Keresés

Részletes keresés
Így működik

Bővebben az új keresőről

Piskóta01 5 perce Creative Commons License 5690

Szerencsére egy nagy tapasztalattal és szakmai tudással rendelkező, igazán lelkiismeretes pszichiáter foglalkozik velem, így remélhetőleg jó kezekben vagyok.

A gyógyszert szedem az előírtak szerint, a kényszerkésztetések gyakorisága és ereje csökkent is, de továbbra is tartok tőle, hogy akaratom ellenére nehogy tegyek valamit magammal.

Szerencsére nem gyakran kap el a depressziós halálvágy (ami elvileg egy teljesen más téma és a megfelelő nyugtató hatására hamar túl is jutok rajta), így azzal  biztatom magam, hogy a mindennapok során rám törő ön-agresszív késztetéseim tényleg ocd-s tünetek, én-idegenek és nem jutnék el velük a megvalósításig.

Ettől függetlenül nagyon megnehezíti a mindennapokat, hogy amire az ember eljut oda, hogy a testi bajait már elfogadja és helyén kezeli, színre lépnek és sokasodnak a lelki bajok. Persze tudom, hogy mindenki akkora keresztet kap, amit még elbír, de azért jól jönne néhány nyugodt év.

Boldog és Szeretetteljes Karácsonyt kívánok mindenkinek!

ZSUindex 17 órája Creative Commons License 5689

Huhhh .......

Piskóta, nagyon örülök, hogy elmentél pszichológushoz...  És hogy elfogadtad a gyógyszert is ....

Szívből remélem, hogy empatikus, bölcs orvost találtál, aki érdemben és hozzáértéssel segít Téged.

És el tudjátok választani közös munkával a lényegest, a fontost, és a kényszerest. Szépen kérlek, oszd meg velünk továbbra is gondolataidat, félelmeidet... Áldott Karácsonyt kívánok Neked és mindenkinek akit féltesz, szeretsz. Zs.

 

Előzmény: Piskóta01 (5688)
Piskóta01 1 napja Creative Commons License 5688

Kedves ZSU! Köszönöm a válaszod. Az a helyzet, hogy lassan már abban is kezdek elbizonytalanodni, hogy ez a késztetés valóban én-idegen lenne. Az igaz, hogy mindig erőszakosan furakodik be a tudatomba a gondolat, annak ellenére, hogy nem akarok rajta agyalni, és rendkívül ijesztő, erős szorongást okoz.

Viszont a már régóta tartó és mindig visszatérő depresszióm, illetve a korábbi testi betegségeim miatt néha már úgy érzem, hogy belefáradok az életbe és halálvágyam van. Most pedig még ez a kényszerimpulzus is hozzájött. Ilyenkor előfordul, hogy eszembe jut, hogy jobb is lenne, ha megtörténne, amire a késztetés rá akar venni (letüdőzni pl. egy kavicsot és megfulladni), vagy egyéb módon véget vetni az életemnek. Lehet, hogy csak idő kérdése, előbb-utóbb nem bírok ellenállni a késztetésnek és bekövetkezik (addig jár a korsó a kútra…).

Tehát ezek szerint az aktuális lelki állapottól függő, hogy mikor én-idegen a késztetés és mikor nem az?

Az, hogy képes lennék-e ellenállni az önpusztító késztetésnek attól függ, hogy a depresszióm miatt épp akkor van-e halálvágyam? Ha éppen nincs, akkor a késztetés én-idegen és önuralommal ellenállok, ha van, akkor pedig megvalósítom, ami az én késztetésem esetében nyilvánvalóan egyenlő lenne a fulladásos halállal?

Békesség legyen Veletek!

ZSUindex 2014.12.13 Creative Commons License 5687

Kedves Piskóta,

 

köszönöm a minden képzeletet felülmúló Béke kívánságodat számunkra. Milyen áthallásos ez a mondat ...

Ha valóban kényszergondolat az önmagadat pusztító gondolat, - tehát derült égből mint villám jön, én idegen, meglepően agresszív stb... - akkor egészen biztos, hogy soha nem fog megtörténni belőle semmi.

Jó, hogy elmentél orvoshoz.

A kényszergondolatok persze, hogy gyengülnek, meg is szűnnek, ha nem veszünk róluk tudomást, mert akkor nem nyernek megerősítést.

Viszont könnyen lehet tünetváltás, más kényszerekre áttérés.

Ezért kell utánanézni, mi lehet mindenek a gyökere,  vagy pedig néhány dolgot megváltoztatni az életedben. Ha rájössz a gyökerekre, akkor is az a vége, hogy meg kell találnod azokat a pontokat, ahol változtatnod kell.  A legegyszerűbb pedig: amiket jól csinálsz, tedd még sokkal jobban. Nekem ez jött be.

 

Zs.

Előzmény: Piskóta01 (5686)
Piskóta01 2014.12.12 Creative Commons License 5686

Sziasztok!

Örültem, mikor rátaláltam erre a fórumra. Szeretném leírni röviden a történetemet és tanácsot, véleményt kérni tőletek.

Sajnos különféle gyermekkori traumáim miatt régóta küzdök és kezelnek többféle lelki problémával (depresszió, komoly pszichoszomatikus tünetek, szorongás, néha pánikrohamok), de ami mind közül a legrosszabb azok a néhány hónapja megjelent kényszergondolatok és késztetések. Eddig is már többször megjártam a "poklot", de ez most a legijesztőbb dolog.

Saját magam ellen érzek agresszív kényszerkésztetéseket. Konkrétan magamtól félek. Saját magam ellen érzek agresszív késztetést, vágyat hogy bántsam magam.

Korábban voltak lelki eredetű nyelési panaszaim, amikor a félrenyeléstől, fulladástól rettegtem. Gondolom, hogy ebből kiindulva hozta létre az agyam azt a  kényszeres gondolatot, késztetést, hogy tudatos akaratom ellenére, de mégis szándékosan félrenyeljek valamit, vagy letüdőzzek egy tárgyat és megfullasszam saját magam. Ezek a rémképeim. Iszonyú szorongás kíséri ezeket a késztetéseket, mert ép ésszel tudom, hogy ilyet nem szabad csinálnom, csak egyszerűen nem bízom magamban, hogy képes lennék a késztetésnek mindenkor ellenállni.

Már járok pszichiáterhez, nagy dózisban kezdtem el pár napja szedni SSRI-t és mellé Rivotrilt, így lassacskán enyhülnek a tüneteim.

Szeretném a véleményeteket, tapasztalataitokat kérni:

- Voltatok-e már hasonló helyzetben (saját magatok elleni agresszív kényszerkésztetés)?

- Szerintetek mindenkor képes ellenállni önuralommal a beteg, hogy az önkárosításra sugalló kényszerkésztetését megtegye?

- Van valami jó módszer, hogy leállítsam a késztetést mikor elindul gondolati szinten?

- El tud múlni véglegesen egy ilyen késztetés? Mert ugye a memória mindig emlékezni fog arra, hogy mit talált ki az agyam, és ezért újra bele tudom majd bármikor élni magam a késztetésbe.

Bocs, ha kissé hosszúra sikerült a levél, de kíváncsi vagyok a véleményetekre. Szeretnék én is jobban lenni és kimászni a gödörből.

Minden képzeletet felülmúló Békét kívánok mindenkinek!

 

itaa8 2014.12.02 Creative Commons License 5685

Szia!

Köszi az érdeklődésed. Igen,járok pszichológushoz,de eddig még csak 2x voltam. Gyógyszert nem szedek. Az állapotomról annyit,hogy rettenetesen változékony. Van amikor 1-1 napig tűrhető,de inkább a jellemező az,hogy nem tudok ezektől a gondolatoktól szabadulni.

E-mailezhetünk is egymással,ha gondolod.

Azért tűntem el ennyi időre,mert úgy gondoltam hagyom az olvasgatást ezzel kapcsolatban,hisz sokkal jobban felerősödtek a tünetek.

 

 

Előzmény: zsonga (5681)
ocdtibi 2014.11.28 Creative Commons License 5684

Sziasztok!

Teljesen új vagyok a fórumon így röviden leírom a történetem.
24 éves férfi vagyok, van egy csodálatos feleségem, egy kisfiam és két kutyusunk.
16 évesen lettem pánikbetegként diagnosztizálva. 4-5 évig antidepresszánst szedtem majd 21 éves koromban 90%-osan tünetmentes lettem így letettem a gyógyszert. Idén augusztusig nem is volt semmi különösebb gond, de hirtelen visszaestem a pánikbetegségbe valamint "fura" gondolatok törtek rám. Nagyon megrémültem, egyből skizofréniára gondoltam. A pszichiáterem elvégzett rajtam egy sor tesztet és a tüneteim valamint az tesztek eredményi alapján kényszerbetegséget diagnosztizált. Jelenleg gyógyszeres kezelést és pszichoterápiát kapok. Hát ez röviden a történetem.
Igazából azért írtam a ide a fórumra, mert szeretnék sortársaimmal levelezni. Úgy érzem sokat segítene nekem és bízok benne, hogy én is tudnék a sorstársaimon segíteni egy egy jó beszélgetéssel. Igazából nem vagyok az a fórumozós tipus szóval ha lehet az e-mail címemre írjatok.

Az e-mail címem: ocdtibi@gmail.com


Leveleiteket előre is köszönöm! :)

csalahara 2014.11.28 Creative Commons License 5683

o

ZSUindex 2014.11.28 Creative Commons License 5682

Zsonga,

 

elérhetővé tettem, egy időre.

 

Szia. Zs.

 

Előzmény: zsonga (5681)
zsonga 2014.11.27 Creative Commons License 5681

Zsu írhatnék neked majd valahova? nem látom az email címed...

 

Itaa hogy vagy? voltál orvosnál?

Előzmény: itaa8 (5635)
zsonga 2014.11.27 Creative Commons License 5680

Velem volt olyan,hogy álmomban boldog voltam,mert nem voltak kényszergondolataim.

Ennek hangot is adtam magában az álomban valakinek ....ennyire emlékszem ami az álmokat és a kényszereket illeti.

 

Ne aggódj, a pszichiáter biztosan segíteni fog.

 

Előzmény: medvegy-G (5677)
ZSUindex 2014.11.26 Creative Commons License 5679

Medvegyev, szia,

 

álmomba nem szövődött bele úgy, hogy maradandó emlékem legyen róla. De jó, hogy mész segítségért !

 

Zsuzsa

 

Előzmény: medvegy-G (5677)
zsonga 2014.11.26 Creative Commons License 5678

Kedves Cók,köszönöm kérdésed, megszületett a babám, nov.18-án.Sajnos adódtak komplikációk, PIC-re került egy hétre,maga a szülés is borzalmas volt.Nem mintha szebbre számítottam volna de sajnos sürgősségi császár lett belőle.

 

Sajnos kényszer terén ez nagyon rossz indulás volt ahhoz képest,hogy a terhesség  alatt nagyon jól voltam.

Gondolom a sok stressz....

:(

Előzmény: Cók (5662)
medvegy-G 2014.11.26 Creative Commons License 5677

Sziasztok!

13éves korom óta vannak kényszergondolataim most 21 vagyok. Mostanában nagyon felerősödött és olyan dolgokon agyalok amin nagyon nem kellene, az iskola se megy úgy ahogy kéne. Valószínűleg jövő utáni héten megyek pszichiáterhez. Azt szeretném megkérdezni hogy nektek bele szövődnek e az álmaitokba a kényszergondolataitok?

Köszönöm a válaszokat előre is!

Abstract Flame 2014.11.08 Creative Commons License 5676

gombóc63
A jó lehet. Gratulálok!

gombóc63 2014.11.07 Creative Commons License 5675

Nagy hiba:-(

Előzmény: Abstract Flame (5671)
gombóc63 2014.11.07 Creative Commons License 5674

Úgy értettem, hogy ha szerencséd van mint nekem, akkor az ő szeretetük sokat segít pl. abban, hogy visszakapd az önbecsülésed, ha melletted állnak érzed, hogy nem vagy egyedül és ha még meg is értenek és elfogadnak azzal építheted újra a lelked.

Előzmény: Abstract Flame (5670)
kislapát 2014.11.07 Creative Commons License 5673

Nem vagy egyedül! :)

Előzmény: Deep Spirit (5672)
Deep Spirit 2014.11.07 Creative Commons License 5672

Sajnos nem volt a homlokára írva, eleinte nem így tűnt. :) Aztán ha megszeret az ember valakit, már nem olyan egyszerű megoldani a dolgot. De a megfogalmazásod jó...."érdekes"

Előzmény: Abstract Flame (5671)
Abstract Flame 2014.11.07 Creative Commons License 5671

Deep Spirit:
Érdekes, hogy komoly lelki problémákkal küszködsz, de egy "nem túl empatikus" társat választottál.

Abstract Flame 2014.11.06 Creative Commons License 5670

gombóc63:

Kapaszkodsz a szerető családodba? Ezt hogy érted?

Deep Spirit 2014.11.06 Creative Commons License 5669

Sziasztok! 

 

Én teljesen új vagyok itt, bár sajnos az OCD úgy 14 éve velem van. (26 éves vagyok)

Ahogy olvasgattam az írásaitokat, legalább annyi megfogalmazódott bennem, hogy talán nem vagyok "teljesen hülye". :) 

Sokáig kezeltek gyógyszeresen 12-13 éves koromtól, aztán valahogy mindenki elfelejtette ezt az egész kényszer mizériát. Gondolom azért, mert kifelé már nem volt látható, de az én fejemben attól továbbra is kattogott a számolgatás, és a többi "rendfenntartó" gondolat. Nagyjából 5 év elteltével már senki nem gondolta, hogy bármi bajom lenne. Aztán 17 éves koromban az édesapám öngyilkos lett, és mint egy varázsütésre, visszatért mindenféle rémség, amibe már beletartozott az is, hogy néhány kényszermondókét elkezdtem félhangosan magam elé dünnyögni. Körülbelül fél év telt el viselkedésterápiával és gyógyszerekkel, mire megint "rendben" voltam. 

 

Annyira megtanultam együtt élni a kényszeres gondolataimmal, hogy már akkor sem tűnik fel, ha minden percben ott kattog az agyamban. Sokáig azt hittem, teljesen meggyógyultam, azonban észrevettem, hogy ha huzamosabb ideig tartó stresszhelyzet ér, eleinte csak szorongás és depressziós tünetek lépnek fel, majd egy pár hét elteltével felerősödnek a kényszer gondolatok is. Volt amikor depresszióval kezeltek, de hiába mondtam, hogy korábban már OCD-t diagnosztizáltak nálam, nem foglalkozott vele az orvos, a gyógyszerek amiket felírt, kb semmit nem használtak. 

 

Korábban volt szimmetria "mánia", kényszeres kézmosás, szexuális és agresszív gondolatok, számolgatás és ki tudja már, még micsoda. Ezeket leküzdöttem annyira(pszichiáter, pszichológus, terapeuta, hipnózis segítségével) , hogy némelyik ugyan megvan, de már együtt lehet vele élni. Azonban néhány hónapja jöttem rá, hogy nem vettem észre a betegség folyamatos jelenlétét, mivel egy teljesen új formában jött elő az utóbbi pár évben. 

 

Méghozzá a kényszeres kérdezgetés, meggyőződni vágyás, bizalmatlanság formájában. Eleinte azt hittem, egyszerűen csak ilyen vagyok, féltékenyebb, önbizalom hiányos stb. De aztán pár hónapja pattant a szikra és tisztán láttam, hogy ez "nem én vagyok". Hiszen az eszemmel tökéletesen tudom, mi a helyes, minek van és minek nincs alapja, mégis egy borzasztó erős kényszert érzek, hogy rákérdezzek dolgokra, erős féltékenység formájában is jelen van ez a dolog, holott nem gondolok ilyesmire tudatosan. Valakinek volt már ez a "típus"? Ti hogy tettétek ezen túl magatokat? 

 

És persze, tudom, vannak féltékeny emberek és az nem OCD, de ez tudom, hogy más. Folyamatos kényszert érzek, hogy ellenőrizzem a páromat, holott tudom, hogy nem találok semmit, nem is tudom, hogy akarom-e, hogy egyáltalán találjak valamit, vagy miért is kell ellenőrizni (telefon stb), de addig nem nyugszom meg, amíg meg nem nézem. 

Kb 1 éve vagyunk együtt, a kapcsolat nem igazán mondható harmonikusnak, nem hiszem, hogy a páromtól kaphatok-e bármilyen segítséget, nem túl empatikus típus. Hogyan tudnám magamban úgy lejátszani ezeket a kényszeres kérdezgetéseket (kivel ebédeltél? szeretsz? de biztos?) hogy őhozzá már semmi ne jusson el belőle, de én se zakkanjak meg a feszültségtől, hogy nem kérdezhetek? Bejelentkeztem egy orvoshoz, majdnem két hét múlvára kaptam időpontot....de addig? 

 

Elnézést, hogy ilyen bő lére eresztettem a dolgot, de örülök, hogy megtaláltam ezt a közösséget, ettől kicsit kevésbé tűnik ijesztőnek ez a helyzet. Úgy érzem, egyedül maradtam ezzel a dologgal, már a családomnak és a legjobb barátaimnak sem merem említeni.

 

 

Abstract Flame 2014.11.06 Creative Commons License 5668

Zsonga:
Rendben. Nem veszem rossz indulatnak. De akkor légyszíves magyarázd meg, hogy miből jön neked az, hogy mástól várom a megoldást? Tényleg érdekel. Talán félre értetted. Nem azt várom, hogy megoldják heylettem, hanem egy megoldási javaslatot, ötlet várok. Abból sosem lehet elég. Azért jöttem ide fel, hogy tapasztalatokat cseréljek. Tudok róla, hogy az életemért én vagyok a felelős és a jobbá tételét is csak magamtól várom el.

 

"engem sem jellemez sajnos az "ősbizalom" amit a szülők iránt kellett volna először érezni" - Erre a mondatodra írtam, hogy az ősbizalom az alap a szüleid iránt. Ez egy általánosan elfogadott pszichológiai elmélet. 

Amit az előbb írtál a bizalmatlanságból azt már meg tudom érteni. Én is így vagyok ezzel. És sajnálom bármi is történt veled pontosan.

 

Anyukámmal nem tartom, apukámmal igen. A szülőkkel való kapcsolatomat pedig az előző posztomban való "Mérgező szülők" című terápiás könyv alapján rendezem. Ez már folyamatban van.

 

Csak érdekelne, hogy mások miylen módszerek által próbálják legyűrni ezt a betegséget.

 

 

gombóc63 2014.11.05 Creative Commons License 5667

Nekem sem volt a gyerekkorom rendben. Már nem élnek a szüleim, akkor sem éltek, amikor 6 évvel ezelőtt rávilágított a dokim arra, hogy miért is lettem olyan, amilyen vagyok. Viszont úgy gondolom, hogy ez a múlt, amin már nem tudunk változtatni, én elengedtem, megbocsátottam a szüleimnek, és küzdök magamért, hogy legyőzzem azon tulajdonságaimat, amik nem helyénvalók, amiktől rosszul érzem magam. Kapaszkodok a szerető családomba. Mit érek el vele ha állandóan azon agyalok, hogy mit rontottak el, miért nem foglalkoztak velem stb...Mégis egyet köszönhetek nekik az életemen kívül...megtanultam milyen szülő ne legyek, hogy majd a gyerekemnek ne kelljen szenvednie miattam.

zsonga 2014.11.05 Creative Commons License 5666

A bizalmatlansag levetkozeset nem a szuleimmel kapcsolatban erzem,hanem mindenki massal kapcsolatban akikkel szorosabb kapcsolatba kerulok az elet kulonbozo teruletein. 

Ennek az okat pedig ott latom gyokerezni,h mar gyermekkent meg kellett tapasztalnom azt,h milyen amikor a sajat szuleim csapnak be,vesznek semmibe

Előzmény: Abstract Flame (5663)
zsonga 2014.11.05 Creative Commons License 5665

Hiszen te tudod a valaszt... 

Miert erzem azt,h mastol varod erre a megoldast?

Ne ertsd felre nincs bennem rosszindulat de mintha a konnyebb veget fognad meg.

 

Az osbizalom hamar elillanhat, akar csecsemokorban is ha az anya nem reagal a baba igenyeire.

 

Tartod a szuleiddel a kapcsolatot?

 

Előzmény: Abstract Flame (5663)
Abstract Flame 2014.11.04 Creative Commons License 5664

A kérdés még mindig a következő: Hogyan korbácsolhatom fel az érzelmeimet? Hogy el tudjam gyászolni azokat a dolgokat, amiket nem kaptam meg a szüleimtől?

Estimese, őszinte ölelés, puszi, simogatás, gratuláció, bíztatás, védelem, egészséges táplálás, őszinte érdeklődés és odafigyelés, az akaratom figyelembe vétele, a kívánságaim figyelembe vétele, a véleményem figyelembe vétele, stb...

 

Eddig, ami a legjobban működött az a hipnózis a pszichológussal. "Visszamentem" gyerekkori rossz élményekhez az időben. Ez totál hatásos volt. Csak sajnos erre most egyelőre nincs lehetőség az anyagi vonzat miatt.

Próbáltam már sok módszert. Amik bejöttek: leírni az érzéseimet a különböző negatív eseményekről, drámákat nézni, leírni, hogy mit mondanék a szüleimnek, ha beolvasnék nekik.

 

Majd szeretnék pszichodrámára járni. Állítólag nagyon hatásos az is, de szintén nem ingyenes...

 

Hallottam még pár alternatív terápiás módszerről, aminek a fele nem elfogadott, amásik fel pedig illegális. Azért nem hiszem, hogy ezeket kipróbálom, mert nem olcsóbbak, mint a pszichoterápia, és minek kockáztatnék, mikor a pszichoterápia sikeres gyógymód.

 

Van valakinek még ötletea felsoroltakon kívül?

 

Kösz

Flame

Abstract Flame 2014.11.04 Creative Commons License 5663

Zsonga:


Nem a bizalmatlanságot kell levetkőzni a szülőkkel szemben. Az jogos. Hanem azt kell elfogadni, hogy soha, de soha nem kapod már meg tőlük, amit meg kellett volna adniuk, nem csak azért, mert nem várhatsz arra, hogy megváltozzanak, hanem azért is, mert te már felnőttél és már nem a gyerek szerepet kell élned, hanem a felnőttet, szülőt...

 

Az ősbizalmat mellesleg mindenki automatikusan érezte a szülei iránt. Ezért hitt el nekik mindent, amikor kicsi volt... a hülyeségeket is... a tévhiteket is... Amiket meg kell találni és lecserélni használhatóbb alapigazságokra, amiből egy oylan gondolkodási rendszert lehet kialakítani, amiben jóval kevesebb az ellentmondás.

 

Én ezt a terápiás könyvet ajánlom mindenkinek: Méregző szülők (Susan Forward). Nekem rengeteget segített. Könnyen olvasható, de megterhelő. Azt ajánlom, hogy csak az kedje el, aki felkészült a lelki megterhelésre, erőpróbára.

Cók 2014.11.04 Creative Commons License 5662

Sziasztok!

 

Ezer éve nem írtam ide! Látom, vannak még a "régebbiek" közül!

 

Kedves Zsonga! Hogy vagy mostanában? 

ZSUindex 2014.11.02 Creative Commons License 5661

Szia Flame,

 

van aki úgy fogalmaz, hogy a vesztességeidet el kell siratnod, el kell gyászolnod.

 

Zs.

 

Előzmény: Abstract Flame (5659)