A QR-re azért gondoltam, hogy a kisebb jobb lehet, mert otthon kipróbáltam leolvasni a mobilommal, és túl sokat kellett ügyeskedni, hogy beleférjen a scannelős területbe. Persze lehet, a nagyobb meg messzebbről olvasható.
A sima vonalkódot nem olvassa gyorsabban? Vagy több tartalmat terveztetek bele, mint egy 3 jegyű szám?
A QR kódos rendszerhez: A puding próbája... nos ez a verseny volt a próba. Természetesen vannak hiányosságai, amiket javítani fogunk. A kisebb méretű kód valóban jó lehet, akkor a lábra feltett rajtszám is olvashatóbb. Vagy megkötjük a rajtszám helyét ;) A programba ágyazott olvasó szoftver elég jó hatékonysággal működött. Van még jópár megvalósításra váró ötletünk ezzel kapcsolatban. Illetve köszönjük az észrevételeiteket, fontos a jövőre nézve, hogy még hatékonyabb és informatívabb legyen a verseny ezen a téren.
Én vasárnap nejem javaslatára lementem egy átmozgatásra. Az első 1-2 km nagyon fájt, aztán a 7 km-nél már úgy éreztem, világgá tudnék futni. Aztán újra kihűltek az izmaim, és megint jöhetett a korlátfogós lépcsőzés. Kedden is kimentem a szigetre, de a combfeszítőim erősen nyirmogtak...
QR: ha kisebbre lett volna véve, nem tudja könnyebben olvasni a mobil?
Szuper beszámoló! Nem voltam még ilyen versenyen, de régen tájfutottam (20 éve) és előjött minden, ahogy olvastam :). Csak akkor 17 évesen semmi tudatosság nem volt egy-egy versenyen csak az erő...bár nem is voltak ilyen hosszúak a verseny távok. Max 20km.
Egy ilyen versenyre pontosan milyen kaját és mennyit kell vinni? Mit érdemes olvasni, kinek a blogját, tanácsait?
Elm, te főképp pisálni mentél az MB-re? :) Én csak oroszlánvár előtt álltam ki 1 percre.
QR kód: Ebben a szakmában vagyok 14 éve, az ötlet tök jó, sajnos a mobil telefonokba épített egység a gyenge pontja az olvasásnak, ha ez párosul egy görbe felülettel tényleg megfekszik, legközelebb laposabb lábbal menj :). Erre vannak egyébként céleszközök amik bitang jól olvasnak persze jó drágán.
Zoncsi, Vasárnap/hétfő mankó, tegnap már mentem volna futni, de csak ma reggel jött össze. Kicsit le is volt merevedve egy izom a sípcsontom körül, de a végére fellazult.
Egy kérdés a MBT befutó pólójával kapcsolatban? Azt milyen célra tervezték eredetileg? Leginkább túrázásra? Vagy futásra is alkalmas? Szívesen futnék benne, de ha arra nem ajánlott, akkor a Tátrában meg az Alpokban villogok majd benne. :)
Ami a lépcsőzést illeti, kíváncsi vagyok, van-e valaki, akinek másnap, harmadnap nem okozott gondot lefelé ereszkedni rajta. És ha igen, az mit eszik? :)
Az idei tavasz fő versenyének már tavaly ősszel kineveztem az idei Mátrabércet. Nagyon régóta szerettem volna lefutni, valamiért mindig kimaradt eddig. Most korán elkeztem rá készülni, mind fejben, mind edzésben. Itinert csináltam, tervezgettem, novemberben a pálya kétharmadát be is jártam. Aztán nem sikerült teljesen a felkészülésem, egyrészt kisebb betegségek, két téli bokakifordulás, illetve a nyári célverseny miatt elég sokat jártam futás helyett úszni. Így pár Balboa, meg néhány 30 körüli futás mellett nem sok került a zsákba, főleg szint nem, de bíztam benne, hogy a teljesítés nincs veszélyben. Egyébként ehhez képest egész jó erőben éreztem magam, tavasszal már vigyáztam magamra, nem erőltettem semmit - leszámítva egy gyors félmarcsit a Vértesben -, utolsó héten lazítottam, így érzésre jó állapotban és kipihenten állhattam oda a rajtvonlra.
Két barátommal, Imivel és Zsolttal utaztam le Sirokra péntek este, és egy közeli vadászházban találtunk szállást. Jó móka volt, az utazás közben meg a szálláson is átbeszéltünk százszor mindent, terveket, tanácsokat, tapasztalatokat - kinek mi volt. Este pakolásztunk, összekészültünk, így tíz óra után feküdtünk le, de amúgy sem számítottam jó alvásra : én fel voltam pörögve, és feszült voltam a másnap miatt. Azért előtte pár sör meg pohár bort szétosztottunk, csak a jobb alvás okán... A versenyre a tervem egyszerű volt: a fórumokon és a teljesítőktől leszűrt alapvető tanulság az volt, hogy 3 óra előtt ne érjünk fel a Kékesre, mert akkor elfutottuk. A cél a teljesítés volt, bár egy hevenyészett tervet azért csináltam 8:30-as célidőre, de nem görcsöltem rá, csak úgy sorvezetőnek jó lesz alapon készült. A teljesítés, illetve még az volt a fontos, hogy ne törjem ki a bokámat, csak erre kell figyelnem menet közben. Olivér facebookos tanácsait többször átgondoltam, Kékesre frissen kell érkezni, hosszú cucc nem kell, fejlámpa nem kell, satöbbi, satöbbi, este átvettük párszor. Reggel igen friss volt a levegő, de nem volt brutál hideg, én mindenesetre rövidbe öltöztem egy vékony kabáttal, arra a zsák, és arra még egy kabát a rajtig. Így sem volt melegem a rajtban álldogálva, és sötét is volt, így kicsit morgolódtam magamban a tanácsok miatt, de végül nem változtattam, bíztam az okosabbakban. A rajt előtt egy perccel a kabátomat gyorsan a célcsomagomba dobtam, és már indultunk is. Természetesen tökéletesen beváltak végül a tanácsok, köszönöm innen is: se lámpára, se plusz ruhára nem volt szükség.
RAJT Amikor nekiindultunk a félhomály miatt még egyáltalán nem volt komfortos az erdőben futni, de nem volt már sötét. Percek alatt világosodott, lehetett látni, a kabát elég volt. A terveknek megfelelően felfele nem futottam egy métert sem, szépen belegyalogoltam, de minden síkon kocogásra váltottam. Előzgettük egymást a futótársakkal, ki itt, ki ott volt gyorsabb. Gyönyörű napfelkelte köszöntött ránk félúton felfele, éppen kikandikált a nap a hegy és a vastag felhőtakaró között. Az első túrázó, egy idősebb fickó még a sárga becsatlakozásánál, kb 6-7 km körül ért utol minket, elképesztő tempóban nyomta felfele az emelkedőt. Fél óra hátrányt dolgozott le ekkora távon, nagyon durva volt, csak néztem, de a lényeg a terv betartása volt, mégpedig hogy mi nem futunk felfele. Csak azért se. :o) Oroszlánvárra 1:40 alatt értem - tíz perccel később, mint a terv -, ide már Zsolttal együtt érkeztünk, menet közben összeverődtünk. Egy gyors korty, és egy kicsi víz a zsákba, és már mentünk is felfele a hegyre. Egész sokan voltak körülöttünk, ment a duma, jó hangulat volt. Ahol lehetett, azonnal futásra váltottunk, nem is volt gond vele, nem esett nehezünkre. A lombos, cserjés erdőt lassan felváltotta a bükk, a hosszú sima szürke törzsek, aljnövényzet nélkül, mindig nagyon szerettem ezt a környéket. Bejött a sárga jelzés, sok egynyomos ösvényen kocogtunk, majd sziklássá vált a talaj, figyelni is kellett, néhol fellépegetni is, végül meredek emelkedésbe fordult az út. Szuszogtunk felfele, lábkímélő módon, nem sietve. Messze még a vége.
KÉKESTETŐ A Kékesre így majdnem terv szerint, 3:06-ra értünk fel. Gyors depózás, evés-ivás, az előre küldött egyéni frissítőmet felkaptam, és már mentem is. Érzésre friss voltam, semmi gond a lábakkal, gyomorral. Eddig jó, minden terv szerint. Bejáráskor itt a sárgán, még fent a laposon, az őszi avarban fordítottam ki a bokámat, így itt extra figyelemmel futottam. Szerencsére most szinte semmi avar nem volt az ösvényen, pontosan lehetett látni hova lép az ember, el is engedtem a lovakat, és rongyoltam lefelé. A meredekeken ugráltam körbe a túrázókat, a Sombokor lejtőjén szánkóztam lefele, a Mátra-nyeregig a lejtőst még meghúztam, majd a Csór-hegy előtt befékeztem, és szépen elkezdtem felsétálni. A tetőig megint futótárssal beszélgettem, frissítettem, majd újra elkezdtem futni. Ezt a single track szakaszt nagyon szeretem, hullámzik kicsit, de jól futható, tudtam, Galyára fel a vége megint nem lesz vidám. Amíg ment futottam, kerülgettem az amúgy szinte kivétel nélkül nagyon kedves túrázókat, akik szó nélkül engedtek tovább, ettem-ittam folyamatosan, jól éreztem magam. Egy pillanatig sem unatkoztam, semmi negatív gondolatom nem volt, az idő már szép napos volt, a Mátra gyönyörű. Főleg a kilátás Parádsasvár felé. Már tiszta szikrázó kék ég, messze el lehetett látni. Galyáig felfele a piros+ jelzéstől hosszú gyaloglás ment, próbáltam érzésre egyensúlyozni a tempós gyaloglás és a lábikra kímélő lépkedés között. Ez a szakasz már nem esett annyira jól, kezdtem érezni a lábaimat. De gond nem volt.
GALYATETŐ A 4 óra 30 perces tervhez képest öt perc késéssel érkeztem. Itt szintén gyors frissítés, a sajátot fel se vettem, haraptam pár dolgot az asztalról, és mentem tovább. Kékes óta nem láttam Zsoltit, itt újra utolért, kis előnnyel indultam innen is, de egy technikai szünetnél beért, és újra együtt toltuk. Ez a széles, fenyveses sétány az egyik kedvencem Vörös-kőig, futottunk, nem gyorsan, jólesően, de azért már macskásodó lábakkal. Itt szerencsére az előzgetés is könnyen ment, a kilátó előtti egynyomos ösvényt leszámítva. Ősszel idág, a kilátóig tudtam csak bejárni, innentől "vakon" mentem, nem ismertem a terepet, csak papírból. Egy újabb technikai után csak üldöztem Zsoltot, mindig előttem volt 50-100 méterrel, egyszer láttam, hogy felfele is futott, így persze hiába szaporáztam. :o) Ágasvárig megint szűk volt az ösvény, még több a túrista, nem volt egyszerű néha, konfliktus nem volt, de engem most egyáltalán nem tudott zavarni a tömeg. Átadtam elmém a feladatnak, szigorúan nem gondolva a végére, mindig csak a következő frissítőig számolgattam, egyébként meg továbbra is gyönyörködtem az erdőben, és élveztem a haladást. A körülöttem lévő tömeggel nem foglalkoztam, ez van, meg kell oldani, ez az egész futás egy nagy probléma megoldás valójában, és eddig jól álltunk ezügyben. Ágasvárra felfele már érezte a vádlim is az emelkedést, nem semmi kis emelkedő, néha még a túristák is visszaelőztek, de nagyon kímélő módban mentünk fel. Nem úgy lefele : ahogy Sombokornál, így itt is engedtem amennyire lehetett, néha csúsztúnk a porban, néha fától fáig zuhantunk, csak a lépésekre és a bokámra figyeltem. Hamar leértünk a patakvölgybe, és a síkon futottunk Mátrakeresztes felé. Hosszú, viszonylag ingerszegény rész ez, nem élveztem különösebben, de nem volt időm ezen rágódni, kerülgetni kellett a népet, és haladni. Végre az aszfalton, majd a faluban voltunk.
MÁTRAKERESZTES Az utolsó pontra szinte a terv szerint, 6:30 körül, kicsit talán előbb érkeztünk. Szokásos falatozás kapkodva, innivaló töltés - itt, a tanácsnak megfelelően kicsit többet -, egyéni frissítőmet itt is hagyom, kicsit túlterveztem a kaját, fele ennyi is elég lett volna, aztán jó négy-öt perc után tovább is álltunk. Indulás neki az utolsó kihívásnak, a Múzslának. Mikor gankinak meséltem, hogy nem ismerem a Múzslát, azt mondta, készüljek fel, hogy négy-öt csúcs is lesz egymás után, és csak utána lesz Múzsla. Így eszerint is indultunk neki, egyáltalán nem vártam, hogy felérjek, csak mentünk, néha futható, lefele tartó részek is voltak, itt már nehéz volt mindig újra futásra váltani a gyaloglásból, de mentünk, mindig futottunk, minden futott lépés csak közelebb hozza a célt. Hullámzott a pálya szépen, le-föl-le-föl, újabb kisebb csúcsok mindig, de sose vártm, hogy na végre talán ez az. Aztán megismertem. Az itineremből tudtam, hogy közvetlen előtte jön be két jelzés, és amikor bejöttek, megláttuk mögötte az emelkedőt. Az aljáról brutálnak nézett ki, de végül nem volt vészes, tapostuk rendesen, nem volt túl hosszú, és egyszer csak ott álltunk a csúcsot jelentő betonkockánál. Én még gyorsan megnéztem a hőmérőt (11 fok volt fent), aztán odavetettem Zsoltinak, hogy "innen végigfutjuk, jöjjön bármi", és elkezdtem tolni. Na nem túl gyorsan valószínűleg, csak én éreztem ezt száguldásnak, de a felfeléken kipurcantott vádlival, és a lefeléken szétcsapott combfeszítőkből ami még kifért, azt futottam. Itt is klassz singe trackek kanyarogtak jobbra-balra, néha egy-egy kisebb dombot még megfutottunk, míg kiértünk a mezőre, innen már látszott a cél. Itt még egy kőben elbotolva el is taknyoltam egyet, szerencsére a bokám nem érezte meg, és más alkatrészem sem, felpattantam, és húztunk tovább, néha négyen-öten összeállva vonatba. A kősivatagon óvatosan tipegtünk át, a letörés a Diós patakba gyors volt, aztán onnan fel már persze nem futottunk, meg kellett szegjem a Múzslán tett kijelentésem, örültünk, hogy ki tudtunk mászni a gödörből. Aztán a szekérúton, majd a faluban futottunk, tőlünk telhetően tempósan, de már nem szaggattunk. Az előzetes 8:30 tarthatónak látszott, mi ezzel meg is elégedtünk, így kényelmesen befutottunk a célba, és 8:25-tel szakítottuk át a képzeletbeli célszalagunkat.
Megcsináltuk.
Érdekes, hogy ilyen nagyobb, számomra fontosabb verseny előtt, annyira el tudom magamról képzelni a célba érkezés eufóriáját. Aztán fáradtan beérve sose érzem elszabadulni az endorfint. Valahogy mindig elmarad. Talán elhasználtam a mai adagomat már útközben? Ha így lenne, jól tettem. Így itt is átvettem a befutócsomagot, elsétáltam kicsit megmosakodni, majd mivel van hely, kicsit legyúratom a lábam, hátha jót tesz. Egyébként nem érzem különösen fáradtnak már egy kis pihenés után, nem izomlázas (másnapra persze úgy kijön, ahogy még talán sose, a családdal még elbicegek a Margitszigetre, ők vivicittáznak, de a rákövetkező nap már nem is tudok dolgozni menni, a lépcsőn se tudok lemenni egyedül. Még négy nap, mire normálisan járni tudok, persze a lényeg, hogy csak egy kis izomláz, semmi sérülés, vagy fájdalom), aztán leülök kajálok, és csak beszélgetünk. Zsolték egy barátja eljön értünk autóval, és visszavisz a rajtba az autónkhoz, onnan megyünk is haza, így este hétre már otthon is vagyok. Az új finisher polóban feszítek természetesen, a gyerekek megkapják a frissitőből maradt csokikat, úgyhogy mindenki boldog. :o)
Összességében nincs semmi negatív amit írhatnék. Az időjárás ritka kegyes volt hozzánk, ennél ideálisabb futóidőt kívánni se tudtunk volna, a szervezés tökéletes volt, semmi hibát nem találtam benne, csak amit én csináltam. Mégpedig a QR kódos rajtszám, ami kiváló ötlet, de sajnos nem működött tökéletesen, feltehetőleg azért, mert nekem a combomon volt a rajtszámom, és a görbe papírt nem tudta leolvasni a telefon. Az első két ponton nem is tudtak leolvasni, kézzel vittek fel a rendszerbe, Mátrakeresztesen a huszonhetedik próbálkozásra végül véletlenül sikerült. De ez nem a rendszer hibája, ha a hasamon lett volna, feltehetőleg nem lett volna ilyen gond - bocs utólag is. A pálya kijelölés tökéletes volt, nem lehetett eltévedni - bár én memorizáltam az útvonalat, és a kétharmadát be is jártam -, a frissítők személyzete profi volt, kérdezett, segített, és körbeugrált minket. A Mátra pedig ebben a tavaszba oltott kora nyári állapotával elbűvölő volt, mindenhol már friss üde zöld lomb volt, megtiszteltetés volt futni benne. Illetve még egy apróság : lehet, hogy én emlékszem rosszul, de mintha régebben arról lett volna szó, hogy azért hozzák előbbre, hajnali 5:30-ra a rajtot, mert a túrázókat a Kékesről 8:30-kor fogják csak indítani, így aki három óra alatt felér, azelőtt nem lesz túrista. Nem tudom mikor indultak el, de nem hinném, hogy fél kilenckor, hiszen végig-végig Galyáig folyamatosan voltak. Hangsúlyozom, nem zavartak, ha már egy napon lehetett csak a trailt megrendezni a túrával, akkor ez van, nyilván megvolt a jó okuk a szervezőknek erre, de nem volt komfortos, az biztos. Se a futóknak, se a túrázóknak, akik állandóan állhattak félre a hátulról érkezők miatt, amit a túlyomó többség kérés nélkül is simán megtett, köszönet nekik innen is.
A lábam, gyomrom és fejem jól viselkedett, nem rontottam el a kajálást sem, bár a mi viszonylag mérsékelt tempónk mellett még kis szendvicsek meg csokik is befértek, de kellettek is ennyi időre. Az ivást talán túlzásba vittem, de itt is Olivér tanácsát tartottam szem előtt : amíg gyakori, bőséges, és világosat pisilek, addig a folyadékháztartásommal sok gond nem lehet. A tizedik után már nem számoltam, de 12-14 alkalommal voltam kénytelen megállni technikai szünetre, ami némi időveszteséggel járt ugyan, de megerősített abban, hogy nem fogok elszomjazni... :o)
Rég éreztem ilyen jól magam versenyen, motivált voltam, és elég nagy kihívásnak éreztem a rendezvényt ahhoz, hogy igazán tudjak rá előtte is készülni, végig megcsinálni mindent amit elterveztem, és utólag is csak pozitív gondolatok maradtak bennem. Olyannyira, hogy bár nem hinném, hogy futni újra elmegyek, legalábbis a közeljövőben nem, de ha időm engedi, egyszer elmegyek segítőnek, hogy az asztal másik oldaláról visszaadjam másoknak azt, amit én most itt élményben kaptam. Talán túraként megcsinálni is egyszer? Biztos vagyok benne, hogy gyalog nekem sokkal nehezebb lenne...
Köszönet még egyszer mindenkinek, aki bármit hozzátett nekem ehhez a naphoz.
Köszi, jól is esett száguldozni az erdőben ebben a szép időben. De most ez is szép emlék lesz egy kis ideig a Mátrával együtt, kicsit smúzolok az aszfalttal, bár őszintén szólva kevéssé élvezem.
köszi a tanácsot. Először a távot majd a tempót. Vagyis inkább fussak minél többet, mint adott időn belül emeljem a távot. Ha jól értettem. A héten kezdtem el odafigyelni a pulzusomra is, így most nem köpöm ki a tüdőmet 200 méter után :).
A Vértes a szezon kezdete nekem, legalábbis versenyekből, idén is ott volt a helyem. Mivel a Mátrabérc volt a tavasz fő kihívása, ezért két héttel előtte nem mertem ultrát futni, úgy öntöttem még nevezéskor, hogy elég lesz nekem a félmaraton is most.
A verseny előtt nem tudtam eldönteni, mit fussak : egy beszélgetős futogatást, ha ismerőssel akadok össze a rajtban plusz gasztrofutás (=csokizabálás a pontokon), vagy egy húzósabb futást, ha már úgy is csak egy felesre neveztem. Jó erőben éreztem magam, úgyhogy utóbbi is lehetett, de előre nem volt annyira kedvem a szaggatáshoz.
Ezt egészen a rajtig nem döntöttem el, sőt akkor sem, így a rajtjelre a tömeg közepén, kocogós tempóban indultam neki. Menet közben azt találtam ki, hogy megpróbálom megfutni az emelkedőt Körtvélyes előtt, hiszen ezután gyakorlatilag nincs több komoly szint a pályában. Így amikor a körülöttem lévők többsége gyaloglásra váltott, én toltam tovább, és folyamatosan előzgetve egyre előrébb kerültem.
Az emelkedő tetejéig nem álltam meg, nem lassítottam, a végső meredeket is kifutottam, de csak azért, mert tudtam, hogy ez az utolsó - itt imaro szurkolt és fényképezett, úgyhogy ráléptem a gázra, és megpróbáltam a körülöttem lévők tempóját felvenni. Ami nekem normál esetben elég sok, azért előzgettük egymást pár sporival oda-vissza ahogy hullázott a pálya, de ment a szekér, élveztem a tempót. Gyönyörű volt az idő, ideális a terep, adta magát a zúzás.
Körtvélyesig elég sokan voltak körülöttem, a ponthoz felvezető úton még rátettem egy lapáttal, messziről hallottam a kolompolást, ami tudtam, hogy csak sistergő lehet, és igen, ő szurkolt - és irányította a minimaratonosok leválását. Gyorsan csippantottam, és már fordultam is. Mire az útra értem két-három ember sziluettje volt előttem legalább 100 méterrel. Egy kék és egy piros felső volt közte, itt döntöttem el hirtelen, hogy ezt most megtolom innen. Elmormogtam a fogam közt, hogy "titeket még utolérlek" és rákapcsoltam.
Ez már a komfortzónámon kívül volt, de remekül futható rész ez, kanyarog és hullámzik, de széles sima dózerút komolyabb szint nélkül. Szóval üldözésbe fogtam, valójában egyáltalán nem gondoltam, hogy utolérek valakit, és ez eleinte beigazolódni is látszott. Síkon nem nagyon közeledtem hozzájuk, a kanyarokban el-eltűntek, sőt, picit mintha leszakadóban lettem volna. Hátra meg nem is néztem, nem számított ki jön, amúgy is a határon futottam már.
A technikás lefelén kockáztattam : bár nagyon féltettem a bokámat, mégis rongyoltam lefele, nagyon figyelve minden lépésre, de a piros póló teljesen eltűnt, úgy látszik, még sokkal jobban rongyolt, mint én.
Egy hátitatyós srác került elém, akit a kapbereki pontnál utolértem ugyan, de elindult, amíg egy pár kocka csokit a számba dobtam, meg ittam két pohár vizet. Egy ideig 40-50 méterrel ment előttem, de amikor kiértünk a szekérútra, akkor maxira kapcsoltam : ismerem a pályát, tudtam innen jórészt síkon megyünk, majd az aszfalt előtt hullámzik egy kicsit, majd az aszfalt után csak egy kis emelkedő, és utána zúzás le a célba, és az egész már kevebb, mint egy tizes.
Itt már tényleg hörögtem, a tüdőm nem bírta a kiképzést, de a lábaim igen. A hátizsákos srácot lassan értem be, de egy emelkedőn lehagytam : itt már az volt a taktika, hogy felfele fullgázon megyek, mert csak kis huplik vannak, amik izomból simán mennek, tüdőből meg pont a tetejéig kibirom, és aztán a lefelén pótlom az oxigénadósságomat.
Működött! Az első emelkedőn leszakítottam, majd még egy-két sporit is beértem, és újra feltűnt előttem a piros póló. A felfele fullgázon futás meghozta az eredményét, őt is utolértem, és elfutva mellette meglepve láttam, hogy egy lány volt. Na nem mintha nem értek volta be így is előttem lányok, csak nem tűnt fel hátulról. Nagyon keményen nyomta.
De ekkor már én is, az aszfalt előtt hallottam, hogy szuszog valaki mögöttem, de most már kompetítorkodtam, nincs lazulás, így hiába láttam ismerősöket a RUNtottás ponton, nem álltam meg, futtában csippantottam, és azonnal zúzni kezdtem lefele az aszfalton.
Itt már a rövidebb táv vége miatt sokan voltak, de jól lehetett látni, hogy aki zúz lefele mint állat, az talán félmaratonos. Feltűnt két újabb skalp az aszfalt hosszú egyenesében, az egyik ráadásul a kék póló, akit még körtvélyesnél láttam. Hát ennek fele se tréfa, padlógázon rongyoltam lefele az aszflton is, remélve, hogy az aszfaltról letérésig megközelítem, és a rövid fölfelén le is nyomhatom őket. Elöbbi bevált, felfutottam rájuk, de az emelkedőt bírták.
Így összeállt egy kis vonat, hárman toltuk lefele, én már messze halálzónában, de gondoltam megpróbálom kibekkelni ezt a pár kilométert, aztán meglátjuk. A harmadik spori még rátett egy lapáttal, ritmust váltott, nekem már nem negyon volt hova, de azért tapadtam. A kék pólós srác lemaradt.
A faluba már csak ketten érkeztünk, fej-fej mellett, még pár szót váltottunk is két hörgés között. Aztán a főút előtt még elővett a srác valahonnan egy kis energiát, gyorsulni kezdett, de erre már nem volt több tartalékom. Elengedtem, mögöttem közel nem jöttek, kiengedtem, nem bírtam már tovább fokozni a tempót.
Végül viszonylag kényelmesen befutottam a célba. Még óra sem volt nálam, bobek mondta az időt, ami 1:42 lett. Ez a 16. helyhez lett elég, ami enyhén szólva is meglepetés, és jól esett. Tekintve, hogy 1:39 a legjobbam sima aszfaltos félmaratonon, azt hiszem, eléggé odatettem magam. Egy kis pihenés és kaja után nagyjából helyrejöttem, innen át is mentünk barátaimmal Várgesztesre egy kis sziklamászásra. Nem is volt fáradt a lábam - nem úgy másnap, nemigen bírtam kikelni az ágyból se, és három napig gondot okozott a lépcsőn járás. Rég volt már ilyenem...
De megérte. Klassz volt. Köszönet a szervezőknek és a segítőknek, hibátlan versenyt hoztak össze, most már mondhatjuk, hogy szokás szerint. Innentől ez már elvárás lesz... :o)
Szivesen segitek én is és annyi még eszembejutott, hogy elöször mindig a távot emeljük és utána a tempót, de adott státusszal hat-nyolc ízben futhatunk Fásultság nélkül. Ha nem akarunk versenyezni, csak lassan elérni pl. a futás közbeni nyugodt nézelődést, akkor pedig és a sérülésmentesség megőrzésére célszerű fordítva is megfutni az addigi köröket. Olyasmi lehet ez, mint a kapálás a régi parasztembereknél: a kis terhelés, -de egész nap is akár,- az megedzi a testet, de pl. nehéz terményeskosarak lépcsősorokon való cipelése öregkorukra náluk is ízületi kopást okozott és deformálta a csontvégeket és a járásukat is. Ja és adagolt hagymaevés nélkül nem is működik az egész, persze csókolózás előtt asszonykának is Kell!
ja igen, az adottságok fontosak, tehát, ha túlsúlyban vagy, akkor persze nem célszerű pályán maxon ezreket futni:)
ezért csinálnak edzők felmérőt, kikérdezést stb. jajj már bele is bonyolódtam.
szóval ez egy hüvelykujj szabály, tehát egy hosszú aerob, egy hosszú résztáv, egy rövid résztáv, illetve regeneráló. ez félmaratonhoz ideális sztem. de minden nagyon egyéni és a legfontosabb, hogy jól érezd magad, élvezd, amit csinálsz. ehhez kell igazítani..
Nem vagyok hozzáértő, de annyi kitűnik nekem laikusnak is, hogy erősödött a mezőny, emelkedett a tét, talán a Mátrabérc brand is jobban cseng. Nekem etalon évek óta, s ezzel nem vagyok egyedül. Más sportokból is átruccannak, elvégre télen futni jó :) 6-7 óra között jóval sűrűbb lett a mezőny. Ehhez azért már tényleg kell rendesen edzeni (legtöbbünknek), s ez így jó. A lányok is szépen odapirítottak, minden elismerésem nekik is.
köszönöm a sok hasznos tanácsot! A futópadról csak annyit, hogy van otthon és három kislány mellett az a legegyszerűbb :). 37 évesen vettem rá a fejem, hogy elkezdek rendszeresen sportolni és a túrázás mellett lett a terepfutás és a terepbringázás a kiválasztott sport. Odafigyelek az étkezésre is és talán most értem el oda súlyban (87-ről 78-ra), hogy komolyabban lehetne futni. Ezért örülök a tanácsoknak, mert mindig azt gondoltam, hogy ha valamit csinálok azt próbáljam meg rendesen csinálni :). Egyelőre egyedül vagyok a környezetemben ezzel az "őrülettel", ami nem valami jó, de ezen megpróbálok túllendülni.
Valaki hozzáértő rutinos megírhatná, hogy miért lettek ilyen jó idők, mert az időjárás nem lehet ennyire az oka. Persze jó volt, hogy volt már árnyék, mert zöldelltek a fák, azok nyilván már ezerrel termelték az O2-t, meg nem is volt túl meleg, de azért lássuk be, hogy ez elég kevés. Én pl a bükki óta nem is nagyon futok, valami szalag a combomban nem respektálja a futást (szerencsére minden mást igen, úgyhogy edzés volt rendesen), úgy volt nem is megyek.
Aztán csak odakeveredtem, és azt gondoltam kékesig biztosan kibírja (nem fáj, de valahogy elfárad, és akkor elkezd kellemetlen lenni, nem akar hajlani a lábam). Szerencsére a túramezőny hamar szétszóródott, és tökegyedül mentem kb. Oroszlánvárig. A kékest úgy csináltam meg 2:09 alatt, hogy a pulzusom nem ment 160 fölé de inkább 148-155 között volt, és ez kb. 10-el van alatta a versenytempómnak ilyen pályán. Galyáig folytattam a kellemes kirándulást, semmi erőlködés, néha 146 alá is benéztem emelkedőn, de érezhetően jól haladtam, így nem érdekelt nagyon. Aztán a piszkés tető utáni lefeléknél kezdett fájdogálni. Ágasvár 4:06 és semmi fáradtság, izomzatom szuper, pedig egyik frissitőnél sem álltam meg, Bori cserélt nekem 2 kulacsot. Innen 5:45 vígan, szóval ha fáj is, ki kell bírni!
Aztán az ágasvári lejtő máshogy gondolta, meg KELLETT állni, nem volt kibírható. Annyira nem, hogy botot kellett keríteni a lebicegéshez.
Szerencsére lennt találkoztam Olivárrel, aki elmondta, mit is kellene tenni, hogy megjavuljon ez a szalag.
Annyira nem vett ki ez a 3/4 MB, hogy ma mentem egy gyors csóvit MTB-vel, most szépen nyújtogatom, és remélem az elszenvedett frusztrációt bele tudom majd tolni a börzsönyi 3 naposba.
