Keresés

Részletes keresés
Így működik

Bővebben az új keresőről

Abstract Flame 2014.11.08 Creative Commons License 5676

gombóc63
A jó lehet. Gratulálok!

gombóc63 2014.11.07 Creative Commons License 5675

Nagy hiba:-(

Előzmény: Abstract Flame (5671)
gombóc63 2014.11.07 Creative Commons License 5674

Úgy értettem, hogy ha szerencséd van mint nekem, akkor az ő szeretetük sokat segít pl. abban, hogy visszakapd az önbecsülésed, ha melletted állnak érzed, hogy nem vagy egyedül és ha még meg is értenek és elfogadnak azzal építheted újra a lelked.

Előzmény: Abstract Flame (5670)
kislapát 2014.11.07 Creative Commons License 5673

Nem vagy egyedül! :)

Előzmény: Deep Spirit (5672)
Deep Spirit 2014.11.07 Creative Commons License 5672

Sajnos nem volt a homlokára írva, eleinte nem így tűnt. :) Aztán ha megszeret az ember valakit, már nem olyan egyszerű megoldani a dolgot. De a megfogalmazásod jó...."érdekes"

Előzmény: Abstract Flame (5671)
Abstract Flame 2014.11.07 Creative Commons License 5671

Deep Spirit:
Érdekes, hogy komoly lelki problémákkal küszködsz, de egy "nem túl empatikus" társat választottál.

Abstract Flame 2014.11.06 Creative Commons License 5670

gombóc63:

Kapaszkodsz a szerető családodba? Ezt hogy érted?

Deep Spirit 2014.11.06 Creative Commons License 5669

Sziasztok! 

 

Én teljesen új vagyok itt, bár sajnos az OCD úgy 14 éve velem van. (26 éves vagyok)

Ahogy olvasgattam az írásaitokat, legalább annyi megfogalmazódott bennem, hogy talán nem vagyok "teljesen hülye". :) 

Sokáig kezeltek gyógyszeresen 12-13 éves koromtól, aztán valahogy mindenki elfelejtette ezt az egész kényszer mizériát. Gondolom azért, mert kifelé már nem volt látható, de az én fejemben attól továbbra is kattogott a számolgatás, és a többi "rendfenntartó" gondolat. Nagyjából 5 év elteltével már senki nem gondolta, hogy bármi bajom lenne. Aztán 17 éves koromban az édesapám öngyilkos lett, és mint egy varázsütésre, visszatért mindenféle rémség, amibe már beletartozott az is, hogy néhány kényszermondókét elkezdtem félhangosan magam elé dünnyögni. Körülbelül fél év telt el viselkedésterápiával és gyógyszerekkel, mire megint "rendben" voltam. 

 

Annyira megtanultam együtt élni a kényszeres gondolataimmal, hogy már akkor sem tűnik fel, ha minden percben ott kattog az agyamban. Sokáig azt hittem, teljesen meggyógyultam, azonban észrevettem, hogy ha huzamosabb ideig tartó stresszhelyzet ér, eleinte csak szorongás és depressziós tünetek lépnek fel, majd egy pár hét elteltével felerősödnek a kényszer gondolatok is. Volt amikor depresszióval kezeltek, de hiába mondtam, hogy korábban már OCD-t diagnosztizáltak nálam, nem foglalkozott vele az orvos, a gyógyszerek amiket felírt, kb semmit nem használtak. 

 

Korábban volt szimmetria "mánia", kényszeres kézmosás, szexuális és agresszív gondolatok, számolgatás és ki tudja már, még micsoda. Ezeket leküzdöttem annyira(pszichiáter, pszichológus, terapeuta, hipnózis segítségével) , hogy némelyik ugyan megvan, de már együtt lehet vele élni. Azonban néhány hónapja jöttem rá, hogy nem vettem észre a betegség folyamatos jelenlétét, mivel egy teljesen új formában jött elő az utóbbi pár évben. 

 

Méghozzá a kényszeres kérdezgetés, meggyőződni vágyás, bizalmatlanság formájában. Eleinte azt hittem, egyszerűen csak ilyen vagyok, féltékenyebb, önbizalom hiányos stb. De aztán pár hónapja pattant a szikra és tisztán láttam, hogy ez "nem én vagyok". Hiszen az eszemmel tökéletesen tudom, mi a helyes, minek van és minek nincs alapja, mégis egy borzasztó erős kényszert érzek, hogy rákérdezzek dolgokra, erős féltékenység formájában is jelen van ez a dolog, holott nem gondolok ilyesmire tudatosan. Valakinek volt már ez a "típus"? Ti hogy tettétek ezen túl magatokat? 

 

És persze, tudom, vannak féltékeny emberek és az nem OCD, de ez tudom, hogy más. Folyamatos kényszert érzek, hogy ellenőrizzem a páromat, holott tudom, hogy nem találok semmit, nem is tudom, hogy akarom-e, hogy egyáltalán találjak valamit, vagy miért is kell ellenőrizni (telefon stb), de addig nem nyugszom meg, amíg meg nem nézem. 

Kb 1 éve vagyunk együtt, a kapcsolat nem igazán mondható harmonikusnak, nem hiszem, hogy a páromtól kaphatok-e bármilyen segítséget, nem túl empatikus típus. Hogyan tudnám magamban úgy lejátszani ezeket a kényszeres kérdezgetéseket (kivel ebédeltél? szeretsz? de biztos?) hogy őhozzá már semmi ne jusson el belőle, de én se zakkanjak meg a feszültségtől, hogy nem kérdezhetek? Bejelentkeztem egy orvoshoz, majdnem két hét múlvára kaptam időpontot....de addig? 

 

Elnézést, hogy ilyen bő lére eresztettem a dolgot, de örülök, hogy megtaláltam ezt a közösséget, ettől kicsit kevésbé tűnik ijesztőnek ez a helyzet. Úgy érzem, egyedül maradtam ezzel a dologgal, már a családomnak és a legjobb barátaimnak sem merem említeni.

 

 

Abstract Flame 2014.11.06 Creative Commons License 5668

Zsonga:
Rendben. Nem veszem rossz indulatnak. De akkor légyszíves magyarázd meg, hogy miből jön neked az, hogy mástól várom a megoldást? Tényleg érdekel. Talán félre értetted. Nem azt várom, hogy megoldják heylettem, hanem egy megoldási javaslatot, ötlet várok. Abból sosem lehet elég. Azért jöttem ide fel, hogy tapasztalatokat cseréljek. Tudok róla, hogy az életemért én vagyok a felelős és a jobbá tételét is csak magamtól várom el.

 

"engem sem jellemez sajnos az "ősbizalom" amit a szülők iránt kellett volna először érezni" - Erre a mondatodra írtam, hogy az ősbizalom az alap a szüleid iránt. Ez egy általánosan elfogadott pszichológiai elmélet. 

Amit az előbb írtál a bizalmatlanságból azt már meg tudom érteni. Én is így vagyok ezzel. És sajnálom bármi is történt veled pontosan.

 

Anyukámmal nem tartom, apukámmal igen. A szülőkkel való kapcsolatomat pedig az előző posztomban való "Mérgező szülők" című terápiás könyv alapján rendezem. Ez már folyamatban van.

 

Csak érdekelne, hogy mások miylen módszerek által próbálják legyűrni ezt a betegséget.

 

 

gombóc63 2014.11.05 Creative Commons License 5667

Nekem sem volt a gyerekkorom rendben. Már nem élnek a szüleim, akkor sem éltek, amikor 6 évvel ezelőtt rávilágított a dokim arra, hogy miért is lettem olyan, amilyen vagyok. Viszont úgy gondolom, hogy ez a múlt, amin már nem tudunk változtatni, én elengedtem, megbocsátottam a szüleimnek, és küzdök magamért, hogy legyőzzem azon tulajdonságaimat, amik nem helyénvalók, amiktől rosszul érzem magam. Kapaszkodok a szerető családomba. Mit érek el vele ha állandóan azon agyalok, hogy mit rontottak el, miért nem foglalkoztak velem stb...Mégis egyet köszönhetek nekik az életemen kívül...megtanultam milyen szülő ne legyek, hogy majd a gyerekemnek ne kelljen szenvednie miattam.

zsonga 2014.11.05 Creative Commons License 5666

A bizalmatlansag levetkozeset nem a szuleimmel kapcsolatban erzem,hanem mindenki massal kapcsolatban akikkel szorosabb kapcsolatba kerulok az elet kulonbozo teruletein. 

Ennek az okat pedig ott latom gyokerezni,h mar gyermekkent meg kellett tapasztalnom azt,h milyen amikor a sajat szuleim csapnak be,vesznek semmibe

Előzmény: Abstract Flame (5663)
zsonga 2014.11.05 Creative Commons License 5665

Hiszen te tudod a valaszt... 

Miert erzem azt,h mastol varod erre a megoldast?

Ne ertsd felre nincs bennem rosszindulat de mintha a konnyebb veget fognad meg.

 

Az osbizalom hamar elillanhat, akar csecsemokorban is ha az anya nem reagal a baba igenyeire.

 

Tartod a szuleiddel a kapcsolatot?

 

Előzmény: Abstract Flame (5663)
Abstract Flame 2014.11.04 Creative Commons License 5664

A kérdés még mindig a következő: Hogyan korbácsolhatom fel az érzelmeimet? Hogy el tudjam gyászolni azokat a dolgokat, amiket nem kaptam meg a szüleimtől?

Estimese, őszinte ölelés, puszi, simogatás, gratuláció, bíztatás, védelem, egészséges táplálás, őszinte érdeklődés és odafigyelés, az akaratom figyelembe vétele, a kívánságaim figyelembe vétele, a véleményem figyelembe vétele, stb...

 

Eddig, ami a legjobban működött az a hipnózis a pszichológussal. "Visszamentem" gyerekkori rossz élményekhez az időben. Ez totál hatásos volt. Csak sajnos erre most egyelőre nincs lehetőség az anyagi vonzat miatt.

Próbáltam már sok módszert. Amik bejöttek: leírni az érzéseimet a különböző negatív eseményekről, drámákat nézni, leírni, hogy mit mondanék a szüleimnek, ha beolvasnék nekik.

 

Majd szeretnék pszichodrámára járni. Állítólag nagyon hatásos az is, de szintén nem ingyenes...

 

Hallottam még pár alternatív terápiás módszerről, aminek a fele nem elfogadott, amásik fel pedig illegális. Azért nem hiszem, hogy ezeket kipróbálom, mert nem olcsóbbak, mint a pszichoterápia, és minek kockáztatnék, mikor a pszichoterápia sikeres gyógymód.

 

Van valakinek még ötletea felsoroltakon kívül?

 

Kösz

Flame

Abstract Flame 2014.11.04 Creative Commons License 5663

Zsonga:


Nem a bizalmatlanságot kell levetkőzni a szülőkkel szemben. Az jogos. Hanem azt kell elfogadni, hogy soha, de soha nem kapod már meg tőlük, amit meg kellett volna adniuk, nem csak azért, mert nem várhatsz arra, hogy megváltozzanak, hanem azért is, mert te már felnőttél és már nem a gyerek szerepet kell élned, hanem a felnőttet, szülőt...

 

Az ősbizalmat mellesleg mindenki automatikusan érezte a szülei iránt. Ezért hitt el nekik mindent, amikor kicsi volt... a hülyeségeket is... a tévhiteket is... Amiket meg kell találni és lecserélni használhatóbb alapigazságokra, amiből egy oylan gondolkodási rendszert lehet kialakítani, amiben jóval kevesebb az ellentmondás.

 

Én ezt a terápiás könyvet ajánlom mindenkinek: Méregző szülők (Susan Forward). Nekem rengeteget segített. Könnyen olvasható, de megterhelő. Azt ajánlom, hogy csak az kedje el, aki felkészült a lelki megterhelésre, erőpróbára.

Cók 2014.11.04 Creative Commons License 5662

Sziasztok!

 

Ezer éve nem írtam ide! Látom, vannak még a "régebbiek" közül!

 

Kedves Zsonga! Hogy vagy mostanában? 

ZSUindex 2014.11.02 Creative Commons License 5661

Szia Flame,

 

van aki úgy fogalmaz, hogy a vesztességeidet el kell siratnod, el kell gyászolnod.

 

Zs.

 

Előzmény: Abstract Flame (5659)
zsonga 2014.11.02 Creative Commons License 5660

Tapasztalatból annyit mondanék,hogy első körben ne félj megélni olyan dolgokat amik neked jók.

Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, először is el kell magadat fogadni és szeretni. Aztán szeretheted ha eszel egy jót, ha beszélgetsz egy jót valakivel, ha csinálsz valamit ami jólesik.

Én a bizalmatlanságot szeretném levetkőzni,engem sem jellemez sajnos az "ősbizalom" amit a szülők iránt kellett volna először érezni.....de valahogy el kell ezt engedni.

K.rva nehéz :)

Előzmény: Abstract Flame (5659)
Abstract Flame 2014.11.02 Creative Commons License 5659

Sziasztok!


Teljesen új vagyok még itt. OCD-vel köszködöm én is. Pszichológushoz járok már 8 hónapja. Rengeteget fejlődött ezalatt a személyiségem, és erkölcsi dolgok is helyre lettek téve a fejemben. A szorongásaim jó része is fel lett már fedezve úgy érzem.

 

A szüleim nem bántak jól velem és sok mindent nem kaptam meg tőlük, ami egy gyereknek járt volna. A pszichológusom szerint ezeket a veszteségeket meg kéne élnem és el kéne engednem. De sajnos ez nagyon lassan megy, mert még nehezen tudok együtt érezni önmagammal.

Szerintetek mivel lehet elérni, hogy újra legyenek erős érzelmeim?

zsonga 2014.11.01 Creative Commons License 5658

Kedves Itaa,

 

ha esetleg van időd visszaolvasni, érdemes. Amikor én idejöttem, megosztottam többször is szerintem,hogy milyen szakaszokban és fokozatokon mentem keresztül a kényszereket illetően,lényeg a lényeg,hogy a második "felvonásnál" a gyerekeim érintettek voltak.

 

Poklok pokla ez:S

Megértem és átérzem. 

 

Amikor először találkoztam, kb.17 évesen ezzel nem volt szükségem gyógyszerre de amikor most felnőtt fejjel a gyerekek is érintettek voltak ebben,meg a férjem, célzottan olyan embert kerestem aki segít és ha kell gyógyszert írt,mert önmagában bizony egy hosszú folyamat a gyógyulás és, hogy a pszichiáterem idézzem : "Azalatt gyógyszer nélkül eléggé perifériára lehet szorulni".

Valószínű én már akkor későn mentem , előtte hónapokkal már depressziós lehettem.

 

Most a harmadik babámat várom, nem mondom, hogy tünetmentes vagyok, de rengeteget segített az, hogy legalább elhittem magamról, h nem bolondultam meg, normális vagyok,stb.

Nagyon ijesztő de hidd el, hogy ha megtalálod a segítő embert nagyon hasznos személyiségmegszilárduláson mehetsz keresztül, ami jót fog tenni.

 

Én nagyon drukkolok neked, ha bármiben tudok segíteni írj!

 

 

 

Előzmény: itaa8 (5635)
német juhász 2014.10.26 Creative Commons License 5657

Persze, hogy nem minden esetben kell kórházi kezelés!

Előzmény: itaa8 (5656)
itaa8 2014.10.26 Creative Commons License 5656

De nem minden esetben kell kórházba menni,gondolom..

Előzmény: német juhász (5655)
német juhász 2014.10.26 Creative Commons License 5655

Nem szabad halogatni szakember segítségének kérését. Mint minden betegség, csak tovább súlyosbodik.:(

Önerőből sajnos nem lehet kimászni a pszichiátriai betegségekből sem, csak egyre mélyebbre sűllyedni.:( Sajnos saját tapasztalat (depi,pánik). 

Előbb beszélgetés az orvossal, majd gyógyszer - aminek hatása kb. 3-4 hét alatt várható. Persze csak akkor, ha eltalálták a megfelelő gyógyszert. 

Az orvos dönti el, hogy mikor küld kórházba.

Előzmény: itaa8 (5654)
itaa8 2014.10.26 Creative Commons License 5654

Én nem tudom elhinni,hogy nincs ebből kiút. :( Lehet az a 2 eset,amit olvastam később mentek orvoshoz vagy nem megfelelően kezelték őket. Pszichiátriára miért kell egy hónapot befeküdnie valakinek? Nem elég,ha csak felírják a gyógyszert? Vagy súlyosabb esetben fektetnek be?

Előzmény: német juhász (5653)
német juhász 2014.10.26 Creative Commons License 5653

Talán olyan szempontból jó(???), hogy mások történetét olvasva rájössz, hogy nem vagy egyedül problémáddal. Persze tudom, ez se nem gyógyít meg, se nem vígasz számodra. :(

Valóban nincs két egyforma eset. Remélem megtalálod azt a pszichológust/pszichiátert, akivel őszintén tudsz beszélni "problémádról", és segíteni is tud. Én őszintén szorítok neked, hogy így legyen!

Előzmény: itaa8 (5652)
itaa8 2014.10.26 Creative Commons License 5652

De, 100%,hogy a szülés "hozta ki". Ezért bízom benne,hogy van kiút belőle. Sokat olvasgatok a témában mostanában,de lehet nem kellene. Tegnap is sikerült egy olyat olvasnom,hogy egy fél óráig bőgtem,hogy én ezt nem akarom! Miért velem történik ez? Egy nő írt egy pszichológusnak,mert gyereket szeretnének újra. "Most" 3 éves a gyereke. Szülés után jött ki nála az agresszív kényszergondolat. Egy hónapig feküdt bent a pszichiátrián és 3 éve folyamatosan gyógyszert szed. 

Ezt olvasva megrémültem, elkeseredtem. Tudom,hogy nincs két egyforma eset,de azért ez akkor is felettébb aggasztó. :( 

Előzmény: német juhász (5651)
német juhász 2014.10.26 Creative Commons License 5651

Csak lehetőségként említettem. Pszichológushoz mindenképp menjél el. Nem lehetséges, hogy a szülés "hozta ki"?

Előzmény: itaa8 (5650)
itaa8 2014.10.25 Creative Commons License 5650

Bízom benne,hogy nekem elég lesz a pszichológus. Szülés előtt sosem voltak ilyen problémáim. Egy hónapot meg amúgy sem tudnék bent feküdni, kisfiammal mi lenne addig? meg egyébként se (kórházba se bírtam 3-4 napnál többet,amikor szültem).  Vidéken élünk,elég messze Bp-től.

 

Előzmény: német juhász (5649)
német juhász 2014.10.25 Creative Commons License 5649

Budapesten, a SOTE-n van lehetőség egy hónapos, bentfekvéses kognitív viselkedésterápiára. Persze senki nem távozik gyógyultan, de sok segítséget adnak ezek a terápiák. Kell hozzá pszichológusi, vagy pszichiátriai "előélet".

Előzmény: itaa8 (5648)
itaa8 2014.10.25 Creative Commons License 5648

Olvastam már róla,hogy ezt a módszert (is) alkalmazzák ilyen esetekben. Én még csak mostanában fogok eljutni pszichológushoz.

Előzmény: német juhász (5646)
itaa8 2014.10.25 Creative Commons License 5647

Meg van e-mail cím ZSUindex!

Köszi

Előzmény: ZSUindex (5645)