Keresés

Részletes keresés
Így működik

Bővebben az új keresőről

hanneton 8 órája Creative Commons License 35835

 

hanneton 8 órája Creative Commons License 35834

 

hanneton 8 órája Creative Commons License 35833

mousot 26 órája Creative Commons License 35832

Közben egy kis akadály volt

 

Végül, sok szeretettel - boldog születésnapot kívánunk

KOVÁCS Katinak

 

Jó egészséget, hosszú, sikeres életet kívánunk!

 

mousot 26 órája Creative Commons License 35831

 

Szabolcska Mihály

 

 

(Tiszakürt, 1861. szeptember 30.Temesvár, 1930. október 31.) református lelkész, költő. Fia, Szabolcska László (1897-1957) irodalomtörténész volt.

*

Kertemben

Én kis kicsi fáim,
Csak növekedjetek ti,
Csak lombosodjatok.
A nótás madaraknak,
Ha rátok fészket raknak,
Oltalmas enyhet adjatok!

Legyetek tavaszonként.
Mindig virágosabbak,
Termő rüggyel teli;
S szórjon sugarat rátok.
Ő, aki a virágot
Édes gyümölcscsé érleli!

Mikor nyáron vihar száll,
Hatalmát mutogatván,
Át a völgyünk felett:
Ti bölcsen meghajolva,
Másokért, magatokra
Vigyázzatok, - engedjetek!

Daczolni a viharral,
Törni, de nem hajolni,
Nem a ti dolgotok.
Nektek használni váltig.
Az önfeláldozásig.
Egyetlen hivatásotok!

Lássátok én se bánom,
Hogy nem czédrusfa lettem.
- Sőt áldom Istenem,
Hogy hozzátok hasonló
Csendes, szelíd, mosolygó
Gyümölcsfa lett az életem.

*

Amerre a Tisza folyik

Vágyik oda az én szívem,
Amerre a Tisza folyik,
Elszáll oda ezerszer is,
Napfeljöttől, napnyugatig.
- Amerre a Tisza folyik!

A folyó is, a vidék is,
Itt van, itt él a szívemben,
Hát még, aki édes, örök
Szeretettel vár ott engem,
Amerre a Tisza folyik!

Áldja meg az Isten őket!
- Az én lelkem jó anyámat,
Meg ő érte, ahol csak jár,
Azt a földet, azt a tájat:
Amerre a Tisza folyik.

 

mousot 26 órája Creative Commons License 35830

 

Előzmény: mousot (35829)
mousot 27 órája Creative Commons License 35829
mousot 27 órája Creative Commons License 35828

Gárdonyi Géza

 

 

(eredetileg Ziegler Géza; Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3.Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.

*

Gyöngy volna


- Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb.
Mázsás pöröllyel sújts rá: belemélyed.
Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég.
Örök? valami ez a kicsiség.

- Örök? Mi örök a nagy ég alatt?

- A gondolat.

*

November


A kertemben járok, és szomoru vagyok,
szomoru, mint a fák, s a hervadt virágok,
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:

almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett;
fiatal ákácfám két ablakom között nőtt,
nőtt, lombosodott, széjjelterjesz-
kedett;
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méheknek kínálta;
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak;
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt az Isten kedves birodalma.

Elment.


És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek,
s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szépfűimet a porba metélték,
kerítésemről a hajnalkát letépték,
összerongyolták a lugasom palástját,
koldussá csufiták a jó kis ákácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóim arany-tányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fujta.

S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek,
játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak;
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.


Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik kiráfyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.


Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny a szeméből.


S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden föltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya, aki nem hisz a halálnak,
s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.


Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök;
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobába,
csak ez a sarokban guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy a mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány, - hátul vagy előtte, -
beleűvölte itt őt a levegőbe.

És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.

De im nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bujva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek
nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában;
aztán megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem
Nézem, hogy nyujtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagyálmosan engem.


Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak
többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél húll, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...

mousot 27 órája Creative Commons License 35827

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35826

Kisfaludi Kisfaludy Sándor

 

 (Sümeg, 1772. szeptember 27. – Sümeg, 1844. október 28.) költő, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, Kisfaludy Károly bátyja.

*

1. Dal.

 

 

Halljátok! kik esmerétek
  Keserveit éltemnek,
Kik szántatok s részt vevétek
  Gyötrelmiben szívemnek:
Örűljetek, hiv barátok!
  Boldoggá lett éltemen,
Áldássá lön a vad átok,
  Mely függ vala szívemen;
Haljad s érezd, föld s levegő!
Enyém! Enyém örökre ő! -
  Hálá, Lízám, szívednek!
  Sorsom! rendelésednek!

 

(A boldog szerelem)

44. Dal.

 

 

Mint előzi akaratom,
  Kedvemet mint keresi?
Oh a kegyes! kivánatom
  Szememből is kilesi.
Boldog, a ki szert tehete
  Egy jó asszony kezére!
Mennyeivé lész élete,
  Öröm terjed egére.
A jó asszony kegyeivel,
Lelkesítő szerelmivel,
  Valamivel csak tekint,
  Örömöt és kedvet hint.

 

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35825

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35824

Kormos István

 

 

(Mosonszentmiklós, 1923. október 28.Budapest, 1977. október 6.) magyar költő, író, műfordító, dramaturg, kiadói szerkesztő; második felesége Rab Zsuzsa költőnő.

 

*

Egy lélek tájairól

 

Kölyök a felhő, szendereg,
álmában picit ringadoz,
megérinti az ég meleg
buggyos csecsét és mosolyog.

Szellőcske bontja, fésüli
a bokrot puha fésűvel,
komoly tavacska tükrözi
a mennyet fodros derűvel.

A nyir ezüstös levelét
estében elkapja a nyár,
buksi kedvében fut a rét,
veremben dünnyög a homály.

Egy szalmasárga kis csikó
anyját keresi, áll, nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.

*

Ne keress meg

Ne keress ott,
Hol a boldogság tanyázik.
Ne keress ott,
Hol a nyári nap világít.

Ne keress ott,
Hol a tavasz ontja fényét.
Ne keress ott,
Hol az öröm lángja még ég.

Éj az én világom,
Hideg téli éj,
Nem ragyog csillag ott,
Nem kísér holdfény.

Vad szelek fújnak,
Fák nyöszörögnek.
Csikorog a hó,
Kutyák nyüszítenek.

Sűrű, sötét erdők,
Kietlen pusztaságok,
Hó, hideg, sötétség
Alkotják világom.

Itt nem tudsz tündökölni
Szépséged fényével,
Fénylő aranyhajad
Egy lesz a sötéttel.

Lelketlen világ ez,
Nem tölt el melegség.
Érző szíved
Itt megdermed jéggé.

Miért jössz hát ide?
Mi célod erre?
Fagyos a pusztaság,
Eggyé válsz vele!

 

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35823

 

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35822

Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Ferenc

 

 

(Érsemjén, 1759. október 27.Széphalom, 1831. augusztus 22.), író, költő, a nyelvújítás vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kazinczy László ezredes testvérbátyja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.

*

NEHÉZ ÉS KÖNNYŰ

 

 

 

Nem szeretek nehezet, ha nehéz; könnyűt nem, ha könnyű;
     Ez s amaz együtt dísz, mint külön állva, hiba.
Úgy kell ami nehéz, ha nem érzeti vélem, hogy az volt,
     S a könnyű, ha simúlt sok faragásra leve.

 

megj. 1828

*

BOR MELLETT

 

 

 

Fogy az élet, s nemsokára
     Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
     S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
     Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
     Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
     Kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
     Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfogassa
     Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
     Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
     Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
     Hajam barna fürtibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
     S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
     Nyilt karod között lelem!

 

1788-1790

mousot 27 órája Creative Commons License 35821

mousot 27 órája Creative Commons License 35820

Serfőző Simon

 

 

(Zagyvarékas, 1942. október 24. –) magyar költő, író.

*

Otthon

 

 

Anyám a vonathoz eljött elém.
Segített a csomagot vinni, s már az úton
arról beszélt, mennyi minden történt, mióta
engem magukba ragadtak a messzi városok,
s hogy itthon teljesen megváltozik az élet,
s én ezt alig-alig tudom.

Kivezetett a kertbe, apám épp permetezett.
Magas felhők lobogtak a táj fölött,
pillangózni kezdett a szél, s míg beszélgettünk,
hullt a fák alatt a harmat, az ég kékjébe
szédült az alkony, s hazafelé indultak
a szekerek a távoli, poros dűlőutakon.

Lámpát gyújtottunk aztán a konyhában. Elfáradva,
hallgatag ültünk a vacsora-csendben.
Néha szóltunk csak egyet-egyet. Apám kiment
időnként, a teheneknek adott enni. Bennem meg rímek,
verssorok kavargó tánca kezdte hullatni a fényt.
Anyám pedig elbóbiskolt kicsit - szegény.


Kert

 

Félálomban fekszem.
Párnámról egeret űzök el,
már álmodott volna éppen.
Megérezni,
kint hideg közeledik.

Körbe járom a kertet.
A kerítés mögött boglyák,
kihűlt bolygók feketlenek.
Ember is élt rajtuk:
amikor még én jártam ott.

A szilvafákon figyelem
a fázó virágrengeteget.
Tüzet gyújtok.
Az égig föltámasztom.

Kifüstölöm a kertből
a fagyot,
a kutyát is utána uszítom!

 

 

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35819

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35818

Arany János

 

(Nagyszalonta, 1817. március 2.Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára.

Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.

*

ŐSSZEL

 

 

Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, síma tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhak s tulkok sereggel -
Minő kép ez!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül.
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízü nedvvel,
Vigan forog... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs - boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű csoda,
Többé se napfény, sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa;
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el;
Remény nélkül... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj -
Ez, amit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: "Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyujts énekeddel."

 

(1850 okt.)

*

SÍRVERS

 

 

Élt, szeretett, meghalt; nincs hézag utána nemében;
   Jó emlékezetét őrzi utódja: elég!

(1869)

mousot 27 órája Creative Commons License 35817

mousot 27 órája Creative Commons License 35816

 

Illyés Gyula

A szíl és a szél

 

https://m.youtube.com/watch?v=gBbPN99cp68


Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél:
villám rándult, mint megrántott kötél:
egy percnyi csönd. És bömbölő haragra
fakadt a vihar százezer harangja.

Kapkodta a fejét a szílfa, az agg,
vallatott rab a pofonok alatt:
ahány karja volt, mind hátracsavarta
a nyár haragba-kékült zivatarja.

Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél:
kiszállt a fából végre egy levél,
egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a
fiai mellől a hajszolt madárka.

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35815

Sík Sándor

Az ősz dalol

 

Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.

Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.

Mert minden él,
És minden elmegy

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35814
Előzmény: mousot (35813)
mousot 27 órája Creative Commons License 35813

Radnóti Miklós

Alkonyat

 

Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.

Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap

búvik a magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;

s mosolyg a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.

(Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35812
Előzmény: mousot (35811)
mousot 27 órája Creative Commons License 35811

Szécsi Margit

A hetedik ajtó

 

Váram hetedik ajtaja
kifele nyílik,
indíts, haver,
amíg a vár
forog tovább,
s forog körül
a külvilág;
végy birtokot a semmiben.
A hőkölők, a hódítók
fagyosan ott bogárzanak,
ott vagy te is,
ne játszd meg magad.
A nagy élet itt volt neked
s itt van ma és örökké,
de mérhető időben
soha többé.
Lehet rólam álmodni hosszan,
dögösen, halálosan,
fennkölt vagy banális ricsajjal.
És zengő csöndben elforog
az idomíthatatlan angyal.

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35810

 

Reviczky Gyula

Mentsvár

 

https://m.youtube.com/watch?v=md2hC2XvbcU

 



Ha nézem a világi rendet,
Éltem során ha elmerengek,
És annyi bánat, búbaj ellen
Fellázadok rendült hitemben:

Óh, természet, benned találom
Vergődve is megnyúgovásom'!
Hozzád térek, szülő anyámhoz,
Ki elcsitít, vigasztalást hoz.

Virágos föld, s te nap az égen,
Hitvány panaszkodás ne érjen!
Ha nincs jó dolgom a világon,
Mit jajgasson parányiságom!

Egy szív tusája annyi néked.
Mint hogyha egy rügyet letépek;
Vagy mintha a tavaszba' járva,
Rálépek egy futó bogárra.

Csak búborék, mi más az élet!
Az ember nem több mint a féreg.
Örömem, üdvem, jajgatásom
Egy percznyi lét, az is csak álom.

Mit sírjak, hogy csalódva éltem!
Az élet hánynak most is éden!
S ha ifjuságom hervadó is:
Fajomban egyre folytatódik.

Hitem, mentsváram te maradj, te!
Öledbe, természet, fogadj be,
S ragyogva nézz rám kék egeddel,
Ha por leszek, többé nem ember.

Mig érzem melegét napodnak,
Lelkem leheddel összeolvad.
S ha majdan a sir hantja föd bé:
Részed maradok mindörökké!


mousot 27 órája Creative Commons License 35809

Áprily Lajos

Útravaló

 

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.

 

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35808
Előzmény: mousot (35807)
mousot 27 órája Creative Commons License 35807

Wass Albert

Ősz lesz

Tudom: egyszer majd messze száll a szellő,
s a lomb homályban többé nem nevet.
Ősz lesz.
És ősszel hullanak a levelek.
Eljárok majd a temetőkbe,
és álmodó leszek, és kedvtelen.
Bánat kísérget: lomha, őszi bánat,
és felhő lesz, és Csend, a lelkemen.
Megnézem majd a régi fákat,
és elbúcsúzom utoljára.
Megkérdezem: melyikük fáradt?
Megkérdem: vágynak még a nyárra?
Szívem az őszt még megcsodálja,
de a halált már vele érzi;
mert minden nyár csak tarka álom,
s az álmok sorsa: elenyészni.
És látom majd: nincs több virág.
S a holt mezőkről én is elmegyek.
Ősz lesz: nagy Ősz.
És ősszel hullanak a levelek.

 

mousot 27 órája Creative Commons License 35806

Márai Sándor

Felelni

Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?...
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.