Keresés

Részletes keresés

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43144

Előzmény: mousot (43143)
mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43143
mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43142

 

Őri István

Néha rádöbbenek …

 

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek,
s arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom: szeretlek.
Hogy bármikor történhet velem vagy veled valami,
hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
és milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
s hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
és mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43141

Primerose

Ébredés

https://www.youtube.com/watch?v=m9n_3Zm9NaE

 

 

 

Ébredésem első perce mosolyod idézi,

amint szerelmes szemed szívem megigézi

 

szemedben köszönt az élet,

s nyújtózó testem karodban éled a mára

 

érzem forró csókunk,  telhetetlen vággyal

látom összeforrt  testünk, vad feltörő lánggal

 

Ébredésem lám Te vagy, s éji mézes álmom

Szép reggelt Kedvesem:

ajkadra suttogom

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43140

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43139
mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43138

Turza Sándor

Gyöngygödrök

Sóhajtó gyöngygödrök, reszkető ajak,
ölelésbe, csókba fulladó szavak.
Kéz, ami a remegő nő testén végig szalad
gondosan járva be a hajlatokat.
Ajkak szótlanul beszélnek, tapogató
nyelvek ízeket cserélnek, vágy, sóhaj
ütközik a másik szemének.
Tobzódik a test, tán sosem jön el
az enyészet, érintés, csók hangja
a testen pengetett zenének.
Egyesülő vágyak, aprócska sikoly,
a nő testében a férfi büszke fogoly.
Az édes rabság örökké élő, tartó vágy,
bár a kor megtépheti e büszkeséget,
de a boldog érzést nem emésztik fel
az eltűnő fények.
A rabul tartóban sincsen harag,
a másik fogsága neki is édes pillanat.
Az érzések egymás testében pohárt
koccintanak, s mint habzó bor,
elindul a vágypatak.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43137

B. Huszta Irén

Kikelet csodája

 

Őszies eső hull tavaszi földre,
Már-már téliesre hűlt a levegő.
Vacogó levélkék a hideg szélben
Várják, a tavasz melege mikor jő.

Én is fagyosan vágyom a napfényre,
A vad szél lágy szellővé szelídüljön,
Lelkemből a tavasz a telet űzze,
Üde virágnyílás új reményt szüljön.

Várom, hogy szívem a tavasszal nyíljon,
Kitárja minden szépségnek kapuját,
Kikelet csodája új irányt szabjon

Szeretet éltesse bennem varázsát,
A reménytelenség máza lekopjon,
S nyitásom talán még társra is talál…

*

Tavasz

 

Ma kerge szél teríti szét a zöld-szagot.
A birsfa ága lenge hó-szirom, napot
Feledve fátyolába bújt. Egész nap ád
A vérvörös ruhába öltözött virág
Meleg sugárt. A szív ütemre énekel,

Hevült öröm tüzét magába szívva kel
Megújhodást hozó tavaszra. Sárga már
Mezőn a gólyahír. Ne bólogass lilán
harangsüveg, a gyöngyvirág fehéren áll.
E tarka újulás melengetett ma itt
Belül. Feléd is mézes illatot repít…
Ha ébredezni hívja lelkedet, talán
Szeretne átölelni szívek májusán.

*

Kinézek lelkem ablakán
Nem látok mást csak szakadt ruhám
Foltjait könnyeimen át
S azt mondják hogy szép ez a világ

Kilépek lelkem ajtaján
Tavaszi napfény ragyog le rám
S én vakon tapogatom át
Magamat a fagyos éjszakán

Kinézek szobám ablakán
Jön már a tavasz üde a táj
Bennem nagy borongó felhő
Boldog tavasz nekem sosem jő

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43136

Birtyik Csaba

Szeretlek tavasz

 

Szeretem tavasz, ezer illatod,
madárcsicsergős minden hajnalod!
Szeretem millió színű ruhád,
s eső után Földanya illatát!

Szeretem társad, tavaszi szellőt,
s az égen a sokezer felhőt!
Szeretem fent a tündöklő napot,
mert mindenkire egyformán ragyog!

Szeretem azt, hogy életet hozol!
Mit az ember éven át tékozol,
annak Te mindig új életet adsz!
Ezért szeretlek, éltető tavasz!

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43135

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43134
mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43133

Tóth János /Janus/

Alkony a tavaszban

 

Lenn zöldek, fenn kékek
középen fecskéket
ölel a fény,
ibolyát, sóhaját
fűszálak vigyázzák,
kéklő remény.
Szerelem, keresem
hajnali harmatod,
alkonyul már,
szorongó, dobogó
szív, tüskével vár az
esti határ.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43132

 

Nagy Ilona

A folyó most szirmot visz...


Csöpp bimbóból nőtt ki a kis szirom,
s azt hitte ő lett a virág... bizony!
Büszkén ült a bokornak közepén,
mint királylány, kastélykert zöld gyepén.

Nem is figyelte a lágy hangokat,
hogy körötte is szirmok bomlanak,
s alig fért már szegényke a bimbón,
mert többen is érkeztek egy hintón.

Nem tudhatta, hogy ő csak egy csupán,
egy hatalmas virágnak szép csúcsán,
hogy elvész majd a sok szirom között,
mert virágja most díszbe öltözött.

Apró csipkefolt, mályvaszín ruhán,
bokordíszlet, a tavasz színpadán,
elit hajón parányi gyertyafény,
mit elfújhat egy szellő könnyedén.

Egy éjszakán dörgött és villogott,
s a durva lég szirmokat lopkodott,
oly gyenge volt már, mint egy kis pihe,
s a folyó most szirmot visz... messzire.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43131

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43130


Csősz József

Áprilisi hó

 

A már fénylő tavaszt hó nem viheti el,
bolondos április ha épp bal lábbal kel.
Emlékeink sorát cibálja az idő:
felülre jut a szép, utolsóból első.

elnémítva a rosszt, a friss panaszomat,
mikor nem egészen érzem jól magamat.
Nem csak gerincem fáj, mely kérdőjellé vált,
igazszólásomban senki nem lelt hibát.

S ha épp mást kérdezel, ő egyenesnek tart,
persze sosem idéz tavaszi zivatart,
ha hó örvénye fojt, testem szél járja át,
szinte felejtem már március fénykorát,

még tegnap volt,bújt, élt a sok kíváncsi rügy,
s nyárias langy-meleg diktálta, mint feküdj,
álmomban büszkén lengett dió s szőlőfürt,
de ma már zajjá vált az eddig szép etüd.

Bennem szikráznak mind nyűtt idegszálaim,
bízom, oly soká nem lephet hó földet kinn,
ismét tavasz virít, és lesz igazi nyár.
Gyógyító arcodon arcom vigaszt talál.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43129

Horváth Ilona /Hanoli/

Gyökerek szakítása

 

 

 

Bármilyen vihar letörhet ágakat,
a hajszálgyökerek mégis ott maradnak,
láthatatlan erővel a fénybe nyúlnak,
büszkén zöldellő, új hajtások fakadnak.

Mikor szélvész csavarja a délceg fákat,
s jajongva susognak a zöldellő ágak,
apró fészkekkel madár álmok hullanak
áldozatul a tomboló, vad viharnak.

Most oly kérőn néztek rám megmentést várva,
mint otthonát vesztett, árva madárka,
riadt szemetekben a maradás vágya,
dermedt csendnek rám boruló virága.

Látjátok, kavargó örvények lehúznak,
átkos törvények ránk kősziklákat dobnak,
már együtt szenvedünk lélek a lélekben
elválaszthatatlan, örök szeretetben.

Bármelyik vihar letörhet ágakat,
a hajszálgyökerek mégis ott maradnak,
láthatatlan erővel a fénybe nyúlnak,
büszkén zöldellő, új hajtások fakadnak.

 

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43128

Pénzár Miklós Csaba

Dalos madarak...

Dalos madarak vagyunk
És öntudatlanul dalolunk
Akkor ha együtt vagyunk
Akkor, ha csak fáj szívünk
De akkor is, ha süt a Nap
Ha ragyog felettünk az ég
Ha már boldogok vagyunk
Dalolunk, mert azért élünk
Néha mi egyedül vagyunk
És fáj a kicsiny kis szívünk
De dalolunk mindenkinek
Mert mi csak azért élünk

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43127

P. Pálffy Julianna

Ezüst és színarany

 

Múlhat az ember sorsa,
lakaton, kalitkán,
vagy elég csak
egy egyirányú utca,
mégis szembefordul,
mert fontos
mit mutat a tükör,
– válasz majd minden karcra –,
rádobált sártól is
tiszta maradhat az arca.

Illúzióbuborékok, vágyak,
rózsaszín álmok,
de kemény küzdelmek,
és megvívott csaták,
áldások..., és átkok,
elhamvadt-égő szerelmek,
őszinte barátok;
ellenséggel nem számol
se közel, se távol
– velük tele a világ –,
jut mindenkire
a javából;
kitaposott ösvényen jár
ma a gonosz,
igaz ember mégsem él
„kéz kezet mos” játékkal,
mert becstelen
az a játszma,
s váltig piszkosabbá válik,
helyette hajolnak többen,
egyre lejjebb,
gerinctelen derékkal,
és görbülő szájjal
loholnak nyálig;
múlhatna az ember sorsa,
lakaton, kalitkán,
mégis kulcsot talál,
– hisz érti már –,
a télvirág bizton elolvad,
tavaszba bimbóz a sorsa,
nyár végére szirma nyíl,
s öröm lesz a búból...,
mindenki meríthet
a tiszta kútból;

mosolyogva
köszönt engem is az
ezüstös a halánték,
(csak számháború-játék)
mert
bársonyos ősz fonta
selyemből készül,
a szívembe csöppentett,
apró, színarany-ajándék.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43126

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43125
Előzmény: mousot (43124)
mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43124

Hanyecz István

Vágyak

 

 

 

amikor igáit a fellázadt nő lerázza

amikor szerető férjét ágyba rántja

rab bilincsei porba hullnak örökre

akkor tudd meg kit szerettél te dőre

 

ne szégyelld magad, az élet ostoba

s te hagytad őt egyedül éjszakába

látod most te estél ezen csapdába

tudd meg végre mi a szerelem ára

 

legyél őszinte önmagadhoz te gyáva

tanuld meg, mi a szabadságnak ára

nem elég vágyni tenni kell te gyáva

engedj elrepülni vágyad szárnyalva

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43123

Fazekas Valéria

Tavaszi ébredés

 

 

Nemrégiben gondoltam egy merészet,
pingálok neked valami szépet,
elmémből csillámló fényes ábrándom,
színekben pompázik lélekmosolyom.

Festek tavaszi ,álmodó kék eget,
bárányfelleg mögül a nap rád nevet.
Liget sarkában virágzó almafát,
felöltötte gyapotpehely ruháját.

Ónos víztükröt part menti fűz alatt,
hömpölygő belvizet, ha jő az áradat.
Könnyedén ringó folyami csónakot,
domb kövein csacsogó virgonc patakot.

Völgy ölén megbúvó apró falvakat,
legelésző csordát, széna kazlakat.
Suttogó lombok közt ódon kúriát,
pátoszt sugárzó templom kupolát .

Hetykén ágaskodó sudár jegenyét,
óarany avaron október neszét,
eső terhét vonszoló súlyos felhők,
párját kereső szarvasbika felbőg.

Amott télben didergő kopár fasor,
pompáját elrabolta a vén lator.
Hegyes hegyormot ég felé meredőt,
Görnyedő, alakot rőzsét cipelőt.

piros ,sárga sejtelmes alakzatok,
ritmusra libbenő lábak és karok.
Kékből-vörösbe olvadó képzetem,
már a megújulás útján lépkedem.

Kerámia vázában őszi krizantém,
háttérnek lenge, halványzöld szatén.
Okker agyagon megcsillan a remény,
selyem papirosban virágköltemény.

Látod a tulipán sárgán díszeleg,
fáradt lelkednek már tavaszt hízeleg.
Bronz-barna kaspóban napszín nárciszok,
közöttük írisz-kék üde nőszirmok.

Nyugtalan árnyékban már ott bolyong,
illat uszálya átölel, körbezsong,
ibolya szirmán harmat gyöngye csillan,
ébredő tavaszban életvágy illan.

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43122

Maróti László

Gonosz tavasz

Ez a tavasz úgy tett, mintha nyár akarna lenni.
Záporral és zivatarral, jéggel jött temetni.
Ott álltunk a hideg vízben, döngöltük a zsákot,
De te, tavasz, nagy felhőkből szórtad ránk az átkot.

Mindi ravasz minden tavasz, azt hittük, csak viccel,
„Aranyat ér” – mondogattuk, de mi ennyi vízzel
Mit csináljunk, hová tegyük? Ennyi dézsánk nincsen,
Noé kéne a bárkával, de még csónak sincsen

Mivel megmentsük amink volt, minden semmivé lett,
Leverten hever a vetés: sárba veszett élet.
Nyomorulttá tettél minket évszakok zsiványa,
Gyönyörködhetsz, hogy mit tettél. Aki látja bánja.

Takarodj a szemünk elől, ne is lássunk télig,
Ne a nyarat utánozd, a telet mímeld. Félig.
Félig, mondom, ellehetnénk tán kevesebb fával,
Hiszen lássad, hogy elbántál az ember fiával.

Ez a tavasz úgy tett, mintha nyár akarna lenni.
Eljátszódott, megmutatta, hogy mit meg tud tenni
Hogyha épp a hangulatja, kedve úgy óhajtja,
Embert és a virágszirmot mind a vízbe fojtja.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43121

Kányádi Sándor

 

 

(Nagygalambfalva, 1929. május 10. – ) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

*

Esőleső

 

 

 

Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.

Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.

Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föld el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.

*

Feketerigó

 

 

 

Ablakomban nagy a hó, halihó! -
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! -
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

 

 

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43120

Erdős Renée

 

 

(eredeti nevén: Ehrental Regina) (Érseklél, 1879. május 7.Budapest, 1956. július 9.) író, költő.

*

Kék Pillangók,

Kék pillangók szálltak fölöttem,
Hogy a réten keresztül jöttem
S incselkedve, tánczolva félig:
Elkisértek az erdőszélig.

S hogy utam az árnyékba tévedt;
Riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
A rengeteg halk mormolását.

A mig arany napfényben jártam,
Gázoltam színes vadvirágban,
S felém a rózsák integettek:
A kék pillangók hogy szerettek!

De csalt a sötét erdő mélye,
A vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének-
S a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő utját járom
S nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,
Rám simul a cend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
A kék pillangók hova lettek?

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43119
mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43118

 

Lázár Ervin

 

(Budapest, 1936. május 5.Budapest, 2006. december 22.) Kossuth-díjas magyar író, elbeszélő, meseíró, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

Hét szeretőm

Szerelmes történet

 

Egy csendeske, vékonypénzű horkolás kiment az ablakon. Sajgott, nagyon sajgott a szíve. A párkányon – hat emelet magasságban – tétován megállt, belefülelt a nehéz, nyári éjszakába, talpában kis fájdalom bizsergett, a seb, amely akkor szakadt rajta, amikor egy erőteljes lendüléssel levált Simf ó-formára nyitott ajkáról.

Most aztán hova legyen?

Krrr-hrrr, hallatszott felőle, ez volt a horkolás élete, hrr-krrr-hiü.

Az ágyban megmozdult a szőke nő, hopp, a horkolás megijedt, fejest ugrott a mélybe, krrr-hrrr, ellebegett a bérház nyitott ablakai előtt.

„Ó, Simf, miért kellett idehoznod ezt a szőke nőt, minek? – gondolta sírósan, és kikötött a vaskerítés egyik lándzsahegyén, lobogott rajta láthatatlanul, mint egy szomorka-bomorka lidérc. – Milyen jól megvoltunk eddig, napközben jóízűeket szundítottam a melled közepében, éjszakánként meg, mint egy zászló, ziii-zuuú, a jó meleg ajkadon, aj, Simf, minek kellett neked ez a szőke nő, ez a szőke minek kellett neked? Lám, hogy fölpattant, rázott, rugdosott, Simf, csavargatta az orrodat. »Nem tudok a horkolásodtól aludni! Ne horkolj!« Pedig milyen lenge és szerény vagyok!” A horkolás végignézett magán, karcsú volt tényleg, finom vonalú, éppen csak zzii-zzuú, krrr-hrrr. Alig-alig. Csendeskén.

Hű, de fázott a kerítés lándzsahegyén! Pedig hát nyár volt, meleg, fülledt gőzöket leheltek a folyondárok. Az utca meg, mint egy kiszáradt folyómeder. Nagy árnykrokodilok moccantak benne. Krrr-hrrr, a lenge horkolás ellendült a kerítésről, libegett lefelé a lejtős utcán, a hangja megborzolta a virágszirmokat.

Nem is tudta, miért arra indult, céltalan, tétova lebegéssel úszott a kerítések tövén. Félt. A tárt ablakokon az utcára áradt az álom megfoghatatlan illata, s ni csak: a horkolás mozdulatlanná dermedt. Horkolást hallott, mély, erős basszust, recsegőt, hű, hogy sivított, harákolt, hörgött, kerregett! Az ablak felé libbent, amelyen a hang kiáradt, a párkányra könyökölt. Te ég, micsoda testvér; mint egy török basa, mint egy királyi biztos, mint egy cirkuszi erőművész dagasztotta a mellét egy rézszín orr előtt.

– Krrr-hrrr, gyere velem – suttogta odakintről –, árva vagyok. Hagyd itt ezt a rézszínű orrt, hagyd itt ezt a birsalmaszagú szobát.

De amaz rá se hederített, csak a szemét villantotta oda, kotródj, tökéletlen, és még jobban düllesztett és domborított.

Megszégyenülten sompolygott tovább, most már nem szólított meg senkit, csak be-belesett az ablakokon. Látott finom csipkehorkolásokat, rikító fűrésztelep-horkolásokat, trubadúrhorkolást, selyemhorkolásokat, mozdonyhorkolásokat. Jaj, de irigykedett! Miért is kellett az a szőke nő!?

Ha akarta, súrolta a gesztenyefák lombját, ha akarta, borzolta a füveket, ha akarta, esőcsatornákba bújt (hú, hogy visszhangzott), ha akarta, felcsüccsent a villámhárítók hegyére. De hát egyedül, színes-szín egyedül!

Még szerencse, hogy meglátta az alabalást. Ménkű nagy csizmáját előretolta az alabalás, a két csizmaszár, mint két ágyúcső, úgy meredt feléje, az ágyúcsövekbe lógott a lába, s folytatásként ott tornyosult a teste egy padon, a feje félrenyaklott, és a bajsza alatt egy virtuóz horkolás tevékenykedett. Igazi művész volt, vékonyka íkkel csilingelt, úkkal és űkkel dobolt, reszelt errekkel, kattogott kúkkal, fújtatott effekkel.

– Fiiúkrüeff öikkfrúhhrihrörr – így muzsikált.

Simf horkolása odatelepedett az alabalára, elbűvölten nézte a művészt.

– Ó, ha megengednéd! – mondta kisvártatva.

– Iü mirricsorroddáát üi? – kérdezte.

– Hogy veled együtt… – suttogta reménykedve.

– Takküarroddjjjü!

– Nem és nem – kiáltott Simf horkolása –, mától az alabalás horkolása leszek! Az övé, igenis, az övé akarok lenni!

És odatolakodott. De a másik kidüllesztette a mellét, rúgkapált, dörgött, hiába ügyeskedett Simf horkolása, sehogy se fért már az alabalás bajsza alá.

Na, zene és bona!

És, hopp, fölébredt az alabalás. Művészi horkolása huss, már be is a mellébe. Ott lapult a jó melegben.

Emez meg, szegény, kint rekedt. Visszacsüccsent az alabalára. Az alabalás dörzsölte a szeméből az álmot.

– Mi? Khm! Ki? Hihaj! Én itt a városra vigyázok! Kia?

És mit tesz isten, horkolást hall. Fölugrik, kapja az alabalát. Nekiszegezi egy jázminbokornak. Az előbb mintha a feje fölül jött volna a horkolás, most meg, né, a jázminbokorból. Óvatos macskaléptekkel megindul a bokor felé, maga előtt tartja az alabalát. Azon meg ott lengedez, szuszorékol, szörtyög a horkolás.

– Ébredj, akárki fia vagy! – kiált az alabalás.

– Krrr-hrrr-frrr.

– Az anyád ne sirasson!

Puff, a jázminbokor!

– Krrr-hrrr-frrr.

Eltartja oldalt az alabalát, hogy közelebbről is megnézze az alvót. Hát erre oldalról hallatszik a horkolás, a jázminbokorban semmi.

Pörög az alabalával, mint a motolla. A horkolás kört rajzol köréje.

Megáll. Óvatosan balra tartja az alabalát. Balról jön a horkolás. Jobbra tartja. Jobbról jön. Föltartja – föntről jön, letartja – lentről jön.

– Te úristen, horkol az alabalám!

Elhajítja, fut, a lába se éri a földet.

– Rentonák, kadőrök – kiabálja –, horkol az alabalám!

Álmosan előcsődülnek a rentonák és kadőrök, a főkadőr és a főrentona sorba állítja őket.

– Gyerünk, lássuk azt az alabalát!

– Kipp-kopp, kopog a léptük, a horkolás már messziről hallja őket. Föllebben az alabaláról. Elsompolyog.

Azok meg körülállják a szerszámot. Hallgatóznak, hogy zúg bele a fülük. Ziizúú. Semmi horkolás.

– Bolond maga – mondja a főkadőr.

– Vagy álmodott – bólint a főrentona, és kipp-kopp, elmasíroznak. Az alabala hallgat, mint a sír.

A horkolás meg surran a falak tövén, krr-hrrr, már kel a nap, fürögnek az ébresztőórák, csötyülnek a rigók.

– Egy csendes zug, egy csendes zug, egy kis zug kell nekem – horkolássza a horkolás. – Ahol megbújok.

Egy zárt ajtót lát, huss, be a kulcslyukon.

Jó bőrszag üti meg az orrát. Talpbőrök lógnak egy szögön, aha, meg csiriz, suszterkalapács, dikics, nagy fejű, apró szögek.

– Jó reggelt – mondja a horkolás. – Itt bújok meg, ha megengeditek.

Nem szól senki, olyan csend lenne, mint egy kriptában, ha… persze, krr-hrr.

A rossz cipők közé bújik – hever ott a sarokban száz is –, és piheg. – Itt nem bántanak.

Odakintről meg egyre több zaj, csirr-csörr, tejeskannák, dibb-dobb, léptek, klipiklapi- klappklippklapp, lovas kocsi, ding-döng, a fene tudja, micsoda, vaóvaóvaóvaó, villamos, szszsz, egy fecske

és most

jaj

nyikk nyekk nyikiri

kulcs

nyrió nyraó

nyílik az ajtó, belép a cipész.

Fülel. Mi a fene? Krrr-hrrr, hallja.

– Hé! – kiáltja hangosan.

– Krrr-hrrr-hiüü.

– Ki van itt?

– Krrr-hrrr.

Nekiesik a sarokba hányt cipőknek, szórja, dobálja őket.

Semmi.

A polc mögé néz, az asztal alá, a bőrök mögé.

Semmi.

Már fut is, lába sem éri a földet.

– Kadőrök, rentonák – ordít –, horkolnak a cipők!

A kadőrök és rentonák összenéznek, ráncolják a homlokukat.

– Még hogy a cipők?

– Talán alabalák?

De a cipész remeg a rémülettől, megindulnak hát. Kipp-kopp. A horkolás már messziről hallja őket. Uzsgyi! Rohan a lábak között, kerekek között, lópaták között, huss, be a templomablakon.

A templom hűvös, félhomályos.

– Krrr-hrrr.

A falak megrovó arccal verik vissza a hangot. Felerősítik, recsegtetik: KRRR-HRRR. A horkolás lábujjhegyen hátrál kifelé, aztán meggondolja magát, megindul felfelé a torony lépcsején. Finoman megérinti a harangkötelet, a harangok nyelvét, az óraszerkezet kerekeit. Leül egy gerendára. Krrr-hrrr.

Sárga lobbanás. Még egy! Két reflektor mered rá. Két, csészényi, sárga láng.

– Óhrrr, jajhrrr!

Egy gyöngybagoly… és, hopp, itt valami lóg, hihihrrr, dinidenevérrr, brrr. Már repül is ki a horkolás a zsalu résén, zrrr, be egy nagy ház ablakán. Óriási terem, csend, körbefutó, mahagónifekete padok. Honnan tudta volna, hogy a városháza tanácstermében van? Sehonnan! Csak a nyugalmat látta. Rátelepedett az aranyozott falióra nagymutatójára. Hrrr-krrr, pihegett. Az óra meg megnyugtatóan mondta: tiktak-tiktak.

Most már talán nem bántanak – gondolta a horkolás.

Látod, te szőke lány, te meg, lehet, hogy alszol, mint a tej! Meg Simf, te is!

De Simf nem aludt ám! Sápadtan ült az ágya szélén, a mellére szorította a kezét.

– Hát te? – kérdezte tőle a szőke lány.

– Nem tudom – rázta a fejét Simf –, nem tudom, itt belül valami…

És ekkor dömm, megdöndült a tanácsterem ajtaja, bejött rajta egy fekete taláros kopasz, egy aranyláncos sovány, egy zsinóros zekés pöfeteg. És utánuk jöttek mindenfélék: őszek, kopaszok, harcsabajuszúak, zörömböltek a padokban, csittegtek, csattogtak.

Az aranyláncos meg a másik kettő a fő helyre ült, szembe a többivel. A taláros megrázott egy csengőt. Elült a csiszi-csoszi, a sutyuru-mutyuru, a klikk-klakk.

Csend lett.

Azaz: Krrr-hrrr.

A városatyák megdermedtek.

– Krrr-hrrr. Nagyon fáradt vagyok – suttogta a horkolás –, nagyon-nagyon fáradt.

– De uraim! – mondta szemrehányóan a pöfeteg, megfeszültek a hasán a zsinórjai.

– Krrr-hrrr.

– Ki horkol itt? – kiáltott a taláros. – Hé, kicsoda?!

– Krrr-hrrr-hiüü.

– Kiüríttetem a termet! Hagyják el a termet!

Nagy csörömpöléssel elhagyták. Becsukódott az ajtó.

– Krrr-hrrr.

A három fej egyszerre lett pulykavörös.

– Hogy ön…!

– Hogy ön…!

– Hogy ön…!

A fejek céklavörösek, lilák, tulipirosak, kékek.

– De hát… talán… egy cső… csak nem gondoljuk egymásról… egy cső a falban… egy vezeték… igen-igen… igenis a falban!

– Mesterembereket ide! – kiáltott a taláros, és már futottak is a dobosok, döbb-döbb-dibb-döbb, dobolták városszerte: Mesteremberek a városházára!

Jöttek is, futottak. Bázánfűtők, kadogosok, diszikosok és kubletezők, ékszártók és szíjgyerészek, esztászok és bányergályosok, sziszerészek, műgetelők, lacsirendezők és kokatosok meg villauzok és kalanyszerelők és kuboltók meg tűzikosok.

Mind egyszerre láttak munkához, csak úgy zengett a városháza.

Bázánoltak, kadogtak, diszikáltak, kubleteztek, szártották az ékeket, és gyerészték a szíjakat. Zirr-zurr. Kiszerésztek, műgeteltek, rendezték a lacsikat, kokatoltak, bányergáltak.

És tessék: krrr-hrrr-hiüüü.

A taláros ordított, a láncos kiabált, a pöfetegnek már a hangja is elment a méregtől.

De hiába! Krrr-hrrr-hiüü.

Jöttek hát a himpellérek, a vincellérek és viccellérek.

A himpellérek himpeltek, csak úgy zengett, a vincellérek vinceltek, csak úgy bongott, a viccellérek vicceltek, csak úgy kongott. De jók voltak a himpek is, a vincek is és a viccek is. Nem ott volt a baj. Lám csak: krrr-hrrr-ziüü!

Azok hárman ott tomboltak.

– Rentonák és kadőrök! – üvöltötték.

És kipp-kopp, jöttek kipikopi-kopikipi, futottak. Csak úgy futás közben mondta a főkadőr a főrentonának:

– Horkol a városháza. Hi, hihi, ha, haha – nevettek ütemre.

– Egy alabala.

– Cipők.

– Hiha.

– Hahi.

És ott, az ajtóban megdermedtek. De meg ám. Mert mit hallottak bentről? Ezt: Krrr-hrrr-ziüü.

Berontottak a terembe.

– Köl a fezekkel! Lállj vagy övök!

Krrr-hrrr-ziüü-hiüü.

Gyors csapatmozdulatokkal körülvették a városházát.

Pustolyok, géppiszkák, ágynavetők és gépaknuk csöve meredt a városházára.

– Tíz perc időt adunk! – harsogott az aranyláncos.

És odabent: krrr-hrrr-ziüü.

– Dörögjenek hát! – intettek a hármak, és bumm, a pustolyok, kiki-kiki a géppiszkák, ziú-bumm az ágynavetők, és bumma-bumma a gépaknuk.

Riccs-reccs, dőltek a szép ősi falak, porzottak a gerendák, csörögtek a festett ablakok. Jaj! – mondta a városháza, és lenyaklott a földre.

A romok felett, mint egy láthatatlan zászló: hrrr-hrrr-ziuu. Fáradtan, fáradtan horkolászott a horkolás.

Aj, futottak szerte, amennyien voltak. A városatyák, a kadogosok, a rentonák, a sziszerészek, mind-mind, a himpellérekkel, a vincellérekkel és a viccellérekkel együtt. Ajaj.

Simf nyitott szemmel feküdt a város melletti réten. Aludni szeretett volna. Olyan volt, mint egy halott. Egy pásztorgyerek látta meg, te jóisten, kiáltott, egy halott, és futott be a városba a hírrel: a réten fekszik egy halott.

A horkolás meg levánszorgott a romokról, bukdácsolva indult a város széle felé, ijedten kerülte ki a vele szemben rohanó pásztorfiút, és kint a réten, a réten, a réten, a réten meglátta Simfet. Repült, száguldott, sebes forgószélként telepedett Simf ajkára, ó, nyögött fel a férfi boldogan, és becsukta a szemét. Elaludt.

Krrr-hrrr-hiüü – horkolt boldogan. – Hiüü-krrr-hrrr-ziüü.

A halottlátni futók már így találtak rá.

– Ez? Meghalt? Bolond vagy te, vagy álmodtál – mondta a főrentona, de valami a szívébe nyilallt.

Affenébe is! Krrr-hrrr-hiüü?

– Nono – mondta a bajsza alatt.

Ott volt a szőke lány is, rázta, pofozgatta Simfet.

– Simf, Simf, drága, kelj fel, már megint horkolsz!

Simf fölébredt, a horkolás, zsupsz, be a jó meleg melle közepébe.

– Igenis horkoltam, és mindig is horkolni fogok! – kiáltotta Simf. – Horkolni, horkolni, horkolni!

Fölkapta a kabátját, elindult a mezők felé. Eltűnt, mint a köd.

A szőke lány azóta a mezőket járja éjszakánként, horkolás után kutat. De nem hall soha.

Mások hallanak, elég gyakran. Elhagyott szalmakazlakból, csőszkunyhókból, erdők közepéről szivárog vékonykán, csendesen. Valahogy ekképpen: Krrr-hrrr-ziüü. De nem félnek egyáltalán, tudják, hogy Simf alszik ott.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43117
mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43116

Radnóti Miklós

 

 

(született: Glatter; egyéb névváltozatai: Radnói, Radnóczi)[1] (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5.[2]Abda, 1944. november 9.)[3] magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője, oklevelet szerzett magyar-francia szakos középiskolai tanár. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

*

ALUDJ

 

Mindig gyilkolnak valahol,
        lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
        akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
        Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
        mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
        Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
        a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
        s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.

1937

*

 

Majális

 

A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

 

1944. május 10.

 

mousot Creative Commons License 2017.05.15 0 0 43115

Géczi János

 

 

(Monostorpályi, 1954. május 4. –) József Attila-díjas író és képzőművész. Egyetemi oktató (élettudománytörténet, művelődéstörténet, neveléstörténet, szimbólumtörténet).

*

szeretem hallgatni


ha serceg a rádió

mint a só a tüzes platnin
mondom
vagy a fenyőforgácsok
a műhely gyalumelegében
pedig tudom
a rádió éjfél után
már minden ébernek serceg
de az a kősó
és a szagos faforgács
sok éve
csak nekem
csak nekem

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!