"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Utak. Vadak, szelídek. Bátorítók, nagyok. Én, ki még itt e Földön itthonülő vagyok (otthon a testnek - börtön léleknek ez a part, lélek, képzelet, elme mindig szállni akart, míg rög-anyánk szerelme végképp be nem takart) - itthonülő e Földön - s bár, kötnek élők-holtak, kiszökni rácsos égen! megtaposni a Holdat! súlytalanul és fájón, mint az anyai sóhaj - örök pörlekedésben a a gravitációval!
Árkát-bokrát, mennyét-poklát úttalan utakon utazva kutatom, áldatlan állapot - eső elől állatok futtában rohan a futásom rokona, szidjatok, áldjatok, meg sosem állhatok, aki megigazul, gyötrő vigaszul (még akkor is, ha arra tart, ahol szakad a part) tudja fájón: minden tájon hazajutni akart.
Valamicske boldog messzeséget hoznia magával, ha visszatérhet. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Elindult a Semmi felé - vízi úton - Ada Kaleh
tűzhelyek kialudt tüzét álmodják csüggeteg fügék
Kinek ellent nem állanak az állingáló várfalak
nagyobb ellenség láthatatlan közeledik - ma árny alakban
Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.
És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, visszajönni És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.
Én mindennap megnéztem a felhőket az égen Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek, Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.
A felhők pártján voltam s virágokon borúlva S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam. S mégis mindig és mindig az emberek közt voltam S mentem szorongva köztük színházba, háborúba. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni: Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen. Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen Ordítottam vón: álom! téboly! nem igaz semmi!
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget Ahogy tünnek mind a nagy porban, alkonyattájban.
Annál csodálatosabb azért nincs, mint az, hogy két ember, aki soha nem látta egymást, nem is fogja soha többet, azt se tudja egymásról, hogy ki lehet, mi lehet, melyik isten ege alá való - azért, ha véletlen csak egy szempillantásra összetalálkozik, annyira meg tudja egyik a másikat szúrni, hogy nem lehet azt többet elfelejteni.
*
Akinek gyereke van, nem vénülhet meg, annak gondoskodni és idegeskedni kell.
Tudod arra gondoltam, hogy a természetben, ebben a párját ritkító csodában sem csupán friss vizű, kristálytiszta forrás található, és nem csak ég felé nyújtózkodó gyönyörű hegyek vannak, de léteznek tátott szájjal áldozatukra váró szakadékok, mocsarak, amik az óvatlanokat kíméletlenül magukba rántják... és az élet, ami talán a csoda legkülönösebbje, nem mindig felfelé ívelő az se, vannak benne mélypontok, ahonnan kikecmeregni lehet, de csak araszolgatva, minden lehetőségbe megkapaszkodva, sokszor visszazuhanva.... és vannak utálatos mocsarak, ha valaki közelükbe merészkedik a lépést könnyen elvéti, belesüpped, a lehúzó erő akkora, tehetetlen az áldozata, kikerülni nem tud maga, minden erőlködés további süllyedés... onnan kimenteni a beleragadtat nem képes más, csak az undok mocsárnál sokkalta erősebb, bajban is megtartó, soha nem utálkozó, de erős kezű szeretet.
Tudod arra gondoltam, hogy bőkezű az élet, és ha neki marad valaki adósa, vár türelmesen hosszan, először csak ad jelzéseket figyelmeztetőeket, alig észrevehetőn, óvatosan, az ember azt gondolhatná, megtehet következmények nélkül bármit... pedig a számlát előbb, vagy utóbb behajtja kamatostól: rosszul jár biztosan, aki csak él a pillanatnak, aki nem képes lemondani, aki öröméért a pillanatnak lelkét az ördögnek adja... aki cimborál vele, azt ő segíti kétes győzelemre, eheti azt, amit csak megkíván, de, hogy vele valaki jól jár, az csak a látszat: a leselkedő veszélyre nem figyelmeztet, a siker szédült pillanata még csak kicsit van árnyékban, de a felhők egyre tornyosulnak, az öröm fakul, idővel csapás lesz az ebül rabolt, esetleg más kárán szerzett boldogságból: mert, aki az életét rosszra használja, annak csak pillanatnyi a boldogsága, aminek sok boldogtalanság az ára.
Tudod arra gondoltam, hogy sokszor az ember a szeretet és a gyűlölet hatalmát lekicsinyli, hatását belterjesnek gondolja, mintha lenne csak magánügy, pedig mindkettőnek kézzel fogható, messzire ható kisugárzása van, mindkettő képes megváltoztatni, átformálni a földi világot, az élet szinterét tenni pokollá, vagy akár mennyországgá... a gyűlölet kisugárzása minden Istentől valónak a kíméletlen rombolása, a haszon erőszakos, kíméletlen kisajtolása, áthatolhatatlan falak emelése, a szeretet Istenének szavakkal, tettekkel történő megbecstelenítése: a gyűlölet mérgező sugara pokollá teszi a világot, mindent, még magát az időjárást is rosszra fordítja... míg a szeretet folyton csak építkezik, palotát emel akár a romokból is, s amit a gyűlölet elront megjavítani próbálja, az ajtaja folyton nyitva: szeretet az Isten, gyűlölet az ördög, s hogy milyen lesz a világ sorsa, hogy virágzik, vagy pusztul, talán csak azon múlik, melyiket engedik a hatalomra, melyik győzi le a másikat: hogy az ember a természet fölött teremtő Istenként, vagy pusztító ördögként fog uralkodni.
Az öregek, a régiek, meg talán a mostaniak is szebb nyarakra emlékeznek, de lehet, hogy így csak azért van, mert a télből visszatekintve szebbnek tűnik minden, ami nyáron történt, de az is lehet, hogy nem a valóság idő általi szebbé pingálása, de az az igazság, hogy más volt a július, kibírhatóbb, elviselhetőbb, több volt éjjel a csendes eső, a reggelek frissebb illatúak voltak, a meleg nem volt elviselhetetlen hőség, a Nap sugaraitól nem kellett úgy tartani ... talán valóban sok minden változott, a július lett forróbb, az ember pedig hidegebb, mint volt valamikor, amikor még több idő jutott a szeretetre, amikor még a hideg télben fedelet kaptak a hazátlanok: talán egyszer a dolgok rendeződnek, de csak, ha újra melegebb lesz a szíve az embernek.
Tudod arra gondoltam, talán mindenkinek van egy különleges hegye, ami a saját szeretethegye, egy csodás természeti képződmény, hegy, amit nem kötelező megmászni, lehet maradni kényelmesen a tengerszintnél, vagy el is lehet indulni rajta felfelé: az alsó szint nem veszélyes még, az, mint egy vidám kirándulás, olyan, ha valaki magát meggondolja, vissza is lehet fordulni könnyen, habár itt is előfordulnak balesetek, egy rossz lépés okozhat nagy galibát, de túl nagy baj belőle nem lehet, felejthetőek a sérülések… megy az ember minél magasabbra, annál különlegesebb, annál több ismeretlen csoda várja, de már nem olyan biztonságos, a csúcsra vezető úton a lavina elsodorhatja bármikor… a csúcsra feljutni talán csak kevesen képesek, akik odáig elérnek, azok, az életük is kockára teszik, de aki feljut a legmagasabb pontra, az, ha egy élete is van, meg akkor se bánja: ott összeér az Ég a Földdel, onnan a legszebb a naplemente, és onnan nézve a világ is egészen különleges, még akkor is, ha onnan lehet zuhanni a legnagyobbat… aki pedig lent marad, aki az egészből csak a zuhanást látja, hogy nem indult el, jól tette, azt gondolhatja.
Tudod arra gondoltam, a magány az talán sokáig láthatatlan, nem lehet észlelni, pedig már jelen van, maga körül, ha az embert éri bánat, lát arcot résztvevőt, és azt is tudja, ha meghal is hiány marad utána... (nagy úr a megszokás) a magány vonalai fokozatosan rajzolódnak ki, először csak halványan, (egy ideig el se hiszik) egyre élesebben aztán, végül tudatosul tisztán, hogy nincs a világon egyetlen másik, aki hirtelen haragjában még akár miatta, ha őt megbántják, ölni is lenne képes, hogy nincs a világon egy se, akit az ő öröme boldogsággal töltene el: tisztán és élesen érezhető úgy az igazi árvaság... akkortól a halandó mindent, a fájdalmát, az örömét is magába zárja, tudja, úgysincs aki befogadja, nem vár semmit az embertől, (többé már nem is csalódhat) magányán enyhíthet csak az Isten az ő különleges csodájával.
Szeretlek. Nem ígérhetem, hogy mindhalálig, csupán azt, hogy utolsó szívdobbanásig. Nem ígérhetem, hogy örökké, s hogy csak Te, csak azt, hogy senki nem lép helyedbe.
Szeretlek öröktől fogva és szeretlek örökké, bennem lüktetsz, mint ereimben a vér. S ha látom szemeid szerelmesen fényleni, újra és újra még jobban tudlak szeretni.
Megkérgesedett lelkem újra fényleni látszik, fáradt elmém, ím ismét rímekkel játszik, mert le kell írnom, el kell, mondjam ezerszer újra, hogy szeretlek, ahogy csak egyszer
szerethet az ember. Több ez, mint szerelem, több, mint érzés, és több, mint érzelem. A Minden! Vagy tán - ennél is több, ha lehet. Igen, a mindennél is több vagy nekem.
A szelíd napsütésben, mint fagyöngy ragyognak az erdő harmattal szőtt cseppnyi könnyei. Kibontakozik a lét, zöldellő, s tarka lombfüggöny övezi a virágfürtökben ringatózó mesés természet ezernyi színét. Árnyak rejtekén észrevétlen szellő suhan, madárdal szárnyal, zizzen az ág, forrás csobban, fényfürtök leple hull, s reszketve száll, a mámoros illatár. Megannyi törékeny fűszál a pázsit szőnyegén, szivárvány palást terül a tisztás lágy ölén. Varázslatos világ tárul! A csend szava tiszta levegőt sóhajt, a tájat betölti a titkos félhomály, s az erdő minden hangja vidáman muzsikál.
