"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Jelenléted valóságos, éles, mint tört ablak előtt véres ököl, oly fájdalmasan édes. Mindig-szerelmed forrón ölel, most is álmaimban, kérlek, maradj, maradj még, még sötét az ég, távol a hajnal, vár még a jel...
De nyár sugara szemembe kacag, hajnalkönnye hull, ahogyan lassan távolodsz, megállíthatatlanul. Mosolyod suhan, szabadon repülsz tova. Varázsálmom elvitte egy hajnali kismadár szerelmes dala...
Átsuttogtál hozzám záporozó könnyeden Az ajkad nem nyílt ki, csak intett énnekem Tudtad, hogy ezt így soha nem szeretem De áthajlok hozzád, túl a szemeden Vigyázva, hogy ne sérüljön életem Szívedből felszáradó könnycseppeden
Képet kérek, szépet, arcképet Egy fordulatot, a mozdulatod, ha érted Mutasd meg a másik feled Az én arcomat kérlek ne lesd Hagy láthassam, jobban melyik szeret Melyik adja ki nekem testlelkedet Az-e, amely bölcsen behúnyt szemmel ad vágyjelet Vagy az, amelyik kacéran nyílt szemembe nevet
Veled újra mellém lép az élet Te nem szólsz hozzá? - kérdeznélek Végetérek nélküled, szó nélkül
Ha végignézed Hogy a hátamon Hogyan nyúlok ki érted benyúlhat a lelkembe is kis kezed mutató ujjával az ujdonsággal hogy elért a hűség átszorítod a nyakam szűkül az artériám mindkét szemed patakzik könnyed nevetés nem tudtam, hogy ez volt az utolsó búcsú A legutolsó a sokezer Után
Érdemesültél-e valamire S ha nem, hát mennyire Ha elejtetted a lelked Engedd mellé üres tested Miért volt az életed Mellérendelt érdeked?
Mégse sírj, sivár semmi leszel Ha könnyes türelmetlenséged Becsapja kicsinyre nőtt lelked
A kedvem nélkül ültem Elmerültem a jelentéktelenben A kincsből, amiből lettem Hová tévedtem? Habár a Napra Ölben hozott a Hold Elkezdtem zokogni S vigaszt nem kapok Vigyázzatok Lopok közben majd holnapot
S mit eddig megbilincseltem Levetem rólam a személyem Itt vagyok és a csillagok Szórnak millió fénymagot
Ugye nem kérdezed már bénára fagyott éjszakán Hol az Idő csoszogva éppen hogy megtalál Miért állok ijedten a fagytól csillogó pusztán. Hazug hangok nem köszönhetnek többé rám Hozzád kulcsol a láthatatlan öröklétjel S a haragom dallammá szelídül az éjjel
Lejövök érted onnan Hol még sohase voltam Hívsz-e valahová Ha csalogatsz
Ezután mindig hozzám tartozol Az utcasarkon, s fönt is valahol Ahol egyszer már élhettem veled Kettős képzetünkben a szerelmes eged Ahol láttuk a fényeket, a vihar nélkülit Simogattuk a galamb verdeső szárnyait
Ha megsímítod a gyermekem Érints meg egy darabot belőlem
Ha megreped egy kicsit az életed Ha megroggyan vállad, nincs mit cipelned Ha szerényen súgja neved a mátkád Ki szintén eltört már, annyit várt rád
Pálcát törhetsz, vagy állhatsz kérlelőn Imákat mondasz értem, nekem nincs erőm Mersz-e szeretni, vagy elég szeretve lenni Eljössz-e értem, vagy ördög vigyen ölelni
Ha belesírod üres markodba Bánatod, mert az élet ostoba Ha majd szálldogálsz rendben fölfele Már tudod, alulról nincsen semmise
Hetedhét szállt el a hitem Egy szem maradtam dicstelen
csak nem aludni csak maradni ébren és őrködni ha lehunyom a szemem elillansz az álom ködébe eltűnsz hírtelen és mindörökre ha lehunyom a szemem elenyészik a levegőben tested illata és mandula íze is elolvad nyelvemen és nem látom szemedben lobogást se fényt az éjjeli lámpa kialszik hangod koppan a kockakő feketéjéből a fehér négyzetébe koppan koppan ide koppan oda ide oda csak nem aludni csak maradni ébren
éjjeli erdő vetette árny alatt tengermély a sötét vak árnyalat. a fekete újabb színe. hasítasz belőle egy véget hogy majd ha a láz lúdbőrös rajtad és már csak gyász dobog benned. legyen mit felvenned...
