Keresés

Részletes keresés

Eaglet Creative Commons License 2 órája 0 0 6415

 2017. április 23. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja

   Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent  a
   tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben
   zárva tartották  az  ajtót. Belépett,  és  így szólt  hozzájuk:  „Békesség
   nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az  Úr
   láttára öröm töltötte  el a tanítványokat.  Jézus megismételte:  „Békesség
   nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak
   után rájuk  lehelt,  és így  folytatta:  „Vegyétek a  Szentlelket!  Akinek
   megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer,  s akinek nem bocsátjátok  meg,
   az nem nyer bocsánatot.”
   A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük,
   amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk
   az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha  nem
   érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel  oldalát,
   én nem hiszem!”
   Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük.
   Ekkor  újra  megjelent  Jézus,  bár  az  ajtó  zárva  volt.  Belépett   és
   köszöntötte őket: „Békesség nektek!”  Tamásnak pedig ezt mondta:  „Nyújtsd
   ide az ujjadat  és nézd a  kezemet! Nyújtsd  ki a kezedet  és érintsd  meg
   oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem  hívő!” Tamás így válaszolt: „Én  Uram,
   én Istenem!” Jézus ezt mondta neki:  „Most már hiszel, Tamás, mert  láttál
   engem. Boldogok, akik  nem láttak, és  mégis hisznek!” Jézus  még sok  más
   csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek  megírva
   ebben a  könyvben.  Ezeket  viszont  megírták,  hogy  higgyétek:  Jézus  a
   Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
   Jn 20,19-31

   Elmélkedés:

   Egy találkozás pillanata
   Az egyik hittanórán a feltámadt Krisztus megjelenéseiről tanultunk, többek
   között arról, amit  ma olvasunk  az evangéliumban,  Tamás apostol  esetét.
   Amikor a következő  órán visszakérdeztem  a tanultakat, az  egyik fiú  így
   kezdte  a  történetet:  „Az   apostolok  bezárkózva  várták,  hogy   Jézus
   megjelenjen  nekik.”  Többen  elcsodálkoztak  a  megfogalmazáson,  én   is
   meglepődtem, valaki meg is kérdezte: „Várták? Biztos, hogy várták?” A  fiú
   elgondolkozott, aztán igyekezett kijavítani: „Tényleg nem várhatták,  mert
   akkor kinyitották volna az ajtót és nem zárják be.”
   Az esetet  azért  említem,  mert gyermekként  és  felnőttként  is  könnyen
   fogalmazunk pontatlanul  a  feltámadás körüli  eseményekkel  kapcsolatban.
   Túlzás volna azt  állítani, hogy  az apostolok az  első pillanattól  fogva
   hittek Jézus feltámadásában, rögtön megértették az események  jelentőségét
   és azonnal  felfogták,  hogy  mi  lesz az  ő  küldetésük.  Az  evangéliumi
   leírások nem is  tartalmaznak ilyen túlzásokat,  az evangélisták  őszintén
   leírják, hogy az  apostolok csak  lassan jutottak  el a  hitre. Nem  azért
   zárkóztak be, hogy így tegyék próbára Mesterüket, hogy képes-e  megjelenni
   nekik, hanem  félelmükben, féltek,  hogy akik  Jézust megölték,  velük  is
   hasonlóan  fognak  bánni.  És  egyáltalán  nem  várták  Jézust,  mert  még
   elképzelni sem tudták, hogy valaha viszontlátják. Ekkor jelenik meg  nekik
   a  feltámadt   Krisztus,  aki   számára  nem   akadály  a   bezárt   ajtó.
   Csodálkozásukat, meglepettségüket, kételkedésüket  látva az Úr  megmutatja
   nekik a „kezét  és az  oldalát”, azaz  azokat a  sebhelyeket, amelyeket  a
   keresztre feszítéskor  szerzett, s  amely sebek  egyértelműen  tanúsítják,
   hogy valóban ő  az. A  jelenlévők csak  ezek alapján,  a sebhelyek  láttán
   kezdenek el örvendezni, hinni abban,  hogy van feltámadás, mert valóban  a
   Feltámadott áll közöttük.
   Nem érdemes csodálkoznunk azon, hogy a jelenéskor távollévő Tamás  apostol
   hitetlenkedve, kételkedve hallgatja  később apostoltársai beszámolóját.  Ő
   ugyanúgy kételkedik, mint a többiek azelőtt, hogy megjelent volna nekik az
   Úr. Tamás csupán annyit szeretne látni, mint a többiek, nem többet, de nem
   is kevesebbet. Ezt a  vágyát, ezt a kívánságát  teljesíti Jézus, amikor  a
   következő megjelenésekor ezt mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat és  nézd
   a kezemet!  Nyújtsd  ki  a  kezedet és  érintsd  meg  oldalamat!  Ne  légy
   hitetlen, hanem hívő!”
   A találkozás pillanata, a felismerés élménye Tamás apostol lelkében óriási
   változást eredményez,  ahogyan  mindazoknál, akiknek  megmutatta  magát  a
   feltámadt Úr. És ez  a változás nem  hosszas szemlélődés vagy  gondolkodás
   eredménye,  hanem  egyik  pillanatról  a  másikra  történik.  A   lelkében
   végbemenő változást fejezi ki hitvallása:  „Én Uram, én Istenem!” A  többi
   apostolnál is megfigyelhetjük, hogy Jézus kereszthalálát követően szívükön
   eluralkodik a  kétségbeesés, lelkükön  a  bizonytalanság, eltölti  őket  a
   félelem, ezért is zárkóznak be,  de mindez megszűnik, amikor megjelenik  a
   Feltámadott. Szívüket  újra eltölti  a lelkesedés,  a bátorság,  most  már
   kezdik  megérteni  az  eseményeket,  kezdik  megérteni  küldetésüket,   és
   elindulnak, hogy akár életük kockáztatásával, a vértanúság vállalásával is
   hirdessék: Krisztus valóban feltámadt a halálból!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk Jézus,  te  megengedted Tamásnak,  a  kételkedő apostolnak,  hogy  a
   kereszten szerzett sebeidet megérintse.  Engedd, hogy sebeidet  megérintve
   bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból.
   Azzal  a  szándékkal  érintjük   meg  oldalsebedet,  hogy   meggyógyíthasd
   hitetlenségünket, eloszlasd  kételyeinket  és  megerősítsd  feltámadásodba
   vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk!  Egyedül
   te vagy képes  lelki sebeink gyógyítására  és bűneink megbocsátására.  Úgy
   szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170423.mp3
   

Eaglet Creative Commons License 26 órája 0 0 6414

   2017. április 22. – Szombat

   Miután húsvétvasárnap reggel  Jézus feltámadt,  először Mária  Magdolnának
   jelent meg, akiből (annak idején)  hét ördögöt űzött ki. Magdolna  elment,
   és elvitte  a  hírt a  gyászoló  és szomorkodó  tanítványoknak.  Amikor  a
   tanítványok meghallották, hogy Jézus  él, és hogy  Magdolna látta őt,  nem
   hitték el  neki.  Ezután  Jézus más  alakban  megjelent  két  tanítványnak
   útközben, amikor vidékre mentek. Ezek  visszatértek, és közölték a hírt  a
   többiekkel, de  ők nekik  sem  hittek. Végül  megjelent Jézus  a  tizenegy
   (apostolnak),   amikor   éppen    asztalnál   ültek.   Szemükre    vetette
   hitetlenségüket és  keményszívűségüket,  hogy  nem  hittek  azoknak,  akik
   látták őt feltámadása  után. Azután  így szólt hozzájuk:  „Menjetek el  az
   egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
   Mk 16,9-15

   Elmélkedés:

   A feltámadás első hirdetői  Mária Magdolna és  az asszonyok voltak.  Hiába
   mondták el az apostoloknak találkozásukat az Úrral, ők nem hittek nekik. E
   hitetlenség miatt  kapnak szemrehányást  Jézustól, amikor  végre nekik  is
   személyesen jelenik meg.  Erről olvasunk  a mai  evangéliumi részben.  Úgy
   tűnik, hogy az  emberi tanúságtétel  segíthet másokat  a hit  útján, de  a
   személyes   találkozás   nélkülözhetetlen.    Később   Tamás   sem    hisz
   apostoltársainak, és saját  szemével szeretné látni  a Feltámadottat,  meg
   akar győződni arról, hogy az Úr  valóban él. Talán érthető számunkra ez  a
   hitetlenség, Jézus  számára  mégis  elfogadhatatlan.  A  hit  azt  kívánja
   tőlünk, hogy biztos ismeretek és tudás nélkül is bízzunk a másik félben és
   az ő szavának  igazságában. A bizalom  azt feltételezi, hogy  igazmondónak
   tartjuk a  másik személyt.  Ugyanakkor  még a  hívő embert  is  megkísérti
   időnként  a  hitetlenség,  a  kételkedés,  a  bizonytalanság.  Ezért  kell
   szüntelenül kérnünk Jézust: Növeld bennünk  a hitet! Ezt kérték egykor  az
   apostolok is, kérjük mi is!
   Elfogadom-e,  elhiszem-e  mások  tanúságtételét  Jézusról?  Törekszem-e  a
   rendszeres találkozásra  Jézussal  az  imádságban  és  a  szentáldozásban?
   Tanúságot teszek-e hitemről, hogy mások  is eljussanak a hitre?  Indulok-e
   hirdetni Krisztus örömhírét?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg  bennünket arra, hogy helyesen  kérjük
   tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé,
   minden viharvert  lélek csendes  kikötője! Mutasd  meg az  irányt,  amerre
   mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170422.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2 napja 0 0 6413

2017. április 21. – Péntek

   Feltámadása után  Jézus egy  alkalommal így  jelent meg  tanítványainak  a
   Tibériás-tó partján:  Együtt  voltak  Simon Péter  és  Tamás,  melléknevén
   Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus
   fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek
   halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak.
   De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a
   parton. A  tanítványok azonban  nem  ismerték fel,  hogy Jézus  az.  Jézus
   megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték.
   Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd
   találtok.” Kivetették a hálót,  s alig bírták  kihúzni a tömérdek  haltól.
   Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!”
   Amint Simon Péter meghallotta,  hogy az Úr az,  magára öltötte köntösét  –
   mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte
   a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze  a
   parttól, csak  mintegy  kétszáz  könyöknyire. Amikor  partot  értek,  izzó
   parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt  nekik:
   „Hozzatok a  halakból,  amelyeket  most fogtatok.”  Péter  visszament,  és
   partra vonta  a  hálót,  amely  tele  volt  nagy  halakkal,  szám  szerint
   százötvenhárommal, s bár ennyi  volt benne, nem szakadt  el a háló.  Jézus
   hívta őket:  „Gyertek,  egyetek!”  A tanítványok  közül  senki  sem  merte
   megkérdezni: „Ki vagy?”  – hiszen  tudták, hogy az  Úr az.  Jézus fogta  a
   kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a  halból is. Ez volt a harmadik  eset,
   hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
   Jn 21,1-14

   Elmélkedés:

   A Jézus halála utáni  napokban az apostolok  azt gondolták, hogy  egyetlen
   lehetőség marad  számukra:  visszatérni eredeti  foglalkozásukhoz.  Az  Úr
   halálát  követően  ott  kell  folytatniuk  életüket  és  munkájukat,  ahol
   abbahagyták akkor, amikor Jézus meghívta őket követésére. A mai evangélium
   beszámolója szerint  Péter  és  apostoltársai újra  ott  vannak  a  tavon,
   bárkába szállnak, halászni indulnak, valamiből meg kell élniük, dolgozniuk
   kell. Mintegy három évvel ezelőtt innen hívta el őket az Úr, s most  talán
   el  is  akarják  felejteni   a  szomorú  eseményeket.  János   evangélista
   részletesen leírja munkájukat. Egész  éjszaka a vízen vannak,  fáradozásuk
   mégsem hoz eredményt, egyetlen halat sem tudnak fogni. Gondolataik  minden
   bizonnyal  az  Úr  kereszthalála  körül  forognak.  Ebben  a   sikertelen,
   csalódott helyzetben szólítja meg  őket Jézus, de nem  ismerik fel őt.  Az
   emmauszi tanítványok  esetében  már találkoztunk  azzal,  hogy  látásukban
   akadályozva vannak. Most az apostoloknál is erről van szó.
   Jézus azt  parancsolja  nekik,  hogy  vessék ki  a  hálót  halfogásra.  Ne
   felejtsük, hogy ők nem tudják, hogy Jézus mondja ezt nekik. Ha felismerték
   volna őt, érthető volna azonnali  engedelmességük. De miért fogadnak  szót
   egy idegennek, aki parancsot  ad nekik? Miért vetik  ki mégis a hálót  egy
   idegen kérésére? Mert halat akarnak  fogni. Legalább ez adjon értelmet  az
   életüknek.
   Ha felismerjük, hogy  Jézus velünk  van, és  engedelmeskedünk neki,  akkor
   biztosan eredményes lesz szolgálatunk.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk  hivatva,
   hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva
   meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával.  Ebben
   a rendben örök  előrelátásoddal részemre  is kijelöltél  egy helyet,  ahol
   szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem  akár
   csöndes, hangtalan  munkát,  akár  hősi  elszántságot,  nagy  áldozatokat:
   követlek, Uram!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170421.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2 napja 0 0 6412

   2017. április 20. – Csütörtök

   Abban az időben az Emmauszból  visszatért tanítványok beszámoltak az  úton
   történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor.  Míg
   ezekről  beszélgettek,   egyszer  csak   megjelent  köztük   (Jézus),   és
   köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték,
   hogy szellemet látnak. De ő így  szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg,  és
   miért támad  kétely a  szívetekben? Nézzétek  meg kezemet  és lábamat!  Én
   vagyok. Tapintsatok meg és lássátok,  a szellemnek nincs húsa és  csontja,
   de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát.
   De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt
   hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?”  Adtak neki egy darab sült  halat.
   Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk:  „Ezeket
   mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie  mindannak,
   amit rólam  Mózes törvényében,  a prófétákban  és a  zsoltárokban  írtak.”
   Ekkor  megnyitotta  értelmüket,  hogy  megértsék  az  írásokat.  Majd  így
   folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és  harmadnap
   fel kell  támadnia a  halálból. Nevében  megtérést és  bűnbocsánatot  kell
   hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
   Lk 24,35-48

   Elmélkedés:

   A húsvéti jelenések sorozata folytatódik a mai evangéliumban. A  feltámadt
   Krisztus korábban megjelent az üres sírhoz érkező asszonyoknak, majd pedig
   az Emmausz felé  tartó két  tanítványnak útközben,  akik a  kenyértöréskor
   ismerték fel őt.  Most pedig  több személynek,  az apostolok  közösségének
   mutatja meg magát. Nem  lehet szó itt már  egyéni képzelődésről, hiszen  a
   megjelenésnél egy nagyobb létszámú csoport van jelen, az apostolokon kívül
   számos más tanítvány is. A jelenés valódiságát Lukács evangélista azzal is
   igyekszik bizonyítani, hogy Jézus a jelenlévők szemeláttára eszik a halból
   és  megmutatja  a  keresztre  feszítéskor  szerzett  sebhelyeit,   amelyek
   feltámadt testén is látszanak.
   Az Úr  cselekedetét  és sebeit  látva  egyesek továbbra  is  csodálkoznak,
   nehezen mernek  hinni, mert  valóban példa  nélküli esemény,  hogy  valaki
   visszatérjen a  halálból  az  életbe.  Láthatjuk, hogy  a  hit  nem  célba
   érkezést, hanem utat és előrehaladást jelent.
   A feltámadt  Krisztust nem  azonnal ismerjük  fel, ahogyan  szenvedésének,
   halálának  és  feltámadásának  értelmét  is  fokozatosan  értjük  meg.   A
   felismerés és megértés útján fontos szerepe van a Szentléleknek.  Emellett
   annak megértése is időt igényel, hogy küldetésünket felismerve elinduljunk
   a  Krisztusról  szóló  tanúságtétel  útján.  Kérem-e,  engedem-e,  hogy  a
   Szentlélek fokozatosan feltárja előttem a szenvedés és a feltámadás titkát
   és felkészítsen a tanúságtételre?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Feltámadt Urunk! Te  nem hagytad magára  Tamás apostolt kételkedésében  és
   nem  engedted,  hogy  a  hitetlenség  eluralkodjék  lelkén.  Teljesítetted
   kérését,  megengedted   neki,   hogy  sebeidet   megérintse.   Nekünk   is
   segítségünkre sietsz,  amikor megrendül  hitünk vagy  kételkedni  kezdünk.
   Erősítsd a  mi  hitünket!  Vezess  bennünket a  hit  útján!  Segíts,  hogy
   eljussunk a  feltámadásba  vetett hitre,  s  Tamással együtt  valljuk  meg
   hitünket: Én Uram, én Istenem! Hiszek feltámadásodban.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170420.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 4 napja 0 0 6411

2017. április 19. – Szerda

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba  mentek,
   amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra  (két-három óra járásnyira)  fekszik.
   Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
   és vitatkoztak,  egyszerre  maga  Jézus közeledett  feléjük,  és  hozzájuk
   szegődött. Ők azonban  nem ismerték  meg őt,  mert látásukban  akadályozva
   voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
   útközben?” Erre szomorúan megálltak,  és egyikük, akit Kleofásnak  hívtak,
   ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben,  aki
   nem tudja, mi történt ott ezekben  a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért,  mi
   történt?”
   Azok ezt felelték:  „A názáreti Jézus  esete, aki szóban  és tettben  nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
   kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
   azt reméltük, hogy ő váltja meg  Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek,  már
   három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart  bennünket.
   Hajnalban a  sírnál voltak,  de nem  találták ott  a holttestét.  Azzal  a
   hírrel  tértek  vissza,  hogy  angyalok  jelentek  meg  nekik,  akik   azt
   állították, hogy  él. Közülünk  néhányan el  is mentek  a sírhoz,  és  úgy
   találtak mindent,  ahogyan  az asszonyok  mondták,  őt magát  azonban  nem
   látták.”
   Jézus erre így szólt: „Ó,  ti oktalanok és késedelmes szívűek!  Képtelenek
   vagytok hinni abban, amit a  próféták jövendöltek! Hát nem ezeket  kellett
   elszenvednie a Messiásnak,  hogy bemehessen  dicsőségébe?” Azután  Mózesen
   kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta,  ami az írásokban őróla  szól.
   Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
   menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik,  és
   lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor  asztalhoz
   ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és  odanyújtotta
   nekik. Erre megnyílt a szemük, és  fölismerték. De ő eltűnt előlük.  Akkor
   azt mondták egymásnak:  „Ugye lángolt a  szívünk, amikor útközben  beszélt
   hozzánk, és kifejtette az  írásokat?” Még abban az  órában útra keltek  és
   visszatértek  Jeruzsálembe.  Ott  egybegyűlve  találták  a  tizenegyet  és
   társaikat.  Azok  ezzel  fogadták  őket:  „Valóban  feltámadt  az  Úr,  és
   megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
   ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35

   Elmélkedés:

   A feltámadt Krisztus húsvéti megjelenései közül az egyik legrészletesebben
   leírt eset  az  emmauszi tanítványokkal  való  találkozás, amelyet  a  mai
   evangéliumban olvasunk. Jézus kereszthalálát követően reményvesztetten  és
   csalódottan  indulnak  Jeruzsálemből  a  közeli  faluba,  Emmauszba,  ahol
   laktak. Csalódottságuk  okát ők  maguk mondják  el a  hozzájuk  csatlakozó
   személynek: az  események  nem  úgy  alakultak  a  Mesterrel,  ahogyan  ők
   elképzelték. Az  illetőt  idegennek  nézik,  nem  is  sejtik,  hogy  Jézus
   csatlakozott hozzájuk. Útközben ugyan lángoló szívvel hallgatják az idegen
   szavait, amely a  szenvedő messiásról szóló  jövendölések magyarázata,  de
   nem  ismerik  fel,  hogy  az  Úr  tanítja  őket.  A  kenyértörés   sajátos
   cselekedete fordulópontot hoz  a történetbe.  Ekkor nyílik  meg szemük  és
   ismerik fel Jézust,  aki azonban  eltűnik előlük.  A felismerést  követően
   késlekedés nélkül  indulnak  vissza  az  apostolokhoz  Jeruzsálembe,  hogy
   elmondják nekik élményüket.  A kenyértörés  hitet ébresztett  bennük és  a
   feltámadt Krisztus tanúivá tette őket.
   A húsvéti  ünnepek  elmúltával  visszatérünk  a  mindennapi  életbe,  napi
   teendőinkhez, munkánkhoz. Ne feledkezzünk el arról, hogy a szentmisében, a
   kenyértöréskor  felismerhetjük  az  Urat.  Minden  szentmise  során  Jézus
   megtöri a  kenyeret  számunkra  és  azt saját  testeként  adja  nekünk.  A
   szentmise különleges  alkalom  arra,  hogy az  ige  liturgiájában  lángoló
   szívvel  hallgassuk  tanítását,  majd   pedig  az  áldozat   liturgiájában
   részesedjünk az ő áldozatában és magunkhoz vegyük őt a szentáldozásban.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram, Jézus  Krisztus!  Nap  mint  nap  szomjazok  igazságodra,  készséges
   szívvel hallgatlak téged, aki  utat mutatsz számomra. Tanulékony  lélekkel
   figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni.
   Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170419.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 4 napja 0 0 6410

2017. április 18. – Kedd

   Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál.  Amint
   ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste  feküdt,
   két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a
   másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert  elvitték
   az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel  hátrafordult,
   és íme, Jézus állt  előtte. Nézte, de  nem ismerte föl,  hogy ő az.  Jézus
   megkérdezte: „Asszony,  miért  sírsz?  Kit keresel?”  Mária  Magdolna  azt
   hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el,  mondd
   meg, hová  tetted,  hogy  magammal vihessem.”  Jézus  erre  megszólította:
   „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass!  –
   felelte  Jézus.  –  Még   nem  mentem  föl  az   Atyához.  Te  most   menj
   testvéreimhez, és vigyél  hírt nekik!  Fölmegyek az  én Atyámhoz  és a  ti
   Atyátokhoz, az  én  Istenemhez  és  a  ti  Istenetekhez.”  Mária  Magdolna
   elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És  elmondta,
   amit az Úr üzent. Jn 20,11-18
   Jn 20,11-18

   Elmélkedés:

   A húsvéti beszámolók nem  titkolják el az apostolok,  a tanítványok és  az
   asszonyok félelmét. Mindenki bizonytalan,  kétségek között vergődik,  amíg
   nem találkozik a feltámadt Krisztussal. Ez a találkozás a hit forrása.  Ez
   szünteti meg  a félelmeket  és  oszlatja el  a kételkedést.  A  találkozás
   ébreszti fel  és  növeli  az  örömöt.  A  találkozás  indít  a  feltámadás
   örömhírének továbbadására. A húsvéti történetekből azt is megtudjuk,  hogy
   a hit születése és erősödése az  apostolok, a tanítványok és az  asszonyok
   esetében  egy  folyamat,  fokozatosan  jutnak   előre  a  hitben.  A   mai
   evangéliumi történet szerint Mária Magdolna sem az első pillanatban ismeri
   meg a feltámadt Urat, hanem csak azt követően, hogy beszél vele, és  nevén
   szólítja őt Jézus. Valami elhomályosítja  látását és azt gondolja, hogy  a
   sírkert  gondozásával   megbízott   kertésszel  beszélget.   A   személyes
   hangvétel, a személyes megszólítás  nyitja fel szemét, ennek  köszönhetően
   ismeri fel Jézust. A személyes megszólítás teszi számára lehetővé, hogy  a
   hit által lásson.
   A hit út,  amelyen lépésről lépésre  haladunk. Ha az  üres sír láttán  sem
   adjuk fel a keresést, akkor biztosan találkozhatunk az Úrral. A keresés és
   a találkozás vágya a mi  hitünknek, szeretetünknek és ragaszkodásunknak  a
   jele. Boldogok  vagyunk, ha  találkozhatunk  a feltámadt  Krisztussal,  és
   feltámadásának hirdetői lehetünk.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Úr Jézus, köszönjük,  hogy közöttünk való  jelenléteddel ajándékozol  meg.
   Utunkon erősítesz  és  bátorítasz.  Add,  hogy  mélyen  tudatában  legyünk
   jelenlétednek.    Küldő    szavadra     örömmel    válaszoljunk     minden
   cselekedetünkkel. Adj nekünk  bölcsességet és  alázatot, hogy  felismerjük
   jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170418.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 5 napja 0 0 6409

 2017. április 17. – Húsvéthétfő

   Az  asszonyok  gyorsan  elsiettek  a  sírtól.  Remegve,  de  nagy  örömmel
   futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre  Jézus
   jött  velük  szemben,  és  megszólította  őket:  „Üdv  nektek!”  Ők  pedig
   odasiettek hozzá, leborultak  előtte, és átkarolták  a lábát. Ekkor  Jézus
   így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek,
   hogy menjenek  Galileába,  mert  ott  viszontláthatnak  engem.”  Még  úton
   voltak, amikor néhány őr  bement a városba, és  jelentette a főpapoknak  a
   történteket. Ezek a  vénekkel együtt tanácsot  tartottak. Úgy  határoztak,
   hogy sok pénzt adnak  a katonáknak, és  meghagyják nekik: „Mondjátok  azt,
   hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és  ellopták
   a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd  megnyugtatjuk,
   és kimentünk benneteket.” Azok  elfogadták a pénzt,  és úgy tettek,  ahogy
   meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók
   között.
   Mt 28,8-15

   Elmélkedés:

   A húsvéti időszak evangéliumi  szakaszainak témája elsősorban a  feltámadt
   Krisztussal való  találkozás. Ezen  elbeszélések bemutatják,  hogy  milyen
   fordulatot   eredményez   valakinek   az   életében,   ha   találkozik   a
   Feltámadottal. A  mai  részletben  asszonyokról  olvasunk,  akik  vasárnap
   hajnalban Jézus sírjához mennek. Az  a szándékuk, hogy a szokások  szerint
   bebalzsamozzák a holttestet, mert pénteken,  az ünnep közeledte miatt  nem
   volt erre  idő. Nagy  meglepetést okoz  nekik, hogy  a sír  üres. Ott  egy
   angyalt látnak, aki hírül adja nekik az Úr feltámadását és azt kéri tőlük,
   hogy induljanak  és  vigyék  meg  ezt a  hírt  az  apostoloknak.  Útközben
   találkoznak a feltámadt Krisztussal, s ez a találkozás egészen  váratlanul
   éri  őket.   Ő  bátorítja   az  asszonyokat,   eloszlatja  félelmüket.   E
   találkozásnak köszönhetően, amikor  megérkeznek az  apostolokhoz, már  nem
   csak az üres  sírról számolnak  be és  nem csak  azt mondják  el, amit  az
   angyaltól  hallottak,  hanem  személyes  találkozásukról,  élményükről  is
   beszámolnak, arról, hogy láthatták a feltámadt Krisztust.
   Ezzel egy időben a sír őrzésével megbízott katonák találkoznak a  főtanács
   tagjaival, és közlik  velük, hogy Jézus  teste eltűnt a  sírból, de  ennek
   okát nem  tudják. A  tanács  tagjai azt  kérik  tőlük, mondják  azt,  hogy
   elaludtak és  eközben  ellopták  tanítványai  Jézus  holttestét.  Ezzel  a
   jelenettel az evangélista egy másik lehetséges magyarázatot ad arra,  hogy
   miért üres a sír. A történet ezzel be is fejeződik. Számunkra marad  annak
   megválaszolása, hogy melyik magyarázatot hisszük el.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram, Te  szeretsz engem  a  szenvedésben is!  Uram, hiszek  irántam  való
   jóságodban és szeretetedben.  Biztosan tudom, hogy  Te gondoskodsz  rólam.
   Sok  kegyetlenség  van   a  világban.  De   a  világ  minden   természetes
   összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem,  hogy
   Te vagy a világ Ura és Teremtője.  Hiszem, hogy minden a Te kezedben  van,
   minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm,
   hogy Te  vagy  az  állandó  változásban  az  élet  nyugvópontja,  amelyhez
   tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van Benned, és így a  jövőm
   nincs a véletlenre bízva.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170417.mp3

Eaglet Creative Commons License 5 napja 0 0 6408

2017. április 16. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása

   A hét első  napján, kora  reggel, amikor  még sötét  volt, Mária  Magdolna
   kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól.  Erre
   elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett,  és
   hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova  tették!”
   Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind  a
   ketten, de a másik  tanítvány gyorsabban futott,  mint Péter, és  hamarabb
   ért a sírhoz. Benézett, és látta  az otthagyott gyolcsleplet, de nem  ment
   be. Közben odaért Simon Péter is. Ő  is látta az otthagyott lepleket és  a
   kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez  nem volt együtt a leplekkel,  hanem
   külön feküdt összehajtva egy  helyen. Akkor bement  a másik tanítvány  is,
   aki először ért a  sírhoz. Látta mindezt, és  hitt. Addig ugyanis még  nem
   értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
   Jn 20,1-9

   Elmélkedés:

   Feltámadt Krisztus, reményetek!
   A francia katolikus költő,  Charles Péguy írt egy  verset, nem is  verset,
   hanem egy hosszabb költeményt,  amely reményről, pontosabban a  keresztény
   reményről  szól.   A  költemény   szerint  az   emberiség  története   egy
   körmenetszerű nagy vonuláshoz hasonlít, amelyben egymás után sorakoznak  a
   nemzedékek, a körmenet élén pedig három nőalak halad egymás mellett,  akik
   a hitet, a reményt és a szeretetet, azaz a három isteni erényt jelképezik.
   A bal  oldalon  a legidősebb  nő  lépked,  nagyon céltudatosan,  ő  a  hit
   jelképe. A jobb oldalon egy középkorú  nő, egy édesanya, ő szintén  biztos
   léptekkel halad előre. Középen pedig  a legfiatalabb nő, egy kislány,  aki
   kettőjük kezébe kapaszkodik. Ez a  kislány szinte elveszne köztük, ha  nem
   tartanák  szorosan  a  kezét.  Jobban  szemlélve  azonban  kiderül,   hogy
   valójában ez a  legkisebb alak halad  elől, ő vezeti  az egész menetet,  a
   remény húzza maga után a hitet és a szeretetet.
   A húsvéti szentmise sajátos eleme a Szekvencia, amelyet az Alleluja és  az
   Evangélium előtt éneklünk. Ebben hangzik el az üres sír első tanúja felé a
   kérés: „Mária Magdolna, mondd,  mit láttál utadon!”  És ő válaszolja:  „Az
   élő  Krisztusnak  sírját,   feltámadt  Urunk   nagy  diadalmát,   angyalok
   jelenését, Urunk halotti leplét. Feltámadt Krisztus, reményetek: Galileába
   megy előttetek.” És itt gondolkozzunk  el egy kicsit ezen a  kijelentésen,
   hitvalláson: a feltámadt Krisztus  a mi reményünk.  A negyven napig  tartó
   böjti időszak  elmúlta után  átadjuk magunkat  az örvendezésnek.  Krisztus
   földi élete szomorúan zárult, rengeteg bántalmazást kellett elviselnie  az
   emberek részéről, szenvednie kellett és meghalt.  De ezzel nem ér véget  a
   történet, mert  a mennyei  Atya közbelép,  feltámasztja őt  a halálból  és
   ezzel  új  fejezet  kezdődik   az  emberiség  történetében.  A   megváltás
   megtörtént a kereszten, egy pillanatra  mintha megállt volna az  emberiség
   nagy menetének  előrehaladása, mintha  senki sem  tudná, hogy  most  merre
   kellene továbbhaladni, egyáltalán  érdemes-e továbbmenni  bármerre is,  de
   aztán a  feltámadt Krisztus,  aki a  mi reményünk,  a menet  élére áll  és
   továbbvezet minket az örök élet felé. Reményünknek, az örök életbe  vetett
   reményünknek egyetlen szilárd  alapja létezik:  Krisztus feltámadása,  ezt
   ünnepeljük a mai napon.
   Az evangéliumban az imént említett  Mária Magdolnáról olvasunk, aki  János
   evangélista szerint elsőként ment Jézus sírjához és elsőként láthatta azt,
   hogy a sír üres. A többi evangélista szerint ő és más asszonyok is  mentek
   a sírhoz hajnalban, hogy a pénteken este elmaradt balzsamozást elvégezzék.
   Újra és újra elcsodálkozunk azon,  hogy a feltámadás első tanúi  asszonyok
   és nem férfiak.  Jézus férfiakat,  tizenkét férfit  választott ki,  akiket
   apostoloknak nevezett, hogy ők legyenek egész életének tanúi. És most,  az
   egyik leglényegesebb  eseménynél  nem ezek  a  férfiak, nem  az  apostolok
   voltak az első tanúk,  hanem asszonyok, akiket  a zsidó társadalomban  nem
   tartottak egyenrangúnak a férfiakkal. Abban a korban vitás ügyekben a  nők
   tanúskodása érvénytelen  volt,  meg sem  hallgatták  őket, és  most  mégis
   asszonyok lesznek az Úr feltámadásának  tanúi, akik megviszik az  örömhírt
   az  apostoloknak.  A  fentiek  ismeretében  persze,  hogy  üres   asszonyi
   fecsegésnek tartották,  amit  mondtak. Péter  és  János azonnal  a  sírhoz
   szaladnak, hogy személyesen lássák, valóban  üres-e a sír, mint ahogy  azt
   az asszonyok állítják.
   Mindegy, hogy az asszonyokkal vagy az apostolokkal, de induljunk lélekben,
   szaladjunk mi is  az Úr sírjához!  Hirdessük mi is:  Krisztus feltámadt  a
   halálból, ő a mi reményünk!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Feltámadt   Urunk,   te   azt   a   küldetést   adtad   apostolaidnak   és
   tanítványaidnak,  hogy  legyenek  feltámadásod  tanúi,  hirdetői,  és   ők
   engedelmeskednek kérésednek. Ennek köszönhetően kezdett el egykor terjedni
   a feltámadás örömhíre,  és lettek  egyre többen  hívőkké, csatlakoztak  az
   Egyházhoz, a benned és  feltámadásodban hívők közösségéhez. E  közösséghez
   tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk jelenlétedet, s akik szintén  azt
   a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban.  Segíts
   minket, hogy  feltámadásodba  vetett  hitünket  mindig  megvalljuk  és  az
   üdvösség örömhírét apostoli buzgósággal terjesszük!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170416.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.15 0 0 6407

2017. április 15. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája

   Szombat elmúltával,  a hét  első napján  pirkadatkor Mária  Magdolna és  a
   másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés  támadt:
   Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült.
   Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az
   őrök reszketni  kezdtek  félelmükben,  és  szinte  halálra  váltak.  Ekkor
   megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek!  Tudom,
   hogy a megfeszített Jézust  keresitek Ő nincs  itt, mert feltámadt,  amint
   megígérte. Jöjjetek, nézzétek  meg a  helyet, ahol  feküdt! És  siessetek,
   mondjátok  meg  tanítványainak,  hogy  feltámadt  a  halottak  közül,   és
   előttetek megy Galileába.  Ott viszontláthatjátok őt!  Íme, én  megmondtam
   nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak,  hogy
   megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük
   szemben, és megszólította őket: „Üdv  nektek!” Ők pedig odasiettek  hozzá,
   leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt  hozzájuk:
   „Ne féljetek!  Siessetek,  vigyétek  hírül  testvéreimnek,  hogy  menjenek
   Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
   Mt 28,1-10

   Elmélkedés:

   Valóban feltámadt!
   Az ortodox keresztényeknél elterjedt régi  szokás és mostanában a  nyugati
   országokban is sok helyen terjed, hogy a húsvéti időben nem Jó  napot!-tal
   vagy hasonlóval  köszönnek  egymásnak  az  emberek,  hanem  így:  Krisztus
   feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nem csak köszöntés és  köszönés
   ez, hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek
   a feltámadásban.  Még  a  Szovjetunió  idejében  történt,  hogy  egy  gyár
   munkásai   számára   politikai   fejtágítót   tartottak.   A    kommunista
   pártközpontból érkező ember  hosszasan beszélt a  munkásoknak arról,  hogy
   Isten  valójában  nem  létezik,   a  Biblia  csak  kitalált   történeteket
   tartalmaz, Jézus halálából  és feltámadásából semmi  nem igaz. A  hatalmas
   gyárcsarnokban az  ezernél  is  több munkás  türelmesen  végighallgatta  a
   beszédet, amelynek a  végén kérdéseket lehetett  feltenni. Ekkor  szólásra
   emelkedett egy  idősebb  munkás.  Az előadó  bátorította:  Kérdezzen  csak
   nyugodtan, ha  valami  nem  volt  világos az  előadásban!  Az  idős  ember
   mindenki  által  hallhatóan  megszólalt:  Krisztus  feltámadt!  Az  összes
   jelenlévő azonnal ráfelelte: Valóban feltámadt!  Ő pedig még az  előadóhoz
   fordulva hozzátette:  Hát  csak ennyit  akartam  mondani, és  visszaült  a
   helyére.
   Ahogyan egy nép lelkéből évtizedek alatt sem lehet kiölni a vallásosságot,
   ugyanúgy egyetlen ember  lelkében sem  lehet kioltani az  örök élet  utáni
   vágyat. Minden bizonnyal  éppen emberi  létünk korlátozottsága,  végessége
   miatt szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba,  hogy
   az életnek vége szakad és utána  a semmi következik. Azért vágyakozunk  az
   örök élet  után,  azért hiszünk  a  feltámadásban, az  újjászületésben,  a
   túlvilági létezésben, mert az örökkévaló Isten teremtett minket és ültette
   el lelkünkbe ezt a vágyakozást. Jézus Krisztus feltámadása, amelyet  most,
   húsvétkor  ünneplünk,  megerősíti  bennünk  ezt  a  vágyakozást.  Gyászoló
   családtagok szoktak mesélni arról, hogy szerettük elvesztésekor  felébred,
   felerősödik bennük a vágy a túlvilági élet után és kifejezik hitüket, hogy
   egyszer majd  újra találkozhatnak  azzal, akit  most elveszítettek.  Jézus
   halálára,  kereszthalálára   emlékezve,   amelyet   tegnap,   nagypénteken
   ünnepeltünk,  szintén   felerősödik   bennünk  a   vágyakozás,   hogy   az
   örökkévalóságban  találkozzunk   az  Úrral.   Legalábbis  akkor   biztosan
   felerősödik, ha mély szeretet fűz minket hozzá.
   A mai evangéliumban és a húsvéti időszak evangéliumi részleteiben  érdemes
   odafigyelnünk a találkozás  motívumára. Az  asszonyok, az  apostolok és  a
   tanítványok,  akiket   szeretet   kapcsolt  Jézushoz,   találkozhattak   a
   Feltámadottal, és ezek a találkozások megerősítést jelentettek számukra. A
   történet szerint Mária Magdolna és a másik Mária hajnalban érkeznek  Jézus
   sírjához, de  azt  üresen  találják.  Angyal közli  velük  a  hírt  az  Úr
   feltámadásáról és parancsolja  meg nekik, hogy  vigyék meg ezt  a hírt  az
   apostoloknak. Nem kételkedtek  abban, hogy az  angyal igazat mond,  hiszen
   saját  szemükkel  láthatták,  hogy  a  sír  üres,  Jézus  teste  nincs   a
   sírboltban. A  feltámadásba vetett  hitük mégsem  teljes, van  bennük  még
   bizonytalanság, kételkedés és legfőképpen félelem,  mert nem értik, mi  is
   történhetett. E félelmükre utal az angyal köszöntése: „Ne féljetek!”  Majd
   pedig  Jézus  szintén  ugyanezekkel  a  szavakkal  fordul  hozzájuk:   „Ne
   féljetek!” Félve, remegve futottak  el a sírtól, csak  ez a találkozás,  a
   feltámadt  Krisztussal  való  találkozás  oszlatta  el  félelmüket.  Ez  a
   találkozás   szüntette   meg   kételyeiket.   Ez   a   találkozás    tette
   rendíthetetlenné a hitüket. Ez a találkozás alakította át szívüket.
   E húsvéti ünnepen  induljunk mi is  lélekben az Úr  sírjához, tanuljunk  a
   jelekből és várjuk, hogy találkozhassunk a feltámadt Krisztussal!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk,  feltámadt  Krisztusunk!   A  húsvéti   eseményekre  nincs   emberi
   magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de  jeleket találunk: az üres  sírt,
   az elhengerített  követ, a  feltámadást hírül  hozó angyalt,  és a  sírban
   maradt gyolcsleplet.  Jeleket,  amelyeknek az  a  célja, hogy  az  emberek
   higgyenek,  eljussanak  a  hitre.   Mennyire  nehezen  akarjuk   meglátni,
   észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek!  Mennyire
   nehezen értjük meg,  hogy a kereszt  a megváltás jele,  a feltámadás a  mi
   üdvösségünk  jele.  Mennyire   nehezen  akarunk   hinni.  Urunk,   hiszünk
   feltámadásodban, amely az újjászületés forrása számunkra.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170415.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.14 0 0 6406

   2017. április 14. – Nagypéntek

   Abban az időben Jézus kiment  tanítványaival a Kedron völgyén túlra,  ahol
   egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,
   aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás  kapott
   egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és
   kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus
   tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük:  „Kit
   kerestek?” Azok  ezt  válaszolták: „A  názáreti  Jézust.” Jézus  erre  így
   szólt: „Én vagyok.“  Júdás is  ott volt  köztük, aki  elárulta. Mikor  azt
   mondta nekik:  „Én vagyok”,  meghátráltak és  a földre  estek. Ezért  újra
   megkérdezte tőlük:  „Kit  kerestek?”  Azok ezt  válaszolták:  „A  názáreti
   Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam  már, hogy én vagyok. Ha  tehát
   engem kerestek, engedjétek  el ezeket!” Így  beteljesedett, amit  korábban
   megmondott: „Senkit sem  veszítettem el azok  közül, akiket nekem  adtál.”
   Simon Péternél volt egy  kard. Kirántotta, és  a főpap szolgájára  sújtott
   vele: levágta a  jobb fülét.  A szolgának Malkusz  volt a  neve. De  Jézus
   rászólt Péterre:  „Tedd vissza  hüvelyébe kardodat!  Ne igyam  ki talán  a
   kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
   Ekkor a  csapat,  az  ezredes  és a  zsidó  szolgák  elfogták  Jézust,  és
   megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert  ő apósa volt Kaifásnak,  aki
   abban az évben főpap volt. Ő adta  a zsidóknak azt a tanácsot, hogy  jobb,
   ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány  követte
   Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal
   a főpap  udvarába,  Péter  meg  kint várakozott  a  kapu  előtt.  A  másik
   tanítvány, aki  ismerőse  volt a  főpapnak,  visszajött, szólt  a  kapuban
   őrködő  lánynak,  és  bevitte  Pétert.   A  kaput  őrző  szolgáló   közben
   megjegyezte: „Talán te is ennek az  embernek a tanítványai közül vagy?”  Ő
   azt felelte: „Nem vagyok!”  Mivel hideg volt, a  szolgák és a  fegyveresek
   tüzet  raktak,  hogy  fölmelegedjenek.  Péter  is  köztük  álldogált,   és
   melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.
   Jézus ezt  válaszolta neki:  „Én a  világhoz nyíltan  beszéltem. Mindig  a
   zsinagógákban és a templomban  tanítottam, ahova minden zsidónak  bejárása
   van. Titokban  nem  mondtam  semmit. Miért  kérdezel  hát  engem?  Kérdezd
   azokat, akik  hallották,  amit  beszéltem.  Íme,  ők  tudják,  hogy  miket
   mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és  így
   szólt: „Így  felelsz  a főpapnak?”  Jézus  ezt mondta  neki:  „Ha  rosszul
   szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?”
   Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
   Simon Péter még mindig  ott állt, és  melegedett. Újra megkérdezték  tőle:
   „Talán te is az ő tanítványai közül  vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!”  A
   főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,
   megjegyezte: „Nem  téged láttalak  én  a kertben  ővele?” De  Péter  ismét
   tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
   Kaifástól tehát elvezették  Jézust a helytartóságra.  Kora reggel volt.  A
   zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,  és
   elkölthessék a  húsvéti  bárányt.  Ezért  Pilátus  jött  ki  hozzájuk,  és
   megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha  nem
   volna gonosztevő,  nem adtuk  volna  őt a  kezedbe!” Pilátus  ezt  mondta:
   „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte  ti a saját törvényetek szerint!”  A
   zsidók ezt válaszolták  neki: „Nekünk  senkit sem  szabad megölnünk!”  Így
   beteljesedett,  amit  Jézus  arról  mondott,  hogy  milyen  halállal   fog
   meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és
   megkérdezte tőle:  „Te  vagy-e a  zsidók  királya?” Jézus  így  válaszolt:
   „Magadtól mondod  ezt,  vagy  mások  mondták  neked  rólam?”  Pilátus  ezt
   felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját  néped és a főpapok adtak a  kezembe.
   Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt:  „Az én országom nem ebből a  világból
   való. Ha ebből  a világból  volna az országom,  szolgáim harcra  kelnének,
   hogy ne  kerüljek a  zsidók kezére.  De az  én országom  nem innét  való.”
   Pilátus megkérdezte: „Tehát  király vagy?” Jézus  így felelt: „Te  mondod,
   hogy király vagyok.  Én arra születtem,  és azért jöttem  a világba,  hogy
   tanúságot tegyek  az igazságról.  Aki  az igazságból  való, az  hallgat  a
   szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus
   újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem  találok
   benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon  bocsássak.
   Akarjátok-e, hogy  elbocsássam  nektek a  zsidók  királyát?” De  ők  ismét
   kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
   Ekkor  Pilátus  fogta  Jézust,  és  megostoroztatta.  A  katonák  tövisből
   koszorút fontak, a fejére tették,  és bíborszínű köntöst adtak rá.  Azután
   eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És  közben
   arcul verték. Pilátus  ezután újra  kiment, és így  szólt hozzájuk:  „Íme,
   elétek vezetem őt, hogy megtudjátok:  nem találok benne semmi vétket.”  És
   kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme,
   az ember!”  A  főpapok  és  a szolgák,  mihelyt  meglátták  őt,  kiáltozni
   kezdtek:  „Feszítsd  meg!  Feszítsd   meg!”  Pilátus  azt  mondta   nekik:
   „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre,  mert én semmi vétket sem  találok
   benne!” De a  zsidók ezt felelték:  „Nekünk törvényünk van,  és a  törvény
   szerint meg kell  halnia, mert  Isten fiává tette  magát!” Amikor  Pilátus
   meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra
   megkérdezte Jézust:  „Honnan  való  vagy?” De  Jézus  nem  válaszolt  neki
   semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod,
   hogy  hatalmam   van   arra,   hogy  megfeszítselek,   vagy   arra,   hogy
   elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem,
   ha onnan  felülről nem  kaptad volna.  Ezért annak,  aki engem  a  kezedbe
   adott, nagyobb a bűne.”
   Ettől fogva Pilátus  azon volt,  hogy szabadon bocsássa  Jézust. A  zsidók
   azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.
   Mert mindaz,  aki királlyá  teszi magát,  ellene szegül  a császárnak.”  E
   szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói  székbe
   ült a  kövezett  udvaron, amelyet  héberül  Gabbatának hívnak.  A  húsvéti
   készület napja volt, a hatodik óra  körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme,  a
   királyotok!” De azok  így kiáltoztak:  „El vele, el  vele! Feszítsd  meg!”
   Pilátus megkérdezte: „Keresztre  feszíttessem a  királyotokat?” A  főpapok
   azonban  ezt   felelték:   „Nincs  királyunk,   csak   császárunk!”   Erre
   kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
   Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem  ért
   az úgynevezett Koponyák  helyére, amelyet héberül  Golgotának hívnak.  Ott
   keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust
   meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette.  Ez
   volt ráírva:  „A názáreti  Jézus,  a zsidók  királya.” A  feliratot  sokan
   olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel
   volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok
   kérték Pilátust: „Ne  azt írd: A  zsidók királya hanem  ahogy ő mondta:  A
   zsidók királya  vagyok”.  Pilátus  azonban ezt  válaszolta:  „Amit  írtam,
   megírtam.”
   A katonák pedig,  miután Jézust  keresztre feszítették,  fogták a  ruháit,
   négyfelé osztották,  mindegyik  katonának  egy  részt.  Azután  a  köntöse
   következett. A  köntös  varratlan volt,  egy  darabból szabva,  ezért  így
   szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié
   legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között  ruháimat,
   s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
   Jézus keresztje mellett  ott állt anyja,  anyjának nővére, Mária,  Kleofás
   felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus  látta, hogy ott áll anyja és  a
   tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te  fiad!”
   Azután a tanítványhoz  szólt: „Íme,  a te  anyád!” Attól  az órától  fogva
   házába fogadta őt a tanítvány.
   Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így
   szólt: „Szomjazom.” Volt  ott egy  ecettel telt  edény. Belemártottak  egy
   szivacsot, izsópra tűzték, és a  szájához emelték. Mikor Jézus  megízlelte
   az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
   A zsidók  pedig, mivel  az előkészület  napja volt,  és a  holttestek  nem
   maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a  keresztre
   feszítettek lábszárát,  és vetesse  le  őket a  keresztről. Az  a  szombat
   ugyanis nagy  ünnep  volt.  Elmentek  tehát  a  katonák,  és  megtörték  a
   lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt  fölfeszítettek.
   Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem  törték
   meg a lábszárát, hanem az  egyik katona beledöfte lándzsáját az  oldalába.
   Ekkor vér és víz folyt ki belőle.  Az tanúskodik erről, aki látta ezt,  és
   az ő  tanúságtétele  igaz. Jól  tudja  ő, hogy  igazat  mond, hogy  ti  is
   higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot
   ne törjetek benne!”  És ami az  Írás más helyén  áll: Föltekintenek  arra,
   akit keresztülszúrtak.”
   Arimateai  József,  aki  Jézus  tanítványa  volt,  bár  a  zsidóktól  való
   élelmében csak titokban, engedélyt  kért Pilátustól, hogy levehesse  Jézus
   testét. Pilátus megengedte. El  is ment, és  levette Jézus testét.  Eljött
   Nikodémus is, aki korábban egyszer  éjszaka ment Jézushoz. Hozott  mintegy
   száz font mirha-  és áloékeveréket.  Fogták Jézus  testét, és  fűszerekkel
   együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás  temetni a zsidóknál. Azon  a
   helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy  új
   sírbolt, ahova még nem temettek senkit.  Mivel a sír közel volt, a  zsidók
   készületi napja miatt oda temették Jézust.
   Jn 18,1-19,42

   Elmélkedés:

   Életút
   Emberi életünk, életutunk  egyik sajátossága, hogy  tartunk valahová,  van
   életcélunk. Némelyek esetében egészen  hamar kialakul a bizonyosság,  hogy
   mit szeretnének elérni életük során és fiatal koruktól kezdve ez határozza
   meg döntéseiket.  Mások  esetében homályosabb  ez  a cél,  talán  időnként
   módosul,  változik.  Mindenesetre  helyes,   ha  minél  fiatalabb   korban
   feltesszük magunknak a kérdést:  Mit szeretnénk megvalósítani az  életben,
   és mihamarabb választ is adunk rá. Nem kell akkor sem kétségbe esnünk,  ha
   ez az  életcél nem  bontakozik  ki kristálytisztán  előttünk vagy  ha  úgy
   érezzük,  hogy  életünk   céltalan  bolyongás   és  szüntelen   útkeresés.
   Gondoljunk arra, hogy az Egyiptomból  való szabadulás után az  ószövetségi
   választott nép  látszólag minden  cél nélkül  vándorol negyven  éven át  a
   pusztában, de valójában Isten vezette őket és ő tudta, hová akarja vezetni
   népét. Vándorlásuk tehát célirányos volt, akkor  is, ha ők ezt nem  látták
   be. Lehet,  hogy mi  is  keresünk, keressük  élethivatásunkat,  ugyanakkor
   higgyünk abban, hogy ebben a keresésünkben Isten vezet minket.
   Jézus élete, küldetésének tudatos vállalása és tudatos teljesítése szintén
   példa számunkra. Nagyon  érdekes, hogy  Szent Lukács  úgy állította  össze
   evangéliumát,  hogy  nyilvános  fellépésének  kezdetétől  Jézus  állandóan
   Jeruzsálem felé  halad. Mintha  csak egyetlen  utat tenne  meg  Názáretből
   Jeruzsálemig, pedig  valójában  többször  is járhatott  a  városban,  majd
   távozott  onnan.   Jeruzsálem  itt   tehát  annak   jelképe,  hogy   Jézus
   célirányosan megy  oda,  ahol küldetése  beteljesedik.  Útja során  nem  a
   véletlenek vezették és nem az  események befolyásolták, hanem mindvégig  a
   mennyei Atya  vezette. Az  Úr  tudta, hogy  küldetését az  Atyától  kapta,
   tudatosan törekedett  arra, hogy  engedelmesen megvalósítsa  azt, amit  az
   Atya kér  tőle. Igen,  még szenvedéséről  és haláláról  is tudott,  hiszen
   Jeruzsálem felé haladva  három alkalommal is  beszélt apostolainak  arról,
   hogy mi  fog rá  várni ebben  a  városban. Az  utolsó vacsorán  Jézus  már
   mindennel tisztában  van, pontosan  tudja,  hogy a  szenvedés  vállalását,
   élete feláldozását  kéri tőle  az  Atya és  ő  tudatosan teljesíti  ezt  a
   kérést. Nem a véletlen, nem az események szerencsétlen alakulása  vezetett
   az Úr kereszthalálához, hanem ő tudatosan haladt azon az úton, amelyet  az
   Atya kijelölt számára, és amely útnak utolsó szakasza a keresztút volt.
   Minden út elején,  legyen az tényleges  vagy a lelki  fejlődés útja, az  a
   vágy él  bennünk, hogy  valami jót,  igazán értelmeset  szeretnénk  tenni,
   elérni.  A  céltudatosság   azonban  nem   jelenthet  elvakultságot.   Nem
   ragaszkodhatunk megrögzötten az általunk elképzeltekhez, hanem  nyitottnak
   kell lennünk arra,  hogy a  kezdetben esetleg  helytelen céljainkat  Isten
   módosítsa.  És  engednünk  kell  azt   is,  hogy  életutunk  során   Isten
   megváltoztasson, átformáljon minket. Önmagunkat  nem mi változtatjuk  meg,
   hanem  a  feladat,   az  Istentől   kapott  küldetés   alakít  át   minket
   folyamatosan.
   Annak tudatában járjuk életutunkat, hogy aki Istent keresi élete során, az
   hozzá fog  eljutni halála  és feltámadása  után. Minden  emberi  életútnak
   akkor van értelme, ha közben és annak végén megtaláljuk Istent.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus! Megvan bennünk a hajlandóság, hogy kereszthalálodat
   önmagában  szemléljük   és  ennek   következtében  tragédiaként,   negatív
   eseményként  éljük  meg.  Taníts   minket,  hogy  keresztáldozatodat   úgy
   szemléljük, mint  földi életed  betetőzését, végső  fejleményét, és  abban
   megsejtsük  a   feltámadás  fényét.   Életed,  halálod   és   feltámadásod
   megdicsőítette az  Atyát, dicsőséget  szerzett  Istennek. A  te  tökéletes
   engedelmességed, a  szenvedést és  a  halált is  vállaló  engedelmességed,
   dicsőséget szerzett az  Atyának, mert  ennek köszönhetően  valósult meg  a
   megváltás isteni terve. Urunk, hittel valljuk, hogy te vagy a  Megváltónk,
   te vagy az üdvösség közvetítője.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170414.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.13 0 0 6405

 2017. április 13. – Nagycsütörtök

   Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus  tudta, hogy elérkezett az óra,  amikor
   ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik
   a világban voltak, még egy  végső jelét adta szeretetének. Vacsora  közben
   történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon  fiának
   szívében a  gondolatot, hogy  árulja  el őt.  Jézus  tudta, hogy  az  Atya
   mindent a  kezébe adott,  s hogy  Istentől jött  és Istenhez  tér  vissza.
   Fölkelt  hát  a  vacsora  mellől,   letette  felső  ruháját,  fogott   egy
   vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és
   mosni kezdte tanítványainak a lábát,  majd a derekára kötött kendővel  meg
   is törölte. Amikor  Simon Péterhez  ért, az  így szólt:  „Uram, te  akarod
   megmosni az  én lábamat?”  Jézus  így felelt:  „Most  még nem  érted,  mit
   teszek, de később  majd megérted”.  De Péter tiltakozott:  „Az én  lábamat
   ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz
   semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat,
   hanem a  fejemet  és  a  kezemet is!”  Jézus  azonban  kijelentette:  „Aki
   megmosdott, annak csak a lábát kell  megmosni, és egészen tiszta lesz.  Ti
   tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,
   azért mondta: „Nem vagytok  mindnyájan tiszták.” Miután megmosta  lábukat,
   fölvette felső  ruháját,  újra  asztalhoz  ült,  és  így  szólt  hozzájuk:
   „Megértettétek-e, hogy mit  tettem veletek? Ti  Mesternek és Úrnak  hívtok
   engem, és jól  teszitek, mert  az vagyok.  Ha tehát  én, az  Úr és  Mester
   megmostam lábatokat,  nektek is  meg kell  mosnotok egymás  lábát.  Példát
   adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
   Jn 13,1-15

   Elmélkedés:

   Ti is tegyétek meg!
   A  virágvasárnapi   elmélkedésben,   a   jeruzsálemi   bevonulás   kapcsán
   megvizsgáltuk   Jézus   megfontoltságát,    tudatosságát,   sorsának    és
   küldetésének tudatos vállalását, illetve a nép rögtönzött cselekvését.  Az
   utolsó vacsora  eseményeinél  szintén ezekre  a  szempontokra  figyeljünk,
   azzal a  különbséggel,  hogy  a  tömeg  helyett  a  jelenlévő  tanítványok
   magatartására figyelünk.
   Miként  a   jeruzsálemi   bevonulásnál,   ugyanúgy   a   húsvéti   vacsora
   előkészítésénél is Jézus mindent pontosan, előre megtervez. Ennek fényében
   utasítja tanítványait, hogy  hol és  milyen módon készítsék  el a  húsvéti
   lakomát. Megnevezi a házat, ahová menniük kell és az emeleti termet jelöli
   ki a vacsora helyszínéül.  Itt ül asztalhoz  apostolaival este. Az  utolsó
   vacsorát Jézus két cselekedete teszi egyedivé, az egyik az  Oltáriszentség
   alapítása,  a  másik   a  lábmosás,  ez   utóbbit  olvassuk  a   szentmise
   evangéliumában. Mindkét  cselekedet  egészen sajátos,  korábban  nem  tesz
   ilyet  Jézus,  ugyanakkor  nem   előzmények  nélküli.  Az   Oltáriszentség
   alapításakor Jézus a kenyeret az ő  testeként, a bort pedig az ő  véreként
   adta a  jelenlévő  apostoloknak,  majd pedig  megparancsolta  nekik,  hogy
   halálának és feltámadásának emlékezetére ismételjék majd meg cselekedetét.
   E parancsnak  engedelmeskedve ünnepli  az  Egyház minden  szentmisében  az
   Oltáriszentséget, amelyben  az  Úr  Jézus válik  jelenvalóvá  testével  és
   vérével.  Az   Oltáriszentség   előképének   tekinthetjük   a   csodálatos
   kenyérszaporítást,  amely  után  Jézus  arról  beszél  a  népnek,  hogy  a
   kenyérben saját testét adja táplálékul  az embereknek, de ott még  pusztán
   kenyérrel táplálja a pusztában éhező  népet. Most viszont egészen  sajátos
   dolgot tesz, amikor saját  testét és vérét adja  a kenyérben és a  borban.
   Nyugodtan állíthatjuk,  hogy  az  Úr most  sem  rögtönöz,  nem  váratlanul
   cselekszik, hanem előre eltervezte,  hogy halála és feltámadása,  valamint
   mennybemenetele után  ilyen módon,  azaz az  Oltáriszentségben lesz  jelen
   köztünk.
   Az apostolok lábának megmosása szintén  előre megfontolt tett volt.  Ilyen
   módon akarta újabb jelét adni  annak, hogy valóban szolgálni jött,  miként
   ennek korábban  már  számos  tanújelét  adta.  Így  akart  példát  mutatni
   apostolainak és  tanítványainak és  minden  követőjének, hogy  az  emberek
   szolgálata legyen legfőbb gondjuk. Ezért  hangzik el parancsa a  lábmosást
   követően: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg
   kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam  nektek, hogy amit én tettem,  ti
   is tegyétek meg.”
   Az utolsó  vacsorán  tett  cselekedetek váratlanul  érik  az  apostolokat.
   Kezdetben értetlenül fogadják, nem  ismerik fel rögtön azok  jelentőségét.
   Ezt igazolja Péter kezdeti tiltakozása, majd pedig kérése, hogy ne csak  a
   lábát, hanem a  fejét és  a kezét is  mossa meg  Jézus. Biztosak  lehetünk
   benne, hogy a  többi apostol sem  fogta fel abban  a pillanatban  Mesterük
   tettének  jelentőségét,  mindenesetre  mély  nyomot  hagytak  lelkükben  a
   tettek,  amelyek  új   megvilágítást  nyertek  az   Úr  kereszthalála   és
   feltámadása fényében.
   Az utolsó  vacsora  üzenetét így  foglalhatjuk  össze: a  szentmisén  való
   részvétel és a szentáldozás erősítse bennünk a Krisztushoz való  tartozást
   és  adjon  nekünk  erőt   ahhoz,  hogy  alázatos  szeretettel   szolgáljuk
   embertársainkat az Úr példája szerint!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus  Krisztus! Te  értünk,  a mi  megváltásunkért hoztad  meg  az
   áldozatot, áldoztad fel  életedet a kereszten.  Egész életed  önfelajánlás
   volt az Atyának,  és az  Atya elfogadta  ezt az  áldozatot. Hisszük,  hogy
   nekünk adtad  tested az  Oltáriszentségben,  értünk szenvedtél  és  értünk
   haltál meg a kereszten. Akaratod és rendelkezésed szerint áldozatod minden
   szentmisében megújul, megismétlődik, jelenvalóvá válik. Újra közénk jössz,
   hogy   saját   testeddel   tápláld    lelkünket.   Köszönjük,   hogy    az
   Oltáriszentségben önmagadat, mint az örök élet táplálékát adod nekünk.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170413.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.04.12 0 0 6404

 2017. április 12. – Nagyszerda

   A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak
   hívtak, elment a  főpapokhoz és  megkérdezte tőlük: „Mit  adtok nekem,  ha
   kezetekbe juttatom  Jézust?”  Azok  harminc ezüstöt  ígértek  neki.  Ettől
   kezdve csak a kedvező  alkalmat kereste, hogy  kiszolgáltassa őt nekik.  A
   kovásztalan kenyér ünnepének első napján  a tanítványok ezzel a  kérdéssel
   fordultak Jézushoz: „Hol  készítsük el  neked a húsvéti  vacsorát?” Ő  így
   felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok  neki:
   A Mester üzeni: Közel  van az én időm;  tanítványaimmal nálad költöm el  a
   húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta  nekik,
   és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét
   tanítvánnyal asztalhoz  telepedett. Miközben  ettek, így  szólt  hozzájuk:
   „Bizony mondom  nektek, közületek  egyvalaki  elárul engem!”  Erre  nagyon
   elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így
   válaszolt: „Aki  velem  egyszerre nyúl  a  tálba,  az árul  el  engem.  Az
   Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát
   elárulja! Jobb lett volna  annak az embernek, ha  meg sem születik!”  Erre
   Júdás, az áruló  is megkérdezte: „Csak  nem én vagyok  az, Mester?” Ő  így
   felelt: „Te magad mondtad!”
   Mt 26,14-25

   Elmélkedés:

   Nagy különbség van Júdás pénzért  vállalt áruló tette és Péter  félelemből
   háromszor  is   kimondott  tagadó   szavai  között.   Az  egyikből   nincs
   felemelkedés, a  másik az  evangélium egyik  legszebb  szeretet-vallomását
   eredményezi a feltámadás  után. A  különbség a két  apostol Jézushoz  való
   kapcsolatából fakad.
   Mi köt engem Jézushoz? Milyen a kapcsolatom vele, aki ma aggódva kérdezem:
   csak nem én vagyok  az, aki elárulja az  Urat? A kevély magabiztosság  nem
   ment meg  és nem  szünteti  meg a  bennünk  lévő gyengeséget.  Nem  szabad
   tökéletesnek és szilárdan állónak  tartani magunkat, hanem ismernünk  kell
   hibáinkat és gyarlóságainkat. A felemelkedés feltétele a helyes  önismeret
   és a bűnbánat.
   Krisztus mellett lenni addig sikertörténet az apostolok számára, amíg  meg
   nem kezdődik az Úr szenvedése. Júdás  ekkor már nem vállalja a  közösséget
   Mesterével és megtagadja a  közösséget apostoltársaival. A többi  apostolt
   is  megrendítette  a  szenvedés   és  a  kereszthalál.  Hitük,   reményük,
   kitartásuk jutalma a  feltámadás öröme lett,  amely egészen új  szempontba
   állította az Úr halálát, megértették,  hogy a megváltás így valósult  meg.
   Keresztünk hordozása azt jelenti, hogy szabadon Istennek adjuk magunkat és
   minden nap döntést hozunk Isten mellett.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Jézusom, kit szívemből szeretek, tudom, hogy nincs gyümölcse lelkemnek, ha
   Szentlelkednek harmata  nem  öntözi  és szereteted  sugara  nem  melegíti;
   kérlek, légy irgalmas hozzám, végy szerető karodra és gyullaszd föl bennem
   Lelkednek tüzet. Íme: testemet és lelkemet neked adom, legyen a tiéd.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170412.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.12 0 0 6403

  2017. április 11. – Nagykedd

   Az  utolsó   vacsorán  Jézus   mélyen   megrendült  lelkében,   és   újból
   kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.”
   Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra  néztek, mert nem tudták,  kiről
   mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a  vacsora
   alatt Jézus  mellett ült.  Simon Péter  intett neki:  „Kérdezd meg,  kiről
   beszél!” Ő  Jézushoz fordult,  és megkérdezte:  „Uram, ki  az?” Jézus  így
   felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a  falatot
   (a tálba)  és  karióti Júdásnak,  Simon  fiának nyújtotta.  A  falat  után
   mindjárt belészállt  a  sátán.  Jézus ennyit  mondott  neki:  „Amit  tenni
   akarsz, tedd  meg mielőbb!”  Az asztalnál  ülők közül  senki sem  értette,
   miért mondta ezt  neki Jézus. Egyesek  azt hitték, hogy  – mivel  Júdásnál
   volt a  pénz  –  Jézus  megbízta: „Vedd  meg,  amire  szükségünk  lesz  az
   ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a  szegényeknek.
   Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
   Júdás távozása után Jézus ezeket  mondta: „Most dicsőült meg az  Emberfia,
   és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne,  az
   Isten is meg  fogja őt  dicsőíteni önmagában,  sőt hamarosan  megdicsőíti.
   Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem,  de
   amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek,
   oda ti nem  jöhettek.” Erre  Simon Péter megkérdezte:  „Uram, hová  mégy?”
   Jézus így válaszolt:  „Ahová én  megyek, oda  most nem  jöhetsz velem,  de
   később  követni  fogsz.”  Péter   azonban  erősködött:  „Uram,  miért   ne
   követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki;
   „Életedet  adod  értem?  Bizony,  bizony,  mondom  neked,  mire  a   kakas
   megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
   Jn 13,21-33.36-38

   Elmélkedés:

   Amikor az utolsó vacsorán Jézus megtöri  a kenyeret és övéinek adja,  majd
   ragaszkodik ahhoz, hogy  mindenki egy  kehelyből igyon,  ezt azért  teszi,
   mert az  apostoloknak  meg kell  mutatniuk,  hogy hűségesen  megtartják  a
   Jézussal való  közösséget. Péter  erősködése,  majd későbbi  tagadása  azt
   mutatja, hogy Jézus számára nem a szavakkal való megvallás vagy megtagadás
   a fontos, hanem  az egységet  kifejező cselekedet.  Amikor a  szentmisében
   Krisztus  testét  magunkhoz   vesszük,  akkor  kifejezzük   a  vele   való
   közösségvállalást.  Amikor  a  szentáldozáskor  mindannyian  ugyanabból  a
   kenyérből, Krisztus testéből eszünk, akkor  az is tudatosul bennünk,  hogy
   Krisztus Egyházának egyetlen közösségébe tartozunk.
   Az Egyház a kezdetek  óta vallja, hogy Krisztus  teste, az Eucharisztia  a
   közösség forrása  és  megjelenése. Jézus  szenvedéstörténete  azt  tanítja
   nekünk, hogy  sorsközösséget  kell  vállalnunk  az  Úrral.  Ha  közösséget
   vállalunk vele halálában,  akkor részesedni fogunk  feltámadásában is.  Az
   Oltáriszentség  által   olyan   élet-   és   szeretetközösségbe   kerülünk
   Krisztussal, amely egyúttal életközösség a Szentháromsággal. Amikor  részt
   veszünk a  szentmisén, az  Eucharisztia ünneplésén,  akkor nem  egyszerűen
   csak emberi közösséget alkotunk, hanem Krisztus válik jelenvalóvá ebben  a
   közösségben.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi  szavaink
   nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel  és
   bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk,  hogy adj meg nekünk mindent,  ami
   üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért,  mert
   gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170411.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.04.12 0 0 6402

2017. április 10. – Nagyhétfő

   Hat nappal húsvét előtt  Jézus Betániába ment. Itt  élt Lázár, akit  Jézus
   feltámasztott a  halálból. Vacsorát  rendeztek Jézus  tiszteletére.  Márta
   felszolgált, Lázár pedig ott ült  Jézussal a vendégek között. Mária  pedig
   vett egy font  illatos, drága  nárduszolajat, megkente  vele Jézus  lábát,
   majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai
   közül az  egyik, aki  elárulni készült  őt, a  karióti Júdás,  megszólalt:
   „Miért nem  adtuk  el ezt  a  kenetet  háromszáz dénárért,  és  miért  nem
   osztottuk szét a szegények között?”  Ezt azonban nem azért mondta,  mintha
   gondja lett  volna a  szegényekre, hanem  mert tolvaj  volt: ő  kezelte  a
   pénzt, és az adományokat ellopkodta.  Jézus azt mondta neki: „Hagyd  békén
   őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek,
   én azonban nem  leszek mindig  veletek.” A zsidók  közül sokan  megtudták,
   hogy Jézus Betániában van,  és odamentek nemcsak  Jézus miatt, hanem  hogy
   lássák  Lázárt,   akit  feltámasztott   a   halálból.  Ekkor   a   főpapok
   elhatározták, hogy Lázárt is  megölik, mivel miatta  a zsidók közül  sokan
   hittek Jézusban.
   Jn 12,1-11

   Elmélkedés:

   A nagyhét  folyamán  az  evangéliumok  Jézus  életének  utolsó  eseményeit
   mutatják be. A húsvéti ünnep közeledtével tanítványaival együtt megérkezik
   a Jeruzsálemhez  közeli Betániába,  ahol vendégül  látják őt.  Az  étkezés
   helyszíne nem  feltétlenül Lázár  háza, hanem  minden bizonnyal  a  leprás
   Simon a  vendéglátó,  miként  ez  Máté és  Márk  írásából  kiderül.  Lázár
   testvére, Mária  a  nagylelkű szeretet  rendkívüli  jelét adja,  amikor  a
   vacsora közben drága olajjal  keni meg az Úr  lábát, és hajával törli  meg
   azt.
   De a  szeretet  pillanatát  és  tettét  megtöri  Júdás  rosszallása,  akit
   természetesen nem a  szegények gondja,  hanem csak a  pénz érdekel.  Jézus
   rögtön megvédi Máriát,  akinek cselekedete jelképes  abban az  értelemben,
   hogy előremutat Jézus  halálára. A  felebaráti szeretetet  és az  Istennek
   járó hódolatot nem  érdemes egymással szembeállítanunk.  Az Istennek  járó
   hódolat és tisztelet megadása nem fogja csökkenteni a felebarátaink iránti
   jócselekedetek lehetőségét.
   Jézus figyelmeztetése, hogy nem lesz  mindig velünk, Máriát is, minket  is
   szíven  talál.  Elkezdődött  a  nagyhét,   már  csak  néhány  nap  van   a
   kereszthalálig. Jézus betér  hozzánk, talán  ez az  utolsó állomás  halála
   előtt. Hogyan fogadjuk  őt? Ki tudjuk  mutatni neki szeretetünket?  Hogyan
   válaszolunk rendkívüli szeretetére?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Irgalmas Istenünk! Te kész vagy  megbocsátani nekünk, bármilyen nagy  bűnt
   követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és  eltörlöd
   vétkeinket. Nem  büntetni  akarsz,  hanem új  lehetőséget  adsz  nekünk  a
   bűnbocsánat  szentsége  által.  Hálás  vagyok  irgalmadért,  amely   lelki
   újjászületés  számomra.  Hálás  vagyok  a  szeretetért.  A  mennyei   Atya
   szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte. És Jézus Krisztus  szeretetéért,
   aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170410.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.04.09 0 0 6401

2017. április 9. – Virágvasárnap

   Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagéba értek,  Jézus
   elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre a  szemközti
   faluba. Ott  mindjárt találni  fogtok  egy szamarat  megkötve, és  vele  a
   csikóját. Oldjátok  el és  vezessétek hozzám!  Ha valaki  szólna  valamit,
   mondjátok, hogy az Úrnak van rá  szüksége, és mindjárt elengedi őket.”  Ez
   azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta jövendölt: Mondjátok meg
   Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, Szelíden, szamárháton ülve,
   Egy teherhordó állat csikóján.
   A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták
   a szamarat  és a  csikóját, letakarták  ruháikkal, ő  pedig felült  rá.  A
   tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat  tördeltek
   a fákról és az útra szórták. Az  előtte járó és az utána vonuló tömeg  így
   kiáltozott:
   Hozsanna Dávid fiának!
   Áldott, aki az Úr nevében jön!
   Hozsanna a magasságban!
   Amikor beért Jeruzsálembe, megmozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki
   ez?”  A  tömeg  pedig  ezt  felelte:  „Ő  a  Próféta,  Jézus,  a  galileai
   Názáretből.”
   Mt 21,1-11

   Elmélkedés:

   Előrelátás és rögtönzés
   A virágvasárnapi szentmise a barkaszenteléssel és a körmenettel  kezdődik,
   amely szertartás keretében felolvassuk az evangéliumból Jézus  jeruzsálemi
   bevonulásának eseményét.  A  szentmise  további  részében,  az  evangélium
   helyén pedig Jézus szenvedésének története hangzik el, az idei évben Szent
   Máté írásából. Mostani elmélkedésünk az előbbihez kapcsolódik.
   A jeruzsálemi bevonulás történései  magukon hordozzák az előre  eltervezés
   és a rögtönzés jegyeit. Az előbbi inkább Jézusra, az utóbbi pedig inkább a
   tömegre  jellemző.  Jeruzsálemhez  közeledve  Jézus  nagyon   előrelátóan,
   megfontoltan  cselekszik.  Viselkedésében  nincs  semmi  kapkodás,   semmi
   váratlan. Az eseményeket nem akarja  sem siettetni, sem lassítani. Nem  az
   események vagy a körülmények irányítják, hanem mindent megfontoltan  tesz.
   Ennek fényében adja tanítványainak utasításait, miszerint a közeli faluból
   hozzanak egy szamarat. Előre  látja, hogy a szamár  gazdái nem fogják  szó
   nélkül tűrni, hogy a tanítványok elvigyék az állatot, és azt is, hogy  nem
   fogják megakadályozni cselekedetüket, amikor megtudják, hogy az Úrnak  van
   szüksége rá. Tudatában van messiási küldetésének, de ez nem egyezik a  nép
   elképzeléseivel. Nem  lóháton,  győzedelmes hadvezérként  vagy  királyként
   érkezik a városba, hanem szamárháton,  s ezzel kimutatja alázatát, mert  ő
   Isten szolgája,  aki Isten  iránti  engedelmességből vállalja  a  szenvedő
   szolga szerepét. Jézus  tehát tudatosan  cselekszik, amely  annak a  jele,
   hogy jól tudja, milyen sors vár rá a városban. Küldetésétől nem  térítheti
   el senki. Tudja, hogy  a főtanács már határozott  arról, hogy elfogják  és
   elítélik, és semmi kétsége nincs afelől, hogy mi lesz az ítélet. Volna  rá
   lehetősége,  hogy  elmeneküljön,  ne  menjen  a  városba,  de  ő  nem  ezt
   választja, mert  tudja,  hogy  a Jeruzsálemben  rá  váró  szenvedéssel  és
   halállal fogja beteljesíteni küldetését, a megváltást.
   Jézus tudatos, megfontolt cselekedeteitől  elkülönül a nép rögtönzése.  Ők
   nem Jeruzsálemből jönnek az Úr elé, hanem zarándokok nagy tömege érkezik a
   húsvéti ünnepre a  városokból és  a falvakból. Megismerik  a velük  együtt
   megérkező Jézust, és  szamárháton érkezésében felismerik  a messiási  idők
   jelképes cselekedetét. Messiásként köszöntik  őt, örömükben egyesek még  a
   ruháikat is leterítik elé az útra, mások pedig lombos faágakat szórnak elé
   az út porába. Köszöntésük az érkező messiáskirálynak szól: „Hozsanna Dávid
   fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!” A népet magával ragadja az  ünnepi
   hangulat, ösztönösen,  mindenféle  mesterkéltség  nélkül  cselekszenek.  A
   tömeget  nem  irányítja  senki,  nem  befolyásolja  cselekedetüket  senki,
   nincsenek köztük szószólók vagy hangadók, mindenki felszabadultan, örömmel
   köszönti  Jézust.   Érdemes   erre  a   mozzanatra   odafigyelnünk,   mert
   meglehetősen elítélő  módon azt  szoktuk  mondani, hogy  az a  nép,  amely
   ujjongva köszöntötte a  Jeruzsálembe érkező Jézust,  néhány nappal  később
   ordítva, dühösen fogja követelni keresztre  feszítését. Ez igaz ugyan,  de
   akkor nem  ösztönösen,  rögtönözve,  szívük  indíttatásából  cselekszenek,
   hanem a vezetők  hergelik fel  a népet,  hogy halálbüntetést  követeljenek
   Pilátustól Jézusra.
   Induljunk lélekben mi  is Jézussal  és kísérjük őt  szenvedésének útján  a
   nagyhét folyamán!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus  Krisztus!  A  szent városba,  Jeruzsálembe  érkezve  te  már
   tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés  vár
   rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél
   el a szenvedések elől,  mert teljesíteni akartad azt  a feladatot, amit  a
   mennyei Atya bízott rád.  Így mutattad meg  az engedelmesség végső  jelét.
   Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag,
   a gyűlölet  irányítják,  mi mégis  mindezek  mögött észrevesszük  az  Atya
   akaratát, aki  életed feláldozását  kérte. Urunk,  elkísérünk  szenvedésed
   útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk  Isten
   megváltó szándékát.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170409.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.04.08 0 0 6400

2017. április 8. – Szombat

   Lázár feltámasztása után a  Mártához és Máriához  jött zsidók közül  sokan
   hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban  elmentek
   a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és  a
   farizeusok összehívták a főtanácsot, és  így tanakodtak: „Mit tegyünk?  Ez
   az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek
   majd benne.  Aztán  jönnek a  rómaiak,  és elpusztítják  szentélyünket  és
   népünket.” Közülük az egyik,  Kaifás, aki abban az  évben főpap volt,  ezt
   mondta nekik: „Ti nem  tudtok semmit. Gondoljátok csak  meg: jobb, ha  egy
   ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt  pedig
   nem  magától  mondta,  hanem  mint  annak  az  évnek  főpapja  prófétaként
   megjövendölte, hogy Jézus a népért hal  meg; sőt, nemcsak a népért,  hanem
   hogy egybegyűjtse Isten  szétszóródott gyermekeit. Attól  a naptól  kezdve
   megegyeztek abban,  hogy megölik  őt. Ezért  Jézus nem  mutatkozott  többé
   nyilvánosan a  zsidók  előtt,  hanem  visszavonult  a  pusztaság  melletti
   vidékre, egy  Efraim nevű  helységbe, és  ott tartózkodott  tanítványaival
   együtt. Közeledett  a zsidók  húsvétja. A  vidékről már  az ünnepek  előtt
   sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték
   Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok,  eljön-e
   az ünnepre?”  A  főpapok és  a  farizeusok  ugyanis ekkor  már  kiadták  a
   rendeletet, hogy aki  tud valamit Jézus  tartózkodási helyéről,  jelentse,
   hogy elfoghassák őt.
   Jn 11,45-57

   Elmélkedés:

   Szent János evangélista részletesen  beszámol írásában Lázár  betegségének
   és halálának híréről, Jézus kis késlekedéséről és indulásáról, megérkezvén
   Betániába  beszélgetéséről  Mártával   és  Máriával,   majd  pedig   Lázár
   feltámasztásáról (vö. Jn 11,1-44). A mai evangélium ennek  következményeit
   mondja el.  Úgy tűnik  számunkra, hogy  Lázár feltámasztása  fordulópontot
   jelent Jézus  ellenfelei  számára. Mivel  az  eset hatására  sokan  hittek
   Jézusban, a vezetők elhatározták,  hogy megölik. Tanítása és  cselekedetei
   miatt eddig is fokozódott a feszültség Jézus és a vallási vezetők  között,
   mostanra viszont  „betelt  náluk  a  pohár.” Eddig  is  próbálták  már  őt
   lehetetlenné tenni körülményes és vádaskodó kérdéseikkel, megvádolták  már
   az  ördöggel  való   szövetkezéssel,  nehezményezték,   hogy  nem   tartja
   tiszteletben és tanítványaival nem tartatja meg a mózesi törvényeket, most
   viszont új szintre  emelkedik a  vele való  szembefordulás, a  „Jézus-ügy”
   miatt összehívják a főtanácsot, amelynek tagjai döntést hoznak arról, hogy
   meg  kell  halnia.  A   törvényesség  látszatának  fenntartása   érdekében
   rendeletet, elfogatóparancsot adnak  ki ellene,  hogy hivatalos  tárgyalás
   keretében mondhassák majd ki a halálos ítéletet.
   Azt is  gondolhatnánk,  hogy  ettől  kezdve  az  eseményeket  végig  Jézus
   ellenfelei  irányítják.  A  hit  szemével  azonban  az  események   mögött
   megláthatjuk  a  mennyei  Atya  üdvözítő  szándékát,  a  megváltó   isteni
   akaratot.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Ó, végtelen Szeretet, aki az Atyától és a Fiútól származol, add meg  nekem
   az istengyermekség szellemét,  taníts meg arra,  hogyan kell mindig  Isten
   gyermekéhez méltóan cselekednem!  Maradj bennem!  Add, hogy  én is  mindig
   benned  maradjak,  és  úgy  szerethesselek,  ahogyan  te  szeretsz  engem!
   Nélküled semmi vagyok. Magamtól  semmire sem megyek. Egyesíts  önmagaddal,
   tölts el  szereteteddel,  hogy  általad  az Atyával  és  a  Fiúval  mindig
   egyesüljek!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170408.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.04.07 0 0 6399

2017. április 7. - Péntek

   Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre
   ő megkérdezte tőlük: "Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében.
   Melyik jócselekedetért akartok megkövezni engem?" A zsidók ezt
   válaszolták: "Nem a jócselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk
   megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat." Jézus ezt
   felelte: "A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok?
   Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt -
   és az írás nem veszítheti érvényét -, hogyan mondhatjátok arról, akit
   az Atya megszentelt és a világba küldött: Káromkodol! - mert azt
   mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne
   higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni,
   higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya
   énbennem van és én az Atyában." Erre ismét el akarták fogni őt, de
   kiszabadította magát kezükből. Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment,
   arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan
   keresték fel, mert így vélekedtek: "János ugyan egyetlen csodát sem
   tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult." És sokan hittek
   Jézusban.
   Jn 10,31-42
   Elmélkedés:
   A mai evangéliumban Jézust meg akarják kövezni ellenfelei. Az
   előzőekben Jézus az Atyával való kapcsolatáról beszélt, majd
   kijelentette: "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30). E kijelentését a
   zsidók istenkáromlásnak vagy önistenítésnek vették, ezért tör fel
   belőlük a megkövezés szándéka. Indulatukat látván és szándékukat
   felismervén Jézus azt kérdezi tőlük, hogy melyik jócselekedetéért
   akarják őt megkövezni? Válaszukban a zsidók megfogalmazzák az
   istenkáromlás vádját, amely a mózesi törvény szerint valóban
   halálbüntetést érdemelt. Válaszuk azért érdekes, mert megérzik ugyan
   Jézus kijelentésének súlyát, de cselekedeteinek, azaz mindazoknak a
   jótetteknek, amelyeket a mennyei Atya segítségével tesz semmilyen
   jelentőséget nem tulajdonítanak. Márpedig Jézus rendkívüli cselekedetei
   azt igazolják, hogy ő valóban az Isten küldötte, aki olyan hatalommal
   rendelkezik, amelynek egyetlen ember sincs birtokában.
   Jézus cselekedeteire hivatkozik, mint hitet ébresztő jelekre: "Ha nem
   cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem,
   és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek." E szavak alapján a
   hit kettős vonatkozásával találkozunk. A hit egyrészt azt jelenti, hogy
   elfogadjuk Jézust, mint a mennyei Atya küldöttét, másrészt hisszük,
   elfogadjuk azt, amit önmagáról állít, illetve amit cselekedetei
   bizonyítanak. Az Atya és a Fiú egységét Jézus cselekedetei alapján
   érthetjük meg.
   (c) Horváth István Sándor


   Imádság:
   Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy
   az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot,
   amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged
   tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és
   gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya
   keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el
   ne szakadjak tőled.


   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/

   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170407.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.04.06 0 0 6398

 2017. április 6. – Csütörtök

   Egy alkalommal  Jézus így  beszélt a  zsidókhoz: „Bizony,  bizony,  mondom
   nektek: Aki  tanításomat megtartja,  nem  hal meg  örökre.” A  zsidók  azt
   felelték: „Most  már  tudjuk,  hogy  valóban  ördögtől  megszállott  vagy.
   Ábrahám meghalt,  és a  próféták is  meghaltak. Te  meg azt  mondod:  „Aki
   tanításomat megtartja, nem  hal meg  örökre”. Nagyobb  vagy talán  Ábrahám
   atyánknál, aki meghalt?  A próféták  is meghaltak.  Mivé teszed  magadat?”
   Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az  én
   Atyám az,  aki megdicsőít  engem.  Ti Isteneteknek  mondjátok őt,  de  nem
   ismeritek. Én ismerem őt, és ha  azt mondanám, hogy nem ismerem,  hozzátok
   hasonló, hazug lennék. De  én ismerem az Atyát,  és megteszem, amit  mond.
   Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját.  Látta,
   és örvendezett.”  A zsidók  erre  felháborodtak: „Még  ötvenesztendős  sem
   vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus  így válaszolt: „Bizony, bizony,  mondom
   nektek: Mielőtt  Ábrahám lett  volna, én  vagyok.” A  zsidók erre  köveket
   ragadtak, hogy  megkövezzék.  Jézus azonban  eltűnt  előlük, és  kiment  a
   templomból.
   Jn 8,51-59

   Elmélkedés:

   Az én Atyám az, aki megdicsőít  engem – mondja Jézus a mai  evangéliumban.
   Jézus meg van győződve róla,  hogy Isten végső közbelépése elnémítja  majd
   az ellenfeleket és  kinyilvánítja hamisságukat. A  végső közbelépés az  Úr
   halálból való  feltámasztása,  ekkor  dicsőíti  meg az  Atya  a  Fiút.  Az
   alázatosságot  vállaló  Jézust  az  Atya  a  feltámadás  által   felemeli,
   felmagasztalja. Az élet  elvesztése, azaz  a halál a  feltámadás által  az
   örök élet megnyerését jelenti  Jézus számára és a  mi számunkra is, ha  őt
   követjük.
   Vajon  a   mi   életünk   megdicsőíti-e  Jézust?   Vallásos   életünk   és
   elkötelezettségünk legfőbb célja  a lelkünk  üdvössége. Azért  imádkozunk,
   azért bánjuk  meg  és ismerjük  be  bűneinket a  szentgyónásban,  hogy  az
   üdvösségre, az  örök  boldogságra eljussunk.  Az  üdvösség, az  örök  élet
   kenyerét vesszük magunkhoz, amikor  szentáldozáshoz járulunk. De  emellett
   ne feledkezzünk el  arról, hogy hitből  fakadó cselekedeteink egyúttal  az
   Atyának szereznek  dicsőséget. Minden  jócselekedetünk, amit  szeretetből,
   irgalmasságból a szegényeknek, a  rászorulóknak, az elesetteknek  teszünk,
   Isten  dicsőségéről  tanúskodik.  A  mi  szóbeli  dicsőítésünk  nem  teszi
   nagyobbá Istent, de  valóban lelkünk üdvösségére  szolgál. Uram, hiszek  a
   feltámadásban, hiszek  az  örök életben.  Hiszem,  hogy te  az  üdvösségre
   vezetsz.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Isten, én Istenem, mert te az enyém vagy, semmim sem hiányzik. És mert  én
   a  tied  vagyok,  benned,  Szabadítómban,  dicsekszem  mindörökké.  Minden
   szomorúságomban te vidítasz  fel ünnepi  terített asztaloddal.  És hol  is
   volna jó sora az én lelkemnek, ha nem tebenned, életem Istene?
   Nagy Szent Gertrúd

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170406.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.05 0 0 6397

  2017. április 5. – Szerda

   Egy alkalommal Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult, és ezt mondta  nekik:
   „Ha  megmaradtok   tanításomban,   akkor  lesztek   igazán   tanítványaim:
   megismeritek az igazságot, és az  igazság majd szabaddá tesz  benneteket.”
   Ők erre tiltakoztak:  „Ábrahám leszármazottjai vagyunk,  és soha  senkinek
   sem szolgáltunk. Hogy mondhatod tehát azt, hogy: Szabadok lesztek?”
   Jézus így  felelt:  „Bizony,  bizony,  mondom  nektek:  mindaz,  aki  bűnt
   cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga nem marad mindig ura házában, de a
   fiú ott marad  mindvégig. Ha  viszont (Isten) Fia  szabaddá tesz  titeket,
   akkor valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok,  mégis
   az életemre  törtök, mert  tanításom  nem fog  rajtatok. Én  azt  hirdetem
   nektek, amit  Atyámnál  láttam;  ti  ellenben  azt  teszitek,  amit  a  ti
   atyátoktól hallottatok.” Erre közbevágtak a zsidók: „A mi atyánk Ábrahám!”
   Jézus így folytatta: „Ha Ábrahám gyermekei vagytok, tegyétek is azt,  amit
   Ábrahám tett! De  ti az életemre  törtök, bár azt  az igazságot  hirdetem,
   amit Istentől hallottam.  Ábrahám ilyet  nem tett. Ti  azt teszitek,  amit
   atyáitok  tettek!”  Ők   azonban  tovább  erősködtek:   „Mi  nem   vagyunk
   törvénytelen gyermekek,  csak egy  atyánk van:  az Isten.”  Jézus  azonban
   megállapította: „Ha  Isten  volna  atyátok,  szeretnétek  engem,  mert  én
   Istentől vagyok, és  tőle jöttem.  Nem a  magam nevében  jöttem, hanem  az
   Isten küldött engem.”
   Jn 8,31-42

   Elmélkedés:

   A mai  evangéliumban  Jézus  kijelenti: „Bizony,  bizony,  mondom  nektek:
   mindaz, aki bűnt cselekszik,  szolgája a bűnnek.”  A jelenlévők nem  értik
   szavait, nem értik, hogy milyen szolgaságról beszél. Ők csak arra a  zsidó
   meggyőződésre tudnak  gondolni  a szolgasággal  kapcsolatban,  hogy  Isten
   választott népe nem lehet senkinek, egyetlen más népnek sem a szolgája.  A
   történelem  persze  erre  több  alkalommal  rácáfolt,  kénytelenek  voltak
   eltűrni más népek fennhatóságát, Jézus korában például a rómaiakét. Az  Úr
   viszont a bűnös  életet nevezi szolgaságnak,  rabságnak, ami méltatlan  az
   emberhez.
   Az üdvösség evangéliumának  egyik legjelentősebb eleme,  hogy Jézus  azért
   jött el a világba,  hogy megszabadítson minket  a bűntől, kiszabadítson  a
   bűn szolgaságából.  Ő szabadságra  hív minket,  azaz arra,  hogy  szabadon
   döntsünk Isten  ránk  vonatkozó  tervéről.  A  szabad  döntés  lehetőségét
   Krisztus kegyelme adja meg nekünk.  Általa jutunk el Isten fiainak  igazi,
   lelki  szabadságára.  Krisztusban  olyan  bensőséges  kapcsolatba   tudunk
   kerülni az Atyával, amelyet  már nem bénít  meg a félelem,  a bűn vagy  az
   önző emberi természet. Krisztus felszabadít minket, hogy bátran  Atyánknak
   merjük szólítani Istent,  felemeljük hozzá  lelkünket, hiszen  ő is  ilyen
   félelem nélküli kapcsolatot szeretne velünk kialakítani és fenntartani.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus  Krisztus!  Rombold  le bennünk  azt  az  ingatag  építményt,
   amelyet bűneink  köveiből  emelünk! Rombolj  le  bennünk mindent,  amit  a
   magunk dicsőségére  építettünk! Te  építsd fel  ezután lelkünk  templomát,
   amely a te szereteted hajléka. Evangéliumod igazsága lakjon szívünkben  és
   újítsa meg  életünket,  hogy  az örömhír  továbbadásával  és  feltámadásod
   hirdetésével újjáépítsük az Egyházat.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170405.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.04 0 0 6396

 2017. április 4. – Kedd

   A  Sátoros-ünnep  alkalmával  Jézus  így  beszélt  a  farizeusokhoz:   „Én
   elmegyek, és  ti  hiába kerestek,  mert  meghaltok bűneitekben.  Ahova  én
   megyek, oda ti nem jöhettek.” A  zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak  nem
   akarja megölni  magát,  hogy ezt  mondja:  Ahová  én megyek,  oda  ti  nem
   jöhettek”? Jézus így  folytatta: „Ti  innen alulról  vagytok, én  felülről
   vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért
   mondtam nektek, hogy  meghaltok bűneitekben, mert  nem hiszitek el  rólam,
   hogy ki vagyok:  ezért kell meghalnotok  bűneitekben.” Erre  megkérdezték:
   „De hát ki  vagy te?” Jézus  azt válaszolta: „Kezdettől  fogva az  vagyok,
   amit mondok is nektek.  Sokat kellene még  beszélnem rólatok, és  ítéletet
   mondanom felettetek,  mert  aki engem  küldött,  igazmondó; én  pedig  azt
   hirdetem a világnak, amit tőle hallottam.” De azok nem értették meg,  hogy
   az  Atyáról  beszél  nekik.  Végül  Jézus  azt  mondta  nekik:  „Ha   majd
   felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok,
   és hogy semmit nem  teszek önmagamtól, hanem  azt hirdetem, amit  Atyámtól
   tanultam. Aki küldött engem,  az velem van, és  nem hagy magamra, mert  én
   mindig azt cselekszem, amiben  ő tetszését találja.”  E szavak után  sokan
   hittek Jézusban.
   Jn 8,21-30

   Elmélkedés:

   Jézus mindvégig tisztában van származásával és küldetésével, s erről  több
   alkalommal beszél  tanítványainak  és a  népnek.  A mai  evangéliumban  az
   írástudók támadásaira válaszolva  tesz tanúságot saját  küldetéséről. Ő  a
   mennyei Atya küldötte, ezért mindig azt hirdeti és teszi, amit rábízott az
   Atya.   Természetes,   hogy   az   Atya   tetszését   találja   ebben   az
   engedelmességben, amint ezt  az emberek előtt  is kinyilvánította,  amikor
   Jézus megkeresztelkedett a Jordán folyó vizében.
   A kereszten, a  halál pillanatában úgy  tűnik, hogy az  Atya is  elhagyta,
   magára hagyta Jézust, erre utal az Úr felkiáltása: Istenem, Istenem, miért
   hagytál el engem? Most viszont  határozottan kijelenti, hogy az Atya  soha
   nem hagyja  magára,  mert  ez  az  engedelmesség  jutalma.  S  valóban,  a
   kereszthalált követően az Atya  közbelép, feltámasztja Jézust a  halálból.
   Mi akkor válhatunk  a mennyei  Atya kedves gyermekeivé,  ha életünkre  úgy
   tekintünk, mint amit Isten követségében, az ő szolgálatában kell leélnünk.
   Azt kell  megmutatnunk  az  embereknek,  hogy  a  Szentlélek  segítségével
   végrehajtható az  Atya  terve a  világban.  Azt kell  hirdetnünk,  hogy  a
   megváltó Krisztus minden  ember számára elhozta  a bűntől való  szabadulás
   lehetőségét. Arról kell tanúságot tennünk, hogy Jézusban, az Isten  Fiában
   mutatkozik meg  leginkább az  Atya minden  ember felé  kiáradó irgalma  és
   szeretete.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Istenem, bocsásd meg gyermekkorom  sértéseit, felnőttkorom sok  rettenetes
   bűnét, mindazt, amit a  mai napig elkövettem  a jelen pillanatig.  Segíts,
   Istenem, ítéld  bennem halálra  a régi  gonosz, langyos,  hűtlen,  gyönge,
   határozatlan, elbágyadt  embert,  és  "teremts bennem  új  szívet"!  Neked
   szentelem életem második felének minden pillanatát. Add, hogy jövőm teljes
   ellentétben legyen múltammal, hogy jövőm fizessen a múltért, hogy mindig a
   te  akaratodat  tegyem,  hogy  minden  pillanatban  megdicsőítselek  a  te
   akaratod mértéke szerint.
   Boldog Charles de Foucauld

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170404.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.03 0 0 6395

 2017. április 3. – Hétfő

   Abban az időben Jézus  kiment az Olajfák-hegyére.  Kora reggel pedig  újra
   megjelent a  templomban.  A  nép  köréje  sereglett,  ő  pedig  leült,  és
   tanította őket.  Az  írástudók és  a  farizeusok egy  házasságtörésen  ért
   asszonyt vittek  eléje.  Odaállították  középre,  és  így  szóltak  hozzá:
   „Mester, ezt az  asszonyt házasságtörésen érték.  Mózes azt parancsolta  a
   törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért
   kérdezték, hogy  próbára tegyék,  és vádolhassák.  Jézus lehajolt,  és  az
   ujjával  írni  kezdett  a  földön.  Ők  azonban  tovább  faggatták.   Erre
   fölegyenesedett, és azt  mondta nekik:  „Az vesse  rá az  első követ,  aki
   közületek bűn nélkül  van!” Aztán újra  lehajolt, s tovább  írt a  földön.
   Azok meg ennek  hallatára egymás  után eloldalogtak, kezdve  a véneken,  s
   csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett  és
   megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem  ítélt
   el?” „Senki, Uram” – felelte az  asszony. Erre Jézus azt mondta neki:  „Én
   sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
   Jn 8,1-11

   Elmélkedés:

   A mai evangéliumi történet azt mutatja be, hogy Jézus hogyan találkozik  a
   bűnös emberrel,  és hogyan  ad számára  új lehetőséget  az élethez.  Jelen
   esetben a  bűnös ember,  a  házasságtörő asszony  nem kezdeményezi  ezt  a
   találkozást, de a törvénytudók olyan helyzetbe kényszerítik őt, hogy Jézus
   elé kerül. Jézus sem kezdeményezte ezt a találkozást, de alkalom  számára,
   hogy kimutassa  irgalmát és  tanúságot tegyen  arról, hogy  Isten  valóban
   irgalmas az emberhez. Az írástudók,  az asszony vádlói röviden  ismertetik
   Jézussal a  tényállást, elmondják,  hogy  ilyen esetekben  mi a  teendő  a
   törvény szerint és várják Jézus ítéletét. Az asszony ezalatt csendben van,
   nem hagyják védekezni, talán nem is akar, ő is várja az ítéletet, amely  a
   törvény szerint  halál. Jézus  viszont nem  ítélkezik az  asszony  felett,
   hanem bölcsességével elnémítja a vádlókat.
   A történetben  nincs  szó az  asszony  bűnbánatáról, mert  az  evangélista
   számára itt  fontosabb  az  Isten  részéről  megmutatkozó  irgalom,  amely
   felemeli és új úton indítja el az embert. A történet arra is  figyelmeztet
   minket, hogy nincs jogunk ítéletet  mondani embertársunk felett. Az  ember
   cselekedeteinek, egész életének megítélése  Isten joga. Ő a  bűnbánatunkat
   várja és kimutatja irántunk irgalmát. A bűnből tehát fel lehet  emelkedni.
   Kérjük ehhez Isten kegyelmét!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Én csak szegény bűnös vagyok, Uram, de mihelyt szólítalak, kegyelmeddel és
   irgalmaddal egészen elárasztasz engem. Legnagyobb boldogságomról  mondanék
   le, ha nem  törekednék arra, hogy  mindig csodálatos jelenlétedben  éljek!
   Ámen.
   Kolumbusz Kristóf

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170403.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.02 0 0 6394

  2017. április 2. – Nagyböjt 5. vasárnapja

   Abban az időben Lázár testvérei  megüzenték Jézusnak: „Uram, nézd,  beteg,
   akit szeretsz!” Amikor Jézus  meghallotta ezt, így  szólt: „Ez a  betegség
   nem halálos,  hanem Isten  dicsőségére fog  szolgálni, hogy  az Isten  Fia
   megdicsőüljön.” Jézus  szerette őket:  Mártát,  Máriát és  Lázárt.  Amikor
   tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt,
   aztán így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába!”
   Amikor Jézus  megérkezett, Lázár  már négy  napja a  sírban feküdt.  Amint
   Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt.
   Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a
   testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja  neked.”
   Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.” Erre Márta így szólt:
   „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus  folytatta:
   „Én vagyok a feltámadás és  az élet. Aki hisz bennem,  még ha meg is  hal,
   élni fog. Mindaz, aki él és hisz  énbennem, az nem hal meg örökre.  Hiszed
   ezt?” Márta  ezt válaszolta  neki: „Igen,  Uram! Hiszem,  hogy te  vagy  a
   Messiás, az  Isten  Fia,  aki  a  világba  jön!”  Jézus  a  lelke  mélyéig
   megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak:
   „Jöjj, Uram,  és  lásd!”  Ekkor  Jézus könnyekre  fakadt.  Erre  a  zsidók
   megjegyezték: „Nézzétek,  mennyire  szerette  őt!”  Némelyek  azonban  így
   szóltak: „Ő, aki visszaadta a  vak látását, nem akadályozhatta volna  meg,
   hogy meghaljon?”
   Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy  kővel
   elzárt barlang volt.  Jézus így szólt:  „Vegyétek el a  követ!” Márta,  az
   elhunyt testvére megjegyezte: „Uram,  már szaga van, hiszen  negyednapos.”
   Jézus ezt válaszolta neki:  „Mondtam már neked,  hogy ha hiszel,  meglátod
   Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és
   így szólt: „Atyám, hálát adok  neked, hogy meghallgattál. Én ugyan  tudom,
   hogy mindenkor  meghallgatsz,  csak a  körülálló  nép miatt  mondom,  hogy
   higgyék: te küldöttét engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta:
   „Lázár, jöjj  ki!” A  halott azonnal  kijött, kezén  és lábán  a  rátekert
   leplekkel,  arcán  pedig  a  kendővel,  amelyet  fejére  csavartak.  Jézus
   megparancsolta: „Oldjátok föl,  hogy járni tudjon!”  A zsidók közül,  akik
   Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.
   Jn 11,3–7. 17. 20–27. 33b–45

   Elmélkedés:

   Az örök élet vágya
   A japán író,  Abe Kóbó leghíresebb  regénye A homok  asszonya. A  történet
   szerint  egy  nagyvárosban  élő   tanár,  aki  szenvedélyes   rovargyűjtő,
   tengerparti útja  során egy  különleges bogarat  szeretne begyűjteni.  Így
   kerül egy olyan faluba,  amelynek házai egy  homokkráter mélyén vannak.  A
   falu férfi  lakói  fogságba  ejtik  őt  és  arra  kényszerítik,  hogy  egy
   özvegyasszonnyal éljen. A felsőbb  szintekről folyamatosan pereg lefelé  a
   homok, el  is  temetné  a  házat, ha  nem  távolítanák  el.  A  főszereplő
   hétköznapjai így a homok állandó lapátolásával telnek, a csordogáló  homok
   állandó munkára kényszeríti őt, végül  ebben a munkában találja meg  élete
   értelmét. A küzdelem teljesen  hiábavaló, ezért terveket szövöget,  hogyan
   lehetne megállítani a homokot,  amely megállíthatatlanul akarja  eltemetni
   az embereket.  Többször  is  hiába próbálkozik,  hogy  megszökjön,  minden
   kísérlete kudarcba fullad.  Egy idő  után a homok  lapátolása, az  életben
   maradásért vívott küzdelem olyannyira a férfi életének részévé válik, hogy
   amikor végre  elengednék, akkor  is  inkább ott  marad. A  regény  sajátos
   megfogalmazása a magányos, elidegenedett,  a hétköznapi küzdelembe  merült
   embernek, aki saját élete foglyává válik.
   Emberi életünket nem kell börtönnek vagy rabságnak tekintenünk, és nem  is
   hiábavaló, felesleges küzdelem. Isten szabadnak teremtett minket és  megad
   nekünk  mindent  ahhoz,  hogy  boldogságban,  szeretetben  teljenek  földi
   életünk évei. Dolgozni kell, ez a legtöbb esetben bizony fáradsággal  jár,
   de  munkánknak  van   értelme,  mert   munkánk  által   a  teremtő   Isten
   munkatársaivá válunk és jobbá  tudjuk tenni embertársaink életét.  Azonban
   megtapasztaljuk    emberi    képességeink    és    vágyaink    végességét,
   korlátozottságát, és vágyakozunk az  örökké tartó boldogságra.  Szeretnénk
   kiszabadulni az élet lehatároltságából,  s ez a  vágy is annak  köszönhető
   bennünk, hogy az örökkévaló Isten  a saját hasonlatosságára teremtett  meg
   minket.  Nagy  hibát  követünk  el   akkor,  ha  kialszik  szívünkben   az
   örökkévalóság utáni vágyakozás és megelégszünk azzal, hogy a földön néhány
   évtizedig élhetünk. Hiba  volna beletörődnünk abba,  hogy életünk  értelme
   csak a küzdelem és a létfenntartás.
   Hitünk szerint életünk igazi értelme, hogy keressük és megtaláljuk Istent.
   Akkor válik  értelmessé és  boldoggá az  életünk, ha  rátalálunk  Istenre,
   megismerjük velünk kapcsolatos  akaratát és  engedelmesen megtesszük  azt,
   amit kér tőlünk. Isten  velünk kapcsolatos szándéka  azonban ezzel nem  ér
   véget. Ő  többet  akar  nekünk  adni: az  örök  életet,  az  örökké  tartó
   boldogságot. Ehhez a halálon és a feltámadáson át vezet az út.
   A mai  evangéliumban  Lázár  feltámasztásáról  olvasunk.  A  történet  azt
   igazolja, hogy  Jézusnak hatalma  van életet  ajándékozni. Embernek  ehhez
   nincs hatalma, de Jézus isteni erejével  képes erre. Isten az élet Ura,  ő
   az élet ajándékozója, ő az, aki képes új életre kelteni a meghaltakat. Ezt
   igazolja Jézus Krisztus feltámadása,  amelyet hamarosan, húsvétkor  fogunk
   ünnepelni. Az ő feltámadása annak a reményünknek az alapja, hogy a mennyei
   Atya minden embert fel fog támasztani  az örök életre. Bármennyire is  sok
   küzdelmet, nehézséget,  fájdalmat és  szenvedést  hoz számunkra  az  élet,
   higgyünk abban, hogy mindezek az örök élet felé vezetnek minket.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus! Te kinyilatkoztattad, hogy aki benned hisz,  örökké
   élni fog. Szavaidat megerősítetted azzal, hogy Lázárt visszaszólítottad az
   életbe. Te felébresztetted Márta szívében  a hitet, és megerősítetted  őt,
   hogy kimondja, kifejezze a feltámadásba vetett hitét. Urunk, mi is  hittel
   valljuk, hogy te vagy  az élet forrása,  te vagy az élet  Ura, te vagy  az
   Üdvözítő. Nem  földi életünket  akarod a  végtelenségig  meghosszabbítani,
   hanem az  örök  élettel  akarsz minket  megajándékozni.  Vezess  minket  a
   feltámadás  által  az  Atyához,  akinek  szeretetében  örökké  élhetünk  a
   mennyben.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170402.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.04.01 0 0 6393

2017. április 1. – Szombat

   Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a  nép
   közül egyesek  felkiáltottak:  „Ez  valóban  a  Próféta.”  Mások  meg  azt
   mondták: „Ez a Messiás.” Voltak  azonban olyanok, akik megkérdezték:  „Hát
   Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid
   városából, Betlehemből kell jönnie a  Messiásnak?” Erre szakadás támadt  a
   nép között.  Néhányan el  akarták őt  fogni, de  senki sem  mert rá  kezet
   emelni. A  szolgák  (akiket Jézusért  küldtek),  nélküle tértek  vissza  a
   főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok  felelősségre vonták őket: „Miért  nem
   hoztátok őt ide?” A  szolgák mentegetőztek: „Ember  így még nem  beszélt!”
   Erre a farizeusok rájuk  förmedtek: „Csak nem  vezetett titeket is  félre?
   Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok  közül?
   Csak ez az átkozott népség, amely  semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor  az
   egyik tanácstag,  Nikodémus, aki  egy alkalommal  éjnek idején  fölkereste
   Jézust, így szólt: „A  mi törvényünk nem  ítélkezik senki felett  anélkül,
   hogy ki ne  hallgatta volna, és  meg nem állapította  volna, mi  (rosszat)
   cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy?
   Kutass csak utána,  és rájössz,  hogy Galileából  nem származik  próféta!”
   Ezután mindegyikük hazatért.
   Jn 7,40-53

   Elmélkedés:

   Ember  így  még  nem  beszélt!   –  mondják  a  farizeusoknak  a   szolgák
   visszatérve, akiket azért  küldtek, hogy  elfogják Jézust.  Megjegyzésüket
   kritikaként is  minősíthették  az  írástudók, azaz  ők  nem  tudnak  olyan
   hatással beszélni a  néphez, mint Jézus.  Könnyen azt gondolhatnánk,  hogy
   Jézus csak a  szavak embere,  aki szép beszédeivel  lenyűgözi az  egyszerű
   embereket, de a tanult írástudók nem hatódnak meg szavaitól.  Kétségtelen,
   hogy Jézus  jól, néha  keményen, máskor  irgalommal és  jóságosan  beszél.
   Vannak,  akik  elfogadják  tanítását,  de  olyanokról  is  olvashatunk  az
   evangéliumokban, akik elutasítják azt.  Szavainak ereje és hatása  azonban
   nem azok szépségében, hanem a  tanítás igazságában rejlik. Sőt, szavai  és
   cselekedetei nem választhatók el egymástól, mert egységet alkotnak. A  szó
   és a  tett  egysége  Isten  országának  megvalósulásáról,  az  üdvösségről
   tanúskodik.
   A mai  szövegrészlet bemutatja  az írástudók  ellenállását. Azt  gondolják
   magukról, hogy egyedül  ők értenek a  tanításhoz, a  törvénymagyarázathoz.
   Lenézik  az  egyszerű  népet,  amely  megítélésük  szerint  nem  ismeri  a
   törvényeket.  A  törvények  említése   jól  jön  Nikodémusnak,  aki   arra
   hivatkozik, hogy Jézussal szemben is  törvényesen kell eljárni, de  szavai
   még  jobban  felszítják  az  indulatokat.  Aki  előítéletekkel   közeledik
   Jézushoz, abban nem hit, hanem indulat és ellenszenv ébred.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Előtted, Uram, bűnös  és por vagyok:  irgalmadból élek, neked  köszönhetek
   mindent; alárendelem magam neked, hagyom, hogy fájdalmaid és  szenvedéseid
   teljesen átalakítsanak;  teljes  engedelmességben és  akaratodhoz  simulva
   hagyatkozom terád.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170401.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.03.31 0 0 6392

2017. március 31. – Péntek

   A  csodálatos  kenyérszaporítást  követő   viták  után  Jézus   Galileában
   működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére  törtek.
   Közeledett a  zsidók  Sátoros-ünnepe. Miután  rokonai  elzarándokoltak  az
   ünnepre, Jézus is fölment utánuk  Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan,  hanem
   titokban. Amikor  a templomban  tanítani  kezdett, a  jeruzsálemiek  közül
   néhányan  ezt  kérdezték:  „Nemde  ő  az,  akit  halálra  keresnek:   íme,
   nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők
   is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A  Messiásról
   pedig, ha majd  eljön, senki sem  tudja, honnan való.”  Erre Jézus, aki  a
   templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt  is
   tudjátok, honnan vagyok. Én nem  magamtól jöttem. Az Igaz (Isten)  küldött
   engem, akit ti nem  ismertek. Én viszont ismerem,  mert tőle vagyok, és  ő
   küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá
   kezet, mert még nem jött el az ő órája.
   Jn 7,1-2.10.25-30

   Elmélkedés:

   Némelyek azt gondolják, hogy jól  ismerik Jézust, pedig talán csak  annyit
   tudnak róla, hogy hol született, melyik városban nevelkedett, esetleg  van
   még valamilyen  információjuk családjáról.  Jézus pedig  megérteti  velük,
   hogy hiába  ismerik  földi  származását, tulajdonképpen  nem  tudnak  róla
   semmit. Hiszen nem  ismerik az  Atyát, akinek  a küldötte  és nem  ismerik
   küldetésének, evilági jelenlétének célját.
   Az evangéliumok szépen bemutatják, hogy az emberek fokozatosan ismerik meg
   Jézus természetfeletti  erejét  és  isteni  származását.  Cselekedetei  és
   tanítása lassacskán feltárják  mindenkinek, hogy ki  ő valójában. S  végül
   kereszthalálában mutatkozik  meg,  hogy  ő az  Isten  engedelmes  Fia,  és
   feltámadásában válik  nyilvánvalóvá,  hogy ő  az  Üdvözítő, az  örök  élet
   szerzője.
   Vajon mi ismerjük Jézust?  Mit tudunk róla? A  hittanórákon tanult vagy  a
   prédikációkban hallott  vallási  ismereteink  elegendőek  ahhoz,  hogy  ne
   mutatkozzunk műveletlennek,  amikor  egy beszélgetés  során  vallási  téma
   kerül elő.  Talán  ismerünk jónéhány  csodát  Jézus életéből  vagy  tudjuk
   idézni egy-egy mondását, esetleg példabeszédét. De elég ez számunkra? Elég
   ez ahhoz,  hogy hiteles  tanúságot  tegyünk az  embereknek arról,  hogy  a
   követői vagyunk? Az  elméleti ismeretek  nem elegendőek. A  mi Urunk  vele
   való személyes kapcsolatban  mutatja meg igazi  arcát és ezáltal  ismerjük
   meg őt. Jézus pedig elvezet bennünket az Atyához.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus! A hitben való megerősödés és megújulás  kegyelméért
   fordulunk hozzád. Elismerjük, hogy erős  hitre van szükségünk ahhoz,  hogy
   bátran teljesítsük azt a  küldetést, amit te  adsz nekünk. Rólad,  életünk
   értelméről, középpontjáról  és végső  céljáról akarunk  tanúságot tenni  a
   világban, hiszen az  embereknek szüksége van  szereteted megismerésére  és
   megtapasztalására.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170331.mp3
    

Eaglet Creative Commons License 2017.03.30 0 0 6391

   2017. március 30. – Csütörtök

   Egy  alkalommal  Jézus  ezeket  mondta  a  zsidóknak:  „Ha  én  tanúskodom
   önmagamról, a saját  tanúskodásom keveset  ér. Más  tanúskodik rólam,  (az
   Atya), és  én tudom,  hogy igaz  az  ő tanúsága,  amelyet rólam  tesz.  Ti
   (Keresztelő) Jánoshoz  fordultatok, és  ő  tanúságot tett  az  igazságról.
   Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom,  hogy
   üdvözüljetek. Égő  és világító  fény volt  János, de  ti csak  ideig-óráig
   akartatok az  ő  fényében  gyönyörködni.  Mellettem  nagyobb  bizonyítékok
   szólnak,  mint  János  tanúskodása:  az  én  tetteim,  amelyeket  az  Atya
   akaratából cselekedtem.  Azok bizonyítják,  hogy  az Atya  küldött  engem.
   Tehát maga az  Atya, aki  küldött engem,  ő tett  tanúságot mellettem.  Ti
   viszont sem szavát nem hallottátok, sem  arcát nem láttátok. De még  igéje
   sem marad bennetek, mert nem  hisztek abban, akit ő küldött.  Vizsgáljátok
   meg az írásokat, hiszen azt  tartjátok, hogy általuk nyertek örök  életet!
   Éppen az írások  tanúskodnak mellettem.  Ti mégsem  akartok hozzám  jönni,
   hogy elnyerjétek az (örök) életet.  Emberektől nem fogadok el  dicsőítést.
   Ismerlek titeket. Tudom, hogy  nincs meg bennetek  az Isten szeretete.  Én
   Atyám nevében jöttem,  de nem fogadtatok  el. Majd ha  más valaki a  saját
   nevében  jön,  azt  elfogadjátok.  Hogyan  hihetnétek  ti,  akik   egymást
   dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől  származik?
   Ne gondoljátok, hogy  én leszek a  ti vádlótok az  Atyánál. A ti  vádlótok
   Mózes lesz,  akiben pedig  reménykedtek. Ha  hinnétek Mózesnek,  nekem  is
   hinnétek, hiszen  ő rólam  írt. Ha  azonban az  ő írásainak  nem  hisztek,
   hogyan hinnétek az én tanításomnak?”
   Jn 5,31-47

   Elmélkedés:

   Jézus nyilvános  működésének kezdetén  az  első emberek  Keresztelő  János
   tanúskodására  kezdenek  el   hinni,  aki   az  Úr   megkeresztelkedésének
   jelenetére utalva azt mondta, hogy látta, amint a Lélek leszáll rá.  János
   határozottan mondja, hogy  tanúskodik róla,  hogy Jézus az  Isten Fia.  Az
   evangéliumokból ismerjük még többek  között Péter apostol vallomását,  aki
   isteni sugallatra  Messiásnak, az  Isten  Fölkentjének nevezi  Jézust,  és
   Szent Tamás hitvallását,  aki az  Úr sebeit  látva fejezi  ki a  feltámadt
   Krisztusba vetett hitét.  A csodák esetében  szintén többször  találkozunk
   azzal, hogy  az  emberek  kifejezik Jézus  gyógyító  hatalmába  és  isteni
   erejébe  vetett   hitüket,   gondoljunk   csak   Jairusra,   a   zsinagóga
   elöljárójára,  aki  lányáért  könyörög  vagy  Bartimeusra,  aki  a   látás
   ajándékát kéri az Úrtól.
   Ezek mind emberi  vallomások, ugyanúgy, mint  az egyháztörténelem  sok-sok
   szentjének tanúságtétele. Az  emberi tanúskodások  mellett azonban  minket
   legfőképpen a mennyei Atya tanúsága erősít meg, aki feltámasztotta  Jézust
   a halálból, valamint  a Szentlélek Jézusról  szóló tanúságtétele. Az  Atya
   tanúskodásáról beszél  Jézus a  mai  evangéliumban, hiszen  minden  csoda,
   minden gyógyítás, amit Jézus véghezvisz,  az Atya jóságának köszönhető.  E
   jelekkel igazolja az Atya, hogy Jézus valóban az ő Fia, az ő küldötte.
   Vajon tud-e Isten Lelke bennünk és általunk tanúságot tenni Krisztusról és
   az ő szeretetéről?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi  szavaink
   nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel  és
   bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk,  hogy adj meg nekünk mindent,  ami
   üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért,  mert
   gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

Eaglet Creative Commons License 2017.03.29 0 0 6390

   2017. március 29. – Szerda

   Egy alkalommal  Jézus ezt  mondta a  zsidóknak: „Az  én Atyám  szüntelenül
   munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók  még
   inkább az életére törtek,  mert nemcsak a  szombati nyugalmat szegte  meg,
   hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus
   azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit  sem
   tehet önmagától. Csak  azt teheti, amit  az Atyánál lát.  Amit ugyanis  az
   Atya cselekszik,  azt cselekszi  a Fiú  is.  Az Atya  szereti a  Fiút,  és
   mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is  mutat
   majd neki, hogy  csodálkozzatok rajta.  Amint ugyanis  az Atya  halottakat
   támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar.
   Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra  bízta,
   hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a  Fiút
   nem tiszteli, az  nem tiszteli az  Atyát sem, aki  a Fiút küldte.  Bizony,
   bizony, mondom nektek: aki hallgat az  én tanításomra, és hisz abban,  aki
   engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert  már
   átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra –
   sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát.
   Meghallják, és  életre  támadnak.  Amint  ugyanis  az  Atyának  élete  van
   önmagában, a  Fiúnak is  megadta, hogy  élete legyen  önmagában. A  Fiúnak
   hatalmat adott arra  is, hogy  ítéletet tartson,  mert ő  az Emberfia.  Ne
   csodálkozzatok ezen! Eljön az óra,  amikor a halottak meghallják az  Isten
   Fiának szavát, és előjönnek  sírjukból. Akik jót cselekedtek,  feltámadnak
   az életre; akik  rosszat tettek, feltámadnak  a kárhozatra. Én  önmagamtól
   semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem
   igazságos, mert nem a  magam akaratát keresem,  hanem annak akaratát,  aki
   küldött engem.”
   Jn 5,17-30

   Elmélkedés:

   A mennyei Atya szüntelen munkálkodásáról beszél Jézus a mai evangéliumban.
   Tanítását ahhoz kapcsolja,  hogy az  írástudók helytelennek  minősítették,
   hogy a szombaton meggyógyított béna ember a nyugalom napján ágyát  cipelve
   indult  haza,  illetve  azt  is  törvényszegésnek  tartották,  hogy  Jézus
   meggyógyította őt.  A  csodák és  a  gyógyítások Isten  munkálkodásának  a
   jelei. Semmiféle  szabály  vagy  törvény nem  korlátozhatja  Istent,  hogy
   jóságát bármikor megmutassa az emberek felé.
   Az Atya és a Fiú együttes munkálkodása az emberek üdvösségét szolgálja, de
   ez nem  kényszerként  nehezedik  ránk,  azaz  üdvösségünk  egyrészt  Isten
   irgalmától, másrészt saját magunktól függ. A döntést, hogy az örök  életre
   vagy a kárhozatra akarunk kerülni, mi magunk hozzuk meg életünk tetteivel.
   Tehát nem arról  van szó,  hogy az  ítéletkor halljuk  majd először  Isten
   szavát és tudatja velünk  elvárásait és törvényeit.  Már most, azaz  földi
   életünk során halljuk Isten Fiának szavát, és rajtunk áll, hogy elfogadjuk
   azt vagy  nem.  Mi döntünk  arról,  hogy  aszerint akarunk  élni  az  örök
   boldogság felé haladva vagy inkább a kárhozat boldogtalanságát választjuk.
   Az evangélium arra szólít fel  bennünket, hogy Jézus munkálkodjon  bennünk
   és ne  tegyünk semmit  nélküle. Az  Istennek való  engedelmesség és  az  ő
   akarata szerinti élet jelenti a boldogságot.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Krisztus Jézus!  Veled  lehetővé  válik,  hogy  megismerjük  Istent,  csak
   engednünk  kell,   hogy  átjárja   életünket,  ami   már  befogadtunk   az
   evangéliumból, bármily kevés legyen  is az. Ez a  kevés éppen elég  ahhoz,
   hogy napról napra  előrébb jussunk, hisz  Te nem „megérkezett  embereknek”
   szeretnél minket.  Krisztus, a  Te szegényeid  maradunk egész  életünkben,
   emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába
   vetni.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170329.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.03.28 0 0 6389

   2017. március 28. – Kedd

   A húsvéti  ünnepekre Jézus  fölment  Jeruzsálembe. Volt  Jeruzsálemben  az
   úgynevezett  Juh-kapu  mellett  egy  fürdő,  amelyet  héberül  Beteszdának
   neveztek. Öt oszlopcsarnoka  volt, ahol  nagyon sok  beteg feküdt:  vakok,
   sánták és  bénák. Volt  ott egy  harmincnyolc éve  beteg ember  is.  Jézus
   látta,  ahogy   ott  feküdt,   és  megtudta,   hogy  már   régóta   beteg.
   Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram!  Nincs
   emberem, aki  levinne  a fürdőbe,  amikor  mozgásba  jön a  víz.  Mire  én
   odaérek, már más lép be előttem.”  Jézus erre azt mondta neki: „Kelj  föl,
   vedd ágyadat, és járj!” Az  ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát,  és
   járni kezdett.  Aznap  éppen szombat  volt.  A zsidók  ezért  rászóltak  a
   meggyógyított emberre:  „Szombat van;  nem szabad  az ágyadat  vinned.”  Ő
   azonban így válaszolt  nekik: „Aki meggyógyított,  azt mondta nekem:  Vedd
   ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta
   neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta,
   hogy ki volt az. Jézus ugyanis  továbbment, amikor tömeg verődött össze  a
   helyszínen.  Később  Jézus  a   templomban  találkozott  a   meggyógyított
   emberrel, és  ezt  mondta  neki:  „Látod,  most  meggyógyultál.  Többé  ne
   vétkezzél, hogy  valami  nagyobb bajod  ne  essék!” Az  ember  elment,  és
   elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A  zsidók
   üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
   Jn 5,1-16

   Elmélkedés:

   Nincs emberem  –  mondja Jézusnak  a  béna.  Az „irgalom  házában”  (ez  a
   jelentése a Beteszda szónak) nincs ember,  aki irgalmas lenne hozzá. És  a
   nyomorék  ember  szavaiban  érezzük   az  elkeseredettséget,  mert   immár
   évtizedek óta senki  sincs segítségére. Láthatott  már itt  gyógyulásokat,
   amelyek másokkal történtek.  Ő mindennap itt  van és vár.  Miért nem  adja
   fel, mire vár? Mit remél azok után, hogy harmincnyolc éve nem történt vele
   semmi? A béna  ember a  csodára vár,  hogy valaki  segítsen rajta,  amikor
   végre megmozdul a víz. Jézus megtehetné, hogy éppen akkor mozgásba hozza a
   vizet és levihetné a beteget, de  ő másként tesz csodát: mozgásba hozza  a
   beteg szívét, felindítja benne az igazi gyógyulás vágyát, lelkét  mozdítja
   meg a bűntelen élet felé.
   Az isteni  nagylelkűség ezen  megmutatkozása után  az emberi  kicsinyesség
   megnyilvánulása következik. A farizeusok és írástudók nehezményezik,  hogy
   az immár meggyógyult ember viszi  saját ágyát, azaz tulajdonképpen  munkát
   végez,  ezt  pedig  tilos  szombaton,  a  nyugalom  napján.  Amikor  pedig
   megtudják, hogy  az ember  azért  cipeli az  ágyát hazafelé,  mert  valaki
   meggyógyította őt, akkor meg akarják tudni, hogy ki végezte a  gyógyítást,
   mert véleményük szerint  ő is munkát  végzett, ő is  megszegte a  szombati
   nyugalomra vonatkozó  törvényeket.  Tudok-e kitartóan  imádkozni?  Tudok-e
   türelmesen várni Isten segítségére?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Mennyei  Atyám,  hozzád  jövök;  amikor  hív  szavad,  befogadom  lelkembe
   szavadat és  igazságodat, magamba  foglalom  mint ajándékodat.  És  kérlek
   téged, Istennek  tűzzel  lángoló  szeretete,  amelyet  Jézus  Krisztus  új
   szövetsége ajándékozott nekünk, gyújtsd lángra  ezzel a szeretettel az  én
   szegény lelkemet  is,  hogy új  életet  nyerjen, új  akaratra  kapjon,  és
   megmeneküljön a haláltól.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170328.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.03.27 0 0 6387

2017. március 27. – Hétfő

   Egy alkalommal  Jézus Szamariából  Galileába ment.  Jóllehet maga  mondta,
   hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn  Galileába
   érkezett, az  ottaniak szívesen  fogadták.  Látták ugyanis  mindazt,  amit
   Jézus az  ünnepek alkalmából  Jeruzsálemben cselekedett,  mert ők  is  ott
   voltak az ünnepeken. Így  jutott el Jézus újra  a galileai Kánába, ahol  a
   vizet borrá változtatta.
   Élt Kafarnaumban  egy királyi  tisztviselő,  akinek a  fia  megbetegedett.
   Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment  hozzá,
   és kérte: jöjjön  és gyógyítsa  meg a fiát.  A gyermek  már halálán  volt.
   Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.”  A
   királyi tisztviselő azonban  így szólt:  „Uram, jöjj,  mielőtt meghalna  a
   fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj  csak! Fiad él.” Hitt az ember  Jézus
   szavának, és  elment.  Még  útban volt  hazafelé,  amikor  eléje  futottak
   szolgái, és  kijelentették,  hogy a  fia  él. Megkérdezte  tőlük:  „Melyik
   órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap  déltájban hagyta el a láz.”  Az
   apa visszaemlékezett, hogy abban az  órában mondta neki Jézus: „Fiad  él.”
   Erre hitt ő maga, és vele  egész házanépe. Ez volt Jézus második  csodája,
   amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
   Jn 4,43-54

   Elmélkedés:

   „Hitt az  ember Jézus  szavának” –  és ebben  a pillanatban  megtörtént  a
   csoda. Csak annyi kellett hozzá, hogy a tisztviselő odalépjen Jézushoz  és
   hittel elmondja kérését. Megszólította az  Urat, hogy jöjjön és  segítsen,
   mert bízott abban, hogy Jézus tud segíteni. Jézus pedig észrevette a kérés
   mögött ezt a bizalmat.
   Hányszor előfordul  velünk, hogy  minden  erőnket latba  vetjük a  jó  ügy
   érdekében, de nem tudunk  eredményt elérni. Megmozgatjuk  kapcsolatainkat,
   mások segítségét kérjük,  de nem  jutunk közelebb  célunkhoz. Pedig  talán
   nekünk sem kellene egyebet tennünk,  mint ahhoz fordulni, aki valóban  tud
   segíteni. Hittel odajárulni Jézushoz, aki képes csodát tenni velünk is. Ez
   a bizalom,  ráhagyatkozás, hit  hiányzik sokszor  belőlünk. Hányszor  kell
   megkérdeznie Jézusnak  tőlünk, hogy  hol van  a mi  hitünk? Az  evangélium
   számos csodája azt  tanítja nekünk,  hogy a mustármagnyi,  kicsiny hit  is
   elég ahhoz,  hogy  „megmozduljanak  a hegyek”,  azaz  létrejöjjön  a  nagy
   változás az emberi szívekben. Csak  oda kell lépnem az  Úr elé és el  kell
   neki  mondanom,   hogy   hiszek   az   ő   segítségében.   Hiszek   az   ő
   mindenhatóságában. Hiszek  jóságában  és gondviselő  szeretetében.  A  hit
   által feltétel nélkül egyesülök Isten  akaratával, mert bízom abban,  hogy
   jót akar és jót tesz nekem.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Istenünk, irgalmas  Atyánk, aki  szeretetedet Fiadban,  Jézus  Krisztusban
   nyilatkoztattad   ki,   és   kiárasztottad   ránk   a   Szentlélekben,   a
   Vigasztalóban, fölajánljuk neked ma a világ és minden ember sorsát. Hajolj
   le hozzánk, bűnösökhöz, gyógyítsd meg gyöngeségünket, űzz el tőlünk minden
   rosszat, add, hogy  a Föld minden  lakója megtapasztalja  irgalmasságodat,
   hogy benned,  a Szentháromság  egy Istenben  megtalálják mindig  a  remény
   forrását.
   Szent II. János Pál pápa

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170327.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.03.26 0 0 6386

   2017. március 26. – Nagyböjt 4. vasárnapja

   Abban az időben Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre
   köpött, sarat csinált  a nyállal,  a sarat a  vak szemeire  kente, és  így
   szólt hozzá: „Menj, mosakodj  meg a Siloe  tavában.” Siloe annyit  jelent,
   mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott.
   A szomszédok, és akik  azelőtt koldusként ismerték,  így szóltak: „Nem  ez
   az, aki itt  ült és koldult?”  Egyesek azt mondták,  hogy: „Ez az!”  Mások
   pedig: „Nem, csak hasonlít  rá.” Ő azonban  kijelentette: „Én vagyok  az.”
   Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz.  Aznap
   ugyanis, amikor Jézus sarat csinált  és megnyitotta a vak szemét,  szombat
   volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett  látni.
   Ezt válaszolta: „Sarat tett  a szememre, megmosdottam,  és most látok.”  A
   farizeusok közül egyesek  megjegyezték: „Nem  Istentől való  az az  ember,
   hiszen nem  tartja meg  a szombatot.”  Mások azonban  így szóltak:  „Bűnös
   ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük.
   Azután újból  faggatni  kezdték  a  vakot: „Te  mit  gondolsz  arról,  aki
   megnyitotta szemeidet?”  Ő  azt  felelte: „Hogy  próféta!”  A  zsidók  ezt
   felelték neki: „Te oktatsz minket,  aki mindenestül bűnben születtél?”  És
   kitaszították őt.
   Jézus  meghallotta,   hogy   kitaszították.   Amikor   találkozott   vele,
   megkérdezte tőle:  „Hiszel-e az  Emberfiában?” Ő  így válaszolt:  „Ki  az,
   Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél:
   ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte.
   Azután Jézus  ezt  mondta: „Ítélkezni  jöttem  e világra,  hogy  akik  nem
   látnak, lássanak, és akik  látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt  néhány
   körülötte álló farizeus, és megkérdezte:  „Csak nem vagyunk mi is  vakok?”
   Jézus így  felelt:  „Ha vakok  volnátok,  bűnötök  nem volna.  De  ti  azt
   mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”
   Jn 9,1. 6-9. 13-17. 34-38

   Elmélkedés:

   A hit világossága
   A vakon  született  ember  meggyógyításának  történetében  megfigyelhetjük
   János evangélista azon szándékát,  miszerint nem egyszerűen csak  Jézusnak
   egy csodáját akarja bemutatni, hanem ehhez lényeges tanítást is kapcsol, s
   így az  olvasó  számára feltárul  Jézus  szavainak és  tetteinek  egysége.
   Ugyanez a  szándék szintén  megmutatkozik például  a szamariai  asszonnyal
   való találkozás  történetében Jákob  kútjánál, amit  az elmúlt  vasárnapon
   olvastunk vagy  Lázár  feltámasztásának elbeszélésében,  ami  a  következő
   vasárnap evangéliuma lesz. A  liturgia azért adja  elénk e történeteket  a
   nagyböjt folyamán, hogy e tanítások által vezessen minket a hit útján.
   A mai csodaelbeszélés azzal kezdődik, hogy Jézus találkozik egy  születése
   óta vak emberrel. Jézus látja meg, ő veszi észre ezt az embert és  azonnal
   cselekszik.  Más  esetekben,  például  Bartimeus,  a  jerikói  vak  koldus
   esetében, a  beteg ember  kéri az  Úr segítségét,  amikor meghallja,  hogy
   Jézus jön az úton. A mostani történetben nincs megnevezve a személy és nem
   is ő fejezi ki  óhaját, miszerint szeretne látni,  de még csak arra  sincs
   szükség, hogy Jézus  gyógyító csodákra képes  isteni erejébe vetett  hitét
   kifejezze, ez utóbbi csak a  történet végén szerepel. Itt Jézus  önállóan,
   saját  elhatározásából  cselekszik,  s  már  ebből  sejteni  lehet,   hogy
   cselekedetének milyen jelentősége van.  Az illető születésétől fogva  vak,
   gyógyíthatatlan beteg.
   A csodát  követően  rögtön  színre lépnek  a  farizeusok.  Egyáltalán  nem
   tetszik nekik, hogy  valaki szombaton gyógyított,  azaz munkát végzett,  s
   ezzel törvényszegést követett  el. Nemhogy örülnének  tehát annak, hogy  a
   vak megkapta a látást, hanem inkább a hibát keresik, azt, hogy mibe tudnak
   belekötni. Álláspontjuk azonban  nem egységes. Egyesek  közülük a  vallási
   törvények megszegőjének, bűnös  embernek tartják az  akkor még  ismeretlen
   gyógyítót, mások viszont elképzelhetetlennek tartják, hogy bűnös volna az,
   aki  ilyen  rendkívüli  cselekedetre  képes.  Tanácstalanságukban  a   már
   meggyógyult személyt is  megkérdezik, aki  prófétának nevezi  gyógyítóját,
   ami viszont egységes felháborodást váltott ki belőlük. Amikor pedig  arról
   kezd nekik beszélni, hogy semmiképpen nem  lehet bűnös az, aki vele ezt  a
   csodát tette és kiemeli,  hogy mióta világ a  világ, még soha nem  történt
   olyan, hogy valaki  visszaadta volna  a szemevilágát  egy vakon  született
   embernek, a  farizeusok  felháborodnak, kioktatásnak  tartják  a  gyógyult
   ember véleményét, amely nem felel meg az ő elgondolásaiknak és kitaszítják
   őt.
   A történet két rövid  párbeszéddel zárul. Az első  Jézus és a  meggyógyult
   vak, a második  Jézus és néhány  jelenlévő farizeus között  zajlik. A  vak
   kettős ajándékot  kap:  testi  szemeivel  lát  és  részese  lesz  a  lelki
   látásnak, eljut  a hit  világosságára.  A farizeusok  viszont  megmaradnak
   bűneikben és nem nyerik el a hit ajándékát.
   Amíg nem látjuk meg bűneinket, nem ismerjük fel és nem bánjuk meg  azokat,
   addig nem indulhatunk  el a  hit útján.  Segítsen minket  a nagyböjti  idő
   abban, hogy a bűn sötétségéből kilépve eljussunk a hit világosságára!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram, Jézus!  A hit  szilárd alap,  kiindulópont, amelyre  egész  életemet
   felépíthetem. Az  első  lépés  a  hit útján  valóban  az  ismeretlenbe,  a
   bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek  hozzád,
   Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle
   bizonytalanság.  Segíts  engem,   hogy  ki  tudjak   lépni  bűnös   életem
   sötétségéből, kételkedéseim  és aggodalmaim  homályából és  eljussak a  te
   kegyelmed világosságára. Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten
   titkainak útján!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170326.mp3

Eaglet Creative Commons License 2017.03.25 0 0 6385

 2017. március 25. – Szombat, Urunk születésének hírüladása (Gyümölcsoltó
   Boldogasszony)

   Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába
   egy  szűzhöz,  aki  jegyese  volt  egy  férfinak,  a  Dávid  házából  való
   Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így  szólt:
   „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden
   asszonynál!”
   Ennek hallatára  Mária zavarba  jött és  gondolkodóba esett,  hogy  miféle
   köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet
   találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s
   Jézusnak fogod  őt nevezni!  Nagy  lesz ő:  a Magasságbeli  Fiának  fogják
   hívni. Az  Úristen neki  adja atyjának,  Dávidnak trónját.  Uralkodni  fog
   Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!”
   Mária ekkor megkérdezte az  angyalt: „Hogyan történhet  meg ez, amikor  én
   férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le
   rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az,  ki
   tőled születik: Isten Fiának fogják  őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet  is
   gyermeket fogant  öregségében,  sőt,  már  a  hatodik  hónapban  van,  bár
   magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.”
   Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem  szavaid
   szerint!” Ezután az angyal eltávozott.
   Lk 1,26-38

   Elmélkedés:

   A  mai  ünnepen  az  evangéliumi  szakasz  Jézus  születése  hírüladásának
   eseményét mondja el. Isten küldötte, Gábor angyal feltárja a názáreti lány
   előtt Isten  megváltó tervét,  amelyben ő  azt a  szerepet kapta,  hogy  a
   Megváltó anyja legyen. Sem  Isten, sem bármilyen  más erő nem  kényszeríti
   Máriát  a  beleegyezésre,  Isten  akaratának  elfogadására,  hanem  szabad
   akarattal vállalja feladatát az üdvösség megvalósulása érdekében. Lám,  az
   ember képes szabad akarattal engedelmeskedni Istennek.
   „Történjék velem szavaid  szerint!” –  olvassuk Mária  visszavonhatatlanul
   elkötelező  válaszát  Isten  szándékára,   ezzel  zárul  az  esemény.   Ne
   gondoljuk, hogy Máriának olyan könnyű volt ezt kimondani, hiszen megelőzte
   a kérdezés,  a  csodálkozás, sőt,  talán  bizonyos értetlenség  is.  Isten
   titkát ő is fokozatosan ismerte  fel. Nekünk sem egyszerű felismernünk  és
   elfogadnunk  Isten  akaratát,  mert  megvannak  a  saját   elképzeléseink.
   Bizonyos  értelemben  Isten  valóban  ismeretlen  utakra  hív  minket   és
   szándékai  pillanatnyilag  talán  érthetetlenek  számunkra.  Egy   azonban
   egészen biztos: ez az út jelenti  a boldogságunkat az életben és ez  vezet
   az üdvösségre.  Máriához hasonlóan  mi is  bátran és  engedelmes  lélekkel
   válaszoljuk Isten akaratára: Történjék velem szavaid szerint!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram,  könyörülj  azokon,  akik  fájdalmukat  nem  tudják  legyőzni,  akik
   szenvedésükben nem tudnak fölegyenesedni, akik a csapásoktól sújtva – mint
   vakok –  kénytelenek  tovább  botorkálni!  Uram,  segítsd  őket,  hogy  ki
   tudjanak egyenesedni,  állj mellettük,  mint legközelebbi  barát, aki  tud
   velük hallgatni,  vigasztalni  és  keresztet  viselni,  hogy  újból  fényt
   lássanak, a Te fényedet! Páli Szent Vince

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170325.mp3

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!