"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Emlékszel még az augusztusi égbolt Tüzeire? - a cirpelő mezőn Álltunk s szemednek mélyén elveszőn Csillant egy csillag-testvér fény... be szép volt.
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold, - Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön, Emelni lágyan, véle lengni fönn, Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...
S a sóhajunk, a fájó, földi sóhaj Szivünkből úgy szállt, mint finom homok Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal, Hogy addig mennybe értünk s angyalok Kacagtak ránk az égi balkonokról...
„Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza. Hallgatóznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggel párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája. És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett barackot dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről már nem dalol egyik sem. A letakarított búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár. Az érkező augusztus tikkadtságában útrakészülés van, és mégis akad az erdő lakói közül, amelyeknek (az őzeknek) most kezdődik a nász.“ -
Ha Domonkos forró, kemény tél várható. Lőrinc-napja, ha szép, sok a gyümölcs, és szép. Bertalan szép idővel, az ősz is nekünk kedvel. Sűrű eső augusztusban, Jó mustot ád a hordóban.
Augusztusban megtapasztalhatod a kapcsolatok bőségét is. Ebben a hónapban az angyalok szerint sokunkra várnak új szerelmek, új barátságok, új munkatársi viszonyok, és sokféle új ismeretség. Ezek az ismeretségek csak jót hozhatnak nekünk hiszen minden egyes új emberrel akivel megismerkedünk valamilyen módon közös feladatunk van. Minden kapcsolat célja az, hogy mindkét résztvevője gyógyuljon valamilyen módon. Augusztusban sokféle félelmed, tévhited, problémád meggyógyulhat a szeretetteli kapcsolataidon keresztül.
Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só terül szét ringó tengerek vizében, úgy oszlom én is szét e versben éppen és gonddal mondom: tán ez az utolsó.
Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó ígéim vannak, árnak ellenében nem úszom már és néha-néha szépen mondom magamban: várhatsz még koporsó!
Csak hallgatom a lomb meleg neszét s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom: a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét -
a forró nap vídáman vagy borongón nagy, tiszta békét csurgat szerteszét... Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!
Még tombol a nyár, de erőtlenebb már a vágy. Valahol nevetni kezd egy mátyásmadár, jaj de fáj a hangja! Borzolja a csendet, libabőrbe rázza, riadót fúj a fülnek, hogy ez milyen szemtelen lett! Gúnyol, rikácsol, kikacag, ahogy repül, merész, hisz’ tudja, ellene nem sokra mész. Inkább semmit sem teszel, mert még ő az, ki így is keveset vesz el… Aszott szilvaszemekben kutat egy darázs, hamar elrepül jóllakottan, mézkincsre talált, majd eljárja táncát odébb, a büszke felfedező. Övé "a nap hőse"cím. Ellibben előttem egy lepke pici fátyolszárnyain… mégis, mégis, ma nem érzem örömnek a nyári napot, csendben, láthatatlanul osont be az ősz szívembe, érezhetően jeleket hagyott… Telve a hombár, biztos helyen az élet, jókedvet érlel az új kenyér illata… áttetsző szőlőszemekben elrejtve a nyár melegének varázsa, a most még szomjazó akó, édes nedűre vár… Nem tudom, mit várok még tőled, te gyönyörű, csókkal búcsút intő, mindig visszatekintő szerelmesen hűtlen, örökifjú dinnyeízű nyár, de hiányozni fogsz, ha a kerti ösvényen sápadtan rám tekint majd, a száraz szélű, kifosztott napraforgótányér…
Lassan véget ér a nyár. Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve visszadereng: örök hófalról az örökös napfény. Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl, de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb. Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön, felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.
Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm, így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt…
Karcsúsodó Hold augusztusi hőség tikkadt éjjelek. --- Még játszik az árny bujkáló Hold fényében szobának falán. --- Szél meglibbenti függönynek selymes rojtját Hold fintorában. --- Kúsznak az árnyak életre-halálra a Hold sóhajában. --- Útravalóul csillagok csilingelnek… foltos tarisznya - --- Eltévedt lelkek Holdnak serpenyőjében megmelegednek. --- Elbújt a vén Hold az éjszaka áttetsző szégyenletében. --- Ha ékes a szó, lehet, hogy visszajön a Holdnak a kedve. --- Visszabotorkál a Hold szürke magánynak szorításába…
Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monoton kopogását.
Merengve fürkészem a kéklő magost ritka az ily csendes pillanat míg várok rád árnyas fák alatt. Mintha nyárfák fehér pihéit gyűjtötte volna kupacba a szél s fátyolnak fútta az égre fel, a végtelen kékségen úgy úszik lágyan elomolva,néhány felhőcsík alakot váltva,szétszóródva, mint csapongó gondolataim mik egyre hozzád térnek vissza. A csavargó,nyárvégi szellő forrón remegő levegőt kavar a reggeli hűsnek nyoma sincs már. Égi trónusán izzik most a nap nyár-búcsúztató sugarai szinte égetik az arcomat. Oly gyorsan suhant el a nyár, ahogy felleg száll égbolt magosán, hol vad szelek űzik egyre tovább. Csak emlékeket hagyott,semmi mást hogy sose feledjem augusztus havát, mely szívembe égette az örök hiányt.
S csak álltam tétován. Bár szerettem volna mosolyom egyét rakni valahogy színtelen arcomra, hogy ne lásd fájdalmam, hogy bennem a szomort ne láthassa világ. Akkor jöttél, amikor az utcán már délutáni fényben fürödött minden ág.
Kezedben még ott volt a le sem tett munka, /engem most is csak a gyötrelem bánt/ tekinteted sem érhetett el hozzám, ahogy húztad igád.
Augusztus, nyárutó... A Göncöl tengelye, Mint roppant égi óramutató, Némán, merőn mutat már ősz fele Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén,
Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak A forró csillagokra rálehel, - S hullnak, mint itt lenn a falevelek. A csillagok hamarabb kezdik el... Mi jön? Mi megy? Mi hull le még? Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók Suhannak át az égbolt tengerén, Jelek, csodák... Némán, szorongó szívvel nézem én. Egy új teremtés reggele előtt Ez tán az Isten vajúdó, szent láza És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfaja ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek.
bujkál a Nap, már fanyar mosollyal fogadja az éj után a reggelt takarja magát felhő gomollyal erőtlen marad, pedig már felkelt
szél szárítja a könnyező fákat és harmatcseppek csepegnek egyre megcibálja a lombot, az ágat szellő szalad fel a magas hegyre
már szőlőt aszal, s mustot csepegtet édes fürtökkel a kosár tele jó vörös borral mindent feledtet könnyeddé válva szárnyalhat vele
arany ruhában, lengén érkezett levetkőztetett forró hevével szerelem terén sosem fékezett átölelt napfény aranykezével
kánikulában tavak vizében s folyókban hűsölt, aki tehette megkóstolta a nyár összes ízét árnyékban, napon a nyarat szerette ------------------------------------ múló perceit számolja bőszen alig volt itt még, s máris távozik szőkén érkezett, s elköszön őszen szeptember hava, ma rácsodálkozik
Olykor feltorlódik bennem az élet, mint túlszervezett forgalomban a végeérhetetlen kocsisor, vagy mikor téli estén az utcára ömlik a nép a túlfűtött moziból. Egymásra hágnak a napok, rám zuhannak, és súlyuk alatt apránként szorul ki belőlem az élniakarás.
De most nyár van, nincs rohanás, a gutaütött órákat pihegve szívja magába az elmém, az augusztus átkarol, hozzám bújik, mintha könyörögve kérném… De csak ismer, tudja, hogy nyárból vagyok, hőségből, lobbanó napsugárból, zivatarból, akár a nyegle húszévesek. Időtlenül kavargok a bennem támadó, heves viharokban, s tánclépésben, örökidőkre hagyom az olvadó aszfaltban a léptemet.
