"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
(Budapest, 1917. február 27. – Budapest, 1971. július 31.) magyar költő, író, műfordító, klasszika-filológus. Az európai ókor klasszikusainak legnagyobb részét, az Iliaszt és az Odüsszeiát is beleértve, Devecseri Gábor korszerű és élvezetes fordításában ismerheti meg a mai magyar olvasó.
*
Harmatcsepp
Társait elhívta már a nap. Ez az egy harmatcsepp itt maradt.
Nincsen olyan gyémánt ragyogás, mint e szikrafényű, e csodás.
Ó, milyen sok szépet láttam már, egyben sem volt ennyi napsugár.
Ilyen szelídfényű, bölcs derűs, mely úgy forró, hogy már majdnem hűs,
mely úgy hűvös, hogy míg elmereng minden tűz-patakzás benne zeng.
Ülök, mint ki festő, s a modell, amíg képe készül, szökik el.
Hívja már a napfény, dolga van; holnap újra eljön boldogan.
*
MINDEN, AMI VAN
Minden, ami van, versre méltó és ami nincs, az is. Az esti szélben fodrozódó kék tó, a lányok ajka is, a köd, a kés, az alma is, a dombok halma is; s mi meg sem álmodottként száll az éjben, mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen, ha belehalna is! A föld beszéde zúg az árban, ez szól a dalban is. Szívünk egy kis szívet visel magában, mely hű, ha ő hamis, vigyáz a fényre alva is, zenél hallgatva is, csak őt sebzi meg a szerelmes ének; minden, ami van, fáj a szív szívének és ami nincs, az is.
(Kiskőrös, 1823. január 1. (keresztelés) – Fehéregyháza, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Rövid élete alatt közel ezer verset írt magyarul, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra, és az ismertebbeket sok más nyelvre lefordították.
*
NEM NÉZEK ÉN, MINEK NÉZNÉK? AZ ÉGRE...
Nem nézek én, minek néznék? az égre; Belenézek kedvesem kék szemébe. Kedvesemnek kék szemében van egem, Onnan süt rám tiszta napfény melegen.
Nekem ez a világ nem is kellene, Ha nem volna kedvesem két kék szeme; Ez az egy szép, ami van a világon, Ezen a rút, ezen a csúf világon.
Ne nézzetek kedvesemnek szemébe! Ne ejtsetek engemet a kétségbe! Féltve őrzöm, féltve őrzöm kincsemet, A leggyönyörűségesebb kék szemet.
Pest, 1844. június
*
Szerelem és bor
Azt mondom, amit mindig mondok: Ne háborgassanak a gondok, Ne háborgassanak bennünket! Legyen vidámság, tréfa, nesz; Ifjak vagyunk és ifjuságunk Idő jártával odalesz.
Járjunk a szerelem kertében, Virág ott nyílik minden lépten; Ha meg talál tüskéje szúrni: Illatja gyógyulást szerez. Szeressünk! mert erőnk szeretni, Idő jártával odalesz.
Midőn a szerelem kertében A nap tikkasztón süt az égen: Térjünk hüs árnyékú lugasba A borgyümölcs tőkéihez. Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk Idő jártával odalesz.
E kép a legszebb élet képe; Adjunk érette bút cserébe. Mint fellegekre a szivárvány, Reánk mosolygani fog ez, Ha majd derengő ifjuságunk Idő jártával odalesz.
Merre és hová menjek most kérdezem magamtól és elindulok bizonytalan léptekkel mint a vakok. Örvénylik az idő hullámzik a tér s íme a megsebzett fák kiégett házak romjai közt merre és hová menjek most.
Ki rabolta el a sikátorok kulcsát hogy bezárja felettük az ég kapuját tengernyi kék lepedőt mutassatok a hold fénylő szarvát legalább. A hajnal pirkadását keresem a szelíd rózsaszínű flamingót aki ott vergődik vérbefagyottan az éjszaka mancsai alatt.
Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit ki átkozta el az erdőket tengereket a sivatag pálmaligeteit ahol az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.
Hunyt szemeimmel látom mindezt és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját a csókot amivel annyi asszony megajándékozott. Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn hallom saját csontjaim nyikordulását keserű szagokat hoz felém a szél tépett vitorlákkal érkezik tarka repülőhalak kiséretében és nagy zenebonával mint aki tömény alkoholtól részeg. Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én félreismerve lényem üvegét jellemem acélját. Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél. Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon mely a születést összeköti a halállal hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.
Mozart Requiemjét hallgatom éppen és galambok keringenek szobám négy fala közt. Szentlélek hószín madarai ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha arany csőrötök felhasítja a titok burkát s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.
Világunk minden terheivel a vállamon csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe nem haldokolhat senki hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán nem születhet meg senki hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.
Ó madarak mindenféle madarak amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.
Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk hiába szólnak Mozart kürtjei mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának. A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat egy strucc vagy egy béka feneke alatt. Csak befelé tudunk kérdezni és nincs válaszunk nincsen. Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát mikor a karácsonyfenyő ága először változott lángoló ecsetté a kezemben. Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek álarcában tér hozzám vissza százujjú kezét a vállamra teszi és kérdez. Nem tudok felelni. Egy vagyok én a templom egerei közül baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja. Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok a rozoga falépcsőn föl-le föl-le gyakorta érintve a horizont szélét ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen s a lenge fény járja hajnali táncát a láthatatlan kötélen mely ég és föld között feszül. A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul hogy ki vagyok én miközben bemocskolja lényem üvegét jellemem acélját.
,,Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégis csak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget... A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csakoly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak sem látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyenlőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és a reszketést érezzük... A komor hegytorlaszok, amely közöttünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztőek, de egy-egy repedésükön átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendő napsütötte vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők az igazság, valóság és maradandóság az ami mögöttük van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: Hiszek az emberben!"
/Móra Ferenc/
*
Amikor a földön
Amikor a földön gyermekek zokognak, az ég angyalkái mind elszomorodnak. Vidám kacajuknak megszegül a szárnya, felhőt borítanak az ég ablakára, bánatos szemükből könnyek harmatoznak, amikor a földön gyermekek zokognak.
Amikor a földön gyermekek nevetnek, nagy az öröm kéklő mezején a mennynek. Jókedvű angyalkák le-lekukucskálnak, fellegek nyílásán csókokat dobálnak, szivárványszalagból csokrot kötögetnek, amikor a földön gyermekek nevetnek.
Akarok, szemeid tüzében égni. Akarok, orcád mosolyából kapni. Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni, És NEM! Nem akarok, nélküled létezni.
Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva, Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva. Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé, Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné.
Akarok minden percet, mit tőled kaphatok, Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok.
Hajótörött vagyok a tengeren, Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem. Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja, Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta.
Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek, Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket. Mélyen felszántva húznak árkokat, Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat.
Kínoz a félelem, hogy véget ér, Nem teljesül, mit szívem remél.
Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg? Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet. Egy szívet, mely nélküled nem egész, De ha mégis kell neked, elkísér, bármerre mész.
Míg, nem láttalak, nem fájt, hogy egyedül vagyok, Úgy tettem, mint ki még nem látta a ragyogó napot. Csukott szemmel jártam egy ragyogó világban, Melyet akkor vettem észre, mikor rád találtam.
Őszi erdő is kívülről szép, de mégis haldoklik, aludni készül, Mit mutatok fel, ha holnap nálam pihen meg a halál, mit hagyok emlékül?
Mint a vizét vesztett patak, mint félrerúgott kő, Úgy érzem magam, s hiányod is egyre nő. Halott lelkemről lehull a szemfedél, Mikor újra láthatlak, a te lelked is bennem él.
Igyekezz, ó igyekezz lélek E föld körén repülni túl! Nézz feljebb: ott tisztább az ének... Lásd: - hol csattogó harc hangja dúl: E föld-világon nem szívesen élek.
Itt múlnak el, itt repülnek az évek És fellázadnod, sírnod oly nehéz, Oly gyorsan zátonyára fut az ész, S a szív az égre ellankadva néz...
Nézz feljebb: ott az égi mértan Szabálya fénylik és oly egyszerű! S nem kérded többé, mi miért van, Mert nincs kérdés több ott, hol a derű Hol tiszta ívek és körök Honában már a gondolat örök!
Ott fenn öröktől tündököl a Törvény S ahogy holdak és napok kerengnek, Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek, S mosollyal múlnak el a századok... Ó lélek, - e földön itt elfáradok S nincs kedvem többé keresni a kulcsot, Mit zúgva elmerít az örök törvény S mit Isten tengerébe elhajított, Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját...
Te szőke égi lánynak símogasd haját S ott fenn építs magadnak tiszta házat,
nem többre vágyom gazdaságos és finom formáira palacknak és pohárnak
én már nem siratok senkit vigye korrupt kegyét a bánat
korunk üres harmóniát keres a célt kegyes jövőbe mentik
kultúravégi kultúraelőtti időnkben oly jó volna kergetőzni veled egy napsütött fürdő füvén
*
Most éppen itten
Most éppen itten nem vagyok sehol, pedig szeretnék lenni valahol, szerettem volna lenni, de soha nem lehettem, és időknek soka pereghet el, foglyul ejtett homok, önforgató clepsydra, senki sem voltam, leszek, bár néhanap vagyok, vagy lenni vélek, mint a jégcsapok, ahogy csöpögve hűtik a Napot.
"Egy apának a lányához való viszonya tulajdonképpen abból áll, hogy a lány életében van egy pillanat, amikor senki máshoz nem tud fordulni, csak ehhez a férfihoz, és akkor ettől a férfitól kell tudnia, hogy ő a legszebb a világon."
A vereségről
"Ha vesztünk, nem az a baj, hogy kisebbek leszünk a világ szemében, hanem a magunkéban leszünk kisebbek."
Az irodalomról
"Fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Egy izgatott, türelmetlen társadalom nem szereti az oktalan dolgokat. Márpedig az irodalom ilyen, ok nélküli. A türelmetlen társadalom a hasznosat keresi. Az irodalomban is azt keresi, ami hasznos. És hát, aki keres, talál. De az irodalom maga erre nem sandíthat. Az irodalomnak nincsen célja. Az irodalom nem olyan, mint ahogy a tévében látszik. Hogy színes, kicsit szélesvásznú és megnyugtat és fölemel. A központi fűtés és a lottó ötös, az ilyen, megnyugtat és fölemel."
A halálról
"Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket."
Vedd el jutalmadat Krisztus, Ki magadat megüresítéd vala! Harcodnak vége lett, minden egek felett az Úr felmagasztala.
E példán minden szent jutalmat vár ott fent, Bár itt nem él boldogul, Mert, hogy felemeled, mennybe meneteled adtad erre zálogul.
Jobbján szent Atyádnak Tégedet imádnak a mennyország polgári; Látják dicsőséged, mely körülvesz téged, e föld minden határi. Mi is leborulunk, kérvén: Tégy ott rólunk szent Atyád előtt vallást! Félelminket vedd el, esedezéseddel nyerj nékünk vigasztalást!
Hiszünk, Uram, benned, Bár el kelle menned S nem látunk testi szemmel. Ó, viselj a mennyből gondot híveidről, hű Pásztor, kegyelmeddel.
Légy ott, hol nevedbe‘ gyülekezik egybe két vagy három híved; Ha hozzád óhajtunk, essék meg mirajtunk könyörülő szíved.
Midőn végezetre eljössz ítéletre az égnek felhőiben, Ülvén méltósággal szemben a világgal dicsőséged székiben:
Szólj nekünk ily módon, kik állunk jobbodon, mint nyájadnak juhai: ‘Kész hajlékim rátok várnak, ó, bírjátok, jó Atyám áldottai.
Én istenem, ha egyszer felkelek, S nyugodt szívű és békés bölcs leszek, Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem, S imára hullik lázadó hitem... Ha célnak látok csendes négy falat, S egésznek érzem, ami fél maradt, Ha csak ülök a fehér ház előtt, S lehull lelkemről, mi reája nőtt; Ha messzeségek karja el nem ér, És szívem múltak díványán henyél; Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom, Csak békességgel megrakott hajóm... Én istenem, tekints le majd reám, S most halld meg, mintha akkor mondanám:
Ha már elvetted ifjúságomat, Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt, Ha rámfújtál és lángom kialudt, Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!
*
SZAVAM...
Szavam selyemmé lágyul, Hogy válladat befedje. Szavam csónakká mélyül, Hogy ringatózhass benne.
Szavam virággá nyílik, Hogy szíved fölé tűzzed És legyezővé hajlik, Hogy unalmad elűzzed.
Szavam balzsammá olvad, Hogy ami fáj, ne fájjon, S mint hintó áll elébed, Hogy lelked beleszálljon.
Szavam keleten jő fel, Hogy álmod elorozza, Szavam nyugaton száll le, Hogy álmod visszahozza.
Szavam csókká parázsul, Hogy végigfusson rajtad, S a szavam szó lesz újra, Ha akarod, hogy halljad.
Aranykötésű imakönyvet Hagyott rám örökül anyám, Kis Jézus ingben, glóriában Van a könyv első oldalán. Sok év előtt egyik sarokba Beírta jó anyám nevét, Lehajtom a betűkre főmet, Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer Fehér ruhában láttam őt. Tavasz volt épp, a kedves ákác Virágozott a ház előtt. A lemenő nap fénysugára Reszketett ajkán, zárt szemén. Apám ott állt a ravatalnál, És vélem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily Sárgák s kopottak e lapok. Rég' volt, midőn ez imakönyvből Még az anyám imádkozott. Kék selyemszállal összekötve Van itt hajambul egy kevés. Aranyos fürtjeimhez akkor Nem illett még a szenvedés.
Írott imádság töredéke Mellett van az anyám haja, Emitt egy szentnek vézna képe S egy régi, halvány Mária. Elnézem… Éppen így viselt meg A sors azóta engemet. Sokszor szeretnék sírni, hogyha Nem szégyellném a könnyeket.
Az Úr imádságát ütöm fel (Kísérőm a nehéz úton), S vigasztalást vegyít a kínhoz A te imád, ó, Jézusom! Imádság kell a szenvedőnek, Akit a sors árván hagyott. Úristen, én nem zúgolódom: Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak, Csak szellemednek, jó anyám, Milyen kopár volt ifjúságom, S hogy mennyi bánat szállt reám. Tűrtem, reméltem, megalázva Idegenek közt éltem én; De azt a régi imakönyvet S emléked szentül őrizém.
A fák alá gyűlt már az est sötétje, kis nyúlni fények fürgén futnak át, csupán a szélkakas, kémény szegénye forgatja kis fejét, mert szelek kénye csavarja, szorítja keszeg nyakát.
Bennem is elalszik a fényed: emlék, koszorúd őszi lombbá változott, fehér kezével megzörget a nemlét, ó tűnt napok, ti fényes, szőke zsemlyék! Az éj esője szívemen kopog.
Mint kis gyerek, ki megijedt az erdőn, úgy fut a számban rémült lehelet, a sötétségre újabb sötétség jön, míg nyugtalanság altat éji-későn és jégmerev karjában ébredek.
Ó szív, te felszökő meleg parázsom, te kínzó gépezet, ellenség cinkosa, ki fölrettensz! te üldözőm, te másom, fejem a párna-mélybe már hiába ásom; te fölkiáltsz: ne nyughassak soha.
Fekete ólom rakódik a házra, minden nehéz, a toll is lezuhan, nincs hőmérő e fagyra és e lázra, csak szívverés, mely finoman, vigyázva az éjbe üt: a hajnal merre van?
*
Élni
Egy pillanatért érdemes fénysuhanásért érdemes szemlehunyásért érdemes szemkinyitásért érdemes
Arcközel szóért érdemes szájközel szóért érdemes szemközel szóért érdemes egyetlen szóért érdemes
Haj jószagáért érdemes bőr jószagáért érdemes kéz parazsáért érdemes mell parazsáért érdemes
Egy ébredésért érdemes fűzek hajáért érdemes esti körútért érdemes egy lélekzetért érdemes
Vers száz soráért érdemes vers húsz soráért érdemes vers tíz soráért érdemes egyetlen egyért érdemes
