"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A sorsod élni, mint más – Élni másképp: Másra vágyni S tenni másért Gyűrt arcok mélyén Csillogó könnyekben látni Mitől fájt az éj, Minden tiszta nevetést Meghallani, s benne tudni Holnapunk hitét.
A sorsod Édes álmokból Mindig felriadni, Megízlelt vágyakat Sírva mind feladni, Feléd nyújtott Kezek között Markolni a légbe, Ölelő karodat Kitárni, s könnyeid Emelni az égbe.
A sorsod Egyedül viselni, mit Nem bírsz el magad, Kutatni a forrást, Hol megértés fakad, Mint megváltót Mindenben, s magadban Szerelmet keresve Ezerszer szegeződve Az áldott keresztre.
A sorsod Mindig játszani, és mindig veszíteni, De mindig Tudni Újból elkezdeni. Távoli tiszta Világra vágyva Elmenni akarni, – és kínok között, Emberré feszülve Mégis Maradni!
Ott napozott a nyári kert zugában, szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák, szemérmére szabott fürdőruhája alig nagyobb egy óriás sziromnál, bár leginkább szűz tenyeremhez passzolt volna a messziről jött pesti asszony, ketten láttuk, én meg az öreg Isten, örült az Úr, mert visszaigazolva találta benne mesterművét, én meg parázna hévvel feledkeztem buja verőfényében, mintha párja lennék, s kamaszfővel folytatnám a teremtést, s akkor a néma rózsa éjszakája, ahogy helyette behunyt szemmel érzek, döbbentett rá, a mélység vajudása veti világra ezt a fényességet, amit csak látok, ő meg csak világít vakon, a legsötétebb éjszakáig.
A horizontig jég: foltos jég, szürke-zöld jég. Torlódó távlatok, álom-minőség, holdbéli jég fehér taréjjal, vörhenyes kínai tusrajz nád mögött, hegyek borostás tömbjei a jég mögött, az őszi kép a téli kép mögött, mikor hadarta kéken magát még, s szűntelen érvelt a part kövén a rövidlátó elem, káprázott-elsötétült, tágult egyhelyben, egy kövér, fürdőruhás nő még ott krémezkedett a gyér gyepen, kihalt hinták, bódék között, a majdnem-nyári fényben, helyén most ez a zöld- szürke holdbéli jéglap, nem kecsegtet birtokba vehetőséggel, a nyári testek naptej-szaga, a nyári célképzet elvonul, marad a szürke, vad táj, használhatatlanul és felhívón. A parton ültünk, néztük veled, a többes szám sugárzóbb és engedékenyebb jelentést bolygatott föl a látványban. Kihűl a lágyabb őszi lélek a téli kép mögül. Borostás holdbeli hegyek és vörhenyes nád és ólom ég között mégis milyen szabadság beszél, hogy jöjjön (úgyis jön), aminek el kell, voltál, voltunk, semmit nem veszthetek el.
Éjfél körül, ahol, amikor éppen én csakugyan, a nyúzott ágybetéten egymás mellett, de már minek, feküdtünk, akkor ment éppen minden tönkre, köztünk vagy fél méternyi gyűrött űr, az ablak jobb felső sarkában fémes, kerek nap lángolt az éjféli sötétbe verve. Mint egy szögfej, kicsi, de visszaverte a túlsó ég tüzes káprázatát. Izzó, piros pillantás szúrta át a hömpölygő teret. “Aligha szél nem lesz!” jegyzi meg valaki. Leszáll az ég. Az órámat nézem, de már nincsen idő. Idő-tér lángban áll.
2.
Szabálytalan, szűk utcákba, sötétben, tapogatózva fordulok be, mégsem vaktában. Sopron lenne? Nem, Pozsony, az lesz, bár nem tudom, honnét tudom, mint ahogy azt sem, végül azt a házat miről is ismerem fel: szűk bejárat és óvatos kilincs, de bent mögötte az a szoba, az asztal megterítve… Vártak volna. Mégsem szól senki semmit, épp csak tudom, hogy többé semmi gond itt, tudom, hogy most már itt lehet maradnom, tudom, tudom, tudom – de csak egy öregasszony, egy eszelős vén nő van bent, az áll a tükör előtt, s aggat ezt-azt magára – valami felmosórongy-szerű leplet, melyben még mindig az 1607-esnek, s mindnek, melyben azóta leégett ez a ház itt, minden tűznek az üszke ott parázslik.
A nő és a férfi párharcát soha ne lássad másként, mint reménytelen harcot, melyet a legkegyetlenebb önzés és a féktelen hiúság fűtenek.
A megvesztegető pillanatok, a szelídebb élethelyzetek, az alkalmi ellágyulások ne feledtessék soha, mikor nővel állasz szemközt, hogy harcos vagy, kinek bőrét, életét akarja az ellenfél. Harcolj lovagiasan,
de harcolj. Ha nagylelkűséggel találkozol néha, fizess nagylelkűséggel;
ha gyöngédséget kapsz, add vissza, érzelgés nélkül, gyöngédséggel,
amit kaptál; ha szenvedéllyel találkozol, válaszolj feltétlen
szenvedélyességgel. De soha, egyetlen pillanatra ne feledd, hogy minden érzelmes találkozás alján a meztelen önzés és hiúság parázslik. Parázson fekszik, aki egy nő ágyában fekszik.
Bőrét odaégetheti; emberi rangját és becsületét meg kell mentenie.
Figyelj és harcolj. Ellenfelek állanak körül, hajzatukban tollakkal,
A nők olyan ösztönnel találják meg a maguk szerelmi táplálékát a földön, mint a madarak a magvakat vagy halakat. Keringenek a végtelen térben, ösztönük vezeti őket tavak, folyók, tengerek és rónaságok fölött, s aztán, bonyolult cikázás és kóválygás után, egyszerre lecsapnak. Ösztönük, szemmértékük ilyenkor csodálatosan nyilatkozik meg. Nagyon ritkán tévednek, s csak néha esik meg, hogy az áldozat erősebb vagy ügyesebb, s kisiklik csőrükből, mint az ebihal a sirály csőréből. Ilyenkor vijjognak egyet, mint a sirály; s odább szállanak, keringve, körözve, fáradhatatlanul, éberen.
Mi - egynéhány divatjamúlt csodabogár - hiszünk is abban, ami viseltessé fakult s szakadozó szavak alatt van, és tesszük, amivel barát mellét döngetve sose tüntet: sok kifényesült jelszavát lehúzzuk meztelen hitünknek, s habár nem a ruha teszi az eszmét sem, mi tiszta kelmét adunk testére, hogy - ha ki- vonul az útra - meg ne vessék, az utak népe mennydörög s tűzre vetné a meztelent, de ha kedve szerint öltözött: érte akár a tűzbe menne, maga miatt kell őt magát kijátszani az öltözettel,
hogy elvegyüljön a világ az igévé lett tiszta testtel.
Hónapok óta nem láttam a holdat, ha láttam volna, csupán elfogyóban, mikor keletről elém áll az ablak négyszögében, s nem múlik negyed óra, már eltünik, hiszen csak néhány méter, amit a házak szememnek kimérnek a pályából, melynek háttal hiányzik minden, mi nélkülem terül mögöttem, hiába teljes, ha sohase látszik a menny egésze, elveszti az ember jobbik felét, mintha nem is lett volna fiatal, inkább az öreg, mogorva hold hasonmása, melyből lehetetlen fölidézni a valódi csodákat, pedig szavamra, családi kemence hevéből szállt az égig érő fára, isten kalácsa volt, és nyúltam érte anyám öléből, amíg el nem értem.
augusztus 20 kinek koszorú vala nevem, István, István magyar király, segíts, hogy senki ne pusztítasson el közűlünk, se maga, se más keze által, érleld erényeinket, mint a bort, gyomláld ki hibáinkat, mint a konkolyt, még akkor is, ha szebb virága, engedd ifjuságunkat túlélni, Szent István, magyarok királya, augusztus 20
Öreg költők, ti őszök fiai, holt idők sírján hervadt koszorúk, színesek, szépek, szelíd-szomorúk! Olyan a ti halkuló dalotok, mint a lebágyadt, őszi napsugár - Öreg költők, ti őszök fiai.
Mert nem a nap lesz ősszel hidegebb, hanem a vén föld el-elbotorkázik - Mert nem a ti szent dalaitok hűlnek, hanem a lelkek futnak, menekülnek messze-jövőbe szárnyas paripán, - Nem dalotok lesz ősszel hidegebb.
Mi repülünk el szárnyas paripánkon: ében-sörényen szalagos a vágy, és lázadt vérünk pihenőt se hágy - Míg láng dalokkal búcsút intünk, Ősz fejetekre rózsát hintünk, s rohanunk, szállunk tüzes paripánkon.
Elenged, és érintései tűnt nyomaiból mégegyszer megteremt: úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz. Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna, elhúzódva a héjtól, befelé.
Mije maradhatsz? annak, ami már nem is a rajtad át való menekvést, de a legbelső pontot keresi ami belőled még elérhető, hol sugározni kezdhet, mert egyetlen, s csak önmagához ér, ami övé –:
Égbolt kerül közéd s közé. De ha nem az ő égbolton túlija maradsz még így is, mi vagy? – ahol a nem-mulás szive hirtelen kihagy? anyaghiba? – miben?
Ráomlasz mindenedre. Űrnél tágabb hiányod kiszakad belőled és egyszerre felragyog, most már benned ragyog fel az, ami még az előbb láthatatlan te voltál. Ráomlasz mindenedre: most már akárhonnan körülvehet –
Róla írom ezt a verset, aki szebb volt, mint hajdan a királynők aki előtt megszégyenültek a rózsák, ha átment a kerten. Finom bronzfejét a vállamon ringattam és ő az ölébe vett, ha elbuktam harcaim sűrűjében.
Olyan volt, mint egy csillag, mint egy madár, ha boldog. Beszéltem róla azok előtt, akik irigyelték és elvezettem hozzá az édességre szomjas gyermekek seregét. Ha elunta szerelmünket, fejest ugrott álmaiba mint a búvár, ha gyöngyért merül alá a tengerbe.
Ereszemen róla turbékolnak a galambok kertem alatt a patak róla duruzsol.
Mielőtt élnél önkéntes számkivetetten (újra és újra elbújva a beléd épült csendben), engedd, hogy magamat magányodba rejtsem. S hogy magadat belőlem ki ne felejtsem, hagyd az ajtót résnyire, megtalálni engem.
Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom. Látatlanul hagyom, hogy körülvégy, és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.
Ha elhagynál engemet, – jobban mi fájna? hiányod, vagy a szív megdobbant magánya? A csalódás kínjától félek, vagy féltlek? Szerelmünket szeretem jobban, vagy Téged?
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek. Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni. Szellemed suhogón beföd, körülleng, Istenem. Bevonod szelíden édes ízzel ajkaimat s a sárga mécset elrebbenti tüdőd finom fuvalma. Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot. Tér, idő: kusza gombolyagba romlik. Akkor ölbeveszed becézve, lágyan, eltévedt szeretőm kis szűzi testét s mellém fekteted a habtiszta ágyba. Halkan símogatom meleg pihéit: pálmalombok alatt ölelgetőzünk, cukros hóhegyeken futunk sikongva, zizzenő búzaföldön összeforrunk s érett csillagaid kibuggyant fénye gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
Szeretem nézni az izzó hajnalokat, mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl, hallgatni, mint rikolt egy korai vonat, míg elül a hangja, s a pillanatba fúl.
Ahogy a vén háztetők narancsba bújnak, s arany fény feszül a város homlokára, íze, s illata lesz az ébredő mának, mikor a világ a virradatot várja.
És szeretem nézni az alkony parazsát, ahogy hamvad a táj a lángfelhők alatt. A szökevény napot az est öleli át, s a hegyek lábainál bíbor fény fakad.
Életre lobbannak a kandeláberek, s míg sárga szemük a parkokat vigyázza, hozzám bújik az éj, mint árva kisgyerek, ki minden nőben az édesanyát látja.
Hangod ma úgy jött át az éteren, Mint nyugodtan áradó, lassú folyó. Belemerítkeztem, s hagytam, hadd járjon át hűs hullámként a jó. Nem várt nyugalmadba kapaszkodva Hullott le rólam lelkem rozsdás lánca, S én ernyedten, hálásan hallgattalak, A feloldozásra várva. Nem volt rá szükség, hangod elárult. S én úgy szerettelek, mint ájult Nyári mező az életet adó esőt, Mint felhőt aléltan tikkadó füvek. Ma csak ennyiért, Ma a hangodért szerettelek.
Márai Sándor: Füves könyv -128-
