Nők lapja cafe: „Ha szeretem a társam, miért zavarna, hogy mással is jól érzi magát?”
– Így él Barbara és Laci, egy poliamor pár Lemondás és szenvedés vagy megcsalás és szenvedés. Az emberek többsége eddig nagyjából ezt a két „megoldást” találta arra az élethelyzetre, amikor tartós kapcsolatban megkíván mást, vagy beleszeret másba. Az eredmény fájdalom. Esetenként mély és sok. A poliamorok harmadik utat találtak: nem félnek egyszerre több emberhez kötődni intim módon, és ezt hazugságok nélkül teszik. Mint a huszonkilenc éves Barbara és társa, a harminckét éves László.
"A Nyitva című magyar romantikus vígjátékban egy hosszú évek óta együtt lévő pár megcsalás helyett közösen próbálják megújítani szexuális életüket. Megosztják egymással titkos vágyaikat és szóba jön egy harmadik fél bevonása is. A film témája nem is lehetne aktuálisabb, hiszen úgy tűnik, a témában paradigmaváltás kellős közepén vagyunk: a házasság intézménye recseg-ropog, a párok különböző módokon keresik a megoldást a jól működő hosszú kapcsolatokhoz. Félrelépés, nyitott kapcsolat, poliamoria – mi működhet?"
Beleolvastam a wikipediás cikkbe. A problémám vele az, hogy miért van szükség nyílt belegyezésbe a több intim kapcsolat meglétéhez? Hiszen kell hogy legyen egy alapfeltételezés. Ha eleve úgy gondolkodunk egymásról, hogy egyik embernek a másik egyéb kapcsolataihoz nincs semmi köze, akkor meg sem lepődünk, ha egy-egy konrét példára találunk. Esetleg akkor lepődünk meg, ha a másik bevallja, hogy neki nincs is más kapcsolata (bár az ilyen eset gyanús; talán csak manipulatív szándékkal beszél a más kapcsolatairól) Egyáltalán, minek kapcsolataokat megtematizálni? A kapcsolat a jó, nem az, hogy beszélünk róla!
Ahogy vesszük. Készülnöm kellene a vizsgámra, de - tipikus diákmentalitással működve, még ha érdekel is a tananyag - minden lehetőséget megragadok, hogy ne azzal foglalkozzam amivel éppen kellene :))
Meg Aranynap szavaival élve ..... jól hangzik ....
ez IS igaz .... persze. Ahogy minden IGAZSÁG kimondva már nem is IGAZSÁG ... vagyis csak részben tükrözi a nagybetűset, részigazsággá válik. Tudom. A verbalitásba ennyi fér.
Csak valami témához kapcsolódó témát próbáltam bedobni, hátha megpezsdül esetleg valami újra ... Ezek szerint nem jött be :) ... ez van.
És hogy mégis mi ebben az igazság számomra?
Engem arra hív, hogy tovább próbálkozzam azzal, hogy a világot a maga valóságában szemléljem (erre törekedjek) és ne az agyamban megkonstruált ideákon keresztül, vagy azokhoz igazítva.
Ez is igaz...de még számtalan megközelítése létezik ennek a témának. Ez csak egy kiragadott, elvont magyarázat, filozófia, pszichológia...egy a megszámlálhatatlan gondolkodó álláspontjából nézve.
Meg lehetne vizsgálni, kinek mi az utópia...ahány ember, annyiféle lenne.
Szóval mi is ebben az igazság? Csak jól hangzik... :-)
Az utópiaszindróma Watzlawickék szerint akkor lép fel, amikor az egyén /v. csoport/ megpróbálja premisszájának megfelelően elrendezni az egész világot, s ha azt látja, hogy kísérlete kudarcot vall, nem azt vizsgálja, hogy nem tartalmaz-e a premissza valamilyen képtelen v. irreális elemet, hanem külső tényezőket hibáztat. … v másképp: az a hit, hogy megtaláljuk a végső tökéletes megoldást és az ebből fakadó viselkedés. Minden megkérdőjeleződhet, de a vitathatatlan premissza: az életnek van értelme, és nekem meg kell találnom, ha élni akarok.
Az ebből adódó viselkedés utópiaszindróma, mely három formát ölthet.
l. Az elsőt introjektivnek nevezzük. Következményei inkább pszichiátriaiak - irreális cél - depresszió, öngyilkosság, alkohol, kábítószer stb.
2. A második a halogató, azaz nem annyira drámai. Mottója: "jobb reménykedve utazni, mint megérkezni." . - az ember itt nem vádolja magát, hanem átadja a halogatásnak, a cél nem fontos.
3. Harmadik változat lányegében "projektiv", alapösszetevője valamiféle erkölcsös, tisztességes álláspont, amely azon a meggyőződésen alapul, hogy valaki megtalálta az igazságot, s ebből eredően egyfajta misszionárius felelősségtudat hatja át a világ változásáért.
Utópisták: látnak egy nehézséget, hadat is üzennek neki, hevesen ostromolják, de úgy hogy az nem kívánatos eredményhez vezet.
Az utópiaszindróma minden változatában közös, hogy azokat a premisszákat, melyeken a szindróma alapul, valóságosabbnak tekintik, mint a valóságot.
Mindkettőben igazad van... Tényleg átléphetném a határokat, ha akarnám, csakhogy valami belülről "letilt". Pedig az eszemmel tudom, hogy sok minden kimarad így az életemből. A testem viszont tiltakozna... :-)
A törvények jók...csak nem alkalmazzák, vagy nem jól sok esetben. Én ezt tapasztalom.
Imádják a királyukat? Biztos? Tehetnek mást? Van választásuk? Ezer oka lehet a miértnek... És az újsághírek... én nem olvasok újságot. Azt írják, amit elvárnak... a legtöbbször hazudnak.
Nem ugy érzem a szavaidból, hogy valaha is át akarnád lépni a határokat....mert nagyon nem tetszik neked a "természetes fogamzás" (máskülönben nekem sem).......más határt pedig nem hiszem, hogy át akarnál lépni....vagy ha akarnád átléphetnéd.....
Szerintem pedig többet kaptál, mint a diplomád.......és igencsak jók ezek a törvények.....másoknak még ilyen sincs......
Ma olvastam a helyi ujságban, hogy , hogy a világ leggazdagabb embere a Thaiföldi király.........35 milliárd dollár......az ottani átlagember pedig igencsak a létminimum alatt él..mégis imádják a királyukat.......én is elkanyarodtam, jó lenne az adócsökkentés........
RTL Klub - Fórum... Újabb összenőtt torzszülöttek, akik valószínű akkor halálra lettek ítélve, amikor megfogantak.
Újabb érv az mellett, hogy mennyire fontos ismerni az apa kilétét, a gyermek vérszerinti származását.
A sziámi ikrek ugyanis egy 16 éves lány és 18 éves unokatestvére kapcsolatából születtek.
Szóval...poliamori - igen, sokszínű szabad szerelem, de ésszel, és a gyermekek kihagyásával. Nem tudom hogyan lehet így, de csak így tudom elképzelni. Talán magukra maradt gyermekes felnőttekkel, akik már nem szeretnének újabb gyerekeket.
Már hogyne védene... Én saját magam! :-) Miért, Téged ki véd? Azt ne mondd, hogy a törvény. A törvény is csak szolga gyakran. Tudod mi a törvény? A pénz...
Hogy én elégedetlen? Nem, nem így van. De csak magamnak köszönhetek mindent...na jó... Egy valamit kaptam - tanulhattam. :-) Államilag finanszírozták a diplomám megszerzését. :-) Már ez is valami... De ezen kívül más nem jut eszembe... Inkább csak elvettek tőlem... hosszú lenne... nem sokat, de "húsbamaró" dolgokat. De talpon voltam, vagyok, és remélem leszek is, és nem is rágódom ezeken. Ha viszont szóba kerül, nem tudok mást írni, mint amit gondolok. Nyersen...nem keserűen, nem elégedetlenül... Tényszerűen. Hogy más nem így látja? Mert más...és mást tapasztalt. Nem baj...
Én nagyon törvénytisztelő, bizonyos mértékig normakövető stb vagyok... Ez nem azt jelenti, hogy nem látom, hogy mire megy ki a játék, hogy miért kellenek ezek a "kordák", és azt sem jelenti, hogy egyetértek velük. Lázadok, de tudom, meddig lehet nem követni. A "határok" túllépéséhez kevesen vagyunk, és gyengék.
Nem tudom, így érthetőbb már? :-)
Valami jót is! Halleluja... Talán mérséklik az adót, ami alatt már összeroskadunk? Ez sem így van? Ez is csak az én negatívumom?
Bocsika...jól elkanyarodtam a poliamoritól... Csak válaszolni akartam... :-)
Hát tényleg nem igazán értelek.......Téged nem véd meg semmi? Tényleg......nemrég azt Írtad, jó munkahelyed van, elismert vagy, éled az életed..és mégis annyira elégedetlen...vajon miért? A természetben sem tetszene neked, ebben biztos vagyok... azok a normák, szabályok, törvények amelyek ott működnek ösztönszerüek..de nagyon is lényegretörőek, igencsak mindenki tudja hol a helye, hogyan, mit, mikor kell csinálni,mert ha nem .......hát igen győz az erősebb. Az igazságot ki nem szereti? De nem lehet teljes igazságot tenni.....sokszor mindkét vitatkozó félnek igaza van.......
Sírás vagy nevetés ???????
"Amikor először jártak az állatkertben, Mike nagyon fölizgatta magát; Jillnek meg kellett parancsolnia, hogy Mike várjon és grokkoljon, mivel a fiú ki akarta szabadítni az állatokat. Mike rögtön megértette, hogy a legtöbb állat nem tudna megélni, ha itt engedné őket el – az állatkert amolyan fészekféle volt számukra. Ezután több órára visszavonult, és attól kezdve többé nem akarta eltávolítani a rácsokat vagy az üvegfalakat. Elmagyarázta Jillnek, hogy a rácsok inkább az embereket tartják kinn, mint az állatokat benn, amit először nem grokkolt. Attól kezdve bárhol jártak, Mike fölkereste az állatkertet.
Ám ma még a tevék embergyűlölete sem oszlatta el Mike rossz hangulatát. A majmok sem derítették föl. A csuklyás majmok ketrece előtt álltak, nézték, hogyan esznek, alszanak, udvarolnak, tisztálkodnak, dajkálnak kicsinyeket, vagy téblábolnak céltalanul, miközben Jill mogyorót dobált nekik. Éppen odadobott egyet az egyiknek, és egy nagyobb hím nemcsak elvette a majmocskától a mogyorót, de meg is verte. A kicsi nem támadt a kínzójára, öklével a padlót verte, és tehetetlen dühében rikácsolt. Mike komolyan nézte.
Hirtelen az áldozat átrohant a ketrecen, kiválasztott egy még nála is kisebb majmot, és elkalapálta, de még komiszabbul, mint amit ő kapott. A harmadik majom nyüszítve mászott el. A többi majom oda se bagózott.
Mike hátravetette a fejét, és nevetni kezdett – és csak nevetett, nevetett, megállíthatatlanul. Levegő után kapkodott, remegni kezdett, összecsuklott, de még mindig nevetett.
– Mike, hagyd abba!
A fiú nem gömbölyödött össze, de egyre hahotázott. Egy teremőr sietett oda.
– Segítségre van szüksége, hölgyem?
– Hívna nekünk egy taxit? Földit, légit, mindegy – de el kell vinnem innen. – Hozzátette. – Rosszul van.
– Mentők? Úgy néz ki, mint akinek rohama van.
– Taxit! – Néhány perc múlva az eleven pilótás légi taxihoz vezette a fiút. Megadta a címüket, aztán gyorsan mondta. – Mike, figyelj rám! Csillapodj!
Mike kissé lecsillapodott, de hol kuncogott, hol nevetett váltakozva, a könnye is potyogott, amíg haza nem értek. Jill beterelte, levetkőztette, lefektette.
– Jól van, drágám. Vonulj vissza, ha akarsz.
– Jól vagyok. Most végre jól vagyok.
– Remélem. – Sóhajtott. – Megijesztettél, Mike.
– Sajnálom, kis fivér. Én is megijedtem, amikor először hallottam nevetést.
– Mike, mi történt?
– Jill... grokkolom az embereket.
– Micsoda? (– ????)
– Grokkolom. (– Már grokkolom az embereket, Jill... kis fivér... drága kincsem... te kis manó... akinek libbenő lába és leírhatatlan, lágy, lángoló libidója van... csinos csöcse és pompás popsija... édes hangja és gyöngéd keze.)
– De Michael!
– Ó, hát tudtam a szavakat; csak azt nem tudtam, mikor és miért mondjam őket... meg azt sem, hogy te miért szeretted volna. Szeretlek, egyetlenem – most már a “szeretnit” is grokkolom.
– Mindig is grokkoltad. Én pedig téged szeretlek... te szőrtelen majom. Mindenem.
– Igen, majom. Gyere ide, te nőstény majom, tedd a vállamra a fejed, és mondj egy viccet.
– Csak mondjak egy viccet?
– Csak bújj hozzám. És mondj egy viccet, amelyet sosem hallottam, és meglátjuk, jó helyen nevetek-e. Jó helyen fogok nevetni, ebben biztos vagyok – és azt is megmondom, miért mulatságos. Jill... grokkolom az embereket!
– De hogyan, drágám? El tudod mondani? Vagy marsnyelven kell? Esetleg telepatikusan?
– Nem, és ez a lényeg. Grokkolom az embereket. Ember vagyok... tehát most már ember-nyelven kell mondanom. Rájöttem, miért nevetnek az emberek. Azért nevetnek, mert fáj... mert ez az egyetlen, amitől elmúlik a fájdalom.
Jill értetlenül bámult rá.
– Talán én nem vagyok ember. Nem értem.
– Jaj, nagyon is ember vagy, kicsi nőstény majom. Olyan automatikusan grokkolod, hogy nem kell gondolkodnod rajta. Mert emberek között nőttél föl. De én nem. Olyan voltam, mint a kutyakölyök, akit kutyáktól távol neveltek – aki nem lehetett olyan, mint a gazdái, de sosem tanult meg kutyának lenni. Engem is meg kellett rá tanítani. Mahmoud fivérem tanított, Jubal tanított, sok ember tanított... és te tanítottál a legtöbbet. Ma megkaptam a diplomámat – és nevettem. Az a szegény kis majom.
– Melyik, drágám? Azt hittem, a nagy igen aljas... de az, amelyiknek a mogyorót dobtam, szintén gonosznak bizonyult. Az egészben nem volt semmi mulatságos.
– Jill, Jill, drágám! Túlságosan sok marsbeli ragadt rád. Hát persze, hogy nem volt mulatságos; tragikus volt. Azért kellett nevetnem. Elnéztem egy ketrecnyi majmot, és hirtelen láttam mindazt az aljas és kegyetlen és tökéletesen megmagyarázhatatlan dolgot, amelyeket akkor láttam, hallottam és olvastam, amikor még a magam népével éltem – és egyszeriben annyira fájt, hogy nevetni kezdtem.
– De, Mike, drágám, nevetni akkor szokás, amikor valami jópofa, nem ha borzalmas.
– Valóban? Gondolj vissza Las Vegasra. Amikor ti, lányok, kijöttetek a színpadra, nevettek az emberek?
– Hát... nem.
– Pedig ti voltatok a leghelyesebbek a műsorban. Most már grokkolom, hogy ha nevettek volna rajtatok, megsértődtetek volna. Nem, akkor nevettek, amikor a komikus megbotlott a saját lábában, és elesett... vagy ha olyasmi történt, ami nem jó.
– De ilyesmin nem minden ember nevet.
– Igazán? Talán még nem grokkolom teljességében. Találj nekem valamit, drága, amitől te nevetsz... viccet, bármit... de amitől igazán nevetsz, nem csak mosolyogsz. Akkor meglátjuk, van-e benne helytelenség, és hogy nevetnéle, ha nem lenne. – Elgondolkodott. – Úgy grokkolom, mihelyt a majmok megtanulnak nevetni, emberek lesznek.
– Talán. – Jill kételkedve, de őszintén kutatott az emlékezetében olyan vicc után, amelyet ellenállhatatlanul mókásnak talált amelytől hahotázott.
“...az egész bridzs-klubja.” “...Meghajoljak?” “...Dehogy, te hülye – helyette!”... “...és eltörte a lábát...” “...és az anyósa elájult.”
Nern próbálkozott tovább viccekkel. Azzal vigasztalta magát, hogy csupán a fantázia termékei, inkább megtörtént eseteket próbált fölidézni. Ugratások? Minden ugratás Mike tézisét igazolta, még a legszelídebbek is. Ha pedig a fiatal orvosok ugratásaira gondolt... ezeket a fiúkat ketrecbe kellene zárni. Mi van még? Amikor Elsa Mae elvesztette a bugyiját? Elsa Mae-nek ez csöppet sem volt vicces. Vagy a...
– Úgy látszik, a seggreesés a humor csúcsa – mondta komoran. – Nem valami szép kép az emberiségről, Mike.
– Dehogy nem!
– Tessék?
– Úgy gondoltam... úgy mondták nekem... hogy a “mulatságos” dolog jó dolog. Nem így van. Soha nem jó annak, akivel történik. Mint a sheriff gatya nélkül. A jó a nevetésben van. Úgy grokkolom, hogy ez merészség... osztozás... a fájdalom meg a bánat meg a vereség ellen.
– No de, Mike, embereken nevetni nem helyes.
– Nem. De én nem a kis majmon nevettem. Magunkon nevettem. Embereken. És egyszerre megértettem, hogy ember vagyok, és nem tudtam abbahagyni a nevetést. – Elhallgatott. – Ezt nehéz elmagyarázni, mert sosem éltél marslakóként, bármennyit meséltem is róla. A Marson soha nincs semmi, amin nevetni lehetne. Mindazok a dolgok, amelyeket mi, emberek mulatságosnak találunk, a Marson vagy nem történhetnek meg, vagy nem engedik, hogy megtörténjenek – édesem, amit mi “szabadságnak” nevezünk, a Marson nem létezik, az öregek mindent elterveznek – vagy azok a dolgok, amelyek mégis megesnek a Marson, és mi mégis nevetünk rajtuk a Földön, nem igazán mulatságosak, mert nincs bennük helytelenség. Ilyen például a halál.
– A halál nem mulatságos.
– Akkor miért van a halálról annyi vicc? Jill, nálunk, embereknél a halál annyira szomorú, hogy muszáj rajta nevetni. Az a sok vallás – minden másban ellentmondanak egymásnak, de mindegyik minden erejével segíteni igyekszik az embereknek, hogy nevetni merjenek akkor is, ha tudják, hogy megfognak halni. – Elhallgatott, és Jill érezte rajta, hogy kis híján transzban van. "
"még így sem tudom megszámolni, hogy hányszor bőgtem a jelenség miatt"
Ez egy igen érdekes "problémakör" ... megpróbálni megvizsgálni, utánajárni annak, hogy ilyen és hasonló esetekben tulajdonképpen miért bőg az ember. Mert az egy dolog, hogy látja, mit művel a társadalom a gyerekkel és fáj (vagy bármilyen szitut előrángathatunk) ....
.... de
Mi van a mögött, hogy elkezd bőgni????? Miért fáj????? Honnan ered ennek az egésznek a gyökere???
Nem várok választ válaszoljál. Csak költői kérdés volt :).
