menni, így könnyebb útvonalon. Amióta leszoktam a Tátráról a Júliai Alpok a legkézenfekvőbb. Olyasmiket szeretek, ami megy egyedül és nincsenek sokan, pl. a Triglav a bamberg úton és még aznap le, vagy Mangart via italiana, Skarlatica stb.
A "Relentless forward progress" c. könyvben azt írja a szerző, hogy kb 14 nap kell a teljes aklimatizálódáshoz, de ebből az első 10 napban megtörténik a döntő része. A lényeg az, hogy rendszeres terhelés alatt legyünk a melegben, a szaunában ücsörgés nem segít a dolgon.
Legutóbb Lubics Szilvi nyilatkozott erről a Mozgásvilág.hu-nak, a Badwaterre felkészülés kapcsán.
"Ami a körülményeket illeti, szerintem Európában egyszerűen nincs olyan hely, ahol ideális feltételeket találnánk egy BADWATER jellegű versenyre való felkészüléshez. Egyik barátom viccesen megjegyezte, hogy irányítsak magamra 6 hajszárítót, vagy hősugárzót, és úgy eddzek. A valóság ehhez képest sokkal prózaibb lesz: amint az idő végre felmelegszik, próbálok minél többet futni a legmelegebb napszakokban, a legárnyékmentesebb helyeken. Plusz egy mechanikus futópadot rakunk a szaunába, de azt még nem tudom, miként fog beválni…"
Pár éve 183-at mértek nekem max pulzusnak, de 175 felett nem voltam évek óta. Nem megy. Állítólag kéne edzeni rá, de én ugye egyáltalán nem edzek. Viszont nagyon sokat mozgok. Heti 10 az alap, de mikor már nagyon kész voltam, ezért elkezdtem szedni Magne B6-ot, előugrott egy 19óra kb. 3 hete. A versenyeket is csak azért nem szeretem, mert itthon kell üljek, hogy pihent legyek. Meg mondjuk akkor pihenek, ha már a szervezet jelez. MB-n 150 lett az átlag, akkor állítólag az valami laktátküszöb. Mondjuk 155 környékén bizsereg a fejbúbom, úgyhogy lehet hogy inkább az lesz.
Pulzuscsökkenéssel a szervezetem védi magát valahogy Balitól asszem. Pl. M115 után egy héttel becsúszott egy ilyen . MB előtt-után is mentem rendesen, meg is feküdtem 2 hétre rá. 1 hét halálos combfájdalom levertséggel. Évi 500óra futkozós jellegű(lábi), meg még 150óra repkedős jellegű (kari-háti) az igénybevétel, az sok.
Egyértelműen kevesebbet és okosabban kéne menni, ha az lenne a cél, hogy relatíve leggyorsabb legyek valamikor valahol. A héten pl. bicókázok. Viszonylag komoly bőrfolytonosági probléma alakult ki a talpamon, meg bazi meleg is van, ilyenkor nem jó futni. Télen, ha leesik a hó, nagyon rossz bicajozni, de szerintem futni is szar, úgyhogy túrasí.
Gábor leírásán és a kommenteken is jól szórakoztam, szuper beszámoló!
Korai még nagy következtetéseket levonni, de nálam nagyságrendi változást jelent km-ben. Meg napi rutinná vált a futás, sőt a térdfájás is eltűnt valahogy. Amúgy reggel rosszul esik, délután meleg, de mégis jobb mint bkv-zni:)
Virágkertész haverom remek Kinizsiket csinál mostanában. Amikor mindenkinek melege van, akkor ő szárnyal. Egész nap jön megy a fóliákban.
Bár én itt mindenkinél lassabban kezdek, idén éreztem a pozitív hatását a jópár hete tartó 40-40 perces munkába/ból futásnak hőállóságban is. 17 órakor hazaindulva még elég szépen be lehet tompulni az angyalföldi aszfalton a melegtől. Aztán még 40-50 perc szauna van a vonaton, amin csak minden 2. ablak lehúzható.
Óóóóó, de jó beszámolók! Nekem idén egy kicsit lelombozóra sikeredett a túra, pedig a javítás reményével érkeztem, de Ádám és Évánál kezdem a jobb érthetőségért:
Tavaly kísérlet gyanánt az vékony 0-ás Inovomban indultam és szerény terveimnek megfelelően 20 órán belül értem célba (~19:10). Akkor különösebb megingás nem volt, csak a talpam és a lábam fáradt el piszkosul a köves talajon. Ezen különösebben nem csodálkoztam, 1 év minimálozás után kész csodának tartottam, hogy ennyi megy. A tapasztalat bitrokában tekintettel az Augusztusi 170-es Ut4m-re beszereztem akcióban egy Altrát. Érdekes lelki világa van a cipőnek, eltartott egy darabig, míg megértettem a lényegét, és barátságot kötöttem vele, de főleg az utóbbi egy hónapban nagyon ráéreztem a lényegére. Ennyit a cipő oldalról.
Futás oldaláról idén jobban álltam, több idő jutott rá, bár az eloszlás elég hektikus volt, átlag heti 8 óra azért összejött. Mivel a születendő gyermekünktől és a családtól szeretném a lehető legkevesebb időt elvenni, így már február végétől megváltoztattam a futásaim karakterét. A korábbi 2x3 óra délután 1x4 óra délutáni beosztást felváltotta a rövidebb 1-1,5 órás futások, hétvégenként megmaradó 4 órással (ha belefér). Ezek a rövidebb futások azt jelentik, hogy többször hajnalban befutok munkába (síkon), mert így a munkába utazás idejét ( ~30 perc) is integrálom a futásba. Természetesen ezek a rövidebb ott és akkor amikor lehet futások nem vehetik fel minőségben a versenyt a tervezett edzésekkel, de próbáltam ellensúlyozni tempó futásokkal és fartlekkel. Ezek érdekes módon jót tettek a technikámnak is.
Az előjelek vegyesek voltak, áprilisban a Garda-tónál sikerült kiütni magam a hirtelen jött melegben, de utána egy 5 órás tesztfutásom a Budaiban jól sikerült (szintén melegben), így reménykedtem, hogy megszoktam a nyarat. Azt hiszem utólag kijelenthetem, tévedtem, de térjünk a lényegre.
Konzervatív pulzustervvel indultam, és a korábbi években bevált frissítést terveztem. El is húzott a mezőny első harmada mellettem, de nem izgultam, fejben felkészültem, pulzus rendben. Kékesre talán 10 perccel később értem a korábbi évekhez viszonyítva, amit jó jelnek vettem, nem futottam el az elejét, izzadtam megfelelően.
Szerintem itt mindenki álmából felkeltve is tudja mondókát, hogy mi kell a jó ereszkedéshez, legfeljebb nem tudja kivitelezni. Én annyit tennék még hozzá, hogy a laza tempós ereszkedéshez piszok erősnek is kell(ene) lenni. Mióta minimálozom a lejtők dupla kihívást jelentetek. Itt nincs pardon, ha odacsapom a sarkam. Az Altra vastagabb talpa viszont segít, ha hibáznék és ez megnyugtató, magamhoz képest jók is voltak a lejtő tempóim.
A meleget Mátraháza felé már éreztem, de Szentimre felé rúgott hasba először. Utólag úgy gondolom itt kellett volna feküdni egy 20 percet, visszahűlni és akkor elkerülök egy hosszú agóniát, de azt hittem, ez csak egy átmeneti megingás, egy leves után a pulzus majd visszakúszik. Hát nem, fokozatosan gyengültem és hagytak el a környezetemben futók. Egy vaspánt szorítását éreztem a mellkasomon és a fejemen. Az emelkedőkön tetű lassú voltam, a sík és lejtő még kb. jó. Hidegkútra már eléggé ki voltam csontozva. Testem öntötte volna a hőt kifelé, de nem tudta, túlhevült. Levest nem kívántam, de betoltam egy banánt, meg 2 pohár kólát, aminek a szénsavja úgy felkeverte a gyomrom, hogy egyből kirohantam kiadni a cuccot. Mondhatom belehánytam az idillbe :) Nem éppen kegyelmi állapot a Múzsla előtt és ez a hegy nem arról ismerszik meg, hogy lojális lenne a szenvedőkhöz. Sóbánya-patak bejáratáig még Jucusékkal mentem, aztán az emelkedő kivégzett. A csúcson lerogytam a banánfa alá és felraktam a lábam egy kőre. Alig volt bennem élet. Nemhogy a célba érést nem láttam, még azt sem tudtam honnan kaparok össze annyi erőt, hogy lebotorkáljak Diós-patakig.
Nem tudom mennyit fekhettem ott, 20 perc a minimum, de lehet fél óra is. Ez idő alatt leerőltettem egy banánt és 2 pohár vizet, ami lent maradt és adott annyi erőt, hogy sétálva elindultam lefelé. A kissé hűvösebb idő és a bővebb étkezés (ráálltam a szalámis kenyerekre, mert azt kívántam) megtette hatását, szép lassan kezdtem összeszedni magam. Puskaporos-forrás felé a lejtős részekbe már belekocogtam, majd Faizatnál utolértem Csipiéket és Világos-hegyig együtt mentünk. Neki ott aztán elgurult a gyógyszer és elkezdett csapatni én viszont csak fokozatosan emeltem a tempót, ahogy a rendszer engedte. ~22:35-ös idővel értem a Puskaporos-kúthoz vissza. Innen 4-5km a cél és esélyt láttam a 23 órán belüli időre, így kieresztettem a lovakat a karámból, végül 22:57-nél állt meg az óra.
A túra után elég nagy csalódottságot éreztem pár napig, mert azzal a céllal jöttem, hogy a tavalyi időm a nehezebb terep ellenére is tartani tudom felkészültségem alapján, erre az általam mindig megfutott 20 órán bellüliséget is elvesztettem. A mérleg másik oldalán viszont ott van, hogy fel tudtam állni. Próbáltam megfejteni mi lehetett a probléma, hol hibáztam, mert olyan könnyű lenne csak a melegre fogni. Szintet biztos többet kellene nyomni, és erre augusztustól akár még esélyem is lesz. Van itt viszont valami, amivel kapcsolatban kíváncsi lennék a véleményetekre: Utólag visszagondolva minden évben volt egy májusi 100-as futásom, ahol a melegben nehézségeim voltak, vagy bele is feküdtem az árokba. Ez vagy a Kinizsi volt, vagy a T100-as. Kivétel a 2013-as év, amikor hűvös volt a T100 és az M115, így Kazinczyn feküdtem árokba. Érdekes dolog ez, de hogyan készüljek jövőre? Valószínű nem lesz időm kifizetni az M115 árát egy májusi 100-ason, más megoldás kell. Szauna? Téli ruházatban edzés májusban? Kapálás? :D
Írnál pár sort arról, hogy a 130-as pulzus az nálad a maximum hány százaléka, illetve, hogy milyen jellegű és menyi edzéssel éred el a fokozatos pulzuscsökkenést?
Hatodszorra és most sem a teljes táv. Nekem ez már csak így megy… Bár most a július végi Orobie Ultra Trail miatt nem is volt betervezve a hosszú táv (ami valahogy évről évre egyre hosszabb), azért hogy a középső táv sem ment… elég nagy fricska.
Pedig minden jól indult. Fejben ráhangolódtam és minden olyan összeszedettnek tűnt. Azért reggel a rajtban éreztem egy tompaságot, de gondoltam, hogy ez az idő előrehaladtával el fog múlni. Hát nem múlt el! Pedig adtam rá időt eleget:-). A rajtból kényelmesen kocogtunk, egy cseh gyerek villámrajtot vett, egyedül Speró követte, de ő is tisztes távolból. Én az 5-10 hely között kezdtem, néha beszélgettünk, néztem a tájat, a nagy meleg miatt próbáltam takarékos üzemmódban feljutni a Kékesre. Hiszen ismerjük az első számú terepfutós alaptételt („A Mátrabércet a Kékesig csak elbukni lehet, megnyerni nem” by Lúdtalp). És valóban elég lassan érkezett el az Oroszlánvár, majd a Kékes: ennyire lassan emlékeim szerint még sohasem kezdtem. Ennek ellenére a Sötét – lápa nyeregnél hirtelen megzuhant a vércukorszintem és csak rutinból tudtam kvázi tempóvesztés nélkül felérni a Kékesen lévő pontra. Ott ettem-ittam, de a helyzet nem javult. Gyakorlatilag a hátralévő nem kevés idő egy eléggé lefojtott, nehézkes küzdéssé degradálódott, nyoma sem volt annak az erőnek, amit azért elvárható így június elején a verseny időszak közepén, főleg egy olaszországi alpesi verseny előtt szűk két hónappal. Azért próbáltam agyalni, mi lehet a hiba (Terepfutás második axiómája: „Nem a táv, hanem a tempó öl” by manbo, de hol volt itt tempó?!), ettem ezt –azt, de az erő nem jött. Valahogy legurultam Parádsasvárra (ilyen lassan még edzésen sem értem le…), de gyenge voltam továbbra is. Pedig ez végig „szeretem” szakasz (fejben szeretem, nem szeretem szakaszokra bontottam a távot és ez még jócskán az előbbi csoportba tartozott). Mosdottam a kék kútnál és nekiugrottam a Nagy-Lipótnak. Szerencsére Ábris pont ekkor ért utol (tavaly a Muzsláig kitartott az előnyöm, pedig ő sem a tavalyi lendülettel tolja - no comment), eldumálgatjuk az időt és nem mondanám, hogy pikk-pakk, de eljött Galyatető. Aztán az ajándékhurok végképp beteszi a kaput, onnantól már fejben elengedtem azt a napot és átalakul „gasztrofutásnak” a verseny. Még a lefelén történt, hogy egy újabb terepfutó axióma létét vagy nem létét teszteltem („Lefelé a szar is gurul” by Ákibácsi), de jelentem, hogy ez nem mindig igaz. Egy szimpatikus kőre még le is kellett ülnöm, annyira gyenge fos voltam (bár talán így magyarázható, hogy miért nem tudtam gurulni:-)). Aztán valahogy visszaküzdöttem magamat Galyatetetőre. Ott a leves valamennyire helyre tett és viszonylag normális tempóban átértem Mátraházára (bár az az utolsó 2 km itt is megforgatta a kést bennem párszor). Lajosházáig megint „szeretem” szakasz, utána meg az egyik kiemelt kategóriás „nem szeretem” szakasz: Mátraszentimre messze is van, ráadásul monoton alig emelkedő vonalvezetése láthatatlanul, de annál biztosabban szívja ki az erőt a lábakból. A legrosszabb benne az, hogy szívem szerint inkább gyalogolnám, de akkor rengeteg idő elmenne, így marad a futás, de ahhoz meg már gyenge vagyok. Azért reménykedem a pont levesében, két éve is ott jöttem helyre, talán most is működik a varázs. (Akkor 2015-ben teljesen szétcsúszva estem be a pontra, és Lúdtalpra várva nyugodtan eszegettem és pótoltam az energiát. Aztán csodák-csodájára teljesen frissen indultam útnak, igaz ehhez kellett Lúdtalp személyében egy segítőkész „feedback”: mellette mindenki frissnek és gyorsnak tűnt akkor:-) De most nincs Lúdtalp, kiváló taktikai érzékkel valahol Ausztriában iszogatta a radlert ekkortájt...)
Mátraszentimrétől többek között az n. rendezésű Mátra 115 n.-dik teljesítésére hajtó druszánommal és az n-1. teljesítésre pályázó Lacival indultam tovább, most én lehettem az ő Lúdtalpjuk, mert innentől kezdve ők egészen jól megindultak…le is szakadtam róluk ráadásul Szorospatakra menet be is néztem egy elágazást, erre sem nagyon volt még korábban példa. Szóval fizikálisan és mentálisan is eléggé szenvedtem, így akkor már láttam, hogy ebből csak a babatáv lesz. Ezen az Ágasvári turistaház rizskohja sem változtatott (és a puliszka is jó volt, de pizza idén még nem volt kész, pedig elég későn értem fel… Azt nem ígérem, hogy jövőre még lassabban megyek a pizza reményében:-)).
Ágasvár, majd a Fallóskút előtti irtás szúnyogoktól hemzsegett, legalább gyorsan átértem rajta. Hidegkúti turistaház előtt megint újra rangsoroltam a túra „nem szeretem” szakaszait: előkelő helyezést ért el az a pár kilométer… Ellenben a turistaház maga volt a tökély, a pontőr gyerekeknek éppen esti mesét diavetített az egyik apa (talán a Dzsungel könyvét?), elméláztam, hogy jövőre jó lenne a családomat is valahol itt látni, bár őket még Kisnánára vagy a célba sem tudom elcsábítani, hogy lehetne őket ide az erdő közepére?! Pedig nagyon jó a kisugárzása, továbbindulni is nehéz. De végül csak rászánom magamat, csapatban haladunk, úgy talán könnyebben megy. Végül az erősek el jobbra a Múzsla és a hosszabb távok felé én meg magányosan kiosonok a Mátra öleléséből. A Kénes kútnál még jól elidőzök, aztán a patak mellett kikocogás Gyöngyöspatára. Persze idén is benézem a helyes utat, ez már csak egy ilyen nap (és még a Reál is megnyerte a Bl-t, de szerencsére ezt csak másnap tudom meg).
A célban a szokásos kedves hangulat, duma, kaja, pia… jó volt, na. Ez a rendezés számomra A RENDEZÉS, jó részese lenni. És a pálya is nagyon fáintos, és az utolsó hurkot még nem is láttam:-)). Jövőre talán, talán majd nagy leszek és erős leszek hozzá…addig meg marad az idei Mátra115 egyetlen pozitív üzenete: ennél bizony több kell majd július végére, de talán még idejében jött ez a pofon és egy pár hetes gyorstalpalóval tudok kozmetikázni a helyzeten.
Ötödik alkalommal vágok neki, megfogadom, hogy döntési ponton (102 km) a hosszútávot választom, akármilyen pocsékul érzem magam. A rajtban a rendezők percek alatt lerendeznek 2 busznyi embert, indulnak a hangulatfokozó dobok, mindenki haverkodik, ünnepnap van egyértelműen. Nézegetem a vádlikat, szerkókat, már rengeteg az ismerős arc. Szokásos pozíciómból startolok (seprűszerűen), faluból kiérve a piszoárba megyek. Mire visszalépek a földútra az már tök üres, megpattant a teljes mezőny. Vagy nagyon kiéhezett mindenki erre a túrára és keményen nyomja, vagy öregszem. Na nem baj, egyedül is szeretek túrázni, Oroszlánvárig így élvezem a reggeli erdőt. 150-es pulzusra állítottam a pittyenést az órán, ezt bonyolult matematikai műveletekkel számoltam ki Csermanek 145-ös UB-jából. Emelkedőn csigatempó, lejtőn elkocogok. A Kékes előtt Csutora kutya 33-szor előz meg és jön szembe, bírom a fejét, már a Lefagyszon is találkoztunk. Sokat futok otthon a saját kutyámmal, most is jó érzés kerít hatalmába hogy ott liheg a térdhajlatomban egy legjobb barát. 1014 méteren elviselhető időjárás van, lent Parádsasváron már meg kell mosakodni a pontra kitett lavórokban és a faluszéli kútnál is. A Lipótokon azzal nyugtatom magam, hogy ez a legnehezebb hegymenet-hőmérséklet páros a mai napon. Ez nem biztos, de valami ki kellett találnom. Galyatetőn a fürdés slaggal történik, Almáson a kék kút ki van már ékelve mindenki nagy örömére. Galyavár szerencsére árnyékos emelkedő, csigalassan nem is fáj. Galyán újra slagfürdő és aztán hosszú kocogás kezdődik. A dagonyánál és a patakoknál többször utolérek egy jómozgású futócsaládot, azon nevetnek, hogy sikerült teljesíteniük életük első 8 órás maratonját. Ezek szerint 42-nél vagyunk, kiszámolom, hogy akkor fél órával el vagyok maradva a 2014-es legjobbamtól, aminek nem örülök, mert úgy érzem többet készültem, de melegebb van, tehát örülhetek is akár. Egyszer csak elkezd dörzsölni a jobb cipő belső támasza, lépésről lépésre egyre égetőbb. Meglep, mert régen volt már cipőproblémám. Belémhasít a kérdés, hogy valóban 102-nél lesz az én döntési pontom? Mátraházán kérek a pontőröktől leuko-t, így elviselhetőbb a dolog, csak lejtőn fáj. Valszeg túlhordtam már ezt a stabil cipőt, beroskadt mindenhol, de a támasznál nem. Lajosházán csak a dinnye csúszik, úgy tűnik a pontőr bácsinak meg csak a sör. A filozofálásban éppen ott tartott, hogy vajon mindenhol ilyen a dinnye? Angliában is? Ezt konkrétan nem tudom, de remélem, hogy Szentimrén is pont ilyen a dinnye, mint itt. Szorospatakon felveszem a második félidős zseléadagot, fejlámpát. Örülök, hogy meleg cuccnak csupán két karmelegítőt tettem be, ezek mennek is a zsákom aljára, fel sem merül hogy szükség lenne rájuk. A pontőrök itt is villámgyorsan segítenek mindenben és megértően mosolyognak, amikor próbálom remegő kézzel elmagyaráznia a full kommersz dekás ivózsákom nyitását. Nyilván nem láttak belőle a mai napon csak húszat. Ágasvárnál a csúcsmászás egyre vadabb szúnyogcsapkodásba megy át, a pontőrök szerint mi hozzuk fel nekik, amikor nem jön senki akkor állítólag lemennek a szúnyogok. Indul az esti szakasz, megy le a nap, ez mindig megnyugtató, túléltem a meleget. Átváltok a házizseléről a dekában vett ultra nevű zselére. Most először vettem ilyen egy adagos géleket (3 ezer körül volt a 14 darabos eco csomagolásban), citromos, jó, talán még erősebbnek is érzem magam tőle, a papírja könnyen pöckölhető a patakba…na jó ezt csak a fészbukon menő vita miatt írtam…szóval hamar kialakul az eljárás, összesodrom a kiürült tasakokat és betolom a combomhoz a passzentos futónadrágom alá, ott aztán ragacsozhat. Futok Keresztesig, közben telefonon beszélek az otthoniakkal, jólvagyok-ánemtommégmilesz. A falu végén egy teraszról aggódik egy néni, hogy van-e lámpám, kicsit megállok, túra van, sokan jönnek még, sok van hátra igen, szörnyülködik. Hidegkúton veszem elő a fejlámpát, sűrítek a zseléfogyasztáson, jön a Muzsla. Itt megint egyedül maradok, sehol senki akivel osztozni lehetne a szenvedésben. Sötét van, ösvény nincs, egy madár is huhog vészjóslóan, ez az igazi Z3szög-feeling! Szokásos kínok közepette és fejben a rövidtávra átnevezve felérek. Aztán meglepődöm, hogy 40 perc volt, ami 45-50 szokott lenni. Lekocogok a hegyről, az aljában utolérem Lacit. Meglassulok beszélgetni és valószínűleg ezért nem üt most meg a Diós-patak medréből való kimászás. Aljas fotók készülnek itt, vigyorgunk-vicsorgunk, kinek mi sikerül. Laci lepihen kicsit, neki a hosszún kell mennie, hisz eddig mindet teljesítette. Én a Havasok-Kávák-Hegyesek terhétől szabadulva továbbnyargalok gyorsan. Szeretem ezt a részt, Mátra ez is de mégis mindig kihalt, messze esik Kékestől, Galyatetőtől. Két hete is feljöttünk kicsit a Kénes-forráshoz mozogni, kipróbálni a Havast a nepáli oldalról is (ez tetszett egy beszámolóban). Yoyoék az elágazó ponton kedvesen hízelegnek, nem értik miért nevezek le, én se nagyon, ledolgoztam a félórás hátrányomat, jól vagyok, a cipőm csak lejtőn fáj, de hát olyan jó csak így lazán lefutni a vizes fűben Patára. A pincesoron elkezd villogni a fejlámpám és kikapcsol. Ja hogy a Muzsla lejtő óta max fokozaton felejtettem és csak tompítottal bír ki egy éjszakát. Na megvan az indok, hogy miért neveztem le. A célban még nagy a csend, megvárom Ubalika befutóját a hosszúról, kicsit falatozok a sütikből, amikből napközben nem akartam/mertem enni, aztán tiplizek. Sebességben és társadalmizásban is nagy fejlődési lehetőséget látok még magam előtt. Jövőre még jobban felkészülök és persze jövök. Köszönöm a szervezők munkáját!
Hát igen, nem a táv öl, hanem az iram. Tavaly 7:42-vel voltam Szorospatakon, idén 8:28-al. Oké, melegebb volt sokkal idén, de az max fél óra. De a maradék 20perc a végén minimum 1óra, és közben meg maga az élet. Tavaly szorospatak után olyan megborulásom volt nekem is és Gyurkópetinek is, hogy a Havasig permanens hányingerrel spékelt szédelgést nyomtunk. Ott lett annyira elegem az egészből, hogy kiszálltam.
Nem tudom mivel lehet elérni, hogy brutál alacsony pulzuson is jól menjél, de nálam a csúcssebességekben és időkben 5éve nincs fejlődés. Viszont síkon mért a 4,5-5perces tempókhoz tartozó pulzusomon minden évben radikálisat faragok.
ezt elolvasva ez a Matra115 valami kis gyerekjatek kocogas. Be is adnam a nevezesemet rögtön. szerencsere szoltam elöre az ismeröseimnek, hogy ha akarnek menni a jövöben a Matra115-re, akkor üssenek ahol érnek. Merthogy ez az iras olyan jo kedvet csinal a Matra115-höz, hogy mar holnap indulnek :)
Sikerült a pályán jelentőset növelniük Gyuriéknak, nem mintha eddig rövid lett volna. Igazából mindegy. Én 3 versenyre utaztam haza mindenképp idén, ez volt az egyik. Mert ez a verseny csak a rendezvényről szól, semmi másról. Olyan jó a rajtban, mint a célban, és mint a pontokon. Majd ha képtelen leszek mozogni, itt leszek pontőr mondjuk hidegkúton.
Amúgy az hogy ennyit fussunk nyári forróságban egy iszonyú állatság. Nagyon érdekes volt az idei túra, mert a verseny előtt hosszasan beszélgettünk Borival, hogy miért is csinálom ezt, miért kell ez. És valahogy bennmaradt a fejemben a gondolatmenet. Azt gondolnám, hogy ezen lamentálni végig egy ilyen pályát rettenetesen negatív. Sőt, egy ilyen pálya nem sikerülhet, ha nem akarod minden erőddel. Én egyáltalán nem akartam ezt most, és mégis könnyen ment. Szokásos elméleti készülődésem a nullával volt egyenlő. Nem tudtam időket, nem gondoltam pulzusokat. Este beszélgettem Pappgabival, és mondta, hogy ő szigorúan 129alatt megy. Hát ez egy tudományos gyerek, majd akkor én is így megyek. Akkor az elmélet tiszta.
A cipőm elég para volt, mert le akart válni a talpa. A bokám fájt, mert múlt 7 végén szlovéniában 1700-tól hó volt, de azért csak felmentem 2500-ra, meg le. Szétfagyott, majd szétvertem. A lágyékom is fájt, mert az november óta ki-ki újul.
Volt itt annyi szar, hogy valamiért tuti ki lehet majd szállni valahol. Előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy de jó lesz.
Végül az lett a taktika(mert a P85-ön 3éve nagyonbevált), hogy ami kukoricaföldnél meredekebb, azt gyaloglom. Sőt ami nagyon ótvar meredek, azt lassan gyaloglom! És lefelé sem szaladunk eszetlenül. Az idő kellemes volt, a pulzusom meg olyan alacsony, hogy a pontokon bármit meg tudtam enni. Semmi drága gélt nem kellett enni a táskámból. Villogott a dollárjel a szememben mint Dagobert bácsinak, miközben faltam a banánt uborkával, a paradicsomot gumicukorral. Rá meg kóla.
Szuperül ment az emésztésem, aminek nálam hallható-szagolható jele mutatkozik szabályos időközökben. Hurrá!
Körülöttem kavarogtak az emberek, valahogy valakivel mindig volt menni. Kivéve Galya után, és azt a lefelét meg a lajosházi felfelét rühellem nagyon. Az erdő viszont nem melegedett át érdekes módon, így 130 egynéhányban futottam végig fel a dózeren. Nocsak, ez elég jó mán! - gondoltam.
Msztistvánon egy autós kicsit elvitt a tükrével, majd megállt. Mikor mondtam neki, hogy lehetett volna erősebben is, elküldött anyámba. Valahogy Ausztriában ettől elszoktam. Poén lett volna beküldeni a gépháztetőn a botomat, majd elszaladni be az erdőbe. még a gondolatán is elröhögtem 5percet. Majd legközelebb, amikor épp nem a béke fog megszállni.
Kovács Zsoltival ereszkedtünk Szorospatakra, nullás cipőbe jött! Kemény gyerek!
Szorospatakon valami megsúgta nekem, hogy na most kell figyelni Bali, mert Ágasvár környékén ólálkodik a kalapácsos! Hagytam is Zsoltit elmenni, rohadtul figyeltem jobbra-balra, hol bújik. Hát már fennt volt Ágasváron a rohadék. Odasütött a nap, meleg volt, meredek is volt, és a szarházi tudta, hogy itt nem lehet annyira őt lesni, honnan támad. Mindkettőnknek adott, de Zsoltinak egy olyat, hogy 20p-t kellett feküdnie utána a th. előtt. Szegény Zsolti. De én akkora már a csörgőpatakban feküdtem. Azon gondolkoztam, -ahogy ott fekszem- hogy ma másztunk volna Óváron 1-2 órát, utána itt heverésznénk, pocsolnánk. Nem tudsz te élni, te farok, gyerünk, szaladj tovább, biztosan jól beszorult a meleg itt az irtás szélén Fallósig.
Ja, be hogy rohadna meg.
Fallósig sem voltam szarul, de ott valahogy úgy erőre kaptam, hogy na. Vágta le, vágta fel, és már jön is Hidegkúti th. Na ott minden évben az van, hogy ilyen undortó idill van kialakulva. Van amelyik a függőágyban hever, gyerekek szaladgálnak a réten, ég a tűz, valami épp sül. A Nap már alacsonyan. Annyira gejl, gyomorforgató, hogy kedvem támadna felborogatni az asztalokat , felgáncsolni a kisgyerekeket, káromkodni, böfögni. Sírjanak, szenvedjenek, ne má hogy itt csak úgy ezek elvannak!
De a lényeg, hogy ott ül a Cseh gyerek az asztalnál. Azt mondja engem vár. Engem? Asse tom kivagy, miért vársz te engem? Az ő GPS-e 18%-on van, azért. Az enyém 12-n, mondom neki, de az szumma 30, és már 80/130 körül vagyunk, úgyhogy nem is olyan rossz! Erre a gondolatmenetemre a gyökér ki is kapcsolja a GPS-ét. Komolyan veszi szavamat, naná hogy nem ismer. Egyébként ahogy kifutok a pontról annyira jól mozgok, mint egy őzbak. Majdhogynem ugrándozok. Erre mondja nekem a csóka, hogy jön velem 1 órát, és majd utána ellép.
Hát pajtás, az a szomorú hírem, hogy közelít felénk a Muzsla. Arra fel lehet menni okosan, és azt lehet hinni, hogy lenyomtad mint a bélyeget. De hogy Dióspataknál csak árnyéka leszel önmagadnak az biztos. Ezért aztán neked legalább annyira fingod sincsen arról, hogy 1 óra múlva mi lesz veled, mint nekem. Nem érti.
Úgyhogy a gyerek felfelé kiakadt(még ki is szállt), én meg nem álltam meg a ponton annyira túl akartam lenni az egész Muzsla-ügyleten.
Diós-Pataknál meg eszegetek éppen, és odajön hozzám Barbi(!). Kérdezi tőlem, hogy futhatna-e velem? Szerintem kb. úgy néztem rá, mint mikor a borztól megkérdezi a kanári, hogy énekelhetne-e vele egy kicsit. Büdös vagyok, végtelenül tahó, úgy mozgok mint egy ólmozott tetű, és ő velem akarja tölteni az estéjét. Tényleg nem bírt ennél jobbat kitalálni magának?
De udvariasan ezt mondom:
Persze, örülök, gyere, miért ne. De készülj rá, hogy néha kicsit lassú leszek.
Ahogy ott szaladgál előttem, és elfut felfelé a dombnak, persze én is gázt adok, és simán veszem a fordulatot! De már veszem is azonnal vissza a tempót. 95-nél vagyok, és még most is két lábbal állok a féken! Az órám persze lemerült, de ahogy hallom Spero elég konstans előnyt mutat.
Na, elértünk kénesforrásig. Itt a "kísérőmmel" együtt már 4 nő áll körül a sötétben. Egy épp elment, de az azt mondta, hogy nem akar tőlem semmit. Ezek meg mind azt akarják, hogy én hegynek menjek, ne a célba. Pedig az volt a fejemben, hogy a hülyeségnek márpedig gátat kell szabni! És ez valahol 100-nál van.
Az a baj, hogy nem tudok nekik mit mondani, annyira semmi bajom. Nem fáj semmim, a cipőm egyben. És nem vagyok fáradt. Na az már elég gáz.
Pedig a Havast már '97 óta rühellem, ezen a hegyen mindig a bozót és a bögöly uralkodott, így átengedném nekik a hegyet szívesen. Gyuriék betettek egy kötelet, hogy majd lefelé a rokkantak ügyesen jöjjenek. Kedves, nem?
Innentől elég gyorsan telt a túra, egyszerűen eldumáltuk az estét, így semmilyen beteg gondolat nem bírt kikeveredni a fejemből, amin aztán jól elcsámcsogok órákat. Felfelé ziháltam borzasztóan, lefelé óvatoskodás, mert a fűtől nem látni semmit. Iszonyatosan nehéz pálya ez. Barbi sem szaggat lefelé, úgyhogy elvoltunk. Még ebben a nehéz helyzetben is próbáltam úriember maradni, ami annyiban merült ki, hogy legalább nem fingottam közvetlenül az orra alá.
Világos hegy azért még ilyenkor is élmény, pláne hogy a Hold és a Jupiter (Szaturnusz?) brutális együttállása bevilágította az erdőt. Ezen a ponton van az, hogy tudom, hogy tudja, hogy mit érzek most. Mármint a LővAndris.
Gondoltam majd Világostól nyomom, de nem sikerült valahogy tempót menni a Havasra. Jöttek szembe az emberek sorra, nem örültek nekem annyira, mint én nekik. Havason bunkóskodtam még egy kicsit a ponton, aztán megindultam lefelé, mint egy óriásteknős. Még vizet sem vettem az utolsó EP-n, pedig 5km sok lehet. De éreztem, hogy nem lehet itt már gond. Látszott a leheletem, és száguldottam a hűvös éjszakában. Csodáltam magamat, hogy honnan jön most ez az erő. És majd erre fogok csak emlékezni, mikor jövőre beadom a nevezést. Ultra-szelektív-memória!
Célban múló rosszullét, alvás-evés-beszélgetés. Jó volt nagyon.
Még Kedden is bealudtam az irodában, eltart mire ebből feláll a rendszer.
Mert az un. komfortzónából csak átl. kocafutókat zökkent ki, rövid időre és viszonylag könnyen tudsz belőle regenerálódni, sima kajálás mellett is. Míg az ultra teljesen szétszed, kiköp, majd újra kell épülj.
