"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Hol volt, hol nem volt, volt egy lány ... Hiába próbálok neveket illeszteni a mosolyodhoz.
Egy fehér-homlokú házra s egy lombos eperfára emlékszem, s hogy jött a csorda.
Ránk bámult egy bivaly. - Mozgás, Rigó! - húzott rá a napszítta pásztor. És Rigó unottan tovább kolompolt. Hangoltak a békák a libaúsztatóban; holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. Zizegett a nád. Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, - talán még azt a zsombékot is meglelném - csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.
Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem? - Néha már-már látlak, érzem, amint hajad ujjaim közé omlik, mint akkor. De hiába, valami mindig eloroz előlem, és alkonyatból alkonyatba menekít.
Örömet nem nyújt az élet, Csak tenálad, csak tevéled! Mint buborék széjjelpattan, Ha osztályos nem vagy abban! Az ég és föld bús, kietlen, S ami rá van rakva ékül: A boldogság gyötrő álom Lenne nékem nálad nélkűl!
Ha szememnek könnye csordul: Elveszesz te bánatombul! Megkönnyíted a keresztet, Melyet a sors rám eresztett! És lelkemre nyugalom száll, Az élettel úgy kibékül, De hánykódó, zivataros Tenger lenne nálad nélkül!
Ne is hagyjuk el mi ketten Soha egymást az életben! S egymás hű karjába dőlve Menjünk el a temetőbe! Mert nem lelnék üdvöt ott fenn, S visszavágynék én az égből, A sírban sem lenne nyugtom Nálad nélkül, - nálad nélkül!
Tudod arra gondoltam, ha az állat tesz rosszat, de a büntetés nem érkezik azonnal, később ő már nem tudja, a bántásnak mi az oka, és előfordul úgy is, hogy tévedés történik, a megtorlást az ártatlan kapja... vétkezik az ember is, legtöbbször az áldozata önmaga, következmény nélkül nem marad az se, a büntetés hozzá is bekopogtat, először még apró, észrevehetetlen, de már ott van, s, ha a bűn folyamatos, akkor a súlya egyre erősödik, végül az egészség, a testé, vagy a léleké látja a kárát... akkor a beteg mindenkit, vagy, csak hibáztatja a szerencsétlen sorsát, a segítséget orvostól, Istentől, de mindenképpen mástól vár, pedig gyógyszer lenne talán egy új, egy egészséges élet a testnek, avagy a léleknek.
Tudod arra gondoltam, ahol háború van, ott nincsen semmi biztonságban, ott nincsen értéke az életnek, ott minden pusztul csak, ott nincsen építkezés, ahol mindennapos a rombolás: a háború a legszebb várost is képes csatatérré változtatni, ott a féltve őrzött emlékek is mind kárba vesznek... a folytonos harc megöli a lelket, és az ember sokszor, ha rendezett is a látszat, a vélt, vagy a valós ellenséggel önmagában folytatja a gyilkos csatát, küzd minden erejével, s a kép pokoli, ami marad egy-egy csata után, s közben pedig nincs idő építkezni, nem is lenne értelme, hiszen úgyis lerombolná holnapra, amit felépítene ma... mint egy kihalt, lélektelen város, olyan lesz a csatázó ember lelke, ahol mindent és mindenkit halomra lőttek, közben úgy megy végig az életen, hogy semmit nem ültet önmagában, hogy nincs mi boruljon benne virágba... a végére más nem marad, mint a siralmas romhalmaz, pedig háborúzás, pusztítás helyett építhetné önmagában a szeretet palotáját, ha arra érne rá, ha nem venné el a folytonos küzdelem az összes idejét, az összes kedvét.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember vágyik a felhőtlen boldogságra, pedig az a madár olyan, amelyik felrepíti szerencsés kiválasztottját a szédítő magasságba, s, ha a tápláléka fogytán, mindjárt le is ejti szerencsétlen áldozatát... de talán van boldogság másféle: lehet boldogság a szépséges táj közepén önfeledten meglesni, ahogy a guruló Nap a Földdel bújócskázik oly nagyon pajkosan, ahogy a fák lombjai összeborulnak sutyorogni, miközben az ágaikon ugrándoznak a vidám kis mókusok... talán pont az önfeledés adja a belső béke boldogságát, azt, a békét sugárzó táj nyújtotta kívülről jövő érzést kellene megtalálni, és megtartani belül, a megingathatatlan békét, amit nem ront el a kint tomboló, a viharos háború...olyan béke az, amibe elfér a gyász szomorúsága, és az öröm vidámsága, de, ami a gyilkos háborút hírből se ismeri: oda lenne érdemes egyszer a szeretet csodatévő vonatán eljutni örökre.
Tudod arra gondoltam, Isten az embernek valódi lehetőségeket ad, mik faragatlan téglák, munka velük sok van, de belülük kihozni lehet csodát... vele szemben viszont az ördög készet ad, nem valódit, az is igaz, de könnyen megszerezhetőt: amit ő kínál, az a hazug mosoly, a hazug szó, a hazug szeretet, a hazug hit, mind eleme lesz a hazug életnek... a valótlanságból épülő élet előbb utóbb összeomlik, de, ha valaki ellenáll az ôrdög csábításának, (ha képes rá) annak sincs könnyű élete, ami van se olyan látványos, érte megmosolyogják sokan, sokszor gúnyosan, mások meg irigylik hihetetlen bátorságáért, s a függetlenségért gyűlölik: de talán az olyan élet a folytonos ellenállás miatt lesz egyre szilárdabb... nem könnyű nemet mondani az ördögnek, (pedig semmit nem erőszakol, csak könnyebb felet mutat) még akkor sem, ha az ember tudja, hogy az a virág nem valódi, de messziről nézve jól mutat mégis... hazugság, hogy a hazug élet egyszerűbb lenne, talán, csak látszatra könnyebb, de egyszer az ördöggel cimboráló, az igazság helyett a hazugságot választó könnyű életre vágyó ember fejére omlik biztosan.
Tudod arra gondoltam, hogy a levél sorsa, ha a fától elbúcsúzik végleg, teljesen ki van szolgáltatva a Napnak, a szélnek, a végső elmúlásnak... kiszolgáltatott az ember is gyökértelen, nincs, mi ehhez a Földhöz kösse, itt csak az ismeretlentől való félelem tartja, csapódik ide oda, mint egy bábú, mit rángatnak magasról, tengeti úgy az életet: természetes a kiszolgáltatottság a fáját vesztett falevélnek, természetes a gyökértelen embernek... a levélnek csak volt értelme, de az ember léte még értelmet nyerhet, megkapaszkodhat a mély gyökerű szeretetben, a szeretetben, ami köti szorosan a nélküle sokszor szidott, de vele csodálatos világhoz.
Guruló könny most a harmat a füvek bársony ... szárain, hajnalodik betakarlak, csak szállj az álom szárnyain. Ha felébredsz én itt leszek majd simogatva homlokod míg kócos hajjal jön a hajnal szíved a szívemben dobog. Gördülő könny kint a harmat aludj még,
Éjszaka van már, hunyd le szemed. Villódzó fények közt visszavezetlek a múltba. Add a kezed, sose félj, csak csókolj újra, meg újra. Volt, ami volt. Most itt vagyok én: múlt is, jelen is. Semmit nem ígérek, de az éjszaka árnyait elűzni segít hűs testem és ez az ének...
Szép vagy. Felkaptam a fejemet, tekintetemet rád emeltem, s mint, aki hosszú útról tért meg, elidőztem gyönyörű arcodon. Meleg ragyogás áradt belőled, talán te is megérkeztél, mert nem láttalak soha ilyennek: körülölelt a mosolyod, s hirtelen azt is elfeledtem, hogy nem szerethetsz engemet, nem lehetek én, akit szíven talál s elvarázsol pillantásod, mert nincs bennem semmi jó, csak oktalan sajgás és csüggedés, abban a néhány elrabolt órában, amikor a válladra észrevétlenül néhány könnyet ejtek.
