"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, hogy az új, a különleges divat először megbotránkozást kelt, azután szépen lassan szinte mindenkit bolondjává tesz: és amit sokan csinálnak, az válik természetessé egyszer... minden őrültség, a lopás is válhat divattá, kiket először megbotránkoztat, a másik sikere tesz bátorrá, és amit tesznek sokan, az egyszer természetessé válik: kilóg a sorból az, aki nem a divat után jár... de a tempót sokáig nem lehet bírni, ha divat a fiatal, divatjamúlt az öreg... aki a szerint éli az életét, az elveszíti az út során az egyéniségét, aki kívül marad, az lehet, hogy magára marad, de vele marad az egyénisége, az egyetlen valódi értéke, ami az út során jó társ.: mert nem divatcikk, hogy holnapra az lesz divatjamúlt, nem kell attól tartania... s amiben különbözik, az teszi igazán szerethetővé annak a másiknak a számára, aki már a divatba, belefáradt a sok egyformaságba, aki vágyik a kiszámíthatóságra, az örök értékekre.
Tudod arra gondoltam, az anyatejet túladagolni nem lehet, hogy az egészséges csecsemő pont annyit fogyaszt belőle, amennyire van szüksége... más, amúgy nélkülözhetetlen táplálék, ha túladagolva van, vagy, ha belőle a szervezet keveset kap, árthat az embernek, kell megtalálni a középutat, hogy se túl, se ne legyen táplálva alul... az utazó útja során nem csak étellel van táplálva, vesz magához kívülről önbizalmat: mástól... de van úgy is, hogy rablók a meglévőt is elveszik: baj, ha nincs belőle, de az is, ha valaki túl van táplálva, felborul az egészséges háztartás mindkét esetben... pont a tökéletes mennyiség kell, se több, se kevesebb, amit talán beállítani egyedül a szeretet képes, ő megvéd a túlzott, és a kevéske önbizalom egészségtelen állapotától: amit a világ így, vagy úgy elront, azt megjavítja puszta létével a másik ideális táplálék, a valódi szeretet.
Tudod arra gondoltam, még az amúgy rossz gyermek is, (ha szeretne nagyon valamit) képes mutatkozni jónak, igaz, csak ideig óráig, a jómutatásra csak addig képes, amíg a vágyott tárgy az övé nem lesz... s amikor az ember felnőtté válik, már hosszabb időre is tudja valódi önmagát elrejteni, ha az rejtegetni valóan rusnya, (a mestert a gyakorlat teszi) ha szimpátiát, szeretetet akar vetés nélkül aratni... de örökre nem lehet viselkedni, ha egyszer a képmutató a vágyott kincset megszerzi, azt sajátjának könyveli, az már kipipálva. akkor már képmutatásra nincsen szükség, mintha egy szelep kinyílna, kíáramlik a valódi "én", ami a szeretetet, a bizalmat megfojtja: mikor már azt hiszi, övé a vágyott játék, a szeretet örökre sajátja, vele azt tehet, amit akar, bíznak benne feltétlen: pedig a bizalmat, a szeretetet sokszor könnyebb elveszíteni, mint megszerezni.
Tudod arra gondoltam, hogy vannak szép, vidám, sokszor kedves szokások, amik az idővel a feledésbe vesznek, olyanok azok, mint általában az önmagához hűtlen divatok: ahogy az egyik elmúlik, helyette érkezik a másik... az ember nosztalgiázik, komolyan siratja, szeretné feltámasztani visszahozná még a haló poraiból is, mégse képes bele életet lehelni, a halottnak az már nem jelent semmit... szokások, amik származnak az embertől, szokások, amikből elszáll a lélek, anélkül pedig hosszan semmi sem élhet, a megszokás nem éltet... az ölelés is válhatna divattá, és, hogy mégse vonul ki, arról a szeretettel teli ölelés gondoskodik... kár siratni a halandókat, hiszen csak, ami lélektelen az hal meg, és talán a világon lélek nélkülit csak az ember teremthet, amelyikben hiába a szépség, vidámság, lehet kedves is, de ha nincs benne szeretet, nyomtalan eltűnik...ő minden más él tovább, más minden, amit a lélek tart életben.
Tudod arra gondoltam, hogy az érzékei, az érzései sokszor becsapják az embert: hideget érez a melegben, s ha éhes nagyon, a rosszat is ízesnek érzi, az idő áll meg máskor, pontosan úgy tűnik... és van úgy, hogy szeretetnek hiszi azt, ami benne fellángol, ami azt meg se közelíti, ha romantikára vágyik, és romantikát kap, a szíve máris hevesen dobban, egy lassú tánc, egy szerelmetes zene álnokul becsapni képes: sok dolog van, ami csak hasonlít a szeretethez, pedig az ember úgy érzi, de mégsem az... nehéz eldönteni, mikor szeret az ember a valóságban, mikor van rózsaszín álomvilágban: hogy nem alszik, nem álmodik, azt (talán) biztosan, egyedül az a fájdalom jelzi, ami a lélekben maró kínnal akkor jelentkezik, amikor az élet kegyetlen viharában megüti magát az a másik.
Tavasz, nyár, ősz, tél, az a teljes év: a kezdet, a csodás, hogy a fagyos hidegből átsétál az éltető, a gyönyörű tavaszba... ha olyankor történik baj, ha a fák már rügyeznek, és az idő mégsem kedvez, ha meleg helyett újra érkezik a fagy, a kár pótolhatatlan: nem terem a nyár olyankor, ősszel nincs mit szüretelni, télre üresek maradnak a polcok... mert a kezdet rossz volt, raktározni sincs mit: az év nem képes újjászületni, nem tudja útközben az életet elölről kezdeni: ha egyszer a tavasz pocsék, szűkős lesz az egész... a teljes emberi életnek is megvan a négy szakasza, a tavasza, a nyara, és az utolsó, a hideg tele, s ha fagyos a kezdet, az könnyen rányomja a bélyegét az egészre, nincs mit félrerakni, nem lehet élni abból majd a hideg napokon... de Isten úgy akarja, hogy a kedves teremtményének több lehetősége legyen, legyen módja a szeretet kiteljesedése által az újjászületésre, vele a tavaszi kár helyrehozható, kezdődhet akár egy új élet, akkor a télre se marad kiüresedett lélekkel az ember magára.
Kedvesem, szép reggelt, szép napot, szép estét s holnapot tiszta perceket, mint téli a hó ragyog életet, mosolyt, öröméneket s mindent, mire vágysz - kék szemet és két kezet, mely kezedben alszik és két szívet, mik egybedobbannak s mitől a félelem kialszik és lépéseket és szellőt, kék eget és álommadarat és úttalan utakat, hol csak mi megyünk mit csak mi ismerünk mit ha végigjárunk, már semmire sem vágyunk, mert megnyerjük a legnagyobbat: az Életet Veled és legyen sok madárdal ma Neked és dobogjon hevesen kis szíved, ha ismerős hangot vélsz hallani ott belül, hova a lelked jár szerelemet játszani - velem és ha sétálsz az udvaron kedves papuccsal lábodon ne érintsd a füvet szállj, repülj, mert mosolyom követ s visz át mindenen Kedvesem szép napot Neked és szép holnapot és szép éjszakát, mikor a hold ragyog s éj hajadat ezüsttel hinti be és a bársony égből megannyi csillag ámulva tekint a földre le, mert ilyen szép még az égben sincs hiába gyémántragyogás, minden égi kincs hiába égi ösvények bűvös fénysora minden hiába, mert itt lent van a csoda... Te ki lejöttél hozzánk kedvesen, ki köztünk élsz szerelmesen Szerelmesem szép perceket Neked szép órákat, napokat, éveket Életet - Veled.
Kértelek, hogy értem vigyázd a léptedet, Értelek, hiszen mindig értem dolgozol. Féltelek, simogatom fáradt kezedet, Védelek, mikor zápor ver, és elázol.
Megkértelek, és vigyázol magadra már, Megértelek, mert ez nem mindig könnyű út. Úgy féltelek, fohászkodom éretted, bár Megvédelek, ha a lét túl nehéz, és rút.
Kértelek, hogy segítsd nehéz életemet. Értelek, hiszen örökké rám vigyázol. Féltelek, hogy túl nehéz vinni a terhet. Védelek, mikor mindig értem aggódol.
Adj erőt uram,hogy éljek, ha kell, írjak verset, Ha akarod, utolsót lépek, de én erőt kérek, Erős vagyok, mert hitem, nagyon erős lett Bízom benned, amíg élek, örökké követlek Boldog vagyok, hogy látok, köszönöm jóságod Erőt adtál és bennem bíztál, szerelmet ajándékoztál, Látod, uram,boldog vagyok, hitedben megbízhatok
Valami elvégeztetett elmúlt egy nyár, ősz de a télnek nincs vége azokra gondolok mikor az avart szellő dobta azokra gondolok, lépcsőkön azokra gondolok, ablakod alatt azokra a csillagokra táncoló angyalokra álmok narancsos ligeteire sivatagi szellő köveire kezed lágy ívére szemed pillantására csendes szád mély sóhajára...
Kezedben alszik még napom, kezemben őrzöm illatod. Holnapról álmodik szobám, s bekopognak a tegnapok. Ködöt termett reggel a tél, zúzmarát szült a pillanat. Húzd magadra álomlepled, örülj, hogy ennyi megmaradt.
azt mondod szeretsz miközben lassan elhagy a tested félúton megállnak gyöngéd mozdulataid azt mondod szeretsz miközben belefutsz a hallgatásba valaki másra gondolsz aki harangozónak szegődött hozzád s most szeretnéd elnémítani hangos szívverésemet azt mondod szeretsz de a szó
belekapaszkodik az észbe amíg térdre nem rogy s meg nem adja magát az új vágynak
Jégvirágot ordított a tél az ablakra, fűtetlen szobát talált újév első napja. A hideg szobában, a vetetlen ágyra görnyedve, velem vajúdott anyám.
Egyiket küldte az erdőre fáért, a másikat gyorsan a bábáért.
Nem siettem, megvártam, míg mindenki odaért.
Delet ütött fenn az óra, a konduló harangszóra végre megszülettem, Én.
Később mesélték el nekem, szerencse, hogy ez így esett, mert a harang szent szavára, életért kiáltó hangra az angyalok felfigyeltek, Szűz Mária elé vittek, ki pajkosan hátsómra vert, kétszer vízben is megmártott, s anyám gondjaira bízott. Azóta nincs panaszszavam, élek, ahogy tudok itt lent, a folytatást várom – ott fent.
