Pedig az utolsó részidőd alapján nem volt lassabb a többieknél. Lejtőfutást lehet és érdemes is gyakorolni, nyerni nem de veszíteni sokat lehet rajta. Csak hát lejtő kell hozzá.
Köszi a beszámolót Zoncsinak, és persze gratulálok az überf@sza futásodhoz!!
Azt a fanyilas útjelzős letérést a sáráról a pirosra L-es távos csajok is benézték, és én is benéztem volna, ha nem pont akkor érek oda, amikor ők már átkozódva visszafelé jöttek...
Nekem ez volt az első terepfutásom - mikor befutottam, úgy voltam vele, hogy sohatöbbé... Alföld széléről érkeztem, eleve 20 év kihagyás után 1 éve kezdtem el újra futni - síkon!!! A részeredmények is igazolják, hogy nem az erőnléttel volt bajom (12. voltam 13,5-nél a pihenőhelyen), de egyszerűen a hosszú lejtőn (3. szakasz) csak az nem hagyott le, aki nem is akart:)))
Nem tudom, építhetőek-e ezek az izmok és milyen edzéssel - gyilkos toporgás volt csak az összes lefelém, olyan érzésekkel, hogy a sípcsontom ki akar fordulni a térdemből... A végére cseszettül fájt már, én kifejezetten örültem, hogy az utolsó két kanyar a suliudvarig újra emelkedett!
Mindenkinek szeretnék én is gratulálni, aki abban a rohadt hőségben - bármilyen távon és bármilyen eredménnyel - a futást választotta a sörözés helyett... (ideértve a BSI-s városi futókat is)
A múlt hétvégi Mátrabeli kalandozáshoz egy hétre annyira nem akartam erőltetni a versenyzést, de Ildikómnak volt kedve a Börzsöny Trailhez, rajtam hát ne múljon, ő úgyis kimaradta a múlt hétvégi jóból. Azért óvatosan én is csak a 24 km-es S távra jelentkeztem be.
Telekocsival indultunk reggel, hoztuk az egyik zuglói "szomszédot", illetve a Szabó Áronék is hozzánk csatlakoztak a vonatuktól. Fél 10 körülre értünk ki, felvettük a rajtszámot, majd elrajtoltattuk az L-s mezőnyt. Láttam, hogy lesz küzdelem, ott indult Hajduska, Nagy Gyuri, Pinyó, és még pár a keményebbek közül. Ugyanakkor örömmel konstatáltam, hogy a rajtban maradottak között nem ismertem fel egyetlen nagy spílert sem, persze ez nem jelentett semmit, hisz nagyon nem is ismertem senkit. A meleg miatt nem tervezhettem nagy hajtást, de úgy gondoltam, ha alkalom kínálkozik a dobogóra, azt kihasználom. Sajnos az utóbbi napokban az alvás nem nagyon ment ugyancsak a forróság miatt, így benne volt a pakliban, hogy idő előtt elvérzek, de azért reméltem a legjobbakat. Otthon több kiló gélem van, persze elfelejtettem hozni, így vettem egyet a Csanya butikban, meg egy koffeines "shot"-ot is, majd a Nyúlcipősöktől egy kis fiola L-carnitint, amit indulás előtt be is nyomtam. Régen rendszeresen iszogattunk ilyet nejemmel hosszúkon, mondom, hátha használ most is. Csak egy könnyű övtáskát vittem magammal egy kb 6 decis kulaccsal, amit én magam is elég vékonykának véltem, de reméltem, hogy ha az egyetlen frissítőponton, 13-nál alaposan frissítek, nem fogok végletesen kiszáradni. A rajthoz kedvenc zenémet (Uptown funk) tette a műsorvezető, nagy kedvvel indultam a távnak. Az XS-es mezőnnyel egyszerre startoltunk, de annyira nem akartam bambulni a többiek rajtszámát, így maradt a bizonytalanság. A hosszú felfelé vezető utcára olyan 7.-8. körül fordultam, aztán leesett az övtáskám, és meg kellett egy pillanatra álljak, de azért 10-ben maradtam. Az utca végére maradtak előttem vagy 5-en, 6-an, köztük egy lány, Ottlakán Orsi. Nagyjából egy tempót mentünk. Ahogy elkezdett emelkedni, láttam, hogy az emelkedőkön csak annyi célom lehet, hogy ne szakadjak le. A mátrai 98 km / 4800 m is benne volt még a lábamban, és még nagyon az elején is voltunk, nem akartam legénykedni, nem is nagyon volt mire. Valaki még megelőzött, nagyon szép egyenletes tempóval ment el mellettem felfelé. Nem követtem le őt sem. Ahogy telt az első pár km, láttam, hogy nem szakadok le, 100 méteren belül volt előttem mindenki. Orsit az első kapaszkodó után, a fotózást követő hosszabb lankás emelkedőn hagytam le, mert mennem kellett az élcsapat után. Rövidesen egy mezőre értünk, ahol az addig élen haladó srác tévesen balra letért, de pár méter után visszaszólítottuk. Mögém sorolt be a magas fűben az L-esek által vágott csapáson, és hallottam, hogy közeledik. Aztán mikor kiértünk a szélesebb útra, végül nem előzött. Egy hosszabb emelkedő jött, nagyjából tartotta mindenki a helyét, aztán mikor felértünk és meredeken alábuktunk meglepetésemre mindenki roppant visszafogottan kezdett el ereszkedni. No, mondom eljött az én időm! Pár pillanat alatt élre álltam és elkezdtem tolni lefelé annyira, hogy ne csapjam szét magam, de azért rendesen kihasználjam a gravitáció segítségét. A nyúlfarknyi lejtőn annyi előnyt sikerült összekaparni, hogy a következő meredek kaptatón, ami a nagyon látványos Kámorra vitt föl, már nem előzött vissza senki, bár ott lihegtek a nyomomban. Volt is pulzusom rendesen, mire felértem. Jó lett volna a csúcsról szétnézni, mert egy pillantás elég volt, hogy lássam, megérné, de igyekeztem tartani a hátulról rám kényszerített sebességet. A Kámorról lefelé aztán olyan lejtőt kaptunk, hogy örömmel konstatálhattam, itt talán összeszedhetek némi előnyt a további hegyek megmászásához. Mire leértem, el is tűntek az üldözőim. Onnan elég jól futható szakasz következett, a hosszabb egyeneseken néztem hátra, de sehol nem láttam senkit. Nagyon izgultam, mert jó bőrben voltam még, hajtott a lelkesedés, simán tudtam 4:40 körülieket futni síkon, enyhe lejtőn meg néha rámentem a 4:00-ra is. Idejét éreztem, hogy bevegyem a gélemet, de az a hülye ethicsportos nyaflaty a zacskó kiszakítása után teljesen szétfolyt a kezeimen. A javát szerencsére megettem, de már inni nem tudtam, nem akartam mindenembe belekenni a cuccot. Közben kezdtem beérni az L-eseket. Nagy örömömre rövidesen Yoyoka alakját véltem felfedezni, mondom most hogy meg fog lepődni! És tényleg, teljesen elképedve mondta, hogy Zoncsikám, te vagy az első, úristen!! Megkértem, hogy kapja már ki a kulacsomat, segített is, ihattam, aztán rohantam tovább. Yoyoka még hosszan kiabált utánam átszellemülten, hogy hajrá, meg hogy menj, nem látok senkit hátul! No és valahol itt ment valami félre. Nem nagyon tudom összerakni az időrendiséget. Én még futottam vagy 2 dombon keresztül, de mikor a 2. derekánál jártam, már nagyon gyanús volt, hogy sehol egy festék folt, se egy szalag. Tudtam, hogy lesz majd egy P- váltás, és én még mindig a S--n voltam, amin a kezdetektől kellett haladni. Közben jöttek mögülem, Yoyo is, mások is. Mondom itt nincs jel. Tényleg. fejvakarás. Még többen jöttek. Nekik már messziről mutogattam, hogy nem jó az irány. Közben megnéztem a telón, hol van a P-. Vissza 300 méter és balra. A fene, ez nem az a piros! Még visszább. Közben jött a 2. srác is. A fenébe, nagyon túl jöttünk! Futás vissza, de közben keresgéljük, hol a leágazás. Végre látjuk, hogy akik hátulról érkeznek hol fordulnak le - jobbra! Mármint nekünk jobbra, akik épp visszafelé tartunk. Odaérek a leágazáshoz, látom, hogy az a pont, ahol érkezésemkor jobbra információs táblák voltak. No én azokat jól meg is néztem. Keresem a nyilakat. 2 hangyafasznyi nyilacska közvetlenül a kanyarban. És ha azt észreveszi az ember, akkor már jó, mert az ösvény úgy ki van szalagozva, mint egy májusfa. csak éppen ehhez balra kellett volna néznem a megfelelő időben. Vagy nem a táblát bámulnom, amikor azt a 2 kis nyavalyás nyilat kellett volna észrevennem... Utólag visszanézve a Straván 1,7 km-t tettem bele, meg persze némi szintet, és 11 percig tartott, míg a sok fejvakarás és visszafutás után visszatértem a helyes ösvényre. Akkor ezt nem tudtam, csak azt, hogy túl sok idő volt. Ennyit már nem fogok tudni behozni még a dobogót jelentő 3. helyig sem. Azért lerongyoltam a pontig, megálltam, hogy ne feküdjek bele a patakba. A korábban szépen felépített tervem, hogy a ponton mit eszek, mennyit iszok ugrott. (Arról nem is beszélve, hogy vagizni akartam Gankiéknál, mint 1. helyezett. :) Ittam vagy 2 deci izót, teletöltettem a palackot, bekaptam egy darab banánt, akit értem, annak gyorsan elsírtam a bánatomat, (2 tőmondatban,) aztán kapaszkodtam felfelé a völgyből. A kedvem, lendületem persze már oda lett, de azért igyekeztem kilépni. Rövidesen ismét beértem Orsit, naná, hogy neki is keseregtem egy sort. De hamar lejött, hogy neki most nagyobb gondja van, mint az én sirámomon rágódjon, eléggé meggyötörtnek tűnt a mozgása. Biztos kikészítette a meleg, mert később be is fogta az addig 2. lány. A hátralévő szakaszról már sok szót nem tudok ejteni, felfelé daráltam enerváltan, nem mondhatni, hogy haraptam volna a hegyet. Meg is fordult a fejemben, hogy vajon akkor is beérnek, ha nem vétem el az utat? Lefelé viszont azonnal 5. sebességbe kapcsoltam, és vágtattam, ahogy csak a csövön kifért. Csak az újabb pataknál álltam meg kicsit, mert nem bírtam megállni, hogy bele ne könyököljek kicsit, miközben locsoltam a tarkóm a hűs vízzel. Dagonyáztam, na. :) Ha valakit láttam, kérdezgettem, mi a helyzet előttem, de nem nagyon biztattak. Végül mikor a faluba értem, a hosszú egyenes aszfaltos úton láttam meg a 4-iket vagy 200 méterrel előttem, de akkor már én is szívem szerint inkább csak gyalogoltam volna, nem hogy a halálba fussam magam a fojtó forróságban a 4. helyért. Az utca végében jó fel szurkoló csapat szurkolt, tapsolt, kolompolt, a kedvükért még sikerült mosolyt varázsolnom az arcomra a szenvedős vicsorgás helyett, de a kanyar után azon a 20 méteren a suli kapuig mintha hirtelen ólmot öntöttek volna a lábaimba. Aztán a célegyenesben még egyszer sikerült magam látszólagosan formába hozni a szurkolók és a célfotó kedvéért, aztán bent voltam. Bobek vizes törülközőt terített rám, ami nagyon jól esett! Ténferegtem egy kicsit, megmosakodtam, locsoltam a fejemre a vizet. Mire visszaértem a célhoz, kedvesem már bent volt. Jól elszalasztottam a befutóját, pedig 3. lett! Ebben a trópusi időben! úgy, hogy mindenféle fájások miatt nem is tud mindig rendesen edzeni. De mint az már kiderült, hiába mondja ő, hogy már nem érdeklik a kihívások, a nagy távok, a versengés, amikor azért "megcsapja az orrát a verseny szaga", akkor rendesen oda tud lépni! :)
Ami az én versenyemet illeti: azóta megnéztem az eredményeket, 8 percet kaptam az 1. helyezettől, szóval olyan 2,5 - 3 perc előnnyel nyertem volna, ha nem baltázom el. Érdekes, hogy nem ő volt a féltávnál az 1. helyen, ott még 3 perccel le volt maradva a későbi 2.-3.-tól, de nagyon jól tolta a végén! Én a pálya 2. felén 3 percet kaptam tőle. No és persze ő nem tévedhetett el, volt némi pályaismerete, hiszen ő Andrew, Csanya pályáinak kitalálója. :) Ezúton is gratulálok neki a remek eredményhez!
Ennyi a sztori. Szóval így nem nyertem.
Utószó: a verseny után levezetésül átugrottunk a Bánki-tóra egyet fürdeni. Pompás volt! Meg kellett volna hirdetni a verseny előtt, hogy aki végez, jöjjön oda! Vagy még inkább oda kellett volna rendezni a versenyt! :)
Én először talán a 2011-es Terep100-on kaptam Kerekes Csabitól, egy remek émelygés közepette. Nem lettem boldogabb az ízétől, de sikerült valahogy letuszkolni és végül segített is. Mostanában 100 feletti futásoknál van nálam 3-4 szelet alufóliába becsomagolva.
Nekem Fizan Lite alu, tekerős botom van ilyen félig parafa, félig műanyag markolat, gyorskioldós csuklószorítóval. Leértékelésen vettem, pontos árára nem emlékszem de így nem "fájt":).
Könnyen kitekerhető, nem volt vele gond amíg egy alpesi túra során valami böhöm zsákkal a hátamon meg nem görbítettem kicsit, de megtartott:) Aztán itthon egy futás során megálltam egy fánál és visszahajtogattam, úgy hogy ne szoruljon:)
Én is úgy használom hogy előre kitalálom hol fogom használni, Magyarországon csak pár helyen, pl a 'Bércen Sirok-Kékes és Múzsla fel, vagy pl Vulkántúra Csóványosra fel. Nekem akkor jött be és tűnt hatékonynak, ha kellően hosszú és konstans az emelkedő és megéri az elrakással bíbelődni a csúcson. Lefeléken nem használtam még, anno Olipapának volt egy ilyen botozós tanácsadó írása, videókkal az oldalán és ott azt írta, hogy lefelé csak lassít - sztm is.
Mondjuk akkor is jól jöhet ha bizonytalanak a talajviszonyok, csúszkálós helyen lefelé, egyenesen is jól jöhet.
A M115/88 beszámolód egyébként nagyon tetszett!:) Főleg az átnevezős rész:) Kicsit fájó szívvel olvastam, mert egyik célom volt idén ez a megmozdulás, de a bokám máshogy akarta, úgyhogy majd jövőre!
ha előre tudod, hogy hol fog kelleni, akkor ez kivitelezhető, de nekem az tapasztalatom, hogy a bot bárhol jól jöhet, kisebb lejtőkön is jól támaszt, sőt síkon is hasznos a csalán meg faágak arrébbpaskolására. szerintem elővenni, meg eltenni tök macera futás közben, legalábbis én egy 4-6 órás futáson nem tökölnék ezzel.
érdemes amúgy megnézni egy pár videót, főleg a nordicwalking fajtából, mert néha nagyon furán használják a túl hosszúra állított botokat a futók.
kiadhatnánk majd pár év múlva egy terepfutás index összegyűjtöttet.. volt itt már régen is egy pár mesteri darab maki, drakulady stb. tollából, amikor még cukiberg startupja nem hódította el a zemebreket innen :)
Még nem használtam botot sose, de elképzeléseim szerint csak a szükséges helyeken venném elő, és hosszabb jól futható szakaszokon elraknám. Erre nekem praktikusabbnak tűnik az összecsukható változat.
Nejemnek van egy tekerős változata, de az tényleg egy bazi nehéz túrabot, és sokat kell szenvedni a rögzítéssel, széttekeréssel. Van olyan tekerős, ami ettől könnyebben jár? Mert a klipszes (ha így hívják egyáltalán) vagy a sátorrúd szerűen összetolható változat nyilván sokkal egyszerűbben kezelhető, viszont lehet, hogy ugyanígy könnyebben is törik.
Nekem az tűnt föl, hogy te hány napilapot kiolvasol egy-egy hosszabb futás alkalmával. :) Ez az általad említett "bélműködés célszerű fenntartásának" a része?
Nem, futáshoz nem túl jó az összehajtható bot, mert nehezebb, és tök fölösleges hajtogatni, úgysem teszed el. kivéve ha vmi többnapos, versenyről van szó. :)
Nekem Oli a Fizan Compact-ot ajánlotta az csak 158 gramm, összecsukható, szivacsos markolatú, a második M115-öt bírta ki a majd 100 kilómmal, szóval nem gyenge.
Még sosem ettem gyömbért, így amikor UTH után a célban vettem az asztalkáról, fel sem ismertem. Kandírozott gyümölcsnek néztem. Bekaptam mind, rágtam, majd szaladtam egy kukához és kiköptem mind. Még jó, hogy nem versenyen történt mindez, akkor kijött volna minden egyébbel együtt.
Elég sok probléma szokott lenni a gyomrommal és e miatt rá vagyok kényszerítve, a kísérletezésre. Az évek során az egyik legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy melegben már egy enyhe elfutás is gyomorleállással jár. Szóval első a kontroll.
A második megfigyelésem, hogy hosszú távon és nagy melegben a túl sok édestől besokallok. Édesek az izók, a gélek, a gyümölcspép, de még a banán, meg az alma is, amit pontokon szoktam enni. Egyesüli kivétel a paradicsom. Egy idő után képtelen vagyok megenni az édeset és jön az eléhezés. Keresgéltem, hogy milyen jól szállítható sós/semleges ízű frissítő van. Ősztől tavaszig a háztartási keksz jól működik, de nyáron azt is hamar meguntam. Erre találtam ki, hogy pirítok kenyeret, mert az jól tompítja az édes ízt, még gyomromban lévő felesleges vizet is felszívja és az a bélből is fel tud szívódni akár.
A gyömbért, meg a citromot itt ajánlották fórumon, kipróbáltam és nekem remekül bejött.
A kólát én is szeretem, de szénsavas, ezért csak ritkán iszom, akkor is vízzel felesben, hogy ne legyen annyira bubis. Ha a sör nem lenne szénsavas, azt is kipróbálnám, persze csak alkoholmentes változatban.
Nekem a kávé bejött, nem érzékeny rá a gyomrom sem, az energiaitalokat viszont nem bírom.
Zsoltiék nagyon erősek, látszik, hogy méretes hegyek között tudnak gyakorolni. Felfelé úgy hagytam el őket Sasvár után, hogy az enyhébb emelkedőkön kocogtam a botommal.
A gyömbér az biztos, hogy elveszi a gyomorfelfordulás "élét", a kávé nagyon kerülendö, ugyanis sokaknál eleinte kitágitja az érrendszert, emiatt leviszi a vérnyomást -és csak késöbb viszi, egyfajta turbóként fel a pulzust.
jó a szöveged Gábor, tetszik! Ezek a tippek, hogy mit is eszek honnan jön? Hogy mered kipróbálni az új dolgokat? Én gyakorlatilag semmit nem mertem enni, csak kenyeret, és gumicukit. A citrom meg a gyömbér tuti bejön? Mindenkinek? Kávé nem hajthat meg nagyon? Én mindenütt ittam kólát, talán az egyetlen problémám volt a frissitéssel, hogy nem volt szénsav nélküli kóla.
Egyébként meg Zsolt is iszonyat tempót gyalogol, nekem az nem ment, úgy mentünk együtt a felfelékben, hogy én bele-belefutottam.
