"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
- Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető. Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő. Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb. Mázsás pöröllyel sújts rá: belemélyed. Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég. Örök? valami ez a kicsiség.
- Örök? Mi örök a nagy ég alatt?
- A gondolat.
*
November
A kertemben járok, és szomoru vagyok, szomoru, mint a fák, s a hervadt virágok, Az egész föld olyan árva, oly elhagyott, mintha megunta vón Isten e világot. Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen. Feljebb egy más égben lakik már az Isten.
Megérzi az ember, mikor nem is látja, hogy valaki jött, és immár mögötte van, pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása, s megfordulunk rája. Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.
Éreztem, mikor a holt föld kebeléből a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött, s fehér üde szegfűm illatot lélegzett; fiatal ákácfám két ablakom között nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjesz- kedett; kék pohárkáit a hajnalka kitárta s mézét a zümmögő méheknek kínálta; szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; - virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.
S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon, mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon, és felhőfátyolát arcáról levetve, meleget sugárzott minden elevenre. A rigóm énekelt, galambom kacagott, az egész mindenség életre támadott: pillangók röpködtek, bogarak szállongtak, bársonyos poszméhek éneket brummogtak; érett a gabona, piroslott az alma. A föld volt az Isten kedves birodalma.
Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek jöttek, s kifosztották a szép természetet. Elvitték a fáknak zöldelő lombjait, eltiporták kertem kedves virágait: szagos szépfűimet a porba metélték, kerítésemről a hajnalkát letépték, összerongyolták a lugasom palástját, koldussá csufiták a jó kis ákácfát, s elrabolták kertem szép drágaságait, el napraforgóim arany-tányérait. Fecskémet elűzték. Rigómat se látom. Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom? Nyári reggeleken ablakomhoz állva, de sokszor hallgattam vidám trillájára, s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva, rám kandikált, s akkor versét nekem fujta.
S hol van virágaim sok apró vendége: a bogarak tarka-barka nemzetsége, kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak: le-letelepedtek, mézport lakmároztak; izenetet hordtak virágtól virágnak, kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott: némelyik zöldarany-páncélban pompázott, másik kiráfyveres bársonyban, posztóban, s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban, mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények. Megölték az egész bogárnemzetséget. Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal, látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.
Pusztulás és halál. Ez most a föld képe. A nap is búsan jön reggel föl az égre, s hogy kibontakozik szürke köpenyéből, ablakomra csordul a könny a szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye, hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye, és minden föltámad, mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, - mint az anya, aki nem hisz a halálnak, s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.
Még legkedvesebb tán az a csöndes óra, mikor a nap korán elszáll nyugovóra, s aláereszkedik fátyola az éjnek, s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök, és gondolattalan gondokba merülök; egybeolvadok az árnyékkal, meleggel, a kályhámból ömlő langyos lehelettel, s úgy érzem, más élő nincs is a szobába, csak ez a sarokban guggoló vaskályha, meg az égő lámpa.
El-elnézem olykor időtlen hosszasan a vágtató csikóst a kályhám oldalán, ahogy a mély árkon szilajon átrohan, és sohasem ér túl a rámakarikán. Valami boszorkány, - hátul vagy előtte, - beleűvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom, hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább hajtja a vascsikós vasból való lovát, és csak üres helye marad a kályhámon.
De im nemcsak magam húzódtam e zugba: két légy is ül itten előttem a falon. Csendesen megülnek egymás mellé bujva nem tartanak attól, hogy őket zavarom. Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek nálam, s fázlódtak a szoba valamely zugában; aztán megérezték a föléledt kályhát, s tartja most mindegyik melegnek a hátát. Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket, de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem Nézem, hogy nyujtóznak és melengetőznek, s ők is néznek talán nagyálmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát. Összedörzsöli egy a hátulsó lábát. Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet: átadják magukat a langyos melegnek. Künn a falevél húll, hulldogál az ágról. Gondolkoznak ők is a mulandóságról...
Halljátok! kik esmerétek Keserveit éltemnek, Kik szántatok s részt vevétek Gyötrelmiben szívemnek: Örűljetek, hiv barátok! Boldoggá lett éltemen, Áldássá lön a vad átok, Mely függ vala szívemen; Haljad s érezd, föld s levegő! Enyém! Enyém örökre ő! - Hálá, Lízám, szívednek! Sorsom! rendelésednek!
(A boldog szerelem)
44. Dal.
Mint előzi akaratom, Kedvemet mint keresi? Oh a kegyes! kivánatom Szememből is kilesi. Boldog, a ki szert tehete Egy jó asszony kezére! Mennyeivé lész élete, Öröm terjed egére. A jó asszony kegyeivel, Lelkesítő szerelmivel, Valamivel csak tekint, Örömöt és kedvet hint.
Nem szeretek nehezet, ha nehéz; könnyűt nem, ha könnyű; Ez s amaz együtt dísz, mint külön állva, hiba. Úgy kell ami nehéz, ha nem érzeti vélem, hogy az volt, S a könnyű, ha simúlt sok faragásra leve.
megj. 1828
*
BOR MELLETT
Fogy az élet, s nemsokára Szép korom majd elrepűl; Érzem, messze nincs határa, S majd komor telére dűl. De borral sebes szárnyának Lépvesszőket hányhatok, Bort hamar, bort! Múlásának, Ha iszom, kacaghatok.
Még most, hála istenimnek! Kelyhem bátran forgatom Még most, hála istenimnek! Lollimat csókolhatom. Még nincs aki elfogassa Gyanúba vett levelem, Nincs aki tudakozgassa, Ki sziszeg titkon velem.
Lányka, jer, jer mártsd rózsádat Kelyhem édes nedvibe. Fonjad azt s mellpántlikádat Hajam barna fürtibe! Oltogasd szám szomjúságát, S pajkoskodj addig velem, Míg az élet boldogságát Nyilt karod között lelem!
Anyám a vonathoz eljött elém. Segített a csomagot vinni, s már az úton arról beszélt, mennyi minden történt, mióta engem magukba ragadtak a messzi városok, s hogy itthon teljesen megváltozik az élet, s én ezt alig-alig tudom.
Kivezetett a kertbe, apám épp permetezett. Magas felhők lobogtak a táj fölött, pillangózni kezdett a szél, s míg beszélgettünk, hullt a fák alatt a harmat, az ég kékjébe szédült az alkony, s hazafelé indultak a szekerek a távoli, poros dűlőutakon.
Lámpát gyújtottunk aztán a konyhában. Elfáradva, hallgatag ültünk a vacsora-csendben. Néha szóltunk csak egyet-egyet. Apám kiment időnként, a teheneknek adott enni. Bennem meg rímek, verssorok kavargó tánca kezdte hullatni a fényt. Anyám pedig elbóbiskolt kicsit - szegény.
Kert
Félálomban fekszem. Párnámról egeret űzök el, már álmodott volna éppen. Megérezni, kint hideg közeledik.
Körbe járom a kertet. A kerítés mögött boglyák, kihűlt bolygók feketlenek. Ember is élt rajtuk: amikor még én jártam ott.
A szilvafákon figyelem a fázó virágrengeteget. Tüzet gyújtok. Az égig föltámasztom.
Kifüstölöm a kertből a fagyot, a kutyát is utána uszítom!
Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.
*
ŐSSZEL
Híves, borongó őszi nap; Beült hozzám az únalom: Mint a madár, ki bús, ki rab, Hallgat, komor, fázik dalom. Mit van tennem? olvasni tán...? Maradj Homér, fénydús egeddel, Maradj te most!... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég, Mosolygó, síma tengerarc, Élénk verőfényes vidék - Óh, fájna most nekem e rajz! Kék fátyol messze bérc fokán - Arany hajó, mely futva szegdel Bibor habot... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Ott kéken a Zeüsz-lakta domb; Itt zölden a nyájas sziget; Fölötte lomb, alatta lomb, Árnyas berek, zengő liget, - Hullám-mosott gazdag virány - Fehér juhak s tulkok sereggel - Minő kép ez!... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Füst koronáz erdőt, bokort, Vendégies hivójelül; Hősek családja, víg csoport, Áldoz, toroz máglyák körül. Lantszóra lejt ifjú, leány; Kettős pohár, mézízü nedvvel, Vigan forog... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
S ha zúdulnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek, Mert elnyomás, népszolgaság Előttük ismeretlenek. Törvényök nincs - boldog hiány! A vének élőszája rendel Igazságot... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Oda van a szép nyár, oda! A természet lassan kihal; Nincs többé nagyszerű csoda, Többé se napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Egyhanguság, egyformaság; A nappal egy világos éj; Nem kék az ég, nem zöld az ág, Menny, föld határán semmi kéj; Csak sír az égbolt ezután Örök unalmu lanyha cseppel, Mig szétolvad... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Óh jer, mulattass engemet, Hunyó dicsőség lantosa; Érdekli mostan lelkemet Borongó ég, kihalt tusa, Emlékhalom a harc fián, Ki az utolsók közt esett el; Remény nélkül... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Felhőid és zúgó szeled, A zizegő haraszt, mohar, Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz, hullámmoraj - Ez, amit lelkem most kiván! Enyésző nép, ki méla kedvvel Multján borong... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Kinek sötétes éjjelen A hős apákhoz költözött Daliák lelke megjelen, Alánéz bús felhők között És int feléd: "Jer, Osszián, A holtakat miért vered fel? Nincs többé Caledonián Nép, kit te felgyujts énekeddel."
(1850 okt.)
*
SÍRVERS
Élt, szeretett, meghalt; nincs hézag utána nemében; Jó emlékezetét őrzi utódja: elég!
Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél: villám rándult, mint megrántott kötél: egy percnyi csönd. És bömbölő haragra fakadt a vihar százezer harangja.
Kapkodta a fejét a szílfa, az agg, vallatott rab a pofonok alatt: ahány karja volt, mind hátracsavarta a nyár haragba-kékült zivatarja.
Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél: kiszállt a fából végre egy levél, egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a fiai mellől a hajszolt madárka.
Síró fuvalmak Zörgőn kavarnak Hűs éjszakára Port az avarnak Hantja alól. Halovány árnyak Zokogni járnak Ravatalára Az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul S a szürke ágrul A lomb lezördül S egy volt világrul Mesét mesél. Bús esti pírba Bámulok sírva S a könny úgy gördül Szemembül, mint a Halott levél.
Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, Halott szerelmek, S mely dalaimra Borul, a dér. És sír a fény is, A nap szemén is Könny könnyre dermed És sírok én is.
Váram hetedik ajtaja kifele nyílik, indíts, haver, amíg a vár forog tovább, s forog körül a külvilág; végy birtokot a semmiben. A hőkölők, a hódítók fagyosan ott bogárzanak, ott vagy te is, ne játszd meg magad. A nagy élet itt volt neked s itt van ma és örökké, de mérhető időben soha többé. Lehet rólam álmodni hosszan, dögösen, halálosan, fennkölt vagy banális ricsajjal. És zengő csöndben elforog az idomíthatatlan angyal.
Tudom: egyszer majd messze száll a szellő, s a lomb homályban többé nem nevet. Ősz lesz. És ősszel hullanak a levelek. Eljárok majd a temetőkbe, és álmodó leszek, és kedvtelen. Bánat kísérget: lomha, őszi bánat, és felhő lesz, és Csend, a lelkemen. Megnézem majd a régi fákat, és elbúcsúzom utoljára. Megkérdezem: melyikük fáradt? Megkérdem: vágynak még a nyárra? Szívem az őszt még megcsodálja, de a halált már vele érzi; mert minden nyár csak tarka álom, s az álmok sorsa: elenyészni. És látom majd: nincs több virág. S a holt mezőkről én is elmegyek. Ősz lesz: nagy Ősz. És ősszel hullanak a levelek.
Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egészre. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.
Oh! ne nézz rám oly sötéten Pályatársa életemnek, Mint midőn az őszi felleg Húzza árnyékát a réten; Nézz szelíden, nézz mosolyogva: Férfié az élet gondja.
Bárha csügged hív barátod, Nincs enyelgő tréfa nyelvén, S a kemény sors vésze kelvén Arcom elborulni látod: A te szíved ez ne nyomja: Férfié az élet gondja.
Dörgve hull a nagy zuhatag Szirthez illik rémes árnyék; De szelíd a rónatájék, Zengve lejt a völgyi patak, Mely a zöld virányt befolyja: Férfié az élet gondja.
Hát ne nézz rám oly sötéten; Zúgjanak bár künn a vészek, Csak ez a kis enyhe fészek Ez maradjon mindig épen: Szívem a bajt könnyen hordja: Férfié az élet gondja.
Feljöttem a dombra, itt állok előtted Uram, e hófoltos elhagyott réten, hol a tavalyi enyészet sziszegve erjed s a halál új életet mér, naparcod előtt állok, most senki és semmi sincs közel, a csend szorongva zug fülemben, így kérdlek: mit végeztél rólam Teremtőm? Tudom, minden kedvedért van és tengernyi teremtményed között egyetlen atom sem felesleges. De alkotó kedved pazarló, minden ígéreted előtt ezer kívánság tolakszik, mennyi esengő élet fúl magjába oktalan! óh kicsi tett volna tőled Uram sok élet közt szegény életemet elpazarolni! És ha számfeletti fűszálnak szántál, céltalan harcnak, hiábavaló várakozásnak és értelmetlen halálnak: nem volt-e fölösleges Uram céltalanságomat annyi értelmes gondolattal kivilágítani?
